*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64580 ***

Ambrus Zoltán Munkái

xv. kötet

NAGYVÁROSI KÉPEK

Ambrus Zoltán Munkái

XV.

NAGYVÁROSI KÉPEK

TOLLRAJZOK

BUDAPEST MDCCCCXIII

VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

NAGYVÁROSI KÉPEK

TOLLRAJZOK

BUDAPEST MDCCCCXIII

VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

A NAP nyomdavállalat nyomása, Budapest, VIII., Rökk Szilárd-utca 9




LÓVERSENYEN.

Mosolygó ég alatt, lombok árnyékában, szép asszonyok közt járok.
Elnézem, a többiekkel együtt, hogyan itatja meg az istállószolga The
Baron és Pocahontas szépunokáját, miután előbb gondosan megmosta a nemes
állat orrát; elszemlélődöm rajta, mint pattan a nyeregbe a szines ruhába
öltözött fityfirity jockey s hogyan jártatja meg a telivért a korai
füvön, amelyre kora pusztulás vár; s mialatt lesem a csöngetyüszót,
amely a nagy tribünre hí, megmozdul bennem az ördög, az a rém, mely már
régóta nem engedi, hogy öntudatlanul adjam át magam akármiféle
gyönyörüségnek, megkopogtat belülről és… igy morfondálok magamban:

– Mit keresek én ezen a helyen? Miért hajszolom azt a szórakozást,
melyet nem én nekem s nem a hozzám hasonlóknak fedezett föl a pihent
ész? Miért keveredtem közéje ennek az uri népnek, melynek az életre nem
az én életem, melynek álmai nem az én álmaim, melynek örömei nem az én
örömeim? Ha unalma, melankóliája és fásultsága idegen és megérthetetlen
előttem (meg a többi „májusi“ előtt, akik mind nem ismerik a tétlen lét
boszuálló érzéseit, spleen-jét, déboire-jait) mért jöttem részt venni
öröméből, mulatságából, izgalmaiból? Az a szenvedély, melyet a másféle
életmód fejlesztett ki azokban, akik e helyt itthon vannak, belőlem nem
teljesen hiányzik-e? Nem mélységesen mindegy-e nekem, hogy _Masseur_
vagy _Prado_ jön be elsőnek? Nem ugy vagyok-e, mint az a derék paraszt,
aki ugy találta, hogy minden verseny egyforma, mert mindegyikben:
valamelyik ló előbb jön be, mint a másik? Nem lehetetlen-e előttem az a
nagy stilü játék, mely érdeket ád a ló mindegyik ugrásának? Nem tartok-e
még mindig a filozóf-paraszttal, aki azt vallotta, hogy a verejtékkel
szerzett pénzt nem bizza az ember oktalan állatra? Vagy nem nevetséges
volna-e tiz forintért ugyanazokat az izgalmakat arrogálni, amelyeket az
óriás koczkázat ád? Nem fotografus-tempó-e: utánozni a portlandi herczeg
mulatságát kicsiben?… Eh, eredj vissza a dolgozó szobádba; a robot a te
fáradalmad és szórakozásod, a könyvek a te melankóliád és
gyönyörüséged!…

De ugyanekkor egy impresszió, mely eddig csak szendergett bennem, amióta
a liget nézőterét évszakról-évszakra folytonosan róvom, fölébred odabenn
és életjelt ad magáról. S ez az impresszió, melynek hirtelen nem tudnék
nevet adni, megnyugtat és lecsillapit. Ilyenformán biztat:

– Ám lehet, hogy a mulatságod csak olyas, mint a keritésre mászó
gyereké, de azért ez az élvezet nem kevésbbé reális. Meglehet, nem
tudnád egy szóval megmondani: mi az, ami ide vonz (az impressziód nem
egységes), de azért a kellemetes érzés, mely maradni készt, ha composit
is, nem kevésbbé intenziv. Oh, könyvek rabja, mit tanakodol rajta: ide
való vagy-e, mikor körülted minden friss és majdnem ismeretlen
szenzácziókkal tölt el, mikor mindaz, ami környez, szokatlan, uj és
„vasárnapi“ előtted, még a levegő is?!

Ó, mindenekfölött a levegő! Az áldott, a jóttevő, a mocsoktalan levegő!
Három óra a szabadban annak, aki a levegőből csak a szük sikátorok
miazmáit ismeri, aki, hogy „időt nyerjen“, bérkocsin, három
szippantással telefüstölt bérkocsin jár robotból-robotba, mert nem elég
jómódu, hogy gyalog járhasson; három órányi tavaszi szellő s enyhe
napsugár annak, aki már beletörődött a természettelen lét nyomoruságába,
hisz ez maga az öröm, a sátoros ünnep öröme! A dolgok mindennapi
rendjében, az örök egyformaságban, alig jut eszünkbe, hogy a tanyánktól
egy kőhajitásnyira levegő van („relativ“ és városszéli levegő ugyan, de
mégis csak levegő) s ha eszünkbe jut is, megijedünk a gondolatra, hogy
mikor annyi a tenni való, mikor a huszonnégy óra oly picziny időnek
tünik fel, órákat áldozzunk annak a fényüzésnek, hogy kiszellőztessük
magunkat, s ez alatt folyton-folyvást tétlenül legyünk! Ars longa, vita
brevis, s azért onnan vonjuk meg az időt, ahonnan lehet. S az a
látszólagos érdek, mely kivont bennünket a lóversenytérre (üzleti
sietséggel hajtatunk oda, hogy elveszitsünk egy pár forintot) ott tart a
szabadban három órán át, az elfoglaltság érzetét kelti bennünk, s nem
juttatja eszünkbe az időt, amely „pénz“. A májusi szellő kicsipi
petyhüdt arczbőrünket, a már tüzelő nap enyelgése arczunkba hajtja az
aluszékony vért, s bámulva látjuk, hogy amott, tulnan, a viztorony
mögött, nem emelkedik kőfalak sora, rájövünk, hogy nincs szebb dolog a
világon, mint a napfény, s fölfedezzük, hogy az ég kék!

S könyvekhez szokott, ügyetlen járásu szemem uj erőre kapva kalandoz el
a nem ismert, kék messzeség felé. Eltünődöm ezen a kék valóságon, melyet
látnom se hagytak, melyre gondolni sem engedtek: „les contes bleus“, a
könyvek dajkameséi. Szomoru ábrázatot mutathatok itt, mert mellettem
csilingelő nevetés hallatszik, meg „szemérmetes leányzók boldog
vihogása“ – hogy a Porzó szavával éljek – s én persze a nevetést, a
könyvmolyok kezdődő üldözési mániájával, mindjárt magamra veszem. Pedig
isten tudja, min mulatnak el (bizonyosan valami olyanon, ami nekem arab
nyelv) – mert, mikor mellettem elhaladnak, tiszta és hideg szemükből
kiolvashatom az uri határozottságu eltökélést, hogy tekintetük nem fogja
tullépni a „jockey club tagjainak fentartott hely“-et. Azokban a merész,
feltünő, tavaszi toalettekben vannak, amelyekben egy polgári nő
lehetetlen volna, s amelyeknek az utánzatai oly szánalmasak a szegény
Phrynéken! Nincs ezeken a ruhákon egy garas ára szépség (nincs legalább
az én szememnek, mely nem szivelheti lányokon a selymet és az atlaszt),
mégis nagy, és lehetőleg öreg vagyon kell hozzá, hogy megjelenhessék
bennük valaki. De akármilyen vakmerőek is ezek a ruhák, annál
kedvesebbek, annál szebbek ők maguk! És milyen édesen tudják csiripelni
azt a szegény magyar „r“ bötut!

Sully Prudhomme jut eszembe.

    S’il n’était rien de bleu que le ciel et la mer,
  De blond que les épis, de rose que les roses,
  S’il n’était de beauté qu’ aux insensibles choses,
  Le plaisir d’admirer ne serait point amer.

Ah, nemcsak az ég kék, vannak kék szemek is! Nemcsak a kalász szőke, van
szőke haj is! És nemcsak a rózsa – olyan, amilyen, vannak rózsás arczok
is! Hej, nemcsak az élettelen dolgok szépek! És bizony, oh ifju
testvéreim Erasmusban, ha gyönyörködtök ezekben a szép kis
teremtésekben, akiket Gyp szerint ötvenkét gombos pánczél védelmez, a
gyönyörüségtek nem lesz minden keserüség nélkül!

Vagy tán éppen abban van a legfőbb varázsuk, hogy – lehetetlenek?! Hogy
messzire vannak, mint a kék ég maga?! Hogy ha egyiküket-másikukat ugy
láthatjátok is nagyratörő álmaitokban, mintha ruhájukon csak egyetlen
gomb volna, mely elszakadhat – még akkor is megmarad az a tudatotok,
hogy feleséget nem választhattok közülök?!… Meglehet. A megismerhetetlen
vonzó ereje maga is megmérhetetlen. De ha a nyugtalanitó érzésben, az
izgalomban, melyet ez a tudat okoz, nem tudtok találni némi édességet
is, nem érdemlitek meg, hogy Isten megáldott s megvert a „plaisir
d’admirer“-val.

*

… Csöngetnek. Az istállóval szemben, a kis jelző pózna czin-lapján
kiperczegtetik az induló lovak számait, s a versengő előkelőségek,
Sphynx-arczu lovasaikkal a hátukon, lépésben indulnak meg a pálya felé.
Oda át már nagy a sürgés-forgás. A mázsáló a nagy jelzőkön is kirakatta
azóta a számokat, meg a jockey-k neveit s a vándorlás a pénztárak felé
megkezdődött. A bookmakerek kalitkája körül kiváncsiak raja, s odabenn,
a rácson belül, javában járja az „adsza-nesze“. A közelben eszmecserék a
kurzusról. „Csak másfélszerest ád!“ – „Okosabb volna az outsiderre
tenni.“ – Tulnan, a második helyen, őrült tolongás a kis totalizatőr
körül. Ott lelkes hivei vannak egyik-másik jóképü jockey-nak.
Próbagalopp – egy-egy villámlás a játékosok agyvelőin át, s mialatt a
lovak szép lassan utra kelnek ama pont felé, ahonnan indulni fognak:
emitt, az ember-áradatban, nagy nyüzsgés-mozgás kerekedik, csoportok
kanyarodnak „jobbra át“, a nagy pénztár tájára, pénzes kis gnómok
száguldanak czimborától-czimborához, hol erre, hol arra, s a
katona-banda mögött, mely tul a pályán, a vasárnapi nép szomszédságában
muzsikál, a Sátán hegedülni kezd.

Elbámészkodol ezen a forgatagon. „Mily eszeveszett rumli!“ – szitkozódol
magadban. Könyveid megtanitottak rá, hogy a játék bün és ostobaság.
Szinte látni véled, hogy minden játékost egy-egy Bertram vezet. És
egyszerre azon veszed észre magadat, hogy te is ott vagy, ahol a
többiek. A láz elragadt rád is. Megtanulod, hogy nem kell szigorunak
lenned.

És, végre is, hátha tévedsz?! Hátha ez a játék se rosszabb, mint az a
többi más játék, amelynek komoly nevet adsz?! S mit tudod, hogy a
primitiv természeti müködéseken kivül nem játék-e minden egyéb a
világon? Honnan tudod, hogy nem puszta játék-e: a vitatkozás az „én“-en
és a „nem én“-en, az „idealizmus“-on és a „realizmus“-on, hogy nem
játék: a komoly katonásdi, az ankétesdi és az alkotmányosdi?! Tudja-e
közülünk az, aki a legtöbbre viszi, hogy komoly dolgot mivelt
halhatatlan munkáiban? Szegényes labdák vagyunk láthatatlan tündérek
kezében; soha se tudjuk: nagy dolog-e, mikor egy impozánsat ugrunk?

Tréfán kivül, ez a gyerekes koczkázata az anyagi jónak, amit játéknak
nevezünk, csak a regényekben és a szindarabokban aljasitja el az
embereket. Igazában ugy szokott lenni, hogy akik a nagy veszteségek
idejében aljasságokat követnek el, azok már előbb is aljasok voltak,
csak alkalmuk nem volt képességeik kifejtésére. Alighanem ugy lesz a
játékkal is, mint a borral (Mirza-Schaffy szerint). Attól függ, hogy ki
játssza?! Ugy tetszik, hogy „az ördög ital“-ából is:

  Sprudelt Gift und süsse Labung,
  Sprudelt Schönes und Gemeines:
  Nach dem eig’nen Werth des Zechers,
  Nach des Trinkenden Begabung.

Épp ugy lehet szépen játszani, mint szépen diplomatizálni, vagy szépen
élni. És olyan képzelhetetlen-e az eset, mikor a játék vágya csak a
lélek egy nagyon érthető effort-jából fakad, hogy felhasználja s
szolgájává tegye az emberi ösztönök legnyomorultabbikát, a bir-vágyat, a
czélból, hogy olyan pillanatokat szerezhessen magának, melyek felejtetni
tudják vele a lét összes nyomoruságát?!

*

… Hollá, a tribünre! Már mindenki fenn van. A messzelátók neki szegezve
annak a pontnak, ahol négy ló ficzánkol. Uj csöngetés. A starter
zászlója megbillen, már jönnek! Körülfutják a görbét s befordulnak az
„egyenes“-be. Persze, „az én lovam“ leghátul van; azt a versengőt,
amelyre egy könyv-moly fogad, valami ismeretlen hatalom okvetetlenül
megbénitja. Harangcsengés: no most!… A szomszédaim vadul kiabálják annak
a lónak a nevét, amelyre fogadtak, mintha ez a biztatás előbbre segitné
a szegény párát!… Hanem a favorit is le van pipálva: az a ló győzött,
melyről előbb az egész publikum elvégezte, hogy „nincs formában“. Most
azonban egyszerre kétségtelenné vált, hogy ő a legkomolyabb konkurrens a
Derbyre. Oh, a Siker! A rómaiak, akik ezt az égi személyt Victoriá-nak
nevezték, aligha hitték, hogy egyszer e fél-istennő kultusza meg fogja
haladni a többi égi lényét együtt véve.

Természetesen, mi alig látunk különbséget a győztes és az utolsó között.
De ha még egyszer, ha többször látjuk őket futni, rájövünk, hogy egyéni
vonásaik is vannak. És fölfedezzük, hogy a ló nem olyan ostoba állat,
mint a hire mondja. Sőt mind megannyi egy-egy érdekes individium.
Karakterükben, temperamentumukban, külsejükben épp olyan különbözők,
mint az emberek; csak szem kell hozzá, mely meg tudja látni ezeket a
különbségeket. Utoljára azt is észre vesszük, hogy jellemükben
ugyanazokat a kombinácziókat mutatják, mint az emberek. Csak a
Plutarchos-uk vagy a Tallemant des Réaux-juk hiányzik. Régi
lóversenylátogatók például emlékezhetnek rá, hogy _Abonnent_
határozottan büszke volt. Nem türte az ostorcsapást. Addig, mig nem
érintették, jött szépen, kiváló tehetsége szerint, de ha oly hévvel
találták biztatni, hogy méltósága csorbát szenvedett, a szentnek se ment
tovább. _Buzgó_ meg, különösen fiatalabb korában, kishitü volt. Fényesen
tudott nyerni, de csak vezetve; ha „várásra“ lovagolták, s valamelyik
czimboráját maga előtt látta, elcsüggedett. Eleresztette fülét-farkát, s
az napra vége volt. _Biró_-ban komédiás-természet lappangott.
Szeszélyes, lusta teremtés volt; s csak akkor érezte magát elemében, ha
meglepetéseket, „coup de théâtre“-eket mutathatott be. Ilyenkor nem
lehetett vele birni. Mindig osztentanczióval, hirtelen hihetetleneket
nyulva, váratlanul győzött. S két ilyen diadal között, gyönge
versenytársak mögött, utolsónak szokott bekullogni, nagy ravaszul. S ki
ne emlékeznék a szegény _Viadal_-ra? _Viadal_-nak az volt a mániája,
hogy csak canterben szeretett győzni, „már föltartva“, szóval
dicsőséggel. Néha, mikor csak erőfeszitéssel győzhetett volna,
szégyenkezve osont el a birói páholy előtt, elbujva hozzá nem méltó
versenytársak mögé; ellenben, mikor legerősebb ellenfeleivel küzdött, de
fölényét érezte, ugy jött, mint a mesék táltosa, közelébe se lehetett
jutni. Szerette ragyogtatni a fölényét s gyülölte a „struggle for
life“-ot. Ugy találta, hogy nem érdemes azért élni, hogy csak a szénáját
és a zabját keresse meg „az ember“; ugy találta, hogy csak a nagy
diadalok mámora érdemli meg az életet. _Viadal_-ban egy költő lelke
lakott.

(1890.)




KIS FIUK, KIS LEÁNYOK.

Tudok egy franczia verset, mely rimekben nem valami gazdag s
emelkedettség dolgában sem éppen mintaszerü, de oly általános és örök
életü igazságot fejez ki, hogy igazán érdemes néha-néha ujra nyomatni.
Hangzik pedig az egész következőképen:

  Lorsque deux élèves du Conservatoire
  Rencontrent un élève du Conservatoire,
  Cela fait trois élèves du Conservatoire,
  Enchantés, ravis, bien contents de se voir
  Très loin, bien loin, fort loin du dit Conservatoire.

Nem merem leforditani, mert az eredeti szépségeiből bizonyára csak kevés
maradna meg kisérletemben. De prózában és szabadon körülbelül annyit
jelent, hogy: mikor két konzervatóriumi növendék találkozik egy
konzervatóriumi növendékkel, akkor három konzervatóriumi növendék van
együtt, akik mind el vannak ragadtatva s fölöttébb örvendeznek azon,
hogy a nevezett konzervatóriumtól távol, igen távol, igen-igen távol
láthatják egymást.

Ez a vers jutott eszembe, ahogy a multkor, a Svábhegyen iskolás
gyermekek csoportjára bukkantam. Nagy vidámságban voltak szegények, hogy
iskolájoktól messze találkoztak, nem tudom hány száz lábnyi magasságban
a tengernek és minden gyermek-idomitó intézetnek szinvonala felett. Hogy
iskolás gyerekek voltak, onnan tudom, mert tanulmányos dolgaikról
beszélgettek, ugy, amint nehéz, rossz álmokról, lidércznyomásról szokás
beszélgetni. Szerencsés kor! Csak arra gondoltak, hogy tul vannak egy
évi keserves roboton, arra nem, hogy pár hónap s a rókatáncz ujra
kezdődik.

Pedig, e szünetnek, mely alig pár napja kezdődött, nemsokára, két rövid
hónap multán, vége. Megint befogják őket abba a szelidebb fajtáju
taposómalomba, melyet iskolának neveznek; s amit az idén jól-rosszul
kezdtek, jövőre folytatni fogják. Szeptemberben a szülői gondoskodás
ismét foglalkozni fog velök egy teljes napig. Most még senki se gondol
velök, ha csak a közoktatási minisztérium nem, ahol egy sereg dologtalan
fogalmazó mindig azon töri a fejét, mi módon lehetne a tanulási
tervezetbe még egyet-mást beszoritani, noha ez a két hónap ép a
legalkalmasabb idő volna a szegény kis Smike-ok jövendő sorsát
meghányni-vetni.

Mert ők maguk ugyan nem gondolkoznak a sorsukon. Az én svábhegyi
czimboráim is olyan vigasságnak adták magukat, mintha a mártiromságnak
örökre vége volna. Milyen könnyüvérüek és milyen – gyanutlanok! Igazán,
cet âge est sans-souci. S irigységgel vegyes csodálkozással hallgatom,
amint elidétlenkednek egymás között.

Nyolcz-tizenegy évesek: a gyermekek hálátlan korában vannak. Abban a
korban, mikor az emberi lény a legesetlenebb, s a teremtés minden
állatja közül leginkább emlékeztet arra a csunya valamire, ami még nem
béka, de olyan béka-szerü. Szeretem a gyermekeket, ha e válságos időben
vannak, talán azért, mert ilyenkor az ördög sem szereti őket.

Gyönyörködve nézem az idomtalan kis lányok suta mozdulatait, s a lőcsös
fiu-gyermekek paraszt-tréfáit. A lányokon még minden csupa
aránytalanság: minden egyes testrészük ormótlanul nagy az egész kis
testhez képest, minden vonásuk tulságosan határozott, az egész alaknak
fejletlenségéhez viszonyitva. Hogy ebből az eleven tökéletlenségből lesz
majd valaha a teremtés utolsó szava: a szép női test! – alig tudom
elképzelni. A fiuk, ha lehet, még ocsmányabbak a leányoknál. Kora-vén
fejet hordoznak szánalmas, kis törzsükön és e visszásságban van valami
ijesztő, de van valami groteszk is, ami Teniers „Bucsu“-jának nevetséges
törpéire emlékeztet, azokra a fejenagy, keszeg alakokra, melyeken a
czingár tagok és a roppant kupak nem hordozzák magukon a betegség, az
öröklött mizériák rémitő jeleit, hanem nevetve és nevetést keltően
vádolják a bóbiskoló természetet. Mindannyian esetlenül, kellem, forma
és czél nélkül mozognak, mintha minden áron dolgot akarnának adni friss
erejü, félszeg tagjaiknak; s bizonytalan, tétova járásukhoz, éretlen
testalkatukhoz sehogysem illik tekintetüknek biztossága, szemüknek
elevensége, okossága, mondhatni: öregsége. E szemekből már a jó és
gonosz megismerésének vágya csillámlik ki; s ugy tetszik nekünk, mintha
az értelem, mely belőlük kisugárzik, aggasztó rohamossággal fejlődött
volna a hitvány testnek rovására; e kis szörnyek megannyian ugy tünnek
fel előttünk, mint akikben a gondolkodó ember már régen nyakára hágott a
cselekvő, az akaró embernek. S talán azért oly csunyák, mert a természet
valamivel meg akarta bélyegezni vétkes kiváncsiságukat.

Természetes, hogy a semleges nemü, szoknyás kis lények, s a kamaszodó
fiuk, ha egymás közt vannak, sokkal élénkebb társalgást folytatnak, mint
akármilyen szelid ellenőrzés mellett. És e társalgásban a nem sejtett
kontempláló találhat némi élvezetest is. Mert egyformán érdekes az is,
mennyiben majmolja ez a miniatür társaság a nagyot, és az is, milyen
különbségeket hoz létre (a társalgás formáját illetőleg) a korban való
fogyatkozás, ellenére mindannak, amit a jó nevelés ez apró lényekre is
ráparancsol. Ime valami, ami legelőbb, az első pillanatra feltünik.
Hiába a leggondosabb nevelés, azt az udvariasságot, melyet a felnőtt
ember (a legalsóbb osztálybeli is) tanusit a nő iránt, a gyermekbe
lehetetlen beleoktatni. Megtanulhat bizonyos formaságokat, a felfogást
azonban (a gyöngébb nemnek tartozó hódolatról) nem teszi magáévá egész a
serdülésig, mindaddig, mig a _nem_ megszünik puszta fogalom lenni, s
mindaddig, mig a leánykában nem sejti az asszonyt. Egyik kétségtelen
jeléül annak, hogy minden illem és udvariasság csak az érzékiség
fügefalevele, abban az időben, mikor az érzékiség még nem ébredt fel, a
serdületlen fiunak (minden beléje vert jó modor ellenére) a kis leány
csak egy megvetett, tökéletlenebb (mert gyöngébb) czimbora, akire a
legtöbb élcz pattog, akivel szemben legkiméletlenebb, a legkevésbbé
gyöngéd. A kis leány már korábban mert a serdülés nála korábban
kezdődik. Egyenlő koru s különböző nemü gyermekeknél (leányoknál, akik
respektálja a még fel nem ébredt férfiasságot is, talán már közel vannak
a kritikus időhöz, s fiuknál, akik még messze vannak a serdüléstől) ez
valami különös visszásságot idéz elő, az érintkezés formájában. Nincs
nyersebb lény, mint egy tizenegyéves fiu, s nincs alázatosabb,
hódolatra, megadásra hajlandóbb teremtés, mint egy tizenegyéves leány. E
jelenséget nem szokták eléggé megszivlelni, pedig nem jelentéktelen a
nevelést illetőleg. De általában, senkivel sem foglalkoznak kevesebbet,
mint egy ilyen kellemetlen, kamaszkodó lénynyel, akire pedig, mivel
leginkább nyilt minden benyomásnak, legjobban kellene vigyázni.

És ha nagyon keserves is velük foglalkozni, az a fáradság sem lehet
minden öröm nélkül. Az értelem (a legelső időket kivéve) sohasem
fejlődik gyorsabban, mint épp ebben a korban. Ki nem vette észre, hogy
ily koru gyermeknek a megfigyelése és viccze több, mint mikor felnő?
Hogy kinevetnek bennünket véneket s mennyire a fejin találják a szeget!

Ami engemet illet, nincs rancune-öm, s szeretem őket, mert már a küzdő
embert látom bennük, nevetségesen kicsinyitett embert ugyan, de a
fődologban: az életrevalóságban már bevégzett, készen álló valakit, a
küzdő ember minden bünével, s minden jó hajlandóságával.

*

Minthogy annak idején nekünk is meg kellett ismerkednünk a permutácziók
és variácziók rejtelmeivel s más eféle hasznos dolgokkal, elvégezzük,
hogy annak a nemzedéknek, melynek majdan átaladjuk az élet fáklyáját,
szintén ki kell állnia a türelemnek eme tüzpróbáit. És ezeket a mindenre
fogékony, rendkivül receptiv hajlamu lényeket átadjuk (többé-kevésbbé
egész napra, néha egészen is) egy nagy kaszárnyának, melynek megvannak a
maga sajátos erkölcsei, (az _erkölcs_ szó itt lucus a non lucendo), hadd
idomítsák őket olyan edzett legényekké, a kikben később se a
permutácziók, se egyéb iskolai mikrobák kárt ne tehessenek. S ha
némelyikünk érez e miatt valami gyönge lelkifurdalást, a benső szózatot
elnémítjuk azzal a megnyugtató tudattal, hogy Newton kéttagi tantéte
nélkül később úgy se lenne hivataluk, a mi tudvalevőleg a lakásbérrel s
egyéb járandóságokkal együtt a legfőbb világi jó, s végső czélja minden
emberi törekvésnek.

S az idomítani való lényeket, a kiknek nyilt, eleven esze eleinte reagál
minden tudományos baczillus ellen, igyekszünk jó korán kiüldözni a
fészekből, mert mikor még egészen kicsik és gyöngék, mégis csak
erőtlenebb az ellentállásuk.

A madár, ha terhére van a fiókája, egyszerűen kitúrja maga mellől. Az
ember, a kinek terhére van a porontya, szebb módon igyekszik szabadulni
tőle; s e végből – évszázadokon át – különböző intézményeket talált fel.
Először az egyetemeket, később a közép- majd a népiskolákat, végre a
kisdedóvókat. Nemsokára talán már a csecsemőktől is szabadulni kiván, s
ide s tova látom már az időt, mikor az Erzsébet-téri sétányból s egyéb
dajkasziveknek kedves helyekből szintén állami intézmény lesz, mely
majdan előkészít a magasabb czélú kisdedóvóra. Lesznek eminens és hanyag
csecsemők, mely utóbbiak, ha nem oly térképeket festenek a
fehérneműikre, a milyeneket a felállítandó intézet szabályai
megkivánnak, elvesztik ama jogukat, hogy később doktorátust tehessenek.

Ma még nem haladt ennyire a czivilizáczió. De már láthatni iszonyatos
nagy táskákkal olyan gyerekeket, a kik még nem tudnak járni, csak
ődöngnek, a mint a czirkuszokban és hippodromokban láthatni idomitott
galambokat, a melyeket tüzes abroncsokon ugratnak keresztül.

S azért hiába mondaná valaki akármelyik apának: – Ne adja a gyermekét
iskolába öt-hat éves korában. A munka, melyet ott rászabnak, képtelenül
sok az ő kis erejének, nem is beszélve arról, hogy ott nem azokat a
lelki tehetségeit fejlesztik, a melyek már megvannak, hanem azokat a
képességeit erőltetik, a melyek még csak ezután fejlődnének ki, ha előbb
a bölcsek Módszer-e csiráiban el nem pusztitaná ezeket. Legyen, ne
szóljunk róla, hogy az iskoláknak, mint a börtönöknek, speciális
nyavalyáik is vannak, de gondolja meg, hogy ha gyermeke nem pusztul is
el az erejét meghaladó munkában: akkor fog kidőlni a túlságosan súlyos
iga alól, mikor a munkának tulajdonképeni ideje elérkeznék. Akadályozza
meg, hogy a gyermekéből proletár váljék, a ki élete egy jelentékeny
részét egy kétes becsű czélnak áldozza, csak azért, hogy aztán, pár
lépéssel a czél előtt, fáradtságtól kimerülten hulljon össze.

Nem ilyen szavak, a Bossuet ékesszólása is hiába való volna. Melyik apa
nem gondolja, hogy az ő gyermeke erősebb, eszesebb, jobban munkabíró,
mint a többi valamennyi? Azért apa, hogy kivételnek higyje a magzatát,
azért csillag az a gyermek, hogy ragyogjon. S azután persze – a nagy
verseny!

Mert hogy később a versenyre képes legyen, hogy fölülkerekedhessék a
többin, a kik számtalanok, hogy egy szóval megélhessen: a lehető
legkorábban munkához kell látnia. A mint a teher mindig nagyobb, a
munkaidő is, a Jákob próbaideje is mindig hosszabb. Az a gyermek, a ki
még ma alig tud a maga lábán bemenni az iskolába, az „életútnak ép
középfelében“ lesz, mikor megengedik neki, hogy igazán a maga lábán
járjon. Mert nálunk nem az a törekvés, hogy minél több embernek lehetővé
váljék a szellemi előhaladás, hanem az, hogy minél sikeresebben
visszariasszák azokat, a kik a magasba kivánkoznak. Úgy látszik, csak
akkor lesznek csizmadiáink, ha majd az ügyvédi vizsgálatokon a felsőbb
mennyiségtanból is kérdezgetni fognak. Sőt meglehet, a versenyt később
úgy meg fogják szorítani, hogy az unokáink közül csak az juthat
kvalifikáczióhoz, a ki (mint a mesékben a kalandos herczegek a királyok
rébuszait) meg fogja fejteni a közoktatásügyi miniszter találós meséit.

Oberländernek van egy gyönyörű rajza, mely a „jövő századbeli
gyermekek“-et ábrázolja. Nyavalyás testű, elkényszeredett, idomtalanul
nagy fejű gyermekek, a kik járni nem tudnak, csak csúsznak, nyüzsögnek
egy óriás könyvtáron: az álványokon, a könyvek között, a polczok
tetején, mintha rovarok s nem emberi lények volnának. Mások lent a
földön vonszolnak maguknál négyszerte nagyobb foliókat; egyik-másik
belebújt egy-egy roppant könyvbe s ott tanul nagy kínnal, alig birva
tartani, néha-néha el is ejtve túlfejlődött, iszonyú fejét.

A szatira pompás; de a nagy fejeket nem lehet egész komolyan venni. Mert
a milyen nyilvánvaló, hogy a modern tanítási rendszer tönkre teszi a
gyermekek testét, ép annyira kétséges, hogy valami feltünő szellemi
fejlődéssel járna. A mint hogy nem is élhet egészséges agy a nagyon
silány testben.

Például a nálunk elfogadott tanítási rendszert kissé kompromittálja
néhány – véletlen?, a mit mindenki észrevett. Hogy a mióta a német nyelv
tanulása az iskolában kötelező, az emberek nem tudnak németül; hogy az a
generáczió, mely az imént nőtt fel, s melybe már az iskolában igyekeztek
beleverni a franczia nyelvet, nem tud francziául, míg az előbbi, melynek
a franczia nyelv tanulása csak privata diligentia volt, többre vitte;
hogy a közjogot azóta tudják legkevésbbé, mióta ennek a tárgynak a
hallgatása az egyetemen kötelező, és így tovább, mert folytathatnám. De
hát „a tudás nem áldás“, és az iskolának nem ismeretek terjesztése a
legfőbb czélja. Legyen. Hanem abban mégis van valami megfigyelni való,
hogy bizonyos idő óta, s ép azóta, mióta az iskolás gyermekeknek a
szellemi munkával való túlterhelése oly képtelen arányokban növekszik, a
szellemi munkásságnak csaknem összes térein minden új generaczió
gyöngébbnek bizonyul a megelőzőhöz képest. Bizonyságaim: a
természettudomány, a történelem, a nyelvészet művelői már jó hosszú idő
óta. Ne tekintsenek a néhány kivételre, s hasonlítsák őket egymáshoz
összeségükben.

Külföldön, a hol különben nem félnek attól, hogy a műveltség nagyon el
talál harapózni, nem restelnek mozogni a czélból, hogy az iskolás
gyermekek terhén könnyítsenek. Nálunk nem szabad e terheken könnyiteni,
mert több szükségünk van csizmadiákra, mint tudósokra. Vajjon? A mi
engem illet, nem vagyok bizonyos benne.

(1890.)




ASZFALT BETTI.

– _Egy ifju költő levele a másikhoz._ –

… az orgiákba ne vidd a szivedet! _Théodore de Banville_.

„Ej ej, kedves Tantalus ur, tisztelt kollégám, ön egy idő óta sokat
foglalkozik Aszfalt Bettivel.

  Sans doute il est bien doux de voir danser Bathyle,
  Aux sons entrecoupés des flutes de Sicile…

a mint Louis Bouilhet mondja. (Nagyon szeretem Louis Bouilhet-t, mert
műforditóink még nem keritették a hatalmukba.) Hát persze, kellemes
látni, kivált kitünő ebéd után, a mint Betti égnek emelgeti fedetlen
lábait, a zongorának, a szegények hangszerének, szomoruan henczegő
hangjai mellett. És még kellemesebb hallgatni a sanszonett tündérének
mesésen ordináré hangját, a mikoron a divatos utczai kuplét rikoltozza
el. Ó, ezek a mennyei repedt-fazék hangok! Az ember azt hinné, hogy
Tabarin feleségét hallja, a kiben a végzet kegyelméből egy fiákkeres
vére csörgedez! Szó sincs róla, ez a mulatság a modern gavallérok méltó
élvezete. A modern ember, miután belecsömörlött a sok finomságba, s
eltelt a delikát dolgok élvezetével, megkivánja a _canaille_-t, az ő
mulatságaival s az ő Vénusaival egyetemben. Igy mulathatott a derék
Lucretius, a kit tudvalevőleg a tulságosan használt cantharidine
veszített el, a miképpen ön mulat, tisztelt Tantalus ur, s igy
kiálthatott fel, miután fenékig üritette krétai borral telt serlegét, –
miközben syriai sáfránnak illata szállongott a teremben –: Évohé! Éljen
a szenny! Éljen a sár! – a miképpen ön kiált fel, reggeli öt óra felé, a
_Folies Funambulesques_-ben: Hab’n S’ ’n Idee?!!

Csakhogy Lucretiusnak akkor már nem volt semmi veszteni valója, s
bizonyos ön abban, tisztelt Tantalus ur, hogy már ön se veszíthet
semmit? Hogy ez a vég kezdete? S hogy jöhet az özönviz?

Természetesen, mikor ön vasárnap délben végig sétál a váczi-utczán,
büszkén mint Artaban, ragyogó _haut de forme_ kalapban, fehér szegfűvel
a gomblyukában, annak az embernek a nyugodt, öntudatos lépteivel, a
kinek számára Havannában lázasan gyártják az _Exceptionales_-t, a
mikoron ön kabátja remek szabásának teljes tudatában egy gondolatokkal
terhes, szóval kifejezhetetlen pillantást vet a kirakatokban pironkodó
mennyasszonyi kelengyékre, akkor tisztelt Tantalus ur, bizonyára sértés
volna föltenni önről, hogy még lehet vesziteni valója is, hogy még nem
élvezett mindent, hogy a földnek vannak örömei, melyek ön előtt még
ismeretlenek, de annál kivánatosabbak, hogy végre lakozhatik önben némi
rejtett, takargatott, szégyenlett valami, a mi különben önnek a
legértékesebb tulajdonsága, egy kis naivság, hogy a nevén nevezzem?…

Mindezt bizonyára sértés volna föltenni önről, mikor a mondott
időpontban áprilisi felöltőjét mutatja be a nagyvilágnak, s mikor az ön
változatlanul közömbös arcáról félreismerhetetlenül le lehet olvasni a
Theophile Gautier ismeretes mondatát: „Semmi se jó semmire, és nincs is
semmi; különben minden megtörténik, de ez mélységesen mindegy.“

De hát akkor, tisztelt Tantalus ur, mikor otthon a pihenés egy
éjszakáján, leveti az álorczáját, mikor minden póz nélkül bebujik az
ágyába, s mikor annak tudatában, hogy ön jelenleg csak egy puczér,
satnya, disztelen test, egy czigaretta mellett elgondolkozik arról, a
mit a Tegnapelőtt, a Tegnap, és a Ma állhatatosan megtagadtak öntől, s a
mit ön, egyedül lévén, nem szünik meg a Holnap-tól könyörögni,
alázatosan, félénken, mintha nem is ön lett volna a déli Artaban, vajjon
akkor is azt gondolja-e hogy önnek nincs már veszteni valója?

Vajjon nem jut-e eszébe, hogy az a Mult, melynek sötét homlokkal csapja
a reklámot, csak a Trublot kalandjaival van tele, hogy a Jövő önnek még
mindennel adósa, s hogy önnek még eddigelé a Végzet nem adta meg azt, a
mi kijut minden napszámosnak, s kijut a jámbor közkatonának, a ki
vasárnap délután kézen fogva ballag ki imádottjával a városligetbe, erre
a kopár, nyomorult mezőségre, mely mindenre emlékeztet, csak Artemis
berkeire nem.

Vajjon megvallja-e magának, tisztelt Tantalus ur, a pihenés e ritka
éjszakáin, hogy ön a gonosz tréfák mestere, a rossz helyek hőse,
kicsufolója az egész világnak, s fumigálója az egész női nemnek, hogy ön
tulajdonképpen egy igen-igen szegény ember, a nélkülözők
legszegényebbike?!

De hát kicsoda ön voltaképen, tisztelt kollégám?

A naczionáléja igy szól: „huszonöt éves, nőtlen, óradíjas tanár a XI.
ker gimnáziumban“, s hozzá tehetem, hogy: szerzője egy vers-kötetnek,
melyet a jó barátok serege uni sono remeknek nyilvánitott, tizenkét
tárczában és huszonegy apró hirben.

Ah milyen telides tele volt ez a könyv a pogány szerelemmel! Egész sereg
Phryné és Lais mosolygott ki a sorok közül; s a megénekelt szépek közt
ott trónolt Thais, Thais, a minden hetairák királynője, szőke hajában a
hires ibolyákkal, melyek mintha csak halványabb kék szemek lettek volna,
Thais, csodás fényű, kék szemeivel, melyek mintha csak ragyogó ibolyák
lettek volna… Ah, mily tüzes, pompázó, lármás szerelmekről mesélt ez a
könyv! Hivalkodó verseiben minduntalan megszólalt az érzéki szerelem
ujjongó danája; s az egész egy roppant dithyrambus volt a forró csóku
Cythere tiszteletére.

És mindez hazugság volt, tisztelt kollegám; költői ábránd, irodalmi
affektáczió. Az érzéki szerelemnek azt az édes mámorát, melyet oly
fényes szavakkal irt le, ön csak Catullus és Propertius által ismerte
meg: azok, a kiket ön szeretett (ha ez a szó itt nem szentségtörés)
lelketlenűl adták át magukat az egész világnak; a hetairák, a kiket ön
látott, a vágóhídra lépegető marhák csöndes rezignácziójával vitték a
vásárra fonnyadó karjaikat.

S mi, a kik, mikor ön lehetetlen szegfűjével végig pompázik a váczi
utczán, azt hisszük, hogy most, valahol messze, egy csapat várkisasszony
sorvad ön miatt, mi mindnyájan csalódunk. Ön a költő, nem ismeri a
szerelmet, legalább nem az egész szerelmet. S hogy ha véletlenül, talált
az útszélen valami olyat, a mi szerelemnek tünt fel egy-egy pillanatra,
ez csak olyan szerelem volt, a melyért nem volt érdemes lehajolni.

Hogy ki ennek az oka? Hát ön. Vagy ha úgy tetszik: a végzet. Önnek két
nagy ellensége volt: a szegénység és a könyvek.

Ó, ez igen sok huszonöt éves embernek az esete. A könyvek nagy és
mélységes gyönyört adnak oly szeretőknek, a kik tudnak bánni velök, de
nem nevelnek hódítókat és nem nevelnek világfiakat. A könyvek félszeggé,
ügyetlenné, kételkedővé és félénkké nevelik az udvarlóikat; a könyvek
bizalmatlanná tesznek az asszony és bizalmatlanná önmagad iránt. A
szerelem országába csak a gondtalannak, a merésznek és a hivőnek van
bejárása, s te habozó, ijedős, szkeptikus vagy. És a szegénység, mely
igazi életednek egy nehány rövid esztendejében rákényszerített a túlon
túl való dologra, mely lefoglalta minden idődet: ezzel megfosztott
azoktól az alkalmaktól is, melyekben kisértésbe jöhettél volna:
kirohanni könyvbölcseséged kinai falai közül. A szerelem követelő isten,
azt kivánja, hogy: „Idegen isteneid ne legyenek én előttem“ S te, mikor
egyszer-egyszer megindultál a nagy vállalkozásra, a félútról csüggedten
tértél vissza könyveid közé. Lassankint aztán beletörődtél a
nélkülözésedbe. S egyszerre azon veszed észre magadat, hogy az a világ,
melybe kivánkoztál, meg a tied, két külön világ; hogy azoknak a nyelvén,
a kiktől a boldogságot remélhetnéd, te nem tudsz beszélni; hogy egy
fiatal leányhoz nincsen mit mondanod, a mint nincsen mit mondanod egy
szerecsenhez; hogy a mikor szóba kell állanod egy ilyen fiatal
leánynyal, csak azon töröd a fejedet, miképpen menekülj… És menekülsz,
szegény ember, pedig talán a tulajdon szerencséd elől menekülsz. Nos, ha
igen, akkor már el vagy veszve. S akkor már meg van irva, hogy ötven
esztendős korodban feleségül fogod venni a gazdasszonyodat, mint János
Jakab.

Ez az eset számtalan huszonöt éves könyvmolynak az esete, s egy kissé az
öné is, tisztelt Tantalus uram. Az ön kázusát nem látom ugyan ilyen
vigasztalannak (a szegfű bizalmat gerjeszt bennem), de hogy a baj meg
van önben is, arra épp Aszfalt Betti a tanum.

Mert, hogy az ön gondolatai minduntalan visszaszökdécselnek a sanszonett
tündérére, ez mutatja, hogy a baj már elfogta önt, hogy tudatában van a
szerencsétlenségének s hogy ágaskodik ellene.

Látni való, hogy a józanság éjszakáin, mikor a dőzsöléstől kimerülten,
álmatlanul hánykolódik ágyában, nagyon, de nagyon érzi a nélkülözését. S
ilyenkor titkon, lopva bevallja önmagának, hogy egész életéből
rettenetesen hiányzik valami, a legfőbb, az, a mi nélkül élni nem
érdemes, egy női lény.

Egy női lény, a ki a milói Venusra emlékeztesse önt, s a ki soha se
juttassa eszébe a Cytherének tett profán áldozatokat. Olyan női lény, a
kiről, midőn eljő a rózsaújjú hajnal, nyomtalanul siklanak le a mámor
emlékei, mint Afroditéről a habok. Olyan női lény, a kivel szemben a
vágy soha sem hal el, hanem, mint a Főnix, mindjárt föltámad hamvaiból.
Az a női lény, a ki nem nyomorult árú, hanem a mindenütt jelen való
Léleknek egy misztikus része, az egyetlen kibetűzhető rejtély az örök
talányok közül…

Igen, hiányzik önnek a női lehellet jótéteménye, az asszonyi hatodik
érzék gyöngéd figyelme, a tündér ujjak édes gondoskodása s az az
egyetlen, igazi intimitás, melynek a barátság csak hitvány paródiája. Az
az édes meleg, melyet nem adnak meg a májusi nap enyhe sugarai, az a
derű, az a verőfény, melyet egyedül hiába keres déli vidékek
olajfa-ligetében…

Hiányzik önnek az a női lény, a ki nélkül meghalni átok, és élni
nyomoruság.

S valjuk meg, magunk közt, kedves barátom, hogy mig látszólag a pálmák
után tör, valósággal soha sem szünik meg keresni az igéret földének
réteit, a hol azok a virágok nyilnak.

Ebben az állandó hangulatban ön elég oktalan volt, meglátni Aszfalt
Bettit. Ez nagy könnyelműség volt, tisztelt uram.

Sans doute, il est bien doux…

Tudom, hogy Betti válogatós, hogy egy hajszállal jobb vagy rosszabb,
mint a többi kitagadott. Tudom hogy ma visszautasitja a gyémántot,
holnap pedig a szerenádot, a szeszélye szerint, mert értékesebbnek óhajt
látszani, mint a minő. Tudom, hogy van benne némi megkülönböztető
önfejüség, utolsó maradéka egy elfecsérelt distinctiónak. Tudom, hogy
Betti gonosznak született, a mint csak egy milliomok közül, s tudom,
hogy a perverzitás démoni alakjában már vonzó erő. S tudom végre, hogy
Bettinek csodálatos szeme van, mely mintha mindig egy elveszitett
paradicsomba tekintene vissza…

De éppen azért azt mondom önnek, kedves barátom, hogy forduljon sarkon,
meneküljön s vissza ne nézzen többé, hogy úgy ne járjon, mint Loth
felesége.

Mert jaj annak, a ki szerelmet keres ott, a hol csak temető van.

A női szív rejtelmeiből ép oly keveset ismerhetünk meg, mint a
mennyboltozat titkaiból. De egyet-mást ki lehet olvasni innen is, onnan
is.

Járatos ön a népszerű csillagászatban? Ha igen, úgy bizonyára tudja,
hogy a csillagok miriádjai közül a legközelebb van hozzánk egy rezgő
fényű kis csillag, melyet a _Centaur alfájá_-nak hivnak. A Centaur
alfája nagyon közel van a mi napunkhoz; egy kőhajitásnyira, mondanák a
mindenáron magyarok. Nos a Centaur alfájának a fénye, 79.000 mértföldet
számitva egy másodperczre, három és fél év alatt érkezik hozzánk. A
Sirius világossága meg éppen tizenhét évig utazik, a mig hozzánk ér;
pedig a Sirius is egy a szomszédjaink közül. De van olyan csillag is,
mely kialudt már századok óta, s fényének régtől fogva utazó sugarai még
folyvást és folyvást érkeznek hozzánk. Az a számtalan fény, melyet a
mennybolton éjről-éjre látunk, nem egykoru velünk; mindannyian más és
más multról beszélnek. Némelyik beláthatalanul messzi multról beszél. S
akárhány fénysugár, melyen éjente elgyönyörködünk, ott utazott már az
égen, mikor még a mi földünk nem is létezett. Az ég tele van kialudt
csillagokkal. Az a szem, mely először tekint föl a mennyboltra, nem
tudja őket az élő testektől megkülönböztetni, de a tapasztalt tekintet
már megismeri őket vöröses, füstölgő világosságukról. Ez a csillagok
haldoklásának a szimptómája a csillagászok szerint.

Ezekről a kialudt csillagokról szól Auguste Dorchain-nek egy szép
költeménye, melynek a példázatát figyelmébe óhajtanám ajánlani, tisztelt
Tantalus uram. Szivlelje meg a példázatot; olyan ember mondja, a kinek
fején történt a dolog.

Látod azt a csillagot – szól a költő – ott, közel a zenithez? Egykor
élet vala rajta; s a világában létezők alá voltak vetve az élet és a
szerelem örök törvényeinek. Aztán elhangzott róla minden hang, sugarai
kialudtak és most holtan bolyong az ürességben. De oly messze van, hogy
bár ezer év óta bolyg kihütlen és magányosan, utolsó sugara még most sem
hatolt le a földre. És igy ránk nézve semmi sem változott rajta; a
szürkület minden reggel elviszi s minden este visszaadja bizonytalan
fényét; senki se tudja, hogy meg van halva. Az aggódó matróz még mindig
keresi tekintetével, s még mindig úgy látja, hogy ott ragyog a
messzeségben; a tengerparton bolyongó, összeölelkezett párok rá
esküsznek, hogy álmuk örökkévaló lesz… Igy a nők között, a kiket utadon
találsz s a kiket élőknek hiszesz, hány van olyan, a kinek a szive meg
van fagyva! – Jó ember, a ki forró, hűséges szerelemről ábrándozol, ha
nem akarsz mindig és hiába szenvedni, válassz ki magadnak, mentül
hamarább, egy szeplőtelen leányt, s vedd el feleségül. Olyat, kinél a
szerelem virága csak most és csak érted kezd nyiladozni… És ne add át a
többieknek a te poéta-lelkedet soha, még csak egy napig se… Szegény
álmodozó, még szerelemnek vehetnéd az ő hideg és néma ölelésöket. Néha,
tisztának tetsző vagy rejtelmes pillantásaikban azt vélnéd, valami
különös láng ragyog fel… Vigyázz! A reflex még ott van a szemében, de a
lelkében nincsen többé tűzhely. Ó, mily bolond volna, a ki ezeket a
csalékony, ál-fényességeket tenné vezérlő világává! – Ne fordulj vissza!
– Ne nézz rájok többé! – Csak kialudt csillagokat láttál!“

(1891.)




AZ ELÁTKOZOTT FÜ.

Megszégyenüléssel és köteles tisztelettel olvastam el azt a szigorú
itéletet, melyet a _Kaméliás hölgy_ nagynevű szerzője mondott ki ránk,
balgatag, javíthatatlan dohányzókra. Ezt a kemény kritikát Tolsztoj Leó
grófnak köszönhettük, a ki franczia nyelven könyvet adott ki _Az alkohol
és a dohány_ fogyasztóinak a megalázására. A könyvet még csak elviselték
volna a dohány barátai, azzal vigasztalódva, hogy: „Ki olvas könyvet?!“…
De azt a czikket, melyben Dumas fils ráduplázott a czipő-foltozó próféta
dörgedelmeire, már elolvasta az egész világ. A _Figaro_ eljár a
czivilizált földrész minden tájékára; s a hol ez a világlap megjelenik,
ott mindenütt sokat beszéltek erről az érdekes anathémáról. Annyi
bizonyos, hogy mióta I. Jakab, a tudós angol király, megirta
Misocapnos-át s mióta IV. Amurát karóba huzatta a tetten ért
dohányzókat: azóta, ama sok megtámadtatás közül, melyben a dohány
részesült, egy sem okozott nagyobb szenzácziót, mint a nagy orosz és a
nagy franczia kirohanása. Tabago füvének minden időben voltak nagyszámu
s konok ellenségei. Las Casas nem győzött eléggé álmélkodni a Columbus
és a Cortez embereinek ostobaságán, a kik – minden igaz ok nélkül –
jónak látták utánozni az indiánokat, s a szentnek mondott fű egy-egy
göngyölegét a szájukba vették és meggyujtották. S alig kezdték füstölni
az angolok a Sir Francis Drake legelső, Európába hozott dohányleveleit,
már megjelent egy gúnyirat: _Tabacco battered and the Pipe shattered_,
melyben az emberséges Josué Sylvester ugyancsak neki rohant a füstölés
hóbortos divatjának. És kevéssel rá, hogy Nicot János, a nagy műveltségű
diplomata, Medicis Katalin előtt a dohány gyógyító hatásairól tartott
előadásokat (a királyné füvének egyéb jó tulajdonságait még nem
ismerte): egész tudós tábor verődött össze, mely egyik kötetet a másik
után produkálta, hogy a megtévesztett emberiséget a dohányzás káros
következményeire figyelmeztesse. A félelmetesen tudományos Lepsius,
Braun, Courtigi és Fagon mesterek egymás után bizonyítgatták, hogy a
dohány kiszárítja a beleket, árt az agyvelőnek és megröviditi az életet.
A dohány nem pusztult bele ebbe a sok támadásba, de ma épp annyi
ellenséget számlál, mint hajdan. A mai támadók persze körülbelül
ugyanazt mondják, mint a régiek. Depierris doktor szerint a dohány
emésztési zavarokat, ideggyöngeségeket, szédüléseket okoz; árt a
tüdőnek, a gyomornak, a szivnek, a szemnek, a halló érzéknek, az
agyvelőnek, s különösen az emlékező képességnek. Beau doktor szerint a
nyelvrákot a dohányzástól kapni. Millot doktor azt erősiti, hogy a
mértéktelen dohányzás praedestinál az agylágyulásra. Johnston doktor
szerint a pipázás megrázkódtatja az idegrendszert. Rouillard és Mérat
doktorok úgy vélik, hogy a dohányzás hülyeséget idézhet elő. Szóval
meglehet, hogy még a lábfájásoknak is a dohány az okozója. Mindez
azonban nem akadályozza meg, hogy a Cubában gyártott 250 millió szivar
el ne fogyjon, s a dohányzás ellen koronkint megeresztett filippikák nem
igen csinálnak szenzácziót. Mert, úgy látszik, az ördög nem olyan
fekete, mint a milyennek festik; s a statisztika nem bizonyít a tudósok
mellett. Az egészségi viszonyok legalább sehol sem sulyosbodnak a
dohányzás terjedésének arányában; s az élettartam átlag-számát ez a
gyilkos szokás nem kisebbítette. Ha tehát egy-egy új ember akad, a ki a
dohányzás veszedelmével fenyegetőzik, az nem igen kelt föltünést, hacsak
ama társaságban nem, mely a dohánynyal való visszaélés korlátozása
czéljából alakult. De Dumas másféle nézőpontból kritizálja a dohányzást,
s anathémáját, melyet akkor dörgött el, mikor Tolsztoj könyve sorra
megszólaltatta a dohányzás valamennyi ellenségét, éppen ez teszi
érdekessé.

Mert hogy a _Kaméliás hölgy_ szerzője mindig kártékonynak és
veszedelmesnek tartotta a füstölés örömét, ez már korábban is ismeretes
volt. A mikor „a dohánynyal üzött visszaélések korlátozására“ alakult
társaság megszavaztatta a dohányzásról Francziaország összes jelentékeny
iróit, ezek közül egynek a szavazata sem volt oly lesujtó a _vega_-kra
(a cubai nagy dohányültetvényekre), mint éppen a Dumas fils-é. A _Livre
des fumeurs_ feljegyezte az összes meginterviewoltak nyilatkozatait. S
ezekből kiderül, hogy a franczia irodalom kitünőségeinek igen nagy
többsége halálos ellensége volt a dohányzásnak. Jules Sandeau-t kivéve,
a ki azt tartotta, hogy minden férfi a ki nem dohányzik, tökéletlen
ember, nem is igen találkozott franczia iró, a ki _Villar y Villar_-nak
meg _Carjaval_-nak valami nagy barátja lett volna. A régebbiek közül
csak Théophile Gautier volt még a dohány pártján. Az ujabbak között meg
mindössze három nagy iró akadt, a kik dohányzóknak vallják magukat, s a
kik úgy nyilatkoznak, hogy eddig még nem volt okuk megbánni ily módon
elkövetett vétkeiket. Ellenben rendkivül sokan vannak közöttük, a kik
soha se vettek szájukba még csak egy czigarettát se s még többen, akik
valaha nagy dohányosok voltak, de életük utolsó éveiben keservesen
megbánták, hogy Havannára csak rá is gondoltak. Feuillet, Augier nem
győztek eleget panaszkodni, hogy mennyit kell szenvedniök, a miért
egykor oly istentelenül füstöltek. Edmond de Goncourt elbeszéli, mekkora
migraine-jei, mily sűrű szédülései, s mit én tudom, minő bajai vannak, s
mindez csak azért, mert fiatal korában úgy csibukolt, mint egy török.
Ezek a _mea culpá_-k tele vannak átkokkal, melyeket az idézett jelesek
csőstül zúdítanak rá a mérges, ördögi fűre. Ah, édes a szívása, de
keserű az utóize a gonosz _Villar y Villar_-nak! Pedig tán nem a szivar
gonosz, hanem az öregség. Ezek a panaszkodók, a „szánom-bánom“
kijelentői, mind egy szálig öreg emberek. S bizony a vénség soha se
rózsás, jőjjön viharos vagy jőjjön kristálytiszta multra.

Azok persze, a kiket a hosszú czimű egyesület megszavaztatott,
mindannyian csak higiénikus nézőpontból kritizálták a dohányzást, Dumas
fils-szel, a havannák legintranzigensebb ellenségével egyetemben. De
ezekben a nyilatkozatokban nem volt semmi nevezetes. Hogy a dohányzás,
mihelyt szenvedélylyé válik, kártékony lehet, mint minden szenvedély, s
hogy a mértéktelen füstölés előidézheti az összes felsorolt
funkczionális zavarokat, azzal, ilyen illusztris emberek bizonygatása
nélkül is, tisztában lehetett a világ. Valamint tisztában lehetett azzal
is, hogy a sötét képek, melyeket az említett tudós doktorok a dohányzás
káros hatásairól festettek, meglehetősen túlzottak. Mert hisz, ha
tökéletesen igazuk volna, háromszáz esztendő óta már kipusztult volna a
világ. És ellenkezőleg, csak a dohányföldek pusztultak ki. Mert például
az az első rangu minőségü dohány, melyből az igazi, primae classis,
nemes aromáju havanna készült, ma nem létezik többé. Ennek a dohánynak
csak egy talaja volt: a _Vuelta-Abajo_, Cuba szigetének alsó völgye.
(Cuba szigete két nagy, dohány-ültetvényekkel teli völgyből áll; ezek
közül az alsóbbikban terem a „havanna.“) A Vuelta-Abajo azonban már nem
az, a mi volt például a negyvenes években, a mikor egy év alatt másfél
milliárd remek szivart ekszpediált Európába. A rablógazdálkodás a
meddőség veszedelmébe juttatta. A föld kimerült; s hogy mégis teremjen,
guanóval kellett megbrownséquard-ozni. Azóta a vuelta-abajoi dohánynak
nincs meg a régi, nemes aromája. Ki lehet számítani, hogy nem sokára
egyáltalán nem lesz havanna, s a mint ma az igazi Château-d’Yquem-et
csak fejedelmek isszák, azt a szivart, a melyet mi még megkapunk
hetvenöt krajczárért, a jövő századokban már csak az akkori Rothschildok
fogják színi. Ha ugyan akkorára a dohányzás végkép ki nem fog menni a
divatból. És ez nem lehetetlen. Végre is, ki tudja, nem jön-e utánunk
néhány olyan generáczió, melyben a közönséges ember is – mint mostanában
csak a kivételek, egy Dumas fils vagy egy Tolsztoj – levonja theoriáiból
a végső konzekvencziákat, s a Dumas fils-éhoz hasonló ethikai elvek
alapján haladva, le fogja vetkőzni a dohányzás _immorális_ szokását?! Ez
a most még beláthatatlan morális fejlődés attól az időtől datálódnék,
amikor a _Kaméliás hölgy_ szerzője épp úgy, mint Tolsztoj, ethikai
nézőpontból mondta ki anathémáját a dohányzás bestiális szokására, –
mely annál ostobább, mert nem is ösztönszerü, – hogy legalább egy
perczre késleltetni igyekezzék a planéta morális öngyilkosságát.

*

A Tolsztoj gróf és a Dumas fils álláspontja között nagy a különbség. Az
orosz apostol, aki fanatikusa a tulajdon vallásának, kárhoztatja a bor
és a dohány élvezetét, a mint kárhoztat minden élvezetet, mert hisz az ő
hiveinek csak egy öröm adatott: az aszkézis, a lemondás, a rezignáczió.
Igazán sajátságos ez az ultra-modern iró és az ő ájtatos iskolája.
Próféta és hivek között nagyobb ellentétet aligha produkált még az
emberiség tarka története, mint a minő Tolsztoj grófot választja el
bálványozóitól. A világban mintha megujhodnék az alexandriai iskola léha
skepticzizmusa, mintha ujra élnők a mohó, a sietve élő, a ridegen
raczionalista epikureizmus korszakát, a szellem arisztokratább, mint
valaha: s ebben a környezetben megjelenik egy szőrcsuhás és mezitlábas
alak, a ki a legmélységesebb és legmisztikusabb hitnek csinál
propagandát, a ki az abnegácziót, a nélkülözést, a test sanyargatását és
a lelkialázatosságot hirdeti, s környezete, melytől pedig oly idegen,
mintha a Sziriusz lakója volna, töri magát, hogy lábához térdelhessen s
áldását kérhesse. Meglehet ugyan, hogy prófétáját éppen azért fogadja
ilyen tisztességtudással, mert ez a próféta egészen más ember, mint ő
maga (az alexandriai dilettánsok is szivesen látták bankettjeiken,
filozofáló estélyeiken, a libiai sivatag fanatikus anachoretáit), de
végre is, konstatálhatjuk, hogy a mi profétánk és más fából faragott
hivei tökéletesen megértik egymást. Mik azok a mozgató erők, melyek a mi
világunkat a lázas cselekvésnek pihenés nélkül való, örök Vitus-tánczára
kényszeritik? A szerelem, az ambiczió, a pénz, a müvészet. És Remete Leó
az egész világ tapsai közt ront neki a szerelemnek, a mely érzéki; a
müvészetnek, mely gőgös és profán; a pénznek, mely kereskedik és az
ambicziónak, mely mások hulláin gázol. De ime, cselekvéseinknek volna
még egy igen fontos rugója; és Tolsztoj gróf erre is rákeriti a sort. Ez
a rugó: a sok apró kényelmi élvezet, mely külön-külön mind egy-egy nagy
fejezet ennek a falánk, nagy czélokat nem ismerő s csak a fizikai
jólétre törekvő kornak. Ilyen nagy fejezetek a bor, a dohány, a kártya.
Tolsztoj gróf mindenekelőtt csak a bort és a dohányt pellengérezte ki,
de később alkalmasint a játékra is rákerült volna a sor. A kezdet
mindenesetre sokat igért. Tolsztoj gróf nem csak azért haragudott a
borra és a dohányra, mert élvezetek, – s az ő szemében semmiféle élvezet
nem találhatott kegyelmet – hanem főkép azért, mert a nagy bünök
leghatalmasabb stimulánsait látta bennök. S szerinte a borivó és a
dohányos praemeditáczióval használja ezeket a stimulánsokat, vagyis nem
annyira magáért a hitvány élvezetért iszik és füstöl, hanem a czélból,
hogy könnyebben elhatározza magát a rosszra, hogy tultegye magát lelke
jobbik részének skrupulusain, hogy hamarább megalkudjék lelkiismeretével
stb. stb. A Kaméliás hölgy szerzője tagadja a praemeditácziót s a nagy
különbség az ő s a Tolsztoj álláspontja között abban van, hogy ő
legalább rosszhiszemüséget nem vet a vétkező szemére. De ő is, mintha
kétségtelennek tartaná a dohány ernyesztő, depraváló, kábitó hatását.

Megvallom, nem tudtam komolyan venni az orosz apostol tanitása nyomán
felhangzó lelkesedést, sőt voltak óráim, mikor hajlandó voltam
kételkedni az ő földek és vizek felett lebegő nagy komolyságában is.
Mert szemetszurt, hogy ez a vallás-alapitó épp annyit beszéltetett a
czipőfoltozásairól, mint a mennyit Cora Pearl beszéltetett a
fürdőszobájáról s bármennyire csodálatos is a nagy szelleme, meg kellett
adni azt is, hogy ennek az anakorétának a kiadói nagyon jól értettek a
reklámcsináláshoz. C’est un malin! – mondták volna róla a francziák, ha
nem lettek volna annyira beléhabarodva. S azért nem ütközöm meg azon
sem, hogy ilyen megriasztó itéletet mondott rólunk, szegény
dohányosokról. A praemeditáczióval ugyan elhajitotta egy kissé a
sulykot, de mindez ám hadd növelje eredetiségének a varázsát.

Hanem hogy Dumas fils – ez a páratlanul luczidus, bátor fej – a ki
megszokta „levonni a theoriákból a végső következtetéseket“, ha nem is
ilyen szigorral, de tán még nagyobb szánakozással itélt rólunk, bünben
tévelygőkről s szerencsétlenekről, ez már gondolkozóba ejt egy kissé.

*

Csak egy kis füstről van szó; de Dumas fils nagy feneket kerit a
dolognak.

„A természet – igy szól – kissé szégyenkezve, hogy pusztán a maga
érdekében s egy olyan gyönge, fegyvertelen, minden testi-lelki
nyomoruságnak kitett lényt formált, mint az ember, azt hihette, hogy
némi kárpótlással tartozik neki s kompenzáczióképen a bort és a dohányt
rendelte neki, két triviális és hozzá méltó élvezetet. Ugy látszik,
azért adott neki ilyen banális, vigasztaló szereket, hogy megértesse
vele, milyen hitvány remédiumokra méltók összes bajai, nyomoruságai és
fájdalmai…“

„Pedig az, hogy mily csekély érdeklődéssel viseltetünk mások bajai és
szerencsétlenségei iránt, már maga is fölvilágosithat bennünket arról,
hogy mily keveset nyom a latban az egész emberi nem nyomorusága a
természet előtt. Ha közömbösek vagyunk azok sorsa iránt, a kikkel együtt
járjuk át ezt a siralom-völgyet, noha ugy illenék, hogy ez a közös sors
szolidárisakká tegyen bennünket, ha néha közömbösek vagyunk a
legközelebbről hozzánk tartozók sorsa iránt is: mért ne volna a
természet milliomszor közömbösebb egész nyájunk irányában, ő, a ki
tudja, hogy honnan jövünk és hová megyünk, a mit mi nem tudunk?…“

„Még igazán szép volt a természettől, – folytatja tovább – hogy ennek a
gyatra emberiségnek olyan vigasztalókat adott, mint a bor és a dohány.
Különb vigasztalókat igazán nem érdemeltünk; s azokból az élvezetekből,
melyeket okoznak, láthatjuk, hogy már régóta mily kétségbeesésnek adtuk
volna át magunkat, ha még ezek a vigasztalóink sem volnának…“

Látnivaló tehát, hogy a borban és a dohányban csak kábitó szereket lát,
melyeknek az élvezetét meg se tudná érteni, ha nem volnának felejteni
való bajaink és nyomoruságaink.

De belátja, hogy e „vigasztalókról“ az emberiség nem mond le egykönnyen:

„Remélhetjük-e, hogy ha álmaink megvalósulnak s az emberiség fokozatosan
fejlődni, tökéletesedni, mondjuk: javulni fog, lemond majd a borról és
dohányról? Szó se lehet róla. Összes czikkeink, a mértékletességi
egyletek stb. mind nem érnek el semmit. Még a fillokszéra se használ.
Soha se csináltak annyi bort, mint azóta, hogy a szőlőtőke nem terem és
soha sem szivaroztak annyit, mint azóta, hogy a közönséges szivarok
szíhatatlanok, a jó szivarokat pedig aranynyal kell megfizetni…“

„A bajnak mélyebb oka van, mint a fogyasztók ostobasága s az adót kivető
közgazdák zsenialitása. A dolog ugy áll, hogy az ember kezd belefáradni
a létbe, kezdi bátorságát veszteni az élettől, kezd nem érdeklődni
rendeltetése iránt. Látja, hogy ez az egész história mindig ugyanaz s
hiszi, hogy mindig, végnélkül és haszontalanul ugyanaz lesz. A száz meg
száz század óta, a mióta él, semmit se tudott meg arról, hogy honnan
jön; az ezer meg ezer századon át, melyekben még élnie kell, nem látja a
czélt, a mely felé megy; mint a föld, melyen lakik, mindig egy körben
forog, a nélkül, hogy előre haladna… Hát az egyéniségével, szóval azzal,
a mi leginkább érdekli, hogy áll a dolog? Mindig ugyanabban a
tudatlanságban sinlődik s mindig ugyanama nyugtalanságok közt
hánykolódik…“

„A természet kizsákmányolja, érzékei kijátszszák, álmai megtévesztik, a
vallásai megcsalják, a filozófiái tévutra vezetik, a politikusok
befonják, nem tudja többé, miben és kiben higyjen s ezen közben nagy
morális és szocziális problémák jelentkeznek előtte, melyek soha sem
hagynak nyugtot neki. Természetesen csak egy gondolata van: menekülni e
problémák elől és elkábulni…“

„A kikerülhetetlen haláltól való rettegés elfogja, hatalmába ejti és
szorongatja. Ettől a szörnyü haláltól már csak néhány év választja el.
Mit csináljon ezekben az utolsó években, melyek oly gyorsan elmulnak?
Mérlegelni kezdi az élet összes dolgait szemben a halál fatális
szükségszerüségével: s minden üresnek, hívságosnak és létjogosultság
nélkül valónak tünik fel előtte. Mulandósága megalázza és kétségbe ejti.
S ha nincs valami nagy ideálja, mint a vallási illuzió, a tudomány
iránti rajongás, a müvészi ambiczió vagy a jótékonysági szenvedély, ha
nincs meg benne egy se a lélek e részegségei közül: visszaereszkedik
ösztöneibe, napról-napra kezd élni, s a közvetlen, alacsony, de bizonyos
szenzácziókhoz folyamodik. Talán meg fogják ölni, de hát mi az, a mi nem
öli meg? És minthogy okvetetlenül meg kell halnia, mert bárminő utat
válaszszon, minden ut a halálba vezet, jobb vigan jutni el odáig, s mit
tesz az, hogy egy kicsit korábban, vagy egy kicsit későbben? Ki tudja,
nem volna-e jobb: egy kicsit korábban, ki tudja, nem volna-e jobb:
mindjárt?…“

„… Tehát: éljen a bor, éljen a dohány!… Ezek se adják meg a tökéletes
jólétet, a teljes feledést, de a gondolat elzsibbad és ez is valami…
Mert az ember az állatot irigyli, mely minderre nem gondol… Arról van
szó, hogy az ember elérje az állatok relativ, de elégséges boldogságát,
kikerülve a farkas-szemnézést a végzet nagy problémájával, melyet a
természet a gondolkodó teremtmény szerencsétlen privilégiumává tett…“

„Ha közelebbről nézik a dolgot, ebben már van valami az
öngyilkosságból…“

„Némi ellentmondással, mely különben csak látszólagos, ugyanaz az ember,
a ki kétségbe esett, hogy még csak oly kevés ideig élhet, s a ki
elfáradt belé, hogy már annyi ideig élt, megkivánja a tökéletes
megsemmisülés állapotát, s a fél-halálban, melyet provokál, s melyben
mindennap édeleg, kezdi ugy találni, hogy a tökéletes megsemmisülés
állapotában, a végső közömbösségben, lehet valami igen jó…“

„Csak ritkán van annyi bátorsága, hogy egyszerre számoljon le az
élettel, annyira rabjává lett organizmusának, de passzióval öli el
magában, szép csöndesen, de biztosan, azt a két ellenséget, melyeket
mindenütt magával hordott, s melyektől annyit kellett szenvednie: eszét
és lelkiismeretét. Mig végre megvalósíthatja álmát, s ugy hal meg, a
mint született, a nélkül, hogy tudná, mi történik vele…“

*

Leejtem a _Figaro_-t, s előveszem füstölgő karcsú Clay-met. Belenézek
barátságos parázsába, mintha egy jóbarát szemébe néznék, a kivel együtt
kaptunk ki. És beszédbe ereszkedem vele az éjszakában. Tehát – oh,
karcsu kis Clay! – nem volnál egyéb, mint kábitó szere egy megrémült
embernek, a ki fél a léttől és retteg a haláltól?!! Nem volnál egyéb,
mint egy butitó szer, mely álomba ringatja az ember jobbik részét?!! Nem
volnál egyéb, mint egy göngyöleg a boszorkányok sorvasztó füvéből, mely
elöli az emberben a lelkiismeretet, az értelmet, az életkedvet, és a
küzdelemre való képességet?!! Az ördög hitte volna, karcsu kis Clay,
hogy ily gonosz fajzat vagy!… De nem. Kételkedésem elcsitul, ha szelid
szép parázsodba tekintek. Ez az enyhe, szerény kis fény itt az arczom
előtt arra biztat, hogy ne hajtsam le még a fejem buta álomra, hanem
virrasszak tovább, s őröljem le ama másik ember részét is, a ki helyett
szintén dolgoznom kell. Parázsod azt beszéli nekem, hogy a haláltól
nincs mit rettegni, hogy az élet csak egy égési folyamat, melytől nincs
mit irtózni, hogy a lét, melynek a titkát nem tudjuk, de melynek a
titkát keresnünk – mindig űz valami, csak egy nagy kötelesség, hogy az
élvezetek nem a pokol csábjai, hanem istenek adományai, mert képessé
tesznek a munkára, mint a hogy az éjszaka erősit a nappalra, hogy ez a
kötelesség, melyet magunkban ismerünk, ámbár rejtélyes, olyan valóságos,
mint az anyag maga, s hogy a külső világ ernyesztő hatásaival szemben
nincs más segitségünk, mint a vigasztalásunkra rendelt apró élvezetek.
És te, karcsu kis Clay, a ki biztató barátom vagy a magányosságban, a ki
csillapitasz, mikor az izgatottság már csaknem hatalmába ejt, a ki
vigasztalsz, erősitesz, mikor a gond környékez, a ki tanácsot adsz,
mikor töprenkedem, a ki megcsillantatod előttem piros jelződet, mikor a
fáradt elme már-már álomba merül: még sem volnál egyéb, mint pokol
fajzatja?!! Nem, nem. A _kaméliás hölgy_ szerzője ez egyszer nagyon is
elvetette a sulykot. Nem volt szivar a szájában, mikor megirta a
czikkét.

(1891.)




BECSÜLETÉNEK ORVOSA.

A büntetőtörvényszék előtt egy rongyos ember állott, a ki egy bokréta
kisebb-nagyobb, betöréses lopás után, végezetül ölt: lopott pénzen
szerzett revolveréből négy golyót lőtt ugynevezett feleségére, egy hozzá
hasonló, nőnemü páriára. Az aszony meghalt s a rongyos ember birái elé
került, akik előbb egy kissé meglepődve, utóbb egy kissé megilletődve s
végül kissé zavarodottan hallgatták a rongyos ember zokogó vallomását.

Az érdekes ebben az ügyben az volt, hogy a vádlott, aki életének egy
harmadát a fegyházakban töltötte, aki ugy ismeri az igazságszolgáltatás
külömböző rendü és rangu zárkáit, mint mi a szinházak folyosóit, aki ugy
lopott, mint a hogy a madár dalol, s mi ibolyát vásárolunk az utczán:
nyilvánvalóan nem haszonlesésből ölt. Egy czéda nőszemélyt pusztitott
el, nem érdekből, nem is hirtelen felindulásból, hanem mert meg akarta
torolni azt a _morális_ sérelmet, amelyet ez a némber követett el rajta,
amikor érdekből feleségül ment a sokszorosan rabviselt emberhez.

Hitelt kellett adni vallomásának, mert amit előadott, összevágott
azokkal a dolgokkal, amiket a vizsgálat tényeknek fogadott el. Az utczán
megismerkedett egy leánynyal, akit munkásnőnek nézett. Az utczai
leánynak férjre volt szüksége, mert a rendőrség el akarta tolonczolni;
egy budapesti illetőségü embert keresett, aki elismerje a feleségének,
hogy valamiképpen maradása lehessen itt, a nagy piaczon. A naiv tolvaj
lépre ment. Azt mondja, vonzódott a leányhoz, s az erkölcsi
megtisztulást kereste ebben a házasságban. Más életet akart élni, mint
annakelőtte, s meglehet, csakugyan az volt a szándéka, hogy ezentul
kevesebbet fog lopni, ellenben többet fog dolgozni, mint rocamboleos
ifjuságában cselekedte volt. A mosdó persze olyan mint a törülköző; a
lakodalom azon mód ment végbe, ahogy a megismerkedés. Abban állapodtak
meg, hogy, házbér hiján, külön fognak lakni, hónapos szobákban; s a
nászéjt a férj a rabsegitő egyesület menedékházában, az asszony pedig
alighanem az utczán töltötte. Kevéssel utóbb a rongyos ember rájött,
hogy a felesége szobájában nemcsak egér motoszkál, hanem emberi lakó is,
s megtudta, hogy ez a lakó feleségének már régi ismeretsége. Végre
kiderült az is, hogy a szóban forgó lakó csak románcz, s az asszonynak
naponkint egész regényei vannak, olyan regényei, amelyeknek a czime
mindig zolai, s mindig igy hangzik, hogy: „A pénz.“ Erre Antal
„elhatározta“, hogy megöli Borbálát. On revient toujours à ses premiers
amours. Ujra lopott, de a lopott pénzen revolvert vásárolt, s mint azok
a spanyol hidalgók, akiknek kilencz előnevük, tizenkilencz csatában
kapott sebhelyük és huszonkilencz ősük van, _megtorolta férji
becsületét_.

Ez nem tréfa. Nem a vér szólalt meg benne, a huszonhét esztendős, ifju,
állati vér, mely nem türi az osztozkodást, hanem egészen a magáénak
követeli párját, legyen bár közös illetőségi helyük maga a csatorna. A
pocsolyában hentergő rinoczerosz, lehet, hogy szerelmes; a vadkan,
tudjuk a természet-históriából, monogám és féltékeny. A mi rongyos
emberünk nem volt se szerelmes, se féltékeny. Egy szóval sem állitja,
hogy nem tudott volna e nélkül az asszony nélkül élni; sőt e tekintetben
olyan türelmes volt, hogy azt, akit egy városrész ismert, ő, a
fegyházból jött, naiv Raymond de Nanjac soha, egy perczre sem mondhatta
a magáénak. Csak feleséget keresett az utczai ideálban, nem szeretőt,
kinek a csókja édesebb, mint a többi tolvajnőé.

Nevet és – ó, minden emberi dolgok örök relativitása! – „társadalmi
pozicziót“ adott ennek a személynek, s cserébe nem kapott érte egyebet,
csak igéreteket és biztatást. A dühnek, hogy becsapták, hogy kitünő
portékájáért, a fegyházakban hirhedett névért, nem kapott semmiféle
viszontszolgáltatást, bizonyára része volt benne, hogy bosszuállásra
gondolt, de ez a düh nem magyarázza meg, hogy Antal leszámolt az egész
életével, s ölt, történjék vele azután akármi. El kell hinnünk, hogy
ebben a zavaros, semmikép se tiszta elmében valami aféle gondolat
villanhatott meg, hogy neki a férfiui méltóságában megsértett erkölcsi
rendet kell megbosszulnia, hogy meg kell torolnia valami, emberségében
és férfiasságában esett gyalázatot, hogy helyre kell állitania valami
morális egyensulyt, melyet az zavart meg, hogy egy proskribált nő
behálózta őt, a kiérdemült betörőt s olyan szégyent hozott a sok
fegyházat látott névre, amely szégyen csak vérrel lehet lemosni.

Az emberi lélek, sőt a félig emberi lélek is kifogyhatatlan a
meglepetést keltő, a regényirók fantáziáját megcsufoló, nehezen érthető
s még nehezebben elemezhető motivumokban. Ki hinné el egy regényirónak,
hogy az oly mélyen romlott emberi lélek, mint a minő egy professzionátus
tolvajé, eféle gondolatokkal lehet terhes? Ki hinné el neki, hogy mikor
a _mari complaisant_-ok olyan nagy számban szaladgálnak az ujdivatu
regényekben, akadhat négy csillagos, sőt V. S. O. P. tolvaj, akinek a
„férfiui becsületén“ ejtett gyalázat nem Hekuba, hanem százszorosan
nagyobb dolog, mint mindama gyalázat, amelyet jól kiérdemelt?! Antalt
azért, hogy a felesége ismeretségben áll a rendőrséggel, az a környezet,
mely barátilag hunyt szemet lopásaira és betöréseire, aligha nézte volna
le tulságosan, és Antal mégis meg volt győződve róla, hogy olyan szégyen
esett rajta, amelyhez képest a többi mind csekélység. A kloákában is
őriznék az emberi önérzet és a férfiui méltóság impulzusait?!…

Könnyü elvégezni, hogy a ki eféle motivumból öl, az akármennyire
elzüllött is, nem romlott meg végképen, de az erkölcsi érzéknek ezzel a
maradékával is bajos összeegyeztetni a professziós tolvajságot, a
humoros enyveskezüséget. Az a teljes cinizmus, melyet Antal az „Enyém,
Tied, Övé“ dolgában vallott, nem igen szokott együtt járni még bizonyos
zsivány-becsülettel sem. És igy történt, hogy Antalt sulyos büne
kevésbbé silánynak tüntette fel birái előtt, mint humoros antecedenciái.
Ez a bün volt egyszersmind a legfőbb mentsége is. Ez a bün tette
hihetővé azt az enyhitő körülményt, hogy jobb utra akart térni s hogy
bizonyos megtisztulásra vágyott, amikor házaséletre akart lépni az
utczák leányával. Sorsa tehát nincs tragikum nélkül, mert ime, az első
tisztességes vágyakozása okozta, hogy ő, ki előbb vigan pillangóskodott
a fegyházak körül, most végképpen, életfogytig a fegyházban marad; de
nincs tanulság nélkül sem, mert meglepően példázza, hogy a keresztény
türelem sohase pazarlás, még akkor se, amikor a csatornák
legelzüllöttebb nyomorultjai felett itélkezik a földi Igazság.

(1898.)




ŐSZI KONTEMPLÁCZIÓK.

Az utazó, aki egy hónapot tölt Velenczében, – föltéve, hogy sem különb
sem alantasabb, mint akármelyikünk, – csaknem ugyanolyan benyomásokkal
fog hazatérni, mint egy másik vagy egy harmadik, a ki két hónappal vagy
két évvel azelőtt járt ott. El fog telni a San-Marcoval és a
Campaniléval, lelkesülni fog a fényes multon és merengeni a szomoru
jelenen, többet vagy kevesebbet hazavisz a helyi szin emlékeiből és ha
irodalmi hajlandóságai vannak, kérődzeni fog azokon a verseken, a melyek
Velencze bűbáját éneklik meg. Legalább az utleirások, ha a lagunák vén
kisasszonyáról szólanak, egytől-egyig ugyanazt a hangulatot fejezik ki.

Hogyha ugyanezek a vándorok – talán épen egy időben – Londont járják
meg, már nem fognak olyan egyformán szólani. Egyik fenségesnek, másik
sivárnak látja ezt a különös világot. Egyiket csodálatra kelti a mesés
gazdagság, másikat megdöbbenti a hihetetlen nyomor. Hanem a főbenyomásuk
mégis ugyanaz lesz: az angol sajátságok mindig megteszik biztos
hatásukat. Az utasok el fognak telni a nagyság érzetével; az egyikre
talán nyomasztólag, a másikra ellenben fölemelőleg hat mindaz, a mit
lát, a végeredmény egy lesz: valami abból a kábitó hatásból, a melyet
csak a végtelen nyujt. Természetesen csakis olyan utazóról lehet szó, a
kire nézve a tanulási kötelezettség nem volt egészen holt betü, s a ki
egy nagy városban nem csak csupán azt látja meg, hogy az utczák nevei a
kapuk felett vagy az utcza sarkokon vannak megjelölve. A Daudet
hollandija, a ki keresztül-kasul bolyongja a világot és sehol sem képes
egyebet észrevenni, mint hogy mennyibe kerül a burgonya más és más
vidékeken, nagyon sokadmagával létezik ugyan, de azért nem jöhet
számitásba.

Gondoljunk olyanokra, a kik meg vannak áldva némi érzékkel a látni valók
iránt, kérdezzük meg őket, milyennek találták Párist, és a
legképtelenebbül ellent mondó, a legnevetségesebben különböző válaszokat
nyerjük. Azon az egy dolgon kivül, hogy ama bizonyos kis fejü, hosszu
nyaku, kőből faragott fehér személy, a kit a Louvre nevü tenger nagy
épületben láthatni, szóval a milói illetőségü Vénusz kisasszony, igen
helyes jószág, – aligha fognak egyébben megegyezni. Lesz olyan, a ki
sipogni fog az elragadtatástól, mint Loudanné asszony az „Unatkozó
világ“-ban; találkozik olyan, a ki mindent kicsinyesnek lát s
minduntalan megkivánja az otthont, – s minden árnyalat, a mi csak e két
különböző vélemény közt képzelhető, meg fogja találni a maga szónokát.
Azoknál, a kik Párisért rajonganak, csak azok vannak többen, a kiket a
szajnaparti Babylon őszinte, vagy meg nem vallott kiábrándulással
töltött el. A vidéki franczia, a kinek Páris vallása, hite és üdvössége,
elbocsátja maga mellől Deniset, s e fiatal leány a „Bonheur des
dames“-ból sötétnek, nyirkosnak és ijesztőnek találja a nagy várost, a
melyről azelőtt legendákat hallott beszélni. Leilov Tatyána – a Rod
Edouard hősnője – elhagyja az orosz sivatagot, hogy az álmodott világban
élhessen, és ime a latin negyed fülledt szobáit, homályos
pincze-boltjaival, a hol elzüllött lények lesik a dicsőséget s
fogyasztják az izetlen kenyeret, szomorubbnak találja az elhagyott,
kietlen pusztánál. És a Marais-negyed, a Faubourg Saint Antoine
vendégei! Kezdjük a Grand Hotel, s végezzük a „Husos fazék“ idegenein, –
változatosabb véleményeket fogunk hallani Párisról, mint egy
miniszterről, a ki a várakozóknak még csak felével végzett. Elmondják
tündérinek s leirják borzasztónak; s azok, a kik leghiggadtabban szólnak
róla, bevallják, hogy nagyon érdekes. Mint egy szép asszonynak, a ki
sokat beszéltet magáról, Párisnak sok imádója és sok rágalmazója van. S
néha maguk az imádók a rágalmazók.

Hanem a jóhiszemü idegenek is, a kik hamar belátják, hogy Páris jobb
mint a híre, más és más benyomással távoznak el a Szajna mellől. Igaz,
hogy e hangulat-különbségekből le kell számitani az egyéni
praedispositiókat. Sok függ a szemüvegtől, s még több attól, ép lélek
lakik-e a szem mögött. Ebben a csodás városban van valami olyan erő,
mint a Mirza Schaffy borában:

  Aus dem Feuerquell des Weines
  Sprudelt Schönes und Gemeines
  Nach dem eig’nen Werth des Zechers,
  Nach des Trinkenden Begabung.

  In Gemeinheit tief versunken
  Liegt der Thor vom Rausch bemeistert;
  Wenn er trinkt – wird er betrunken,
  Trinken wir – sind wir begeistert.

Páristól is meg lehet ittasodni, és az ittas ember nem láthat tisztán.
De honnan van, hogy olyan diszharmonikusan hangzanak a lelkesültek danái
is?

Mint az az óriási sziklafal, mely a délamerikai vándornak egyik oldalról
térdelő ember alakot, másfelől oroszlánfőt, s egy bizonyos pontról nézve
roppant keresztet mutat, Páris szellemi és anyagi élete, a
legkülönbözőbb képekben tünik fel, a szerint, a mint a véletlen egyik
vagy másik környezetbe jutatja a kiváncsi idegent. Minden kerület
egy-egy külön világ. Néhány száz lépésnyire a rokkantak palotája mögött
alig lehet elhinni, hogy nem messze ettől a némaságtól, a nagy
boulevardok Párisa zajong. Egy társaságban, a hol néhány miniszteri
hivatalnok és egy pár kereskedő családja kerül össze, aranyért sem
találni egy olyan párisi nőt, a minőkkel a regényirók nem tudnak
betelni. A külső boulevardok körül, egy est a Françaisban oly
legendaszerü valami, a miről még az unokák is beszélnek. Sőt az a kisebb
kör, a szorosabb értelemben vett Páris sem mutatja azt a képet, a mely
oly elevenen és oly állandóan él a legmesszibb képzeletekben. Ennek az
élete oly gyors, forgása oly hirtelen, hogy képe szüntelen változik,
mint az elbüvölt Proteus alakja. Annak a világnak, a melyet a második
császárság történetirói festettek, ma már csak a romjai vannak meg. A
commune, mely elégetett egy sereg épületet, eltemetett egy darab tipikus
életet is. És ez az átalakulás folyton tart, s halad kábitó sebességgel.
Napról-napra egy darab élet tünik el; valaki meghal, s alig jut eszébe a
többinek, hogy utolsó példánya volt egy tipusnak, a mely pár évvel
ezelőtt még ezer és ezer alakban volt ismeretes. A Gambetta Párisa, a
bosszut lihegő, megtorlásra készülő Páris már nem létezik.

Az uj nemzedék tanul a németektől; a metafizikát bujja s reformálja a
katonaságát. Az a kizárólagosság, a melylyel Páris egykor elutasitott
magától mindent, a mi nem a saját termelése volt, mindennap veszit
merevségéből. A reactió szembeszökő: az égő gyülölet, a melyet
változatlanul táplál az angol nemzet iránt, a hagyományos, örökletes
gyülölet nem akadályozza meg többé a jó párisit, hogy mindenben utánozni
ne kezdje gyülölt szomszédait. A szinházak előveszik Shaksperet, s az
iró-népség esküszik az orosz irókra. Az orosz iránti szimpáthia, annak
ellenére, hogy a politikai számitás, melylyel Páris Pétervárra
kacsingatott, nagyon naivnak bizonyult, erősebb mint valaha. Minden
hullámzik s holnap talán eddig nem ismert erők fel fogják forgatni az uj
rendszert, de a nemrég még exclusiv Páris ma már eclecticussá lett.

Még mindig olyannak festeti magát, mint a milyennek valaha Balzac
rajzolta. Kaczérkodik azzal, hogy veszedelmesnek lássák. Szereti, ha
rettentőnek tüntetik fel, ha büneit és kicsapongásait emlegetik, mint
egy vénülő gavallér, s a mellett igen eszesen viselkedik. A
német-spanyol viszály idején jónak látta a világot meglepni azzal, hogy
hét lakattal elzárja a nemzeti hiuságot s ravaszul hallgatott, amikor
esztelen hősködést vártak tőle. Lesték, hogy mint egy agyalágyult öreg
tábornok kiabáljon: „Hol a kardom, hol a kardom?!“, s Páris
vezérczikkeket iratott a kereskedelmi kérdésekről.

Hanem – a morális élet?

Egy félszázadon át száz és száz iró másolta le Balzacnak azt a képét, a
melyet az „Aranyszemü lány“-ban Párisról festett. Leirták „pokolnak, a
hol minden füstölög, ég, fénylik, lángol, gőzölög, kialszik, ujra
kigyul, szikrázik, recseg-ropog, s elemésztődik.“ Elmondták, hogy „a
párisi ugy él, mint a gyermek. Morog mindenért, megvigasztalódik
mindenen, gunyolódik mindennel, elfelejt mindent, megizlel mindent; a
mit lát, birni akarja, s aztán elhagyja gondtalanul; eldobja királyait,
hóditásait, dicsőségét, bálványait, legyenek azok bronzból vagy üvegből,
amint elhajitja a kalapját s kidobja az ablakon a vagyonát. Nincs igazi
rokona, csak az ezer frankos bankjegy, nincs más barátja, csak a
zálogház. A párisi világában senki sem felesleges. Erkölcstelen,
hirtelen, érzéstelen világ az, melyben nincs más uralkodó, csak: az
arany és a gyönyör.“

És Páris, a „tulságos étvágyu“ Páris, tetszik magának azzal, hogy még
mindig ilyennek tünik fel. Most is örömest kaczérkodik a szörnyü
bűnökkel, s nem bánja, ha rosszabbnak tartják, mint a milyen. Ez is egy
formája a hiuságnak, mert azt a megelégedést rejti magában, hogy „nekem
az sem ártana, ha ilyen volnék is.“ Mint a gyermekek, az asszonyok és az
irónépség szokták, a nagy város örül ennek az ártatlan kis mulatságnak.
Teszi magát, mint ha nagyon elfoglalnák komoly ügyei: a rettenetességek,
és mikor évenkint a Montyon dijat kiadják, az erényes vidékre
megelégedéssel és szeretettel mosolyog, mint a hogy az iskolai dijat
nyerő kis leányra mosolyog a nagymama, a kinek egy kissé viharos mult
van a háta megett, de aki azért örömmel emlékszik vissza a régmult
időre, amikor maga is fehér ruhácskában remegett az erénydijért.

Pedig hát azért, hogy a Montyon dijat ki lehessen adni, nem is volna
szükséges mindig a vidékre menni. Páris rengeteg labyrintusában van
akárhány zug, a hol mit se tudnak azokról az erkölcsökről, melyeknek Gyp
volt a moralistája, a hol az ó-divatu erény, az önfeláldozás és a
részvét szerényen összebujnak, mint a cserje közt egy csomó vad virág, a
mely terem és nyilik ápolás nélkül és mit sem tud arról, hogy finomabb
illata van, mint az üvegházak halvány növényeinek.

Párisban van néhány ezer apácza, a kik sebeket mosnak, fekélyeket
kötöznek tisztába s hallgatják az őrültek istenkáromló, döghalált lehelő
beszédeit egy szemhunyoritás, egy arczmozdulat nélkül. Miért? hogy
kenyerük legyen? vagy hogy mindig szeliden mosolygónak lássák az
irgalmas kalazanti József arczát, a kinek képe szobájuk egyetlen
ékessége?

Mert, különös, ezeknek a képeknek, melyeket együgyü kéz festett, még
mindig varázsa van. És ha betévedünk egy hotelbe, a Szajna balpartján,
közel a boulevard Saint Germainhoz, nem fogunk nevetni a naiv szenten, a
kinek képe ott függ a falon, krajczáros keretben. Az a szent már csoda
dolgokat müvelt.

A ház rideg, szomoru külsejü. A diákok zaja már nem hallik oda; a
feltünően tiszta lépcsőkön nagyon csöndes, nesztelen lépésü emberek
járnak. Itt mindenki korán kel és korán fekszik, s a table d’hôte-nál
asztaláldást szoktak suttogni. Ez a „Hôtel des Saints Pères“, a hová
rendesen csak papok szállanak, mikor keresztül utaznak Párison, hogy
tovább menjenek távoli világrészekbe, beszélni egy itt már nagyon
ismert, divatját mult legendáról.

Valóságos központ ez az épület: alig van franczia pap, a ki meg nem
fordult volna ott. Ebbe a házba lép először az Afrikából érkező s innen
megy hosszu utjára az ausztráliai misszionárius. S van eset, mikor e ház
vendégeiről hallhatni egyet-mást, a mi nem válik Páris szégyenére.

A köztársaságnak nincs szüksége a papokra, de talán nem volt rá nézve
minden haszon nélkül az a pap, a ki gyakran fordult meg itt, s a kinek
nevét igen sok franczia katona emlegette akkor, a mikor Roussel abbét,
az auteuli árvák apját egy pár hálás növendéke megünnepelte. Lehetett rá
élczeket faragni, mert hisz ezer számra voltak gyermekei. Az érdemes
öreg ur találkozhatott e házban egy másik pappal, a ki azért halt meg,
mert ugy gondolkozott, hogy az aixi érseknek ott van a helye ama hivei
mellett, a kikhez legközelebb a halál – a döghalál! – s a kik legjobban
rászorulnak vigasztalására. Ha Forcade érsek fegyvert viselt volna és
nem talárt, hősnek mondták volna. S a „Hôtel des Saint-Pères“-ben
szokott megszállani az a falusi pap is, a kinek az egyszerü gondolatai
egy sereg kitünő iró csodálatának a tárgyai voltak s a ki csak nagy
ritkán látta Párist, hogy a quai-n egy csomó ócska könyvet szedjen
össze. Joseph Rouxnak hivták ezt a papot. „Oly név – mondták róla a
Hôtel des Saint-Pères“-ben – a mely ma nagyon közönséges, hanem a melyet
meg fognak jegyezni. Pascal és Vauvenargues óta nem volt
Francziaországnak irója, a kinek szomoru hite magasztosabb gondolatokat
sugalt volna.“ És csakugyan nem volt senki, a ki a paraszt egyszerü
lelkét jobban ismerte, s hatalmasabban magyarázta volna, mint ez a
remete, a kinek minden olvasmánya néhány moralistából s a szent atyákból
állott. A kép, melyet a franczia parasztról mutat, nem nagyon
vigasztaló; rossznak és kemény szivünek mondja, mintha csak igazolni
akarná, a mit Zola a „Faute de l’abbé Mouret“-ben a parasztról mondott.
Hanem azért ennek az aljas, hazug, önző lénynek mindig szabad bejárata
volt a szivéhez. Mert hát a szent képek megtanitanak a bocsánatra, ha a
moralista könyörtelen is.

Roux abbét a könyve egyszerre hiressé tette, a minek az lett az első
következménye, hogy tanszéket kináltak neki Páris egyik legelőkelőbb
iskolájában. Nem fogadta el, a minek megokolásául nagyon sokat tudott
mondani. S meglehet az tartotta vissza, a mit elhallgatott: hogy el
kellene hagynia azokat a szegény ördögöket, a kiket oly nyomorultaknak
mond, s a kiknek aljassága nem gátolta őt, hogy pazarul ne ossza szét
köztük szivét, a mire a földhöz ragadtaknak annál nagyobb szükségük van,
mivel maguknak ugy sincs, a szerencsétleneknek.

Erről a három papról igen sokat beszéltek a „Hôtel des Saint-Pères“-ben,
olyanok, a kik semmit sem tudtak arról, hogy melyik ló nyerte meg a
Derbyt, s a kik mégis azt hitték, hogy ők Párisban vannak.

(1885.)




TWISTEK.

Mindennapos utam keresztül visz az Erzsébet-téren, ezen a parkot
majmoló, szánandó kis térségen, melyben sápkóros fák és egy nyomorék
pagodácska csúfolják a természetet és az architekturát. Olyan régóta
taposom kövecses, sarupusztitó homokját, hogy már meg se látom a bokrain
rágódó kórságot; el-elfelejtem szegénységét s czéltalanul bolyongva
dísztelen fasoraiban, néha-néha azzal áltatom magam, hogy kertben
vagyok. Olyan formán, a mint némelyik pillanatban elfelejtjük régi
czimboránknak minden untig ismert, rossz tulajdonságát s egyszerre csak
kellemesen érezzük magunkat oldala mellett, nem tudni: miért, s nem
tudni: meddig?

S mivel ez a néha kertnek képzelt, oktalanul megszeretett tér
innen-onnan hozzá tartozik már a legszűkebb honomhoz: a fölötte
ellebbenő kicsi események (többnyire luftballonok), melyek annyira
felizgatják a dajka-köröket és a kisded-kaszinókat, engem is érdekelnek.
Ha a térre új kisasszony érkezik – a ki három krajczárokat szed be a
székekre letelepedőktől – ha valamelyik kis Manó keresztül sétál a
virágágyakon és csődület kerekedik: mindez rám nézve ép oly nevezetes,
mint más halandónak egy trónbeszéd.

*

Régente a Twist Olivérek a Fagin-ok körmei közé jutottak és
zsebmetszésben nyertek oktatást. Akkor szánakoztunk rajtuk. Ma a
zene-vállalkozókhoz és a színház-bérlőkhöz kerülnek, a kik a szépre,
művészetre tanítják őket. S most már az ördög sem törődik velök. Pedig a
sorsuk nem igen vált jobbá; s a különbség csak az, hogy ez idő szerint a
művészet czéljaira használják ki csekély életerejüket, míg azelőtt
kicserzették a bőrüket egészen egyszerűen, minden szent czél nélkül.

A gyermek sohasem volt úgy kidobva a világba, mint a mi korunkban.
Sohasem volt akkora szerepe az emberiség nagy háztartásában, mint ma,
midőn a közös munkából aránytalanul nagy részt kell gyönge vállain
elviselnie. Azelőtt vadul, elhagyatva nőtt, mint az útszéli gaz; a mi
praktikus korunkat illeti a dicsőség érte, hogy ezt a növényt is
felhasználja a boszorkánykonyhájában. Az idea, hogy a gyermekben is
elégséges munkaerő van, hogysem a társadalom egyszerüen el legyen
nélküle, jórészben a mi időnké; bennünket illet e miatt a „szánom-bánom“
is.

Hajdan is voltak siralmas gyermekségek. Ott van a nagy Condéé, mely elég
ismeretes. Ötödfél éves korában bevonúl Bourges várába, hogy fölvegye a
keresztség szentségét: a kapunál négyezer polgár, s ezeken kívül
nemesek, papok, hivatalos személyek fogadják; a szegény gyereknek
tetőtől-talpig vasban öt szónoklatot kell végig hallgatnia, küzdve az
álom, s ösztöne ellen. Hanem azért tartja magát ünnepélyesen,
méltóságteljesen. S ötödféléves! Micsoda nevelés lehetett az, amely egy
egészséges érzésü kisdedet öt szónoklat végighallgatására
kényszeríthetett! Borzalom elgondolni!

De végre ilyen dolog egészen a korunkig, csak ritka kivétel volt.
Mekkora változás! Ha így haladunk, megérjük az időt, mikor az öt
szónoklatot nemcsak meghallgattatják, de el is mondatják a kisdedekkel.
A szellemi munkából már is ki kell venniök a részöket. S ma azok a
kivételek, a kik megszabadúlhatnak a teher alól.

Hogy mennyi munkaerő vesz ilykép kárba idejekorán, arra csak mostanában
kezd gondolni a társadalom. Soká nem törődött vele, hogy a hirtelen
nyereség nem ér föl a későbbi veszteséggel. A gyermekek túlterheltetése
azonban az alig múltban oly megdöbbentő eredményekre vezetett, hogy a
változás elkerülhetetlenné vált. Természetesen első sorban a jómódú
osztályok gyermekeiről gondoskodnak: az iskolai idő megszorításával. De
a gyárak apró munkásain is megkönyörült itt-ott a törvényhozás, s a
serdülés előtti időre nézve meghatározta a munkaidő legtöbbjét. Csak
azokról a gyermekekről nem gondoskodtak eléggé, akik nem komoly munka,
hanem a mulatságok gálya-rabjai. A legkevesebbet foglalkoznak azoknak a
gyermekeknek a sorsával, a kik még alkalmatlanok lévén az igazi dologra,
a szinházak, a czirkuszok, a mulatóhelyek csatornái körül senyvednek.

De immár ideje volna többet törődni azokkal az apró szerecsenekkel, a
kik idomtalan bakugrásokat követnek el az operában, az ál-szörnyekkel s
az állitólagos óriási békákkal, akik az „Ördög pilulái“-ban ődöngve
hordják az állat-jelmezek súlyos terhét, a czirkuszbeli kedvenczekkel, a
kik még alig döczögnek, s már életveszélyes produkcziókat kénytelenek
végezni, szóval mindazokkal, a kiket a mulatóhelyek jószivű közönsége
annyi szeretettel tapsol meg.

Vajjon megengedhető-e, hogy e gyámoltalan lényeket a gondatlanság, vagy
az árvaság védtelenül adja át a szinházak testet, lelket sorvasztó
levegőjének? Rendén van-e, hogy vállalkozó szellemek csapatostul
gyűjthessék az elhagyatottakat és a nyomorultakat arra a gyilkos
mesterségre, mely igazán megérdemelné a „kintornázás“ nevet?

*

A párisi Gaîté-ben a „Petit Poucet“-t adták. A színpad is, a nézőtér is
tele volt gyerekekkel. Hüvelyk Matyi dramatizált meséje, meg a
szemetkápráztató látványosságok oly nagy vonzóerővel voltak még akkor,
hogy az utolsó strapontin-eket is elfoglalták a kis Totó-k és az apró
Chérie-k, akik lelkesedve tapsoltak a hórihorgas Scipion úrnak, a
mulatságos óriásnak és szakácsának, a játszó Totó-knak, meg a színpadi
Chérie-knek. Csupa rózsaszín volt az egész ház: úgy a nézőtér, mint a
színpad, amaz a gyerekruháktól, emez a sok apró nyakig harisnyától.
(Ajánlom e szót a trikó helyett, a mindenáron magyarosítók szives
figyelmébe.)

Az előadás vége felé a színpadon némi zavar támadt. Valamelyik gépész
elvétette az időt, korán indította meg a maga gépezetét, a miből az
következett, hogy egy gyerek beleesett a sülyesztőbe.

Fölvitték a legközelebbi öltözőbe s ott lefektették egy
toalett-asztalra. Aztán elszalasztottak orvosért.

Az orvos késett. Jó lelkű figurante-ok régi divatú kuruzsló szerekkel
igyekeztek életre kelteni, sejtelme nélkül annak, hogy már egy holtra
váltat élesztgetnek. S ezalatt a felügyelők minden tiltakozása ellenére,
a játszó-gyermekek félmeztelen costume-jeikben besompolyogtak a szobába
s körülvették szerencsétlenné vált társukat.

Valamelyik asszony (costume-ben és igen hiányos costume-ben, éppen mint
a többi) le akarta bontani a maillot-t a szegény kis teremtésről s
előkerestete a ruháit. Talán azt gondolta, hogy ezzel könnyit rajta,
vagy tán megérezte, mily kiáltó, bántó ellentét van a halál komolysága
és a szemérmetlen jelmez között, mely nevetve árulta el az összetört kis
test félig fejlett idomait. A kisérlet nem sikerült.

Ezalatt a gyermekek összedugták a fejöket.

– Ez a nagy Bertha – szólt egyikük. – Tudod, a kinek a második
balett-mester udvarolt.

– Én ismerem – szólt a pajtása, – Richardnak azelőtt viszonya volt vele.

– Mindig mondtam, hogy így jár – erősködött egy hosszú vézna fiú, az
áldozat fejénél.

– Negyven sou-ja volt, ha mondom…

– De bizony csak harmincz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mire az orvos megérkezett, a gyermek meghalt. Akkorára megjött a huga
is, a ki az eset alatt a színpadon tánczolt.

Csöndesen pityergett s a köny lassankint megolvasztotta arczán a
festéket.

– Ugyan miért bőg ez a kölyök? – kérdezte egy felügyelő. – Színpadra,
kezdődik az ötödik felvonás!

Megtudtam, hogy ez a felügyelő a legjobb családapa volt a világon, a ki
példásan nevelte fel hat kiskorú gyermekét.

(1886.)




NAGYSZOMBAT.

„Tavasz! ó szerelem idénye, jöttöd mi bánatos nekem! Mi felhullámzó
érzeménybe szorúl el sóvár kebelem!…“ Puskin nem arra gondolt, amit
ilyenkor a cseresznye-virágzás idején, a nagyvárosi ember, ha egyedül
járva az utczán, mélázni kezd, az orosz költő szavaival ismételget
magában. De így vagyunk a poétákkal. Véres könyeket sírnak, míg –
valamint Árgirus Tündér Ilonát – megtalálják, kiküzdik gondolatuknak
egyetlen lehető formáját, s azt, amit ők pároszi márványból faragtak ki,
mi, az epigonok, mint hitvány anyagot átgyúrjuk a saját képünkre és
hasonlatosságunkra. Rá se ismernének a tulajdon szavaikra, ha minket
hallanának! A mi belőlük tovább él, az már nem az ő _én_-jök, hanem a
mienk; s figyeljük meg az ekhót, melyet támasztanak: nem az ő hangjukat
halljuk, hanem csak a magunkét.

A nagyvárosi ember is el-elsóhajtja: „Tavasz, ó, szerelem évadja, jöttöd
mi bánatos nekem!…“ – de nem úgy gondolja ezt, mint Puskin. Nem azért
mondja bánatosnak a tavasz jöttét, mert a tavasz neki már nem hoz új
szerelmet. A nagyvárosi merengő önzés nélkül szereti a tavaszt; önzés,
mellékes kivánságok nélkül sóvárog utána; szereti, nem mert ajándékhozó,
hanem magáért, mint a nagy gyermek szereti a szülőjét, a kitől nem vár
többé édes kedvességeket. És hiába sóvárog utána, mint a nagy gyerek, a
ki messze esett szüleitől. A tavasz jötte bánatos neki, hisz nem neki
jön! S tudja-e, hogy jön? Hallja, hogy megint tavasz van. Élettel teli,
zöld ruhát ölt ez a gyönyörű világ, a rügyfakasztó erő átjárja az egész
mindenséget, a nap mosolya melegebb, Gaea ismét fogamzik. De mit tud ő
ebből? Logika, következtetések utján, rájön, hogy így kell lennie. Már
hirdetik a tavaszi versenyeket. Ma, holnap, megnépesül a liget s viszont
látja a rég látott kisasszonyokat, virító ruháikban. Egyszerre
leányokkal és asszonyokkal telik meg ez a szomorú város; tarka
öltözetekkel, fiatal arczokkal, ragyogó szemekkel. Honnan kerültek elő
hirtelenében! Isten tudja. De virítanak és gyümölcsöznek.

Nagyszombaton, a feltámadás ünnepén – nálunk ez a legszebb napja az
évnek – az utcza megtelik a fiatal asszonyok teljességével… Ha a
feltámadás ünnepe után nyomon követed a templomokból kiözönlő tömeget,
mely az áhitat néhány percze után vagy másfél órára átadja magát a
sétálás örömének, a „látni és láttatni“ élvezetének: elálmélkodol,
látván, hogy az aszfalton hullámzó sokaságban mennyi az istenáldotta
asszony!… Mind a késő ősz és tél munkája volt ez a sok istenáldás? Úgy
látszik. A viszontagságos idő, a szélvihar és a kajüt szüke, mely
közelebb hozta egymáshoz még a gyülölködő Jázont és Medeát is, mindig
megkönnyíti a jó Isten munkáját. A férfi-embereken is meglátszik, hogy
tavasz van. Gunyáik eltüntek; ibolyabokrétákkal telik meg a város.

Tehát: tavasz van! Tehát valahol messze: lombkorona zöldel a fákon,
lágy, bársonyos fuvalmak kergetőznek a napfényben, valahol levegőt lehet
lélekzeni! Élni és meghalni ott!…

De mindez csak álom; talán nem is igaz, hogy vannak fák, van levegő, s a
tavasz még nem mitológia!… Fák! Hol lát a nagyvárosi ember fákat?! Ezek
a poros, csenevész kórók a széles utak mentén csak megannyi szomorú
felkiáltó jel, melyek panaszosan beszélik, hogy itt egykor természet
volt. S a mit beszí: nitrogén, oxigén, meg egy csomó minden egyéb, de
nem levegő.

Bizony nagy árt fizet érte, hogy ellentétben él a természettel, s
elektromos világosság mellett főkönyv, iktató könyv, vagy akármiféle
könyv felett görnyed, ahelyett, hogy kertjét mívelné, a hogy Voltaire
ajánlotta, vénsége teljes bölcseségében, s a hogy a nagyvárosi emberek
közül csak a londoni cselekszik, a napnak legalább egy részében. A többi
nagyváros lakóinak hiába a tavasz fuvalma; rabságából a legtöbb soha,
pillanatokra se szabadulhat. Akkor se, mikor a messziségből jött szellő
mágnessége, egyszer egy esztendőben, kivételképpen, a természet után
való vágyakozással tölti el petyhüdt, nyomorult tüdejét. Tudja, hogy itt
fog elszáradni tavasz, fák és levegő nélkül; itt fog élni és meghalni, a
miazmák és a vad lárma világában; élni, meghalni, s pihenni örökkön,
mint a nagyvárosok legnagyobb elzüllöttje, a szegény Poe Edgar, a ki
Baltimoreban, a boulevard földjében porlad, a város közepébe jutott
temetőben, a vasút és a villamos kocsik sínpárjai között.

Tavasz? Hátha csak mese az egész, mint a tündérek, Eldorádó és az örök
szerelem? Ott, a hol nemsokára az orgona nyílik s a hová a gólya már
megérkezett, vannak emberek, a kik nem sietnek ki a szél-fútta gátra,
köszönteni a levegőt! a levegőt!… – mint a hogy Xerxes katonái
köszöntötték a tengert – hanem napokon át a falaik között maradnak.
Vannak, a kiknek a Germinal nem mond semmit. A kik észre se veszik a
föld úrszineváltozását, csak azt tudják, hogy a munka kezdődik. A kiknek
fogalmuk sincs róla, hogy olyan világban élnek, a melyet még nem hagytak
el a régi, pogány istenek. Nyilvánvaló, hogy semmi örömük sincs benne,
amit a nagyvárosi ember úgy irigyel tőlük. S látván, mint özönlenek a
városba, verekedni a szinházi jegyekért, hogy meglássák a legujabb zenés
komédiát, egy pillanatra azt kérdi magától az aszfalton merengő: hátha a
tavasz csak a mi szegény fantáziánkban oly derüs, hátha mindez csak
ábrándozás, üres nosztalgia, mint a pálmáról álmodó fenyőé?!…

De nem, még itt, ezen az elkárhozott nagyvároson is végig csillámlik
valami ragyogás, a melyet máskor nem varázsol elő semmi ünnep, semmi
pompázás. Ha nincsenek fáink s ha levegő helyett csak port és füstöt
szivunk magunkba, a föld-istennőtől messze elszakadt lányok
tekintetében, arczuk szinében, egész alakjukon van valami szokatlan, a
mi rejtelmesebb minden spiritizmusnál. A feltámadást ünneplő leány-sereg
oly más, mint azok a kissé fáradt szépek, a kiket az utolsó bálban vagy
koncerten láttunk! A teint-jükön, a járásukban, egész megjelenésükben
van valami, a mit mintha a Botticelli képeiről hoztak volna magukkal. És
ezek az asszonyiságukkal páváskodó fiatal menyecskék! Ó mily szép ünnep
ez a Nagyszombat! A vén nagyváros arczulata egy napra mosolygóra válik;
valamije mégis csak maradt a tavaszból.

(1887.)




A PENGŐ ÉRCZ ÉS A ZENGŐ CZIMBALOM.

Tiz óra elmult. A kukoricza-ágensek, a kik a szomszéd asztalnál
csöndben, illendőség-tudóan bontogattatták a Pommeryt, eltávoztak
boldogabb vidékre; magadra hagytak unalmaddal és békétlenségeddel. A
krondorfival szeliditett két decziből már csak néhány csepp van előtted;
nagy nehezen tehát eleget tettél a kötelességnek, melylyel egészségednek
tartozol. És még morózusabb vagy, mint vacsora előtt. Ugy találod, hogy
a lazacz meg volt égve s hogy Adolf, a figyelmes ételhordó, a ki
mindennapos histriód, stereotip tréfálódzásával ma még izetlenebb, mint
rendesen. Elfelejted, hogy délután épp ugy untad Herbert Spencert, mint
most Adolfot; és erősködöl, hogy a nagy teremből behallatszó zene
tűrhetetlen. Haragszol magadra, hogy ettél; s irigykedel a
szükölködőkre, a kik mindenre vágyódnak. Adolf vigasztalhatatlan, hogy
nem sikerül kedvedben járnia; s magában mélységesen megvet, ugy ahogy
csak psziholog-pinczérek képesek megvetni valakit, ős erejü, alapos
lenézéssel ügyelve hitvány porhüvelyedre, a minő lenézésre te képtelen
vagy, mert ehhez is hiányzik belőled a kellő energia.

Egyetlen vágy él benned: kimosatni a gyomrodat. S mivel ezt a
vágyakozásodat a következő öt perczben lehetetlen kielégitened, nem
tudod, hogy mitevő légy, s mivel üsd agyon éjfélig az időt. Konstatálod
magadban a szellemi csődöt, s ebben a szánalomra méltó hangulatban
végkép ellágyulva, megtörve, tönkre silányulva, erre a kétségbeesett
elhatározásra vetemedel:

– Elmegyek valamelyik orfeumba.

*

Utközben, mialatt hátra dőlve a kocsi párnájára, átadtad magadat az
emésztés első kellemes érzeteinek, s vigasztalódva szivtad egy
brobdignac-i méretü Havanna édes aromáját: fölgerjedt benned a hála
érzete s megkönnyebbülten áldottad magadban a derék indiánust, a ki
elsőnek szagolt bele az égő dohánylevélnek kábitó füstjébe. És áldottad
a demokrata maître de plaisir-t, a ki fölfedezte a szórakozásnak ezt az
uj fajtáját, melyet szivarfüst mellett lehet élvezned. De amint beléptél
abba a telefüstölt gőzfürdőbe, melyet közönségesen orfeumnak szokás
nevezni, megátkozod Tabago füvét s az emberséges anyakirálynét is, aki
Európába behozatta, s a kiről hajdan _herbe de la reine mère_-nek
nevezék vala. A gőz és a füst titánjainak alvilági küzdelmét látod magad
előtt; a mely küzdelem akár Enceladus, akár Ossa győzedelmeskedik,
egyképpen keserves az a te félig sült tetemednek.

Beeresztenek egy páholynak csúfolt ketreczbe, a minőben az állatkert
igazgatója a birkákat tartja, leültetnek egy székre, mely az inkviziczió
idejéből maradhatott meg, elibéd teszik a fekete lőrét, mely Cubát
rágalmazza, a szomszédod a hátadnak támasztja a hátát, hogy támlányod is
legyen: szóval megvan minden, a mi nélkül a mulatság nem volna teljes.

Ha ugy találod, hogy ez: pokol az orfeumban, ime, amott a kortinán:
Orpheus a pokolban. Mert szünet van, a kortina leeresztve;
megszemlélheted a népies Elysium képzőművészeti ékességeit is. A
kompromittált lantos persze azokra a lerchenfeldi danákra czéloz,
melyeket mindjárt meg fogsz hallani; de van a kortinán egy másik
mitológiai alak is. Egy tagbaszakadt hölgy, a kiről, minthogy az egyik
lába csipőig puczér, kitalálhatod, hogy Venust ábrázolja. A hatodik
kerületi Venus előtt mezitelen Ámorka áll, a kinek a feje Csiky
Gergelyre emlékeztet; szóval helyes kis Ámor, bár az alsó lábszárai
olyan rövidek, mintha Ibsentől kérte volna kölcsön. Ezek a theatrális
vonatkozások Tháliát teljesen fölöslegessé teszik a kortinán.

A mennyire a füst és a szomszédaid engedik: szemlét tartasz a nézőtéren
is. A karzaton jelmezes és jelmezszerü toilettebe öltözött müvésznők,
meg a hétköznapi imádóik; lenn, körülötted, a jó, a derék, a „közönséges
közönség“, melyet egészséges érzéke oly előnyösen különböztet meg a
szenzácziós napok finnyás, szeszélyes és követelőző publikumától. Csak
elvétve látod köztük a lóversenyekről és a Folies-kból ismerős alakokat;
a mulató Budapest ma nincs itt. A gőzfavágók és hengermalmok ifju
örökösei, akiknek a café chantant az örömek mindennapos tanyája, a
„művészkávéház“-ak deli katonatisztjei, meg a sport-tudós arany ifjuság,
a secundo-gentry, csak egy-két kitünőség által vannak képviselve. A
közönség zöme azokból a lassan magyarosodó, különben derék
polgártársainkból áll, a kiknek az orfeumok az egyetlen, de annál
sűrűbben megkövetelt lelki táplálékot szolgáltatják. Mindannyian jeles,
polgári erényekben bővelkedő emberek, a kiket öröm látni. Néhányan
sonkáznak közülök; de a legtöbbjük mélázik, meg van hatva és élvez.

Hanem megszólal a zene. Tudniillik egy tuberkulotikus zongora, egy
fáradt, rezignált hegedü, s egy szemérmetlen triangle. A mulatság ujra
kezdődik.

Az Ibsen-lábu Ámor felkunkorodik a magasba, s a szinen megjelenik egy
egészséges hölgy, a ki bemutatja magát mint Malaga kisasszony, s
elbeszéli, hogy ő utána bolondulnak a férfiak, de ő igen fene gyerek s
ügyet se vet rájok. Malaga kisasszony a tapsok ritmikus zenéje mellett
kecsesen rezegteti legkonkrétebb természetü bájait, s elmésen kopizálja
a Frimm-féle intézet gigerlijeinek mondhatatlan mozdulatait. Aztán egy
„komikus“ kerül elő, a ki a legujabb bécsi kuplét adja elő,
közkivánatra; az elejét inkább tánczolja, mint énekeli, de viszont a
refraint annyi lélekkel harsogtatja, mintha a Marseillaiset fujná. Majd
jockeyruhába öltözött hölgyecskék ölelkeznek a petite femmejaikkal;
hatalmas alapu jockeyk, a kik ha engagement-t találnának, tehetséges
három éveseink sorra letörnének. Végre megkerül az a bizonyos művész is,
aki egy pár paróka, szemüveg és kabát segitségével élő és holt
nagyságokat csufol meg, s mimikusnak nevezi magát. A rögtönzött fejek
ugyan mindenkihez hasonlitanak, csak a megcsufoltakhoz nem, de a jó
közönség, mely örömest művelődik, el van ragadtatva. S mindehhez a
szégyenébe beletörődött zenekar egykedvüen zugja az Ordináré
apetheozisát, s szemérmetlenül csilingeli a Venus Vulgivaga
királynő-himnuszát. Káprázó szemeid előtt mint fantóm tünik fel egy
monstruózus Repedt Fazék, a helyiség művészi emblémája.

De csitt, a tapsvihar lecsillapul. Great attraction!!! Most jő Alice.

*

Alice nem ebből a világból való, Alice csak a nevét hozza ide. Egy
szegényesen czifra czimbalmot fog megzenegtetni, pengő érczért, ötven
ezüst pénzért. A czimbalom csak ürügy; a fődolog az, hogy megmutassa
magát. Élvezetünk, dekadens, dilettáns, vagy polgári gyönyörünk abból
fog állani, ha meggyőződünk róla, hogy csakugyan eljutott ide, mert meg
akar élni.

Alice megjelenik. Az impresszárió, czigány delicatesse-szel, maga vezeti
ki. Ugy lép elénk, mint néhány év előtt, mikor udvarias rendező vezette
fel a redoute lépcsőin, a legnagyobb női diszben, bálra öltözve. A
kevélység egy nemes maradványával megkülönböztette magát a helyiség
tündéreitől, hódolva a gondtalan ősök emlékének, a kik elfelejtettek
gondoskodni róla, hogy ő ide ne kerüljön.

Leül és játszani kezd. Déli stilusu, érett, kicsattanó szépsége némán
vádolja a Szegénységet, ezt a gonosz aeont, a ki koronkint megboszantja
a Természetet. Játszik és fel nem nézne a világért a hangszeréről.
Megteszi, a mire vállalkozott, a mint megtette a család Ahnfrau-ja, a ki
se egy hanggal, se egy tekintettel nem árulta el, mit érzett, mikor
sorra hozták a férje és fiai halál-hirét, és csak készitette a tépést
tovább… A festék sehogy se tud alkalmazkodni a vonásaihoz. És arczán
„szégyenkezve ül a szégyen.“

Csak egy dalt játszik, egyetlen egyet. Mikor az impresszárió claque-ja
rákényszeriti az ismétlésre, ugyanazt kezdi ujra. Friss, szilaj, nagyon
régi nóta ez; lármás és kötekedő; de most ugy hangzik, erről a
czimbalomról, mintha temetésre szólna. S harmadszor is csak ezt a régi
kicsapongó nótát játssza; talán nem is tud egyebet. És arra gondolsz,
hogy ez a régi, régi dal talán egy vidám gárdatiszt kedvencz nótája
volt, a kin sokszor megakadt a bécsi dámák szeme, s a kinek soha se
jutott eszébe megszámlálni a kidobált máriás tallérokat.

S mialatt szégyenkezve szól az árva hangszer, neked, a rossz gyomru
embernek, regény-káputok és szindarab jelenetek jutnak az eszedbe.
Eszedbe jut a rózsaszin arczu Rózsi, a ki meleg, kényelmes otthonban
Eszter és Ruth történeteit olvassa a családi, kapcsos bibliából. Eszedbe
jut Florine, a ki első báljára készül, s nem tudja, hogy a ház
recseg-ropog a feje fölött. Majd az Au bonheur des dames szegény
bárókisasszonya, a ki elveszti fejét a selymek és csipkék
tündérvilágában. Eszedbe jut Nóra, a kis hóbortos Nóra, a ki szivecskéje
nagy fölgerjedésében nem tudja, mit cselekszik, s azt képzeli, hogy ha a
törvény ellene van, akkor a törvény rosszul van alkotva. S eszedbe jut a
szegény kis Babvirág, a ki azt hiszi, hogy most már ugyis mindegy; ha
már meg kell élni, ám kiáll az olajfák hegyének stáczióira és csókokat
dobál a felséges tömegnek…

A czimbalom hirtelen elhallgat. A művésznő arczán megjelenik a betanult,
kényszeredett mosoly, és aztán kifut a szennyes szuffiták közül, a
megriasztott szarvasünő ijedt lépteivel. Odakünn a mór megteszi
kötelességét, a claque tapsol, és bis-t nyerit, üvölt. De a jó publikum,
a „közönséges közönség“, aki úr a háznál, nincs megelégedve. És kitör a
pisszegés zaja, először csak félénken, majd felbátorodva, végül
fortissimo.

Eleinte nem érted, honnan ez a ressensus. A művészeti produkczió,
melynek tanuja voltál, nem volt éppen hasonlithatatlan, de végre is ez a
közönség nincs a kivételekhez szokva. Mindegy; a zengő czimbalomnak nem
sikerült a hallgatók művészeti igényeit kielégiteni; a pengő érczért itt
zengőbb szót kivánnak. Mégis, ez az elégedetlenség kissé tulságosnak
tetszik. Végre is. Alice megtette azt, a mit tőle vártak. Eljött és
megmutatta magát. Mi kell egyéb? Körülnézel, és észre veszed, hogy a
mulatságnak épp az a koronája, hogy a művészi elégedetlenségnek jogában
van ekképen nyilvánulnia; ilyen szabadon, ilyen lóhátról, és ilyen
kegyetlenül. Ez a plebejus visszatorlása.

Ah, a gárdatisztnek nem volt igaza! Az uraság csak addig tartott, a
meddig a máriás tallér. És nem volt igaza Alicenek sem, ha azt hitte,
hogy mikor minden elveszett, egy megmaradt: a név. Ez a pengő érczre
felváltott név ma már csak arra jó, hogy a plebejusgőg hozzátörülhesse a
kifizetett csizmát. Jaj annak a lehanyatlott névnek, viselje akárki!

És a czimbalmozó leány meglakol érte, hogy elhozta a nevét a nép
örömére. A plebejusnak elégtételére szolgál, hogy az a név eljutott ide,
de teljesnek akarja a gyönyörüségét, s meg akarja mutatni, hogy az a név
neki nem imponál, ha a művészetnek nem sikerült úri tetszését
meghóditania. A plebejusnak nem tetszik az a báli ruha, s a föl nem
adott disztinkczió. Végre valahára tehát módjában van kifejeznie a
százados gyülölséget. Büntetlenül senki se jár a pálmák alatt, s jaj
annak, a ki a népnek eszébe juttatja a soha sem látott pálmákat. Ez a
plebejus visszatorlása. A czimbalmozó leány meglakol azokért az ősökért,
a kik keresztül lovagoltak a szegények vetésén.

*

A nagyapád kővágó volt, s az országúton, forró nap alatt tördelte
kalapácsával a kemény sziklát, hogy megkeresse nyomorult zabkenyerét. Az
ükapád, ha nagy urat látott, ijedten kapta le báránybőr-süvegét, és
sokáig nézte az elvágtató kocsi nyomában támadt porfelleget. Hanem azért
megutálod magadban a plebejust, s azt mondod a jelenet láttára: „Szegény
leány!“

(1891.)




A SZINKÖRÖK PSZIHOLOGIÁJA.


_Ő._

Hozzávetőleg számitva négy-ötszázezerre lehet tenni azoknak a 15–26 év
közötti hajadonoknak, özvegyeknek, elvált és el nem vált asszonyoknak a
számát, akik házmesterlakások örök clair-obscurejében vagy kisvárosok
napfényes utczáin (Besztercze-Naszód földjén virulván, a fővárosi
bolthelyiségekben pedig sorvadozván) minden eszme közül a
leghuzamosabban, mondhatni állandóan – mert naponta legalább tizenöt
órán át – a következő eszmékkkel foglalkoznak:

– Micsoda buta véletlen, hogy a budapesti kőszinházakban, de Bécsben és
Berlinben is, sőt Londonban, európai és ázsiai fejedelmek előtt,
Tündérlaky Sári, Delej Teruska, Rózsatőy Gitta, sőt Koczurek Iluczi
kreálják a legujabb világjáró operett Mollyját, Pollyját avagy Dollyját!
Mért éppen ők?! Hát az én alakom, hát az én hangom, hát az én sikkem?!
Tulajdonképpen nekem kellene Londonban, európai és ázsiai fejedelmek
előtt, a Pollyt énekelnem, a Monte Carlo grófné nevet valójában nekem
kellene viselnem, azok a toalettek voltaképpen az én jogos tulajdonaim s
az engem illető hódolatokat nem is zsebelné be a szerencsének ez az
érdemetlenül felkapott gyermeke, ha nincs: a buta véletlen, a buta
véletlen!…

A négy-ötszázezer hölgyből, a kik ma ezekkel az eszmékkel foglalkoznak,
negyven-ötven ki fog válni s négy-öt esztendő mulva ők lesznek a
különböző honi szinkörök primadonnái. Mert Londonig – hajh! – hosszu az
ut s a buta véletlen Thespis kordéját csak ritkán hajtja olyan
messzire!…

_Ő_ (az öt év mulva ünneplendő Molly, Polly vagy Dolly) a buta véletlent
jelenleg kedves papájában látja megtestesülve. Ez az ember az oka, hogy
neki még most sincsenek kétezer frankos fehérnemüi s huszonnégy-féle
pongyolája, hogy még most sem reggelizik pezsgőt s hogy az igazi életet
csak az Ohnet György ur regényeiből ismeri!

Kedves bátyját, a ki rojtos szélü mancsettákat visel, nem tartja egész
embernek. Tudja a kis fenyő, hogy vannak pálmák, a kik csak egész
ingeket viselnek, Heathtől hozatják a kalapjaikat s csupán azokat a
fiakkereket használják, a melyek ismert figurák az ügető versenyeken.

Egyelőre nagyon szereti a sört és a kovászos uborkát. Mindenkit rangja
alatt valónak talál, kivéve azokat a huszártiszteket, a kik az Arany
Griffben bezárt ajtók mögött szoktak mulatni. Nem ismeri őket, de érzi,
hogy ezek az ő világából valók. S ha vele szembe jövet, diszcsörtetéssel
üdvözlik, reagál. Komoly pillantásában benne foglaltatik a bezárt ajtós
mulatságokat megillető figyelem és elismerés.

Övé a jövő. Szerződni fog Zenőfalvy Pongráczhoz, s ha becses mamájával
megszáll a vidéki hotelekben, igy fogja beirni nevöket a vendégkönyvbe:
„Szivárvány Irma és anyja.“

A fővárosban kissé nélkülőzi az éjjeli zenéket és a banketteket, de
kifagylaltozza magát s barátságos a Ganz-gyár ama hivatalnokai iránt,
akik a nyári kritikákat irják. Julius közepén több napilapban
elhomályositja a legdivatosabb primadonnát. Ellenben nem igen lát a
nézőtéren Heath-kalapokat. A Heath-kalapok ilyenkor Ischlben vannak.

Mert Pest ilyenkor nem Pest, csak olyan Pest-féle. A szinkör sem
szinház, csak afféle szinház-nemü valami. Szegény kis fenyű, London oly
messze van!


_Zenőfalvy Pongrácz._

Titkos ambicziója, hogy mint szinházi szakértőt, rendezőnek
szerződtessék a Nemzetihez. A vidéken több ugyan a szórakozás, de az se
kutya, ha az embernek nincs egyéb dolga, mint kijárni a szinészházba
kvaterkázni.

Egyelőre egész nap a tenoristájával veszekszik s este, előadás alatt, a
közizlés elsatnyulásán kesereg. Gyülöli az operettet, de hiába, az
ördögnek is kell gyujtani egy-egy gyertyát s fényes kiállitással hozatja
szinre a _Száz szüzet_.

Minden szezónban négy-ötezer forint a deficzitje. Huszonhét év alatt egy
egész Kaliforniát vesztett el. Ha abbahagyná az üzletét, kölcsönökkel
szolgálhatna a Rothschild-csoportnak. De haj, a kit megcsipett a
művészet tarantellája!…


_A komikus._

Télen egy drogista czég utazója vagy jegyző Pest vidékén. Nyáron ismét:
a közönség beczézett kedvencze, a hogy az ujságok irják.

Erőssége: a kuplék. Jaj az anyósoknak és jaj a politikusoknak, ha ő
előszedi élczlap-reminiszczencziáit! Ezekért a vicczekért deczemberben
mindenfelől visszaküldöztek s egy párszor meg is égettek egy élczlapot,
most furorét csinálnak.

Vannak orrok, amelyekre semminő vicczért nem lehet haragudni.


_A páholyban._

Azért jöttek, hogy a szomszédban vacsoráljanak s előbb, a nagyobb jókedv
okáért, kifigurázzák a szinészeket.

Azon végzik, hogy belemelegszenek a mulatságba. Tehetségeket fedeznek
fel, megrostálják a kőszinházakat s végezetül rosszul vacsorálnak.

De azért meg vannak elégedve az estéjökkel s a jövő héten megint
eljönnek, ugyanezzel a programmal.

A tradiczió oly hatalmas! Egyik estéről a másikra már elfelejtődik, hogy
a naiva mily sokat igérő tehetségnek tünt fel s hogy odaát a liba mily
kevéssé váltotta be a hozzá füzött reményket.


_A földszinti ur._

Legkivált a fehér mellénye kedvéért jött. A mivel azt akarom mondani,
hogy neki telik kedve a fehér mellényében és nem viszont.

A fehér mellény hat. A szinpadi udvarmesternők és herczegasszonyok e
fehér mellény láttára álmodozókká válnak s vacsorákra gondolnak, melyek
örökkön álmok maradnak.

A fehér mellény pedig összetalálkozván egy másik fehér mellénynyel,
rövid eszmecsere után konstatálja, hogy volter Charlotte sokkal jobban
domboritott, mint e szinkör művészei. Ezután a fehér mellények
hazatérnek s meg vannak győződve, hogy kellemesen töltötték el az
estéjöket.


_A karzat._

Hol rejtőznek télen a szinháznak ezek az igazi rajongói, a kik ugy el
tudnak gyönyörködni a legutolsó operettek és bohózatok utálatos mókáin?!
Mennyi nélkülözésről beszél ez a vig hahota!

Kitörő vidámságuk a bizonyitéka, hogy ők még komolyan veszik a szinházat
s nem keresnek ott egyebet, csak lelki gyönyörüséget.

Tulajdonképen érettök van ez a bódé s érettök volna minden szinház. És
szegények, egész télen át nem juthatnak hozzá, hogy kielégithessék a
lelki szomjuságukat, mert a szinház drága s ők csak lelkiekben gazdagok.

Nincs az a rossz, ami ne volna jó valamire. Ne itéljük el a szinköröket.

(1896.)




FARSANG.

Leperegnek az órák, elmulnak az évek. Még alig hogy körülnéztünk a
világban, egyszerre uj alakok sürögnek s forognak körülöttünk, nem azok,
a kiknek az arcza ismerős, nem azok, a kiknek hangját megszoktuk, nem
azok, a kiknek mosolya kedves szivünknek. Koronkint elszórakozunk;
mintha csak tegnap váltunk volna el amazoktól, mintha minden – ó,
ifjuságunk! – csak tegnap történt volna. Várod, hogy a hang, mely
álmodban a füledben csengett, egyszerre ismét megszólal a szomszéd
szobában; el vagy készülve rá, hogy egyszerre csak betoppan hozzád
valaki, aki messziről jött, s igy szól hozzád: „Be rég nem láttalak!“
Aztán észreveszed, hogy ez csak a Mab királynő rossz tréfája volt;
belátod, hogy, a mit egykor az édes valóságnak tartottál, immáron csak
egy üres absztrakczió, hogy mindaz, a mit az életednek neveztél: füst,
pára, gomolygó pirosság az égen. Uj arczok mosolyognak körülötted, uj
barátok fognak veled kezet, uj élet a régi tájakon, majd olyan élet,
mint a régi volt, de neked már csak félig ismerős. Uj emberek jöttek a
régiek helyébe; a világ ismét tele van apró fejekkel, s ismét tele van
határtalan reménynyel. Honnan jöttek? Malthus rémülve látná, mint
nyüzsögnek az utczán szőke és barna piczi figurák, melyeknek életet
adott a házasságnak nevezett hanyatló üzletág, a gondtalan megszokás, a
véletlen és az édes játék, melynek neve szerelem. Bármi hozta őket, nem
kérdik, hogy megengedi-e jus primae occupationis, lassankint magukévá
teszik a világot, melyet te egykor a tiédnek véltél, s csöndesen,
észrevétlenül elfoglalják régi czimboráid helyét. Hol vannak már azok!
Az egyik sehol, a másik majdnem ugyanott; ki a temetőben, ki egy csendes
zugban, a kályha mellett. Átköltöztek a legendába, vagy vigjátéki apákká
nőtték ki magukat. S az uj szereplőkkel ujjá lett a szin is. Azok az
ideák, melyek miatt a te idődben annyi háboruság folyt, ma már senkit
sem érdekelnek; az uj embereknek más az életfelfogásuk, más a kedvük, a
véralkatuk, mások a szokásaik, még a szótáruk is más. Megváltozott itt
minden, és alig hogy kiöregedtél a könnyelmüség éveiből, már uj
világban, s rád nézve tökéletesen idegen világban találod magadat.

És mégis, ilyenkor vizkereszt után, ma is csak ugy megkezdődik a nagy
bucsujárás a vigadó felé, mint hajdan a te idődben. Ezek a másféle
emberek, a kik minden egyébben annyira különböznek a te elfelejtett
ismerőseidtől, azonképpen szórakoznak, mint a régiek. Más lélekkel bár,
de ugyanazt cselekszik, a mit a te embereid miveltek vala. A szereplők
ujak, de a komédia a régi. Hol van Bietris, s hol van Allys? Árnyékokká
lettek, vagy meghiztak a bánattól; eltüntek, vagy azokon a székeken
foglalnak helyet, a honnan a lányokat nem, csak a frakkos emberek eleven
sövényét láthatni. Jöttek helyökbe uj Bietris-ek, uj Allys-ok. Az
emberanyag uj, de Afrodite ünnepei ugyanolyanok, mint a minők a mi
időnkben voltak. A kik egykor elevenné tették a redut oszlopos
csarnokait, elsuhantak a semmiségbe; Karneval herczeg, a vértelen, üres
fekete dominó, él és uralkodik.

S hozzák, rendre hozzák trónja elé a szüzek ujabb seregét. Jönnek ők,
kiknek derekához még férfi karja nem ért, kik nem érezték még a suttogás
meleg lehét, hogy meginduljanak utjokra… Ki és mi hozza őket ide, hogy
soha se fogy ki belőlük ez a nagy terem, alkalomcsinálója annyi
regénynek, s annyi szomoru románcznak?! A hagyomány? Az érdek? Felejtő
öregek gondatlansága? Nem. Anyjok, Afrodite. Ne tessék elhinni, hogy
mindez azért van, mert férjhez akarnak menni, mert férjhez akarják őket
adni. Ez az érdek elég hatalmas érdek, csakhogy ettől az érdektől a
bálozás még kimehetett volna a divatból. De mindaddig, mig akad egy
tizenhat éves lány, a kinek édes nyugtalanságot okoz a férfihoz való
közeledés zavaros gondolata, a farsangolás halhatatlan.

Dehogy van az ugy!… az a gyereklány még nem gondol semmire; szeret
tánczolni, ennyi az egész, mint a hogy az apró lények szeretnek
ugrándozni! Annak a másik dolognak semmi köze a bálozáshoz… ez a
közkeletü felfogás a farsangolásról. Nem is lehet azt nyiltan
megvallani; mert hisz akkor czinizmus volna mégis oda vinni őket a férfi
karjai közé. Ők maguk se vallják meg maguknak; legalább nappal nem. És
mégis igy van. Az érdek nem izgat fiatal lényeket, még a férjhezmenés
életbe vágó érdeke sem; a szórakozás vágya nem tesz álmodozóvá. S ők
ábrándoznak, vágyódnak, sóvárognak…

Tánczoljatok kis lányok! Afrodite hiv! Menjetek; hi a végzet. S
végződjék kezdődő regényetek akárhogy, nem érdemes élni, csak azért a
csepp regényért.

(1897.)




UTAZÁS BUDAPEST KÖRÜL.

_Don Juan_ ama halhatatlan stanczáiban, a hol Lord Byron az igazi, nagy
vivőrök hozzáértésével sorolja elő, mi minden édes a világon, a mi nem
oly édes, mint az első csók: benn foglaltatik, hogy édes dolog langyos
éjszakán hallgatni a gondolás dalát, benn foglaltatik minden, mi szép és
örömet adó, de érthető okoknál fogva, sajnos, egy szóval sincs
megörökitve, mi kellemes, mi jó: tétlenül és gondtalanul tölteni el egy
májust – Budapesten. Pedig csak egy nagy költő énekelhetné meg
méltóképpen a budapesti májust. Páris márcziusban már kikel magából,
London csak juniusban kezd zajosabban élni, Budapesten május a legszebb
hónap. Ilyenkor csupa ragyogás, csupa elevenség, csupa élni vágyás.
Micsoda pezsgés az első meleg napig! Az operának valóban világvárosi
karaktert ad a legnagyobb hirü külföldi énekesek és énekesnők
felvonulása, a Park-klubban egyik vendéglátás a másikat éri, nyolcz
szinházban verik egyszerre a dobot s fogdossák a közönséget orfeumoktól
levetett ötletekkel, a lóversenytér még hangos a letört játékosok
jajától, a kocsi-korzókon kábitó lármával dübörögnek egymásra
mennyezetes hintók és szerényebb kocsik, a képviselők megverik egymást,
szóval: minden percznek megvan a maga varázsa. A boulevard des Capucines
nem élénkebb, mint Budapest az Oaks vagy a király-dij napján.

Az első, igazán meleg nappal azonban vége a világvárosiasságnak. A
kocsikázó grófkisasszonykák egyszerre eltünnek, a rondinella pellegrinák
elröppennek, Isten tudja hová. A játékosok felutaznak Bécsbe a pénzük
után, a képviselők haza néznek barátkozni a néppel s Pesten nem marad
más, csak a szinkörök népe.

Még London se olyan költözködő város, mint a mi Budapestünk. A ki csak
birja magát, junius elején siet el, bárhová a pokolba, mint a hogy
Bombayből rohannak el az angolok az első pestis-hirekre. Még az se marad
„itthon“, a kit valami ide köt; azok, a kiket napközben a Kossuth
Lajos-utczában látunk, legnagyobbrészt leányfalvai, török-bálinti vagy
gödöllői lakosok. A szinkörök szinész-seregén és hű közönségén kivül
igazán csak azok tartanak ki, a kik: nem élnek, csak dolgoznak.

Addig azonban: még folyik a vigasság. A szellősebb mulató helyek
telidestele, jeléül, hogy Budapest az élvező városok közé tartozik, azok
közé, a melyek a legkevésbbé méltányolják az otthonülés örömeit. Pedig
azok a mulatságok, a miket fővárosunk a tavaszi mulatóknak kinál,
meglehetősen egyhanguak. Azóta, hogy Budapest lakossága éppen háromszor
akkora lett, mint a mekkorának elődeink ismerték, a metropolissá vált
Budapestnek csak uj vendéglői vannak, uj mulatsága nincsen. A városra
alig lehet ráismerni, de a szokásai megmaradtak. A programm most is
ugyanaz, mint régente: a budai aréna márvány vagy egyéb menyasszonynyal
és frissen sült libapecsenyével, a Hangli dunai levegővel és sok
emberszólással, kirándulás a Svábhegyre vagy a Zugligetbe, kocsin avagy
gyalog (az első tizezer és az utolsóelőtti tizezer használatára), a
Margitsziget szunyogokkal és kényszerzárórával, végül a liget, néha:
Ős-Budavárával súlyosbitva. Nem, ez nem sok; de a világvárossá nőtt
Budapest ma is beéri vele. Vivőröknek egy kissé nyárspolgárok vagyunk.

Nem tünik fel önöknek, ha a megszokás erejénél fogva estéről-estére
fölkeresik ezeknek a „mulatóhelyek“-nek egyikét vagy másikát, hogy
ilyenkor, a szigoru nyár előtt, tehát mig az élvező Budapest itthon van:
mindig, mindenütt ugyanazokat az arczokat látni, s tegyük hozzá:
ugyanazokat az uj, fiatal arczokat? A mi kéj a nevezett El Doradókban
föllelhető, e kritizálható kéjek serlegét mindig ugyanazok a kevesen
üritgetik fenékig. S ó mi rövid ideig tart a mámor ideje! A három évvel
ezelőtt mindig, mindenütt látott arczok eltüntek; mintha elpárologtak
volna. Hová lettek? Oda, a hová azok az efemeridáknak nevezett
kérészéletü, finom szárnyu lények, a melyek nyaranta roppant rajokban
röpdösnek a villamos lámpák körül, hogy másnapra, harmadnapra
megsemmisüljenek. A három évvel ezelőtt mindig, mindent élvezők már nem
szerepelnek, nem élveznek, voltak, nincsenek, gurulnak lefelé, talán már
legurultak, saisonjuk elmult. Eltünedeztek azzal a hirtelenséggel,
amelylyel a harmadévi Derby-lovak; alig egy-két alak maradt
„versenyképes“ közülök. Ó, mily közepes élvezetekért galoppoznak a
Nirvánába, szegények!

Az emberek elmulnak, „letörnek“, de az intézmények – legyenek bár
korcsmák – megmaradnak. A libapecsenye jó hire tovább él, mint a
fogyasztó. És Budapest, a nagyra törő, a villámos találmányok és az à la
Amerika élet fővárosa, e feltünést keltő parvenü a metropoliszok között,
– alighanem a társaságos élet kifejlődésének hiányában – fölcseperedve
is hü maradt az egykori Pest nyárspolgári szokásaihoz. Ez a Vanderbilt
még most is kuglizik.

Ha paloták emelkednek a patriarkális, pestiesen izléstelen, földszinti
vagy egyemeletes házak helyén, ha villámos kocsi dörömböl a föld alatt,
s a léghajó nemsokára sehol se hiányzik a műveltebb családok asztaláról:
a budapesti élet édes-keveset változott egy félszázad óta. A politikus
szatócsok, kertészek és csizmadiák a megmondhatói, mily hiven kitartott
ősi mulatságai mellett a nagyvárossá fejlődött Budapest. Csak két dolog
változtatott életmódján egyet-mást: a lóverseny játék elnépszerüsitése,
és másodszor a biczikli divatja. Az a metamorfózis, melyet az utóbbi
idézett elő, már befejezettnek mondható, sőt némi részben szinte a
multhoz tartozik, de annál inkább meg lehet állapitani, hogy a biczikli
hóditó inváziója, a diadal teljessége idején, mennyire mássá tette a
város arczulatát. A ligetre sokáig nem lehetett ráismerni: az ósdi
mulatóhelyek környékén ezer meg ezer pneumatik röpköd az est sötétjében,
mint megannyi Szent János bogár, s egy darabig ugy látszik, hogy rövid
néhány év mulva a biczikli csábjainak senki, de senki se fog
ellentállani… A grófkisasszony órákat vesz a biczikliakadémián, a
pinczér lopva tanul meg bicziklizni a vendég pneumatik-ján, minden arra
mutat, hogy nemsokára nem lesz ember, a kinek a mindennapi életében a
biczikli ne játszanék egy-két óráig fontos szerepet… Ez a divat is
elmult.

Mikor Ős-Budavárt még csak tervelték, azt lehetett volna képzelni, hogy
az uj vállalkozás egy kis mulató várossal fogja megbőviteni Budapestet,
s hogy ez a magától fejlődő mulató város sokban meg fogja változtatni a
budapesti vivőr-ök életmódját, sőt befolyással lesz a minorum gentium
izlésére is, megismertetvén a csak mulatságában művelődő jó népet elmés
és nálunk eddigelé ismeretlen szórakozásokkal. Ebből nem lett semi.
Ős-Budavárból csak nagyobb, több szakaszból álló éjjeli kávéház lett, a
hol a szabadban lehetett kávézni és mulatozni, ha ugyan a lármás nótázás
és a pinczérnőkkel való társalgás is mulatság. Ez nem sok, s azzal, hogy
a konfettit néhány éven át végelnépszerüsitették, nem segitettek a
dolgon. Bizony, kár volt ezt a szép játékot igy kiparodizálni. Nizzában
mindenki szivesen vesz részt a konfettizésben – igaz, hogy ott ez nem
_toujours perdrix_ – de a mi köz-hajigálózásainkban csak a naivaknak
telhetett öröme, meg a szemorvosoknak, a kik a szenvedélyes konfettizők
szem-katarusát gyógyitgatták.

Ős-Budavár dicsősége se tartott sokáig. Ellenben az agg politikus
szatócs és hű élete társa, a márványara olyan sokáig élnek, mint
Philemon és Baucis.

(1899.)




REGÉNYTÁRGYAK.

Borszéki Boldizsár, a regényiró, a kinek nevét egy különleges világ
szines és hü rajza tette divatossá, jókora csomaggal egyetemben hosszabb
levelet kapott egy névtelen kollegájától, a kit jó ujságirónak s nem
tehetségtelen elbeszélőnek ismert. A sikerek nélkül szükölködő kartárs a
következőket irta neki:

Igen tisztelt uram,

önnek ajánlom a mellékelten küldött regényt, mert ön jóakarattal itélte
meg azokat az irodalmi bünöket, amelyeket napról-napra elkövettet velem
a kénytelenség, meg valami érthetetlen beszélési kedv, melyet a világért
sem mernék _hajlandóságnak_ nevezni. Önnek ajánlom, mert ön is nagyon
szereti _Copperfield Dávid_-ot s bizonyára részvéttel gondol az ezer meg
ezer névtelen kis Copperfieldre, a kik homlokukon az intő czédulával:
„Vigyázzatok, mert harap!“ Peregrine Pickle, Roderick Random s a vitéz
Tom Pip kalandjairól álmodoznak. Önnek ajánlom végre, mert ön is érzi,
hogy valamiképpen vannak dolgok, a melyek megtevődnek, de a melyekről
nem szokás beszélni, azonképpen vannak más dolgok, amelyekről szintén
bajos volna szólani s a melyek mégis megiródnak. Megiródnak annyival
inkább, mert ha lehet irni robotban is, ezeknek a dolgoknak megirása
soha se munka, hanem ellenkezőleg, az egyik legnagyobb öröm ezen a
világon, mely lehet jó, lehet rossz, de a mienk.

Milyen különös valami is a szemérem!… Ugyanaz a szemérem, mely koronkint
minden elképzelhető megalázással fenyeget bennünket, hogy ha véletlenül
fennhangon találnók elmondani, amit éppen gondolunk, ugyanez a szemérem
engedékeny, mint egy elkábult asszony, mihelyst irásról van szó. A
szerelem, ha élőszóval nyilatkozik meg, nem igen használ se alanyt, se
állitmányt: ha ir, áradozik. Fenszóval mindenki büszkébb önmagánál; a
kérés, a gyónás, az esdeklés és a vallomások csak irásban találják meg
igazi hangjokat. S az első pillanatra ugy tetszik, mintha irni
alantasabb dolog volna, mint beszélni. Mert meglehet, annak a
lelkiismeretét, a kinek toll van a kezében, mindössze az teszi
könnyebbé, hogy nem kell rögtön helyt állania azért, a mit mond. De nem,
az igazság nem ez. Az igazság az, hogy annak, a ki ir, van egy büvös
fátyola, a melyet ez a félénk Szemérem akkor dobhat a papirjára, a mikor
eszébe jut, a mikor valamitől éppen megriad. Nem azért könnyebb irni,
mint beszélni, mert az irásainkért nem kell tüstént helytállanunk, hanem
azért, mert a szabad elhallgatás s a szabad fordulatok mentsvárai között
nagyobb biztonságban érzi magát ez a Szemérem, a mely mint minden
Szemérem, nem csupa tartózkodás, hanem egy kissé közlékenység is, s a
mely mindig bátrabb éjjel, mint fényes nappal, a mikor meglepetések
fenyegetik.

Ha ráér, kérem, olvassa el a regényemet, s alkalom adtán mondja meg,
érdemes-e kiadnom?

Tisztelő hive _Bodoki Márton._

– Akár el se olvassam, – szólt magában Borszéki – ugyis tudom, hogy mi
van benne. A levélben nagyon sokat emlegeti a szemérmét; ez azt jelenti,
hogy elfecsegi azt, a mit nem illik kifecsegni. Afféle „Wahrheit und
Dichtung“ lehet, bizonyosan az élete történetét beszéli el benne, s ez a
történet semmiben sem különbözik a többi, regénynek keresztelt
autobiografiától. Ábránd, csalódás, szamárságok. Minden felsőbb leány
könyv nélkül tudja már az egészet. S ő azt hiszi szegény, hogy vele
valami különösen érdekes történt, a mit minden áron el kell beszélnie.
Odacsapja a naplója elé a _regény_ szót – mintha ezzel félrevezetne
valakit! – s meg van győződve róla, hogy az ő felcziczomázott,
kiszépitgetett esete érdekelni fogja az embereket. Ma, a mikor a
pénzpiacz helyzete… s a többi!

De vagy két hét mulva, egy éjjel, a mikor szokatlanul későn érkezett
haza, az iratcsomó szemrehányóan pillantott rá.

– Mit tegyek? – szólt – mégis csak el fogom olvasni.

Aztán lefeküdt és hátat forditott a paksamétának.

Körülbelül négy hónapig küzdött a sorsa ellen. De ekkor már kezdte
idegessé tenni ez az átkozott kéziratcsomó. Mintha egy gnóm ült volna a
szobájában, a ki folyton ránéz.

Ismerik önök az el nem olvasott kéziratok néma panaszát? Borszéki egy
darabig még hősiesen viselte magát. Egyszerüen nem nézett oda, a hol a
gyülölt iratcsomót tudta. De nincs rettenetesebb, mint a lelkifurdalás;
éjszaka, mikor éppen el akarsz aludni, a nappal oly jóviseletü gnóm
megmozdul, ágyadhoz lép s elkezdi kalapálni a fejed.

Borszéki elvesztette az étvágyát; megfogyott, lesoványodott. Az orvos
tejet és hidegviz-kurát rendelt s Borszéki azt hitte, hogy ki fog
gyógyulni. De kettőjük közül mégis csak a gnóm volt erősebb.

Borszéki kiugrott az ágyából.

– Nincs más hátra – hörgött deliriumában – le kell számolnunk. Annyi
bizonyos, hogy mi ketten nem élhetünk békességben e négy fal között.
Vagy ő vág földhöz engem, vagy én vágom földhöz őt, de meg kell
küzdölődnünk.

Kibontotta a regénycsomót s elolvasta a regényt a nyolczvanhetedik
lapig.

– Mit mondtam! – szólt aztán megkönnyebbülten, szinte diadallal. – Az
ismeretes szósz! Nagyon érzékeny lélek, kevés akaraterő; értelmetlen,
szivtelen környezet, a dolgok fátuma; ambiczió és szerelem, a melyek
közül az egyik is, a másik is csupa gyötrődés. Éppen százszor olvastam
ugyanezt.

Lelökte a sok papirost a szőnyegre s elkezdett bölcselkedni:

– Nem furcsa? Azoknak, a kik igazán rendkivüli életet élnek, egy
Barnatonak például, soha se jut eszébe, hogy elbeszéljék
emebertársaiknak: mit éreztek, gondoltak, akartak s értek el egy fél
életen át. Ellenben azok, a kikkel szóról-szóra ugyanaz történt, a mi a
szomszédjukkal, leküzdhetetlen vágyat éreznek fölfedezni felebarátaik
előtt, hogy: mi esett meg velök és hogyan. Valami belső kényszer hajtja
őket, hogy meggyónják azt, a mit mindenki tud s a mi maga a megtestesült
mindennaposság. Mi az ördög ez? Nem lehet egyéb, mint: a gyöngeség
közlékenysége. S a gyönge, a tehetségtelen regényirót már az első
szavából felismerheted: arról, hogy csupa szubjektivitás, hogy nem látja
meg, a mi körülötte történik, mivel teljesen el van foglalva a maga
hétköznapi bajával, a melyet fontosnak, egyetlennek, hallatlannak
képzel, mert különben nem magyarázná olyan részletesen. Még kezébe se
vette a tollat és már el van döntve, hogy hiábavaló munkát fog végezni,
mert beszéljen az esetéről akármit, akárhogyan, ez a megszokottságánál
fogva senkit se fog érdekelni. Pedig az élet – a mások élete – tele van
mulattató dolgokkal, s mindazzal, a mi a regényirót szórakoztatja; a
regénytárgyak csak ugy szaladgálnak az utczán.

Elgondolkozott, kikkel találkozott aznap s igy fűzte tovább a
gondolatát:

Egy délután tiz regénytárgyat szedhetsz fel. Ime, például a mai nap
kucséberjei. Találkoztam A.-val; ennek az élete csupa mulatságos
ellentétből áll. Délelőtt a kőszént igazgatja, délután lirai költő.
Először husz esztendős korában házasodott meg s keservesen megbünhődött
érte. Rut és hozzá képest vén hölgyet vett el, a ki fogolylyá,
rabszolgává tette; agyondolgoztatta és féltékenységi jelenetekkel,
veszekedéssel, kellemetlenséggel traktálta egy életen át. Ez az asszony
undok volt és becsületes; helyesebben szólva: becsületes és undok.
Pokollá tette férjének az életét; végre meggondolta magát és meghalt.
Azóta A. egyremásra irja hozzá a gyászoló elégiákat, de ez nem
akadályozta meg abban, hogy hatvan éves korában feleségül ne vegye első
nejének unokahugát. A leány számitásból ment hozzá; isten tudja, mit
gondol magában, de megbecsüli az öreg kőszén-királyt. Czirógatja,
hizeleg neki, flanell-ingekbe bugyelálja, s minden héten friss virággal
disziti az első asszony sirját. És A. most olyan boldog, hogy néha
tánczra perdül, a mit husz esztendős korában sohase tett. Egész életében
mindig beteg volt; most virul s maga az egészség. Egy ember, a ki hatvan
esztendős korában kezd élni! Alig hogy elváltam tőle, B. kapitánynyal
találkoztam. Ez az ember olyan rettenthetetlenül bátor, mint Bayard, de
iszonyuan hiu erre a tulajdonságára. Volt egy csomó lovaghistóriája, de
tizannyit hazudik. Ha hallgatag természetü volna, az emberek föl se
mernének rá tekinteni a nagy tisztelettől; igy az egész világ kineveti,
persze a háta megett. Dickensnek való figura. Aztán C.-éket láttam, az
egész familiát. Micsoda komédia a történetük! Fiatalon keltek össze s
egy életet töltöttek egymástól távol. Mert szegények voltak. A legény
nem tudta eltartani az asszonyt, csélcsap volt és könnyelmü; elment
vándorolni s faképnél hagyta az asszonyt. Egész fiatalsága egy más,
messzi világban zajlott le, magához hasonló, könnyelmü nők között, a
kiknek a nevére és figurájára ma már nem emlékszik. Időközben megszedte
magát és vagyont szerzett. Mikor aztán öregedni kezdett, a vére is
lehült, eszébe jutott, hogy van a világon egy áldott, jó teremtés, a
kinek az élete abban múlik el, hogy folyton ő rá, a hütlenre gondol;
kapta magát és hazajött érte batáron. S az isten megáldotta Sárát
gyermekekkel. C. most példás életet él; boldogok, sőt fiatalok is, mert
vagyonosak. Pedig az alatt a husz év alatt, a mig egyáltalán érdemes
élni, nem is látták egymást soha. Árgirusnak és Tündér Ilonának nevezném
őket, mert oly sokáig keresték egymást. Utóbb D.-né jött szembe velem.
Ennek az asszonynak a tragikuma a legvidámabb dolog a világon. Már
tizenhat éves korában olyan megjelenés volt, hogy láttára mindenki azt
gondolta: „Na, aki ezt elveszi, az legény legyen a gáton!“ Ő maga is
hősökről álmodozott s D.-t választotta férjül, a ki olyan pisztolylövő,
mint Carver. Kiderült azonban, hogy emellett olyan flegmatikus, mint egy
havasi morga. D.-né már unja őt, mint a bünt s szivesen udvaroltatna
magának, de a gavallérok igen respektálják a félelmetes pisztolylövőt s
a szegény asszony – az egyetlen lény, a ki nem retteg D.-től – csupa
Józsefre talál. Este E. kisasszony és F. ur beszélgetését hallgattam egy
darabig. E. kisasszony grófhoz vagy herczeghez szeretett volna feleségül
menni, de minthogy se herczeg, se gróf nem akart jelentkezni,
elhatározta, hogy a férfiak egyáltalán nem méltók rá. F. ur annak idején
rettentő Don Juan volt s azt tette fel magában, hogy fényes partit fog
csinálni. Ennek, ellentétben a kisasszonnyal, az volt a
szerencsétlensége, hogy csak ki kellett nyujtania a kezét. Az asszonyok
rendre elcsábultak, s a leányok, a kiket kiszemelt, mind hozzá akartak
menni. F. azonban látván, hogy milyen könnyü a siker, vérszemet kapott s
egyre fényesebb partira áhitozott. Felbontogatta régibb frigyeit s mind
magasabbra tört. Egy szép nap azon vette észre magát, hogy
megkopaszodott, az orra megvörösödött, az asszonyok nem csábultak el
többé s a leányoknak se kell már. Valahol, a hol nem elégedett meg,
elvétette a számitást, de végképpen elvétette. Most ugy fest, mintha el
akarná venni az E. kisasszonynak nevezett savanyuságot. Méltók volnának
egymásra. Közelükben G.-t láttam, a kit tizenöt év óta mint a stréberek
mintaképét emlegetnek. E tizenöt év alatt annyit dolgozott, futott,
fáradott, izzadt, hajlongott, mosolygott, intrikált, hogy Dalai Lámává
kellett volna lennie ezzel a fáradsággal; ott van, a hol tizenöt évvel
ezelőtt. H.-val beszélgetett. A H. esete se rossz. A föld még nem szült
nagyobb krakélert, mint ez a fiatal ügyvéd. A mig meg nem házasodott,
háromszor annyi volt a párbaja, mint a pöre. S apósa, a békés városatya,
csak azzal a föltétellel adta hozzá a leányát, ha szavára fogadja, hogy
meg fog juhászodni. H. olyan becsületesen megtartotta a szavát, hogy
egyszer, mikor a feleségével volt valami mulatságon, zsebre vágott
valami hatalmas szóbeli inzultust; nyilván félreismerték s ki akartak
kezdeni vele. Soha semmi se került nagyobb áldozatába, mint ez az
önmegtagadás; sohase volt nagyobb hős. Mikor hazamentek, a menyecske
sirva borult a kanapéra: „És én még azt hittem, hogy egy vasgyároshoz
megyek feleségül! Istenem, milyen szégyen! De hát hogy lehet valaki
ilyen poltron!“ H. azt hitte, hogy megüti a guta. Azóta minden nap pofon
vág valakit s a felesége folyvást retteg, hogy mikor hozzák haza
lepedőben. És K., a ki… de hiszen nincsen vége. Nyisd ki a szemed s öt
percz alatt látsz annyi valóságot, a mennyi bőven elég egy négyszázlapos
regény füszeréül. Mert a valóság a regénybe csak füszernek való.
Beszéljenek nekem akármit, a regény sohase: a reális élet, a regény
főképpen a képzelet munkája, a mint hogy a nők és az ifju emeberek,
ennek az iparczikknek a fogyasztói, nem is akarnak egyebet, mint –
némiélettel füszerezett, egy kicsit megelevenitett – képzelt dolgokat. A
regény és az élet! Hogy csak egy nagy és közös hunczfutságra mutassak
rá: a regényekből azt vélné az ember, hogy az élet csupa szerelem; a
meztelen igazság pedig az, hogy a szerelem sokkal kevesebb helyet foglal
el az emberek s kivált a férfiak életében, mint a regényirók hazudják.
De se annyi pénz, se annyi szépség, se annyi intrika, se annyi párbaj,
se annyi harmonikus jellem nincs az életben, mint a mennyi a
regényekben; az életben csak a véletlen több, melyet a művészet számüz.
Tanulság: ne üzz didaxist; ne beszélj magadról, hanem másokról; s
mesélj, mesélj akármit, mesélgetés közben ugyis önkéntelenül elmondod
azt, a mit láttál, és: ez a regény igazsága. A ki azt beszéli el, a mi
vele esett meg, a ki az igazat és csak az igazat mondja el, az borsót
hány a falra, igazsága el fogja rettenteni az olvasót, igazsága
pusztában kiáltó szó marad.

Történt azonban, hogy Borszéki egy éjjel ezt álmodta:

Benyit L.-néhez, az imádottjához s rajta éri a hölgyet, a mint ez
szerelmes levelet ir a kinai trónörökösnek: „Kedves sárgám! Nem élhetek
nélküled; te vagy életem, halálom!…“

Dühbe jön, kikapja a levelet L.-né kezéből s igy kiált fel:

– Megyek azonnal a külügyminiszterhez s felelősségre vonom a
czong-li-jáment!

De a külügyminiszterhez csak a mont-cenisi alaguton át lehet eljutnia.
Derekát meggörbitve s térdig vizben botorkál előre; végre sok, sok idő
multán világosságra ér s ott áll a külügyminiszter előtt, a kiben
Bodokit ismeri fel.

– Lássa, kedves Borszéki – szólt a miniszter szeliden feddő hangon – ön
még most sem olvasta el a regényemet!

– Nem elég valárd – felel Borszéki – nem elég eleven. Vagyis inkább
nagyon is valárd, tulságosan sok benne az igazság. Annyi bizonyos, hogy
nem fog tetszeni a közönségnek.

– Honnan tudja? – szólt nyersen a miniszter. – Az itészet szép, de
csupán akkor, ha az itész csak a maga nevében beszél. Ha az itész
másokra fogja rá a maga gondolatát, az itész hazudik. Különben micsoda
közönségről beszél ön? Arról a kis körről, a melyet ismer? S a mai
közönségről, vagy a holnapiról? Ma, meglehet, csak a mesélgetés tetszik;
az anekdota, az elevenség, mint ön nevezi. De mit tudja ön, hogy holnap
mi lesz divatban? Vajjon nem az igazmondás-e? A szubjektiv, a hogy ön az
igazságot csufolja?

– Exczellencziád meg fogja engedni… A czong-li-jámen…

– Holnap – vágott közbe a miniszter – s hangja nem türt ellenvetést – a
világ torkig lesz az önök szines meséivel s ha meg akarja tudni, hogy
milyen volt az ember az elmult korszakban, előveszi a mi könyveinket.
Mit tudhatna meg az önök kalandos, anekdotás történeteiből?
Külsőségeket; egy csomó ürességet. A mi könyveinkből ellenben megismeri
az elmult korszak emberének vágyait, törekvéseit, lelki hajlandóságait.
Jegyezze meg magának, az embert nem a ruházat teszi; nem a furcsaságok,
nem a humoros következetlenségek, nem az, a mit a véletlen miveltet
veled. Pedig önök ezt nevezik jellemnek és folyton csak ezzel
foglalkoznak az irásaikban. Nos, én azt mondom önnek: az ember nem az, a
mit _csinál_, hanem az, a mit _akar_. A mit csinál, az: esetleg; a mit
akar: az korának törekvése, vagy az örök emberi. Ehhez képest a
regénytárgy: nem az élet tarkaságai, hanem az: a mi mindenkivel
megtörténik. Amaz dajkának való téma; az igazi iró mindig emerről fog
beszélni.

Borszéki fölébredt, egy kicsit kérődzött az álmán, aztán vállat vont s
igy morgott magában:

– Tudja az ördög.

Majd gyertyát gyujtott s mivel az álom végképpen kiment a szeméből,
elővette a boszorkányos iratcsomót, kikereste a nyolczvannyolczadik
lapot, egyet sóhajtott s tovább olvasta a legujabb _Copperfield_-et.

Egy óra multán, mialatt czigarettát keresett elő, igy szólt magában:

– Ez a regény nem is olyan rossz, ha nem tud aludni az ember. (1901.)




FÁZÓDÁSOK.

„Brrr, millen idő, millen idő!…“ A mint hazulról jövet végig szántjuk az
utczát, a ruhánk csupa lucsok, s mire ismét a honi révbe érünk, a sár
megfagyott rajtunk, s a talaj lábunk alatt jeges-tengerré vált. Az
önfentartás ösztönénél fogva óvatosan tipegünk előre, s irigyeljük a tiz
éves lábakat, melyek vakmerő vidámsággal siklanak át a kerékvágás
jégfodrain s az apró gleccserekké vált hó-halmokon. Az országutak
sarkain vadul kergetőző, impertinens Szél ifiurak teleszórják szemünket
a háztetők havával, s a tűhegyü, kemény dara felcsipi arczunkon a bőrt.
Szemben pedig a vén Akvilon fújja ránk jeges lehelletét. A hideg átjárja
minden csontunkat, minen csigolyánkat; kezünk dermedten keresi a
zsebeinkben képzelt takarék-meleget; s a ránk támadó vad fuvalomtól alig
tudunk előre haladni. Végre otthon vagyunk. A szél dühösen csapja be
mögöttünk a nehéz kapuajtót; fölmenekülünk a lépcsőn, s azt reméljük,
hogy odafenn majd csak elzárkózunk előle. De üldözőnktől otthonunkban
sincsen maradásunk. Ahogy benyitunk a szobánkba, már felüti a fejét,
mint a balett elűzhetetlen zöld ördöge, végig fütyül a kályháinkon s
kikergeti belőle az utolsó meleget. Majd össze-vissza rázza az
ablakokat, fölemelgeti szőnyegeinket, s vad konczertet visz végbe
kürtő-birodalmában.

Egymagában álló szomszédtalan házunk olyan, mint egy mondai vár: csak a
szélkakas csikorgása hiányzik, s azt képzelhetnők, hogy mese-országban
vagyunk. Dideregve huzódunk meg keményen ostromlott, pislákoló tüzü,
félig már tehetetlen kályhánk mellett, s kábultan, lemondással türjük a
Duna felől ránk szabadult szellemek kegyetlen dáridóját. Ó, az a
borzasztó szél! Kellemetlen süvöltő danája kizavarja tűzhelyünk mellől a
nyugalmat, kitartó tombolása fáradtsággal és szorongással tölt el,
megszállja érzésünket, lelkünket, s az ember alig tud gondolkozni
miatta.

Egyszerre megértjük az északi irókat.

Igen, ez az az idő, mikor a lélek valami mondhatatlan, névtelen, mély
elégedetlenséggel telik meg, ez az az idő, melyben a rossz érzések
fogannak s mely megtermékenyiti a sötét gondolatok csiráit. Ott, a hol
ez a szél heteken át dühöng, csak szomorú, megszállottsággal teli és
őrültségekre hajlandó lelkek formálódhatnak; ez a rettenetes szél
dajkálja azt a hangulatot, mely bűnbe viszi az elkeseredett, fantaszta
asszonyokat, mely rossz gondolatokat ébreszt a tékozló fiúban, mely
álmataggá és halovánnyá teszi a serdülő leányt. Ez a szél a sátán egyik
ügyvivője; ez a szél találtatta ki az első uzsorát, az első
szivtelenséget, az első házasságtörést.

S ez a szél keltette fel először azt a gondolatot, hogy: „Ó mily jó
meghalni!“

Szegény északiak! Legyenek megbocsátva összes büneitek! Megértjük minden
szomoruságtokat, rossz kedveteket, s a konok vágyódást, a melylyel egy
őrültségben akarjátok elfelejteni ezt az egész komor, hideg,
szél-süvöltéssel teli, borzasztó világot.

Mi pedig örvendezzünk, hogy csak dilettáns módjára ismerhetjük meg a
magasban lakozók örök hangulatát.

Végre is, ránk, szerencsésebb égalj lakóira, évente csak vagy tiz ilyen
napot mértek a kegyelmes istenek. Ezt a tiz napot még csak ki lehet
állani valahogy.

Igaz, hogy ezt a tiz napot aztán nincsen mód kikerülni, ha meg nem
szökhetünk előle a szép boldogabb délre, a Riviéra áldott földére, vagy
Livadiába, hol a tavasz örök. Ezt a tiz napot egyszerüen el kell
szenvednünk; nem óv meg tőle a czivilizácziónak semmi ravaszkodása, a
fényüző élet semmi kényelme. Ez a tiz nap megtalál bennünket a városban
is, az egymást védő, jól kibélelt kőfalak között; s mi, a munkások
százezrei, a kiknek a tavasz nem hozza meg a villegiatura örömeit, a kik
csak hirből, hallomásból, távoli emlékekből tudjuk, hogy mi a levegő, s
mily édes hallgatni az erdő beszélgetését, mi, a kik azt képzeljük
magunkról, hogy nekünk, mint a portugállnak, mindegy: május avagy
deczember hó, mi, akik egész éven át azt se tudjuk, hogy mi a természet,
ezen a tiz kellemetlen napon ujra megtanuljuk, hogy: a természet,
igenis, létezik.

Az örömeit, azt eldobhatjuk magunktól: de a kegyetlenkedését ki kell
állanunk.

S bizony, a természet Karácsony és ujév táján rendesen rosszul bánik
velünk. Ha fehér karácsonyért epekedünk, többnyire betelik a
kivánságunk: fehérnek elég fehér a karácsonyunk, de még hidegebb, még
szelesebb mint fehér.

Karácsony hetében Budapesten mindig igen ritka a betörés. A betörők is
megülik a nagy ünnepet; leteszik szerszámjaikat, s merry Christmast
ünnepelnek családjaik körében. Bizonyára megérdemlik ezt a kis
nyugalmat; mert évközben derekas munkát végeznek s rászolgálnak egy kis
pihenésre. Az ünnepen aztán egyesületük hangversenynyel egybekötött
mükedvelő előadást is tart valahol; sajnos, a jelenlevők névsorát a
rendőrségnek nem igen sikerül megszereznie.

De, mint jól szervezett egyesülethez illik, a szeretet ünnepén ők is
vidáman kaszinóznak ismeretlen helyiségeikben. A legrettenetesebb időben
ők se fázódhatnak kinn a szabadban a szokott munka mellett; éjnek
éjszakáján gémberedő ujjakkal nem lehet a boltok zárát felfesziteni.
Idejöket tehát kénytelenek a családiasságnak szentelni, s a munka
óráiban kulcsok zörgése, vésők koppanása helyett fölcsendül a dal: „Du
hast mich nie geliebt!“

(1896.)




A GEROLSTEINI HERCZEG NAPLÓJA.


I.

14. III. 9.

Nevelőm, Mentorovicz báró javaslatára, naplót fogok vezetni. Ő
bebizonyitá nekem ez intézmény szükségességét. Tényeimet bizonynyal fel
fogja jegyezni a világtörténet, de megfoszthatom-e az utókort lelkem
fejlődésének történetétől? E czélból a legkényelmesebb az volna, ha
sztenográfok és ujságirók által örökittetném meg mindazt, a mi elmémben
felrajzik. Persze e nép nem bocsájtható környezetembe. Igy nem marad más
hátra, minthogy személyesen jegyezzem fel benyomásaimat, s mindama
kisebb jelentőségü tényeimet, melyek felsorolása életrajzom
teljességéhez feltétlenül szükségessé váland.

E napló formájára nézve megjegyzem, hogy mellőzöm a szokásos jelzést.
Nem az a fontos, hogy mely napon történik a följegyzés, hanem az, hogy e
napon hány éves, hány hónapos és hány napos vagyok. Ebből „14. III. 9.“
vagyis tizennégyéves, háromhónapos, kilencznapos koromban – az
életrajziró ugyis tudni fogja, hogy mely napon irtam a bevezető
passzust, mert hisz a góthai almanach mindenkinek elmondja születésem
napját.


II.

14. III. 10.

Tegnap nevelőmmel a szinházban voltunk. Előadásra „A szerelmi bájital“
volt kitüzve, de nevelőm ugy mondá, hogy nekem erre még nincs szükségem
s üzen az igazgatónak, hogy azon jeles darabot adják, melyben egy derék
nemes megmenti a király életét. Az igazgató kétségbeesetten jelentette,
hogy a jeles darab most nincs raktáron, erre nevelőm a „Lumpáczius“
czimü mulattató szinmü előadását kivánta.

A darab a helyeslés érzelmeivel töltött el. Valóban igen kielégitőnek
találom, hogy vannak szegény szabók és csizmadiák, a kik a legrosszabb
sorban élnek s mégis folyton vigadnak csak azért, hogy a magasranguakat
mulattassák.

Midőn kijöttünk, az igazgató ismét megjelent, de tányér nélkül.
„Köszönöm, igen szép volt“ – mondám neki, s megvallom, igen jól esett,
hogy a szegény embernek örömet okozhattam. A portásnak is megköszöntem,
hogy oly sokáig állott a kapuban a kedvemért, de nevelőm kijelentette,
hogy ez a köszönetnyilvánitás már fölösleges volt.

Pedig én a szinészeknek is meg akartam köszönni, hogy annyit fáradoztak
értünk, valamint szerettem volna megköszönni a lámpagyujtóknak is, hogy
kedvemért az utczát kivilágitották.

Már az ágyban voltam, mikor eszembe jutott egy nagy megfeledkezésem.
Elfelejtettem ugyanis megköszönni a napnak, hogy feljött a kedvemért.
„Sebaj! – szólt nevelőm – azért fel fog kelni holnap is, és ez a fő“ –
amiben persze megnyugodtam.


III.

14. III. 11.

Ma történelmet tanultunk. A legujabb korról volt szó s nevelőm egy
érdekes esetet mondott el, mely mély benyomást tett rám.

Volt egyszer egy katona, ugymond nevelőm, s ez a katona igen jól
lovagolt. Olyan jól lovagolt, hogy magának a herczegnek is feltünt.
Magához hivatta a katonát, megdicsérte és igy szólt:

– Jutalmul, mert olyan szépen lovagoltál, megengedem, hogy ezentul a
herczeg lovasának nevezhesd magad.

Történt azonban, hogy a katona igen sok adósságot csinált, olyan sok
adósságot, hogy soha se tudta volna kifizetni. Gentleman lévén, belátta,
hogy adósságait csak egy gazdag lány pénzével fizethetné ki, a kit
cserében feleségül venne. Csakhamar talált is ilyet, s a leány, a kit
igen jól neveltek, éppen nem idegenkedett a katonától. Soha se kellvén
pénzt keresnie, a pénzt nem becsülte semmire, ellenben leányos
sejtelemmel megérezte, hogy egy jó lovassal a szerelemben is messze
lehet menni.

Minden jó lett volna tehát, de volt a leánynak egy vén hárpia-anyja, aki
tudni se akart a házasságról, azon a czimen, hogy a katona nagy
adósság-csináló, Mit volt mit tenni? A katona elpanaszolta baját a
herczegnek.

– Csak az a baj? – szólt vidáman a herczeg. – No majd segitünk rajtad!

Kiadta a parancsot, hogy bált kell rendezni, s hogy erre a bálra a
leányt is fölvezessék. A bálon aztán karonfogta kedves katonáját,
odavezette a hárpiához és igy szólt:

– Köszönöm, asszonyom. Igen szép öntől, hogy az én legjobb lovasomhoz
adja feleségül a leányát!

Erre persze nem lehetett nemet felelni. A herczeg mondta! És olyan
lakodalmat tartottak, hogy Henczidától Bonczidáig stb.

– Igy tesz egy bölcs herczeg – fejezte be nevelőm – kétszer is
fejedelmileg jutalmaz, anélkül, hogy egy krajczárjába kerülne.

– Csak egyet nem értek, – szóltam. – Természetesnek találom, hogy a
hárpia engedelmeskedett, mert másképpen nem tehetett, és igy kellett egy
közönséges pénzes-zsáknak! De azt mégis szeretném tudni, hogy mit szólt
a hárpia, mikor veje elköltötte előbb a hozományt, azután a család egész
vagyonát, hogy ismét adósságokat csinálhasson, mig végül mind a hármukat
kitették az utczára?!

– A hárpia örült – felelt a nevelőm. – hogy volt egyszer egy veje, a ki
ugy lovagolt, mint senki.


IV.

14. III. 12.

Nevelőm ma örömmel értesitett, hogy boldogult nagyatyámnak szobrot
fognak állitani. Egyszersmind közölte velem, hogy egész Gerolstein
örömmel adakozik e czélra, mert megboldogult nagyatyám nagyhatalmu ember
volt, mindamellett soha se bántott senkit.

– Én is hálás kegyelettel örülök – szóltam – s összes zsebpénzemet
(nevezetesen kétszázharmincz tallér 40 fillért) felajánlanám erre a
szent czélra, ha más szükségleteim nem volnának.

– Mit képzel! – kiáltott fel nevelőm megbotránkozva. – Ebben az esetben
azt mondhatná a világ, hogy boldogult nagyatyjának a család s nem az
ország állittatta a szobrot!

– Nemde? – mondám. – Gondoltam erre, de azért vigasztalan vagyok, hogy
nem áldozhatom e szent célra minden pénzemet. Az, hogy némi áldozatomba
került volna, kétszeresen becsessé teszi vala ajándékomat.

– Ön már megtette a magáét, mikor ilyen nagyatyát adott Gerolsteinnak!
De nem bánom… hogy kegyeletből az ön neve is ott szerepeljen a listán,
adjon egy vagy két tallért.

– Nem fogják azt mondani, hogy szennyesen fösvény vagyok?

– Egy herczeg sohase lehet szennyesen fösvény; egy herczeg csak bölcs és
takarékos lehet. Más szabályok irányitják az alattvalókat, és ismét
mások a herczegeket. Igy például: az alattvaló értéke attól függ,
mennyire tud engedelmeskedni: a herczeg értéke pedig, hogy: mennyire tud
parancsolni. Azt az alattvalót, a ki nem tud engedelmeskedni, be kell
börtönözni, s az a herczeg, a ki nem tud parancsolni, rosszabb az
alattvalónál. Hasonlóképpen az alattvaló értéke attól függ, hogy mennyit
tud áldozni a köz czéljaira, a herczeg értéke pedig, hogy mennyire tudja
konzerválni javait. Érti?

Koromhoz képest eléggé megértettem, de tartalmas szavai sok reflexiót
ébresztettek bennem. Ez elmélkedések során lassankint megfeledkeztem a
két tallérról, a mit őszintén sajnálok.


V.

14. III. 13.

– Mily kár, hogy nem élünk a lovagkorban! – mondtam ma nevelőmnek.

– Már mért volna kár? – kérdezte meglepetve.

– Sajnálom a lovagi tornákat, a bajvivásokat lóháton, a pályabért, mit
szép nők keze nyujt és a többi!

– Ön megfelejtkezik róla, hogy azok a lovagok néha otthagyták a fogukat.

– Erről csakugyan megfelejtkeztem. Igaza van, a mi korunknak is meg van
a maga előnye.

– Nem is beszélve arról, hogy ha ön lovagi tornán óhajt vitézkedni, csak
szólnia kell. – Minden megvan hozzá: helyiség, paripák, fegyverek,
kosztümök… s a papa örülni fog, hogy egyszer végre az egész világnak
megmutathatja a családi klenódiumokat.

– De hátha legyőznek a tornán?

– Azt maga meg nem éri! Grog báró utasitásul kapja, hogy neki kell
legyőzetnie magát, s akkor maga csinálhat akármit. Grog bárónak el fog
törni a lándzsája!

– És ha megijedek? Ha elszaladok?

– Akkor utána szaladnak önnek, lefogják, s mielőtt ön magához tér, Grog
báró már legyőzeti magát.

– De egy ilyen torna sok költségbe kerül.

– Majd megfizetik a plutokraták. A plutokraták semmi pénzt nem sajnálnak
azért, hogy közelről lássák a herczegeket. Ön ugyse magának akar
vitézkedni, hanem minél nagyobb közönség előtt. Nos, majd jól
megfizettetjük a páholyokat és a karzatot. A mig plutokratákat lát a
herczeg, addig ne féljen.

– Még meg fogom gondolni a dolgot.




AZ UJKOR ALKIMISTÁI.

Lóversenyek idején a szerkesztőségek gyakran kapnak ilyen vagy ehhez
hasonló tartalmu, mérges leveleket:

„Tisztelt Szerkesztő Ur!

Quosque tandem abutere Catilina patientia nostra?! Meddig fog még
visszaélni a közönség türelmével Steerforth ur, ez a mélakórban szenvedő
jockey, aki idült szeszmérgezés következtében oly sulyos idegbajba
esett, hogy immár csak a ló hátán tud álomba szenderülni?! Még
mindnyájunknak élénk emlékezetében van a Kalakaua-Cimborasso botrány,
meg az _Árvalány_-nyal üzött sajnos visszaélés s ez az epileptikus
alva-lovagló, a hazai lótenyésztés ügyének végtelen kárára, tegnap ismét
oly hallatlan botrányt idézett elő, hogy csak nagynehezen sikerült illő
bünhödésétől: a meglyncheléstől ép bőrrel szabadulnia. Menekülését
egyes-egyedül annak köszönheti, hogy sokkal jobban tud futni, mint a
lovaglása alatt versenyző paripák, mert különben a méltán felingerült
sportsman-ek és sporting lady-k skalpját okvetetlenül megszerezték volna
a turf-botrányok örök emlékéül. Hogy ez nem történt meg, annyival
sajnálatosabb, mert ez a Steerforth névre hallgató pálinka-rezervoár,
akit Ausztráliából illetéktelen sintérkedésért kergettek ki s aki most a
közönség zsebére álmodja a delirium tremens lázálmait: fájdalom,
_Bismarck_ jó hirét örökre ellovagolta, ámbátor eddig ez a nemes állat
minden nervozitástól ment, korrekt, hüséges futásaival a legteljesebb
közbizalmat érdemelte ki.

A szomoru eset következőképp történt. A 3000 koronával dotált 2600
méteres Viztorony-handicap-et Bismarcknak kellett volna megnyernie. Ez
holt bizonyosság volt, amit azonnal kimutatunk. _Bismarck_ tizenkét
ellenfele közül csak _Yvette_, _Higany-labdacs_ és _Kente-fente Nánika_
jöhettek számitásba. De mig nevetséges volt arra még gondolni is, hogy
_Yvette_, akit a laikusok előtt multkori győzelme ajánlott, mint
_Bibornok_-ivadék, 2600 méteren győzelmes lehessen, másrészt
_Higany-labdacs_, akit Bismarck 9½ kilo, majd 10 kilo tehertöbblettel
canterben vert meg, _Higany-labdacs_ Bismarcknál most csak 3¼
kilogrammal vitt kevesebbet. Maradt volna még _Kente-fente Nánika_. Igen
ám, csakhogy, mint Szerajevo és Lomnicz óta tudjuk, _Kente-fente Nánika_
most nincs abban a helyzetben, hogy bármit is adhasson Bismarcknak s a
Viztorony-handicap-ben 3 kilogrammot volt kénytelen czedálni neki.
_Anarkista_ nem fut s _Vanda_ még most sem heverte ki azokat a
strapácziákat, a melyeknek Krakóban volt alávetve. _Nosza csak előre,
kedvesem_ a szezon első napja óta oly tartós indiszpoziczióban szenved,
hogy _Kisbiró_, ez a gebe, a multkor egyszerüen megszaladt tőle.
_Toréador_, izombénulása óta, nem a régi többé s rég elmultak az agg
_Czupász_ aranjuezi szép napjai is. Ezzel végeztünk volna, mert csak
agykérlobból frissiben felépült egyének vonhatták kombináczióikba _Ne
nyulj hozzám_-ot, _Diadal_-t, _Little Girl_-t és _Kanonok_-ot, amelyek
az eladó klasszisba tartoznak s amelyek, _Gonfaloniere_-et véve
mértékül, már előre meg voltak verve.

És csakugyan, akik helyesen kombinálva, tudták, hogy a versenyt
Bismarcknak kell megnyernie, örömmel látták, mily jó helyen fekszik
Bismarck a versenyben _Vanda_ és _Kente-fente Nánika_ között. Az utóbbi
előtt Yvette vezette a társaságot, jókedvüen mutogatva patáit az egész
mezőnek, mig Bismarck nyugodtan várta a harangjelzést, hogy az egész
vert csapatot a faképnél hagyja. Mögötte a többiek egy csomóban; a
hátvédet _Dalos_ és _Nosza csak előre kedvesem_ képezték. A fordulónál
Kanonok javitott helyzetén s üzőbe vette Kente-fente Nánikát, mely semmi
ellentállást sem tudott kifejteni. Csakhamar eljátszotta kis játékait
_Yvette_ is s egyszerre visszaesett, mig _Higany-labdacs_. _Ne nyulj
hozzám_ és _Anarkista_ előre vetették magukat. Csöngetéskor készen volt
_Vanda_ is s bár _Higany-labdacs_ és _Kanonok_ kétségbeesett
erőfeszitéseket tettek, hogy a dijat Bismarcktól elvegyék, minden
szakértő látta, hogy a győzelem Bismarcknak már a zsebében van. Ekkor
azonban Bismarck lovasán, Steerforth uron, erőt vett a delirium tremens,
letargiába sülyedt s elmerülve kóros álmába, hagyta, hogy Bismarck
kiejtse tenyeréből a tányéron hozott győzelmet. A kedvező alkalmat
megragadva, Plunkett _Ne nyulj hozzám_ szügyébe vágta sarkantyuját,
_Kanonok_ megnyult s _Higany-labdacs_, mintha puskából lőtték volna ki,
nekiesett, hogy emezeket elfogja. Rövid derékfutás után _Ne nyulj
hozzám_ egy félhosszal első, _Higany-labdacs_ előtt, melynek fejhosszal
sikerült megvernie a teljesen kipumpolt _Kanonok_-ot. Negyedik
_Anarkista_, _Vanda_ és _Yvette_ előtt, melyek után a győzelem
elajándékozója következett. _Diadal_ és _Nosza csak előre kedvesem_
utolsók.

Ehhez a felháboritó esethez nem kell kommentár. Az előadottak után csak
azt vagyunk bátrak megkérdezni a lovaregylettől, mikor szándékozik
Steerforth jockey elmebeli állapotának megvizsgálására az elmekórtan
egyetemi tanárait felkérni, s ha netalán ez nem volna szándékában, nem
tartaná-e czélszerünek, ha _Bismarck_ további lovaglására tulajdonosa
mindjárt Gyömbér Jánost, az amerikai hétalvót szerződtetné?!

Tisztelettel kérjük a Szerkesztő urat, jelen sorainkat az igazság
érdekében minél hamarabb közzé tenni.“

*

A hasonló szövegü felszólamlások alatt többnyire ilyen egyszerü nevek
állanak: Rosenzweig Edömér, Kovács Levente, Aranyváry Mór, Suba János.
Néha ezzel a közelebbi meghatározással: „VII. gymn. oszt. tan.“ De a
fiatalság mégis inkább csak a gyönge praxis mellett marad. Akik nem
sajnálják a fáradságot, papirra tenni az ily rémes Justiz-mordokat, egy,
még csak ezután szerkesztendő Turf-Pitaval számára, nagyobbára: komoly
kereskedősegédek, idősebb városi napidijasok s az életbiztositási ügy
emeritált bajnokai.

Nem tünik-e fel a legelső pillanatra: micsoda kápráztató tudás lakozik
ezekben az egyszerü emberekben?! Micsoda szakértelem nyilatkozik meg
ezekben a sujtó kritikákban?! Valóban, ha a tudomány rendszeres
ismereteket jelent, micsoda kábitó tudomány az, amelylyel ezek az
ismeretlen nevü levelezők kiválnak embertársaik közül! Ezek a
turf-szakértők ismerik az összes „szereplő“ lovak geneologiáját,
históriáját, érdemkönyvét, tehetségeit és egészségi állapotát. Könyv
nélkül meg tudják mondani, hogy _Berzencze_ hányadik helyre futott
utolsó versenyében, s az esztendőket _Kincsem_, _Fenék_ és _Buzgó_
éveinek nevezik. Pontosan, fél fontokra kiszámitják, hogy egyik ló
mennyivel „ér többet“ a másiknál; kitünően vannak informálva, melyik
köhög és melyiknek szokott vérezni az orra; s bizonyára akad köztük, aki
ekként számitja ki magában a fia születése napját: „Az nap történt,
mikor _Czimbora_ megverte _Agamemnon_-t a Nyilt handicapben, tehát:
1882. szeptember 5-én“.

Naivság volna azt képzelni, hogy az ily rengeteg tudás csak ugy a
levegőből ragad rá az emberre. Ezek az egyszerü emberek szorgalmasan
forgatják a Turflexikonokat, müveltségüket folyvást gyarapitják
szakszerü olvasmányokkal, fáradhatatlanul buvárkodnak az antik
sport-irodalomban, s egy nap ötvenszer is megnézik a verseny-naptárukat.
A budapesti nagyobb kávéházakban megvannak az összes angol, berlini és
bécsi sportujságok, a turftudósok mindennap órákat töltenek ezeknek az
átböngészésével. És ez csak a kisebb fáradozásuk. De mennyit izzadnak,
rohanvást a tribünről a nyergelőbe, meg vissza, mily türelmesen nézik
végig a ló-világ élitejének összes toporzékolásait, hogyan lelkesülnek
ama matadorok futásán, amelyeket nemsokára gebéknek fognak nevezni,
milyen izgalmakat élnek át amiatt, hogy az egyik ló szőre fényes, a
másikon pedig, ah, a másikon, aggasztóan sok a fölösleges hus!

Ha volna a földön igazság, akkor ezeknek az egyszerü embereknek,
fáradozásaik és izgalmaik kárpótlásául, össze kellene nyerniök a
totalizatőrnél megforduló összes százasokat, vagy legalább is uri módon
kellene megélniök vagy müveltségükből és zseniális kombináczióikból. De
– ó iróniája a sorsnak! – összes tudományuk nem elégséges
megakadályozni, hogy „a leghitványabb gebék“ minduntalan „keresztet ne
huzzanak“ legelmésebb számitásaikon s hiába minden tudomány,
statisztika, logika, tapasztalat és kombináczió: a lovak a legaljasabb
perfidiával hol elül jönnek be, mikor hátul kellene kullogniok, hol
pedig „sehol sincsenek“, mikor a legféktelenebb közbizalommal állnak ki
a starthoz. És az egyszerü emberek egyszerüen elvesztik összekuporgatott
garasaikat.

*

Igenis, nyerniök kellene, ha volna igazság a földön. Az orvos, a jogász,
a nemzetgazda, a filologus, ha annyi ismeretet szerez össze, mint ők,
szépen értékesiti a maga tudását, csak épen az ő tudásuknak nincs egyéb
eredménye, mint egy légió értéktelen ticket, amelyekből legfeljebb
spanyolfalat lehet csinálni. Ha azt a temérdek fáradságot, azt a kitartó
érdeklődést, melyet kedves foglalatosságukra pazarolnak, más,
háládatosabb valamire forditanák, tizszer annyit keresnének vele, mint
amennyit igy, ha nagyon szerencsések. De ezek az emberek, akik olyan
zseniális számitók, ezt a legvilágosabb dolgot nem tudják kiszámitani.

És, hasonlóan az alkimistákhoz, akik koruk egész tudásának birtokában,
soha sem szünő lázzal törték magukat, örökkön reménykedve, hogy egy szép
nap majd sikerülni fog aranyat csinálniok, ezek a sötét hivatalszobákban
vagy fodrász-atelier-k magányában ábrándozó tudósok, egyre folytatják s
kezdik ujra meg ujra csalhatatlan számitásaikat, melyeket ujra meg ujra
megsemmisit egy kis semmiség. A számitásaik, ó, azok mindig kitünőek: s
mindig találnak egy-egy iszákos jockeyt is, akinek a bűne kimentse, hogy
a számitás csak számitás maradt. Ezek az egyszerü emberek mindent
kombináczióba vesznek a világon, csak azt az egy dolgot nem, hogy
aranyat egyszerüen – nem lehet csinálni.

(1895.)




LÓVERSENY-ALAKOK.


_1. A tudós nő._

Soha se volt szerencséje semmiben. Leány korában összes társasága egy
kellemetlen öreg nagynéni volt. Szépnek soha se lehetett mondani, s
mikor a bálokat járta, folyton petrezselymet árult. Akkor még nem
udvaroltak a gazdagságnak jobban, mint a szépségnek. Minthogy volt egy
kis pénze, férjhez ment nagy nehezen; hanem a tönkrement báró, aki nőül
vette, a nász-éjszakát már a házon kivül virrasztotta át. A mézes hetei
csak dépit amoureux-kből állottak; s három hónapos házasság után a férje
megbolondult, anélkül, hogy őt anyává tette volna. Aztán megizlelte az
ideális szerelmet s egy zsugorinak lett a barátnője. Rajongott a
művészetekért, de be kellett látnia, hogy a hangja hamis, s hogy a
gordonkások csapodár természetüek. Lelkesedett a hasznos ügyekért,
ügybuzgó egyleti taggá lett, s beleszeretett a szegényekbe. S csak
annyit ért el vele, hogy _alakká_ vált; a koldusai becsapták és
kinevették. A házasságok, a melyeket közvetitett, rosszul sültek el; a
macskái nem türhették és folyton karmolták. Utoljára is a játékra adta
magát. S vagy tizenöt esztendeje, ob Schön, ob Regen, künn van a nagy
tribünön, tanulmányozza a lovakat és a sportkönyveket, hogy egy-egy
szerencsés versenynapon megnyerjen annyi pénzt, a mennyit a háza minden
órában hoz.

Ha az istálló-tulajdonosok ugy értenének a lovakhoz, mint ahogy ő ért,
nem volnának többé versenyek. Bátran elintézhetnének mindent előre, a
papiroson. Mert ő tudja mindig s hihetetlen biztonsággal, hogy a gyepen
mi fog történni. Az emlékezése és a tájékozottsága legendás. Tisztán
emlékszik minden jelesebb lónak minden futására; pontosan tudja minden
konkurensnek a pedigreejét; számon tartja, melyik ló mikor volt kint
utoljára, s az utolsó alkalommal milyen formában volt; tisztában van
vele, hogy a sípolok közül melyikben lehet bizni 1600, s melyikben csak
1200 méterre; ugy ismeri a jockey-ket, hogy essait irhatna róluk; s
figyelemmel kiséri az összes bulletineket, melyekből kisüti, hogy melyik
istállóban mennyire haladt a training. Ráér; egyébre nincs gondja.
Játszik s legtöbbször megüti a nyerőt. Egész suite-je van, amely lesi,
hogy melyik számra rak; vannak, akik babonából rátekintenek, mikor a
lovak megindulnak. Alig van verseny, a mely után be nem kasszál egy kis
polgári nyereséget; soha se többet, mint a mennyit a szobalánya lassan
elcsen tőle. Mikor nagy meglepetés van, neki mindig vannak nyerő
ticketjei. Mindenki ismeri s mindenki irigyli. Szegény asszony!


_2. A szerencsés tipelő._

Látják önök azt a rosszul táplált, lehetetlenül öltözött ifju embert,
aki augusztusban czilinderben és saccoban, októberben pedig
szalmakalapban és fehér nadrágban, egy székre állva lesi, előbb
aggodalmas, majd szorongó s végre megnyult arczczal az izgató, a szép
finish-eket? Ez a fiatal ember a legszerencsésebb tipelő, a ki nálunk
találkozik. Természetesen ujságiró, a mi Robert Miltonunk. Ő az, a ki
holnap fogja irni lapjában, hogy „tipjeink egytől-egyig beváltak. A ki
az általunk ajánlott lovakra tett, szép osztalékot vihetett haza.“ Az a
ló, mely most diadalmasan dugja előre az orrát, ott, a birói páholy
előtt, ugyanaz, a melyet ő melegen ajánlott a ma reggeli lapban összes
olvasóinak, mint „holt bizonyosságot“. Az ő jelöltje fogja megnyerni a
következő versenyt is, meg a többieket végig. Miért szorong tehát oly
rettentően a finish alatt, ha igy látogatja a szerencse? Miért borul el
az ábrázatja a győzelem pillanatában? Miért oly halovány, mikor a nyerő
számokat felhuzzák? S miért van, hogy minél több tip-je vált be, annál
komorabb?

Mert ő mindig más lóra rak. Arra, amelyikről igazán hiszi, hogy megnyeri
a versenyt. Ha az ember kifecsegi a tip-jét a nagy publikumnak, hogy
lehessen akkor osztalékot kapni?


_3. A monakói ember._

Nem nyerni akar, csak a diurnumát óhajtja megkeresni. Óvatosan,
félénken, kicsibe játszik, mint Monte Carloban szokás, a hol
ügygyel-bajjal, fáradsággal, mindig megkereshet az ember naponkint egy
louis-t, hogy ha a játékszenvedély el nem ragadja.

A valószinüségre utazik. Előbb egészen kis tétet tesz, majd nagyobbakat,
s még többet, hogy ha már többször veszített. Mert ha már többször
veszített, mindig növekszik a valószinüség, hogy a következőben meg
fogja ütni. S hogy a valószinüségnek a nyomára jőjjön, nem sajnálja a
járás-kelést és a lótás-futást. Ott van a paddoknál, mikor a lovakat
sétáltatják; s mikor az ércztáblán a lovak számait kiperczegtetik, már
rohan a gyep felé, hogy meggyőződjék róla, hogy ezt és azt a lovat
melyik jockey lovagolja. Majd a bookmaker-nél terem, tájékozódni, hogy
az outsidereknek minők a chance-ai, s hogy a favorit győzelme esetén
milyen nyereségre van kilátás. Futó tekintetet vet a galoppozásra, s a
nagy totalizatőrhöz siet, hogy lássa, hogy az ötven forintos tétek közül
hányat tettek az ő jelöltjére. Aztán átszalad a harminczkrajczáros
helyre, mert ott a favoritra többet lehet kapni. A nap rátüz a gyepre;
emberünk izzad, mint egy teljesen „kilovagolt“ paripa; s futva, nyögve,
sóhajtozva, verejtékezve keresi a kenyerét.

A versenynap végén öt forint pluszban van. Ekkora munkával és
fáradsággal megkereshetett volna otthon tiz forintot.


_4. A kis angol leány._

Délelőtt órákat adott Kohn Bernát Árpádnál. Délután meg kell látogatnia
a beteg nagynénjét s kimegy a lóversenytérre.

Egyedül ödöng a sokaság között; senkit se ismer, és senki se ismeri. Nem
vált egy szót se egy teremtett lélekkel se; magánosabban van, mintha
sziklaparton ülne. Ez az igazi magány – mondotta Lord Byron – járni
elhagyatva emberár között.

Egyik kezében a programmját és az irónját, másik kezében egy idomtalan
napernyőt tartva, mint a kinek soha semmi dolga, mélységes unalommal
kóborol előre-hátra. Néha udvariatlan monakoiak oldalba is lökik.

De koronkint eltünik a nagy tribün tájékáról. Lesétál a mázsáló felé, s
meghúzódik valamelyik fánál. Egyszerre fölrezzen. Egy jockey áll előtte,
dressben, a ki halkan néhány szót vált vele. Aztán elválnak: a lány
visszafordul s elsétál a totalizatőrhöz.

Mindig veszit. Egyre veszit. De a tipet ő mondotta: és oh, a mig a
tipekről beszélt, mily édesen mosolygott rá! A kis angol lány, aki
elvesziti a heti keresményét, tele van boldogsággal.


_5. Ők ketten._

Mert soha sincsenek többen. A hány saison, annyi szerelmes pár. Minden
meetingen látni egy szerelmet, többet soha. A szerelmes ember a
kiveszőben levő állatfajok egyike; ritkább, mint a bölény s ritkább,
mint a spleen-es kenguru.

A kisebbik _ő_ okvetetlenül ragyogó teremtés. Koronkint hites neje egy
Monsieur Zéró-nak, máskor csak kedvese valamelyik leviharzott
nagyságnak. A leviharzott nagyság, a maga idejében, a földközi tenger
környékének első Don Juanja volt. Bejárta ötször a világot, s körül
vadászta a földtekét. Lőtt oroszlánt, tigrist, vaddisznót és zebrát;
lőtt szelidszemü őzet, s lőtt házi nyulat; lőtt mindent, ami lőhető. De
immár elrobogott fölötte az idő. S ő tiszteli a multat, de ugy van vele,
mint Lessing. A multból kevesebb több volna.

A nagyobbik _ő_ az a bizonyos huszonnyolcz éves, szépen sütött bajszu,
korrektül öltözött, beszédes szemü, komoly fiatal úr, a kit
tizévről-tizévre mindig más és más játszik a franczia darabokban.
Okvetetlenül Györgynek hivják. Nem, nem ő kötötte meg a frankfurti
békét; de huszonnyolc éves, _bien mis_, s meglátszik rajta, hogy korán
kel.

Többnyire mintha nem is látnák egymást. A nagyobbik _ő_ neki támaszkodik
a korlátnak, s a közönséget nézi. Az ember azt hinné, csupán a
szinésznők érdeklik. De néha eltéved a pillantása, s ilyenkor tekintete
ugy villan össze egy forró szemsugárral, ahogyan két arany-penge csap
össze.

A kisebbik _őt_, a pompás teremtést, mintha csak a hamis startok
érdekelnék. A sok szines dress nyugtalanul csillog-villog a
messzeségben; nem csuda, ha néha elszórakozik a figyelő szeme…

A nagy rumli alatt, mikor a lecsillapult Bayard valamelyik bookmaker-rel
alkuszik, a kisebbik _ő_ neki bátorodik. Egy pillanatra fölkeresi a szép
czilinderü gavallért, s megszólitja, francziául vagy angolul:

– Proponent az, a melyik mindig elszalad?

Aztán halkabban:

– Végtelenül szeretlek. Te édes, édes!

Mindegy, ha meghallják, ha megértik is. Azok, akik itt körülöttük
állnak, nem az ő világukból valók. A dryadok ölelkeznek, s nem törődnek
vele, ha egy zerge bambán tekint rájok.

Aztán szétmennek. S mintha a nyugtalankodó „mezőny“ végképp
lebilincselné figyelmöket.

Az örök Györgynek világ végeztéig ez a legkomolyabb szerelme. Ez az a
neki való élő lény, a kire érzékei a legtovább fognak emlékezni. Ő
bizonyára nagyon bosszankodnék, ha a világban publique-ké válnék a
viszonyuk: ez ártana karriérjének, s komolysága hirének. De mindig
bosszantani fogja kissé, hogy az a latifundiumos hölgy, akit majdan
feleségül fog venni, koránt sincs ilyen szépen kibélelve.

Hogy mire gondol a kisebbik _ő_, mialatt a starter hiába iparkodik a
lovakat elinditani? Ki tudja azt? Talán azt gondolja:

– Ez az az ember, akivel el lehetne élni egy halászbárkában, rongyosan.

Talán azt:

– Ha azok közül való volnék, akiket elvesznek: ez öt sor gyémánt
collier-t tenne a nyakamra.

Holnap még szeretni fogják egymást: ősszel már alighanem szétválasztja
őket az élet-ár, a dolgok rendje. De két év mulva, mikor véletlenül ujra
látják egymást, Baden-Badenben, vagy Trouville-ban, örömmel fognak
visszaemlékezni rövid regényükre.

Most: egyszerüen nem tudnak a jövő és a következő évről, nem tudnak a
holnapról, egyes-egyedül erről a pillanatról. Tekintetük, mely unatkoza
járja be a viztorony tájékát, koronkint, alattomban, egymásra tapad, s
mikor felhangzik a „start“-ot jelentő harangszó, letesznek minden
óvatosságról. Mindenki a távolba tekint, csak ők néznek egymás szemébe.
„Dandár, Dandár!“ – rivalg a tömeg, de mit nekik Dandár, s a többi mind!
Dandár canterben győz, de ők még semmit se tudnak a fehér dressz könnyü
győzelméről. Elvesztettek Trivial-on száz vagy kétszáz forintot, de mit
nekik száz vagy kétszáz forint! Mikor övék a mennyek országa!


_6. Még egy szerelmes._

A hetedik versenyszám alatt mindig félannyian vannak, mint mikor a
harmadik futás kezdődik. Ez természetes. Sokan későn jönnek, sokan
korábban megunják a dicsőséget. De van, akit soha se látsz, csak a
második és a harmadik szám között.

Ilyenkor azonban okvetetlenül találkoznod kell vele. Mert le s fel sétál
a birói páholy előtt, s mindig valami feltünő alakkal.

Ez nem azért jött, hogy játszszék, nem azért jött, hogy lásson, hanem
azért, hogy lássák.

Szüksége van erre, mert ez az ur _alibit_ keres. Tüntet a jelenlétével,
hogy N. N. ur mindenfelől azt hallja holnap:

– X. Y. kinn volt tegnap a versenyen.

Néha N. N. ur, aki nem mulasztja el se az első, se a hetedik számot,
maga is konstatálja:

– Lám, lám, X. Y. itt van.

Pedig hát X. Y. alig várja, hogy odább állhasson, s egy negyed óra mulva
már N. N.-né asszonynál lesz.

Ebből az következnék, hogy X. Y. ur a játékban szerencsétlen.

Dehogy! Mivel csak komédiából játszik, mindig eltalálja a harmadik
versenyszám nyertesét, s mikor eltünik, magával viszi azt a pénzt,
amelyet N. N. ur fog elveszteni.


_7. A szegény ördög._

Mind a kilencz versenynap alatt ugyanaz az esőköpönyeg van rajta, s mind
a kilencz versenynap alatt ugyanaz a balvégzet üldözi.

Órákig másolt, mig megkereste azt az öt forintot, melyet a falánk Bál
isten oltárára tesz. Vért izzadt, mig kiokoskodta a „papirformát“,
amelyet a következő futam halomra fog dönteni. S ő az első, a ki a
totalizatőr felé rohan, nehogy „lecsengessék“. Pedig az a ló, amelyikre
ő tesz, megátkozott minden lovak között. A hová ő rakja a pénzét, ott
nem nő fü többet.

Ha a verseny „halott-bizonyosság“: a ló állva marad. Ha „outsider“-re
tesz: a favorit sétálva veri meg összes versenytársait. Ha a jockeyra
játszik, ez lefordul a lóról. Ha a Rothschild lovát rakta meg,
Rothschildot is üldözni kezdi a balszerencse.

Néha kihozza magával azt a beteges, ólomszinü arczu, szegény asszonyt
is, a kinek oly sokat kell nélkülöznie e balszerencse miatt. Azt is ki
kell fizetnie valamivel, a mint hogy az ördögnek is kell koronkint
egy-egy gyertyát gyujtani.

Ilyenkor, reményeikben megcsalódva, egy sáros, sárga komfortáblin
döczögnek haza. A komfortáblis ló busan lógatja a fejét, s azt gondolja
magában:

– Ó mennyire nem szeretnék ez a szegény asszony lenni!


_8. A fő-turf-róka._

A fő-turf-róka negyvenegy éves koráig hentes vagy szappanos volt, s
inkább érdeklődött a sertések, mint a lovak iránt.

Negyvenegy éves korában végre isteni ihlet szállotta meg. Miként
Sámuelt, meglátogatta az Ur lelke; s egyszerre fölismerte magában a
felsőbb hivatást.

Azóta tud mindent, a mi tudománynak nevezhető. Ismeri az idősebb lovak
multját s a kétévesek leszármazását, tudja, melyik mikor futott
„helyezetlenül“, tudja a titkos istálló-tipeket, s hogy az egyik jockey
hány fonttal „jobb“, mint a másik meg a többiek.

Ez a sok tudomány nem maradt gyümölcstelen. Része volt a jelen idők
legnagyobb „placz“-osztalékaiban, s ha nagy meglepetés történik rendesen
őt találjuk a kifizető pénztár előtt. Mindig nyer; a legrosszabb
saison-ban is zsebre tesz négy-ötszáz forintot.

De minden fénynek van egy kis árnyéka. Azóta az üzlete kevesebbet hoz
évenkint kétezer forinttal.


_9. A tömeg._

Se szalón, se utcza, se korcsma, se kávéház, se nyilvános, se zárt
helyiség nem ad biztosságot a lovak ellen. Okos emberek, a kik normális
időkben cseremiz nyelvészettel foglalkoznak, pikkoló feketéket
osztogatnak, regényeket irnak avagy a hazaszeretetet ápolják a romlásnak
indult, hajdan erős ifjuságban, májusban, augusztusban és októberben
lovakkal ébrednek és lovakkal szunnyadnak. Ló a gyönyörüségük, akár akad
idejök a versenyeken szemtől-szembe nézni a versenyfutó paripákat, akár
csak az ujságból vagy szóbeszédben gazdag emberektől értesültek a nap
lóeseményéről.

Totalizálnak az emberek künn a gyepen és benn az aszfalton. Mágnás és
boltoslegény, gazdag és szegény, asszony és gyerek, milliomos és
napidijas totalizatőrön játszik. Buza és kukoricza-ring nincsen, hanem
van helyette helyrejátszó konzorczium. Az „adok-veszek“ meghalt a börzén
és megszületett a turfon.

Ott van az igazi, a telivér sportsman, a ki nyitott fiákeren ront ki a
versenytérre, a ki a jobblábát húzza maga után és a balvállát tolja maga
elé, a ki az _a_-t _á_-nak és az _r_-et _rrr_-nek mondja. Vele együtt
sietnek a totalizatőrhöz miniszteri tanácsosok, a kik délelőtt szamárnak
jelentik ki a napidijas másolót s délután tőle kérnek csalhatatlan
tip-eket. Olyanok, a kik rendszerint a fogukhoz verik a garast s csak
azután adják ki, a turfon azonban szórják a bankót, mintha gombamódra
teremne. Asszonyok, a kik feltünő ruházatban járnak, de itt sokkal
kevésbbé hangosan beszélgetnek, mint máskor szoktak és mamák, a kik
magukkal viszik a tolószekeret s a kistribün háta mögött – de csak
walkoverek idején – a legdrágább és legédesebb itallal táplálják
csemetéiket. Játszanak olyanok, a kik soha se láttak versenylovat, a kik
csak a dressz szine, a jockey ábrázata, avagy a numerus szerint rakják
fel a pénzöket, meg olyanok, a kik főkönyvet, strazzát, pénztárkönyvet
vezetnek a lovak futásairól, a kik kettős könyvvitel alapján dolgoznak
és könyv nélkül tudják minden ló korát, családi állapotját, valamint
kilogrammok szerint kimért erejét.

Mindezek az urak és hölgyek, mikor megváltották drága pénzen élvezeti
jegyöket, a melyet ticketnek nevez a sportvilág, összesereglenek a
tribünökön s gyönyörködnek a lovak őrült száguldásában. És milyen
ezerfajta módon tudják nézni a versenyt! Csendesen a legkevesebbje nézi.
Öreg játékos már, a ki nem orditja izgatottan a lova nevét, mikor egy
csomóban, szédületes sebességgel, vad hajszával közelednek a versenyző
paripák. De a lónevek kiabálása a legkisebb élvezet, a melyet a játékos
drága pénzéért megkövetelhet. A legtöbb szakszerü előadásokat tart a
tribünön, oktatja szomszédját, magyarázgatja az esélyeket, s ha
véletlenül egymaga szorult idegenek közé, ugy tesz, mint a szinpadi
intrikus: monologizál.

Többnyire ilyenformán:

– Az a fekete dresszes, kék sapkával, az az enyém! Hogy ficzánkol, hogy
ugrál a nemes állat! Hja, a tüzes vér! Ámbár talán jobb volna, ha nem
ficzánkolna olyan nagyon, hanem nyugodtan állna a helyén, mint az a
másik. Az olyan, mintha le volna czövekelve. Start! Bravó! Nagyon simán,
szépen ment; az én lovam kitünő helyet kapott, belül van. Ni, hogy
repül! Mint a szélvész, mint a villám. Hogy elmarad a többi mellőle!
Most már vagy tiz hosszal vezet. Ámbár mégis jobb volna, ha ez a ló nem
vezetne olyan nagyon. Hiszen már teljesen kipumpolódott! Mindig mondtam,
hogy ezt a jockeyt nem szeretem. Rossz a taktikája. Mindjárt nekiereszti
a lovát, őrületes pacet csinál, s akkor az a ló nyer, a melyik győzi
tüdővel. Az a szélesvállu jockey már egészen máskép csinálja. Az
várakozásra dolgozik. Mindig hátul marad, mint Ausztria-Magyarország
külügyi politikája. Kiméli a ló erejét a finischre. Most is
megcselekszi. Már felnyomul. Most már harmadik, már második. Az enyém
ostoroz. Meg van verve! Hogy visszaesett egyszerre! Nem megmondtam, hogy
az én lovam utolsó lesz?!

S igaza van. A legtöbb játékosnak a lova utolsó. A jóisten tudja, hogy
ki nyer. Talán senki, csak a totalizatőr, a mely minden körülmények közt
megkapja a maga perczentjeit.

De azért játszott mindenki. S hadd játszszanak, mert talán a lovaknak
nem is volna kedvök a versenyen szaladgálni, ha nem tudnák, hogy sok
ezer ember pénzt rakott a lábukra.

(1891 és 1897.)




NEMZETÜNK BARÁTJA.


I.

Ráspoly Károly, a Minerva-Társaság második alelnöke, leült iróasztalához
és ezt a levelet irta egyik vidéki barátjának:

Kedves barátom, rendkivül sajnálom, de nem szavazhatok rád. És kérlek,
az idén ne is jelöltesd magad; okvetetlenül megbuknál. Hogy ne
kételkedjél szándékaim tisztaságában és barátságomban, megmagyarázom:
miért lehetetlen a dolog.

A Minerva-Társaságnak négyféle tagjai vannak:

1. Irók. Ezeket azok közül választjuk, a kik megválasztatásukig a
leghevesebben szidják a Minerva-Társaságot. Az ember, ha bekerül, nem
szidja többé a Társaságot, hanem nyugodt felsőbbséggel kritizálja a
künrekedteket és azokat is, a kik benn vannak, ha véletlenül nincsenek
jelen. De a meddig az ember be nem került, addig ne lustálkodjék. A ki
be akar jutni: legyen résen, mert vétkes mulasztást követ el, ha a
Társaságot legalább egyszer-kétszer, de akkor aztán jól, alaposan
oldalba nem döfi. Mi, a kik benn vagyunk, a legszebb éveinket azzal
töltöttük el, hogy vicczeket faragtunk a Társaságra. Elmésségünk
legjavát pazaroltuk rá. Némelyik asszonyt közönynyel kell meghóditani;
másokra ellenben az hat, ha az udvarló egy ideig ellenséges indulatot
szinlel. Az irodalmi társaságok ez utóbbi asszonyokra hasonlitanak. S én
igazat adok nekik. Az ellenségeskedés mindig nagyobb figyelem, mint a
langyos barátság. Szóval igy van rendén. A ki kiabál, az létezik, mint
Descartes helyesen mondta.

2. Grófok. Néha egy-egy grófnak eszébe jut, hogy valamint a Ferencz
József-kabát komolyságát kellemesen enyhiti a gomblyukba tüzött piros
szegfü, azonképpen az államférfiui tekintélyt, a nélkül, hogy fenségétől
megfosztaná, szerencsésen óvja a tulságos komorságtól az a dekoráczió, a
melyet az irás-művészet ád. Ha az ember igen is sokat foglalkozott a
sójövedékkel és egyéb prózai dolgokkal: gyüjtse össze beszédeit egy
vastag kötetbe, s e kötet, melyet senki se fog elolvasni, a beszédeket
szónoklatokká, a prózát pedig szépprózává varázsolja. A grófi jelölteket
természetesen örömmel választjuk meg. Először, mert kellemesebb
grófokkal társalogni, mint tanárokkal és ujságirókkal, a kik egymás
müveit kölcsönösen nem olvassák és ebben tökéletesen igazuk van.
Másodszor, mert a grófok a legkedvesebb tagtársaink. Ők tudniillik a
megválasztatásuk után azonnal hátat forditanak a Társaságnak, nem
alkalmatlankodnak semmiben és soha se ereszkednek le közénk, csak
olyankor, ha ujabb grófi jelöltekre kell szavazni.

3. Halottak. Vannak ugyanis a Társaságnak telhetelen tagjai, a kik nem
érik be azzal, hogy süket füllel hallgatva a fiataloknak „Helyet!
Helyet!“ követelő kiáltását, kilenczven esztendőn át zárják el a többiek
utját, s kiszoritják a Társaságból a tehetségesebb és agilisebb erőket,
– hanem még holtuk után is tagjai kivánnak maradni a Társaságnak. Ezt a
czélt oly módon akarják elérni, hogy megfestetik az arczképüket,
rábizzák egy rokonra, s a tag halála után a rokon az arczképet a
Társaságnak ajándékozza. Alapszabályaink értelmében ilyenkor szavazni
kell; méltó-e az elhunyt arra a kitüntetésre, hogy az arczképe ott
lógjon annak a teremnek a falán, a melyben a Társaság ülésezik, más
szóval: érdemes-e rá, hogy megválasszuk a Társaság tagjává másodszor is,
akkor, a mikor már nem kiabál? Némelyik halott persze megjárja.
Akárhány, a ki évtizedeken át garázdálkodott a Társaságban, a halála
után kicseppen székéből, mert akkor, a mikor már nem tud harapni, nem
kapja meg a szavazatok többségét. Én például a legnagyobb kéjjel
szavazom le azokat a halottakat, a kik életükben sokszor
megboszantottak, vagy valaha ellenem szavaztak. De a legtöbb halott még
is bekerül, mert az általános hangulat rendesen kedvező rájok nézve;
végre is a halottak még a grófoknál is kevesebb vizet zavarnak s csak a
legritkább esetben alkalmatlanok.

4. Külföldiek. Ezeket azok közül a nem magyar honosok közül választjuk,
a kik a magyar irodalom ismertetése körül érdemeket szereztek. Hogy a
külföldi jelölt bekerül, az mindig halott bizonyosság, mert itt kevesebb
az eszkimó, mint a fóka: sajnos, még most is csak igen kevesen szereznek
érdemeket a magyar irodalom ismertetése körül.

Te nem vagy külföldi, nem vagy gróf és életben vagy. Jelentékenyen
emelné chance-aidat, ha nem volnál életben, de egyelőre csak mint eleven
iró kerülhetnél szóba; már pedig elevennek nem vagy eléggé eleven.
Szinte észrevehetetlen vagy: tudtommal legalább soha, egyetlen egyszer
se döfted oldalba a társaságot.

Mit akarsz? Két helyünk van; az egyiket gróffal töltjük be, a másikat
pedig Viadornak kell adni, mert már a legrémesebb dolgokat irja rólunk.
Vagy nem tudnád, hogy kicsoda Viador? Az a fiatal, de máris
nagytekintélyü kritikus, a ki csak legközelebb is azt irta rólam, hogy
munkáimnak minden sorából kiri, nem kiri: kiröfög az erkölcstelen lélek.
Beláthatod, hogy ezt az embert nem lehet kinn hagyni.

Hanem tudod mit? Kárpótlásul megválasztjuk külföldi tagnak az emberséges
J. H. Sherry-Brandyt, a ki a novelláidat angolra forditotta. Neki nem
árt, neked pedig dicsőségedre válik, hogy a forditódat megkoszoruzzuk.

Te, csakugyan létezik egy olyan ember, a kit J. H. Sherry-Brandynek
hivnak? Nagyon szükében vagyunk ugyan a külföldi jelölteknek, de még se
szeretném, ha olyan valakit választanánk be, a kiről utólag kiderül,
hogy soha se exisztált.

Én nem tudok róla egyebet, mint hogy a novelláidat angolra forditotta;
ezt is csak a leveledből tudom. Jól forditotta-e? Rejtély. Azt hiszem,
előtted is, mert te se tudsz angolul. Mindegy. Szép tőle, hogy ismerteti
nemzetünket.

Ha tudsz valamit róla, ird meg. Egyszer már megjártuk. Megválasztottuk
külföldi tagnak Tom Smith-et, a ki New-Yorkban egy kötetet adott ki,
mely magyar irók, köztük több tagtársunk verseinek és elbeszéléseinek
angol forditását tartalmazta. Nemsokára kiderült, hogy Tom Smith
New-York leghiresebb betörője. A new-yorki rendőrség kérdezte meg
tőlünk, igaz-e, hogy ez a csibész tagja, a mi tisztes társaságunknak? És
nem lehetett letagadni. Kisült, hogy voltaképen Schmiednek hivták,
Budapestről került ki Amerikába, s előbb hirlapiró akart lenni odakünn,
a zuglapoknak irogatott is, de később egy merész kanyarodással áttért a
betörői pályára.

A fődolog pedig az, hogy: J. H. Sherry-Brandy egyáltalán létezik-e? De
egy iczi-piczi erkölcsi bizonyitvány se ártana.

Üdvözöl

_Ráspoly_.


II.

Kevéssel azután, hogy a Minerva-Társaság J. H. Sherry-Brandyt
megválasztotta külföldi tagjává, két egyforma szövegü távirat érkezett
Budapestre. Az egyik a Minerva-Társaság ügyvezető igazgatójának szólt, a
másik Budapest főpolgármesterének; és igy hangzott:

Baráti szivvel üdvözöljük a lovagias magyar nemzetet. Háromszoros
hurráh!

_Pembroke, Douglas, Sherry-Brandy._

Budapest főpolgármestere talán még most is töri a fejét, hogy kik
lehetnek ezek a barátságos gentleman-ek? De a Minerva-Társaság
igazgatóját az utolsó név kellőképpen tájékoztatta, s azért
fölöslegesnek tartotta, hogy a gyöngédségnek erre a felbuzdulására
sürgöny- vagy levélbeli válaszszal reagáljon. A Társaság in optima forma
értesitette J. H. Sherry-Brandy urat a választásról; ezek után mi közünk
a derék idegenhez?

J. H. Sherry-Brandyt azonban nem csüggesztette el a magyar indolenczia.

Egy délelőtt Ráspoly Károlynak, a ki éppen öltözködött, azt jelentette a
legénye, hogy a szalonban egy idegen ur várakozik. Az idegen ur
ábrázatra és öltözetre szakasztott mása volt az arczképeiről világszerte
ismeretes Jäger tanárnak. Mikor Ráspoly kiment hozzá, fölemelkedett
székéről s röviden igy szólt:

– Itt vagyok.

J. H. Sherry-Brandy volt.

Néhány szót tudott németül; nem sokat, de neki elég volt az a néhány szó
is. Valahogyan eldiskuráltak. Ráspoly éhes volt, s minthogy az idő mult,
de a vendég csak nem akart eltávozni, meghivta ebédre.

J. H. Sherry-Brandy-nek nagyon izlett a magyar koszt s a mi folyadék
volt az asztalon, azt utolsó cseppig megitta.

– Ha úgy fordit, mint a hogy eszik és iszik, meg lehetünk elégedve a
választásunkkal, – gondolta Ráspoly.

Délután négy órakor az idegen még semmi jelét se mutatta, mintha távozni
készülne. Ráspoly czélzásokat tett rá, hogy valahol várják.

– Vigyen el magával, – szólt J. H. Sherry-Brandy. – Szeretném megismerni
a budapesti társaséletet.

Elvitte társaságba. A magyar irodalom lelkes barátja megismerkedett
nyolcz-tiz emberrel, mindenkivel nyájasan parolázott, aztán
elhelyezkedett egy karosszékben, s ugy ült ott, mintha soha se
szándékoznék a helyéről kimozdulni. Figyelemmel hallgatta a magyar
társalgást, a melyből egy szót se értett s látszott rajta, hogy kitünően
mulat.

Ráspoly tüntetően kezdett bucsuzni.

– Igaz, hol vacsorál? – kérdezte Sherry-Brandy.

Ráspoly megmondta, hogy melyik vendéglőben.

– Ott leszek, – igérte irodalmunk barátja, s minthogy Ráspolynak egy
jelentőségteli kézszoritással sikerült megugrania, ott maradt a
társaságban, mely láthatóan igen megtetszett neki.

Este együtt vacsoráztak a vendéglőben, s Ráspoly természetesen kifizette
a vendég számláját.

Az idegennek imponált, a mit Budapesten látott. Mindentől, mindenkitől
el volt ragadtatva, s nem fogyott ki nemzetünk és Budapest dicséretéből.

– Nyájas idegen, – gondolta Ráspoly – bár kissé unalmas.

Mikor másnap fölébredt, némi megütközéssel értesült róla, hogy a tagtárs
megint ott van a szalónban.

– Ej, be későn kelünk ma! – feddte tréfásan a vendég, mikor Ráspoly
végre megjelent. – Egy kicsit megvárakoztatott.

A társalgás folyamán a házigazda szükségesnek látta megjegyezni:

– Ma nem ebédelek itthon.

– Önnel tartok, – szólt Sherry-Brandy. – Én is jobban szeretek kocsmában
étkezni.

Ráspoly rezignáltan czipelte magával, előbb a vendéglőbe, a hol az
idegen ismét kitett magáért, majd mindenüvé, a hová ment, egész nap. Az
idegent minden érdekelte, minden rendkivül tetszett neki, s minden
körben hamarosan barátkozott, a néhány német szó segitségével.

Ráspoly kezdett boszankodni, de nemzetünk barátját, a ki ugyszólván a
Társaság vendége, csak nem rázhatja le a nyakáról! Sokallta, a mit
fizetgetnie kellett érte s már nagyon unta az állapotot. De hamarjában
nem talált menekvést.

A harmadik este Sherry-Brandy gyöngéd szemrehányással illette:

– Mért nem akarja megismertetni velem a budapesti éjjeli életet? Olyan
sok szépet hallottam már erről!

Megismertette vele az éjjeli életet. Elvitte nagy irók közé, azzal a
titkos reménységgel, hogy legalább leitatják. Irodalmunk pártfogója
barátságosan mosolygott és leitta az egész társaságot.

Egy hét mulva Ráspoly megutálta az egész világot. Érezte, hogy meg kell
szabadulnia nemzetünk barátjától, mert különben öngyilkossá válik.

– Nekem most el kell utaznom Bécsbe, – szólt vendégéhez. – Három hétig
maradok ott, három vagy négy hétig…

– És én? – kérdezte J. H. szemrehányó hangon. – Mi lesz velem?

– Bemutatom önt az elnöknek. (Végre is a Társaság vendége!)

Csakugyan el kellett utaznia, mert Mr. Sherry-Brandy kikisérte a
vasuthoz. Másnap aztán visszatért, de nem ment haza, hanem szobát bérelt
egy budai vendéglőben. Napokig a mellék-utczákban bujkált, de egy hét
multán véletlenül találkozott a „Minerva“ elnö-

– Mit csinál nemzetünk barátja?

– Négy napig elláttam, de most már átadtam az első alelnöknek. Végre is
társaságunk vendége!

Az első alelnök azonban hamar fellázadt.

– Ez már még se járja! – pattogott.

Különben telegrafáltam Gyurinak, hogy hivja meg magához. Végre is az ő
munkáit forditotta le, nem a miénket.

A vidéki iró vállalta a forditóját 3 Mr. Sherry-Brandy leutazott hozzá,
hogy megismerje a magyar népet is. Egy félesztendeig nem mozdult a
vidéki iró vendégszerető portájáról, de mindennek van határa.

– Kérlek, – könyörgött a vidéki ember egy irótársának – vidd el a
vendégemet és add tovább!

Ugy történt. Minthogy megszökni nem lehetett előle, kézről-kézre adták.

Ilyenformán J. H. Sherry-Brandy nyolcz és fél évet töltött
Magyarországon, mint vendég. Időközben megtanult egy kicsit magyarul;
leforditott mindent, a mi leforditható; megevett vagy tizezer kakast; s
megivott annyi bort, a mennyi vizben kifejezve körülbelül a sebes
Kőrösnek felelne meg. Végre valami érthetetlen raptus érte utól s
visszautazott Angliába.


III.

Egy darabig hallgatott a krónika J. H. Sherry-Brandy-ről. De nemrégiben
ez az ujdonság járta be a magyar lapokat:

„Nemzetünk derék barátja, J. H. Sherry-Brandy pihenést nem ismerve
fáradozik, hogy a nyugaton szimpátiát keltsen a magyarok iránt. Legutóbb
Babingtonban tartott felolvasást a magyar társaséletről. A kétezer
lakost számláló virágzó város közönségének szine-java megjelent a
felolvasáson; jelen voltak: Pembroke, Douglas, stb. A felolvasásnak
óriási sikere volt. A jelenvoltak egyhangulag elhatározták, hogy
haladéktalanul üdvözlik a magyar nemzetet, s fölkérték Babington
polgármesterét, hogy a következő egyhangulag elfogadott határozatot
juttassa a magyar nemzet tudomására: – Mi, Nagy-Britannia és Irország
egyesült királyság szabad polgárai, legmelegebb üdvözletünket küldjük a
magyar nemzetnek a kultura terén tett örvendetes előrehaladásáért.
Pembroke, Douglas, Sherry-Brandy.“

Ez az ujdonság reményt nyujt rá, hogy legközelebb viszontlátjuk
nemzetünk barátját, a derék Sherry-Brandy-t.

Csekély fantáziával is elképzelhető, milyen lelkesen magyarázza a
babingtoni nagyvendéglőben Pembroke és Douglas barátjainak:

– Magyarországnak nincsen párja! Svájczban is olcsón él az ember, de
Magyarországon a pénz teljesen fölösleges. Nem nagyon praktikus nép, de
csupa nemes büszkeség. Szólj a magyarnak egy szót: azonnal odaadja az
ingét. És boldog, hogy odaadhatja.




SZÉLMALOMHARCZOK.

Egy lipótvárosi fiatal ember hirtelen meghal.

A közelebb állók elkezdenek suttogni, s nemsokára mindenfelé beszélik,
hogy a fiatal ember maga végezte ki magát. Minthogy pedig annak, a ki
maga emelt kezet magára, nincsen joga csöndes és tisztes temetésre: az
ujságok neki esnek az érdekes anyagnak, föltárják az eset részleteit, s
megindul a zavaros, bőven ömlő árja annak a moralizálásnak, melynek
minden más moralizálással szemben megvan az a hasonlithatatlan előnye,
hogy potom áron, négy vagy öt osztrák értékü krajczáron megszerezhető.

Előjönnek a politikai, társadalmi, közgazdasági és vegyes tartalmu
filozófusok, s tartanak ilyen prédikácziókat:

– Oh, léha társadalom! Oh, fonák becsület-fogalmak! Oh, érthetetlen
előitélet, szennyfoltja XIX. századunknak! Oh, kártya-becsület! Ime, ez
az ember a ti halottatok! Ez az ember annak a barbár konvencziónak esett
áldozatul, hogy a kártya-adósságot huszonnégy óra alatt meg kell
fizetni. Milyen nonsens! Az, aki a szabóját nem fizeti ki, gavallér
marad, az pedig, aki a kártyatartozását nem tudja leróni, csak a
halálban találhat menedéket. Hol itt az igazság? Van abban ráczió, hogy
a szabókontóval dicsekedni is lehet, azt a tartozást ellenben, melyet a
biró mint turpis causán alapulót, nem itél meg, vagy ki kell fizetni
huszonnégy óra alatt, vagy meg kell válni ettől a szép élettől?!
Megválni az élés ragyogó élvezetétől ilyen ósdi előitélet miatt! Hát
egyáltalában lehet arra ok, hogy az ember önként megváljék az élés
ragyogó élvezetétől?! Nem, senki se válik meg ettől önként; ezek a
látszólagos öngyilkosságok valósággal közönséges gyilkolások, s a
gyilkos: ez a léha társadalom, ezek a fonák-becsület-fogalmak, ez az
érthetetlen előitélet! Népnevelés, jőjjön el a Te országod s világositsd
fel az embereket, hogy az élet ragyogó élvezetétől megválni ilyen
hóbortok miatt nem érdemes! Világositsd fel őket, hogy kártyázni igen
nagy ostobaság – mert ez a pénzforgalomnak legimproduktivebb módja – s
magyarázd meg nekik, hogy ha már az ember elkövetett egy igen nagy
ostobaságot, nem következés, hogy elkövesse a másikat is. Oh, léha
társadalom!…

Ezek a derék bonczok, akik ilyes prédikácziókat tartanak, tévednek
egyben-másban, s ami fontosabb, elfelejtkeznek néhány apróságról.

Tévednek például abban, hogy lehet olyan gavallér is, aki a szabójának
nem fizet. Gavallér-ember mindent megfizet, a mivel tartozik. Hogy
azonban, az időre nézve, mely alatt az ilynemü tartozásokat meg kell
fizetni, az általános felfogás türelmesebb, mint másnemü adósságokat
illetőleg: annak alapos okai vannak. Az első és legfontosabb az, hogy
azok, akiknél az ilynemü követelések lenni szoktak, rendszerint,
mondhatni, az esetek tulnyomó számában, nemcsak az áruval, hanem a
hitellel magával is üzérkednek, s csak azért nyujtják a hitelt, hogy az
adós, aki többnyire könnyelmü fiatal ember, esztelenül éljen vele, mert
hisz ez az üzlet, ha későn hajtja is a hasznot, de busás hasznot hajt.
Az ilyen üzletek kötésével természetszerüleg együtt jár az is, hogy a
kötelezettség teljesitése csak hosszabb idő multán történik. De
türelmesebb a fizetés idejére nézve a közfelfogás az ilynemü
adósságokkal szemben azért is, mert a hitelező mindig megtalálhatja a
birót, aki egyszeriben megitéli s be is hajtatja a követelést. Amint
hogy be is hajtják a gavallérokon, a kamatokkal és perköltségekkel
egyetemben.

A kártya-„adósság“-ot a biró nem itéli meg. És mert itt annak a másik
embernek a bizakodása csak társának a személyére támaszkodhatik: már
ennélfogva is természetes, hogy azt a személyt, az időre nézve, a
közfelfogás erősebben kötelezi. És ez az első, amire ama bizonyos
társadalom-reformálók nem forditanak kellő figyelmet.

De másodszor tökéletesen elfelejtik azt, hogy a kártya-„adósság“ nem
adósság. Több mint adósság: hiány, deficzit, csőd. Mert kártyában
nincsen hitel. Olyan bolond ember, a ki a készpénzét koczkáztassa amaz
igéret ellenében, hogy az illető majd megfizet, ha majd pénze lesz
(pláne olyan játékban, a hol neki is a bőrére mehet a dolog), olyan
bolond ember nem létezik. A természetes, minden játékos által elfogadott
konvenczió az (és ennek hallgatag mindenki aláveti magát, mert különben
nem játszanának vele, mihelyt a pénze elfogyott), a konvenczió tehát az,
hogy pénz nélkül valaki csak abban az esetben játszhatik, ha az a pénz,
a mit koczkáztat, _nincsen nála, de megvan otthon_. Azt tehát, a kinek
tényleg _nincsen meg otthon_, s a ki ezért 24 óra multán nem tud helyt
állani, az nem: „adós marad“, hanem: _félrevezette a másikat_. És ennek
a tudata az, a mit ósdi és fonák felfogásu emberek, a gunyosan
gavalléroknak nevezett emberek, nem tudnak tulélni.

Megjegyzendő, hogy ezt a bizonyos 24 órát, sehol, semmiféle körben, nem
értelmezik betü szerint; és arra nem is igen volt eset, hogy valaki
kénytelen lett volna magát megölni azért, mert csak 36 vagy 48 óra
multán lett volna képes fizetni. Mert az illetőnek meg lehet otthon a
kellő fedezete (például földbirtokban) s bizony van rá eset, hogy a
vagyonát 24 óra alatt nem tudja pénzzé tenni. A modus vivendi ezért a
kerek világon mindenütt az, hogy a vesztes bizonyos rövid határidő alatt
még mindig rendezheti a dolgát. Persze a határidő nem huzódhatik sokáig,
mert jogos, hogy a másik ugy számithasson erre a pénzre, mintha a
kártya-asztalon előtte lett volna. Jogos, mert különben egyenlőtlen
chance-okkal játszottak, s ő többet koczkáztatott, mint emez. A miről
szintén megfelejtkeznek ennek a kárhozatos előitéleteknek az ostorozói.

De van még egy dolog, a mire teljességgel nem gondolnak. És ez az, hogy
az ilyen kártya-tragédiák egy jelentékeny részét nem érnők meg, ha nem
avatkoznék a dologba egy olyan felfogás, a mely teljesen ellenkezik ama
bizonyos „előitélet“-tel. Ezt a felfogást megvilágitja egy példa.

Az apa self-made-man volt. A szegénységből küzdötte fel magát, s kitartó
szorgalommal, sok üzleti szellemmel, meg némi szerencsével nagy vagyont
szerzett. Derék ember volt, a ki szerette a fiát, s a kinek nem volt más
óhajtása, mint hogy a fia épp ugy vezesse a házat (a melyre büszke
volt), mint ahogy ő vezette. Elvégezte róla, hogy: majd kereskedni fog.
Nagy gonddal neveltette a fiut; tehette, volt hozzá módja. Elküldte
idegen országokba, lásson világot, gyarapitsa üzleti ismereteit. Mikor
azonban a fiu hazatért, az apa meglepetve és csalódottan tapasztalta,
hogy a fiu nem kereskedik. A neveltetés, a melyben részesült, a másféle
környezet, a melyben egy idő óta élt, a könyvek, az idegen ideáloknak
hódoló társaság, melybe hajlamai vonzották, olyanná tették a fiut, hogy
az apa nem ismert tulajdon vérére.

Különbözö ideáloknak éltek, különböző felfogásoknak hódoltak, világról,
osztályokról, emberekről a lehető legellentétesebben gondolkoztak; egy
nyelven beszéltek, de nem értették egymást. A fiu, a ki megszerezte
magának amaz osztályok élvezeteit, a melyek nem kereskednek, magáévá
tette ennek az osztálynak az élet-felfogását is. Rendszeres munkája,
mely kedvére lett volna, mely hajlandóságaival megegyezett volna, nem
akadt; neki adta magát a mulatságnak. Játszott is. Nem többet, mint a
dologtalanok közül akárki, de sokkal több kalamitással, mint más. Az apa
egy párszor fizetett helyette; nem szivesen, de megtette. Történt, hogy
a fiu egyszer a rendesnél is nagyobb malheur-rel játszott; mikor az
asztaltól fölkelt, ezrekkel többet „hozott“, mint a mennyi
rendelkezésére állott. Nem volt választása: apjához kellett fordulnia.
Az öreg ur elrémült, mikor megtudta, hogy a fiu milyen nagy summát
kártyázott el egy pár óra alatt. Módjában volt ugyan százszor akkora
összeget is kifizetni, de remegve gondolt rá, mi lesz ennek az
életmódnak a vége. Vitájoknak önkéntelenül tanujává lett a család egyik
tagja, a kinek az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy a dolgot
kevesebb áldozattal is „ki lehet egyenliteni“. Az öreg urnak, a ki ugy
gondolkozott, mint a lembergi bőrkereskedő (a ki, ha ő orosz czár volna,
még gazdagabb volna, mint az orosz czár, mert ő egy kicsit kereskedne
is), az öreg urnak tehát megtetszett az eszme. A fiu azonban, a ki nem
kereskedett, fölháborodott erre a gondolatra, s kijelentette, hogy ha a
család egyezkedni próbál, ő megöli magát. Amazok ugy okoskodtak, hogy:
„a ki mondja, nem teszi meg“ s fölkeresték ajánlatukkal a hitelezőt.
Mikor ezt a fiu megtudta, végrehajtotta a fenyegetését, csak azért, hogy
legalább a halálos ágyán rákényszerithesse a családját az egész tartozás
megfizetésére. Ugy élt és ugy halt meg, mint azok szoktak, a kiknek
világnézetét az élvezeteikkel együtt magáévá tette. Ha a maga ura lett
volna, ha az a vagyon, a mely rá várakozott, rendelkezésére állott
volna, bizonyára ugy fizet, hogy a malheurjét senki se olvassa le az
arczáról. És ha egész vagyonával kell fizetnie: bizonyára az se birja
rá, hogy az életet eldobja magától. Mert aki igy tud meghalni, a mikor
kell, az élni is tud, a mikor élni, nélkülözni és türni kötelesség. Ha
tévedett, abban tévedett, hogy a fatális pillanatokban számitott azokra,
a kikre nem lehetett számitania. De e tévedésért meg is büntette magát.
S ha meghalt, nem azért halt meg, mert az az „előitélet“ rettenetes,
hanem, mert azok, a kiktől (az ő fogalmai szerint) jó vagy balsorsa
függött, a kritikus helyzetben nem gondolkoztak vele egyetértően. Nem az
„előitélet“, hanem az ezzel ellentétes felfogás fordult ellene.

S az ilyen esetek nem is a legnagyobb ritkaságok, Azok a családi
tragédiák, melyeket a családtagok különböző gondolkozásmódjai idéznek
elő, kezdenek mindennaposakká válni.

A kártyázás gyülöletes; de azokért a katasztrófákért, melyeket egy
családban a régi- és uj-világ eszméinek összeütközése idéz elő, nem
lehet a „fonák becsületfogalmakat“ okolni. Legalább ugyanennyi joggal
lehet okolni az ellenkező fogalmakat is.

De azért voltak, vannak és mindig lesznek Don Quijoték, a kik a
szélmalomra mutatva, igy kiáltanak fel: „Látod, Sancho Pansa, azt az
óriást? Ennek az óriásnak Előitélet a neve. Én ezt az óriást le fogom
teperni!“

(1892.)




SELYEM ÉS RONGY.

Valaki, például egy Tolsztojhoz hasonlatos gondolkodó, aki odáig megy a
következetességben, hogy maga foltozza meg a czipőit, azt mondhatná egy
böjti prédikáczióban:

– Micsoda ostobaság annyit költekeznünk az öltözködésünkre s micsoda
hiuság annyit cziczomáznunk magunkat! Szükségeink között a ruházkodás
szüksége a legutolsók egyike; a természet, mely étvágyat, kivánságokat s
szervezetünkhöz mérten több, kevesebb igényt mért ki nekünk, e
tekintetben rótta ránk a legkevesebb gondot. Egy jó bunda sokat ér, s a
kényelmes ruha, a melyet meg sem érzünk, nem utolsó dolog; de ha
ruházatunk megvéd a hidegtől, a mozgásban nem akadályoz, a legkevésbé
sem bántja a tisztaság iránt való természetes érzékünket, szóval, ha nem
okoz semminémü alkalmatlanságot: ez kielégithet édes mindnyájunkat, mert
a többi már csak gyerekes fényüzés. S mit látunk? Azt, hogy az egész
világ többet akar; hogy e tekintetben mindenki pazarol, módjához képest,
sőt erején felül. Inkább koplalunk, de cziczomázzuk magunkat, nők,
férfiak, gyermekek, fiatal és öreg, urféle és cseléd. Nagy városokban,
ezer, tizezer számra vannak, a kik egész életükön át rosszul
táplálkoznak, csakhogy módjukon felül ruházkodhassanak; a fiatal ember
vacsora nélkül fekszik le, a leány eladja magát, csakhogy ugy
öltözködhessék, mint a czimborája. A hetaera fehérnemüre költi el a
gyalázata bérét; herczegasszonyok csődbe kerülnek, mert minduntalan uj
ruha kell nekik, szebb, mint a többieknek. Államférfiakat látsz: azt
hinnéd, hogy a státus sorsán törik a fejüket, pedig azon gondolkoznak,
hogy milyen formáju nyakkendőket rendeljenek az ingkereskedőtől. És
látsz egész családokat, örökös baj, örökös nyüglődés között, mert
sehogyse tudják kiteremteni azt, a mivel a szabónak tartoznak. Mily
ostobaság! A ki fiákerezik és pezsgőzik, legalább mulat a pénzéért;
ezeket, a verejtékükért, mindössze az a tudat kárpótolja, hogy: valóban,
ruházatukat nem éri kifogás; sovány öröm, méltó ahhoz a kicsinyes
hiusághoz, melynek osztályrésze. Mert van-e kicsinyesebb valami ennél a
hiuságnál? Mintha a drága szövetü ruha, mintha a bármily remekül szabott
öltözék csak egy jottával is szebbé, kellemesebbé tenne valakit! Egy
tizenhat éves szép leány olcsó kartonruhácskájában is magára von minden
szemet, s a kikent-kifent vén asszonyt nem teszi fiatalossá a hatszáz
forintos öltözék sem. Ő arra számit, hogy azt gondolják róla:. „Micsoda
remek ruha van azon az asszonyon! Ki lehet az az elegáns asszony?“ S te
azt gondolod: „Hát nem kár az a ruha erre a vén dunnaludra?!… Látszik,
hogy nem maga keresi a pénzt; ha magának kellene keresnie, nem
pocsékolná igy!“ Az a ruha a kilenczven kilónyi hustömegen bántja a
harmonia iránt való érzékedet; az a benyomásod, hogy itt valami sértés
esett a jogrenden, ő azonban boldog, azt hiszi, hogy szebb, mint reggel
kilenczkor volt. Micsoda ostobaság!

És micsoda bün! Azzal a pénzzel, a melyet a czivilizált világ ezekre a
czifra rongyokra pazarol, fel lehetne száritani milliók és milliók
könnyét, meg lehetne gyógyitani százezer és százezer sinylődőt, ki
lehetne irtani a földről az éhhalált; kenyeret, enyhületet, pihenést
lehetne adni a szűkölködők és verejtékezők roppant sokaságának. Mert a
föld nagy, nem követel szakadatlan munkát és mégis terem eleget; az
élelemből, a jó levegőből és pihenésből jutna minden eleven lénynek.
Hogy mégis annyi az éhező, hogy olyan nehezen lehet megküzdeni a
pestisekkel, hogy oly sokan görnyednek emberietlen munkában, az egyedül
onnan van, hogy nekünk, a minoritásban lévő erősebbeknek, túlontul
nagyok az igényeink, és e nagy igényeknek megfelelő kényelmeket csak az
ő nyomoruságaik árán szerezhetjük meg. Kik oktalanul pazaroljátok
hitvány czifraságokra a feleslegest, gondoljátok meg, hogy a mi nektek
kell, (pedig hát meglehetnétek nélküle!), azt a szegényektől, a
rokkantaktól, a betegektől, az árva nyomorultaktól, s olyanoktól
veszitek el, a kik húsz-harmincz évvel rövidebb ideig élnek, csak azért,
hogy az erőseknek semmise hiányozzék.

*

S mit szólna egy ilyen prédikátor a szinpadi czifrálkodásról?

Olyanformán nyilatkoznék, hogy a magánzó páválkodás még valamelyest
érthető, – mert az asszonyi hiuság határtalan, s általában az emberi
ostobaság véges elmével meg nem mérhető, – de a szinpadon szokásos
fényüzésnek még csak magyarázata sincs. Mert végre is az emberek
közdolgaikban józanabbak szoktak lenni, mint magánügyeikben.

És ime. Mennyi drága anyagot, mennyi emberi munkát temetnek el a
szinházak azokban a szinpadi czifraságokban, a melyeket diszleteknek és
kosztümöknek szokás nevezni! Mennyi érték hever azokban a porfészkekben,
a melyeket a szinházak magazinul használnak! Némelyik tárgy ötvenszer
tett szolgálatot, némelyik háromszor, s voltaképpen egyik sem szolgált
komolyabb czélt. Száz meg száz kéz dolgozott rajta, csak azért, hogy egy
párszor a szinházi lámpások előtt fényeskedjék. Nem ruházták a
szükölködőt, nem melegitették a fázó szegényt, nem takarták az emberi
meztelenséget és nyomoruságot. Ezek a selymek egy párszor csillogtak;
suhogásuk szatirákat suttogott a bölcselkedő fülébe, punktum. Mennyi
pénz rongyolódik el bennük, mennyi jobb sorsra érdemes anyag válik
bennük foszlánynyá!

Mintha bizony a szinpadi illúzió-keltéshez elkerülhetetlenül szükséges
volna ez az esztelen luxus! Boldogabb időben a Rosciusok és Garrick-ek
az efféle pazarlás és minden hókusz-pókusz nélkül is nagy hatásokat
tudtak elérni; épp ugy, talán még jobban megrázták a lelkeket, mint a
mai idők szinészei. S mintha bizony ennek a pazarlásnak tökéletes
illúzió volna az eredménye! Akármilyen pompát produkál is a szinház,
tudom jól, egy pillanatra sem felejtem el, hogy a Macbeth fején lévő
korona nincs aranyból. Nem mindegy-e nekem, ha ugyan korona formája van,
hogy papirból van-e, vagy sárgarézből? S vajjon Cordélia nem hat-e meg,
ha nincs drága öltözetben? Mialatt apját élesztgeti, arra gondolok-e,
hogy fehér ruhájának a szövete nem kerülhet-e többe méterenkint hatvan
krajczárnál, s hogy egy királyleány ennél nagyobb luxussal élt a
régesrég multban is?

Persze, igy csak a bölcselkedők beszélnek, s a szinházigazgatók nem
bolondok, hogy a bölcselkedőkre hallgassanak. Nekik csak egy a gondjuk:
hogy érdekeljék a közönséget, s tudják, hogy ezek a külsőségek igenis
nagy hatással vannak a tömegre. Tudják, hogy X. Y. asszonynak egy
remekbe készült toiletteje több asszonyt vonz a szinházba, mint
Shakespere minden drágakövei. Tudják, hogy az egyre idegesebb, fáradtabb
és fásultabb közönség hova-tovább csak a szórakozást, tehát
mindenekfelett a látványosságot keresi a szinházban; tudják, hogy
közülük az kasszálja be a legtöbb eredményt, a ki a luxus dolgában a
legtovább viszi. Tudják végre, hogy a szinésznőt mindig könnyü ebbe a
tánczba belevinni, mert hisz nem igazi szinésznő az, a ki meg nem
ragadja a hatásnak minden eszközét. S azért ősidőktől fogva pártolták
azt az esztétikai irányt, mely megkivánja, hogy a szinésznő toilettek
dolgában minél nagyobb fényüzést fejtsen ki. Pártolják ezt az irányt,
csak költekezni nem szerettek rája.

Ez a lelki kettősség, mely a szinházigazgatóknál meglehetősen örökletes,
természetesen azzal a történeti eredménynyel jár, hogy mai napság a
szinpadon a nec plus ultra fényüzés karöltve jár ama nyomorusággal, mely
mintha még Thespis kordéjából maradt volna örökül a szinészet
szegényeire. Mig a fiatal, szép, ünnepelt és jól dotált szinésznő, a ki
a mai sikerért zálogba tenné a tulvilági üdvösségét, olyan toiletteket
vásárol hitelbe, hogy a kevésbbé tehetős grófnők is irigykedve nézik:
idősebb társnője, a már másodrangba degradált szinésznő szegényes
öltözetben szegyenkezik a szinpadon, olyan öltözetben, mely mintha rína,
panaszkodnék. A grófkisasszony hatszáz forintos ruhát vesz magára; olyan
szép, hogy majd elrepül. A mamáján, az öreg grófnén pedig egy firhangból
készült ruha van; az ember sir, hogyha ránéz.

*

Nincs a világon szinház, a hol ezt az anomáliát meg ne találnók. Az
uralkodó princzipium mindenütt az, hogy a kosztümöt még csak kinyögi a
szinház, de a modern ruhát állitsa ki a szinésznő a fizetéséből, s ha
van neki ilyen: a ruhapénzéből. Az is, a kinek tizezer forint a
fizetése, az is, a kinek se égen, se földön nincsen többje ezerkétszáz
forintnál. S ha az utóbbi csak duennákat adna! De nem, épp annyiszor
személyesit grófnőt, herczegnőt, mint amaz. Ám öltözködjék, a hogy tud,
s a miből tud. S öltözködik szegény, hogy nézni is fáj.

Egyszer találkozott szinházi ember is, a kinek szemet szurt ez az ősi
anomália. Titkon érző szinésznői szivek már régóta óhajtva sejtették;
végre eljött. Egy szinház-vezető, a kinek a jó izlése, stilus- és
harmóniaérzéke épp oly ismeretes volt, mint hajlandósága a fényüzésre.

Az utóbbi gyakran ragadta nyilvánvaló tulságokba. Hogy a történelmi
darab egyik másodrangu szereplőjének háromszáz forintos antik órát
vásároltatott – mintha az egész nézőtér meg tudná becsülni, hogy a nádor
rokokó-órán nézi az időt, – ez bizonyára sok volt a gondosságból. De
ugyanaz a harmónia-érzék, mely egykor talán fölösleges butorvásárlásokba
vitte bele, rávezette arra is, hogy megtegye az első kisérletet a
legszükségesebb szinházi reformra.

Észrevette, hogy a szinház, melynek vezetését átvette, sok szinésznőjét
érdemen felül dijazza. Leszállitotta ezeknek a fizetését, de viszont
felmentette őket egy nagy gondtól. Ugy intézkedett, hogy ezentul nem
kell nekik maguknak fizetniök a szinpadi ruhájukat. Ruhapénzt állapitott
meg számukra, s törvénnyé tette, hogy szinpadi öltözékeiket ebből az
átalányból a szinház fizesse. Ha több ruhára van szükségük, mint a
mennyinek az ára a ruhapénzükből kitelik, a többletet a szinház fizeti;
ha kevesebb, a mi a ruhapénzükből megmarad, az az övék. Persze, a
szabónak a szinház diktál, nem ők.

Ez még csak reformocska volt, de egyszersmind az első lépés a felé a
helyénvaló rendszer felé, hogy a szinpadi ruhákat, mind valamennyit,
maga a szinház fizesse, s fölmentse a szinészeket, de kivált a
szinésznőket attól a tehertől, hogy – akár hiuságból, akár
kényszerüségből – örökletesen eladósodjanak, a minél hatásosabb
megjelenés okából. A ki a szinházi viszonyokat ismeri, tudja, hogy ez a
reform a szinpadi grófkisasszonyokra nézve még kivánatosabb volna, mint
a mamáikra nézve. Mert eddig jóformán csak a szabóiknak kerestek.

Nem pusztán szinházi ügy ez. Az a rendszer, mely megmenti a szinésznőt
az eladósodás szükségszerüségétől, exisztencziájának szilárdabb alapot
ad, tisztes megélhetését biztositja, anyagilag is, erkölcsileg is emeli
a szinészet egész státusát. És ez a státus már egy egész kis osztálya a
társadalomnak.

Azonkivül ez a rendszer talán mérsékelné valamelyest a szinpadon
divatos, már-már kómikus fényüzést. A szinház is respektálja azt, a mi a
tömegre hat, s a mi az egész világot vonzza, de a szinház még sem olyan
hiu, mint a szegény szinpadi grófkisasszony.

Hanem a reformocska nem nőhette ki magát reformmá. A szinházvezetőt – és
leghelyesebb intézkedéseit is – megbuktatták azok, a kiknek az apró
érdekeit kimélte; s a dolgot ma is elülről lehet kezdeni. Nincs az a
helyes ujitás, a melyet tizszer ne kellene megpróbálni addig, a mig az
egész világ átlátja, hogy igenis, szükség volt rá.




SZENTIMENTÁLIS SÉTA.

Szeretlek, én kedves városom, világ-szállója minden baktériumoknak,
Cosmopolis-sza ragadós nyavalyáknak, méltó versenytársa hires
Odesszának!

Mit bánom én, hogy tulajdonkép csak egy dologról volnál nevezetes:
arról, hogy ősi, örök találkozó helye vagy a világrontó három-egy
nagyhatalmasságnak, a Füstnek, a Pornak és a Szennynek! Mit bánom én,
hogy neved a pokol legfeketébb betüivel van nyomtatva az összes
statisztikai kimutatásokban, hogy baczillusaid a legvirgonczabb,
legszebb példányok minden baczillusok között, hogy miazmáid
mammuth-miazmák, valóságos Akhillesek és Agamemnonok a miazmák
rendjében! Mit bánom én, hogy szerelemmel ragaszkodni hozzád egy az
istenkisértéssel! Azért mégis szeretlek.

A manzanilla-fának árnyékában leskelődik legszivesebben a Halál. Hanem,
ugy mondják, a legédesebb álmokat is ott álmodja az ember.

*

Szeretlek és nemcsak azért szeretlek, mert nagyon megszoktalak, mert egy
kissé az enyém is vagy, s mert panorámád felejthetetlen előttem, mint
felejthetetlen lehetett a danaoknak Trója. Nemcsak azért szeretlek, mert
ligeted satnya, hektikus fáival, fésületlen utjaival és czéda,
szüzességét vesztett levegőjével kedvesebb nekem, mint Cintra vidéke,
mert stilustalan épületeid körvonalai előttem egy csodaszép mese
szerteszórt betüi, s mert az iparcsarnok, ez a monumentális
izléstelenség, ez a szegény gigerli az épitmények között, mint egy
tündéri dekoráczió fehér foltja jelenik meg ellustult elmémben. Nem,
nemcsak azért szeretlek, mert nagyon megszoktalak.

Szeretlek, mert olyan vagy, a milyen. Azt mondják, hogy szép vagy. Nem
tudom. Nekem csak fiatal vagy. De imádom a fiatalságodat.

*

Nem állok udvarlóid közé; nem magasztalom természettől örökölt s
maradandó szépségeidet. Nekem az a szépséged tetszik, mely veszendő,
mely az ördögé: fiatalságod szépsége. Mert te vagy a legfiatalabb
nagyváros, te vagy a bálozó kisasszony a nagyvárosok között.

Fiatalos rajtad minden. Fiatalok épületeid, melyeket az uj idők
ekletikus, zagyva, mindennel megalkudó izlése vagy izléstelensége
kreált. Fiatal, zsenge művészeted, mely tapogatózó és nagyhangu, merész
és gyámolatlan, hellén velleitásokkal teli és eredményeiben amerikai.
Fiatal a vagyonod, mely szeret az utczán hánykolódni, s még olyan friss,
mint az ujonnan vert aranypénz. Fiatal egész életed, mely most van java
fejlődésében, s jövőjében kiszámithatatlan; fiatal a benned ágaskodó
őrült mulató kedv, fiatal a nagyzolásod és elbizakodottságod; fiatalok a
büneid, melyek csak az ifjuság lármás könnyelmüségei, s mentek a régi
világvárosok szennyétől; és fiatalok végre az erényeid is, melyeket még
nem ölt el a vén nagyvárosok rideg önzése.

Fiatal vagy, és mert fiatal: a legérdekesebb minden nagyváros között.

Szépséged változó. Vannak jó és rossz napjaid. De éppen azért
megunhatatlan vagy, mindig más és más, mindig uj és meglepetésekkel
teli. Az öreg nagyvárosok, a hol sok a tradiczió, a hol az életrendet
egyformaságokhoz kötik a szokások százai, nem érdekelnek engemet ugy,
mint te. Ezek az öreg nagyvárosok ma olyanok, mint harmincz esztendővel
ezelőtt; harmincz év mulva ismét csak olyanok lesznek, a minők ma.
Azoknál ennyi idő már semmit sem határoz. Te, te a Rejtelmesség vagy.

Azok, a kik ma itt a te körutaidon, avenue-iden hetvenkednek, ragyognak
és tüntetnek, harmincz évvel ezelőtt még sehol sem léteztek, vagy a mi
ugyanannyit jelent, lenn voltak egy alakuló világ forrongó mélyében. A
kik itt harmincz évvel ezelőtt uralkodtak, azok vagy elvesztek, vagy
most kezdik ujra, alulról. Vajjon a jelenleg diadalmaskodó elemek mivé
lesznek harmincz év mulva? Dinasztiákká erősödnek-e vagy visszasülyednek
a proletáriátus óczeánjába? Mely részben? Mért? Másokra bizom a
feleletet. Én megelégszem a kérdéssel. S tán épp azért érdekel ez is,
mert már a holnapod is rejtelem.

Szép, nagy kamasz leány, vajjon micsoda asszony lesz belőled?! Fogalmam
sincsen róla. De légy akármivé: most, a kritikus éveidben mondhatatlanul
tetszel nekem, mint maga Julia, a kiből nem tudom, mi lett volna, ha
véletlenül férjhez talál menni Montecchi urhoz.

Im, fogadd hő vallomásomat. Szeretlek. Szeretem hejehuja kedvedet,
cabotine-hiuságodat, gyerekes kaczérságod, mely annyit gondol a jöttment
széptevők jóvéleményével, szeretem asszonyos büneidet, kaczér
ravaszkodásaid, melyek nem menttek némi szédelgéstől, szeretem még
szemfényvesztésre dolgozó, olcsó pompádat is…

És déli verőn, ha a Napfény – az áprilisi Napfény, mely tartózkodó, mint
szüz leányok szerelme – ha a Napfény kegyesen megjelen, bevilágitani
rossz kedvem feneketlen mélységeibe: nem tudok lemondani a vasárnapi
örömről, melyet csak a czéltalan barangolás, a melegen való sütkérezés,
s a látni éhes szem szabad legeltetése szerez meg naiv,
czigánykedélyeknek. Nem tudom megállani, hogy a faképnél ne hagyjam
állitólag okosabb dolgaimat s meg ne induljak: gyönyörködni ifjuságodnak
szépségeiben.

Ilyenkor a véletlenre bizom magam. Megyek, a merre az utczai élet
szeszélyei vezetnek. Átkószálom az előttem bandukolók világát s
lépten-nyomon azon veszem észre magam, hogy teli vagyok felfedezésekkel.
Mert soha sem indulhatok utnak a nélkül, hogy ne bukkanjak egy előttem
eddig ismeretlen ujdonatuj, Potemkin-városrészre.

Ó, szép, fiatal városom, mintha igazán parancsszóra nőnél!

Megbámulom az ujabb és legujabb dekorácziókat, aztán megyek tovább, s
egyszerre csak benne vagyok az ember-áradatban, mely elvisz magával a
déli sétálók korzójára, a hol ebben a félórában találkozni fogok „egész
Budapest“-tel.

A kép itt ismerős; bizonyára édes-keveset változott azóta, hogy utoljára
láttam. De ide sem jöhetek a nélkül, hogy azt, a mi e képet
megeleveniti, másnak ne lássam, mint a multkor. A panoráma a régi, hanem
az „ember-anyag“, az olyan gyorsasággal változik, akár a sárgalázas
vidékeken a helytartóságok személyzete. Egy kissé exotikus módra őrlöd
az ekzisztencziákat, szép, ifju városom!

Az ember-anyag friss, de hasonló a néhaihoz. Az alakok, melyek előttem
elvonulnak, ujak, de olyanok, mint voltak elődeik. Rémes sebességgel
fejlődöl, kedves városom; életednek szinezete is elég csinosan változó.
Csak egy dolog tünik fel előttem a te világodban állandónak; s ez
figuráidnak a karaktere. Tegnap, ma és holnap, mindig tele vagy
erőlködőkkel és parvenükkel: mert te az erőködök és parvenük városa
vagy, kedves kis Chicagóm!

*

Koronkint, a mikor nincs okosabb dolgom, elkezdem számlálni őket – az
ismerősebbeket – besorozván mindeniket illető osztályába, az _A_.
kategóriába vagy a _B_.-be. Az _A_. osztály ma még kanterben győzi meg a
másikat, de már a _B_. is szépen izmosodik. És alig akad ismertebb
figura, a kit jó lélekkel nem sorozhatok se ide, se oda.

Mindenki keres ezek közül valamit; még jó, ha csak keresi s nem
vadássza. Keresi mindenütt, itt is, az utczán is, a mikor azt játssza,
hogy sétál. S a ki már nem vadászik többé, az csak azért jő, hogy
mutogassa, a mit megtalált, elért, zsákmányul ejtett. Még ez is keres
valamit: az önök tapsait.

Elszontyolodom. Ez a tarka, lármás, amerikánus élet alapjában véve mégis
szomoru, mint az _Orfeusz_ bacchanaliája.

Hisz ezek az emberek még sétálni se tudnak csak azért, hogy sétáljanak!
Ezeknek még a mulató hely is csatamező! Ezeknek nincsen semmijök, csak
egy rögeszméjök; s e kivül minden mellékes nekik, még a Napfény is!

De hát érdemes végig küzdölődni, lökdösődni egy egész fiatalságot,
érdemes vad hajszában és szünet nélkül való fáradságokban tölteni el
mindazt, a mi az életből szóra méltó, érdemes azt, a mi vigasztalására
adatott a halandónak, telegráf-bureau-nak tekinteni, a hová csak azért
kukkansz be, mert ügyeid visznek oda, érdemes futni, nyargalni,
verejtékezni, százszor földhöz vágódni és százszor feltápászkodni,
harczolni, lesben állni s embert enni, csak azért, hogy vénségedre igazi
perzsa szőnyegen hencseregjél és kripta-szélességü ágyban pihentesd
elsilányodott tagjaidat, hogy akkorára, a mikor a gyomrod már csak egy
rossz zacskó, önmagadnál öregebb cognak-ot igyál, hogy exotikus
virágokkal teli kerted legyen akkor, a mikor már csak mankón sétálsz
benne, a mikor a virágok illatát nem érzed többé, a mikor lehelletedtől
a rózsa szirma fonnyad?!…

És aztán, másik oldalt, ez a hiuság, ez a szegényes hiuság!

Mindössze ennyi az, a mit elértetek, hogy most már pályázhattok a
kerités mögött bámészkodók tapsaira?! A jó, a melyet mutogattok, csak
arra jó, hogy mutogatni lehet?!

Szegény emberek, ha az utazástokból nincs egyéb hasznotok csak az, hogy
beszélhettek róla, bizony jobb lett volna otthon maradnotok!

*

De hát, igazán, urak már nincsenek a világon?! Végre látok egyet.

Egy hosszu, öreg, fráter, furcsa ruházatban, mely kedélyesen csufolja a
különböző régi divatokat. A haja őszbe csavarodott, szakálla, mely hű
maradt valami régi kaczérsághoz, fehér, csak a járásán látszik, hogy még
emberebb, mint vallja éveinek száma. Alig van sár az utczán és mégis
sárosabb, mint poros. A mi érthető, mert az öreg, sétálása közben nem
néz az orra elé, a szemközt jövőkre, hanem fölfelé, a magasba. Talán a
házak tetejére, talán az égre. Vajjon mit keres ott? Alkalmatos
padlás-szobát? Vagy tán az Olympust?

A ki nem ismeri, nem igen ügyel rá; ki látná meg a hiuság vásárán ezt az
ó-világi alakot?! A ki valamelyest ismeri, rendesen mosolyog rajta
egyet. És meglehet, magában, kissé koldusnak tartja a kevély öreget. Nem
minden alap nélkül. Mert hisz ismeretes róla, hogy érezni tudó lelkek
valamely szép babonából, gondoskodtak a jólétéről, olyanformán, mint
hajdan a hollók táplálták Illés prófétát.

Az öreg azonban nem érzi magát koldusnak, hanem királynak. És azt
hiszem, az ábrándjában van egy szemernyi igazság.

Én is nagy urnak látom ezt az alvajárót. Az egyetlen nagy urnak, a kit
itt látok az utczán.

Mert végre is az az öreg egy hosszu életen át soha sem keresett, soha
sem akart és soha sem kért semmit. Ha szeretett és gyülölt, puszta
hajlandóságok szerint cselekedte, érdekből nem barátkozott és a prédáért
nem ment birokra senkivel. Igaz ember volt és okos ember is volt, mert
csak szappanbuborékokban gyönyörködött és szép álmok közt töltötte az
egész életét.

Szeretnék köszönni neki, ámbár nem ismerem, mint a hogy a kegyeletes
lelkek köszöntik délvidéken a födetlen koporsókban vitt halottakat,
kiket életben nem láttak soha.

(1892.)




BÁLOZÁS.

Vizkereszttől hamvazóig sorra járom a bálokat, nem aludva át semmiféle
tánczos éjszakát, még az olyat sem, mikor csak a bölcsészek mulatnak. A
leányok, akiknek oldalán az első keringőket jártam, rég elhagyták
pártájukat, ki a menyasszonyi fátyolért, ki a szemfedőért; nem
tánczolnak többé csillárok alatt, czigánymuzsikára, hanem a lámpák enyhe
fénye mellett, gyermek-bálban, kezdetleges zenére, – vagy holdvilágos
éjben, zárda-romok omladékain, Szent Katarina körül, mennyei harmoniára.
A szép asszonyok pedig, akiknek négyes közben első együgyüségeimet
dadogtam el („áldott legyen a nap, a hónap, év!…“), nem mutatkoznak
többé a redouteban, meghallgatni az ifjabb nemzedék ősrégi balgaságait…
hanem ha úgy véletlenül találkozunk, vitatkoznak velem, kegyesen
elfelejtve egykori botorságaimat. Vagy hogyha mégis megjelennek a
csarnokban, mely a női öltözőhez vezet, s melyet talán a sóhajok
pitvarának kellene mondani: gyöngéd, karcsú, lenge lényeket kisérnek,
akik hozzájuk nem a lengeségükben hasonlatosak s akik vonásról-vonásra,
ízről-ízre olyanok, mint egykor ők voltak, de azért mégsem ők… oh, nem
ők! A hajdani hatalmasok, akik a parketten kormányoztak, most már
valahol a vidéken csendőröknek kiáltják a vezénylő szót: „Urak jobbra!“;
helyökbe új emberek léptek. A szó szoros értelmében új emberek; tavaly,
harmad éve még nem igen vevődtek emberszámba. Mintha csak tegnap lett
volna, mikor egyiküknek-másikuknak fölfedtem egyet-mást a mi végzetű
igék titkaiból. És látom az arczukról, hogy édes-keveset tudnak
polimétisz Odüsszeüsz-ről, és hogy átkozottul keveset törődnek a
nevezett polimétisz Odüsszeüszszel; már csak Kirke iránt érdeklődnek, a
tapasztalatlanok! Uj, idegen népség mindenütt; s az ismeretlen arczok
némaságából kiolvasom, hogy: „Mit keressz itt, nem illesz már közénk!“

S azért mindegyre járom a báljaikat. Nem keresek sem mulatságot, sem
izgalmat, sem feleséget, sem hozományt, – mégis beállitok mindig,
önkéntelen. Amint hogy újra fölkeresünk ismert tájékokat czél nélkül, s
újra elolvasunk ismert könyveket ok nélkül, egyedül avégből, hogy
mesterségesen idézzünk vissza valamicskét régi benyomásainkból. Tudjuk,
hogy a tájékot, a könyvet nem fogjuk többé oly kedvesnek találni,
amilyennek régente tetszett, – nem mintha megváltoztak volna, de mert
meggyöngült a szemünk, – és mégis föl-fölkeressük egy-egy passage-ért,
melynek rejteke őrzi valamelyik parányi, magunkkal nem hordott
emlékünket. És aztán, van bennünk egy megvénült ördög, aki szeret
moralizálni a másik rovására, a magunkéhoz hasonló esetekben.
Szívesebben firtatjuk az ismerős hibákat, mint amelyek idegenek tőlünk.
És mivel kevesen voltak kifogástalanok a mulatságban, sokan vagyunk,
akik érdeklődünk ama balgaságok iránt, amelyeket mulatság közben szoktak
elkövetni. Hátha még képesek vagyunk hinni, hogy utódaink túltesznek
rajtunk a hibákban! Pedig, úgy gondolom, a mai legényekhez képest a
régebbi mulatók valóságos rokokó-urak voltak. Ezt a tapasztalatot hozza
haza az ember minden ujabb farsangról, amelyet végigrobotolt, miközben
régi impressziókat keresgél.

*

Saint-Simon, a nagy pletyka, (vagy: „a pletyka nagy ember“, ha így
jobban tetszik), azt írja Conti herczegről, hogy az inasa és a vargája
előtt is pose-olt, mert még nekik is tetszeni akart. Csekélységemmel
szemben, ugyanezt a malicziát engedte meg magának egyik Pyladesem, (csak
a jó barátok tudnak efféle édességeket mondani), kifejezve vélekedését,
hogy talán a redoute szolgáinak akarok feltünni, mikor pénzen vett
belépő jegygyel állítok be egyik bálba a másik után. Kifejtette, hogy
viseletemet többnek tartja közönséges különczködésnél (meg kellett
értenem: a „hóbort“ szócskát hallgatta el), ajánlotta, hogy fékezzem
magamban a feltünés viszketegét, s megmagyarázta, hogy embereknek, akik
nem találtak fel csalhatatlan hatású pasztillákat a köhögés ellen, akik
nem költekezhetnek amerikai örökségek számlájára, épp olyan kevéssé
illik báli jegyekre költekezni, mint ahogy nem illik diurnistának
fiákkeren járni. (A példázat, úgy látszik, homályos czélzást foglal
magában arra a kis parazita állatra, amely természettudósok megfigyelése
szerint _köhögni_ erőlködik.) Mikor csak jó vidékiek követnek el hasonló
esztelenségeket! Mikor a legjobb körökhöz tartozó urak sem fizetnek!
Mert hisz az ember vagy bálrendező, vagy ismerőse valamelyik
bálrendezőnek, s ehhez képest tudja, hogy mi az a „csere-viszony“? A
csere-viszony tudniillik az a valami, amely megengedi, hogy jól nevelt
fiatal urak végig mulassák a farsangot egy hitvány maravédi fizetsége
nélkül.

Az ember nem is hinné, mi által emlékezteti felebarátait az elmés, nemes
Don Quijotera! Bizony, nem sejtettem volna, hogy ezért is meg fognak
szólni. De, ha így van, – kik fizetik akkor a vigasság költségeit? Kik
töltik meg a jótékony egyesületek alamizsnára éhes pénztárát? Kik
kötelezik le apró ajándékokkal a házi gazdát, aki szíves
vendégszeretettel tárja fel termeit? Ki honorálja azt a tekintélyes
zeneigazgató urat, aki oly előkelő, mint egy diplomata, de aki
pénzkérdésekben olyan kicsinyes, mint egy – czigány? Ki küldi a _billet
doux_-kat a gáztársulatnak? Ki öltözteti a porticusban díszelkedő
papagály urat, akinek derült színekben ékes egyenruhája oly kedves tápot
ád a mulatók aesthetikai érzékének? Talán az, aki a völgyek liliomait
ruházza? Kik adják meg a mulatság árát?

Úgy látszik: a hölgyek, minthogy csak ők és a főherczegek „világítanak“.
(Tudvalevőleg ennek a francziás szólamnak mély jelentősége van.) A
„legjobb körökhöz tartozó“ fiatal urak a hölgyek költségén mulatnak,
akik – szerencsére – szintén a legjobb körökhöz tartoznak. Ami különben
nagyon méltányos: fösvény papák és kiállhatatlan férjek wertheimjából
teszik. Aztán meg úgy sem érzik meg; minthogy a toalettért ki kell
adniok annyit, a mennyibe egy népiskola kerül, fel sem veszik ezt a
csekélységet. És ha áldozhatnak a keztyüjökért, melyet holnap
elhajítanak, miért ne fizethetnének a tánczosukért, a kiről álmodni
fognak éjszakákon át?

*

Ismertem egy európai hirű tanárt, a ki minden második előadását ezzel a
bevezetéssel kezdte: „A szóban forgó nemben _háromféle_ osztályt kell
megkülönböztetnünk: _a_-t, _b_-t, és _c_-t; ezeken kivül azonban meg
kell különböztetnünk többféle, egyéb osztályokat is“. Ezzel a pontos, s
egyszersmind kifogástalan felosztással mutattam be a mi báli
fiatalságunkat egy derék idegennek, a ki Konstantinápolyból Párisba
utazóban negyvennyolcz órát töltött nálunk, s elhatározta, hogy
négyszáznyolczvan lapos könyvet ír a _Rezgő csárdás_ _országáról_.
(Följegyzem neki a czímet, valahogy el ne felejtse.)

– A mi Céladon-jaink három osztályba sorozhatók. Első osztály: a kik nem
tánczolnak, második: a kik csak tánczolnak; harmadik: a kik tánczolnak
is, nem is. De vannak másfélék is.

Megértette. Ő is hallgatta valaha a kitünő Franck-ot.

– Nézze, előttünk egy tipus. Látja azt az urat, a ki ott az oszlophoz
támaszkodik? Ne féltse, nem fogja fejét a mellére ejteni, a gallér
szilárdan, egyenesen tartja a nyakát. Ez nem tánczol soha; ha
megpróbálkoznék, elvinné az ördög, mint az „Ünneprontók“-at. Csak a
hiusága hozta el ide. Tudja, hogy a „nagyvilági emberek, a kik sokáig
éltek oly atmosphaerában, hol az elegáns szenvedélyek megszokottak,
valamely különös, melancholiát kifejező pillantással tudnak nézni a
lányokra és sajátságos, megzavaró módon tudnak elejteni egy
jelentéktelen bókot“, – meg van győződve, hogy rendelkezik ezzel az
adománynyal, – s kétségtelennek tartja, hogy a modor, melyet mutogatni
jött, jól áll neki. Nem felejti el, hogy az előkelőségnek az a máza, a
mely viharos mult maradványának tünik fel (s a melyet Flaubert említ),
hatással van a naivabb lányokra s azokra a nőkre, a kik elégedetlenek a
környezetükkel. Nem tervel ugyan hódításokat: túl van rajta; hanem
egy-egy nedves tekintet kellemesen fogja csiklandozni a hiúságát.
Különben: kezelő tiszt egyik miniszteriumban.

Odább egy pár, a mely „nagy port ver föl“, a másik tipusra irányozza
figyelmünket. Emez már annyi buzgalommal, oly lelkiismeretesen tánczol,
mint azok a hadnagyok, a kiket az ezredes parancsa rendelt a bálba, hogy
a kapitány-kisasszonyok ülve ne maradjanak. Tánczol szünet nélkül, mint
a hogy pihenést nem ismerve dolgozik a bankjában reggeltől estig. Nem
téveszti szem elől, hogy Ádámnak az mondatott: „Verejtékkel keresd meg a
kenyeredet és a feleséged hozományát“! Nem tudjuk tisztán kivenni: a
bácskai csárdást járja-e, vagy szent Vitus tánczát? Különben a kettő
között csak halvány árnyalatkülönbségek vannak. Mozog minden íze ama
kétféle forgásrendszer szerint, a melynek törvénye szerint mozognak a
bolygók, a maguk tengelye, meg a nap körül. Nem lehet nossz néven venni,
hogy e nagy munka fáradalmai közben, mintegy kárpótlásul, apró
indiscretiókat enged meg magának tánczosnőjével szemben, hisz annyira
„szemtől szemben“ vannak! Az ember csakugyan nem gondolná, hogy mindez
az oltárnál fog végződni.

Tovább megyünk, s együtt találjuk azt az osztályt, mely tánczol is, nem
is, folyton változó, de mindig erős phalanxban. Ezek olyan urak, a kik
készek mindenféle tumultusban részt venni, s lesik a jó alkalmat, mikor
lehet _boucan_-t csapni. Mindegyik azért jött ide, a miért a kávéházba,
meg az utczára, hogy megütközzék a vakmerővel, a ki nem akarja
elismerni, hogy széles e világon a legszebb, legérdemesebb hölgy
Dulcinea, s a legbátrabb, legkifogástalanabb férfiú ő, a kitünő hidalgó!
Megtorolni jött a sérelmeket, melyeket csak ezután követnek el rajta.
Hiába, a vér, a jó vér! Két-három campagne után lesz vagy tíz
„lovagiassági“ nyilatkozata, a mi testvérek közt is megér – egy nemesi
levelet.

*

Egy nálunk kevéssé ismert franczia iró (Henri Second) irja valahol: „A
nőknek a szerelem próza, a melynek van egy kis verses bevezetése;
mindenki tudja, hogy a bevezetésnek, ha jó akar lenni, rövidnek kell
lennie… és mégis, hányan vannak, akik még e rövid bevezetéseket sem
olvassák el, hanem azonnal nézik a tartalomjegyzéket“. _A_ nőknek?… úgy
tetszik, a határozott névelő kissé szemérmetlen, s maga a mondás is csak
annyira állhat meg, a mennyire mind az a jó és rossz, a mit „a nőkről“
mondtak, s a miket La Rochefoucauld-tól az utolsó anthologia készítőig
valaha maximába foglaltak. Mindamellett (a redouteban meggyőződhetünk),
a felfogás, melyet ez a paradox kifejez, mind nagyobb és nagyobb
hódításokat tesz ama világfiak közt, a kiknek életét, koruknál vagy
életmódjuknál fogva csakis a paradoxok szabályozzák. Ugy kell lennie,
hogy a báltermet a „legjobban nevelt“ urak közül akárhányan nem tekintik
egyébnek, mint előkészitő iskolának, melyben tapogatózni lehet, hol
mutatkozik a legtöbb hajlandóság a szerelem prózájának az olvasására? És
különös, a szerelem prózájának ezek a tolakodó colporteurjei a legtöbb
kitartással ép a lányokat kisértgetik.

Akadtak vállalkozó szellemek, a kik sportot kerestek a mulatságban, úgy
viselkedni lányokkal, a kikkel a bálteremben kötöttek ismeretséget, a
hogy a régi idők vivőrjei bánhattak az ancien régime idején nem
tulságosan érzékeny szobalányokkal bejelentés közben, egyik teremből a
másikba menet. A dolog gyönyörűnek tetszett; felkapták, mint egyszer a
vörös nyakkendőket. A társalgás hangja azelőtt sem volt éppen rokoko a
báli termekben. A „jól nevelt“ urak közt régóta hódít már az angol
modor, a melyet olyan formán alkalmaztak, a hogy a műkedvelő szakácsok
az angol sütés-módot, a mi alatt nálunk mást kell érteni, mint
Angliában, a hol bizony a ramsteak-et nem eszik meg nyersen. Régóta
ideáljuk volt Renée Mauperin, a ficzkó modorú leány, a kinek beszéde
szabad, viselkedése pedig folytonos arczulütése szent Illendőségnek.
Hanem csak a legújabb nemzedék kiváltsága lett, hogy a társalgás
fesztelenségét oly magas fokra emelje, a mely magaslatot másutt csak a
cancan-tánczosok szokták érinteni. Milyen kedves merészség a hangban,
mily őseredetiség a mot-ban! Kaszárnyai élczek, kaszárnyai fegyelem
nélkül. Szabadság, szerelem! e kettő kell nekik.

Találni urakat, a kik eldicsekednek a sikereikkel: mot-kkal, melyeket a
kisasszony Gustave Drozban olvashatott, meg apró kitüntetésekkel, a
melyek példáira ráakadhat Louvet de Couvray-ben, a ki kiváncsi rájuk.
Lám, a merészség! Holnap már légyottot kér, a Lauzun!

Valóban, csak a merészség dolga? Nincs ebben némi _gyávaság_? A mimosa
pudica védheti magát, összehuzódhatik, de csak mig meg nem tépik
szirmait. Pedig megtépik és büntetlenül, veszélytelen.

S aztán, ugyanazok, a kik gyerek-módra szétzúzzák játékszereiket, hogy
megnézzék, mi rejtőzik belül, – a kik megzavarják, befertőzik a szűzies
képzelmeket, – később, nem sokára ugyanebben a bálteremben, – könnyű,
nem éppen dicső sikereik helyén fognak nőt választani, nem tartva attól,
hogy olyanra is találhatnak, a ki már vétkezett gondolatban. Vajjon hány
lesz közülök, aki filozóf módra fogja sorsát elfogadni, azt tartva, a
mit az érzéki örömök költője:

Que m’importe que tu sois sage!?…

*

Ezek az apró Renée Mauperin-ek angolos külsejük alatt nem mindannyian
hordoznak olyan egyenes, hajlíthatatlan, minden kisértéstől ment szívet,
mint az a regénybeli Renée, aki bátran, lelkének veszélye nélkül
daczolhatott a konvencziókkal! Milyen sok köztük az üvegházi virág,
melynek megárthat az első fagyos, hervasztó szél! Óvjátok őket.

S elnézem egyiket-másikat, a mint ismerős, halvány orczáikat
karmin-szinűre festi a könnyű mámor, a meg nem szokott táncz és talán a
meg nem szokott szavak. Ujonnan jöttek, a kiket (távolabb) magasról néző
vagy magasra látó szépségek méregetnek, kutató, vesékig ható
tekintettel, úgy, a hogy csak asszonyok tudnak nézni… Mintha ez a
bálterem óriás szalon volna, a hol össze nem férő rastaquouère-ek
kerültek össze. A spanyol tábornokné, a kinek férje soha sem járt
Hispániában, méltatlankodik, hogy maga előtt látja a laplatai consul
leányait, a kiknek az anyja soh’sem jött át a tengeren, e szép Európába…

De ime, itt ez a tejképű leány: ez a redoute virága. Nappal az utczán
észre sem veszik; fakó arczocskája eltünik a többi közt… Ha otthon
leljük, részvét fog el, a mint megpillantjuk már is petyhüdő arczát, a
kezecskéjén kidagadó ereket, puha, beteges mozdulatait. A hangja
fénytelen, rekedtes, a szeme bágyadt… oh, azok az idegek! El fogják
veszíteni. Hanem itt nem ismerünk rá. Mintha fejéből az utolsó csepp vér
is a szivére szaladt volna, nekiéledett arcza fehérebb, mint entrée-ja,
mely fehérebb a hónál. A szemében izzó parázs; mozgása rugalmas, akár a
gépé. És tánczol fáradhatatlanul, mint a Hoffmann automatája. Aczélból
van a lába, mint a hogy a szive fából. Reggel még haldoklott, s most
éjfélkor, itt a gázfénynél, ezerszeres életet él, – ragyogva, –
virágozva, mint az a geránium, a mely éjjel terjeszti illatát. Ave,
geranium noctu olens!

(1887.)




BÖJTI PRÉDIKÁCZIÓ.

– _Nőknek, a kik már nem járnak templomba._ –

Legyünk őszinték, ez a szó: „hamvazó“, ma már semmit se jelent.

Nem szakítottunk ugyan végkép a fensőbb hatalmakkal. Az ember mégse
tudhatja, mi történhetik oda át. Hátha mégis…?! A gyakorlatiasság
emberének le kellett számolnia ezzel a nehezen képzelhető esettel is.
Hogy a legvégső pillanatban meglepetésnek ne legyünk kitéve, az utolsó
egérutat, mely talán az üdvösség forrásánál végződik, nem adtuk fel,
noha bizony a fő-bemenet felé, a hol a kulcsos kétkedőnek kell őrt
állnia, nem igen igyekszünk. A török sorsjegyektől már nem sokat várunk,
de azért megtartjuk őket: sok helyet ugy se foglalnak el. Azonképen
Kempis Tamást se dobtuk ki a könyvtárunkból: elfér ott. S ezt a
megalkuvást a „hátha mégis“-sel ugy hivjuk, hogy: „vallásszabadság“.

De az, ami odaát történhetik, olyan bizonytalan, olyan légies, olyan
pókháló-szövetszerű, hogy valami nagyon nem erőltetjük meg magunkat
érte. Olyanformán vagyunk az égi hatalmakkal, mint a boliviai
köztársasággal. Ezzel a kitünő respublikával rendkivül barátságos
viszonyban élünk, a mely jó viszonyt adandó alkalommal ünnepiesen
kinyilatkoztatni is készek vagyunk; de az ilyen ünnepi alkalmakon kivül
nem sokat gondolunk Boliviára. Egy kicsit messze van Bolivia.

Azt tartjuk, elég szép tőlünk, hogy ama másik hatalmasság értékeit akkor
kezdjük tanulmányozni, mikor immáron rá kell fanyalodnunk a nagy
utazásra; de hogy a futó időből, a mely készpénz, minden
háromszázhatvanötödik napot ennek a szigorú hatalmasságnak szentelünk,
az már tán sok is volna. Hiszen ha majd csakugyan le kell számolnunk
vele, futni fogja a végtelenségből. A vigasság napjai ugyis olyan
kurták, mért vegyünk el belőlük akár csak egyet is arra, hogy
flagelláljuk magunkat?

Mindegy, ezt az egy napot még csak feláldoznók a lehetségesnek, ugyis
sok napunk telik el lehetetlen dolgokkal. De negyvenet?! Mert a
hamvazónak csak ugy van értelme, ha bevezetés. Ha negyven uj hamvazó
következik utána, megszakítás nélkül. Egy napot kieszközölne tőlünk a
szánom-bánomnak az oldalfájás is, ehhez nem kell semmi földfeletti
instigatió. Negyvenre azonban a földfelettiek is hiába buzdítanak.

S bizony kegyes lelkek, valjuk be, a hamvazó nekünk csak pihenő nap.

A „Don Caesar de Bazan“ czímű franczia darabban látunk egy elkallódott,
kopott nemes-embert, a ki, mialatt a feje fölött ítélkeznek, nagyban
mulat a börtönében. Iszik és danol a czimboráival. Egyszerre dobpergés
hallatszik. Ez a dobpergés az ő halálítélete. A dal elhallgat, a pohár
félúton marad, s a Don Caesar arcza kissé fakóra válik. De azért a don
nem ijed meg az ő árnyékától, attól az árnyéktól, a ki ő egy óra mulva
lesz. „Második vers!“ – kiáltja, s ujra cseng a pohár, ujra szól a dal.

Oh, kegyes lelkek, ez a pillanatnyi dobpergés a mi hamvazónk.
Farsangolunk előtte és farsangolunk utána.

Mi nékünk a hamvazó csak az a pihenő nap, a melyen megcsinálhatjuk a
tervét a jövendő napok mulatságainak. Az a szünet, mikor friss erőt
gyüjtünk a második farsangra. Ezen a második farsangon ugyan a
souper-csárdás rövidebb egy félórával, mint a nagy farsangon, s
nincsenek álarczos bálok, csak komolyabb jelmez-estélyek, de oh Kempis
Tamás, te ezen a második farsangon is érintetlenül heversz könyvtárunk
legeslegalsó polczán, báli czipők alatt, melyeken még ott van a multkori
mulatság pora.

Kegyes dámák, a kik eddig is a szegényekért mulattatok, ezután is a
szegényekért fogtok tánczolni, nem vetem a szemetekre, hogy így van és
nincs máskép. Annál kevésbbé, mert elmult és jövő mulatástok puszta
jótékonyság. De kérdem, ha már csak egy a piheno napunk, miért ne adnók
ezt a napot egészen a bőjti mulatságok programmjának? Nem volna-e jó,
ennek a napnak egy pár óráját arra használnunk, hogy nyilván megvalljuk
bocsánandó vétkeinket? Csak a bocsánandókat. A nagyokról úgy se tudunk
tenni. „Naturam si furca…“ biz az „redibit“. De a bocsánandókat,
nyilvános penitenczia segítségével, le lehet vetkeznünk. Gyónjatok meg!

Gyónjátok meg bocsánandó bűnötöket, ti tisztes asszonyok, a kik, hogy
megismerjétek a mulatságok ama legszemtelenebbikét, melyet álarczos
bálnak neveznek, nem rösteltek közébe keveredni azok seregének, a kiket
az udvarias japáni „mosolyárus lányok“-nak nevez. Gyónjátok meg
bocsánandó bűnötöket ti jóravaló polgárasszonyok, a kik a körbeli
estélyek után elkiséritek tunya férjeiteket a semmi örömet nem nyujtó
kávéházba, csupán azért, mert ez a hely nem a ti számotokra való, s
ezért uj, ismeretlen és kivánatos. Gyónjátok meg, kedves hajadonok, hogy
arczképeiteket, mely báli ruhátokban ábrázol, puszta hivságosságból ki
engeditek rakni az optikus üzletek kirakataiba, a nyilvánosság alakjai
közé, hogy a sétáló idegen összetéveszszen benneteket azokkal a
hölgyekkel, a kiknek a képeit ezer számra sokszorosítják, öregek és
serdületlenek gyönyörüségére. Gyónjátok meg!

Mert rendeltetéstek az, hogy illuziókat adjatok a szegény küzködő
férfinemnek és bizony vékeztek, mikor ennek a rendeltetésnek ellene
dolgoztok. Bocsánandó a bűnötök, de bűn, ha nem adtok egyéb illuziót,
mint a mennyit az illuzion-ruha igérget. Gyónjátok meg!

(1890.)




TAVASZ.

Ki megremegteted az alvó leányokat s taplót dugsz fiatal költők fülébe,
bolondos tündér, királynők királynője: lármás örömmel üdvözlöm jöttödet,
édes, édes tavasz!

Mondják, hogy nem te vagy még az, a ki amott jön délről, Faëton szekerén
s oly hatalmas ibolya-illatot áraszt maga körül, hogy még az ügyvédi
kamarák sem zárkózhatnak el e mindeneket átható parfüm elől. Nem te
vagy, hanem a Sosius-od, hegyes fogu nénéd, a ki a te ruhádat hordja,
hogy felültesse a medvéket s megrontsa a kirándulókat. Mily tévedés!
Ezek az Adhémarok nem ismerik meg lábacskáidat s lábacskáid nyomát! De
bizony te vagy, s ha még ott rejtőzöl a várpalota mögött, ugy ez azért
van, hogy még egyszer szemlét tarthass napsugár toaletteden, mint bálba
lépő leányok, a kik mielőtt bepáváskodnának a nagy terembe, egy perczre
visszavonulnak az öltözőszobába. Te vagy, nincs benne kétség. Messziről
is elárul a parfüm-öd, mint Zikka grófnőt, a kémkedő asszonyt, a kinek a
nyomát az illatszeréről fedezik fel.

Tulajdonképpen nem volna szabad, hogy tegezzelek. Per „ön“ kellene
hozzád szólanom, mint a hogy Heltai Jenő beszél szeretetreméltó, csinos
kis muzsáihoz. Mert hisz nem vagy az enyim; nem vagy senkié, abból az
egyszerü okból, mert mindenkié vagy. Mosolyodat egyformán osztod szét
bölcsészek és háziurak, képviselők és számtisztek, gigerlik és tűzoltók
között… Ó, mennyire nincsen igazad!

De hisz én csak ugy tegezlek, mint a vidéki küldöttség a vasutról
leszálló nagyságot. A tuláradó öröm, az elragadtatás szólal meg ebben a
neveletlenségben. Mily boldogság is, hogy itt vagy valahára!

Tehát; ugy-e – ó mondd! beszélj! – a napsugár nemcsak legenda?! A
langyos szellő nem csupán romantika?! S a levegő, az édes levegő,
nemcsak a harminczas évek költőinek hazug meséje?! Ugy-e a valóság nem
pusztán: gázból, szivarfüstből és porseprő kocsikból áll?! Ugy-e, van
egy világ, tul ezeken a szobáknak nevezett skatulya-fiókokon, melyekben
megáporodott a füst, van egy világ, távol minden kintornától, mely a
legujabb operettet játssza, távol a gyárkéményektől, a pálinkás
boltoktól, s távol minden országgyülési beszédtől?!

Az emberek még nem igen hisznek ebben a világban. Azokon a pontokon, a
hol a természethez jutányosabb áron kivánkozók nemsokára verekedni
fognak az asztalokért, a hol a jövő hónapban katonabandák fognak
folyton-folyvást riadózni: ma még két-három fehérrel leboritott asztal s
egy álmos pinczér lesik a virágfakadást. Annál jobb a dolguk a hivőknek;
hiába, a hivőké a mennyek országa. Egy vig kompánia megszállja az
Eötvös-villát, megeszik-iszik mindent, a mi a környéken egy
puskalövésnyire kapható, s lármájával, melyről nem tudni: operett-áriák
koszoruja-e, vagy pedig vig indiánusok csatakiáltásai, birtokába veszi
az egész Svábhegyet. Juhhéja, juhé! Övék az egész világ, legalább
egyelőre, mert ilyen urak aligha lesznek többé az idén.

Ezeket a most oly békés pontokat nemsokára el fogja lepni egy barbár
invázió, a mely mintha csak enni rohanna ki a nagyvárosból. A szinházak
szép lassan kiürülnek s a kettős szereposztásokat már felére olvadt
közönség előtt fogják produkálni. A többiek sietnek lemondani a
circensesről s menekülni a természet ölébe, a melyet az igazi budapesti
ember teritett asztal és sörös-kancsó nélkül nem tud elképzelni. Szegény
kettős szereposztás! Itt a másik veszedelme is: a lóversenyek. A liget
gyepére uj, még le nem leplezett jockey-k, uj paripák és uj fehér
czilinderek vonulnak be: s a Tavasz itt lesz hivatalosan is, nemcsak a
valóságban.

A hivatalos tavasz, meg kell vallanunk, nem igérkezik olyan fényesnek,
mint a másik, az igazi. Az emberek kezdik elveszteni a kedvüket ettől a
legujabb mulatságtól, a melybe néhány évvel ezelőtt annyira
belehabarodtak. Mi teszi ezt? Egy kis dezilluzió? Az ember végre
kiábrándul még a jockey-kből is? Vagy pedig az, hogy immár nincsenek
olyan érdekes lovak, mint régente? Hja, a nagy lovak csakugyan épp ugy
megfogyatkoztak, mint a nagy zsenik. A lovak közt is jobban elterjedt a
czivilizáczió: a ló-műveltség átlagával sokkal többen rendelkeznek, mint
annakelőtte, de talán éppen azért a kiváló egyének, az érdekes
individuumok, a nagy triumfálók ritkasággá váltak közöttük is.

A nivellálódás törvénye alul ők sem vonhatták ki magukat. Hová lett a
régi lódicsőség?! Ime, ismét több van egy legendával.

Borzasztó dolog az, hogy minden dicsőségnek végre is egy legendába kell
fulnia. A tudósok azt mondják, hogy nemsokára a tavasz is csak legenda
lesz: mitigált tél a legjobb esetben. Hisz ez a mostani is csak árnyéka
a hajdani tavaszoknak. S potomság, hogy elkövetkezik az idő, mikor a
májust dicsőitő összes verseket kazánok mellett fogják irni. Brr!…

Ó, langyos szellő, édes ibolya-illat, mondd, hogy: nem igaz!

(1894.)




A PREMIÉRE-EK KÖZÖNSÉGE.

Egy-egy meglepő itélet, a váratlanul kitörő méltatlankodás, a mely
hirtelen, ellenséges indulattal, majdnem dühvel támadja meg az egyik
vagy másik sokáig kényeztetett szerzőt, koronkint ráirányozza a
figyelmet az első előadások közönségére. Ez az önnálló gondolkozásu,
szinte fejes közönség, a melyet bátran testületnek lehetne nevezni,
(annyira összetartó, egyetértő és változatlan) csak abban különbözik az
egyéniségektől, hogy örökre kiismerhetetlen. Úgy látszik, lehet
akármilyen finom gyülekezet, a gyülekezet mindig _nép_ marad, legalább
logikájában és indulataiban, mindig hasonló a _Coriolan_ népéhez, mely
kiszámithatatlanul öleli magához és ejti el kegyeltjeit.

Akármilyen különböző elemekből áll is, itélete csak a legritkább
esetekben ágazik kétfelé. Egy az itélete, mint egységes a személyzete.
Igazán „személyzetéről“ lehet beszélni, mert bár a szinházi előadások
közönsége természet szerint ingatag, hullámzó: a premièr-ek hallgatósága
nálunk is, mint Párisban, Bécsben, Szent-Pétervártt s egyes olasz
városokban, ujdonságról ujdonságra ugyanegy, akárcsak valamely nagy bank
személyzete, melyből egyesek el-elhullanak, de melynek törzskara évekig
változatlan marad.

És ez a permanens gyülekezet egészében is, egyes csoportjaiban is nagyon
érdekes. Akárhányszor érdekesebb a viselkedése, mint maga az előadott
darab, vagy az előadás, melyet megbírálnak. Illik tehát egyszer vele is
foglalkozni; a szó mindig az övé, legyen egyszer szó róla is.

*

Az még könnyen érthető, hogy a première-ek hallgatósága szinte
változatlan a maga egészében. Először is: kétszázra-háromszázra tehető
azoknak a száma, a kik a szinház iránt annyira érdeklődnek, hogy ismerni
akarják az új darabokat még a kritika előtt, mikor még a hírlapok
ismertetése el nem vette az ujság zamatját: ezek még könnyen elférnek a
nézőtéren. Következnek azok, a kiknek ott kell lenniök minden
première-en, a mint hogy ott kell lenniök minden lófuttatáson, mert ez
hozzá tartozik a nagyobb kényelemhez, a jobb módhoz. Helyet találnak
közöttük mindazok a literátus emberek is, a kik azért igyekeznek már az
első előadásra, hogy frissiben örvendhessenek ismerősük sikerének vagy
bukásának. Végre, ott van a bérlet intézménye; a még megmaradó helyeket
elfoglalják azok a látogatók, a kik sűrű megjelenésükért megkivánnak
annyi előnyt, hogy tanui lehessenek minden szinházi eseménynek. Egyesek
meg éppen meg is szokják egymást, sokszor csak a találkozó kedvéért nem
maradnak el, s utoljára mulatságot találnak egymás között is. Mindezek
körülbelül épp annyian vannak, hogy együtt megtöltik a szinház
nézőterét; de tartanak is rá, hogy helyeiket a premièr-ek alkalmával
mások el ne foglalhassák. Azért a legnagyobb ritkaság, ha a
première-ekre idegen elemek is behatolnak; nem is keresnek olyankor
helyet, tudják, hogy a fáradozásuk legtöbbször hiábavaló volna. Maga a
szinház is rajta van, hogy a première-ek közönsége állandó maradjon.
Szereti, hogy megismerheti azt a közönséget, mely a többit küldi, vagy
elriasztja; így, hogy ismeri, számol vele és számít rá. (Néha persze
rosszul számit.) Ekképp minden csak arra munkál, hogy a
première-közönség minél változatlanabb legyen.

De az már nevezetesebb, hogy az ily módon összetartó gyülekezet
itéleteiben is egyetértő. Mert hát ezek az örökös première-látogatók
nagyon különböző emberek, a legtöbb tekintetben. Különböznek társadalmi
állásukra, módjukra, szokásaikra és gondolkozásukra nézve. Vannak köztük
arisztokraták, pénzemberek, írók és művészek, a kik közül sokan
arisztokratikus hajlamúak, de csak kevesen pénzemberek, bohémek és
nyárspolgárok, hölgyek a társadalomnak minden osztályából, miniszterek
és diákok, érsekek és kereskedősegédek. Vannak köztük olyanok, a kik
csak a színpadon látnak úri világot, és olyanok, a kik csak a színházban
találkoznak másféle néppel, mint kékvérűvel. Egyikük lelkesedik a
művészetért, a másik a művésznőkért, a harmadik pedig csak a művésznők
toalettjeiért. És mégis, ezek a rengetegül különböző emberek a
fődolgokban csaknem kivétel nélkül egyféleképp itélnek, akárhányszor
egyhangulag, s a mi legcsodálatosabb: a legtöbbször igazságosan.

Az ifjabb Dumas egyszer éles igazságokat mondott a publikumról, mely
pedig őt mindig kényeztette. Többek közt úgy nyilatkozott, hogy a
közönség itélőképessége, melyet különben maga is mindig találónak,
igazságosnak ismert el, nem gyökerezik sem igazi müveltségben, sem
finomabb izlésben. „E hatalmasok közt“ – úgymond, azokról szólván, kik a
drámai ujdonságok sorsa fölött döntenek, – „sok van, a ki soha életében
nem olvasott el sem egy könyvet, sem egy színdarabot, s még több, a
kinek fogalma sincs róla, ki írta ezt vagy azt a szini remeket. Itélnek,
és ez itélet ellen nincs felebbezés, a velük született izlés s némi
könnyen szerzett tapasztalás szerint. Nálunk az egész csak gyakorlat
dolga. Úgy itélik meg a drámát vagy a vigjátékot, a hogy a fürdőszolga
itéli meg a viz melegét, beledugván a kezét; a hogy valamely bank
szolgája számít meg ezer frankot aranyban, bizonyos súlynyi
aranydarabokat dobálván egyik kezéből a másikba.“

Az ötlet elmés, van benne némi igazság is. De talán nem az egész
igazság. Becsüljük meg a bankszolga ügyességét; mekkora praxisra van
szüsége, míg odáig viszi, hogy a pénzt eképpen tudja megszámlálni! A
première-ek közönségéről szólva, szintén csak nagy tapasztalatról s
hosszú gyakorlatról lehet szó. A művészi dolgokban való sok tapasztalat
pedig, ha elfogultság nélkül mérlegeljük, kitesz jókora darab
műveltséget.

Az a sokféle ember, a kikből a premièrek közönsége alakul, hétről-hétre
ugyanazokat a darabokat látja, itélete tehát egyforma tapasztalatokból
formálódik. Ez maga is megmagyarázza, hogy a különböző osztályokhoz
tartozó itélő-birák miért jutnak oly gyakran egyforma megállapodásra.
Végre is, egy volt a szinházi iskolájuk. De különben is, ebben a
gyülekezetben mindenki igazodik a másikhoz. Észrevétlenül is befolyást
gyakorolnak egymásra, nyiltan is kapaczitálják a nyakasabbakat, mindenki
tekintettel van a szomszédjára. A kereskedősegéd véleménye mind
gyakrabban és gyakrabban találkozik az érsekével s végre kifejlődött a
première-közönség közizlése.

*

Két-három perczczel hét óra előtt, a „földszint“ már együtt van. A
páholyok is népesednek. Köszöngetések, mosolygások, kézszorítások. És
azonnal megindul az eszmecsere az új darabról, pedig a függöny még fel
se gördült.

Mindenki tud valamit: a kulissza mögül kiszivárgott hireket, a lapok
előleges reklámjait. „A szinészek nem biznak a darab sikerében, tehát
nagyon mulatságos estére van kilátás“. – „A reklám sokat igér, tehát
bukásra készülnek“. – A première-közönség kissé szkeptikus.

A ki legkevesebbet tud, a szinlapról okoskodik előre. Van gyakorlott
fej, mely a szereposztásból megjósolja a darab meséjét.

Tanakodás, a meteorologia és a naptár segítségével. Megállapítják, hogy
még nagyon meleg van, a szerzőnek aligha lesz szerencséje. A dátum
elárulja, hogy az izazgatóság nem sokat vár a darabtól: korán adatta
elő, nem évad-közepén.

Szemle a többiek fölött. Mindenki ismeri a másikat, legalább látásból.

– Ugy látszik X-ék még Tátrafüreden vannak. Meg találnak ott fázni.

– A vörös Blanka megjött! De hova lett a négyes czúgja? Igaz, kidőlt
belőle az egyik rudas. A szegény Y.! Hallotta, hogy meghalt?

– Olvastam a lapokból. Kár érte. Nézze csak, Z. kritikus nagyon vidám.
Úgy látszik, a darab menthetetlenül elbukott.

A kritikusok általános figyelem tárgyai. Ezek már ott voltak a főpróbán:
tájékozódtak a darab értékéről. Bizony, a sikerről nem. Mert az
kiszámíthatatlan. A legközelebbi környezet előre hallja tőlük a témát, a
mesét, meg hogy kinek van hálás szerepe.

A távolabb levők aztán malicziózus megjegyzéseket tesznek egymás közt.

– Q. kritikus már itt van. Nézze csak, ott beszéli az ellenkezőjét
annak, a mit holnap fog irni.

A páholyok is telnek. Általános felfogás szerint, ez a közönség
leghálátlanabb része. Az az elem, melyre a szinház és az iró a
legkevesebbet épithet, a melyre legkevésbbé lehet hatni a költészet és a
szinházi mesterség egyesült erejével is. „A páholyközönség“ –
panaszkodott valamikor egy eléggé elkényeztetett drámaíró – „azt hiszi,
hogy az élvezet, melyet a szinházban lel, neki _dukál_. Nem érdeklődik
az író iránt (hacsak a darab szerzője az ő világához nem tartozik, a mi
nálunk gyakrabban megesik, mint Francziaországban), nem kivánja éppen a
bukást, de teljesen közönbös rá nézve, sikert arat-e a darab, vagy sem?
Néha meg-megszólal valaki közülök: „Igazán csinos“, mintha ezt mondaná:
„Esni fog“, s meg vannak róla győződve, hogy már ezzel is túlságosan
lekötelezték a szegény firkászt. Későn érkeznek, a lehető legnagyobb
lármát csapják, hátat fordítanak a nézőtérnek, vagy ha véletlenül oda
tekintenek, nem törődnek egyébbel, mint a szinésznők toalettjeivel.
Minduntalan fecsegnek, nem hallgatnak meg egy jó mondást sem, s elmennek
még az utolsó felvonás közepén, hogy hamar hozzáférhessenek a
kocsijaikhoz. Száz közül kilenczven egy cseppet sem értett az egészből;
s ha véletlenül megcsapja valami a fülöket, az bizonyára valamelyes apró
vétség a nagyvilági szokások ellen, a minőket a szalónokban járatlan
szerző gyakran elkövettet személyeivel. Észre veszik, hogy a szereplők
megadják egymásnak czímeiket, a mi nem világbeli szokás, vagy hogy a
színpadi szolga „nem ezüst tálczán hozta be az ötödik felvonásbeli
levelet“.

Ez a jellemzés csak részben illik a mi páholyközönségünkre: az utolsó
apróságban, példának okáért ráismerhetünk a mi páholybérlőinkre. Nálunk
is megesett már, hogy egy kis baklövés a bonton ellen többet ártott
egyik-másik darabnak, mint rengeteg szerkezetbeli fogyatkozásai. Egyszer
megtörtént, hogy egy fiatal iró iszonyú nagy titokzatosságba burkolózva,
önkéntelen reklámot csinált magának, s általános érdeklődést keltett a
darabja iránt. Elterjedt a hír, hogy a drámát X. X. grófné, a társaság
egy ismert hölgye írta: a kiváncsiság feszülté fokozódott. Ekkor a dráma
elkövetőjének az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy kiadta a
színművét nyomtatásban. Pár napig kapós volt a könyv, de a társaságban
hamar rájöttek a turpisságra. Mindenki észrevette, hogy a darabot nem
irhatta sem X. X. grófné, sem semmiféle grófné, mert a drámában a
szereplők így szólítgatják egymást: „Grófné, báró úr“. Ezt a szörnyü
tévedést csak roturier követhette el. Egyszerre oda lett minden
érdeklődés, a páholybérlők meg se jelentek az előadáson.

Egyébként a páholy is tud kedélyes publikum lenni. Akárhányszor olyan
lármás sikert rögtönzött egynémelyik kékvérű szerzőnek, hogy a földszint
csak úgy hizott belé. A mint hogy a jámbor gallusoknak is jó kedvük volt
olyankor, mikor a frank urak mulattak.

Mindammellett nem lehet ráfogni a páholy-közönségre, hogy aesthetikai
elvek hiján csak szabászati nézőpontokból kritizál a première-ken. A
színházba járó publikum legrégibb csoportjának még emlékezetében lehet
az a két előkelő öreg úr, a kik világért sem mulasztottak volna el egy
eredeti première-t sem, s láthatólag különös gyönyörűséget találtak a
hazafias tragédiákban. És nincs okunk elmondani, hogy a páholyközönség
jobbjai a föld alatt vannak, noha a hazafias tragédiákat már csak a
karzaton élvezik igazán, a hű és naiv népfölkelő szivek.

*

Hét óra. A páholyokról eltereli figyelmünket a susogó földszint. A
„hangulat“, mely gyakran végzetessé válik a darabra, már kész. A
földszinten már mindenki tudja, hogyan fog mulatni s melyik szinészen
fog a legtöbbet nevetni.

A paroxizmusban szenvedő szerző (az egyetlen ember a szinházban a ki
komolyan veszi az állapotot), századikszor húzván fel és le fehér
keztyüjét, az utolsó instrukcziókat adja meg (helysebben szólva:
könyörgi) a szinpadon: „Legyen tehát, hagyja ki a hosszú monológot“
(mintha főnyereményről mondana le), vagy: „Kedves nagysád, szeretnék
valami fehér virágot…“ Csöngetés. Általános mozgolódás. A függöny
felgördül.

Másodrendű szereplők beszélgetnek a szinpadon, azon a bizonyos hangon,
mely elárulja, mily mélységesen mindegy nekik az egész komédia: a
szinpadi intrika is, a kulissza mögötti is, az is, melyet a nézőtéren
szövögetnek a siker érdekében, vagy a „tisztes verességért“. Végre
megérkezik az egyik főszereplő. Az első nevetés a másodosztályú
támlásszékek táján. A lidércznyomásnak, mely ránehezedett az egész
házra, vége.

Áldott vidék ezek a másodosztályú támlásszékek! Lelkes fizetők, a kik
még a művészetért járnak a színházba, vagy lelkes „töltelék“: enni való
növendék-színésznők, kisérőikkel, Guszti urral vagy Samu urral, a kik
rajonganak a művészetért, Shakspere-ért, a színiiskoláért,
Vörösmartyért, a jelesebb szinészekért, Marika kisasszonyért, még a
színházi gáz-szagért is, egyszóval mindenért, a minek csak valami köze
van a szent, az Isteni művészethez.

Ők adják meg az első hangot, a mi valami hatásfélét fejez ki. Ó, áldott
legyen a nevetésnek ez az önkéntelen, kedves böffenete! Mily édes, zenei
hang gyanánt tünik fel a szegény vigjáték-faragónak, a megpróbáltatás
nehéz perczeiben!

Végre, az első osztályú támlások is megelégedetten nevetgélnek,
sugdolóznak. Az irók összedugják a fejöket. Megerednek a megjegyzések.
Zavarják ugyan az előadást, de hagyján, talán-talán csak jó hangulatot
készítenek. Kerek arczok, szelid, biztató tekintetek. A klakk szerényen
tapsolni kezd, semmi ellenállás. Nekibátorodva folytatja, támogatva a
lelkesektől és a második emelettől.

A második emelet már meg van hódítva. Ott csupa jóakarat honol. Minden
áron mulatni akarnak a kis pénzükért, s mulatnak is, a legtöbbször olyan
ártatlanságokon is, a miket a szerző csak úgy belehibázott a munkájába.

Az első felvonásnak vége. Megered a taps. A lelkesek nagy élénkséggel
kiáltoznak a színészekért, csakhogy minél hamarább láthassák a szerzőt,
aki egy látszólagos üres páholy ölében egyszerre szégyenkezik és ragyog
a dicsőségtől. Rohan a színpadra, hogy hamarább odaérjen, mintsem a
„tapsvihar“ lecsillapul. Megmutatja magát kétszer is, háromszor is, egy
ifjabb és egy öregebb színpadi gráczia között. Az első nehéz pillanaton
már túl van, de most következik a nagy mű: a foyer megdolgozása.

Ez már a „barátok“ dolga. Elszánt pajtáskodók terjesztik a kedvező
hangulatot nyakasabb ismerőseik között és fokozzák a buzgalmat a
távolból ájtatosan hallgatózó lelkesek között. Bátorkodjatok, lelkesek,
menjetek közelebb, a nagy iró, a ki látszólag észre sem vesz benneteket,
voltaképpen csak nektek beszél!

A kritika nagy tanácsot tart. A szinészpáholyokban mosolygó arczok
mutatkoznak. Mindenütt jó jelek.

Mikor a második felvonásra csöngetnek, a helyeikre visszavándorlott
itélő bírák arczáról le lehet olvasni, széna-e, vagy szalma? Az
érdeklődés megvan. Most ismét a barátokon a sor: az ő derültségüknek
kell biztatni a lankadókat.

Hanem a földszinti barátok csak a könnyű lovasság. A nehéz lovasság a
karzaton van, a népséggel, a zsoldosokkal.

Ezeknek kell megcsinálniok a középső felvonás dolgát. Minden attól függ:
zajosabb lesz-e a tetszés a második felvonás után, mint előbb, –
többször kényszeríthetik-e színpadra az emberséges szerzőt, a ki olyan
szivesen kijön, csak hijják!

Lent a könnyű lovasság derül, derül, folyton derül, egész a
kétségbeesésig. Birták lélekzettel. A főjelenetnek vége: általános jó
hangulat. A nehéz lovasság megkezdi arczátlan munkáját: a szerzőt
kivezetik vagy ötször. Ötödikszer, mikor már egyedül jön ki, örömében a
zsebébe dugja a kezét.

A karzati nehéz lovasság zsoldosai gyakran nem valami szemenszedett
legények. Részben önkéntesek, a kik imádják a művészetet, de csak
ingyen, legtöbbször azonban csak olyan műkedvelők, a kiknek Hekuba az
egész drámai művészet. Vigadnak parancsszóra, a mint az ezredes bálján
tánczolnak a hadnagyok, kötelességből.

Valamikor, régen, kezdő drámairó darabját adták először. A fiatal
szerzőnek volt tehetsége is, de barátja még több volt, mint tehetsége.
Az egész publikum tapsrakészen ment a színházba, elhatározva, hogy túl
fogja dörgeni az ellenzéket, mely nem létezett sehol. Egyik jóbarát,
foglalkozására: szobrász, magára vállalta a nehéz lovasság szervezését,
s tizenhat legénynyel állított be a karzati padokba. Harminczkét
szobrásztenyér! A siker felől nem lehetett kétség.

Csak egy hiba volt. A szobrász-legények jámbor taliánok voltak, a kik
egy árva szót sem tudtak magyarul. Pedig nekik kellett a szerzőt
leghevesebben óhajtaniok. Három napig tanulták kiejteni ezt a talián
nyelveknek szörnyen kemény szót, hogy: „Szerző! szerző!“ A dolog nehezen
ment, mert a mesterük sem beszélt magyarul oly szépen, mint Egressy
Gábor. De csak a szájukba rágta valahogy.

Mikor aztán az első felvonás végével a függöny legördült, s a földszint
tapsolni kezdett, a szobrász megadta a kitűzött jelt legényeinek. A
harminczkét szobrász-tenyér pokoli dörgedelmet csapott, úgy hogy az
egész földszint kiváncsian nézett fel az elszánt ficzkók felé. Odafenn
pedig a tizenhat becsületes legény torkaszakadtából kezde ordítozni ezt
az olasz szót: „Scherzo! Scherzo! Scherzo!“

(1887.)




OPERABÁLON.

Mikor Budapesten először rendeztek operabált, Párisjárt urfiak, a kik
főképpen azért tartottak össze, hogy minél gyakrabban emlegethessék az
elhagyott világvárost, sokat beszéltek a párisi operabálokról és kivált
azokról a sajátságokról, a melyek csak a párisi operabálokon láthatók,
másutt sehol.

– Megvallom, én csak egyetlen egy operabált láttam Párisban – szólt
egyikük – és akkor is egyéb dolgom volt, mint összehasonlitásokat tenni,
vajjon mennyire különbözik ez a mulatság a többitől. Mert én akkor
asszonyt őriztem. Ha nem árultok el, hogy akadt férj, a ki azzal
szégyenitett meg, hogy rám bizta a feleségét, elbeszélhetem, mit mondott
a pártfogoltam, a kinek – mondhatom – nyitva volt mind a két szeme, a
legszebb lapis lazuli szemek, a melyek valaha „megfigyeléseket“ tettek.

*

– El akarok menni, érti? Önnel, hogy ha tetszik, ön nélkül, hogy ha nem.

Ha tiz évvel fiatalabb vagyok, bizonyára igy feleltem volna:

– Asszonyom, a mit ön kiván, az lehetetlen. Tudja, hogy én mindenre
képes vagyok, s hogy nincs nagyobb örömöm, mintha önnel lehetek.
Boldognak éreztem magamat, mikor Albert megkért, hogy amig ő oda lesz s
a mig ön teljesen meg nem gyógyul, ne mozduljak a világ legkedvesebb
hinta-széke mellől. Pedig büszkeségem fellázadt e kérés hallatára, s
igen ildomtalannak találtam Albertet, a mint olyan merőn nézett
kopaszodó homlokomra. (Ha látta volna, milyen mosolylyal mondta: „Bizom
önben, mint az apámban“!) Daczolok a nevetségességgel, s őrzöm önt
napestig, mint egy komondor. Dédelgetem, mintha dajkája volnék, s tűröm
a szeszélyeit, a hogy arra a legangolabb szobaleány sem képes. Egész nap
écarté-t játszom, még pedig olyan hidegvérrel, mint egy agyalágyult vén
abbé. Ha kivánná, megfésülném a kutyáját. S mindezt önzetlenül, a
jutalomnak legkisebb reménye nélkül, jóllehet huszár vagyok, és nem
irgalmas nővér. És most önnek eszébe jut, hogy megpróbálja, meddig
terjed a hódolatom? Nem, asszonyom, odáig nem, hogy ekkora felelősséget
vállaljak magamra és önnek büntársává legyek. Igen, büntársa volnék,
hogy ha engedelmeskedném. Fel akarja használni a férje távollétét s
lábbadozó betegen megizlelni szeretné egy operabál tilos izgalmait. Fél,
hogy védelemre szorul, – mert máskülönben mire volna az én kiséretem, –
s mégis kiteszi magát a megtámadtatásoknak. Ám tegye, de engem hagyjon
ki a játékból. A mit követel, az több, mint a mennyire én képes vagyok.
Én nem nyujtok önnek segitő kart az álorcás flörtöléshez.

Ilyenformán szóltam volna, hogy ha tiz évvel fiatalabb vagyok. De így
nem szóltam semmit: nem szoktam asszonyokkal vitatkozni.

Beszélt ő helyettem is.

– Talán soha sem lesz többé alkalmam operabált látni. Albert óvakodik
elvinni csak egyetlen egybe is ama mulatságok közül, amelyekben
ifjúságát elpazarolta. Ha tudná, mennyit rimánkodtam, hogy egyszer a
Bullier-be vigyen! Egész életemet a jótékonyság matrónáinak meg öreg
szenátoroknak áldozom; hogyne vágynám hát látni a diákok meg a kokottok
mulatságát! Alig kétszer voltam café-concertben és sohasem tudtam
elérni, hogy megláthassam Métra valamelyik bálját. Pedig el nem képzeli,
mit adna egy ilyen jóravaló asszony, mint én, hogy egy éjt ott
tölthessen, ahol Nana la Sauterelle tánczol, a „quadrille réaliste“
királynője. Még soha sem láttam „quadrille réaliste“-ot. De hát
megelégszem egy iczi-piczi kis operabállal. Meg kell látnom egy ilyen
sokat rágalmazott bált, amelyet mindenki unalmasnak mond s amelyet
mindenki megnéz. Tudom, hogy pompásan fogok mulatni. Ismerem ezt a
mulatságot képzeletben: olvastam a Houssaye és a Belot regényeit.
Mosolyog? Ugy a történelemmel válaszolok önnek. Nem, egy álarczos bál
nem lehet olyan szellemtelen valami, mint amilyennek mondják, mikor
Gusztáv király inkább választotta az Ankarström golyóját, mint hogy egy
ilyen bálról elmaradjon. (Vagy nem mosolygott? Inkább mosolygott volna,
mint hogy félbeszakitson.) Nem látta a Fekete domino-t? Nagyon értem ezt
az Angelát, aki mindenféle szörnyü kalandnak teszi ki magát s mégis
elmegy flirtelni egy fekete domino alatt. Hisz az álarczos bál a
legnemesebb minden bál között. Miért vonulnánk onnan vissza mi
tisztességes nők? Csak azért, mert nem szorithatjuk ki onnan a
kokottokat? Nem vesszük észre őket. S aztán? Ugyanazt az operát, ahol
pénteken egy kis otthont találunk, miért kerülnők el hétfőn, csak azért,
mert húsz frankért mindenki bemehet? Az estélyi öltözékek ingerlő
árulásai nem háborgatják önöket; mi jogosíthatja hát fel azt a pár
félelmes urat arra, hogy sértegessenek fejük tetejétől lábujjaik hegyéig
elburkolt alakokat? Vagy azt hiszik, hogy a pánczélozott alakokkal
szemben lovagiasabb a támadás? Mindennek csak a húsz frank az oka, és
nem mi szabtuk meg ilyen kicsiben a bemenet diját. És ha már így van,
szinte kötelességünk ott lenni: ne váljék az operabálból egy magasabb
fajta Bullier. Vagy ha már is azzá vált, miért ne mulathassunk egyszer
mi is szabadon? Azt hiszi, nincs mulatságosabb dolog, mint a Tribunal du
Commerce bálján hallgatni egy államtitkár elmésségeit, miközben ez a
kitünő úr a legközelebbi vasútépitésre gondol? Megvallom, szívesebben
beszélek szerelemről egy licencié en droit-val, különösen, ha senki sem
tudja, hogy engem vezet a karján, s leginkább akkor, ha ő maga sem. Ah!
tele vagyok szenátorokkal, akadémiával, vasútépítéssel, hallani akarok
egy kis szerelmet! Ártatlan, következéstelen szerelmet értek, csak
akkorkát, melynek holnapra vége van. Hisz ez a képzelhető legártatlanabb
mulatság. Az operabál az a bálok között, a mi a négyes a tánczban. Nem
mámor, hanem üdülés, nem pezsgő, hanem limonádé. Tehát megegyeztünk, ön
holnap elkisér az operába. Mellettem lesz, a míg nem intek, s nyomon
követ, hogy megtaláljam, a mikor kell.

Úgy emlékszem, akkor nem kérdeztem tőle egyebet, mint hogy olvasta-e a
Goncourt „Henriette Maréchal“-ját. Azt felelte, hogy nem.

*

Másnap este ott voltam az operabálban, s határozottan emlékszem, hogy
hallottam az Orpheus kankánját. Egyébként azonban nem történt velem
semmi nevezetes. A szerep, a melyet rám erőszakoltak, kissé siralmasnak
tűnt fel előttem. Valóságos kifordított Schlemil voltam. Puszta árnyékká
váltam s elvesztettem az egyéniségemet. Nem láttam és nem gondoltam
semmit, mint egy kisérő a klasszikus tragédiákban.

Hanem az mégis meglepett, hogy megpróbáltatásom csak egy óráig tartott.
Kevéssel éjfél után már kocsiban ültem, s megilletődve hallgattam az én
fekete dominóm kritikáját.

Nagyon kedvesen kezdte.

– Valóban, önnek több esze lehetett volna.

Nem védekeztem.

– De hisz ez az önök mulatsága határozottan ostoba. Vagy élvezet az
önnek, ha velem olyan stílusban beszélhet, a hogy a brasserie-kben
szokás? Nekem úgy tetszik, hogy ez igen középszerű mulatság. Képzelje,
az ezredes, az öreg Ramollo, csaknem megríkatott. A vén Gaga! A sergent
de ville, a parc Monceau dadáinak a Don Juanja, hozzá képest úgy édeleg,
mint egy Racine-herczegnő. És Toulonnier úr, az államtitkár! Soh’sem
hittem volna, hogy ez az ember nevetni is képes. Oh, bízvást elrejthette
volna ezt az előnyét. Jobb szeretem, mikor a csatornázásról beszél. És
látta, milyen finoman mosolygott Fauchery úr, a journalista, mialatt egy
fordulót tettem vele? Ugyanaz, a kinek egyik mellékneve a „Szép“, másik
a „Nagy“. Valamennyi közt ez volt a legostobább. Georges Hugon úrra sem
leszek többé kiváncsi. Ezt a ficzkót vissza kellene vinni Saint-Cyrbe.
Azt képzelte, hogy a mosónéja vagyok, s jónak látta velem közölni, hogy
Raphael de Valentin úr elnyerte tegnap utolsó louis-ját is. A kis
kedves! Megszólítottam egy ismeretlen urat, a ki különbnek látszott a
többinél. Ez a „monsieur en habit noir“ a világ hiábavalóságán tünődött,
akár csak Salamon király. Unalmasabb volt egy metafizikai könyvnél. És
ha meggondolom, hogy én ezeknek az uraknak a kedvéért nyolcz kötet Dumas
fils-t lapoztam át, csakhogy készletem legyen mot-kból és tour
d’esprit-kből! Azt kérdezte tegnap, olvastam-e a Goncourtok „Henriette
Maréchal“-ját? Nos, ha a Goncourtok ellenségei az álarczos báloknak,
kész vagyok elolvasni összes munkáikat.

– És Houssaye? (Hogy magam is mondjak valamit.)

– Arséne Houssaye soha sem ismerte a nőket. Hisz magam is csak egy óra
óta ismerem őket. Látta ön valaha nálam Elmire asszonyt, az Orgon úr
nejét? Esküdni mertem volna, hogy soha egy meggondolatlanságot sem
követett el. A Tartuffe urral való esete, a melyről talán ön is hallott,
erényét fényesen igazolta. És, elhiszi-e, a szerelmesek zugában láttam,
rózsaszínű dominóban, a mint Damis úrral, a Cleante úr fiával
kaczérkodott. Hogy ismertem rá? Hiszen levette az álarczát, bízott
abban, hogy nem láthatják meg. És az az arcz, melyet máskor olyan
hidegnek, szenvedélytelennek láttam, mintha azt mondta volna Damis
úrnak:

  Ich bin die Prinzessin Ilse
  Und wohne im Ilsenstein;
  Komm mit nach meinem Schlosse,
  Wir wollen selig sein.

És a többi! Mondhatom, uram, azok a hölgyek, a kik minden szerdán nálam
teáznak, versenyeztek a Cardinal úr leányaival. Ön persze meg sem
ismerte őket. De hát minek is megy ön opera-bálokba?

Szünetet tartott. Hallgattam mélyen, mert éreztem, hogy még valami
következik.

– És mindez még nem bosszantott volna. De a mit ezen felül meg kellett
érnem, az kétségbe ejtett. Ön ismeri Emilet, a cousinemet. Három hétig
könyörgött, hogy ezen a szerencsétlen opera-bálon egy félórát tölthessen
velem. Otthon nem szólhatott hozzám bizalmasan, előbb Albert és aztán ön
miatt. Tanum lehet, hogy félig halva mentem el. És ez az ember nem talál
rám háromnegyed óráig; azután tíz perczig hurczol a karján, a nélkül,
hogy fölismerne, és a mikor valahára rám ismer, tökfilkónak mondja
Albert-t s vacsorát ajánl Marguery-nél. Ha meggondolom, hogy ezért a
majomért képes lettem volna ostobaságot követni el!

Vannak bánatok, a melyekre nincs vigasztalás. Le voltam forrázva.

– És mindennek ön az oka. Mért beszél nekem operabálokról? Inkább
játszszunk écarté-t.

Ha még megjegyzem, hogy Emile úrnak nem volt igaza, mikor dominójának a
hangját nem ismerte meg természetesnek fogjátok találni, hogy én aztán
az összes operabálokat elécartéztam. És most is ti vagytok az okai,
hogyha unalmas voltam, mint egy opera-bál.

(1886.)




NYÁRI MULATSÁGOK.

Egészen kifogástalan úriember lehet valaki, s azért mégis megeshetik
rajta, hogy hébe-hóba megkivánja az alacsony mulatságokat. És pedig nem
is az élvezetért, hanem magáért az alacsonyságáért. Mindnyájunkban
vannak titkolt és fegyelmezett, de tökéletesen soha el nem ölt rossz
ösztönök, melyek néha kifelé kivánkoznak és eget kérnek. Mentül erősebb
pórázon szoktuk tartani az ilyen rossz ösztönt, annál szilajabbul
sarkal, ha egyszer meghagytuk szólalni; a nyakig gombolkozott emberek a
legszivósabban kivánják, ha egyszer megkivánták, az ingujjra
vetköződést. Mert sok gyarlóság van közöttünk a legjobbikban is, és
egyik legáltalánosabb gyöngénk az, hogy az uj, a nem ismert, a
változatos a varázs erejével hat ránk. Ugy hogy: a csatornának is lehet
vonzó ereje, még olyanokra is, a kik megszokták tiszta ágyban aludni.
Egy régi franczia mondás azt tartja: „Tout homme a dans son coeur un
cochon qui sommeille“. Ha ez nem is, bizonynyal rejtőzik az emberben egy
kis ördög, a ki koronkint fel-felébred, s csábitóaknak tünteti föl az öt
érzékszerv előtt azokat a szórakozásokat, melyeket az értelem megvet s
kitagad. Ez a gonosz manó kedvet lop komoly, jó izlésü emberekbe, hogy
teli torokkal kaczagjanak a café-concert-ek leghülyébb kupléin s rávegye
a leggondosabb családapákat, hogy átvirraszszanak egész éjszakákat, csak
a virrasztásért, olyan bor mellett, a minőt ebédjöknél meg nem türnének,
olyan czimborákkal, a kiknek máskor restellnek köszönni.

A legtöbb felebarátunk épp oly öntudatlanul enged ennek a gonosz
manónak, mint a hogy hat esztendős urak engednek annak a (később
érthetetlen) vágyakozásnak: a tiszta ruhával letelepedni a pocsolya
közepébe, hozzá dörgölőzni a sáros kocsihoz, vagy legalább, ha már
egyebet nem lehet tenni, feltörülni az esővizet a sétatér megázott
padjáról egy ujdonatuj fehér pantalonka hátulsó részével. Az ilyenek
egyes-egyedül azért keresik a csőcselék élvezeteit, mert vonzza őket a
szokatlan, mint a gyerekek apró ruháit vonzza a szenny, s mint bizonyos
idegeket vonz a viz vagy a nagy mélység. De vannak olyanok is, a kik
olykor-olykor szántszándékosan vetköződnek pőrére, a végből, hogy
kiszellőzzenek egy kissé. Emezek ugy vélik, hogy a lelki és testi
egyensuly fentartására szükséges koronkint egy kis morális vagy szellemi
érvágás, a szerint az elv szerint, melynek alapján Hypocrates
ajánlatosnak mondta, hogy az ember havonkint egyszer lerészegedjék. S
lehet, hogy igazuk van. Talán egyik föltétele az egészségnek, hogy a
hasizmok is hozzá jussanak a maguk élvezetéhez, ugy, hogy ez alatt az
agy békén szundikáljon, s kipihenhesse fárasztó gyönyöreit.

*

Azért nincs benne semmi meglepő, hogy akadt egyszer néhány, jóizlésünek
ismert gentleman, a kik csömörbe esvén a sublimisebb élvezetektől,
nagyon megkivántak valami közönségeset s divattá tették a zsákban futást
meg a czigánykerekezést. Volt idő, melyet épp ezeknek a szórakozásoknak
a bemutatása tett emlékezetessé; a mikor ismert előkelő urak nem tudtak
okosabbat kitalálni, mint hogy sorvadásos csatorna-tisztitókban meg
faczér „borfiuk“-ban gyönyörködtek, a mint ezek egy-egy ezüst forintért
törték magukat a fejük tetején, vagy bukdácsoltak előre-hátra,
czirkuszokból kimustrált rengeteg zsákokban. A ki ebben az időben a
ligetben, vagy a budai hegyek közt barangolt, minden kőhajitásnyira
talált egy-egy jól öltözött társaságot, mely ilyeténképpen finczoltatott
egy sereg mezitlábos egyéniséget. Furcsa egyveleget alkottak igy együtt,
nézők és előadók. Az előadók elitje a kereskedő világ amaz osztályához
tartozott, mely fölöttébb kicsiben árulja a gyujtófát, a nézők ellenben
olyan tisztes külsejüek voltak, hogy egynémelyik avultas kabátu
miniszternek divatképül szolgálhattak volna. És ezt a vegyes, együvé nem
illő népet lelkük mélyén ugyanegy gondolat kisértette: az a kérdés,
melyet a filozófusok hiába igyekeztek megfejteni: „_Kit_ szeret jobban a
kutya, a gazdáját, vagy a sniczlit?“

A misera plebs örült, hogy szerezhetett némi kenyérre valót a feje
keménységével is, a minek máskor csak csetepatékban tudta hasznát látni;
de meg lehettek elégedve a nyers örömökre sóvárgó gentlemanek is, a kik
ha nem élvezhettek sem kakas-viadalt, sem bikaheczczet, örülhettek olyan
látványnak, mely amazoknál ártatlanabb, de nem kevésbbé épületes.

Vajjon eszükbe jutott-e az uri nézőknek, mialatt az ezüst forintért
dulakodókban gyönyörködtek, valami ilyes:

– Ha ezek, a kik igy görnyedeznek, csusznak, másznak, ugrándoznak,
tánczolnak, törik kezüket-lábukat, ütlegelik egymást s kinlódva
csavargatják a maguk nyakát egy kis kenyérre valóért – egyszerre csak
fölegyenesednének, s nekünk esnének, megváltozva, arczukból kikelve?! Ha
megtanulnák azt a nótát, a melyet Belgiumban költöttek: „Nous danserons,
nous danserons autour de l’échafaud…“, s tánczra perdülnének, ugy, a
mint legbensejükben, titokban már most is óhajtják, a vérpad, a mi
holttesteink körül?! Az lenne csak egyszer az igazi nyers mulatság! Az
lenne csak az izgalom, ezeknek a mi fáradt idegeinknek, melyeket már
semmi sem ingerel, csak a barbár, az alantas, az émelyitő.

*

Volt egy másik mulatság is, mely abban az időben nagy hóditásokat tett:
a szépségverseny. Országszerte választottak „legszebbeket“, persze csak
lokális: megyei és városi legszebbeket. Voltak fő- és al-legszebbek,
mint vannak fő- és alispánok, és minden rendezett tanácsu városnak
megvolt a maga legszebbje, csakugy, mint a maga tudós asszonya. Ezek a
tiszteletbeli állások azonban nem jártak semmiféle kötelezettséggel;
máskülönben, bizony, terhes feladatok vártak volna a választottakra.

A szépségversenyek természetesen nagyban emelték a magyar hölgyek
szépségének a hirét, noha ebben a tekintetben eddig is jó firma volt
Magyarország: Triesztben, Hamburgban, Konstantinápolyban. A
szépségversengések hire elhatolt a meszi nagy világba. Külföldi lapok
kiadták a szépek arczképeit, leforditották a róluk irt magyar szöveget,
kissé elferditve s félremagyarázva, ugy, hogy a francziáknak reklámkép
tünt fel, a mi a magyar eredetiben csak naivság volt. S szerződési
ajánlatok is érkeztek az Alhambráktól meg az Alcazaroktól, a min mi
persze nagyon megbotránkoztunk, szidván a Jules Lermina-kat, a kik kissé
tájékozatlanságból, de talán még inkább skepsisből: veszett nevét
költötték ártatlan asszonyoknak. Mert időközben elfelejtettük, hogy az
operett-kuplék anyagát mi magunk szolgáltattuk a világnak.

*

Mig a provincziák mulatói a saját formáik tökéletességében
gyönyörködtek, a metropolis lakói a mások formáinak tökéletlenségében
kerestek szórakozást. Egy budapesti szinházban sátort ütöttek a
liliputiak, s nevezetes fogyatkozásukkal sikerült nagy népséget
csőditeniök abba a mulató-helyiségbe, a hová addig a jelentéktelenebb
fogyatkozásokat nézni nem igen járt ember. A bódé, mely predesztinálva
volt rá, hogy a leghamarább kerüljön bele a „leégett szinházak“
listájába,[1] esténkint akkora közönséget fogadott magába, mintha nem is
szinház lett volna, hanem valami zöldbe indult lóvasuti kocsi. A
közönség két-három estén át nem tudott betelni annak a nagy halmaz
nyomorékságnak a látásával, melyet a szükmarku természet rossz kedvében
teremtett rakásra.

Ez a nagy méltánylás, melyre a liliputiak művészete talált, egy másik,
régi, renaissance-kori lelkesedésre emlékeztetett. Volt idő, mikor
megzápult emberek seregesen zarándokoltak a szép látásáért a capitoliumi
Juliához, az ó-kori mumiához.

*

De van egy olyan nyári mulatság is, a mely most a legkevésbbé se
divatos, s mégis, meglehet, örökké tartó. Vitéz László urra, máskép:
Paprika Jánosra nagyon ráfér a reklám.

Olyan elhagyottak, olyan elhagyottak a szinházai, hogy már nem is
lehetnek elhagyottabbak. „Véges üres az erszénye“, s bódéi olyan
siralmas, düledező állapotba jutottak, akár csak a Cadet Rousselle három
háza.

A Champs Elysées-n van vagy harmincz _Guignol_; vasárnap délutánokon
alig lehet közelükbe férni; hétköznap sem játszanak a szélnek. A
ligetben a magyar Guignolnak nincs többje három-négy bódénál: ezeket sem
látogatja a liliputi közönség. Hiába, manapság a liliputiak maguk is
aktoroknak csaptak fel, nemcsak a husz éves, az „igazi“ liliputiak,
hanem az ideiglenes liliputiak is, a gyermekek. Csakugyan nincsenek
többé gyermekek, nemsokára már pápaszemmel jönnek a világra.

Vagy a mieink czivilizáltabbak volnának talán, mint a franczia
apróságok? S azért nem méltányolják Vitéz Lászlót, mert fölötte állóknak
érzik magukat? A hogy vesszük. Talán czivilizáltabbak, s talán
neveletlenebbek. Idejekorán kiesik kegyükből Vitéz László barátunk, mert
tulságos korán hozzászoktatjuk őket olyan élvezetekhez, melyek későbbi
koréi…

S végre Vitéz László hanyatlását az is megmagyarázhatja, hogy ujabban
nagy konkurencziát csinálnak neki a bábszinházak, a melyek mutatványai
pedig nem érnek fel Guignol előadásaival. A bábszinházak előre irt
sablon szerint dolgoznak; a rögtönzés, a komédiázás ősi, kezdetleges
formája egyes-egyedül Vitéz László kiváltsága maradt. Pedig csak ebben a
formában nyilatkozhatik szabadon a nép humora, az a vastag,
kolbász-humor, melyben a vásári tömeg gondolkozása valamelyesképpen
mégis csak mutatkozik, s mely épp azért, mert egyszerü és nem
mesterkélt, a leginkább megfelelhet a gyermekek eszejárásának. A mihez
köze van e komédiának, mely nemcsak szemre való: Vitéz László nemcsak
ágál, sipitozik is, – mellesleg mondva, olyan czérna hangon, hogy igazán
nem várná az ember ilyen hősi nevü urtól.

*

Ki ne ismerné Vitéz Lászlót? Gyerek-ökölnyi, ferde fejét, ránczos,
hamis, örökké vigyorgó pofáját, mely fintoraival és gyorsan mozgó
szemeivel olyan, mint maga a megelevenült Hunczfutság? Maskarába
bujtatott, vézna kajla testét, mely nem sokkal nagyobb, mint egy jókora
uborka, – sunyi, féloldalra huzott görbe derekát, mely ugy lapul meg,
mintha tulajdonosa mindig cselt vetne vagy lesben állana, – jobb
vállának szaladó, esetlen karjait, melyek szüntelen ütésre készen
rángatóznak, – szapora, tipegő lépteit, sipitó hangját, s ormótlan
kalapácsát. Jő, tánczol előre-hátra, felesel magához hasonló
konstáblerekkel, lakájokkal, marquis-kkal, parasztokkal, aztán
agyonkalapácsolja az egész népet, majd kiköt az ördöggel is, magához
hasonló vidám ördöggel, a ki lefüleli, egy utolsót püffent rajta, s
mikor a szegény Vitéz László már kiöltötte a nyelvét, jeléül, hogy
kifogyott belőle a szusz, beledugja egy koporsóba. De mikor az ördög
távozik dolgára, a vitéz felüti fejével a koporsó fedelét, kibuvik
belőle s ujra kezdi garázdálkodásait. Agyonkalapácsolja később az
ördögöt is, közbe-közbe egy pár szegény házi nyulat, végül magát a
halált is, s aztán mindent beletemet a koporsójába: ördögöt,
konstáblert, halált és házi nyulat, mindezt annyi vidámsággal s akkora
megvetésével minden logikának, mely egyformán kielégitheti a legnaivabb
kedélyeket, s azokat a raffinált, művészi temperamentumokat, a kik
egykor Francziaországban az Összefüggéstelenség-et tették legfőbb
művészi elvükké.

Vitéz László nemcsak mulatságos legény, hanem olyan is, a kinek zagyva
mókáiból tanulhatunk egyet-mást.

Például: megtanulunk becsülni (bármily messze essék is a dolog Vitéz
Lászlótól): egy-egy drámai konvencziót, a szindarabnak olyan elemeit,
melyek ellen az ujabb iskola irtó háborut inditott. Ime egy.

Nézzünk végig a gyér számu hallgatókon: a fiucskákon, a kiket a vitéznek
minden ujabb csinyje és gaztette diadalmas tapsokra ragad, a félénk kis
leányokon, a kik ijedten szorongatják a babájukat, mikor a garázda
legény valami veszedelemben forog. Reszketnek érte, résztvesznek minden
bajában, örülnek minden sikerének.

Alapjában, ez ugyanaz a drámai érdeklődés, melylyel a szinházi néző
Antigone, vagy Phaedra sorsán csügg.

Egészen bizonyos, hogy Vitéz László ilyes érdeklődésre nem a
karakterével tesz szert, nem is a szavainak költői szépségeivel. (Nem is
menne sokra a karakterével, meg a költői vénájával; hallgatói ugy sem
méltányolnák e fajta jelességeit.)

Az sem valószinü, hogy megjelenése bájával bilincseli le a naiv
sziveket.

Honnan hát az érdeklődés ez iránt az erőszakos ficzkó iránt? Mért örül a
közönsége egy szivvel, lélekkel, mikor leüti a halált, meg a
konstáblert?

Ha csak onnan nem, hogy (bódé előtt vagy szinházban) alapföltétele
minden drámai természetü részvételnek: a szövetkezés a hőssel (jóban,
rosszban, mindenkorra), – a néző hallgatólagos beismerése, hogy midőn a
szinpad elé ül, bizonyos közösséget vállal egy valakivel, a kinek
cselekvéseit szemlélni fogja, mert maga a részvétel – ebben a
(bármennyire) látszólagos életben – teszi a szinházi emócziónak, az ott
szerzendő élvezetnek legnagyobb részét. Mindjárt eleve egy konvenczióval
kell kezdenünk minden komédiának az élvezetét, még a Vitéz Lászlóét is.

Ez ugyan elemi igazság, de nem árt néha rekapitulálnunk az elemi
igazságokat. Különben pedig a tulfinomultságot ne Vitéz Lászlónál
keressük.

(1887.)




BUDAPEST VILÁGVÁROS.

Szilvai Tódor professzor, a kit „Liliomfi“ tett ismeretessé, egy rá
nézve nem éppen szép napon ezt a levelet irta a „Krajczáros Ujság“-nak:

Tisztelt Szerkesztőség! Tegnap, Péter-Pál ünnepén, ezer forinttal, egy
unokahuggal, négy bőrös ládával, egy szobaleánnyal és tizenkét
kalapskatulyával beállitottam hazánk fő- és székvárosába.

Az unokahugom, a ki egyszersmind gyámleányom, már tizenhat éves s még
most se látta a legünnepeltebb magyar bonvivant szinészt az ő égszinkék
nyakkendőjében. E miatt sok keserü szemrehányást kellett hallanom: az
utazást nem halaszthattam tovább.

Ujságolvasó és óvatos ember vagyok; képzelhetik, hogy nem indultam meg a
székvárosnak csak ugy bolondjában. Ellenkezőleg; jó előre elküldöttem
folyamodásomat egy előkelő fogadó igazgatóságához, két szoba és a
járulékok kegyes engedélyezése iránt.

Folyamodásomhoz mellékeltem:

a) hugom erkölcsi bizonyitványát, b) kolostori bizonyitványait, melyben
a magaviseletből csupa egyesek foglaltatnak, c) keresztleveleinket, d)
nemesi levelemet, a leszármazási táblával, s a megkivántató hét ős
kimutatásával, e) e kimutatást igazoló összes irataimat, f) egy
kitöltetlen váltóblankettát a magam és két kezes aláirásával, s végre g)
egy biztositó okiratot, melyben magamat a házi szabályok pontos
megtartására kötelezem, egyebekben pedig alávetem magamat a
hotel-igazgatóság minden rendelkezésének.

Igy tiszta lelkiismerettel szállottunk ki a fiakkerből, s nyugodtan
vonultunk be a hotel udvarára. Háznépemet leültettem a bőrös ládákra,
magam pedig a hotel-igazgató után kérdezősködtem, hogy megtudjam, vajjon
folyamodásomat kedvező értelemben intézték-e el?

Szigoru tekintetü ur fogadott, a ki bevezetett az irószobájába.

– Uram, – szólt, – föltéve a szemüvegét – abban a kellemes helyzetben
vagyok, hogy reményeket nyujthatok önnek. Voltak ugyan egynémely
aggodalmaink, de ön bizonyára el fogja oszlatni ezeket az aggodalmakat.
Igy mindenekelőtt a nemességi kimutatás nincs egészen rendben. Hat őst
elfogadunk, de a hetedik ős nem tiszta munka. Ha azonban ön
becsületszavával is jót áll a hetedik ősért, ezuttal elnézzük a hiányt.

Siettem eleget tenni a kivánságának s kijelentettem, hogy hetedik ősöm
épp oly kifogástalan gentleman volt, mint a többi. A szigoru ur
helybenhagyólag intett s azután igy folytatta:

– Hanem ez mellékes. A fő-dolog az, hogy ön elfelejtette beterjeszteni
az esketési bizonyitványát.

– De kérem – vetettem ellen, – a kint ülő hölgy nem a feleségem, hanem
unokahugom!

A szigoru úr levetette szemüvegét, egyet hunyoritott, s ráütve a
hasamra, igy szólt:

– Mindjárt gondoltuk, vén imposztor!

– Kérem, – tiltakoztam – én komolyan beszélek.

– Ez esetben, uram – szólt s arcza ismét ünnepélyessé vált –
ragaszkodnunk kell a köteles orvosi bizonyitványhoz.

Eleinte nem értettem, de aztán megmagyarázta. Minden hotel támasza,
talpköve, ugymond, a tiszta erkölcs, mely ha leomlik, Róma megdől és
rabigába görnyed.

Átmentünk a szomszédban lakó öreg orvoshoz, a ki kiállitotta a
bizonyitványt, hogy hugom felől Róma bátran fennállhat. Aztán diadallal
tértünk vissza a hotelbe, a hol a szobaleányunk, az egyik ládán ülve,
szemlesütve várakozott ránk.

– Uram, – szólt a szigoru ur – beható vizsgálat után arról szereztünk
meggyőződést, hogy ön feslett életet él a szobaleányával.
Figyelmeztetem, hogy ezt mi nem türhetjük…

– De kérem, – bátorkodtam ellent mondani – meglehet, hogy e leánynak a
multja nem kifogástalan, de ez a hotelt aligha érdekli. Különben…

– Elég, uram.

A szigoru ur nagyurias kézmozdulattal véget vetett a kihallgatásnak, a
portás jelentősen sipolt fiakker után, fölszedelőzködtünk s egy percz
mulva ismét az utczán voltunk.

– Hallja, kis öreg, – biztatott a fiákkeres nyájas mosolygással – látom,
hogy kutya van a kertben. De, ha akarja, elvezetem én magukat olyan
fogadóba, a melyik éppen maguknak való.

Köszönettel fogadtam a barátságos ajánlatot s megindultunk. A kioszk
látása azonban fölkeltette a hugom szivében szunnyadó gerjedelmeket, s
székvárosunk e kies pontján megállitottuk a kocsit. Hugom kijelentette,
hogy ő éhes s egyelőre nem óhajt tovább menni.

A szobaleányt óvatosságból kint hagytam, magunk pedig beléptünk az
ózondus kis parkba. Hugom egy égszinkék nyakkendőt vélt látni, s
boldognak vallotta magát.

Korán örültünk. Alig foglaltunk helyet, egy pinczér jelent meg az
asztalunknál, a ki megszemlélvén hugom lábbelijét, nemtetszésének ilyen
szókkal adott kifejezést:

– Ha a dáma azt hiszi, hogy ide a hölgyek gombos czipőkben járnak, a
dáma csalódik.

– Hát miféle czipőkben járjanak ide? – kérdeztem meglepetten.

– Szót se többet, uram – szólt a pinczér tompán és hidegen, mint a
regények angol lordjai szoktak szólani. – Szót se többet. Felszólitom,
hogy ne csináljon botrányt, hanem távozzék, ha nem akarja, hogy a
rendőrség segélyét vegyük igénybe.

Ijedten kotródtunk ki s visszatelepedtünk a kocsinkba. Lelkére kötöttem
fiákkeresünknek, hogy szerény helyre vigyen, a régi patriarkális hotelek
valamelyikébe.

_A fehér Griff_-be vitt, a hol diák koromban kosztoltam. Itt már csaknem
befogadtak bennünket, de egy kis könnyelmüség mindent elrontott. Hugom
elég meggondolatlan volt figyelmeztetni a Lohndienert, hogy vigyázzon a
legkisebb bőröndre, s a vendéglős, a ki ezt észrevette, utánunk sietett.

– Sajnálom, uram – törte szét reményeim bimbaját – de a kaczérkodást e
házban nem türhetjük. Már az előbb tanuja voltam, hogy a kisasszony több
izben bekacsintott az étterembe, de ezt még elnéztem. Azt azonban, hogy
a tulajdon embereimmel sugjon-bugjon, a legjobb akarattal sem nézhetem
el. Kérem, kiméljék meg a házamat.

Megkiméltük a házát, s kezdtem rezignálni. A pakkunkat visszaküldtük a
vasuthoz, magunk pedig megindultunk egy sörház felé.

Eleinte szerencsénk volt, s a levesünket békében fogyaszthattuk el. A
sörházban egy lélek sem volt rajtunk kivül. De mialatt a marhahusra
vártunk, négy katonatiszt lépett a terembe. Ijedten tekintettünk rájok,
és balsejtelmünk nem csalt.

A pinczér marhahus helyett egy levéllel tért vissza, mely a következőkép
hangzott:

„Ez a helyiség nem alkalmas az önféle hölgyecskék czéljaira. Itt
fölösleges minden kacsintgatás. Elégedjék meg a vén szamárral, s álljon
odább botrány nélkül. A vendéglős.“

Fizettünk és mentünk. Okulva az eseten, elkértem hugomtól a
zsebkendőjét, s bekötöttem vele a szemét. Azt reméltem, hogy igy majd
csak sikerül valahol megebédelnünk.

A szobaleány nélkül számitottam. Amint nagy elővigyázattal, jobbra-balra
nézegetve, vezeti a hugomat, egyszerre egy rendőr elállja az utját, s a
nevét meg a könyvecskéjét kérdi.

Kiderült hogy a szerencsétlen lánynak jobb lett volna nem születnie,
mint hogy esti kilencz óra előtt az utczára lépjen. Megkisérlettem
védelmére kelni, de a rendőr igy tromfolt le:

– Szégyelje magát az ur, hogy öreg ember létére ilyen csunya mesterséget
folytat. Most az egyszer hordják el magukat.

Az utóbbi kegyet annak köszönhettem, hogy egy kis barátságos ajándékkal
megerősitettem kedvezőtlen véleményében. Tovább állottunk s hogy jövőben
a hasonló jeleneteket elkerülhessük, bekötöttem a szobalány szemét is.

Aztán magam vezettem mind a kettőjüket.

Hugom farkas-étvágyról kezdett panaszkodni. Megállottam velök egy
matróna előtt, aki cseresznyével kereskedett.

Itt jártam meg legjobban. A matróna rámutatott a kezemben tartott
tizforintosra s igy rivalt rám:

– Ha az ur igaz uton jutott a vagyonához, váltassa fel másutt. Engem nem
csap be senki.

Le kellett mondanunk a cseresznyéről is.

Nem beszélem el összes kalandjainkat. Esti féltizkor holtra fáradva,
étlen-szomjan érkeztünk meg a Hajléktalanok menhelye elé. De itt sem
leltünk bebocsáttatást. A felügyelő megvizsgálta ruhám szövetét, s
kijelentette, hogy az intézetbe csak oly egyének tehetik be a lábukat, a
kik gavalléroktól levetett, kifogástalan angol ruhákban jelentkeznek.

Hogy mégis fedél alatt tölthessük az éjszakát, s hogy étlen-szomjan el
ne vesszünk, csalárdsághoz kellett folyamodnunk. Felültünk a tizenegykor
induló hajóra s utra keltünk Mohács felé. A csel sikerült; a hajón
komoly utasoknak néztek bennünket.

Reggel kilenczkor megérkeztünk Mohácsra.

Ezek után a következőket kérdem:

1. Mit csináljak én itt Mohácson reggel kilencz órakor?

2. Miképpen, mily pártfogók révén lehetne kieszközölni, hogy a mohácsi
koszt után a székvárosi kosztot is megizlelhessük?

3. Minő biztositékokat kell nyujtanom a czélból, hogy Mohácsról
visszatérőben a székvárosban legalább egy éjre meghálhassunk?

4. Mely hatósághoz folyamodjak annak kegyes engedélyezése végett, hogy
hugom a világváros területén szemét állandóan nyitva tarthassa?

Szives távirati válaszukat kérve, maradtam Mohácson, junius 30-án.

Kész szolgájuk: _Szilvai Tódor._

A „Krajczáros Ujság“ felelete igy hangzott:

Szilvai Tódor, Mohács. Sorsjegyét nem húzták ki.




AZ ARÉNÁBAN.

Feküdni a fűben órákig, – nézni felhők imbolygását, – gondolattalanul,
szellő-átjárta, üres fővel bámulni bele a nyugalmas, a béke-adó kékségbe
– ó, mily boldogság!… Ellenben júliusban is itt maradni, ábrándozni az
őserdőkről, és csinálni tovább a czivilizácziót – ó, mi szomorú!

Szó sincs róla, ilyenkor kissé soványak a czivilizátor örömei. A hatóság
azt panaszolja ugyan, hogy a fővárosi ember ilyenkor nagy mulatságot
talál a vizpazarlásában, de végre is, egész nap nem lubiczkolhat a
vezeték drága nedűjében, csak azért, hogy sikeresebben bosszanthassa azt
a tiszteletreméltó hivatalt, a melylyel egy egész város kötekedik.
Előbb-utóbb ráun az ember minden élvezetre, még a vízpazarlásra is.

És aztán kevés a válogatás.

Az igénytelenek, a kik nem szeretik ugyan a port a városon belül, de
szivesen beveszik odakünn, választhatnak a Stefánia-út élénksége, meg a
Gólya csöndje között; a bátraknak, a kalandos szelleműeknek, kiket nem
rettent az úti fáradalom, ott a zugliget; a distinguáltak, a kiknek
versenyre képes a fehér mellényük, benézhetnek a kioszkba; a
vadászatkedvelők kiköthetnek a Szunyog-szigeten; az epikureusok, a kik a
természetet nem tudják sör és kugli nélkül elképzelni, kirándulhatnak a
Gellért magasabb régióiba… de annak a tömegnek, a mely kicseppen
valamennyi ilyen kategóriából, nem marad egyéb nyári öröme, mint a
színkör, polgárias költészetével, s nem épen polgárias kényelmével.

Volt idő, a mikor a színkörbe csak olyan ember kukkantott be, a ki már
éppenséggel nem tudott hová lenni. Esztendők hosszú során át volt ott
akárhányszor: jó társulat, jó műsor, elevenség a színpadon, sőt közönség
is a kulisszák mögött; hanem a nézőtéren, ott ugyan nem volt sokadalom
sokáig. És évről-évre hatalmasabb ellenségévé lett ennek a szegény
bódénak: a szerencsétlen multja. Egész sorát lehetett megnevezni azoknak
az igazgatóknak, a kiket éppen csak az buktatott meg, hogy az aréna
olyan szerencsétlen hírben állott, mint valami középkori ó-torony, vagy
a meredékek szélén álló „szeretők keresztje“, a hol rövid idő során
százan és százan törték ki a nyakukat. Hogyan és mikor keveredett a
színkör efféle szomorú hírbe? – ki emlékeznék rá? Annyi bizonyos, hogy
sok, sok éven át az egész itthon nyaraló Budapest szemében csak az a
gyászos emlékü hely volt, a hol minduntalan új, de mindannyiszor
kétségbeesett színészek küzködnek a fátummal, hiába. A legújabb
világváros igazi közönsége nem is kérdezte: lehet-e ott vigan tölteni az
estét? – tájékára se ment, mint a hogy jómódú ismerősök kikerülik a
szegény özvegy asszonyokat, kiket már látniok is kellemetlen. A
népszinházi habitué, a ki sóvárog az operett után, meg volt győződve,
hogy ha az arénába tévedne, a nézőtért üresen találná; tehát: a mikor
már nem tudott meglenni színház nélkül, kirándult Új-Pestre. Hiába, az
ember társas-állat; seregestül jár és seregestül költözik odább. Mit
keresne a színkörben az eltévedt útas? Hisz ez a bódé elátkozott kastély
hírében áll!

Azaz hogy csak állott. Mert egy szép napon (miért? hogyan? – nem tudni)
beállott a kedvező fordulat. Egy este azok a vállalkozó szellemek, a kik
a forróság elől bemenekültek a színkörbe, hogy legalább lássák a szellős
toaletteket, ha már maguk nem járhatnak kellőleg könnyeden,
meglepetéssel tapasztalták, hogy a nézőtér tele van emberrel. Nem
kitömött bábukkal, hanem valóságos emberekkel. Mindnyájan, a kik ott
voltak, láttára a többieknek, olyan álmélkodással tekintgettek körül,
mint az arab rege Hassan-ja, a ki a varázsló palotájába férkőzve, száz
és száz Hassant pillant meg maga körül. „Nini, ott is egy Hassan! Amott
is egy!“ – szólalt meg bennük a csodálkozás, a hogy ráismertek kávéházi
szomszédaikra. „Hát nem csak én vagyok itt, hanem ezek is! Milyen
különös!“ Ha véletlenül Hongkongban találkoznak, nem örülhettek volna
jobban egymásnak. És azóta a babonának vége.

*

Egy ismerősöm, a kinek a paradoxonait gyakran idézem, _Szép Helena_
előadása alatt mellettem ült az arénában. Egy darabig nem ügyeltünk
egymásra; egyszerre azonban (míg a színpadon a két Ajax bukfenczezett)
hozzám fordult:

– Híszi-e: ez az operett engem álmodozóvá tesz?! Kevés operettel vagyok
így, de ez az egy igazán megzavar. Hóbortos ötletek morózus
gondolatokkal váltakozva kóvályognak a fejemben.

Előadás után számon kértem: magyarázza ki magát.

Ilyenformán felelt:

– Ránk nézve, a kik akkor voltunk fiatalok, vagy fölserdülő legények,
midőn _Szép Helena_ világra szóló sikereit aratta, – ez az operette egy
darab emlékezés. Hisz ön tudhatja, volt a világon egyszer egy Szép
Helena-korszak. Első benyomásaink között okvetetlenül ott találjuk
egyik-másik románczát. Mindnyájan átéltünk egy időt, mikor a világ
legtöbbet emlegetett embere Offenbach volt. Akárhányan vagyunk, a kik
nem _Télémaque_-ból tanultunk francziául, hanem a divatos operettek
kupléiból, s akkortájt e helyett: „Calypso ne pouvait se consoler du
départ d’Ulysse“… ilyen fordítási gyakorlataink voltak:

  Au mont Ida trois déesses
  Se quérellaient dans un bois…

A Bossuet beszédei helyett a _Kékszakállú herczeg_ dalát tanultuk meg
szó szerint:

  Je suis Barbe-Bleue! O gué! O gué! O gué!
  Jamais veuf ne fűt plus gai! O gué! O gué! O gué!

Abban az időben, mikor benyomásaink a legfrissebbek, Offenbaché voltunk.
Talán mert így volt a divat, talán mert így kivánta lelki szükségletünk.
S mivel akkor rajongtunk érte, mindenkorra más szemmel fogjuk nézni ezt
a kicsapongó, pazar szellemet, mint az a hideg nemzedék, mely csak az
imént nőtt fel, vagy az az érzéketlen népség, mely gyermekeinkből fog
majd felcseperedni. A mi engem illet, örökre lelkesedni fogok
_Helená_-ért. Mindig el fog andalítani ez a finom, vidám muzsika, s öreg
napjaimban is meg fog kaczagtatni ez a hóbortos szöveg, ez a senkit,
semmit se respektáló óriási blague, a melyben két tiszteletlen, gúnyos,
éles elme fittyet hány a világon mindennek, a mit valaha ember szentnek
tartott. Én már javíthatatlan vagyok.

De – így keletkeznek a morózus gondolataim – teljes tudatában vagyok
annak, hogy rám férne a javítás, a mint ráfért volna arra a korra is,
mely a _Helenát_ termette. Bizony nyegle, kicsapongó, hazug, aranyfüstös
egy korszak volt – mily kár, hogy elmúlt! Mert vidámabb volt, mint a
miénk. Óh, Szent Nemzetgazdaság!

És emberem éktelen káromkodást hallatott.

– Azóta nem is termett több operette. _Orpheus_-on, a _Gerolsteini
nagyherczegnő_-n és _Helená_-n kivül egy sem érdemli meg az operette
szép nevét. Offenbach óta egy operette-szerző sem produkált egyebet,
mint karmesteri csilingeléseket vagy értéktelen, üres, halva született
operákat, melyek csak a jockey-k és a lakájok zenei érzékét
csiklandozhatják; Meilhac és Halévy óta egy libretto-iró sem ütött össze
egyebet, mint idomtalanságot és hígvelejüséget. Mennyi a szellem ebben a
_Helená_-ban! Mily örömöt lelhet (még a görög műveltségen táplálkozott
lettré is) a pogány világnézet, az Ananke, az olympiai játékok stb.
finom paródiáiban! Látni való, hogy ezek a libretto-készítők az
Institut-be igyekeztek, mig a maiak csak a tébolyházak felé gravitálnak.
Milyen génie ez a Halévy! Fulladt volna meg a bölcsőjében!

(Rá se néztem. Hozzá szoktatott már az efféle fordulatokhoz.)

– Mert a Halévy szelleme, egyesülve az Offenbach genialitásával, több
kárt okozott a világnak, mint utánzóik összes lelki nyomorusága.

(Ejha! – szóltam. De nem hallgatott rám. Megeredt a szava, valamint a
patak.)

– Ötven év óta semmi sem okozott nagyobb kárt a közerkölcsiségnek, mint
az operettek eme chef-d’oeuvre-jei. Ugy mosolyog, mintha locus communist
mondtam volna. Máskép gondolom a dolgot.

(Dehogy mosolyogtam!)

– Gondolja csak át ezeknek az operetteknek a tartalmát. Mindaz, a mi
tiszteletreméltót csak ismer, kifigurázva bennök. Helena nevetségessé
teszi a királyságot Agamemnonban és a hülye Menelausban, a papságot az
alávaló Calchas-ban, a hadsereget a „türhetetlen“ Achillesben, a
_Nagyherczegnő_ a nemzetiségi eszmét a gerolsteini államszervezetben, az
arisztokrácziát Pál herczegben, a kit pofonokkal nevelnek előkelővé.
Helena maga, a királyi felség, csak egy kis „cascadeuse“, _Orpheus_-ban
az Olympus lakói kankan-t járnak. Nevetséges ezekben az operettekben
minden, a mit az emberek évszázadokon át respektáltak: az államfő
hatalma, a vallás, minden felsőbbség, – nevetséges a hitvesi hüség
(Orpheus), a férj joga (Helena), – nevetséges a mitológia, Homér, sőt a
Szépség is! A Szépség, melynek a nevetséges Homér az Iliász harmadik
énekében oly gyönyörü monumentumot emelt, abban a pár sorban, a hol a
trójai öregek Helena láttára bevallják, hogy: ezért az arczért érdemes
végig szenvedni a háborunak minden nyomorát.

(Közbe akartam szólni, hogy talán Halévy is jó véleménnyel van a
Iliászról, – de a fejemre zuhogó szóárt nem tudtam feltartóztatni.)

– Ne felejtse el, hogy a közönségnek épp a legkönnyebben befolyásolható
része az, a mely a szöveget minden részletében megfigyeli: a nép és a
gyermekek. Azok gondolkoznak, kérődznek legtovább a hallott szövegen, a
kik a blague-ot legkevésbbé tudják ellenőrizni. Azok következtetnek
belőle legtöbbet, a kikre nézve a legveszedelmesebb. Sem az alsóbb rendü
néző, sem a gyermek nem megy haza a szinházból tanulságok nélkül.
Ezekből az operettekből szép tanulságot szerezhet, ha látja, hogy olyan
személyek, a kiket az iskolában respektálni tanult, a szinpadon csak
ostoba vagy aljas szerepet játszanak. Ugyancsak erősbödni fog benne a
felsőbbség iránti tisztelet! Láthatta, mily eredményekre vezetett
Francziaországban az operette leczkéje: a derék nép belátta, hogy a rend
nevetséges, s most már Boulanger kell nekik!

Várta, hogy én is mondjak valamit; belém akart kötni.

– De hisz a felsőbbséget kritizálták mindenféle módon, és minden időben,
fogja ön mondani. Igaz, megirtak róla mindent, a mi csak képzelhető, a
kritikáktól kezdve a rágalomig; gonosznak, jogtalannak, nem bánom:
rettenetesnek festették, de mindez csak gyerekség. Nevetségesnek az
operett: _Helena_ et consortes mondották először. Azok csak gyülölséget
szitottak, az operett megvetést keltett iránta. S a nevetség biztosabban
öl, mint a gyülölet. Most, most csak Boulanger kell nekik; bizony
mondom, ha Offenbach még vagy tiz olyan remeket ir, mint _Helena_,
Louise Michelt és az anarchiát követelnék.

Nem állhattam meg: közbe kellett szólnom.

– Ön Louise Michelhez téved – Szép Helénától!

– Hagyjon már egyszer engem is szóhoz jutni; hisz fogalma sincs róla,
mit akarok mondani!

Az ijedtségtől elállt a szavam. Hát mindez csak bevezetés volt!

De rövidebben végezte, mint előre gondoltam.

– Mindez, a mit mondtam, még hagyján. Offenbachnak, Halévynek, ennek a
szépséges _Helená_-nak legnagyobb büne az, hogy utánzókat kreáltak, a
kik különben csizmát foltoztak volna. A mai operett, szellem és zene
nélkül, folytatja a rombolás müvét, és már nemcsak a felsőbbség, hanem
az alap, a társadalom alapja ellen. Ezek az elcsapott kántorok és
hangjegymásolók, a kik a mai operetteket kalapálják össze, nem mervén
nevetni a felsőbbséget (a théma nem uj és nem is csábitó), nevetik
azokat az eddig respektált elveket, melyek mindekkoráig a társadalmi
egyensulyt fentartották. Megvetést csepegtetnek a népbe és a
gyermekekbe, suttyomban, lopva, de nem kevésbbé biztosan, minden oly
szent hit és elv iránt, a mi az embereket összetartja: nevetségessé
teszik az Erkölcsöt. Nem a sikamlósságukban van ezeknek a
pseudo-operetteknek a veszedelmessége, a mint oly gyakran panaszolják,
hanem a tiszteletlenségükben, abban a silány kaczajban, melylyel a
legkomolyabbat emlegetni merik. Megengedem, hogy soha operettben nem
hangoztattak olyan elméleteket, mint a minőket mindenki olvas komoly
könyvekben, vagy a minőket mindannyian megnézünk öt felvonásos
drámákban. De bármily czélzatuak is ezek a könyvek, vagy ezek a drámai
müvek, komolyan tárgyalják a komolyat és nem teszik megvetés tárgyává a
szent ideákat mint az operett, hasonlóan ahhoz a hindu bölcsészhez, a ki
minden nagy metafizikai kérdés hallatára, s az összes emberi nyomoruság
hallatára csak: nevetett. A mi engem illet, mélységesen utálom ezt a
nevető bölcsészetet, a melyet ezer és ezer szinházban minden este
föltálalnak három felvonásban, tánczczal, örömére a kocsisoknak. És ez a
bölcsészet soha sem születik meg _Szép Helena_ nélkül. – Különben
megvallom, hogy ma este igen jól mulattam.

És fütyölni kezdte _Helená_-ból:

  – Oh, ez csak álom! Ez csak álom!

(1887.)




SYLVANA.

Én még láttam néha. Érett teli, barna szépség volt; olyan arczczal, a
melyet a szobrászok örömének lehetne nevezni, és olyan idomokkal, a
minőkről a nagyon fiatal legénykék, meg a vétkes öregek szoktak
álmodozni. A profilját, azt többet dicsérgették; valóban csak antik
kaméákon lehet látni olyan vonásokat, mint az övéi voltak. De arcza
szépségénél sokkal inkább szemet szurt alakjának a pompája, formáinak bő
tökéletessége.

Valóságos huszár volt az asszonyok közt; olyan feltünő alak, a kit észre
kellett venni száz asszony között is, a kiknél mindnél asszonyabbnak
látszott. A mint a Bois de Boulogneban a gyémántjait szellőztette, s
kis, könnyű kocsijában meghurczoltatta szép, lomha testét, hasonlóan egy
pihenő Dianához, a ki most csupa kényelem, de a kiről leolvashatni, hogy
a lustálkodás óráin kivül aczélos mozdulatai vannak: ugy tünt fel, mint
egy gyönyörü nőnemü masina, mely mintha csak arra volna teremtve, hogy
valóságra váltsa a szertelen kivánságok ábrándképeit. Szép volt, s
minden szépséggel teljes, akár a svájczi kártyákon a Nyár. És sokkal
több lélek nem is sugárzott le az arczáról, mint erről az emlitett szép
képről, mely a polgári életben, ha nem csalódom, arra van hivatva, hogy
a tök felsők s a tök királyok veszedelme legyen.

Akkoriban nem volt semmiféle szinháznál; a párisiak meg tudtak lenni az
ő művészete nélkül. Úgy mondták, ez a müvészet soha sem emelkedett felül
bizonyos, szerénynek nem mondható középszerüségen. Amint hogy őt nem is
valamely isteni szózat küldhette a szinfalak világába, hanem inkább az a
bölcs belátás, hogy a szépség is jobban észre vevődik gázvilágnál, mint
a véka alatt. Az ő szépségét hamar észre vették: volt része tapsban,
ünneplésben is. Ha a játéka nem is szántotta az eget: a toalettjei, meg
a gyémántjai hatottak, mint hatnak egyéb szinházi látnivalók. Persze, az
effélével hamar be lehet telni.

De a pihenő Diana, aki pedig nem szorult rá, hogy néhány száz frankért
havonkint Theramenes elbeszélését hallgassa, visszasirt a szinfalak
közé. Talán megszokta a tapsot meg a szinpadi bokrétákat, talán a
hervadás idején még inkább szomjazta az ünnepeltetést, mint annak
előtte; elég az hozzá, minden követ megmozgatott, hogy szinpadot
találjon a maga impozáns középszerüségének. Természetesen, be is telt a
vágya; tehetséget még nem lehet pénzen vásárolni, de szinpadot igen. És
Sylvanának volt pénze rá, hogy megvehesse a legnagyobb szerepeket, a
melyek, mint ismeretes, egyszersmind a leghatásosabbak.

Végre a nagy sugó azt mondta: „Csitt!“ A mulató Páris ismert figurái
közül egyszerre csak eltünt a Sylvana hatalmas alakja; valami
gyerekbetegség ölte meg szegényt. Valószinü, hogy mint jó keresztény
halt meg; gavallérjaitól, a kik közül többen fölvitték származásukat
egész a keresztes háborukig, alkalmasint megtanulta, hogy a vallásosság
uri és igen illedelmes dolog. És, ki tudja, ez a megtestesült számitás,
akinek az élettörténete abból állott, hogy felváltotta önmagát minden
elképzelhető értékre: ékszerekre, pénzre és toalett-czikkekre, ez a
józanság, mely sohase érezhetett szenvedelmeket és csalódásokat, ez az
asszonnyá vált gyomor, meglehet, élete utolsó órájában egész komolyan
imádkozott érte, hogy odaát ne osztakozzék a szegény ördögök sorsában,
hanem lehető kényelmes páholyból nézze a páriák vezeklését.

Gyermek, férj, szerető, barát aligha ritt utánna, legfeljebb a bankárja.
És hamarosan el is felejtették, mint egyéb horizontale-okat szokás.
Mintha bizony nem lett volna legpompásabb virága annak a különös
flórának!… De aztán megjelent egy könyv, mely még egyszer felfrissitette
az emlékezetét.

Lapozgassuk egy kicsit ezt a könyvet.

Ez a könyv egy katalógus, mely Sylvana értéktárgyainak a leirását
tartalmazza. Mert bármilyen kitartással igyekezett is a szép és értékes
tárgyak muzeumává tenni a lakását, ennek a muzeumnak végre is szét
kellett kallódnia; ha egész életében nem is volt egyéb gondolata, csak
az, mint a hollónak: kaparni, a drágaságait bizony nem vihette el
magával. S ezek a drágaságok végre is dobra kerültek a Hotel-Drouotban.

Ebben a palotában mindennap árvereznek, de ott sem mindennap látni
hasonló gyüjteményt. Volt a Sylvana hagyatékában minden, mint a jó
boltban. Épületes dolog kissé keresztül futni rajta, mi az, a mit a
katalogus hirdetett.

Mindenekelőtt persze az ékszerekről szól az érdekes könyv. Volt a
hagyatékban gyémánt- és gyöngynyakék tuczatszámra, gyémánt- és
gyöngy-melltü, mégegyszer annyi. Aztán egy sereg gyürü, láncz és
karperecz. Továbbá órák, médaillon-ok és egyéb csecsebecsék, mind
aranyból, drágakövekkel kirakva. Majd egy tenger értékes semmiség, egy
kis ékszeres bolt, melynek a leltára legfeljebb a zálogházasokat
érdekelhetné. De nevezetes ebben a fejezetben: husz arany bonbonnier és
rokoko-stilben készült puderes-skatulya, a czigaretta-szelenczék és
hasonlók, melyek rég elköltözött nagyurak és nagyuri nők arczképeivel
vannak diszitve s elárulják, hogy valaha családi-ereklyék lehettek.

Második fejezet. A másfélszáz aranytárgy után az ezüstnemü következik
sorra. Mindenféle szerviszek, mindenféle stilusban, az összes Lajosok
korszakainak különböző izlésére vallva. Szerviszek teának, kávénak,
csokoládénak, gyümölcsnek, csemegének, több tuczat ezüst evőeszköz és
egy kristály-szervisz, ezüst diszitésekkel; serlegek, carafe-ok, kannák
és toute la lyre. Aztán a mosdó asztal kincsei… de ebben a fejezetben a
legnevezetesebb az, hogy az ezüstökre rá vannak czizelálva Sylvana
udvarlóinak a családi czimerei.

Uj dal. Ismét szerviszek, itt már porczellánból. Minden szervisz hatvan
darabból. Sèvres drágaságai, porczellán-szobrok, japán vázák és fali
tányérok. Harmincznégy festmény; egy tuczat legyező akvarellekkel.
Bronzok, gyertyatartók, kandeláberek. Következnek a butorok. Ezek rózsa-
és mahagóni fából valók; minden darab egy-egy müremek. A katalógus
többet mond róluk, mint a mennyit a müvészettörténet fog mondani
urnőjükről. Kincsek szőnyegekben, csipkékben, függönyökben. Végre a
ruhák. A leltár összeállitója szerint a müvésznőnek kétszáz velenczei
csipkével diszitett inge, háromszázötven himzett batiszt kendője, ötszáz
pár selyem harisnyája és juponja volt. A ruhatár százötven bársony és
selyem öltönyből s husz köpenyből áll. Ágynemüekben sem volt szegény.
Hatvan himzett lepedője és száz párnája kerül árverésre.

A katalógus nem teszi hozzá, de valószinü, hogy az utóbbiakon már a
saját családi czimere látható. Egy égő sziv, ezzel a körirással: A kis
ajándékok tartják fenn a nagy barátságokat.

*

Sylvana az elvek embere volt: a személyek kérdésével nem igen törődött.
Valószinüleg jobban kedvelte az igazhitüeket, de nem vetette meg a
szaraczéneket sem. Mégis valamelyesképpen ő is disztingvált az emberek
között, a szerint, hogy mily mértékben becsülték meg az ő jelmondatát, s
volt egy ember, a kit külön hely illet meg a Sylvana életrajzában.

Ez az ember a jónevü Bourbon családból származott. Kellemes, nyájas öreg
ur volt, aki borzadt a családjára nézve oly kedvezőtlen politikától s
egész életén át inkább csak a derüs szemlélődésre szoritkozott.
Változatosság okáért, s hogy nevét ő is arany betükkel vésse be Klió
márványlapjára, megirta öt kötetben egy ősének többé-kevésbé szerencsés
hadi müveleteit, s ezérte nem a titkárját választották be az akadémiába,
hanem őt magát. A kiváló történetiró különben értékük szerint becsülte
az örökségéül jutott szép dolgokat, a porczellánt meg tudta
különböztetni a bronztól s nagy amatőr hirében állott. Egy nagy
amatőrnek persze értenie kell a szinpad ékességeihez is. Szóval igen
kitünő öreg ur volt, a kinek, majd elfelejtettem legjelesebb
tulajdonságát, nevezetesen azt, hogy övé volt Francziaország legnagyobb
vagyona.

Ennek az urnak a családi czimere a lehető legsürübben szerepel a Sylvana
kis ereklyegyüjteményében. A kiváló történetiró családjában a bőkezüség
már hagyomány, s ugy hiszem, őse volt az a nemes ur is, akiről Tallemant
des Réaux beszél. Az emlitett nemes ur egy éjszaka véletlenül egy
udvarias utonállóval találkozott, de legnagyobb sajnálatára nem volt
birtokában se az órájának, se egy hitvány maravédinek. Ellenben másnap
magához rendelte az utonálló urat és bőségesen kárpótolta, nehogy ez
elmondhassa, hogy a mikor hozzá folyamodott, sajnos, hiába fáradt. Ez a
kis románcz, melyben az utonálló urias bizalma különösen tetszetős,
kellőképpen jellemzi az egész családot egészen a kiváló történetiróig.

A fölötte kitünő öreg ur bizonyára igen szeretetreméltó ember volt, de
hát: „a kis ajándékok tartják fenn a nagy barátságokat.“ S Sylvána
megbecsülte még a mosdó eszközöket is, ha ezek czizelált ezüsttel voltak
diszitve s nem szükölködtek családi czimer nélkül. Viszont, a kiváló
öreg ur ősi, bebalzsamozott hirneve megkivánta, hogy pártfogói
hajlandóságait ne holmi kóbor virágárus lányokkal, hanem kiváltképpen a
müvészeteket képviselő szép asszonyokkal szemben érvényesitse, s Sylvana
abban az egy dologban csakugyan hasonlitott Arnould Zsófiához, hogy
szive tárva volt az efféle hajlandóságok előtt.

Egy pillanatra ugy tetszik, mintha a szegény embereknek helyeselniök
kellene az efféle megalkuvásokat. Végre is, ez az első kisérlete a
progressziv adó behozatalának. Az óriási tőke, mely pártharczok,
vallás-változtatások, birtok-elkobzások s országos alkuk révén verődött,
halmozódott össze, az állampénztár megkerülésével ugyan, de megint csak
visszakerül a nép közé, melynek a verejtékéből keletkezett. Csakhogy –
ó, iróniája a sorsnak! – az arany uj, de ismét csak szennyes medret ás
magának. A tékozló, erőtlen kezekből szerte hullott vagyon olyan
elemeket istápol, melyek maguk sem életre valók.

A munka gyümölcse visszaszáll a nép közé, de olyanoknak örökébe jut, a
kiknek a jóléte már bünben fogantatott. S valószinüleg, ehhez képest, a
szegény emberek egy cseppet sem örülnek ennek a kisérletnek, mely a
progressziv adót ilyen módon akarja valósággá tenni.

*

Már régóta távoznak a kecses rokoko-istenségek. Sylvana körülbelül az
utolsó Lais volt, a kinek a puderes haju Ámor akvarellekkel diszitett
legyezőket és velenczei csipkéket nyilazott össze. A kellemes öreg urak,
akiknek nincs egyéb dolguk, mint megirni öt kötetben az ük-nagybátyjuk
hadi müveleteit, egyre kevesbednek s amennyiben tovább virulnak, olyan
zsugoriakká válnak, akár csak a legközönségesebb szaraczén. Ámor… Ámorra
nem lehet ráismerni többé. Ámor konvertál, alkuszik és garasoskodik.

Egygyel több a legenda, melynek, immár vége mindörökre. Ó szegény,
kecses, puderes haju istenségek! Ó, kellemes maniére-ek! Ó, kedves
kultusza a szép dolgoknak!

Szó sincs róla, éjjelente sok kis polgárasszony áll a mosóteknő mellett,
s még többen egész nap futnak, fáradnak, vagy hurczolják fel s alá
köhőgős gyermekeiket, hogy becsületben és egészségre neveljék fel őket.
Szó sincs róla, a tisztességes leányok, a kiknek a szeme megromlott, mig
a Sylvana csipkéit készitették, szintén emberek. Szó sincs róla, sok
nyomoruságon lehetne segiteni, ha nem volna olyan szép szenvedély a szép
dolgokat összegyüjteni. És mégis kár, ó Sylvana, hogy nem maradsz meg
hirmondónak ebből az elmult világból, hogy nem maradsz meg örökkön, mint
egy szép szobra a modern Vénusznak!… A jövő emberei nem fogják elhinni,
hogy a mult milyen ostoba volt, nem fogják elhinni, hogy volt egy idő, a
mikor minden kitelt az emberi önzéstől.

(1892.)




DIÁKHALÁL.

A legelső szép tavaszi napon két kis diák kiment az erdőbe, hogy –
meghaljanak. Az egyik revolvert vett elő, lelőtte a másikat, aztán
megölte magamagát. Azért szövetkeztek a halálra, hogy erőt meritsenek
egymás jelenlétéből, s az utolsó perczben el ne menjen a bátorságuk. Egy
kissé nehezökre esett az élettől megválni, de meg kellett halniok, mert
féltek a vizsgálattól. Abban az esztendőben ők kezdték meg a sort. Ez a
sor évről-évre ugyanakkora. Mire az iskolai értesitők széthordják a
világba a tanár urak ad hoc készült elmefuttatásait: Magyarországon
huszonöt-harmincz kis diák dobja el magától az életet, azért, mert félt
a vizsgálattól, vagy mert megbukott a vizsgálaton.

Milyen oktalanság! Vagy ha ugy tetszik: micsoda idegesség! Hogy
meneküljenek a sokkal csekélyebb rossztól, mindjárt a legnagyobb rossz:
a nihil karjaiba vetik magukat! Mi történhetett volna velök? Megbuktak
volna; egy évvel későbben jutnak a kenyéradó pályára; dorgatóriumban
vagy még keményebb megfenyitésben részesülnek; szomoruságot okoznak
szüleiknek; mesterségre adják őket; katona-iskolába kerülnek vagy más
helyre, a hol ugyancsak meg kell szenvedniök korábbi mulasztásaikért. De
hát micsoda mindez az ultima ratio-hoz képest! Milyen csekély ellentálló
képesség! Milyen sötét oktalanság!

Vannak, a kiket a statisztika mindennel megvigasztal. Ezek a
következőképpen okoskodnak: Ha Magyarországon évről-évre elveti magától
az életet huszonöt-harmincz diák, s ez a jelenség minden esztendőben,
csaknem azokat a számokat mutatva, ismétlődik: akkor ennek igy kell
történnie, akkor ebbe bele kell törődni. Sebaj. Hadd hulljon a férgese!
A gyönge hull el, a csekély ellentálló képességü, a leghanyagabb, a
tanulásra nem való elem, a salak, mely ugy se volt életrevaló. Nincs az
a szükséges intézmény, a melynek ne volna ilyen csekély ezrelék
áldozata. A villamos több emberéletet tapos el. Pedig a villamosra nincs
olyan nagy szükség, mint az iskolára. Az iskolának sokkal, de sokkal
több áldozatot is meg lehetne bocsátani. S ezekért az áldozatokért nem
nagy kár; az életben épp oly hasznavehetetleneknek bizonyultak volna, a
milyen élhetetlenek voltak az iskolában.

Ezzel az okoskodással, mely törvénynek állitja a jelenséget s
hitágazattá teszi a statisztikát, mindent be lehet bizonyitani; azt is,
hogy minden, a mi történik, jól történik, jobban már nem is
történhetnék. És ez nem igaz. Ha igaz volna: akkor értelmét veszitené
minden emberi erőfeszités s nem maradna okosabb tennivaló, mint
enni-inni, már a kinek van mit, aludni és várni, mig egy nagy földrengés
vagy más kataklizma végez a világgal. Szerencsére senki se hiszi ezt s a
kik a statisztikát megfellebbezhetetlen törvénynek állitják, ezt csak
jóravaló restségből teszik. Mindenesetre kényelmesebb egyszerüen
megnyugodni, mint a baj gyökeréig ásni s küzdeni a rosszal, a hogyan
tudunk.

Pedig hát senki se bizonyithatja be, hogy ha Magyarországon
esztendőről-esztendőre huszonöt-harmincz öngyilkosság történik az
iskolákban, ennek igy kell történnie, s hogy ebbe bele kell törődni.
Mindenekelőtt nem szabad kicsinyelni a dolgot. Gondolkozzunk az
„elveszett anyag“-ról akármiképpen, kétségtelen, hogy minden kis diák
élete: érték, s minden emberélet hasznos lehet valamire. Ha ez a „salak“
az iskolában nem tudott érvényesülni, mert nem volt odavaló, ebből nem
következik, hogy később, az életben se érvényesült volna. A villamossal
való hasonlat se találó. Ha a vigyázatlanságból történő emberhalálokat
nem tudjuk meggátolni: ez a kikerülhetelen végzet, az elemi csapás. A
diákhalált semmi ilyen végzetes nem előzi meg. Ezek a szerencsétlen
gyermekek semmiért, ok nélkül halnak meg; csak azért, mert ferde a
gondolkozásuk. Nem tudni, nem is valószinü, hogy ez a ferde gondolkozás
szintén afféle végzetszerü valami volna, a mit már ugy hoztak magukkal a
világra. Ellenkezőleg, a dolog természetéből azt következtethetjük, hogy
ferde gondolkozásuk szerzett valami, s azt az oktalanságot, mely az
öngyilkosságba üzi őket, csak beléjök nevelték.

Sokan – s ez a megjegyzés bizonnyal figyelemreméltó – arra utalnak, hogy
nagy igazságtalanság a szóbanforgó esetekért pusztán a nevelés mai
rendszerét s a szegény tanárokat okolni, a kiknek sokkal több bajuk és
gondjuk van, semhogy még erről is ők tehetnének. Végre is nem
foglalkozhatnak minden egyes növendékükkel annyit, hogy lelkükre olyan
befolyást gyakorolhatnának, mely ezeket az eseteket kizárná. Az illetők
figyelmeztetnek arra, hogy azelőtt nem igen fordultak elő hasonló
esetek, s erre támaszkodva azt vitatják, hogy a baj oka: tisztára a
korszellem. Az általánosan megromlott, léha világnézet, a rettenetesen
elterjedt idegesség, a kötelesség-érzet eltompulása, az ideálok
elhanyagolása, s főképpen az elpetyhüdt szervezetek fátuma: a csekély
ellentálló képesség, melyet a szerencsétlen gyermek a szüleitől örököl.

Ebben a megjegyzésben van igazság, de a következtetés téves. Igaz, hogy
a „korszellem“ kedvez ennek a bajnak és sokkal nagyobb számban
produkálja az alkalmas médiumokat, mint a régi jó világ egészségesebb
szelleme. De először is a korszellem s az ennek megfelelő csekély
ellentálló képesség ezt a jelenséget magában még nem magyarázza meg; a
léha világnézet, az ideáloktól való eltávolodás s az élvezet
kultuszainkább azt hozná magával, hogy a degenerált egyén jobban
ragaszkodik az élethez s ennek materialisztikus örömeihez, mint az
ideáloknak és a kötelességeknek élő, erősebb legény. A baj terjedését a
korszellem csak megkönnyiti, de magát a bajt más idézi elő, mint a hogy
a rossz ivóviz terjeszti a járványt, de magát a tifuszt egy baczillus
okozza. S aztán, ha a korszellem csakugyan melegágya ennek a bajnak,
ebből nem az következik, hogy a régi jó világról sóhajtozva s jobb
erkölcsöket prédikálva a pusztában, tegyük össze szépen a kezünket.
Ellenkezőleg, az következik, hogy számolni kell a kedvezőtlen
konjunkturákkal, a mi ellen egyelőre semmit se tehetünk s annál
fokozottabb erővel kell küzdeni a baj ellen. A kiknek ezen a téren
feladataik vannak, kettőzött buzgalommal teljesitsék a kötelességüket.

S a baj alapokát igenis az iskolai nevelés mai rendszerében, vagy
inkább: ezek végrehajtóinak, a tanároknak egy tévedésében, vagy legalább
is figyelmetlenségében találni meg. Világos, hogy nem a tanárok
összeségéről, még csak nem is többségéről van szó, csak egyesekről, a
kik annál inkább felelősek. Mert a hiba onnan ered, hogy az ilyen tanár
megtéveszti a gyermek gondolkozását s olyan ideákat csepegtet növendékei
lelkébe, a melyek az iskolai rend czéljaira talán alkalmasak, de
megzavarják az életről való fogalmaikat. Az ilyen tanár maga is
tévedésben él, s ha oktalanul tulságos, az igazán komoly dolgokhoz mérve
aránytalan fontosságot tulajdonit az általa propagált szerény
ismereteknek s ezek életreszóló jelentőségének, továbbá, ha még nagyobb,
szinte nevetségesen tulzott fontosságot tulajdonit a pedanteria apró,
praktikus vagy impraktikus, szerencsés vagy szerencsétlen szabályainak:
a tévedése menthető, mert hiszen ez a mesterség, az ismeretek és a
regulák kicsinyességeivel való állandó foglalkozás könnyen egyoldaluvá s
félszegen gondolkodóvá teszi a nem éppen erősfejü embert. De milyen
kártékonnyá válhatik ez a menthető tévedés! S mennyire kitünik itt a jó
tanár értéke!

Ne magyarázzunk ki mindent a korszellemmel, hanem szivlelje meg a tanár
ezeket a gyakori jelenségeket, a melyek egy kis belátással és egy kis
munkával kiirthatók, s a melyek, ha mindenki nemcsak félig-meddig, vagy
nem fonákul, hanem ugy teljesitené kötelességét, a hogy kell, a hogy
helyes: egyáltalán nem fordulnának elő. Szivlelje meg a jó tanár, hogy
ebben a tekintetben nem lehet eléggé figyelmes, s szivlelje meg
valamennyi, hogy tanitása milyen következésekkel járhat. Meglehet, nem
csupán a korszellem az oka, hogy a szóbanforgó jelenségek ma
gyakoriabbak; része lehet ebben annak is, hogy mig ma a tanárok egy
része csak órákat tartó pedáns hivatalnok, régebben több volt az olyan
tanár, a ki nem akarta tulszárnyalni a nagy tudósokat, de büszke volt
rá, hogy emberséges ember.




ROSE POMPON.

Mikor Rose Pompon fölszállt az égbe (s a nagyobbik kaput nyitották ki
neki, mert szépen meggyónt, megáldozott) – ott, hol soha se hang, se
nesz: nagy sugdolódzás támadt az árnyékok között. Mint két hullámfal,
amelyek közé egy tengeri szörnyeteg ir széles barázdát, ugy huzódott
szét árnyéka körül, s ugy csapott össze mögötte az idvezült nők szent
serege. És Génuai szent Katalin nem állotta meg, hogy századok óta
először, meg ne szólaljon fennen:

– Hát már idefenn is panamáznak?!

A megjegyzés éle kétségen kivül a türelmes Szent Péter ellen irányult.
Génuai szent Katalin alázatos lévén alant, a földi téreken, jogot
szerzett rá, hogy mint mennyei ara, fenszóval beszélhessen jegyese
országában.

– Azért háltam töviseken – szólt a megdicsőült szüzek koszorujához –
azért bőjtöltem és sanyargattam magam, patyolat-testemet azért tettem ki
a vörös hangyák marásának, hogy idefenn együtt legyek ezzel a
személylyel?!…

Szavának szinte földi csengése volt, s ott, hol a sóhajtás már
indulatszó, mindenek megrezegtek a kifakadásra.

De Szent Ágoston, aki hireket várva a földről, ott járt-kelt körülöttük,
csöndesen ellent mondott:

– Hagyd el, Katalin, nem értesz te ahhoz!

– Meglehet – szólt büszkén Genua patronája. – De azt tudom, hogy ez az
árnyék rossz életet élt!

– Rossz életet élt – visszhangozták sóhajtva a szent hajadonok.

– Az élete rossz volt, de ő maga nem – felelt Szent Ágoston. – S mivel
odalenn még tiszta öntudatnak sem örvendhetett, nagyon megérdemli, hogy
teljes kárpótlást találjon az örök békességben.

– Hát a tisztitó tűz mire való? – sóhajtott egy glória nélkül való
hajadon, akinek némely földiek közönbössége nyitotta meg a mennyek
kapuját. – Vagy talán az, aki makula nélkül maradt, nem különbözik
érdemben ama másféle jó lelkektől, kik odalenn árkon-bokron át,
jobbra-balra dobálták féketőiket?!…

– Bizony rosszul beszélsz – vitatta a szent – s nincs igazad, ha érdemed
még most is elégedetlenné tesz egy kevéssé… Lemondásod nem volt oly
szertelen s amit nem ismertél meg, kevesebbet ér még, mint gondolod…
Sajnos, járatosabb vagyok nálad a földi dolgokban: mea culpa, mea maxima
culpa! De éppen azért, tudom, hogy mit beszélek.

A glória nélkül való hajadonok közül néhányan figyelni kezdtek;
bármennyire megtisztultak is a föld porától még nem vetkőzték le minden
emlékét annak, hogy valaha egy porhüvelyt czipeltek magukkal.

De a nagy kazuista ismét Katalinhoz fordult s nem törődve a
glóriátlanokkal, a vértanuhoz intézte a szót.

– Nem vagy igazságos Péter iránt, amint hogy akik a földi életet nem
ismerték meg a maga teljességében, a hetedik dicsőség-körben is
szigoruan, tehát hibásan itélnek. Péter jobban ismeri nálad az Irgalom
szándékait s egy cseppet sem bóbiskolt, midőn ezt a szegény árnyékot
körünkbe bocsátotta. Mit tudsz te a szegényről? Csak a vétkeit. Az
irgalom látja őt magát. Ne hidd, hogy ez a lélek, akitől oly ijedten
huzódtatok félre, csak kegyelmet kapott. Bizonyára keservesen megbánta
vétkeit (egy kicsit későn, de hol volnék például én, ha nem ér többet:
későn, mint: soha?!), meg is vezekelt értök (talán egy kissé akaratán
kivül, de oh mily sokan köszönhetjük megtérésünket egy kis
oldalnyilalásnak!) – mégis más hozta őt ide, ilyen hamarosan. Nem a
szánom-bánom, nem a vezeklése, hanem az, hogy: alapjában soha se volt
rossz. Csunya életet élt, de nem vétett csak önmagának s hogy végiglen
ne vétsen senkinek, meg tudta tagadni még a hiuságát is. Pedig minden
vétke csak hivalkodásból eredt, ostoba, gyerekes hivalkodásból. Szerette
a czifraságokat, a rongyot, a szines köveket, a muzsikaszót és a
kivilágitást, szerette, hogy butaságokat suttogjanak a fülébe, hogy
ficsurok, katonák és utczaseprők nyavalyogjanak utána, szerette, hogy
„ringe–ringe–rájá“-t játszanak körülötte, s igy kiáltsanak felé: „Üdvöz
légy, Rose Pompon! Üdvöz légy, világszép hetaera!“… Mondom, ostoba és
gyerekes volt a hivalkodása, értelem nélkül való, mint a vadembereké
akik orrukban egy rézkarikával hetykélkednek az őserdők imádságot
parancsoló, sejtelmes csöndjében. De te nem tudsz a vademberekről, ó
Katalin, mert nem hallasz hireket a földről, mint én, a tudnivágyó és
szent, a te egyszerűséged, szent és boldogsággal teli, Katalin. Kár,
hogy egyszerűségedben hivalkodó vagy, mert hiú vagy erényedre, Katalin,
s mennyivel ártatlanabb a tiednél az a gyerekes hivalkodás, mely e
szegény árnyékot bünre vitte! Ő rongyaira, gyerekjátékokra volt büszke,
te gőgös vagy értékes, ragyogó erényeidre. Ő együgyü volt, de te kevély
vagy! S ha még magad is ily hibában találódol, miért itéled el ama
szánandó balgaságot?! Mert ez a balgaság bünös életre vitte szegényt?
Lásd, ez a bünös élet nem egészen olyan, mint aminőnek véled. A jámborok
azt képzelik, hogy csupa mámorral teli; a tapasztaltak tudják, hogy több
a terhe, mint az öröme. Bizony mondom neked, nem talált benne annyi
gyönyörűséget, mint e szüzek gondolják. A bünös élet sem adhat több
örömet, mint amennyi bármely asszonynak adatott; a hetaera nem örvend
többnek, mint egy szerelmes asszony. Nem a mámora több, csak az undora.
Ez a szegény árnyék is sokat elengedett volna abból, amiért oly igen
lenézitek. De elviselte a kurtizán-mizériákat, el a szégyent, a bünt,
mindent, ostoba hivalkodásból. Mert a hivalkodás, ez az értelem nélkül
való vétek, képessé tesz mindenre, ha egyszer hatalmába ejtett. És
mégis, látod, akitől oly undorral fordulsz el, végezetül még a hiuságát
is meg tudta tagadni, hogy ne vétsen azoknak, akiknek csak szégyenét
köszönhette. Ha nem volt szép az élete, szép volt a halála.

Igy beszélt Szent Ágoston, mert Szent Ágoston szeretett értekezni. Már
senki se hallgatta, mert ez az értekezők sorsa.

*

Bocsánat ezért a kis misztériumért – (vagy ha ugy tetszik:
misztifikáczióért) – a melyben profán gondolatokat tulajdonitok a
legendák tisztes alakjainak. Távol van tőlem minden impietás. De,
gondoljunk bár az égiekre, mindig a földön maradunk. Heine beszéli, hogy
a mikor Grönland lakóit dán misszionáriusok keresztény hitre akarták
tériteni, a grönlandiak megkérdezték: vannak-e a keresztény
mennyországban fókák? – s mikor a téritők megvallották, hogy odafenn
nincs fóka, a derék éjszakiak kijelentették, hogy a keresztény vallás
nekik nem konveniál, mert ők fóka nélkül nem egzisztálhatnak. Mindnyájan
olyanformán vagyunk, mint ezek a grönlandiak: ha a
természetfölöttiekről, vagy a morál nagy kérdéseiről beszélünk, a
fókáinktól nem tudunk szabadulni.

Ugyancsak Heine, leghiresebb versei egyikében megemlékezik egy Rose
Pompon-ról is, mint riválisáról annak a Pomare királynőnek, aki ugy
tánczolt a Mabilleban, mint a hogy Herodiás leánya tánczolhatott a
keresztelő fejéért… A _Pomare_ románcza 1848 és 1851 között keletkezett:
ami Rose Pompon-unk csillaga ugyanakkor tünt fel. Azt kell hinnünk, hogy
Heine csakugyan ő rá gondolt, s nem ugy véletlenül „költötte“ ezt a
nevet.

Bármint legyen, abban a halhatatlanságban, amelyet Heine adott Rose
Pompon-nak, kevés a köszönet. A költő ugyanis, Pomare nagyobb
dicsőségére, nem nagyon szépeket mond róla. Különben a Rose Pompon hire
későbbi keletű. Az államcsiny után kezdett nagyobb szerepet játszani; s
virágkora a második császárság első éveire esik. Előbb Céleste Mogador,
majd maga a „Badinguette“ volt a riválisa; a hagyományok szerint sokkal
elegánsabb jelenség és sokkal jobb lélek volt, mint a versenytársai…

A mit élete utolsó korszakáról tudunk, az majdnem meginditó. Vénségére
bele bomlott valami Alfonz urba; feleségül ment hozzá, s ez a gavallér
elemelte az egész vagyonát. Azután hiába próbált akármit; beköszöntött
hozzá a balszerencse. (Mert mindegyiknek ez a vége; Lola Montez egy
király kedvese volt, mégis nyomoruságban kellett meghalnia.) Egy szép
nap kidobták a lakásából, s mikor télviz-időn betegen támolygott az
utczán, az utczagyerekek részeg banyának nézték és megdobálták. A
megtérés mindig ilyenformán szokott kezdődni; világos, hogy egy
kolostorban talált menedéket. Olyan szelid volt a beszéde!… az apáczák
elnézték neki, hogy fölszedte az apró széndarabokat, s utolsó napjaiban
is szépitgette velök a szemöldökét. Utóbb már csak az ájtatosságnak élt.
A halála előtt való nap fölkelt ágyából, s elégette a leveleit; senkit
se akart kompromittálni.

S aztán megint elköltözött egy „utolsó mohikán“. Mert, ki ne venné
észre, a mi időnknek egyik érdekes sajátsága, hogy nincsenek többé hires
hetaerák. Az Aspasiák, Lais-ok, Phrynék, az alexandriai Thaîs-ok stb.
befejezték világtörténelmi szereplésöket. Mert a Cléo de Mérode-ok s a
Liane de Pougy-k se fényüzés, se ragyogás dolgában nyomába se léphetnek
elődeiknek: a Lola Montez-eknek és Rose Pompon-oknak. Ezek nem a szépség
királynői, csak olyan köztársasági népszerüségek. A második
császársággal megbukott a szépség dinasztiája is. Hogy mért? Mert
nincsenek többé esztelen Maecenás-ok. A költőkirályok, milliomos festők,
s pompában élő hetaerák eltünnek a Maecenásoknak nevezett utolsó
bölényekkel; az Ariostóknak Estei Hippolitokra volt szükségük,
Pinturicchio és Lionardó de Vinci csak VI. Sándor és Borgia Caesar
udvarában nőhettek nagyra s a Phrynéknek a zsarnokság őrült luxusa
kellett. S nem lehet tagadni, hogy a romlottságnak ezekben a
korszakaiban a szépség bizonyos piedesztálon állott; ma, a józanság
korában, a szépség rövidáru, s a pogány szerelem nem nagy eszetlenség,
csak apró infámia.




KILENCZ KRAJCZÁR.

Egy csavargó megölt egy koldusasszonyt a kilencz krajczárjáért. A
hajléktalanok menedékhelyén akarta tölteni az éjszakát; hat krajczár
kellett neki. Az asszonynak csak kilencz krajczárja volt. Ha véletlenül
tizenkettő van, talán megegyeznek; jut is, marad is. De csak kilencz
volt s az asszony, a ki szintén az emlitett El Doradóba vágyakozott,
ragaszkodott a tulajdonához. A férfi erősebb volt.

Ez a rémséges eset, a melyhez képest a legsötétebb skót balladák vidám
lovag-regék, az embert legelőször a Zola frázisára emlékezteti. Ime, a
Bête Humaine! Micsoda vadállati önzés, a mely kilencz krajczárnak
megfelelő földi javakért halálra késel egy másik embert, a ki nem is az
elnyomók közül való, hanem a nyomoruság egy másik osztályosa!

De a legszennyesebb, a legmenthetetlenebb, legbaromibb bünnek is van egy
burkolt része, a melyet a frazeológia kényelem-keresői az érem tulsó
oldalának szoktak nevezni. A kinek szivében az Irgalom száraz kórója
véletlen kivirágzik, az irtózat önkéntelen felkiáltása után, nem
nyomhatja el magában a szörnyüködést: „Micsoda nyomoruság!“ A
lelkiismeretnek is van egy 92-ik paragrafusa.

Micsoda nyomoruság! A mely a hajléktalanok menedékházának nyolcz óráig
tartó, átkozottul mérsékelt kényelmét olyan nagy jónak tartja, a miért
érdemes ölni, rabolni, elvenni életét annak, a ki velünk egy sorban, a
mi lánczunkhoz kötve vándorol e földi téreken, a szélben, a fagyban, a
vigasztalan éjben! Elvenni életét a czimboránknak, szembeszállni a
Nemezissel, odaadni a holnapot, a holnaputánt, egy egész életet,
mindent, a mi ezután következik! Egy fütött nagyteremért, a hol százan
melegednek, nem éppen olyan ágyban, a minőben Augustus aludt, de türhető
vaczokban s abban a reménységben, hogy: holnap reggel ingyen kapják a
levest!

A hajléktalanok menedékháza semmiesetre se állja ki a versenyt a nagyuri
kaszinóval. Neszfogó szőnyegek, gobelinek és japán paravent-ok nincsenek
benne; nincs villámos világitása, s vendégei nem kapnak Inclan- és
Morales-szivarokat. Mégis milyen Arkádiának tünik föl az éhező és fázó
vadállatok előtt! A fedél, a meleg, reggel tápláló leves; még meg is
mosdatják az embert!

Nagyon vegyes társaság találkozik ott; vegyesebb, mint egy irodalmi
társaságban. A társadalom összes hajótöröttjei; elkracholt
exisztencziák, hajdan kaczér pepitanadrágok s a valódi, a törzsökös, az
igazi nyomor, a mely evégre született!

S a szegény éhes sakálok ugy vágyakoznak belé, mint a hogy egy gazdag
parvenü vágyakozik a Jockey-klubba!

A gazdag parvenü-k valahogy csak belenyugosznak, ha az ő palotájukat
bérlő társaság nem akczeptálja őket; de könnyü nekik! Marad némelyes
vigasztalásuk. Az éhes sakálok nem nyugosznak bele, ha El Doradójuk
zárva marad előttük. Látnivaló, hogy inkább készek mindenre a világon.

De hát miért kasztokat csinálni a szenvedők és nyomorultak között? Miért
sorompókat állitani a szigorubb és szennyesebb nyomoruság elé, mikor
csak a nyomoruságban van az igazi egyenlőség? Szóval, miért ez a hat
krajczár belépődij a hajléktalanoknál?

Szó sincs róla, ez a hat krajczár nem arra való, hogy a jótékony
intézmény költségeit legalább némi részben fedezze. A hat krajczár
belépő dijat csak _elvből_ követelik. Ennek az entrée-nak morális
czélzata van, javitani akarja az elzüllötteket s a jótétemény fejében
valami csekély munkát követel tőlük; hogy keressenek valamit, nem
annyira a jótékony intézetnek, mint inkább maguknak.

Egy koldusasszonynak, a kinek kilencz krajczár volt a vagyona, meg
kellett halnia azért, mert ez az elv erkölcsöt akart javitani.

De hát megérdemel-e egyetlen egy életet is, a mit ez az elv az
elzüllöttek erkölcsén javitott? Aligha. Mily ábránd, megjavitani akarni
a legsötétebb, a legexotikusabb nyomoruságot!

A nyomoruságot nem lehet javitani. Kettő közül egy; vagy elzárkózunk
előle (ha tudunk), vagy segitségére sietünk, de – föltételek nélkül. Nem
lehet alkudozni ebben a kérdésben még a morállal se. Ha ugy véljük, hogy
az irgalmassággal magunknak tartozunk (s ez az egyetlen helyes
álláspont) gyakoroljuk az irgalmasságot fentartás, entrée és hat
krajczár nélkül.




A MAHARADZSÁK.


I.

Elül jött a _szindia_, a gwaliori maharadzsa, a ki három millió léleknek
parancsol. Turbánját egészen elboritották a brilliánsok; karján széles,
brilliáns karkötőt s hátán pajzsot viselt, a mely ragyogott a sok
drágakőtől.

Hamilton elé érve, a szindia zsebére ütött és igy szólt:

– A lajbim zsebéből el tudnám látni London összes szegényeit.

Hamilton szalutált.

A szindia után a dzsépuri maharadzsa következett. Testét aranyszövet
fedte; ékkövektől tarka turbánja értékre fölért több, kisebb
birodalommal.

Hamilton elé érve, a dzsépuri maharadzsa igy szólt:

– Száznegyven ősöm van. A száznegyvenediknek maga a napisten volt az
apja.

Hamilton szalutált.

A dzsépuri maharadzsa után az idari maharadzsa vonult be. Tetőtől talpig
selyemben volt, s ha diónyi ékköveit nem tekintjük, kövér és idős
bibornoknak néztük volna őt.

De Hamilton elé érve, az idari maharadzsa igy szólt:

– Én vagyok a radzsputánai oroszlán, Sir Pertab Singh avagy Robin
pajtás. Az indiai határon és Kinában nem minden dicsőség nélkül
csatáztam a brit birodalomért.

Hamilton ismét szalutált.

És jöttek sorra, az indiai Akhilles nyomában, a többi maharadzsák.
Agamemnonjuk: a kucs-bihari maharadzsa, a fejedelmek fejedelme, a kinek
családja negyvenezer év óta uralkodik Kucs-Biharban, továbbá két Ajax: a
kolhapuri és bikaniri fiatal maharadzsák, a kik Londonban nevelkedvén,
teljesen elangolosodtak.

A kucs-bihari maharadzsa bemutatkozván, igy szólt:

– Remélem, kikerekitjük százezer esztendőre.

Az elangolosodott fiatal maharadzsák csak annyit mondtak:

– Szervusz.

Hamilton fáradhatatlanul szalutált.

Megjelent végül maga Ras Makonnen is, oroszlánsörényből készült,
rettentő fejékben. Nyomában tolmács lépkedett, a ki izzadva czepelte a
nagy Ras aranypajzsát és hatalmas, görbe kardját.

És Ras Makonnen igy szólt:

– A maharadzsák maharadzsája én vagyok. Én még oda se megyek magam, a
hová a királyok is gyalog járnak; oda is ezt a tolmácsot küldöm!

Hamilton szalutált; utóljára, de nem utolsó rangu figyelemmel.

Azután elővette nóteszét, felolvasta a névsort, s konstatálván, hogy a
maharadzsák közül senki se hiányzik, kiadta a rendeletet:

– Meg kell etetni őket.

A mire természetesen azonnal hoztak vadat, halat, s mi jó falat, szem,
szájnak ingere. A napistentől származó maharadzsák kinyalták
tányérjukat; a két fiatal és tanult maharadzsa felsőbbséggel mosolygott.
Ras Makonnen egy jól irányzott rugással utasitotta rendre tolmácsát, a
ki tulságos buzgalommal látott hozzá, hogy a Rast az asztalnál
helyettesitse.

Ezenközben a walesi herczeg ő királyi fensége, bár tiz óra már régen
elmult, még mindig nem érkezett meg, mert az indiai császárság
tekintélye ugy kivánta, hogy a maharadzsák igen sokáig várakozzanak.

Hogy még se unatkozzanak, Hamilton kiadta a rendeletet:

– Elő kell vezetni egy tuczat elviselt indiai alkirályt, hogy a
vendégeket mulattassák. A szindiát ezenkivül a Westend hat leggazdagabb
bankárja, a napisten unokáját a cambridgei érsek, a radzsputánai
oroszlánt két hadtestparancsnok, a kucsbihari negyvenezer esztendős
nemest egy Northumberland, egy Douglas és egy Norfolk, Ras Makonnent két
bengáliai tigris, egy tuczat leopárd és ugyanennyi vadmacska, a két
Londonban élő fiatal maharadzsát pedig huszonnégy, fehér ruhába öltözött
matróz szórakoztassa.

A társalgás csakhamar élénkké vált, s Ras Makonnen tolmácsát, a ki
mulattatóan tréfált meg egy matrózt és egy vadmacskát, a jelenlévők
zajosan megéljenezték.

Hamilton ezalatt kiment, összeszidta az egész felszolgáló személyzetet
és igy szólt:

– Felköttetem a lordmayort, mert ez már mégis szemtelenség! Megmondtam,
hogy mikor a maharadzsák bevonulnak, a zenekar a „Tannhäuser“
zarándok-kórusát játssza! És mi történik? Mialatt a Maharadzsák
bevonultak, a zenészek a „Szép Helená“-t kezdték játszani, s a királyok
marsát adták elő, Ras Makonnen megjelenésekor pedig áttértek a
„Gerolsteini“-ra, s „A kardot, a kardot!“ – játszották el!

A lordmayor térdre rogyott és igy mentegetőzött:

– Bocsánat, Sir, de tévedés van a dologban! A programm ugy szólt, hogy
„Tannhäuser“-rel, nevezetesen: az indulóval, ő királyi fensége
bevonulását üdvözöljük. S ha a maharadzsák bevonulása alkalmával
könnyedebb zene szólalt meg, ez a fejedelmek kifejezett óhajára történt;
ők ugyanis a főpróbán, a komolyabb zene hallatára, a kolhapuri és
bikaniri fiatal maharadzsák tolmácsolása utján kijelentették, hogy a
zenekar hagyjon fel már végre az instrumentálással, s az ünnepies aktus
alatt játsszék valami értelmes dolgot.

– Az más – szólt Hamilton s visszatért vendégeihez.

Végre tizenegy óra felé megjelent a walesi herczeg. A zenekar
rázenditett a „Tannhäuser“-indulóra, Wagner Richárd vagy kétszer
megfordult sirjában, s mig a zene szólt, az indiai császár
helyettesitője elfoglalta székét egy emelvényen. Hamilton erre
elővezette a vendégeket, s bemutatta őket a herczegnek. Az indiai
fejedelmek félkörben állva, egyszerre hajoltak meg, nehogy a
tisztelgésből később rangelsőbbségi viták és pofozkodások keletkezzenek.

… Ez az ünnepies jelenet, melynek keleti szinei a Jókai szivárványos
tollára volnának méltók, a Whitehall-utcza sarkán levő Indiai Hivatalban
folyt le, akkor, a mikor VII. Edvárd angol király megkoronázását a
király megbetegedése következtében el kellett halasztani. Londonban
ugyanis ekkor rendre megtartották a tervezett kisebb ünnepségeket, hogy
az előkészületeknek és költségeknek legalább egy része ne veszszen
kárba. Igy a kanadai diadalivet minden este kivilágitották, s a
koronázásra érkezett indiai fejedelmek fogadtatási ünnepét is
megtartották. A maharadzsákat, India beteg császárja helyett, fia, a
trónörökös fogadta, a ki elé Lord Hamilton, India államtitkára vezette a
tisztelgő keletieket. Az Indiai Hivatal palotájának udvarát ez alkalomra
gyönyörüen feldiszitették. A márványoszlopokat folyondár s más
kuszónövények lepték el; a falakat, folyosókat, sarkokat, fülkéket pedig
a legremekebb virágokkal s délszaki növényekkel rakták tele. Az udvar
fölött vásznat feszitettek ki, mely a kék indiai eget ábrázolta ragyogó
csillagaival; ezeket a ragyogó csillagokat persze izzólámpák pótolták.
Nagyon ritkán lehet fényesebben, szinesebben öltözött, rendjelekkel és
brilliánsokkal csillogóbban diszitett embertömeget látni, mint a milyen
ott szorongott. De az egyenruhák, a rendjelek és a hölgyek
gyémántékességeinek fényét messze felülmulta az indiai fejedelmek
pompája.


II.

Az ünepség után a maharadzsák nem akarták fejöket álomra hajtani. A
különféle nyugati italoktól feltüzelve álmatlanságot éreztek, s
elhatározták, hogy egy kicsit meghosszabbitják az éjszakát.

– Nézzük meg Londont inkognitóban – inditványozta egyikök.

Az ige testté vált. A maharadzsák átöltöztek; levetették diszeiket s
matróz-ruhát öltöttek magukra. Ras Makonnen oroszlánsörényből készült
fejékét czilinderrel cserélte fel, s a szindia, minden eshetőségre
készen, vastag bugyellárist vett magához.

Reggeli három órakor a Southwark egy borozójában találjuk őket – hogy a
régi novellisták kedves fordulatával éljünk. – Az asztalon több üveg
whisky; és Ras Makonnen már az asztal alatt. Mellette hü tolmácsa és hü
czilindere. A többiek még az asztalnál ülnek és búsulnak.

– Negyvenezer év óta nem volt ilyen kevés pénz a világon – szólt a
kucs-bihari maharadzsa.

– Hja – szólt a szindia – rossz időket élünk, rossz csillagok járnak! –
Egyre több a maharadzsa s egyre kevesebb az adófizető. Ha arra gondolok,
hogy már csak három millió léleknek parancsolok s hogy nemsokára,
meglehet, csak harmadfél millió léleknek fogok parancsolni, megfájdul a
gondtul a fejem.

– Ennek a vallástalanság az oka – jegyezte meg a dzsépuri maharadzsa. –
A mig az emberek hittek a napistenben, az asszonyok alig győzték szülni
az adófizetőket. „A napisten majd csak eltartja őket!“ gondolták
magukban. De most már nem hisznek semmiben, s mindenféle istentelenségre
gondolnak, hogy minél kevesebb adófizető szülessen.

– Inkább talán az az oka – vetette ellen a kolhapuri fiatal maharadzsa –
hogy hátra maradtunk a tudomány ügyében. Én jelenleg a tudományt
tanulmányozom, s ha Brahma is ugy akarja, ki fogok találni egy gépet, a
melynek segélyével mesterségesen annyi adófizetőt állitok elő, a mennyit
akarok.

– Nem ér semmit – szólalt meg a radzsputánai oroszlán. – Nekem hiába
beszéltek hitelről, bankról, s nem tudom micsoda uj masináról, én csak a
régi maradok, azt mondom, hogy: minél több ellenséget vágok le, annál
kevesebb száj kér enni s annál több a zsákmány.

– Ma már nem igy szerzik a vagyont – szólt kissé megvető hangon a
bikaniri maharadzsa. – A pénzt a mai világban tudósok teremtik elő
semmiből, vagy rongyos papirból; tudósok, a kiket bankároknak neveznek.
A baj csak az, hogy ezt a tudományt ma még kevesen értik. Igyekezzünk
minél több ilyen tudóst szerződtetni, s ezek a rizskását is gyémánttá
változtatják.

– Nem bizom én a tudományban – kételkedett a napisten unokája. – Ha a
tudományt beereszted a házadba, a gyémántjaidból is rizskása lesz, és
még jó, hogyha rizskása.

– Bizony én is az adófizetők mellett maradok – fejezte be a vitát a
szindia. – Ez egyszerü, de biztos.

Igy búsultak és bánatukban elhatározták, hogy fizetés nélkül távoznak.

De a pinczér utánuk szaladt.

– Irja fel, a mi volt; majd megfizeti az indiai császár – szólt a
kucs-bihari maharadzsa, azzal az utánozhatatlanul fönséges mozdulattal,
mely negyvenezer év óta öröklődik családjában, s mely még hatvanezer
évig fogja számukra fentartani a trónt.


III.

Ezalatt Hamilton magához hivatta titkárát, és azt kérdezte tőle:

– Elkészitette a számadást?

– El, sir.

– Nos hát, mennyibe került ez a czéczó?

– Kerek harminczezer fontba, Sir, vagy hogy szokásom ellenére osztrák
pénzben beszéljek: háromszázötvenezer forintba; a krajczárokat nem tudom
könyv nélkül.

– Nem is olyan sok – jegyezte meg Hamilton. – A festett indiai égen
csillagokat szimuláló izzólámpák igen izlésesek voltak.

– Nagyon örülök, Sir, hogy szerencsés voltam megelégedését kivivni.

– Remélem, nem kell figyelmeztetnem, hogy ezt a kis költséget vesse ki
adóban India egész területére.

– Már megtörtént, Sir. Ime az előirányzat. India ezt a
háromszázötvenezer forintot egy év alatt fogja megfizetni. Tekintettel
az egyre növekvő éhinségre, úgy számitom, hogy ennek következtében India
területén a jelen évben tizezerrel több ember fog éhhalállal mulni ki,
mint a mult esztendőben. Sajnos, hogy ismét csökkeni fog az adófizetők
létszáma…

– Sebaj. Anglia elég gazdag és hatalmas, hogy oda se nézzen tizezer
adófizetőnek.

– A fő az, hogy Ő Felsége, VII. Edvárd király, kiért hő imánk száll az
égbe, meg legyen elégedve.

– S beteg urunkra igen jó hatást fog tenni, hogy az ünnepség ily szépen
sikerült. Mondhatom, a festett indiai égen csillagokat szimuláló
izzólámpák határozottan csinosak voltak.




JUBILEUM.

_(Történik: egy háziur családi szentélyében.)_

_Háziur_ (arcza verejtékével keresi kenyerét): Egy kupon, meg egy kupon,
az csak két kupon. Sajnos, nem három.

_Inas_ (jő): Nagyságos ur, egy gyászruhás asszony van odakünn.

_Háziur_ (gyanakodva): Urias öltözetü?

_Inas_: Nem, kérem, nem látszik kéregetőnek. Egy cseppet se elegáns.
Inkább rongyosnak mondhatnám.

_Háziur_: (nyugodtabban): Akkor hát lakó, aki házbért fizetni jött.
Bocsásd be. (Inas el.) A mai világban az ember nem lehet elég
bizalmatlan. Nem szeretem a jól öltözött embereket. Nyájasak,
barátságosak, de végül: megszipolyozzák az embert:

_Gyászruhás nő_ (megjelenik a háttérben): Kérem, én vagyok az. A
századik. (Látván a háziur álmélkodó arczát): A századik özvegye.

_Háziur_ (tartózkodóan): Kérem, ha én rébuszokat akarok fejtegetni,
kimegyek a mücsarnokba, s megnézem a modern müvészek festményeit.
Sziveskedjék világosabban szólni.

_Gyászruhás nő_: Cipőm nem kopott el oly hamar, mint uraságod
emlékezete. A házat is el tetszett felejteni?

_Háziur_ (begombolkozva): Minő házat?

_Gyászruhás nő_: A házat, melyet a köruton méltóztatott épittetni… Mikor
az alapkövet letették, nagyságod szent fogadalmat tett, hogy gondoskodni
fog azokról, akik az épitkezésnél szerencsétlenül járnak…

_Háziur_: Mit akar velem? Nem látja, hogy beteg vagyok?! Negyvenfokos
lázam van, s ön pénzt kér tőlem?

_Gyászruhás nő_: Azt tetszett igérni, hogy a századik, aki az
épitkezésnél szerencsétlenül jár, kap egy kis kárpótlást, vagy
fájdalomdijat.

_Háziur_: Nos, ugy látom, ön kitünően érzi magát. Szebb, mint valaha…
Fogadja bókjaimat.

_Gyászruhás nő_: Én igen… De a szegény férjem! (Sirva fakad.) Tegnap
meghalt a kórházban.

_Háziur_ (gyöngéd, vigasztaló hangon): Ön még fiatal! Minden ujjára kap
egy férjet!… S a mai világban a férjek olyan haszontalanok!… Igazán nem
kár értük!

_Gyászruhás nő_: Hisz ha csak magam volnék, nagyságos ur! De van egy kis
fiam, szegényke…

_Háziur_ (szeretettel): Meg fog nőni! A legvéznább fiuk is megnőnek.

_Gyászruhás nő_: Csak már látnám!

_Háziur_: S végre is ön erős, egészséges! Szegény, de egészséges! Én
pedig oly beteg vagyok! Nem képzeli, mennyire oda vagyok! Lássa, most is
negyvenfokos lázam van. A legujabb politikai események végképpen
levertek a lábamról. A papirok csak ugy bukfenczeznek lefelé, s én ugy
köhögök! Hallgassa csak ezt a száraz köhögést! (Köhög.)

_Gyászruhás nő_: Szegény ember!

_Háziur_: Aztán gondolja meg édesem, hogy a férje fel fog támadni! Ha
már a feltámadásban sem hiszünk többé, akkor vége mindennek! Dobjuk el
magunktól a hitet, nem bánom, de mondja, mi marad akkor számunkra?!… Mi
marad, kérdem?

_Gyászruhás nő_: Igen, ő fel fog támadni, de addig is…

_Háziur_: S hogy őszinte legyek, kedves férje a századik tót volt, aki
balul járt… Mondja, mit mondanának a többi tótok, a kik szintén
meghaltak és ingyen? Lássa, lelkem, épülő házamnak épitő állványa már
negyedszer dőlt össze; Árvamegyének két vagy három helysége maradt ott,
egy jajszó, egy krajczár követelés nélkül! Ilyenek a kötelesség
áldozatai! S én nem sajnálom könnyüiemt értük! (Kivesz szeméből egy
könycseppet; földhöz vágja, a könycsepp elpattan.)

_Gyászruhás nő_: Istenem, mérsékelje magát, még rosszul lesz!

_Háziur_: Miért tüntessem ki éppen önt, mikor ők is érdemessé tették
magukat a hálámra? Méltán neheztelnének érte. Annak a vakszerencsének,
hogy férje éppen a századik volt, ön bizonyára nem akarja hasznát
venni!… Amint én ismerem önt, ön nem akar hasznot huzni ebből a puszta
véletlenből!

_Gyászruhás nő_: Igen, de…

_Háziur_: Semmi de… Férjünknek a véréből táplálkozni! Fuj, ez nem méltó
önhöz!

_Gyászruhás nő_: De a gyermekem…

_Háziur_: Tanitsa őt munkára. Higyje el, csak a becsületes munka
boldogit. Ora et labora. Tanitsa őt meg erre s mindenha áldani fog a
tanácsomért.

_Gyászruhás nő_: Mégis, ha nem csalódom, ön megigérte!…

_Háziur_: Egy könnyelmü pillanatban!… Mit gondol, mit takaritottam meg
az olcsó épitkezéssel? Semmit, ugyszólván semmit. Ha önnek fájdalomdijat
adok, jóformán egy krajczár se marad belőle. S ön ilyen csekélységet nem
is fog elfogadni!

_Gyászruhás nő_: Ha nem volnék kénytelen vele…

_Háziur_: Nem, semmiesetre. Valljuk meg őszintén, az alamizsna megalázó
s ön nem fogja megalázni magát semmi kincsért!

_Gyászruhás nő_: Nem, ragaszkodnám hozzá…

_Háziur_: Ne tegye azt. Lássa, én se ragaszkodom az igéretemhez.
Visszavonom.

_Gyászruhás nő_: De…

_Háziur_: Remélem nem akar ingerelni? Negyvenkét fokos lázam van s ha
erre a sok szerencsétlenségre gondolok, oly rosszul érzem magam! Nézze,
szédülök… Vizet!… Vizet!…

_Gyászruhás nő_: (Magához tériti): Már jobban van?

_Háziur_: Nem… érzem, hogy belehalok. Ha meggondolom, mennyi
szerencsétlenség, mennyi vér, az én házam, az én olcsó, rossz házam
miatt! Nem, ezt sohase fogom kiheverni!… (Sirógörcsöt kap s fuldoklik.)

_Gyászruhás nő_: Vigasztalódjék!… Bátorodjék. Még nincs elveszve minden.

_Háziur_: Igen. A ház még megmaradt

_Gyászruhás nő_: Ön meg van indulva!… Szive megszólalt!… E szerint
remélhetek!…

_Háziur_: Szivem megszakad a részvéttől, de lehetetlen. Hüdés ért,
képtelen vagyok a tárczámhoz nyulni. Érzem, hogy halál fia vagyok,
mihelyt megmoccanok…

_Gyászruhás nő_: Nagyságos ur! Férjemet agyonzuzta az összedőlt állvány
s egyik kis fiamat halálra tiporta a villámos vasut, amelynek ön egyik
főrészvényese!…

_Háziur_: Még ez is! Nem, ne folytassa, mert mindjárt megreped a
szivem!… Lássa, ilyenek ezek a kocsivezetők! A járókelők felingerlik
őket, izgatottan rájuk rohannak: „Térj ki!“ s aztán zsupsz, fizessen a
szegény részvényes!…

_Gyászruhás nő_: Olyan szép kis fiu volt!…

_Háziur_: Ne is mondja!… Siratni fogom, amig csak élek! Ugy se élek
soká!… Érzem, hogy végórám közelg!… Kérem, tegyen vizes borogatást a
fejemre!… Huh, szegény Tamás fázik!… Bolond, megőrülök!…

_Gyászruhás nő_: (ápolja, mig a paroxismus elmulik): Hála Isten, ő a
földé ujra!

_Háziur_ (hálásan): Hadd szoritsam meg a kezét! (Megszoritja.)

_Gyászruhás nő_: Ugy-e, nem fogja elhagyni a kis fiamat?

_Háziur_: A másikat? Lássa, erről valami jut az eszembe. (Gyöngéden.) De
nem, ne fessük az ördögöt a falra, mert megjelenik.

_Gyászruhás nő_: Szent Isten! Mit akart mondani?

_Háziur_: (végtelen gyöngédséggel): Higyje el, kinos erről még csak
beszélni is! De mégis… tudja… hisz én nem akartam erről szólani… de ha
netalán… Isten ne engedje… a gondviselés ugy kivánná, s a másik kis fiát
is eltiporná a villámos vasut, jöjjön el ujra… s akkor… akkor… nem
mondom, hogy igérek valamit, de mindenesetre beszélni fogok a
barátaimmal!…

_Gyászruhás nő_: Jézus Mária!

_Háziur_: Ha ugyan még élek akkor!… Mert érzem, hogy már nem soká
viszem!… És most Isten áldja meg jó asszony! Menjen, menjen, nagyon is
megviselte az idegeimet!

_Gyászruhás nő_: (sirva menni készül.)

_Háziur_: Tudja, mit mond Monte Christó? Várni és remélni! Ha, Isten ne
engedje, szerencsétlenség érné, gondoljon rám! Ajtóm mindig tárva lesz
ön előtt!




GEORGES.

Kevéssel a párisi nagy bazárégés után, mely nyilván sokáig emlékezetes
fog maradni, Georgesnek igen sajátságos napja volt. Reggel, hét óra
tájban, felöltötte az ünneplő ruháját, elsétált a belügyminiszteriumba s
megállapitotta, hogy gyalog járni Párisban igen különös és igen
élvezetes dolog. A minisztérium előtt kissé tétovázott; végre is
bátorságot meritett a zsebében levő irásból, s megkérdezte a portást,
merre lehet bejutni a tanács-terembe. A portás, a ki, mint minden
pinczér és kapus, kiváló emberismerő, azonnal észrevette, hogy a
„mentők“ egyikével van dolga; nem mozdult, de egy méltóságos
szemhunyoritással tudtára adta Georgesnak, hogy hol tapogatózzék. A
kocsis bement, de mint kocsis, többé nem jöve ki.

Odabent ugyanis az történt, hogy Georges kocsist, Jean-Baptiste
Georges-ot, a nép fiát, felavatták a becsület-rend lovagjává. A
belügyminiszter, gyönyörü beszédet mondott az egybegyülteknek; s egyebek
közt lelkesedéssel emlitette, hogy Francziaországot nem érheti olyan
gyász, a melynek ne volna egy-egy vigasztaló, lélekemelő momentuma.
Aztán felolvasta a jutalmazottak névsorát, azoknak a nevét, a kiket a
prefektura arany és ezüst medáliára, vagy legalább is „mention
honorable“-ra tartott érdemesnek. Végül átadta Georges kocsisnak a
becsületrend szalagját, s megcsókolta a derék embert mind a két
orczáján. Majd értésére adta az ünneplő közönségnek, hogy Georges
kocsis, valamint Troch istálló-szolga, a kit, éktelen szerencséjére, a
kezelő hivatalban összetévesztettek Georges-szal, egy-egy trafikot
kaptak, érdemük jutalmául.

A miniszter lelkesedése átragadt az egész közönségre, s boldog volt, a
ki Georges-ot homlokon csókolhatta. A mentők között volt néhány
kisasszony is, de a miniszter és a polgármester illendőség-érzetből,
megmaradtak Georges-nál, s példájokat követték az összes egybegyültek.
Georges ugy találta, hogy egy miniszter csókja távolról se olyan
élvezetes, mint azoké a lányoké, a kik a Boulevard Rochechouart-on
szaladgálnak, de nem ért rá erről a témáról gondolkozni, mert egy rövid
félóra alatt mintegy ötszázan csókolták össze-vissza, nők és férfiak,
aggok és serdültek.

Délután Georges és társai közül vagy harminczan, a _Figaro_ vendégei
voltak. A _Figaro_ találta ki, hogy a mentőket jutalom és ünneplés
illeti; ezt a sikeres ötletet meg kellett köszönniök. A _Figaro_ nagyon
szivesen fogadta a derék embereket, s a Rue Drouot összes pezsgős
palaczkjait megnyittatta tiszteletükre. A mentők soha se voltak ilyen
nagy urak; senki se kérte számon tőlük, mi az ördögöt mentettek _ott_
közel háromszázan?! Ellenkezőleg azt kérdezték tőlük, miért jöttek csak
harminczan? – „Ej, jó uraim – felelt az egyik mentő – nem igen ismerjük
egymást. Csak véletlenül voltunk ott…“

A história nem tud többet. De nagyon valószinü, hogy Georges és harmincz
kemény vitéz a _Figaro_ estélye után nem siettek haza. Alighanem
betértek egy barátságos csapszékbe, a hol számos poharat üritettek
egymás jólétére. S mivel a legderekabb embereknek is vannak hébe-hóba
gyenge pillanataik, százat tehetünk egy ellen, hogy Georges (Jean
Baptiste) és Troch (Sebastien), Francziaország legujabb trafikosai,
másnap egy kis fejfájással ébredtek.

*

A _Figaro_ egyik kancsal tudósitója ugy vette észre, hogy Georges (Jean
Baptiste), a becsületrend lovagja, kissé ijedt arczczal állotta ki ezt a
lélekemelő szertartást. Mintha nem értené, hogy mi történik vele. Mikor
a miniszter pofon csókolta, gyanakodva nézett körül a teremben; s a
bizalmatlansága csak növekedett, mikor látta, hogy a miniszter után
tizenkét komoly ábrázatu és láthatóan előkelő hivatalnok következik. De
az alkalmazkodás minden élő lény alap-tulajdonsága s a derék Georges nem
lázadozott. Megadta magát sorsának s nemsokára ugy volt a csókolózással,
mint a _Háromcsőrü kacsa_ polgármestere a lovaglással: nem tudta
abbahagyni. Még az utczán is folyvást csókoltatta magát; egy óra alatt
belétörődött, hogy szájról-szájra adják.

Orczáján mindazáltal megkövesült a hüledezés. Annak az ijedtségnek a
kifejezése, hogy „Mit akarnak ezek?!“ S főképpen: „Mit akarnak velem?!“
Igy nézhetett Vandára Fritz, a közlegény, mikor értésére adták, hogy a
gerolsteini nagyherczegnő bolondul érte, s ugyanezzel a félig rémült,
félig bamba arczczal bámulhatott maga elé Aladin, midőn kinyilt előtte a
kincses barlang, s a szellemek szolgálatra készen ugrottak eléje:

– Mit parancsol Nagyságod?

Mert egyet gondolhattak mind a hárman: Fritz, Aladin, s a becsületrend
kocsisa. Valami ilyenformát:

– Az bizonyos, hogy fene gyerek vagyok. De mi az ördögöt tehettem, a
mivel igy meghóditottam a magasban lakókat?!

*

A Paul Bourget hősei egy-egy ábrándos séta vagy tiz sornyi levél
megirása után nyolczvan usque száz lapot szoktak elmélkedni; minden
nyúlfarknyi cselekvés annyira kimeriti őket, hogy utána égető szükségét
érzik az elmélkedésnek. S elképzelem, hogy Claude Larcher, ha véletlenül
ama vicomte-ok között volt, akik a katasztrófa idejében botjaikkal
vertek maguknak utat a regényhősnők rémült tömegében, Claude Larcher
azután még vagy két hétig rendkivül érdekes dolgokról elmélkedett.
Teringettét, ez már cselekvés volt! Az ilyen tiz perczek után lehet
egy-két lapnyit moralizálni!…

Georges (Jean Baptiste) ellenben aligha elmélkedett sokat a
katasztrófán. S ha egyáltalán elmélkedett valamin, bizonyára a trafik,
az uj vállalkozás, járt a fejében. Mert Georges az egészséges emberek
közé tartozott; ha nem az, bizony soha se érdemli ki egy miniszter
csókját. És világos, hogy a veszedelem pillanatában se okoskodott. Nem
vetett számot az eshetőségekkel: egyik oldalon a tüzhalállal, másfelől a
becsületrenddel, a belügyminiszter és a lelkesült tömeg csókjaival, a
trafikkal s mindazzal, a mi e földön jó és kellemes. A perspektiva nem
volt biztató, és Georges, ha egy kissé okoskodik, megelégszik a néző
szerepével, hogy majdan unokáinak hatalmas gaszkonádokat füllenthesen
erről a nevezetes napról. De Georges nem volt okos; Georges cselekedett.
Nem heroizmusból, hanem ösztönből, a szokás hatalmánál fogva. A szegény
emberek, a kicsinyek és alacsony sorsban lévők, annyira hozzászoktak
ahhoz a gondolathoz, hogy a hol valami elvégezni való van, azt nekik
kell elvégezniök, hogy Georges nem tehetett máskép. S talán meg is esett
a szive a szerencsétleneken. Mert mért ne legyen szive a kocsisnak? A
vicomte-ok ezt az egyet soha se vitatták el a negyedik rendtől.

Vajjon megnyilatkozik-e valaha Claude Larcher, vagy a szalónok egy más
lélekbúvár-moralistája annak a szörnyü tiz percznek a „benyomásai“-ról?
Ha igen, vallomásaik bizonyára érdekesebbek lesznek a Barthou miniszter
ékesszólásánál. Nem tudni, minő szerep jut Georgesnak ezekben a várható
vallomásokban; valószinü, hogy Claude Larcher a legjobb esetben sem
fogja ugy méltányolni, mint a hogy Barthou miniszter tette. Mert hogy
tiz vagy husz emberrel több vagy kevesebb pusztul-e el abban a nérói
szinjátékban, az a dekadens bölcselőnek már mindegy. De micsoda szürke
khaos ez az egész dekadens bölcselet s mennyivel inkább megérdemli
Georges (Jean-Baptiste) a trafikját, mint Claude Larcher, a mi
csodálatunkat! Az a hölgy, a kinek a Jean Goujon-utczai katasztrófáig
mindenki csak ilyen hangon hizelgett: „Ah, quel mot prononcez-vous,
marquise, et quel dommage!…“, s a kit a _Cruelle enigme_ vagy a
_Mensonges_ valamelyik érdekes alakja menekülés közben leütött a
botjával, bizonyára olyanformán fog gondolkozni, mint Barthou miniszter:
minden okoskodás csak álom, koronkint szép, legtöbbször rossz álom, mig
a cselekvés: élet.




A SZERENCSE-MALACZ.


_I. A klubban._

(Délután két óra. A „Szerencse-malacz“ première-je után való nap. Füst.)

_Egy haragos úr hangja_: No, uraim, megnéztem tegnap a
„Szerencse-malacz“ czimü franczia bohózat első előadását… hát ez, kérem,
mégse járja; ez egyszerüen gyalázat!

_Egy játékos_ (csekély érdeklődéssel:) Ugyan?

_A haragos úr_: Igenis, egyszerüen gyalázat, hogy ennek a darabnak ez
előadásait megengedték! Én már sok disznóságot láttam, uraim; azt
mondhatnám, hogy: disznóságok közepett őszültem meg, de a
„Szerencsemalacz“-nál alávalóbb, szemtelenebb, czudarabb,
menthetetlenebb, hitványabb trágárságot se nem láttam, se nem hallottam,
még csak nem is olvastam!

_Egy második játékos_ (figyelni kezd): Csakugyan?

_A haragos ur_: Ez, uraim, nem „Szerencsemalacz“, hanem
szerencse-disznó, szerencse-sertés, szerencsemangalicza,
szerencse-yorkshire-i, szerencse-vadkan! Van benne többek közt egy
jelenet, a mikor a szerencse-malaczot kezébe adják egy öreg
kisasszonynak: hát, kérem, ennél a jelenetnél galádabb pocsékságot
emberi fantázia nem tud kieszelni! Zsandárokat láttam elpirulni a
jelenet láttára, s a szinházi tüzoltó kijelentette, hogy tegnap
kénytelen volt állomáshelyét elhagyni, mert a szégyentől arcza lángba
borult.

_Egy fiatal ur_ (kételkedve): Ezt már sok darabról hallottam, s mikor
aztán elmentem a darabot megnézni, ugy jártam, mint azokkal a
leragasztott szélü könyvekkel, a melyekkel élelmes németek csapják be a
kiváncsi diákokat.

_Egy másik kételkedő_: Az a szinházi tüzoltó tulságosan szemérmes egyén
lehet.

_A haragos ur_: Hát én erre azt mondom önöknek, uraim, hogy közhuszárok,
a kik egész életüket az istállóban töltik, ennek a darabnak a láttára a
fejöket csóválnák! Mit mondok? Az állatkerti majmok felháborodnának, ha
ilyen aljas látványosságokkal traktálnák őket!

_Egy után-gondolkozó_: A páviánok közül is csak az urak gyönyörködnének
benne. Szó sincs róla, uraim, Akárki barátunknak igaza van: a
„Szerencse-malacz“ olyan darab, hogy ha egyszer a majmoknak is szinházuk
lesz, ezt a darabot mint az első klasszikus művet, mely az ő ízlésöknek
megfelelt, a majom-szinészek elő fogják ásni.

_A kételkedők egyike_ (a kinek ez a vélemény imponált): De hisz akkor ez
nem közönséges ocsmányság lehet!?…

_A haragos ur_: És én azt kérdem: hol van a rendőrség, mely ezt a
darabot elő engedi adatni, holott a közerkölcsiség ily sulyos
megsértését, mondhatnám: arczulütését a legszigorubban kellene
megtorolnia? Hol azok a tényezők, a melyeknek a szinház tisztességére
őrködnie kellene? Hol a törvényhozás, melynek gondoskodnia kellene róla,
hogy az efféle galádságok elől a szinpad örökre el legyen zárva?

_A már emlitett fiatal ur_: Akkor hát ezt a darabot meg kell nézni!

_A haragos ur_: Ha meg akarja nézni, siessen, mert nem hiszem, nem
hihetem, hogy a darab előadását be ne tiltsák. Ha az emberekben
megmaradt a szemérem egy utolsó szikrája, a betiltás nem maradhat el.

_A fiatal ur_ (a klubszolgához): János, van még jegy a
„Szerencse-malacz“ mai előadására?

_János_: Még van egy pár.

_Első játékos_: Hozzon nekem is kettőt.

_A kételkedő_ (a kit az előadott érvek teljesen megingattak): Nekem is
egyet.

_Második játékos_: Nekem kettőt.

_János_: Annyi már nincsen. Hanem szolgálhatok az „Orleansi szüz“
előadására… Ebből még van huszonnégy.

_Második játékos_: Menjen a pokolba!

_János_: Volna még kettő a „Szerencse-malacz“-ra is, de ezt Akárki ur
már lefoglalta.

_Második játékos_ (a haragos urhoz): Hogyan? Hisz ön már látta!…

_A haragos ur_ (kissé megzavarodva): Igen, de a felháborodás, a melylyel
a première-ről nyilatkoztam, felköltötte a kiváncsiságát… izé… szóval,
meg kellett igérnem, hogy szerzek két jegyet…

_Második játékos_: Ej, önt már nem érdekli a dolog… megnézheti,
másodszor, később is… holnap vagy holnapután… de engem nagyon kiváncsivá
tett… s hátha csakugyan betiltják a darabot?!

_A haragos ur_: Sajnálom, de éppen azért nem mondhatok le a jegyeimről.
Hanem küldjön el a szinházhoz. Ott talán még kap.

_Az után-gondolkozó_: Mit képzel? Ilyen disznóságra! Már délelőtt
elfogyott minden jegy. Csak hordároktól kapni, persze ázsióval.

_Második játékos_: Ez is csak velem történhetik meg! Egyszer akarok
szinházba menni, s akkor se kapok jegyet.

_János_: Ha talán tetszik az „Orleansi szüz“-höz…

_Második játékos_: János, ha el nem takarodik az oleansi szüzzel!…
(János nem várja meg a mondat befejezését.)

_A haragos ur_ (már egy másik csoportnál): Mondom, uraim, hogy a
„Szerencse-malacz“ gyalázatosabb, mint Casanova! Az embernek arczába
szökik a vér… Ennek a jámbor, birkatürelmü budapesti közönségnek mindent
le kell nyelnie, amit az üzleti élelmesség bead nekik… Másutt
meglincselnék az igazgatót, aki ilyen dologgal mer előállani, de a jó
budapesti közönség csak tür, tür, tür… s bárányszelidséggel szenvedi el,
hogy a legképzelhetetlenebb ocsmányságokat vágják a fejéhez… (Végképpen
elreked. A füst elnyeli az egész csoportozatot.)


_II. A szinháznál._

(Ugyanakkor.)

_Igazgató_: Ez már aztán kassza-raport! Még csak egy karzati jegy se
maradt meg. Hát a lapok? Mit irnak?

_Titkár_: Mind jól irnak, csak Ludas Mátyás malicziózus.

_Igazgató_: Mit ir?

_Titkár_: Hogy a darab nem is annyira malacz, csak: szerencse. A
„Szerencse-malacz“ szerinte nem is olyan disznó… azt irja: látott ő már
különb dolgokat is.

_Igazgató_ (felháborodva): A „Szerencse-malacz“ neki nem elég disznó?
Na, hát ez arczátlanság! Az ember megtesz minden lehetőt, nem kimél
költséget, fáradságot… (Kitörve.) De hát mit akar még ez az ember?

_Titkár_: Sohase törődjön vele. Nincs az az égi szent, aki ezt az embert
ki tudná elégiteni. A fődolog az, hogy a többiek jól irnak.

_Igazgató_ (reménykedve): Haraggal? Felháborodva?

_Titkár_: Egyhanguan követelik a darab betiltását.

_Igazgató_ (kezét dörzsölve): E szerint ön bizonyosnak tartja a száz
előadást?

_Titkár_: Mérget veszek rá.

_Igazgató_: Mit ir Taglósy? Neki olyan erélyes, meggyőző stilusa van…
gorombáskodni ma csak ez az egy ember tud az egész sajtóban.

_Titkár_: Azt irja, hogy a „Szerencse-malacz“-ot csak egy gorilla
irhatta. Sok jó megjegyzés van a czikkében, de csak egyre emlékszem. Azt
ajánlja, hogy a felvonásközökben gyujtsunk meg néhány
kapuczinus-füstölőt, hogy legalább a felvonások elején tisztább legyen a
levegő. Szól aztán a párisi kloákáról, stb.

_Igazgató_: Ez már sablonos egy kicsit.

_Titkár_: Mond jobbakat is. Igen… most jut eszembe. Azt mondja, hogy a
ki a „Szerencse-malacz“ után nem vesz gőzfürdőt, azon egy hétig meg fog
érezni, hogy hol járt…

_Igazgató_: Mindig mondtam, hogy neki van a legtöbb érzéke a finomságok
iránt. Rám nem tesz megjegyzést?

_Titkár_: De igen. Azt irja, hogy a főváros vállalkozója nem tud annyi
szemetet elhordatni, mint a mennyit ön hozott be az országba.

_Igazgató_ (némi elégtétellel): Ez igaz.

_Titkár_: S hogy ezt a sok szemetet ön mind be fogja váltani aranyra.

_Igazgató_: Hallgassa meg imáját a kegyes ég!… Igaz, benne van a
kritikában az, hogy az emberek verekednek a jegyekért?

_Titkár_: Még nincs.

_Igazgató_: Akkor irjon erről pár sornyi jelentést a lapoknak. Hogy két
hordár összeverekedett a pénztárnál s hogy az egyiket a mentők vitték
haza. Az ilyet jó minél gyakrabban hirdetni. Hisz tudja, hogy a
közönségnek, ha könnyü szerrel juthat hozzá, nem kell semmi, még a
disznóság se!…


_III. A második előadáson._

(Este háromnegyed kilenczkor. Zsufolt ház. A középső felvonás vége felé.
A nézőtéren kaczagástól fáradt hölgyek és urak. A szinpadon a
szerencse-malaczot kezébe adják az öreg kisasszonynak.)

_A haragos ur neje_ (az első erkélyen): – Hihihihi!

_A haragos ur_ (sugva): Ne nevess olyan feltünően! Mit gondolnak rólad
az emberek?

_Az asszony_ (ugyanugy): Hát persze, hogy gyalázatos dolog az effélét
előadni, de azért nevetés nélkül mégsem állja meg az ember.

_A férj_ (mint fentebb): Mulatni mulathatsz, csak ne mutasd, hogy
mulatsz.

_Az asszony_ (a fogai közé szoritja a zsebkendőjét): Hi… hihi… hihihi…
hi…

_A férj_ (gépiesen morog): Gyalázat… czudarság… alávalóság… hogy az
ilyet nem tiltják be!… (A szinpadon az öreg kisasszony nem tud mit
csinálni a szerencse-malaczczal.) Botrány, botrány!… (Önkéntelenül):
Hahaha!

_Az asszony_ (siet megragadni az alkalmat): Hihihi!

_A férj_ (magához térve): Ne nevess!

_Az asszony_: Látod, te se állhattad meg, te is elkaczagtad magad.

_A férj_: Az más. (Még halkabban): Ne beszélj olyan hangosan! Mit
gondolnak az emberek?

_Az asszony_ (szintugy): Azok is nevetnek; mindenki nevet. Azt hiszed,
mindenki engem néz? (A szinpadon az öreg kisasszony dühösen dobja el a
szerencse-malaczot. A közönség falrengető kaczagásban tör ki; de senki
se nevet ugy, mint a haragos ur. Egészséges hahotája tulzeng mindent,
mindenkit.) Látod?… hihihi… látod?…

_A haragos ur_ (megadja magát): Gyalázatos, de tagadhatatlanul
mulatságos!…

_Az asszony_ (felháborodva): Jaj, én már egészen oda vagyok!… Ha nem
szégyelleném magam…

_A férj_: Jól mulatsz?

_Az asszony_: Pompásan.

_A férj_: Tudod-e, mi jutott eszembe?

_Az asszony_: Nos?

_A férj_: Az jutott eszembe: milyen kár, hogy otthon kellett hagynunk a
gyerekeket! A kedves kicsikék, hogy mulatnának ők is, ha… értenék!

_Az asszony_: Majd ha nagyok lesznek. Légy nyugodt, ezt a darabot akkor
is fogják játszani.

_A férj_: Mégis kár, hogy a gyerekek számára nem tudnak ilyen mulatságos
darabokat irni…

_Az asszony_: Hja!…

_A férj_: Mit mondtál?

_Az asszony_: Semmit. Csak nevettem. De most ne zavarj, mert ugy veszem
észre, most jön a legjobb jelenet… (A szinpadon az öreg kisasszony
eszeveszett szaladgálások után őrült sikoltozásba tör ki, melynek ismét
a szerencse-malacz az okozója. A függöny harsogó derültség közepett
csukódik össze. (Tapsorkán.)

_A haragos ur_ (hangosan, hogy minél többen meghallják): Hallatlan…
Igazán hallatlan!… És ezt a darabot nem tiltják be!… (Gépiesen morog):
Gyalázat!… Czudarság!…




AUTOMOBIL-BANKET.

Bécs városába egy sereg ördögszekér robog be, az el nem taposott
közönség lelkes hurrá-ja közepett. A Belzebub fajzatjainak látszó fekete
alakok leszállnak pokolgépeikről, megmosakodnak, s kiderül róluk, hogy a
hadviselés órái után mindannyian igen civilis urak, akik szelid
érzelmességgel, sőt némi mélabuval gondolnak a sportélet áldozataira. A
fogadó-bizottság, mely grófokból, ujságirókból, sporttudósitókból, s más
vidám gentleman-ekből áll, megvendégeli a páris–bécsi automobil-verseny
hőseit. Mind hősök ők, mert a kilencvenkilenc dijra csak
kilencvennyolcan pályáztak, s igy annak az emberbarátnak, aki a jövő
héten utolsónak fog bekullogni, két dij is jut egy helyett. A
gratulációkat mindannyian őszinte örömmel fogadják, még azok is, akik
csak egy-két bámész parasztot tudtak elgázolni. A pecsenye után
megkezdődik a felköszöntők sora, s a hivatalos toast-ok elhangzása után
feláll a párisi „Teuff-teuff“ főszerkesztője, egy rosszhiszemüségben
megőszült s minden egyébbel megkent vén róka, aki a rövidség kedvéért a
Sauvequipeut bácsi nevet vette fel. És igy szónokol:

_Sauvequipeut bácsi:_ Hölgyeim és uraim! Midőn poharamat a
franczia-osztrák testvériségre emelem, nem tehetem ezt anélkül, hogy meg
ne hajtsam a franczia zászlót az önök nemzeti sportja előtt. Csak
teljesen tájékozatlan emberek állithatják, hogy mi e téren
tulszárnyaltuk a hős osztrákokat. Mindenkinek el kell ismernie, és én
fennen vallom, hogy az önök nemzeti hősei: Attila, Mazeppa és Kincsem
báró jóval megelőztek bennünket, ha nem is az automobil-sportban, de a
gerelyvetésben, a táv-uszásban és az iskola-lovaglásban. Általában,
ahányszor szerencsénk volt találkozni az osztrák szellemmel és
ügyességgel, mindannyiszor meg kellett vallanunk elmaradottságunkat. Az
1867-iki kiállitás adta Párisnak a hires bécsi zsemlyét, az 1878-iki a
hires bécsi sört, az 1889-iki a hires bécsi pneumatikus órát: mindig
volt valami, ami felejthetetlenné tette előttünk az önök kitünő czigány
zenekarát. Mi nagyon sokat köszönünk Bécsnek, hölgyeim és uraim. Hunyady
Jánosnak, a nagy osztrák orvosnak köszönjük egészségünket, a nagy Janos
de Paprikának, az osztrák Brillat-Savarin-nek köszönjük étrendünk
reformját, Yokay grófnak, a nagy osztrák szőlőmüvelőnek köszönjük a
hires aranyszinü bort, s az osztrák nők mosolyának köszönjük költőink
lelkesültségét. Mind e jótéteményekért mi csak két ajándékot hoztunk
önöknek cserébe: a mult században: a guillotine-t, a mostaniban: az
automobil-versenyt. Kivánjuk, használják mind a kettőt jó egészséggel.
Kivánjuk továbbá, hogy a verseny-automobiloknak nevezett csecsebecsékből
sokat hozzunk önöknek, ha nem is hozhatunk annyit, amennyi bécsi
zsemlyét önök 1867 óta Párisban eladtak s a hány édes, mélabus csárdást
az önök czigányaitól tanultunk, akiket úgy szeretünk. Adja az ég, hogy
az automobilt még jobban gyümölcsöztessék, mint a guillotine-t, s
szeretett sportunk osztrák championjai az elgázoltak koponyáiból
legalább is annyi trofeumot gyüjthessenek össze, mint amennyi bécsi
zsemlyét önök 1867 óta Párisban eladtak. Mi az önök czigányainak édes,
mélabus zenéje mellett fogjuk megsiratni a halottakat, s éltetni a
győztes osztrák hősöket! (Perczekig tartó hoch és hurrá.)

_Saute-Surlaproie gróf:_ Hölgyeim és uraim! Midőn a versenyzők nevében
megköszönöm a szives vendéglátást, nem mulaszthatom el, hogy
egyszersmind annak a jogos kivánságnak is megfeleljek, mely számon kéri
tőlünk úti élményeinket. Hölgyeim és uraim! Máris megkisérlették
expediczióinkat kicsinyelni és vivmányunk értékét leszállitani. Azt
mondják, hogy az olyan automobil-verseny, mely mindössze húsz elgázolást
produkál, messze mögötte marad minden eddigi eredménynek. Tisztelt
hallgatóim, ez tévedés. Először is; elgázolás és elgázolás között nagy a
különbség. Fournier, aki még az elgázolt verebekről is jegyzéket
vezetett, mindenesetre nagyobb számokkal tudott előállani. Legyen szabad
rövidesen annyit jegyeznem meg e könnyelmü vádra, hogy a mi
elgázolásaink becsületes és határozott elgázolások voltak. A félrelökött
és sántára rugott vándor-legényeket, a szétröpitett kis-kutyákat, s más
efféle tréfákat mi egyáltalán nem könyveltük el. Akit mi egy egész
számjegygyel jelöltünk, az becsületesen otthagyta mind a harminczkét
fogát. De hadd utaljak ezenkivül a véletlen, a ránk nézve nem kedvező
véletlen szerepére. A fátum, vagy hogy teljes őszinteséggel beszéljek, a
fatális balszerencse úgy akarta, hogy nappal jóformán csak
pusztaságokon, s a népes helyeken csaknem mindig éjjel száguldjunk
keresztül. Hadd utaljak továbbá arra, hogy a nép már rendkivül kitanult,
hogy ne mondjam: a csalárdságig ravasz. Több helyütt megtörtént, hogy a
parasztok tiz lépésnyi távolból rémületet és földbe gyökerezést
szimuláltak, s az utolsó pillanatban kaján vigyorgással ugrottak félre
előlünk. Az igazi sport-embert azonban az efféle csalódások nem
ábránditják ki és nem csüggesztik el.

Legyen; megengedem, hogy rekordunk nem mutatós s a várakozásoknak alatta
marad. Mindegy, az eredmény a maga nemében mégis páratlan, s komolyságra
minden eddigit meghalad. Az idő-eredményről nem beszélek. Aki Párisból
hamarabb akar Bécsbe jutni, szóval, akit csak a kereskedelmi érdek
vezet, az üljön az Orient-Express-re. De aki őszinte barátja a férfias
sportnak, s aki az akadályok elháritásában annál több örömet talál,
minél több áldozattal jár a kedvtelés, az a mi rekordunkat nem fogja
kicsinyelni.

De, meglehet, a közel jövő nagyon tul fog szárnyalni bennünket abban,
ami az idő-nyereséget és az emberáldozatot illeti. Egyben nem
szárnyalhat tul bennünket a legdicsőbb jövő sem. A szenzáczióban való
gazdagságot értem. Mily gyönyörü pillanatok, hölgyeim és uraim, mily
ragyogó pillanatok!

Meg kell vallanom, némi lámpalázban, vakon, illetőleg: szememet behunyva
száguldottam gépemmel, nem törődve azzal, ami utamba kerül. De nem
zárkózhattam el a hatalmasabb benyomások elől. Ilyen volt az, midőn egy
elgázolt, alantas boszuból zsigereit szórta arczomba. A nyomorult
haldokló csak egy pillanatra tántorithatott meg. A következő
másodperczben beteges érzelgősségemet leküzdve, a diadal érzetével
gazdagabban pöfögtem tovább.

Humoros epizódokban is bővelkedett utam. Igy, többek között, egy
megriadt sánta került a gépem elé. Egy isteni másodpercz alatt
végigélveztem komikus gyámoltalanságát, ész nélkül való erőlködését és
nevetséges kétségbeesését. Végre is gépem alá rohant s valóban nevetnem
kellett, midőn láttam, mily ostobául ugrált jobbra-balra, saját érdeke
ellenére, bár a szabályszerü jelzéssel még segitséget nyujtottam neki.

Utam legmulatságosabb epizódja azonban a következő volt: A floridsdorfi
ellenőrző állomáson enhibámon kivül tulságos sokáig kellett
vesztegelnem. Kétségbe voltam esve; többi ellenfeleimtől nem tartottam,
de meg voltam győződve, hogy Coupelespieds márki könnyü gépével
megelőzött. Amint idegesen sétálok le s fel az állomás előtt, egyszerre
egy vakbelet találok az uton. Fölemelem s – képzelhetik meglepetésemet
és örömömet – a vakbélen ott látom versenytársam: Coupelespieds márki
monogrammját. Abban a pillanatban, amidőn már-már elfogott a kishitüség,
a kegyes ég azzal a megnyugtató tudattal lepett meg, hogy
legveszedelmesebb ellenfelem immár visszaadta lelkét az alkotónak!
(Viharos derültség és lelkes hurrákiáltások.)

_Todtentanz báró_ (a bécsi fogadó-bizottság elnöke): Hölgyeim és uraim!
Önök megbocsátják nekem, ha egy kis statisztikát közlök önökkel, nemzeti
hiuságból. Párisból kilenczvennyolcz versenyző indult el. Az osztrák
határt hatvanhat és fél versenyző lépte át, Bécsbe hatvannégy és
háromnegyed versenyző érkezett meg. Osztrák területen tehát mindössze
egy és háromnegyed versenyző pusztult el. Olyan eredmény ez, hölgyeim és
uraim, melyre Ausztria büszke lehet. Nem hivalkodom s nem fogom
folytatólag kiszámitani, hogy elővigyázati intézkedéseink hány életet
mentettek meg a sportnak, mindenesetre a tömeg szabad mozgásának
rovására. De ha fölemlitem ez ékesen szóló számadatot, legyen szabad
örömmel hangsulyoznom, hogy mi osztrákok nemcsak szóval éltetjük
franczia testvéreinket. Az isten hozta önöket egészben és részben!
(Háromszoros hoch; a francziák lelkesedésökben elhajigálják még
megmaradt kezöket és lábukat.)

_Egy szőke ifju_ (jelentkezik szólásra. Amint feláll, minden oldalról ez
a kiáltás hallatszik: „Ki az? Mit akar?“ A szőke ifju egy kis
szivdobogást árulva el): Hölgyeim és uraim! Olyan illusztris férfiak
után alig merek fölszólalni. Az a nép, melyet képviselek, sajnos, még
igen hátramaradott az automobil-sport terén. Én magam is csak igen
szerény kezdő vagyok, bár lelkesedés dolgában senkinek se maradok
mögötte. Meg kell vallanom: soha még csak egy verebet se tapostam el.
(Felkiáltások: „Hát akkor mit akar?…“ „Üljön le!“) De legyen szabad
hivatkoznom ügybuzgalmamra. Ennek már többször tanujelét adtam, s nem
hallgathatom el, hogy kicsiny, de lelkes népemnek e téren én vagyok első
uttörője. Érdemekkel nem dicsekedhetem ugyan, de jó szándékokkal igen.
Ennek bizonyitása végett hadd emlitsem fel, hogy hazámban soha senki sem
bukott ki annyiszor automobilból, mint én. Ami az automobilból való
kibukást illeti, bátran elmondhatom, hogy rekordomat a müvelt nyugaton
se multa felül senki. (Több felkiáltás: „Bravo!“) S ha önök azt
kivánják, hölgyeim és uraim, hogy igéretet tegyek a jövőre nézve,
szentül fogadom, hogy jövőre is gyakran fogok kibukni automobilból. Ez
nekem nem kerül semmibe, s szivesen okozok örömet önöknek. De ha önök
látogasukkal tisztelnék meg népem fővárosát, többet is igérhetnék.
Megigérhetném például, hogy népem, a magyarok népe… (Lelkes
felkiáltások: „Éljen Holubár! Éljen Ponyatovszky!“)… mondom: a magyarok
népe boldogan fog sorakozni az önök zászlaja alá. Ezzenel meghivom
önöket Budapestre. Biztositom önöket róla, hogy az utban egyetlenegy…
nem, háromnegyed… nem, egy negyed versenyző se fog elpusztulni.
Legfeljebb én esem ki ismét az automobilból, de higyjék el, ez engem
csak szórakoztatni fog. S a magyarság tárt karral fogja önöket fogadni.
Jó nép ez s olyan vendégszerető, hogy a pestist is szivesen látja, csak
külföldről jőjjön. Kevesen vagyunk ugyan, mert a football játékban már
sokan meghaltak közülünk, de akik megmaradtunk, keleti naivsággal s
nyugateurópai ismeretszomjjal rohanunk az önök gépei elé! (Lelkes
felkiáltások: „El Budapestre! Éljenek a vitéz csikósok!“) –

(1902.)




A FEHÉR SZEGFÜ.


I.

_Dollar kisasszony Dollar Sámuel urnak_

_Newyork._

_Nizza, csütörtök._

Kedves Atyám,

a hir, hogy Ön Alaskába megy vasutat épiteni, s mintegy három évig nem
tér meg családi hajlékunkba, nagy gyermeki szomorusággal töltött el.
Exprès bementem a templomba, kérni a jó Istent, hogy Ön e vad vidéken is
megőrizze egészségét, s jó üzletet csináljon.

Azt irja, kedves Atyám, hogy mielőtt megindul e nagy utra, tudni óhajtja
legközelebbi szándékaimat: mikor megyek vissza Amerikába, igaz-e, hogy
férjhez megyek? stb. stb. Gyermeki kötelességtudással felelek minden
kérdésére.

A jövő tavaszig semmiesetre se utazom haza; ez az ocsmány vén Európa,
nem tudom miért, tetszik nekem. Talán mert olyan régi. Otthon mindene
megvan az embernek, de ez a minden olyan uj, mint egy patinátlan szobor,
vagy mint egy használatlan czipő, mely még nem alkalmazkodik a lábunkhoz
s melyről messzire látni, hogy csak most készült. Az emberek is ilyenek.
S nekem, megvallom, csak az imponál, ami megvolt: épület, szobor vagy
selyemruhás ember volt már akkor, amikor imádott hazánkból még egy cent
se exisztált, s amikor őseink a bőgő majmokkal játszottak „haragszom
rád“-ot az őserdők fáinak lombsátorában, a legmagasabb ágon. Én nem
áltatom magamat, kedves Atyám. Ha a mi dédapáink páviánok vagy a jobbik
esetben az angol fenyitőházak szökevényei voltak, tudom, hogy a
Promenade des Anglais-n sétálók közül is sokan, igen sokan származnak
gonosztevőktől. De ezeket a gonosztevőket Mandrin-nek, Cartouche-nak,
Schinderhannes-nek hivták; az ő őseik is hadi lábon állottak a morállal,
de ezek az ősök hires, neves gonosztevők voltak, nem ismeretlen, szerény
gazemberek. Otthon, még a pénz is a közelmultat juttatja eszünkbe, s a
közelmult… fuj! Itt ellenben az ember közelebb van a régmulthoz, az
egyházatyákhoz, a bizanczi császársághoz, a lovagokhoz, akik három napig
csatáztak, s mit tudom én mi.

S ha Ön Alaskában lesz, miért sietnék haza? Jonathán bátyám nem szorult
rá, hogy bálokkal, reczepcziókkal stb. reklámot csináljak neki; üzletei,
hála a Mindenhatónak, rendre sikerülnek, s reklámról gondoskodik ő
nélkülem is. Szóval: j’y suis, j’y reste.

Férjhez azonban nem megyek, legkevésbbé Bibinov herczeghez, akit Ön
emlegetni hallott. Bibinov ugyan elég rendes ember, aki a roulette-en is
csak öt frankban játszik – amiért közönségesen csak Cent Sous herczegnek
nevezik – de erős a gyanum, hogy a Bibinovok Katalin czárnő korában még
pálinkás boltot tartottak, s ha nem, mit nekem egy orosz herczeg, aki
zsugori, mint egy uzsorás s olyan számitó, mint egy brómpapirgyár?! Az
orosz herczegségnek mai napság semmi ázsiója; az a csekély disz, amelyet
egy _rastaquouère_ herczeggel való szövetség adhat, nincs arányban
hozományom kamataival.

Ha érdekli, hogyan gondolkozom e tekintetben, elmondhatom részletesen.
Ime. Egyelőre semmi kedvem férjhez menni; a házasságot unalmasnak
tartom. Az ember kénytelen egy idegenhez alkalmazkodni; a legjobb
esetben: tanácskozni vele, helyesnek, kellemesnek tartja-e, hogy a
szezont itt vagy ott töltsem? C’est embêtant; szabad lénynek születtem,
aki utálja az ilyet. A szerelem kérdéseiről nem illik Önnel értekeznem;
e tárgyról tehát csak annyit, hogy, hála a Mindenhatónak, egészséges
leány vagyok, akinek nincsenek rossz álmai. S mivel tul volnék a „husz“
esztendőn, remélhető, hogy ezután se lesznek. A házasságnak tehát rám
nézve csak abban az esetben van értelme: ha honneurt ad.

Engedje meg, kedves Atyám, hogy e helyütt vagyonunk eredetére
emlékeztessem. A zseniális coup, melynek családunk felvirágzását
köszöni, hatezer embert juttatott koldusbotra. Ne vegye rossz néven,
kedves Atyám, hogy erről beszélek s ne gondolja, hogy tiszteletlen
vagyok nagyatyám emléke iránt. Eszem ágában sincs birálgatni a
boldogultat; csak magát a tényt emlitem meg. Hisz minderről ma már
hidegen beszélhetünk, mint bármely más történelmi faktumról. A coup
bizonynyal zseniális volt; a szükség parancsolta, s gyöngeség lett volna
az adott pillanatban elmulasztani. Nem is vagyok olyan esztelen, hogy
azt mondjam: vajha ne történt volna meg!… azok a nyomorultak másképpen
is tönkre mentek volna, s hol volnánk mi nagyatyám lélekjelenléte,
ügyessége, pénzügyi zsenije nélkül?! Olyan dolognak tekintem ezt, mint
D’Enghien herczeg megöletését: parancsoló történelmi szükségnek. De
azért mégis csak kellemetlen emlék marad, nem igaz? Következésképpen,
nem tartanám megvetendő dolognak, szoros összeköttetésbe lépni egy olyan
nagy családdal, amelynél a vagyonszerzés eredete nem ilyen ismeretes,
nem ilyen közeli. Ha ez a család vagyonát a lovagok korában szerezte,
nem bánom, ha maga a vagyon a századok folyamán egy kissé megkopott is.

Honneurt nekem csak egy igazi herczeggel való szövetség adhat. Igazi
herczegek pedig ma már csak az angol és a franczia arisztokrácziában
vannak. Az előbbiekre nem igen számithatok; nagyon exkluzivek, csak
egymás közt házasodnak, tehetik. A francziák sokkal kedvesebbek s
valamivel kopottabbak is; könnyebben leereszkednek hozzánk. Tant mieux;
a szivem is erre huz. Tudja-e, miért?

Mert mégis csak különb nép ez, mint a magunkfajta, hogy egészen őszintén
nyilatkozzam. Meglátszik rajta, hogy tüdővel lélekzett már akkor, amikor
mi még csak kopoltyukat használtunk. Ön persze nem figyelte meg, hogy
ezek a legfinomabb szervezetek az egész emberiségben, vagy mondjuk: az
egész állat-világban. Az angol főuron észrevenni a százados rusztikus
életet; a Roy hiveinek minden mozdulatán látni, minden szavából
kihallani, hogy őseik aranynyal himzett selyemben jártak-keltek
márványtermekben, szépelegve, vigadva, mikor eleink még csordában bőgtek
az élelemért.

Ha tiz perczig beszélek egy vicomte-tal, eszembe jutnak a Cadet de
Cascogne-ok, akiktől rettegtek a férjek és még jobban rettegett az
ellenség, az illatszeres urfiak, akik elmésségekkel mulattatták egymást
La Rochelle ostrománál, s aztán meghaltak olyan egyszerüen, mintha ez is
csak viccz volna, a Gontaut de Biron-ok és a Montmorency-ak, akik
marsallok voltak már akkor, amikor Amerika földjére fehér ember még nem
tette a lábát, az az egész gyönyörü czivilizáczió, mely a Lajosok uralma
alatt csak a harcznak és a gondtalanságnak, csak a szépnek és a
szerelemnek élt, a mult századbeli marquis-k, akik a Conciergerie-ban
Holbach bárót olvasgatták s ajkukon megvető mosolylyal léptek a
guillotine alá, mig vértől bűzös hóhérjaik marha módjára bőgtek, mikor
rájuk került a sor; eszembe jut a gyönyörü asszonyok ama négy-öt
nemzedéke, melynek csak egy életczélja volt: tetszeni a királynak s
aztán elhervadni… Versailles évről-évre kiviruló kertje, s a franczia
nemesek vérével áztatott Európa, a háboruk, melyekbe egy himzett liliom
alatt indultak, meg tudom is én, mi… s mindezt megtalálom abban a _je ne
sais quoi_-ban, amelylyel ez a huszéves vicomte mosolyog, beszél, mozog,
jár, vagy egyszerüen a szemembe néz.

Ön, kedves Atyám, aligha ért rá elolvasni Octave Feuilletnek a
regényeit. Kár, mert igy nem magyarázhatom meg röviden, egy puszta
névvel, milyen embernek kell lennie, akit férjemül elfogadnék. A
Faubourg Saint Germain emlitett költője rajzolt például egy Odiot
Maxime-ot, aki szegénységében leteszi a Champcey marquis nevet s akinek
a büszkesége, lovagiassága és finomlelkűsége meghalad minden leányálmot.
A Feuillet regényeiből látnivaló, hogy a Faubourg kicsiny és zárt
világában minden harmadik ifju egy-egy Odiot Maxime s az _Erdő
szépé_-ből tudom, hogy Bretagne ódon kastélyaiban, messze a _struggle
for life_-tól, csodálatos emberek élnek, akiket a czivilizáczió
disz-növényeinek lehetne mondani. Ezek a, más halandókhoz nem
hasonlatos, mesékbe való alakok tétlenül élnek, mert uraknak születtek,
de minden lehelletük gyöngédség, szeretetreméltóság, nagylelküség és
nemes büszkeség. Emlékszem például az elszegényedett Guy-Chatelekre és
Penmarch-okra. A szép Guy-Chatel-leány, aki csupa büszkeség, szive
ellenére sem akar mésalliance-ot kötni, inkább zárdába készül, ahol el
fog sorvadni; a fiatal Penmarch katonának áll be, mert egy szegény nemes
csak a hazáját szolgálhatja, zsoldból élhet, de fizetésből nem;
nagyapja, az öreg Penmarch, nem tud egyebet, csak horgászni s azért
hallal kedveskedik annak, akinek akarata ellenére lekötelezettje; az agg
herczegné pedig, emennek az anyja, egy hosszu életen át csak
oltárteritőket himez, mert hisz semmi egyéb nem méltó hozzá. S
Guy-Chatel Albin marquis az ifju nagyur, akit az uj idők tönkre
juttattak s aki oly szépeket gondol, hogy a gondolatait el se lehet
képzelni! Ó, mily gyönyörü életet élnek ezek az emberek!

Ha valaha férjhez megyek, kedves Atyám, csak egy Guy-Chatel Albin
marquishoz megyek feleségül. Csak olyan embert tudnék szivelni, akire
büszke lehetek; csak olyanhoz érdemes nőül mennem, akihez fölemelkedem.
Ilyen embert pedig a Faubourg világán kivül sehol sem találhatok.

Jövendőbelimnek ha nem is éppen liliom, mindenesetre valami fehér virág
lesz a czimerében. Például a fehér szegfű, örök amblémája a lelki
finomságnak.

Szerencsés utazást kiván kedves Atyámnak

szerető leánya:

_Jane_.


II.

_Gontaut de Biron herczegné Dollar Sámuel urnak_

_New-York_.

_Páris, hétfő_.

Örömmel értesitem Önt, kedves Atyám, hogy az auteuil-i nagy verekedés
után, melyről bizonyára több kábel-telegrammot olvasott, sem engem, sem
családom tagjai közül senkit sem tartóztattak le.

Pedig a rohamot férjem vezette… De Ön még ma se tudja, hogyan, hol és
mily körülmények közt ismerkedtem meg férjemmel. A nagy bazár-égéskor
történt, hiszen hallott erről a sokáig emlékezetes eseményről. Én is
majdnem benn sültem, egy csepp hijja volt. A legnagyobb rémület
pillanatában eszeveszetten igyekeztem menekülni s már-már közel jutottam
az egyik kijáráshoz. Fejemet vesztve, görcsösen belékapaszkodom az
előttem rohanó férfi karjába; ő visszanéz, látja, hogy esztelenségem
mind a kettőnk életét a végső veszedelembe sodorja, nem habozik, hanem
rám vág a botjával ugy, hogy leroskadok, leráz magáról s kirohan.
Szerencsémre egy lakáj fölemelt s kivonszolt a szabadba.

A rémületnek ez a pillanata határozta el sorsomat. Az erős férfit, a
cselekvés és elhatározás emberét, a kemény legényt, a ki mint Don Juan,
rongyként rázza le magáról a rá csütörködő haszontalan fehér személyt,
nem tudtam elfelejteni. Mindig csak őt láttam láz-álmomban, s ő lett a
férjem.

E kitérés után hadd folytassam, a hol elhagytam. Mondom, mi vezettük a
rohamot. Jelvényünk a czimerünkben látható fehér szegfü volt. A jelszót
én adtam meg, ezzel a kiáltással:

– Éljen a hadsereg!

Az első ütést férjem mérte az elnök kalapjára, s én is megtettem, a mi
tőlem telt. Napernyőmmel visszataszigáltam az emelvény felé siető
rendőröket, s fáradhatatlanul biztattam csüggedő, fehér szegfüs
barátainkat:

– Üsd, nem apád! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!

Ó, kedves Atyám, milyen gyönyörüség tettleg inzultálni a mob-ot és a
vele szövetkező hitvány bourgeois-t! De Ön ezt nem érti, mert, sajnos,
Ön maga is _roturier_.

A legmulatságosabb persze az volt, hogy férjemet, a csata fővezérét, a
ki a legtöbb ütleget osztogatta s a legtöbb kalapot verte le a
bourgeois-fejekről, sehogy se tudták elcsipni. Neki t. i. az a pompás
ötlete támadt, hogy mikor a rendőrök felvonultak az emelvényre, elbujt
az öreg dámák mögé. Oda senki se mert utána menni.

Férjem nemcsak jellem, lángeszü ember is. Olyan kemény legény, a minő
mai napság csak a franczia arisztokráczia köreiben található. Kár, hogy
kedves Atyám nem ismeri a Faubourg-t. A czivilizáczió virágos kertje ez.

Örömmel üdvözli kedves Atyámat az auteuil-i csata egyik legvitézebb
amazonja:

_Biron herczegné_.




A LÓFEJÜ SZÖRNY.

Áprilisban, a mikor a lovak nekiiramodnak, hogy a „nagy pardubici“
napjáig – mely október végét jelenti – össze-vissza fussanak,
papirformán, tudományon, óhajtva sejtésen, finom és ordináré zsebeken,
bölcs jóslatokon s zsokék holttestein keresztül: ujra meg ujra megered a
sopánkodás, hogy miért is vannak lóversenyek, és ha már vannak, miért
nincsenek a Nemzeti Kaszinónak valamelyik szeparéjában, távol a nagy
nyilvánosságtól?! A legelső versenynapon ugyanazok az ujságok, melyek a
hatodik és hetedik, meg a harmincharmadik és harmincnegyedik oldalon
négy kolumna terjedelemben közlik a versenyprogrammot, a legujabb
istállóhireket, a papirforma megvitatását, a tip-eket, a bécsi és
külföldi versenyeredményt, a trainerekről és az istállótulajdonosokról
szóló ujdonságokat, később pedig a tegnapi budapesti versenyeredményt, a
futások részletes leirását, a jelesebb lovak és lovasok hosszadalmas
méltatását, a Derbycrack-ekről szóló rövid essay-ket, a totalizatőr és a
bookmaker üzletéről szóló kimutatást, a versenynap szines leirását s
végül az első hely közönségéről és a versenynap apró epizódjairól
értekező ötletes csevegést, ugyanezek az ujságok, elül, a vezérczikkben,
hevesen kikelnek a totalizatőr és a lovaregylet ellen s óva intik a
közönséget a játék szenvedélyétől. Ennek az obligát beköszöntőnek mindig
felül egy pár nemes gondolkodásu, „született“ idealista, aki mindenestül
eltörölné a föld szinéről az egész lóverseny-sportot, s a ki, a hányszor
egy-egy uj meeting kezdődik, mindannyiszor elérkezettnek tartja az időt
arra, hogy sürgősen kérje a kormányt: tiltsa el a népet megmételyező
lóversenyeket és számüzze a lótenyésztés sokat sokat hangoztatott ügyét
a ménesekbe, Mezőhegyesre, Bábolnára. De még nagyobb ez a felbuzdulás a
meeting végén. Ilyenkor, a statisztika örökkön ismétlődő
bizonyosságával, mindig megcsipnek egy pár kereskedősegédet, vagy
ügyvédbojtárt, aki elsikkaszotta a gazdája pénzét, hogy a lóversenyen
fogadhasson, s ezek esete sok, igen komoly, de már nem egészen uj
tartalmu elmélkedésre ad alkalmat. Ha pedig néha egy-egy nagyobb szabásu
sikkasztó, aki százezreket tüntetett el, mentegetőzik azzal, hogy őt a
totalizatőr vitte a lejtőre: mindannyiszor megszólal az egész
közvélemény s még a sport-tudósitók is egyhanguan követelik, hogy a
közönség játékszenvedélyét meg kell zabolázni, ha másként nem lehet: a
lóversenyek megszüntetésével. Az ujságokban gyakran, s egyszer-kétszer a
parlamentben is megnyilatkozott ez a közóhajtás, s bár a sok
felszólamlásnak, okos intelemnek és nemes czélzatu kifakadásnak mind
mostanáig semmi foganatja: még most is vannak s meglehet sokan, a kik
nem tettek le arról a reményről, hogy lesz egyszer egy boldogabb idő, a
mikor nem tartanak többé lóversenyeket s a kereskedősegédek,
ügyvédbojtárok, kofák, mosónők és hordárok pénzét nem viszi el „Murád
szultán“ vagy „Götterdämmerung“.

E derék, emberszerető emberek gyakori felbuzdulása talán nem mindenben
igazolt. Vannak, szép számmal, akik azért sikkasztanak, hogy nagyokat
mulathassanak az orfeumokban és sok pezsgőt ihassanak. Éppen annyian
vannak ilyenek, sőt meglehet, még többen, mint azok, a kik a mások
pénzét eltotalizálják vagy „elbukimukizzák“. Azért még soha senkinek se
jutott eszébe, hogy az orfeumok bezárását követelje, s azt hangoztassa,
hogy nem kell pezsgőt gyártani, vagy a mulatóhelyeken nem szabad pezsgőt
tartani. A mint hogy ebben nem is volna ráció. Azt, hogy sikkasztások ne
történjenek, vagy hogy ritkábban történjenek, nem lehet elérni a bünre
szolgáló alkalmak megkevesbitésével s azzal se, ha rendre bezárjuk
mindazokat a helyeket, a hol ma az emberek bünbe szédülnek. Bünre
szolgáló alkalom mindig lesz, éppen annyi, mint ma, ha nem ezek, a
melyeket ma ismerünk, mások; és mindig lesznek sikkasztók is, a meddig
az egész emberiség gondolkozása át nem idomul, a mi nem a tiltó
intézkedésektől függ, hanem egyebektől. És a meddig lesznek, a kik
sikkasztanak, abban, ha sikkasztás történik, mindig kevesebb része lesz
az intézményeknek, mint maguknak a sikkasztóknak. De a ma uralkodó
világnézet a bünért mindenkit okol: a környezetet, az ellenőrzés
rendszerét, csak magát a bünöst nem. És ez már jókora tulhajtása annak a
tételnek, mely a szabadakaratot tagadja. A mikor ezekért a
sikkasztásokért, melyek minden meeting után olyan következetességgel
kerülnek napfényre, mint eső után a gomba, legelőször is a totalizatőrt,
a bookmakereket és a lovaregyletet tesszük felelőssé, egy kissé
igazságtalanok vagyunk. És nagyon hiszékenyek, ha készpénznek vesszük,
hogy az a sikkasztó élete fogytáig becsületes ember maradt volna, ha
véletlenül ki nem téved a lóversenytérre. Sikkasztott volna biz az, más
czélra; ha nem előbb, utóbb, száz közül kilenczvenkilencz esetben.

Ebből nem következik, hogy a lovaregyletnek semmi köze a tömegek
játékszenvedélyéhez, és hogy ennek a szenvedélynek fékezésére semmit se
kell tenni. Nagyon olcsó helyet a lovaregyletnek nem volna szabad a nagy
tömeg előtt megnyitnia, mert az csakugyan nem méltó ehhez az uri
szövetkezethez, hogy arra a czélra, a melyet igen üdvösnek tarthat, de a
mely cél a nagyon olcsó hely közönségétől fölötte távol esik, a
szegények, az éhenkórászok s az eltévelyedettek filléreit is igénybe
vegye. Azt is megtehetné, a lótenyésztés tiszteletreméltó ügyének minden
nagyobb koczkáztatása nélkül, hogy drágábbá tenné a második helyre való
bemenetet, s megállapitaná, hogy a totalizatőr csak nagyobb összegü
tétet fogad el. Hogy ne járhasson ki a lóversenyre, csak az, a kinek a
módja ezt megengedi, s ne fogadhasson ott, csak az, a ki a fölöslegéből
fogad. Bizonyos, hogy a játékszenvedély ezt az intézkedést is megtudná
kerülni: de ez az intézkedés mégis távol tartaná a lóversenytértől a
tömeget; azoknak, a kikre nézve a játék közvetetlen veszedelem,
legnagyobb részét. És ha ennek következtében a lovaregylet jócskán
veszitene jövedelméből, viszont teljesen elhárítaná magától azt a, ha
nem is alapos, de minden esetre kellemetlen vádat, hogy tagjainak úri
kedvtelését a játékszenvedélytől megtévelyedett, szennyes, éhező
tömeggel fizetteti meg.

Valami efféle intézkedés jelentékenyen korlátozhatná, fékezhetné a
totalizatőr körül erősen dolgozó játékmániát, elterelhetné a
lóversenytérről az oda nem való elemeket, s a sokat hánytorgatott
sikkasztási esetek számát igen megcsökkentené, helyesebben szólva: a
sikkasztók nagy részét leszoktatná a totalizálásról, nagy többségüket
egyéb nyilvános helyekre expediálná, fogassák meg magukat másért,
másutt, más alkalommal. Ez is több volna a semminél.

De hogy ezentúl egyátalán ne legyenek lóversenyek, az lehetetlen ábránd.
A lóversenysport most van java fejlődésében. Angliában már kétszáz évvel
ezelőtt is voltak lóversenyek, s több mint száz év óta állandóan űzik
ezt a sportot, de a kontinensen az egész mulatság alig hatvan-hetven
esztendős. Abból, hogy ez idő alatt mekkorát fejlődött, s milyen
terűletet hódított meg, kiszámítható, hogy ez a sport még nem érkezett
fejlődésének zenítjére. Egyre több országot hódít meg; lassankint
valamennyi kisebb birodalomban tért foglal; már Ázsiában is
lóversenyeznek; s ahol ez a sport régibb, ott egyre több a versenynap;
néhol a futtatás már mindennapos. Ebből a karrierből nyilvánvaló, hogy
még sokáig lesznek futtatások, s ezekkel együtt totalizatőrök és
bookmakerek, mert a játékszenvedély hasonlóképpen emelkedőben van, egyre
általánosabb lesz, mind inkább hatalmába ejti az összes társadalmi
rétegeket: a pauperizmus növekedésével egyre több az olyan ember, akinek
csak egyetlen reménysége van arra, hogy valaha kiemelkedhetik nehéz
helyzetéből: az a remény, hogy a játékkal szerencsét csinál.

És mikor az egész világ játszik, mindenütt, százféle szerencsejátékot, a
lovak gyorsaságára alapított szerencsejáték még a kevésbbé gonoszak, a
kevésbbé veszedelmesek, s a kevésbbé utálatosak közül való. A lófejű
szörny nem olyan rettenetes, mint a milyennek festik. A testet-lelket
ölő, őrületes izgalmakat, szüntelen gondot, aggodalmakat okozó,
éjszakát, napot, a játékosoknak egész gondolkodását lefoglaló, s a
játékosnak egész exisztencziáját koczkáztató, vérbe menő börzejátékhoz,
a játékok játékához képest szinte ártatlan múlatság. Nem olyan
igazságtalan, mint a sorsjáték; a játékost nem rövidíti meg azzal, hogy
aránytalanul keveset fizet; nem csalhat meg úgy, mint a kártya, melyet
hamis játékos kever, mert a turfon előforduló csalások, a melyek nem oly
gyakoriak, mint a közönség hiszi, a lóversenyjátékost nem fosztják meg
nyerési esélyeitől; több pihenést ad, kevésbbé öli az idegeket, mint a
rulett, mert a játék itt nem perczenkint, csak félóránkint ismétlődik.
Nem lehet éjszakákon át, hajnalban, délelőttig játszani, füstös
klubszobában, rettenetes spelunka mélyén, undok szomszédok társaságához
kötötten: a lóversenyjátékos nappal játszik, a levegőn, pihenőt tartva,
olyan környezetben, mely felűdítheti, s ha nyer, nem a jó barátja pénzét
teszi zsebre, hanem egy ismeretlen sokaságét, a felhők közül hullott
pénzt. A lóversenyjáték nem olyan borzasztó, mint a híre, de hát játék
ez is, s a hol játszanak, ott, a sötét háttérben a sátán hegedül.




WORTH.

Mirtus-erdő mélyén, homályban, árnyékok járnak, az örök béke
nyugalmával, ösvényen, hol a lépés nem ad hangot. Fakó fény szürődik át
a sürüségen, s kisérteties világot vet egy viasz-sárga, cserkoszorus
fejre, melyen a legvékonyabb ajkak a világon, mintha szóra válnának el
egymástól:

– Láttam és megértettem az Életet. Láttam, hogy egy és ugyanaz az
Apokalipszis szörnyüségeivel. De ha az ember a förtelmek özönvize, a
fény, mely beragyog a fekete vizek mélységeibe: az örök Nőiség; s az
ezüstös derengés, az egyetlen, a mi fölötte van e sötét, piszkos
hullámoknak: ő Beatrice!

A másik két árnyék mindezt már a hatodik érzékkel hallgatja. Talán össze
is néznek egy kissé a hatodik érzékükkel. Az egyik szellemkar
megérintené a másikat, de csak üres levegő érintkezik üres levegővel.

– Nézd – suttog az első léleknyelven a másikhoz – nem ez a cserkoszorus
volt-e a legszebb ember a világon? Mintha minden vonása ezer meg ezer
fájdalomból volna: arcza maga a Szenvedés.

– Meglehet – felelt a másik.

A cserkoszorus aztán tovább megy, megkeresni mesterét, Vergiliust; a
másik kettő hátra marad egy kis akadémikus beszélgetésre.

– Az igazat megvallva – kezdi az, a ki utóbb szólalt meg – szeretném, ha
bemutatna az ezüstös derengésnek. Nem értem őt egészen; tulontul sok
hetairát láttam földi életemben.

– Nemes Pyrrhon, magam is olyanformán gondolkozom, mint te, noha nem
vagyok tudós e dologban. Az asszony igen bolond állat, bár különben
tetszetős és formás.

– Lehet, tiszteletreméltó Erasmus, hogy egészen igazad van. Az asszony
többnyire formás és még gyakrabban bolond.

– Beszéljünk róla, Pyrrhon. Mert különös, de beszélni is kellemetes
róla.

– Nem gondolod, hogy bemennénk a kaszinóba? Meginnánk egy-két pohár
éthert, s meghallgatnók mindazt a rosszat, a mit barátaink tudnak a
nőről? Talán ott lesznek Molière, Schopenhauer és Baudelaire barátaink
is.

– Neked igazad van, nemes Pyrrhon.

– Meglehet – felelt Pyrrhon.

*

Betértek a pókhálóból épült palotába, ahol a legjobb nevelésü árnyékok
hajtogatták sürün a serleget, hogy minél hamarább elfelejthessék az
életet. Csakugyan ott voltak összes barátaik. De meglepetésükre, az
asztalnál a főhelyet egy idegen foglalta el, a kit senki se ismert.

– Ime Pyrrhon és Erasmus – mondták az asztal körül ülők.

– Miről vitatkozátok? – kérdezte Protagoras, a szofista, készen rá, hogy
mindent megczáfoljon.

– Az asszonyról beszélgettünk – felelt Erasmus. – Az asszonyról
általában és különösen.

Mindenki Sokratesre pillantott. Távol Xantippétől, a bölcs boldogan
vitatkozott ifju barátaival az igazságról. Platon remegett. Hátha
Erasmus könnyelmüsége kegyetlen hatással lesz öreg mesterére?! Hátha az
asszony emlitése komorrá fogja tenni s egyszerre elnémitja?? De a bölcs
lenyelte Erasmus könnyelmüségét is, mint hajdan a bürök-altatót.
Xantippétől távol, a bölcs derült és igazságos maradt.

Ellenben annál nagyobb volt a hatás a költők zugában. Alfred de Musset,
a sok éthertől zavaros szemmel, mereven nézett maga elé. Az asszony? Nem
emlékezett többé semmire, Lord Byron hátrasimitotta fürteit, mintha egy
sereg kisértetet akart volna elüzni homloka tájáról. Goethe mosolygott s
két garas ára földi csókért oda adta volna az egész előkelő társaságot.

De a költők sem óhajtottak vitatkozni, midőn mindenek csodálkozására, a
jövevény ragadta meg a szót: az ismeretlen, a ki a fő-helyre fészkelte
be magát.

– Senki se mondhat róla többet mint én – szólt az idegen. – Az asszonyok
nagy sokasága hevert a lábam előtt. Szép napjaimban koronás nők
kerestek, s kiválasztottjaim mindenha sivalkodva magasztaltak.

– Ki lehet ez az ismeretlen árnyék? – kérdezte Pyrrhon titkon
Erasmustól.

– Ő bizonyára Don Juan, a sevillai burlador – felelt Erasmus.

– Meglehet – szólt Pyrrhon. – De nekem ugy tetszik, hogy kissé beszédes.

– Az asszony – folytatta az idegen – buta, hivalkodó és páváskodni
szerető.

– Engedelmet – szólt közbe Protagoras – az Isten azért adott a pávának
szép tollakat, hogy tessék.

– Nem – vitatkozott az ismeretlen. – Az Isten azért adott a pávának szép
tollakat, hogy kitépjük és felhasználjuk.

– Ez valamely nagy állambölcs – suttogta Erasmus.

– Meglehet – felelt neki Pyrrhon – mert kicsinyes dolgokat beszél.

– Ismertem egy pérui hölgyet – erősködött a jövevény – a kinek
egyetlenegy ruhája százhuszezer frankjába került. Egy fél millió ember
napi élelmébe.

– Fuj! – szóltak az asztal körül többen.

– Ez Peabody, az emberbarát – találgatta Erasmus.

– Első kreáczióimtól – beszélte a közlékeny idegen – az asszonyok
egyszerüen megvadultak. Egy költeményem, mely szürkeségével sejtelmeket
ébresztett, feketeségével pedig megrázott minden nől lelket: álmatlaná
tette a fél világot.

– Mégis költőnek kell lennie – vélte Erasmus.

– Igaz, hogy én Én vagyok – folytatta az ismeretlen – s bizonyára
nehezen leszek pótolható. De voltak tanitványaim, a kiket magam
neveltem. A hozzám hasonló tehetséget mindig megbecsültem, házamba
fogadtam és arannyal fizettem.

(– Minden esetre művészlélek – jegyezte meg Erasmus, s helyeslőleg
bólintgatott a beszélő felé.)

– … Mert előttem csak egy volt kedves: az ügy – magyarázta a rejtelmes
árnyék s kiüritette előbb a jobbra, majd a balra ülő lélek serlegét. –
Gazdag ember voltam, birtokosa egy pompás falusi jószágnak, a melynek
kényelmében koronkint meg-megpihentem. De soha se tudtam sokáig tétlenül
maradni. Valami visszahajtott a munkához, s szüntelen azt sugta a
fülembe: „Csak előre, csak előre!…“

– Ah, már értem! – szólt Erasmus a homlokára ütve. Ez valami admirális,
a ki örökkön visszasóvárgott a tengerre.

– Vagy meglehet – vélte Pyrrhon – hogy az északi sark egy szerelmese, a
kit életének végéig kisértett a jégmezők emléke.

De ebben a pillanatban egy szolgálattevő angyal lépett az ismeretlenhez,
s igy szólitotta meg mennyei udvariassággal:

– Bocsánat, uram, minthogy ez a társaság zártkörü, s minthogy ebben a
helyiségben csak a Gondolkozók Klubjának tagjai foglalhatnak helyet,
szabad kérnem Uraságodnak a tagságát igazoló jegyét?

Az ismeretlen egy pillanatra zavarba jött, de aztán felülkerekedett
benné egy halhatatlan ősének a humora, és igy szólt:

– Bizony nekem nincsen tagsági jegyem, mélyen tisztelt árnyékok.
Méltóztassanak kidobni innen, mert az igazat megvallva, én csak szabó
vagyok.

A szabót kidobták.




SIC ITUR AD ASTRA.

– _Erkölcsrajz szinházi hirekben._ –

Ápr. 25. Edmond Rostand, a _Cyrano de Bergerac_ nagynevü szerzője, uj
drámát fejezett be, melynek előadási jogát a tantième-ken felül
fizetendő kétszázezer frankért a _Renaissance_ szinház szerezte meg. A
halhatatlan költő uj remekművét a _Renaissance_ igazgatóján: Sarah
Bernhardt asszonyon kivül eddig csak két beavatott olvasta: Rostand ur
két bátyja; akik közül az egyik posta-felügyelő, a másik a
közmunkatanács titkára. A beavatottak a darab tartalmából kiküldött
tudósitónk előtt mindössze annyit árultak el, hogy az uj költemény még
Cyrano de Bergerac-ot is messze tulszárnyalja. Sajnos, a lázas
munkásság, melylyel uj chef-d’oeuvre-jének befejezésén dolgozott, a nagy
költő idegzetét annyira kimerítette, hogy orvosai tanácsára már
legközelebb hidegvizgyógyintézetbe fog vonulni, hová az egész művelt
világ részvéte és érdeklődése kiséri. Mi is tiszta szivből kivánunk a
beteg remekirónak jobb egészséget.

_Ápr. 28._ Amitől aggódó jóbarátok tartottak, bekövetkezett: Edmond
Rostand megőrült! A napfényes elmére örök homály borult; az alkotás
gyermekágyi láza megölte a XIX. század legnagyobb drámairói zsenijét!
Mily szerencse a szerencsétlenségben, hogy az örökre elborult zseni
második nagy művét már befejezetten hagyja az utókorra! Mialatt a nagy
iró egy elmegyógyintézet komor falai közt viaskodik kérlelhetetlen
betegségével: mi még egyszer gyönyörködni fogunk szellemének ragyogó
tüzijátékában, utolsó alkotásának première-jén!… Ez a nagy irodalmi
esemény szeptember elejére várható; az uj remekművet tudvalevőleg a
_Renaissance_ szinház fogja szinre hozni, Coquelin orrával és bengáli
tüzzel.

_Máj. 3._ Edmond Rostand, a halhatatlan költő állapota, fájdalom,
reménytelen. Dühöngő rohamai vannak, naponta kétszer-háromszor is s ezek
elmultával teljes apathiába sülyed, vagy kétségbeesetten sir, mint egy
beteg kis gyermek. Táplálékot napok óta nem vesz magához, ápolóit
lelövéssel fenyegeti s tegnap kétszer tett öngyilkossági kisérletet.
Csak pillanatokra tér magához s ilyenkor ezt az egy szót ismételgeti:
„Scarron! Scarron!“ _Scarron_ a cime ugyanis uj chef d’oeuvre-jének,
mely a nagy költő nevéhez méltó előadásban, szeptember elején fog szinre
kerülni a _Renaissance_-szinházban, fölemelt helyárakkal. Ez a megható
irodalmi és szinházi esemény a lakosság minden rétegében oly érdeklődést
támasztott, aminőre eddig még nem volt példa a szinházak történetében.
Az első kétszáztizennyolcz előadásra az összes jegyeket elkapkodták.

_Szept. 5. Scarron_-t, Edmond Rostand uj remekművét, holnap hozza
először a _Renaissance_-szinház, a költő nagy nevéhez méltó
kiállitásban, Coquelin orrával, bengáli tüzzel stb. Az utolsó próbákat
maga a szerző vezette, akiről tévesen terjedt el az a hir, hogy
megőrült. Ellenkezőleg a halhatatlan költő soha sem volt annyira
eszénél, mint amikor, megfoghatatlan módon, azt a hirt költötték róla,
hogy beteg. Minthogy az első négyszázharmincz előadásra az összes jegyek
elkeltek s igy a _Renaissance_ környékén másfél évig, minden este őrült
tolongás várható, a préfet de police ugy intézkedett, hogy amig Edmond
Rostand darabja müsoron lesz, a rendet a boulevardon három zászlóalj
lovasrendőr fogja fentartani.

_Szept. 8._ A _Gymnase_-szinházban legközelebb egy olyan érdekes dráma
fog szinre kerülni, melyhez képest _Cyrano de Bergerac_ és _Scarron_
unalmas ócskaságok, A dráma czime _Phryne_, szerzője Massaréna Horace
báró, az általánosan ismert sportsman, akit horizontale-körökben csak
Csontos Szigfriednek neveznek. Massaréna báró nevére bizonynyal élénken
emlékeznek még olvasóink, mert hisz csak a mult héten történt, hogy a
rendőrség megakadályozott egy flörett-párbajt, amely Massaréna báróért
két előkelő hölgyet állitott volna egymással szembe: Q. grófnőt, a
braziliai nagykövet feleségét és Y. herczegnőt, aki azóta X. urhoz, a
hires bikaviadorhoz ment nőül. Massaréna báró ebben a nagy feltünést
keltő első darabjában egy nagyon ismert, kitünő müvésznővel való
viszonyát irja le s érdekes, hogy a hősnőt, a kit a szerző diabolikus
lénynek fest, éppen ez a nagyon ismert, kitünő művésznő fogja
eljátszani. Madame Missisippi ugyanis, akivel ezuttal történik meg
először, hogy önmagát játszsza, _Phryne_ első száz előadásának
időtartamára kibékül Massaréna báróval. A kitünő szerzőnek, aki ma 29
éves és tehetségének teljességében tündöklik, ez idő szerint kilencz
előkelő hölgygyel van viszonya. Ezek az érdekes hölgyek mindannyian
jelen lesznek az első előadáson, sőt egy bizalmas értekezleten azt is
elhatározták, hogy az uj drámairónak cserkoszorut nyujtanak fel, ezzel
az ajánlással: „Herkulesnek – a kilencz gráczia.“ Az első háromszáz
előadásra a jegyeket holnap délig lehet előjegyezni a _Gymnase_
fő-pénztáránál.

_Okt. 1._ Gabriele Barocco, a tizenkilenczedik század legnagyobb
költője, tegnap Párisba érkezett, hogy jelen legyen uj darabjának: _A
kék szerelem_ czimű mitologiai regének utolsó próbáin és premièrején. Az
ünnepelt iró mindenekelőtt végignézte darabja első főpróbáját s
kijelentette, hogy az előadás minden várakozását fölülmulja.
Szerencse-kivánatokkal halmozta el Tedeschi asszonyt, aki az uj darabban
jobban sántit, mint valaha s ünnepiesen megigérte neki, hogy ha a
művésznőt nem is, leányát, Tedeschi kisasszonyt mindenesetre feleségül
fogja venni, ha a _Kék szerelem_ legalább egy évig műsoron marad.
Barocco ur a főpróbáról egyenesen a rendőrfőhöz hajtatott, aki előtt azt
a meglepő vallomást tette, hogy ő: Barocco Gábor, római születésü 34
éves iró, tavaly, julius 29-én este kilenczedfél órakor, édes atyját,
idősebb Barocco Gábor urat a Bois de Boulogneban, rablógyilkossági
szándékból, orozva megölte. A rendőrfő eleinte nem akart hitelt adni e
vallomásnak, de Barocco ur, aki a _Kék szerelem_ premièrjére egy páholyt
ajánlott fel a közbiztonság legfőbb őre számára, konokul megmaradt
állitása mellett s letartóztatását követelte. Ez meg is történt, miután
a rendőrfő jegyzőkönyvbe vétette, hogy a letartóztatásért a felelőséget
teljesen Barocco urra háritja. A szenzácziós eset természetesen roppant
feltünést keltett s a _Porte-Saint-Martin_ előtt, ahol a _Kék szerelem_
e hó 6-án kerül bemutatóra, esti kilencz óráig verekedtek a jegyekért. A
rendőrség délelőtt tiz órától estig százharmincz heves vérü
szinház-barátot tartóztatott le.

_Okt. 8._ A _Kék szerelem_ századokra szóló sikere egy pillanatra
elvonta a figyelmet a Barocco-pörtől. E pör végtárgyalását ma tartották
meg a Palais de Justice-ben óriási érdeklődés mellett. A végtárgyalás
épp oly gazdag volt szenzációs fordulatokban, mint maga a _Kék
szerelem_. Barocco ur védőügyvéde ugyanis a biróság elé terjesztette
idősebb Barocco ur halotti levelét, melyből kiderül, hogy az
apagyilkossággal vádolt költő már másféléves korában elvesztette atyját,
s igy nem lehetett módjában a terhére rót cselekedetet elkövetnie. A
_Kék szerelem_ költője erre loyalisan kijelentette, hogy az egész esetet
a vasuti kupéban álmodta s a főpróba okozta izgatotságában történhetett,
hogy álmát nem tudta a valóságtól megkülönböztetni. Különben is, mint
költő, az életet álomnak és az álmot életnek tekinti. A biróság erre a
vádlottat felmentette, örömmel emelvén ki az itéletben, hogy szivből
gratulál a feddhetetlen irónak darabja nagy sikeréhez. Barocco ur
viszont megigérte, hogy a legközelebbi premièreje alkalmával nem fog a
büntető törvényszéknek hasonló alkalmatlanságot okozni. Ezzel
elbúcsuzott biráitól, s szállójába hajtatott, ahol egy amerikai
imprezárióval kötött szerződést. A _Kék szerelmet_ ugyanis, melynek
ezredik előadására már nem kapni jegyeket, Amerikában is szinre hozatja,
_Sötét gaztett_ czimen. Az imprezárió kikötötte, hogy a szinlapon a
szerző neve helyett csak ez az egyszerü megnevezés fog szerepelni: irta
egy apagyilkos. Kikötötte továbbá, hogy joga van a szinlapon megigérni a
közönségnek, hogy a szerzőt az első előadás után az egész közönség
jelenlétében fel fogják akasztani. E jogért öt millió métermázsa
sterlinget ajánlott fel a halhatatlan költőnek.

_Okt. 21._ Kinos eset tartja izgatottságban a szinházi köröket. Cherami
Albin urat ugyanis, az ismert kitünő vigjáték- és vaudeville-irót, kinek
legujabb bohózatára: _Az ideges rinoczerosz_-ra éppen most készül a
_Palais Royal_-szinház, tegnap zsebtolvajláson érték. Egy tizenkét éves,
beteg koldusleánykát fosztott ki, kilopván zsebéből ama filléreket,
melyeket a gyermek pár perczczel azelőtt koldult össze. Az eset után
Cheramit a rendőrségre kisérték, ahol az ügyeletes rendőrtisztviselő
előtt sirva vallotta meg, hogy már gyermekkora óta kleptomaniában
szenved, s épp ez okból lépett a vigjátékirói pályára. Érdekes, hogy
Cherami azzal vádolja a rendőrt, aki őt bekisérte, hogy ez addig pofozta
őt, mig ájultan rogyott össze.

_Okt. 29._ Cherami Albint, a kitünő fiatal mestert, akinek _Ideges
rinoczerosz_-a a század legnagyobb kassza-sikerének kezd bizonyulni, ma
ujra kihallgatta a vizsgálóbiró, ama kis kellemetlenség miatt, amelyről
mi is megemlékeztünk. Cherami ur ez alkalommal azzal a meglepő
vallomással állott elő, hogy az egész zsebtolvajlási jelenet csak
komédia volt, s hogy az állitólagos koldus-leányka a _Cluny_-szinház egy
fiatal hölgy-tagja, akivel hosszabb idő óta bizalmasabb ismeretségben
van. Másrészt kijelentette, hogy a sergent kegyetlenkedéséből egy árva
szó se igaz, s hogy a rendőr oly ártatlan, mint a ma született
rinoczerosz. X. kisasszony, a _Cluny_ bájos tagja, hasonló vallomást
tett, Cherami ur pedig a vizsgálóbiró ama kérdésére, hogy: „Akkor hát
miért kompromittálta magát?“ – nevetve jegyezte meg, hogy: „Hja, uram,
mikor az embernek uj darabját adják, valamivel foglalkoztatnunk kell a
közönséget!“ A vizsgálóbiró szivből gratulált a sikerült csinyhez. Itt
jegyezzük meg, hogy az _Ideges rinoczerosz_ előadásaira ebben az évben
jegy már nem kapható.




A BUDAPESTI GRAND CAFÉ PARISIEN-BEN.

– Szezónkép több változatban. –

FŐ-SZEMÉLYEK:

_Montmorency_ herceg, ellen-admirál és a Grand Café Parisien
vezér-pincére.

_Beaurepaire_ vicomte, borfiu ugyanott.

_Della Sedia_ őrgróf, étek-hordó a Grand Café Parisien-ben.

Mellék-személyek: vendégek, akik szeretnek ott lenni, ahová grófok
járnak.

Történik: Budapesten, a Városligetben.


I.

_Délután_.

(Szin: A Grand Café Parisien pavillonja és kerti helyisége. A berendezés
a franczia izlést kiabálja.)

_A vicomte_ (asztalkendővel a hóna alatt, czigarettázva jön):
Ellen-tengernagy ur, a tizenkettős asztalhoz két nő ült le; narancsvizet
kérnek. Adjak-e nekik?

_A herczeg_: Két nő? (Fölteszi monokliját, s kezét szeme elé tartva,
élesen fixirozza a vendégeket.) Ismeretlenek, tehát nem tartoznak a jó
társasághoz. Fel kell szólitani őket, hogy távozzanak.

_Vicomte_ (a hölgyekhez lépve): Azzal a köteles udvariassággal, melyet
én magam még ismeretlen hölgyektől se szoktam megtagadni, felszólitom
önöket, hogy távozzanak innen.

_Az idősebb nő_: Megbolondult? Hogy mer igy beszélni? Ön bizonyosan
téved!

_A vicomte_ (felsőbbséggel és önérzettel): Jegyezze meg magának,
asszonyom, hogy én sohase tévedek.

_Az őrgróf_ (megszólal az egyik sátorból): Nem kell velök sokat
teketóriázni; láttam őket a váczi-utczán sétálni, s engem sohase csal
meg a szemem. Na, vénasszony, uczczu, szaporán; el balfenéken!

_Az idősebb hölgy_: Micsoda szemtelenség! Hivják elő a gazdát!…

_A fiatalabb hölgy_: Mama az istenért!… Nem volt még elég?… A sétálók
mind ide néznek!… Menjünk inkább, menjünk hamar, hamar!…

_Vicomte_ (az idősebb hölgyhöz): Szégyelje magát, hogy ilyen mesterséget
folytat! (A fiatalabbikhoz:) No, muczuskám, előre! (A hölgyek rémülten
menekülnek.) Lám, lám, narancsviz kellene nekik!

_Az őrgróf_: Nini, mégse ezek voltak, a kiket láttam! Mindegy. Minden
vénasszony gyanus, a ki él.

_Vicomte_: Mennydörgettét! Most meg egy ifju párocska akar letelepedni a
lombok között! Hohó, lelkem, itt nem játszunk bujócskát!

_Őrgróf_: Küldd őket Budára. De itt a herczeg. Ő majd intézkedik.

_A herczeg_ (a fiatal párhoz lépve): Mi tetszik? (Fölteszi monokliját;
szemléli a hölgy kalapját, czipőit és ékszereit, s egy szánó tekintetet
vet a hölgy kisérőjére.)

_A kisérő_: Egy fagylaltot és egy jeges kávét kérek.

_A herczeg_ (fagyos mosolylyal): Bocsánat, de ön be fogja látni, hogy
egy fagylaltért meg egy jeges kávéért nem nyujthatunk buvóhelyet
szerelmes pároknak. Önök rossz helyt kereskednek. Nekünk ügyelnünk kell
arra, hogy itt illetlenségek ne történhessenek.

_Az asszonyka_ (fellobbanva): Mit beszél itt össze-vissza? Elment az
esze? De hisz mi férj és feleség vagyunk! Nem látja a jegygyürüinket?

_Herczeg_ (szánakozó mosolylyal): Azt mindenki mondhatja, édes
asszonyom. Nekem három jegygyürüm van, s egyszer se vagyok megesküdve.
De hagyjuk ezt. (Szigoruan): Szóval, uram, legyen szives felmutatni a
házasság-levelét, vagy pedig sürgősen elhagyni a helyiséget.

_A férj_: Engem ön nem hoz zavarba. Hallottam már uraságodról…

_Herczeg_: Nevezzen egyszerüen ellen-admirálisnak.

_A férj_:… és okultam a történtekből. Ime a kivánt házasság-levél!

_A herczeg_ (megszemléli az okiratot): S ki biztosit róla, hogy ez a
házasság-levél csakugyan az öné? Hogy ez a hölgy valóban az, a kit ez az
okirat emlit? S végre, hogy ez a házasság-levél nem hamisitvány? Eh,
végre is elvesztettem a türelmemet! Nincs időm ily hosszan foglalkozni
az önök ügyével. Jó, maradjanak itt, ha annyira ragaszkodnak hozzá, de
megjegyzem, hogy nem fogják kiszolgálni önöket. (Bólint, s gunyosan int
a kezével. A fiatal pár dühösen távozik.) Hallatlan! Alig lehet
megszabadulni tőlük!… Nini, megint egy! De hát ma egész nap nem leszünk
békességben?

_Egy magános fiatal ember_ (leül a terrasszon): Egy pohár cognacot
kérek!

_A vicomte_: Ugyan? Hát aztán van-e pénzünk, uracskám?

_A fiatal ur_: Mi köze hozzá? Egy pohár cognacot kértem; hozza el!

_Vicomte_: Jó, de megjegyzem, hogy nálunk egy pohárka legolcsóbb cognac
három forint.

_A fiatal ur_: Egy pohár cognacot mondtam!

_Vicomte_: A legolcsóbból?

_A fiatal ur_ (sértődötten): Nem, a legdrágábból!

_Vicomte_: Egy pohár másfél font sterling! Gondolja meg a dolgot!

_A fiatal ur_: Tartsa meg a tanácsait, s hozza a cognacot!

_Vicomte_: A mint akarja. De ön érteni fogja, ha felhivom, hogy
sziveskedjék előre fizetni. (A fiatal ur a tárczájába nyul.) Megjegyzem,
hogy a cognac nem jó.

_A fiatal ur_: Másfél font sterling? És nem jó?

_Vicomte_: Különben izlés dolga. Én nem tartom jónak. Másutt huszonöt
krajczár, nálunk másfél font sterling.

_A fiatal ur_: No de ez igazán sok!

_Vicomte_: Én is ugy találom. De nálunk ez az ára. A kinek nem tetszik:
le is ut, fel is ut. Ez a Grand Café Parisien!

_A fiatal ur_: És ha uraságod maga volna az angol királynő, még akkor
is…

_Vicomte_: Önnek igaza lehet, de figyelmeztetem, hogy ön itt
tulajdonképpen Párisban van, s minthogy Budapesttől Párisig a legolcsóbb
mentdij száznegyvenhét forint ötven krajczár, ön még mindig megtakarit
százhusz és egynehány forintot…

_A fiatal ur_: Köszönöm a szivességét. Kár, hogy az ördög nem olyan
szives, elvinni uraságodat. (Mérgesen el.)

_A vicomte_ (utána kiált): Szelber áner!

_Az őrgróf_: Végre magunk maradtunk.

_A vicomte_: Enfin seuls! (Előveszi a _Vie parisienne_-t, leül s olvasni
kezd. Majd félreteszi olvasmányát s még egyszer utána kiált a fiatal
urnak): Szelber áner, szi Lump!…


II.

_Este_.

(Szin: Az ebédlő; berendezés mint fentebb.)

_Egy vendég_: Pinczér!… Pinczér ur, kérem!… Garçon!… Kérem… Izé… Kérem,
legyen olyan szives!…

_Az őrgróf_ (nem mozdul; ugy áll az oleander-fa mellett, mint egy kerti
szobor).

_A vendég_ (oda megy érte): Kérem, jőjjön csak ide!…

_Az őrgróf_: Mi az? Mit óhajt? (Oda fárad a vendég asztalához.)

_A vendég_: Mondja, kérem, mi ez?

_Az őrgróf_ (lenéző tekintetet vetve az ételre, a melyre a vendég
mutatott): Ez? Filets de baleine à la Brahmaputra. Czethal-szelet
Brahmaputra módra. Ön couvert-t óhajtott, nem?

_A vendég_: De hisz ennek szaga van!

_Az őrgróf_: Parbleu! Meghiszem azt.

_A vendég_: A czethal kissé idős lehetett.

_Az őrgróf_: Mintegy ötezerkétszáz éves. Ez az a czethal, a mely annak
idején Jónást lenyelte.

_A vendég_: E szerint történelmi nevezetességü czethal? Ó, az már más,
egészen más!…

_Az őrgróf_: Már kevés van belőle, s azért meglehetősen drága.

_A vendég_: Akkor hát vigye vissza ezt is, hogy el ne fogyjon végképp a
kiváló őslény! Tisztelem őt, mint történelmi relikviát, de enni nem
eszem belőle.

_Az őrgróf_: Egyéb megjegyzése nincs? Igazán nincs? No, hála istennek!
(Boszuból csak egy félóra mulva hozza a sültet.)

_A vendég_ (ki a késével és villájával egy egész Wagner operát dobolt
végig az asztalon, pihent erővel esik neki a sültnek. De ezt kés nem
vágja): Kérem! kegyeskedjék csak ide fáradni!…

_Az őrgróf_ (előkerül): Már megint?…

_A vendég_: Mi ez?

_Az őrgróf_ (fagyosan): Czipőtalp őzmártással.

_A vendég_: S ezt itt megeszik?

_Az őrgróf_: Hja, más nem igen van; minden elfogyott.

_A vendég_: De hisz ezt el se lehet vágni!

_Az őrgróf_: A sült egy kissé kemény, de a mártás párisi. Különben, nem
beszélem rá, hogy megegye. Én nem enném meg, de ez izlés dolga. Vannak
emberek, a kik akármit megesznek.

_A vendég_: Mondja, kérem, ön oly egészségesnek látszik!… Csak nem
szokott itt étkezni?!…

_Az őrgróf_: Nem vagyok beteg, hogy itt étkezzem! S ha akar egy jó
tanácsot, azt ajánlom, hogy ha egészséges akar lenni, vacsoráljon
otthon.

_A vendég_: Köszönöm, barátom.

_Az őrgróf_: Azért semmi konfidenczia! (Boszuból csak egy óra mulva
jelentkezik ismét.)

_A vendég_: Hogyan, ön már a fagylaltot hozza?

_Az őrgróf_: Hallja, én türelmes ember vagyok, de ennyi faggatás
idegessé teszi az embert. Van még egyéb kérdezni valója is? Igen? Nos,
én azért vagyok itt, hogy önök a konyhában ne igen lábatlankodjanak, de
nem azért, hogy tudatlan felnőtteket oktassak… Végre is, egy bolond
többet tud kérdezni, mint a mennyire száz bölcs…

_A vendég_: Hogy őszinte legyek, ön kissé szókimondó. Mondja, kérem,
mennyivel tartozom?

_Az őrgróf_: Öt és fél mázsa sterling az egész.

_A vendég_: Igazán csekélység.

_Az őrgróf_: A népkonyhában olcsóbb.

_A vendég_: Egy félesztendeig oda fogok járni; meg kell bőjtölnöm ezt a
lakomát. (Édes mosolylyal el. Az ajtóból még egyszer, hosszan, visszanéz
s félhalkan ezt a szót suttogja): Adieu! Adieu! Adieu!…


III.

_Éjjel_.

(Ugyanott. A helyiség üres; már csak a herczeg, az őrgróf és a vicomte
látható a szinen.)

_A herczeg_: Az óra már éjfélt ütött s a föld már néma lőn… de mi még
most sem pihentünk. Grossmutter hat keinen Feiertag. Őrgróf, ön
panaszkodó levelet fog irni egy pesti ujsághoz egy vendég nevében,
amelyben a _Grand Café Parisien_-ben uralkodó drágaság ellen kel ki.
Vicomte, ön egy estilaphoz ir s több vendég nevében bosszusan beszéli
el, hogy hanyagul, botrányosan szolgálták ki önöket. Én magam két
czikket is irok; az egyikben tüzetes kritika tárgyává teszem ételeinket;
a másikban arról panaszkodom, hogy kiutasitottak a helyiségből.

_A vicomte_: Én még most se értem, miért irjuk ezeket a panaszkodó
leveleket? Mire jó mindez?

_A herczeg_: Vicomte, ön még igen fiatal. Ezekkel a felszólamlásokkal
kitünő szolgálatot teszünk az üzletnek. Mert nincs jobb reklám, mint az
efféle panaszok. A publikum is olyan, mint az asszony; ha azt akarod,
hogy imponálj neki, hogy meghóditsd örökre: bánj vele roszul!…

_A vicomte_ (tisztelettel): Ó, ellen-admirál, micsoda elme lakik önben!

_A herczeg_: Nézzen körül itt egy kicsit: meg fogja tanulni ön is, amit
a tudomány a nagyvárosok pszihologiájának nevez. És rá fog jönni erre a
három alapigazságra: 1. Add drágán, amit kérnek tőled: ha nagyon
drágának találják, azt fogják hinni, hogy jó. 2. Nézd le a közönségedet,
fumigáld őt, bánj vele megvetően. Azt fogja hinni, hogy: terhedre van,
hogy más közönségre számitasz, s boldog lesz, ha ott lehet, ahol a nála
nagyobb urakat várják. 3. Egy-kettőt pedig dobj ki közülök, hogy hosszu
életed legyen a földön. Egy helyett, akit kilöksz az ablakon, száz fog
berohanni az ajtón.

_Vicomte_: Óh, ellen-admirál, mily ember, mily zseni, mily diplomata ön!

_A herczeg_: Ma tiportunk rajtok, ugy-e? Még ez a pár mérges czikk, s
holnap verekedni fognak érte, hogy bejuthassanak, ahogy hajdan meghaltak
érte, hogy a Szent Földet megláthassák!… Mit mondok: holnap? Még nem
virrad, s a nép már zug ablakaink alatt!

_A nép_ (kivül, a _Panem et circenses_ nótájára): Fagylaltot s grófokat!
A grófokkal akarunk enni! A grófokkal akarunk fagylaltozni!

_A herczeg_ (czézári arczczal): Miért zúg a tömeg? Kivánja eskümet?!
(Felriad hadvezéri borongásából.) Fegyverre, vicomte! Vissza, kinek
kedves az élete! (A herczeg, az őrgróf és a vicomte előre rohannak s
csatába bocsátkoznak az ostromlókkal. A csata még most is tart.)




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Le is égett nemsokára.]




TARTALOM

  Lóversenyen  1
  Kis fiuk, kis leányok  9
  Aszfalt Betti  18
  Az elátkozott fü  27
  Becsületének orvosa  40
  Őszi kontemplácziók  44
  Twistek  53
  Nagyszombat  58
  A pengő ércz és a zengő czimbalom  62
  A szinkörök pszihologiája  69
  Farsang  74
  Utazás Budapest körül  77
  Regénytárgyak  82
  Fázódások  92
  A gerolsteini herczeg naplója  96
  Az ujkor alkimistái  102
  Lóverseny-alakok  108
  Nemzetünk barátja  120
  Szélmalomharczok  129
  Selyem és rongy  135
  Szentimentális séta  142
  Bálozás  149
  Bőjti prédikáczió  158
  Tavasz  162
  A premiére-ek közönsége  166
  Operabálon  177
  Nyári mulatságok  184
  Budapest világváros  193
  Az arénában  200
  Sylvana  208
  Diákhalál  216
  Rose Pompon  221
  Kilencz krajczár  227
  A maharadzsák  230
  Jubileum  238
  Georges  244
  A szerencse-malacz  249
  Automobil-banket  256
  A fehér szegfü  263
  A lófejü szörny  271
  Worth  277
  Sic itur ad Astra  282
  A budapesti Grand Café Parisien-ben  288


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

11 |hnem nevetve |hanem nevetve

14 |a kikne nyilt |a kiknek nyilt

20 |állhatatosstn |állhatatosan

61 |unka kezdődik |munka kezdődik

65 |öltözöttt |öltözött

93 |mely rosssz |mely rossz

127 |vendégszrető |vendégszerető

154 |árnyakatkülönbségek |árnyalatkülönbségek

174 |taspvihar |tapsvihar

175 |csak hjják |csak hijják

189 |három-nágy |három-négy

190 |jobbb vállának |jobb vállának

190 |későbbb az ördögöt |később az ördögöt

197 |alakalmas |alkalmas

205 |trójai örögek |trójai öregek

208 |mely-mintha |mely mintha

240 |tüntssem ki |tüntessem ki

284 |mésfél évig |másfél évig]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64580 ***