The Project Gutenberg eBook of A kőszivű ember fiai (1. rész) by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 297. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=RupkAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

A KŐSZIVŰ EMBER FIAI

HATVAN PERCZ.

A nagytiszteletű úr épen közepén volt a toasztnak… A pezsgős pohár nektárhabja végig csurgott kövér ujjain… A megkezdett phrásis kifogott a tüdő hatásképességén s a nyakizmok minden tehetségét megpróbálta… A nemes buzgalom egészen arczába kergette a vért… A díszes vendégkoszorú minden tagja készen tartá kezét a poharak karcsú fogantyuján, dicsszomjan lesve a megkezdett toaszt véghetetlen rakétájának végelpattanását; a hajdusereg sietett a félig ürített poharakat szinültig tölteni… A háttérbe állított egyiptomi zenekar vezetőjének nyiretyüje a levegőbe volt emelve, hogy a mint a toasztnak vége szakadt, friss lelkesüléssel rándítsa rá a pohárzaj-elnémító tust, midőn a család házi orvosa nesztelen léptekkel bejött a terembe s az asztalfőn elnöklő asszonyságnak csak pár szót súgott fülébe; minek következtében az hirtelen elhagyta helyét s alig mutatva arczczal, hogy a mellette ülőktől engedelmet kér, eltávozott a teremből.

A toaszt azonban, mint a kilőtt gránát, nem hagyta magát ez incidens által reptében megzavartatni, hanem sietett végelpattanása felé.

«… e dicső férfiút, országunk terhét vállán emelő Átlászunkat, az igaz hazafiságnak örök időkre emlegetendő példányát, a mi győzelemre siető elvbaráti táborunknak főfő és legfőbb vezérét, gyámolunkat, oszlopunkat és világító pharoszunkat, ki bár jelenleg nincs is jelen, az Isten számos és számtalan évekig éltesse!»

A végszavak elmerültek a pohárcsörgés, éljenriadal és zenehang orkánjában. A hátrarugott székek, a lelkesülés -2- tanújeléül falhoz vágott poharak villámot és mennydörgést képeztek az összeölelkező elvbarátok könyzáporához.

«Nagyságos és tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Baradlay Kazimir úr, örökös és valóságos aranykulcsos és sarkantyús úr; – ura nagy földeknek, falvaknak és városoknak, szíveknek és véleményeknek; vezére és hétválasztó-fejedelme a leghatalmasabbak szövetségének… a valódi Dalai Láma.»

Azok a tisztelendő és nagytiszteletű, tekintetes és nemzetes uraságok, kik a hosszú czimerterem hármas asztalát körülülik, mind az ő napfényében ragyogó aranyos kétröpűek, kik a mai ünnepélyes napra messze vármegyékből jöttek össze közös találkára, megállapítandók a bölcsen megvitatott értekezlet folytán az arany tisztaságú programmot, melynek irott betűi nyomán századokról századokra el legyen látva a világok és nemzetek sorsa és az ivadékok teendője.

E szerencsésen kivívott értekezlet zárjelenete a jelen díszlakoma, melyet Baradlay úr fényes kastélyterme szolgáltat a vezércapacitások nagyszerű tömegének. Kár, hogy az ünnep hőse nem lehet rajta jelen.

Ezen czím alatt: «administrator» a német Conversations-Lexiconban fog találni, a ki keresi, valami csendes, békés egyházi személyt, a ki imádkozik, búcsúztat és úrvacsorákat osztogat; a magyar Conversations-Lexicon pedig egy mesebeli rém fogalmát jegyezte fel benne; ki egy időben erdőt nyőni, sziklákat morzsolni küldetett alá a bűnös földre, s nagy úr volt, a hol sok szolgára talált.

A toaszt végén észrevették, hogy az elnöklő házi asszony a feléje nyújtott áldomáspoharak elől hiányzik. -3-

Az üres szék mögött álló komornyik felvilágosítá az uraságokat, hogy az orvos volt itt, az súgott neki valamit; mire a nagyságos asszony eltávozott. Valószinűleg ő nagysága hivatta magához.

Egy pár érzékeny kedély elejté azt a kérdést: vajjon mi baja lehet ő nagyságának? Mire az administrator úr, ki az üres elnöki szék mellett jobbról foglalt helyet, sietett az egész társaságot megnyugtatni (már a mennyire a hosszú asztalnál a szava elhallatszott), hogy Baradlayt ismét a «szokott betegsége» vette elő.

Egy pár avatottabb vendég aztán halkan elmondá kevésbé tudós szomszédjának a nyilvános titkot: hogy Baradlay Kazimir szív-verőczérkövesülésben szenved, régen, már tán évtizedek óta, s e miatt gyakran nehéz szívbántalmak veszik elő; de a mik mellett még azért évtizedekig élhet tovább, rendes életmód mellett.

A nagytiszteletű úr mindjárt emlékezett is egy adomára, melynek hagyománya szerint valami angol orvos, ki hasonló szívkövesülésben szenvedett, évekkel előre megjósolta saját halála óráját. Mire ez adoma kézről-kézre odább jutott az asztal végeig, már akkorra Józsa Gyuri történeteivel lett összezavarva.

Hiszen csak szokott baja a nagyságos úrnak, kit az Úr Isten éltessen még végtelen esztendőkig.

Az a néhány szó pedig, a mit a házi orvos az elnöklő úrhölgy fülébe sugott, ennyiből állt:

Halaványabb lett-e az úrhölgy e szavakra, mint azelőtt volt? Lehet-e még halaványabb, mint szokott lenni? azt senki sem vette észre. Midőn átlépett az ajtón a mellékterembe, megragadta az orvos kezét s azt kérdezé:

Mikor aztán még egy üres szoba ajtaja zárult be köztük s a vidám társaság között, akkor ismétlé az elébbi mondatot. -4-

– Csak hatvan percze van még élni. – Nagyságodat óhajtotta. – Mindenkit eltávolított maga mellől. – Tessék bemenni hozzá. Rám semmi szükség többé.

A harmadik ajtónál az orvos aztán hátramaradt s engedte az úrnőt egyedül menni.

A negyedik szobában két nagy aranyrámában egymás mellett állt a főúri pár életnagyságú képe, mint vőlegény és menyasszony. A hideg márványarczú hölgy nem állhatta meg, midőn e két kép előtt elhaladt, hogy arczát két kezébe ne temesse. Köny, zokogás akart kitörni, azt kelle visszafojtania. Az neki nem szabad. Ez a harcz elrabolt a hatvan perczből egy felet. S azt a fél perczet fel fogják neki panaszolni!

Azután még egy üres siket szoba következett, körülsánczolva a falak könyvtárakkal, azután nyilt amaz ajtó, melyen belől a haldokló férj várta az utolsó óra leteltét.

Ott feküdt az a férfi, a kinek szívere kővé vált. Kővé a pathologia értelmében s a bibliai szólás szerint.

Feje magasan felpóczolva vánkosai között, minden vonása rendbe szedve, mintha modellképen ülne annak a nagy művésznek, a halálnak, ki minden embernek más arczot fest, mint a milyen volt neki, a míg élt; s mintha mondaná annak: «az én arczomat aztán jól találd!»

– Semmi gyöngeség! Marie; szólt egyre hidegebb hangon a férj. A természet folyama ez. Én hatvan percz mulva tehetetlen tömeg vagyok. Az orvos mondta. Vendégeink jól mulatnak-e?

– Csak mulassanak tovább. Ne engedje őket szétriadni, ne engedje elszéledni. Ahogy összejöttek az értekezletre, -5- maradjanak együtt a torra. A gyászpompát rég előkészítém már. A két koporsó közül a fekete márványt fogja ön számomra választani. Kardjaim közül a platina-ékítményest fogják ravatalomra tenni. A szemfödél bojtjait négy főbiránk viszi négy felől. A gyász-énekkart a debreczeni iskolai énekkar képezendi. Semmi szinpadi nóták. Csupán régi zsoltár-énekeket. A sírbeszédet pedig a templomban a superintendens, a háznál pedig az esperes fogja tartani. A helybeli pap egy egyszerű miatyánkot mond el a sírbolt előtt, egyebet semmit. Megértett ön végig?

– Kérem önt, Marie. A miket most mondok, azokat nem fogom többé ismételhetni. Legyen ön olyan jó, üljön ide ágyam mellé a kis asztalhoz, rajta van minden irószer. Irja fel ön, a mit mondtam és még mondani fogok.

A nő készen teljesítette a parancsot, leült az ágy melletti kis asztalhoz és leirta az eddig hallottakat.

– Ön hű és engedelmes nő volt teljes életében, Marie. Ön minden szavamat teljesítette, a mit parancsoltam. Még egy óráig leszek önnek ura. De a mit ez óra alatt önnek mondok, az önnek egész életét betöltendi. Én még halálom után is ura fogok önnek maradni. Ura, parancsolója, kőszívű zsarnoka. – Ah, hogy fojt valami! Nyújtson hat cseppet abból a digitalinból…

A nő kis arany kanálkában beadta neki a gyógyszert. A beteg ismét könnyebben beszélt.

– Irja ön végszavamat. Más ne lássa, ne hallja e szókat, csak ön. Egy nagy művet alkottam, melynek nem szabad velem együtt összeroskadni. A föld ne mozogjon, hanem álljon. – S ha az egész föld előre megy is, ez a darab föld, a mi a mienk, ne menjen vele. – Sokan vannak, a kik értenek engem; de kevesen, a kik tenni tudnak és kevesebben, a kik tenni mernek. – Irjon ön le minden szót, a mit mondok, Marie.

– Most tengelye esik ki a gépnek, folytatá a haldokló, s a hulló romok dobaját hallom már a koporsófödelemen. De nem akarom azt hallani. Van három fiam, ki fölvált, midőn én porrá leszek. Irja ön, Marie, mi dolguk lesz fiaimnak halálom után. – Nyújtson elébb egyet a pézsmalabdacsokból. Köszönöm. Üljön le és folytassa.

– Három fiam mind nagyon fiatal még arra, hogy helyemet elfoglalhassa. Elébb járják ők ki az élet iskoláit; önnek nem szabad őket addig látni. Ne sóhajtson ön, Marie! Nagy gyermekek már; nem hordozhatók ölben. Legidősebb fiam, Ödön, maradjon a szentpétervári udvarnál. Most még csak követségi titkár, idővel magasabbra lesz hivatva. Az a hely jó iskola lesz neki. A természet és ferde hajlamok sok rajongást oltottak szivébe, a mi fajunkat nem üdvözíti. Ott kigyógyítják mind abból. Az orosz udvar jó iskola. Ott megtanulja, hogyan kell a magasban megállni és a földre le nem szédülni? – Ott megismeri, mi értéke van egy nőnek és egy férfinak egymás ellenében? Ott majd elfásul rajongása s midőn visszatér, mint egész ember veheti kezébe a kormányrudat, a mit én elbocsátok kezemből. Adjon ön mindig elég pénzt neki, hogy versenyezhessen az orosz udvar nemes ifjaival. Hagyja neki fenékig üríteni az élvezetek poharait. Nézze el túlcsapongó szeszélyeit, ezeket át kell élni annak, ki a közöny magaslatára akar jutni.

A beszélő az órára tekinte; az sietteté. Rövid az idő, oly sok mondani való van még.

– Azt a leányt, folytatá halkan a beteg, ki miatt el kellett neki hagynia e hazát, igyekezzék ön férjhez adni. Ne kiméljen semmi költséget. Hozzávaló férj hiszen termett elég. Vagyont mi adhatunk hozzá. Ha makacsul megmaradna e némber határozatánál: járjon ön utána, hogy a leány atyja áttétessék Erdélybe, ott sok összeköttetésünk van. Ödön kinn maradjon mindaddig, míg ők innen el nem távoznak, vagy Ödön odakinn meg nem házasodik. -7- Ne féljen ön semmitől. Oroszországban csak egyszer történt meg, hogy a pap leányát nőül vette a czár: aztán az is csak orosz czár volt, nem magyar nemes.

A haldokló arczán még két piros folt is gyuladt ki e szónál, mely pillanatok mulva ismét eltünt onnan.

– Második fiam, Richard, még egy hóig marad a királyi testőrségnél. De ez nem életpálya. Kezdetnek jó. Innen lépjen át a lovassághoz; ott szolgáljon ismét egy évig, s akkor igyekezzék a táborkarba bejutni. Ügyesség, vitézség és hűség három nagy lépcső a magasba jutáshoz. Mind a hármat a gyakorlat hozza meg. Ott egy egész meghódítatlan regio áll előttünk. Csak a lábunkat kellene rátennünk, hogy a mienk legyen. Az oktalan dölyf nem engedi. Az én fiam törjön utat mások előtt. Lesz Európának háborúja, ha egyszer megkezdődik a földindulás. Eddig nem is mozduló rugók fogják egymás ellen lökni az országokat. Egy Baradlay Richard számára azokban sok végezni való lesz. Dicsősége mindnyájunkra fog világítani! – Richard ne nősüljön soha. Az asszony csak útjában volna neki. Az ő feladata legyen: emelni testvéreit. – Milyen dicső ajánlólevél egy testvér, ki a csatában elesett!… Marie! ön nem ir? Csak nem sír ön talán? Kérem Marie, ne legyen most gyönge; csak negyven percz még az idő, s nekem annyi mondani valóm van még. Irja ön le, a mit eléje mondtam.

– Harmadik fiam, a legifjabb, Jenő: az én kedvenczem. Nem tagadom, hogy legjobban szerettem őt mind a három között. Ő nem fogja azt soha tudni. Mert hiszen úgy bántam vele, mintha mostohája volnék. Tovább is úgy bánjék ön vele. Maradjon ő Bécsben és szolgáljon a hivatalban és tanulja magát fokról-fokra felküzdeni. Ez a küzdelem neveli őt simának, okosnak és eszesnek. Tanuljon minden lépést észszel és kedélylyel mások előtt elnyerni. Legyen mindig kényszerítve arra, hogy kedvében -8- járjon azoknak, a kiket ismét mint lépcsőket fog felhasználni, hogy magasabbra emelkedjék. Nem kell őt hazulról kényeztetni, hogy tanulja meg felhasználni az idegent és minden embernek mérlegelni az értékét. Ápolni kell benne a nagyravágyást; fentartani és felkerestetni vele az ismeretséget nagy nevekkel és hatalmas befolyásokkal, mik családi összeköttetésekre vezethetnek: a költői ábrándok követése nélkül.

Egy pillanatnyi eltorzulása az arcznak tanusítá, mily végtelen kínokat kell kiállni ez embernek az alatt, a míg beszél. – Csak pillanatig tartott az. A nemes akarat legyőzte a pór természetet.

– Ily három erős oszlop fenn fogja tartani azt a művet, a mit én alkottam. Egy diplomata, egy katona, egy főhivatalnok. – Miért nem építhettem én még tovább, a míg ők megerősödnek, a míg helyeiket meg tudják állni! Marie. Nőm. Baradlayné asszony! Én kérem, én kényszerítem, én megidézem önt: hogy cselekedje azt, a mit önnek rendelek. A halállal vívódik minden idege testemnek; de én e végküzdelemben nem gondolok arra, hogy porrá lesz perczek mulva, a mi rajtam por. Ezt a hideg verítéket homlokomon nem a halálküzdelem izzasztja: hanem a rettegés, hogy hasztalan fáradtam. – Egy negyed század munkája odavész. – Álmodozó rajongók tűzbe viszik a gyémántot s nem tudják, hogy az ott satnya elemeire fog feloszlani s soha vissza nem jegeczül. Ez a mi nyolczszázados gyémánt nemességünk! Ez az örökké éltetője, örökké újra feltámasztója az egész nemzetnek. Lételünknek titokteljes talizmánja. – És ezt akarják megáldozni, megsemmisíteni. Lázálmokért, mik idegen test kór párázatával ragadtak át dögvész idején. – Ah, Marie, ha tudná, ez az én kőszívem mit szenved? Nem. Ne gyógyszert adjon. Az nem használ ennek. Tartsa elém fiaim arczképeit. Az megenyhít.

A nő odavitte a hármas tokba foglalt miniatur-képeket, -9- s kitárta azt előtte. A kőszívű ember sorba nézte őket s az alatt elcsillapultak fájdalmai. Elfeledett a halállal küzdeni. Száraz csontujjával a legidősebb arczára mutatva, suttogá:

– Semmi érzelgés, az idő rövid. Én nemsokára megtérek atyáimhoz, itt hagyom fiaimnak, mit őseim rám hagytak. – De házam az eszmék vára marad. «Nemesdomb» nem esik ki a történelemből. – Központja, tűzhelye, napja lesz az a bolygó elvnek. Ön itt marad utánam.

– Ön kétkedve néz rám. Egy nő, egy özvegy mit tehetne azon munkában, melyben egy férfi összeroskadt. Megmondom azt. Hat héttel halálom után ön férjhez fog menni.

– Én akarom azt; folytatá szigorúan a kőszívű ember. Kijelöltem előre, a kihez nőül fog menni. Ön Rideghváry Benczének fogja nyújtani kezét.

Itt a nő nem birt magával többé, elhagyta az iróasztalt s odarohanva férje ágya mellé, összeroskadt és annak kezét megragadva, a legforróbb könyekkel áztatá azt.

A kőszívű ember lehúnyta szemeit és tanácsot kért a sötétségtől. Megtalálta azt.

– Marie, hagyja ön abba. Most nincs idő az ön sirására. Én sietek. Utam van. Úgy kell lenni, a hogy mondtam. Ön fiatal még; csak negyven éves. Ön szép és örökké az marad. Huszonöt év előtt, mikor nőül vettem önt, sem láttam önt szebbnek, mint most. Holló fekete haja, ragyogó szemei voltak, – most is azok. Szelid és szemérmes volt ön; most sem szünt meg az lenni. Én nagyon szerettem önt. Hiszen tudja azt jól. – Az első évben született -10- legidősb fiam, Ödön, a másodikban második fiam Richard, a harmadikban a legifjabb, Jenő. – Akkor egy súlyos betegséggel látogatott meg Isten, a miből mint nyomorék támadtam föl. Az orvosok megmondták, hogy a halálé vagyok. Egyetlen csók, a mit az ön édes ajka ad nekem, meg fog ölni. És én itt haldoklom az ön oldala mellett már húsz év óta, elitélve, kisententiázva. Az ön szemei előtt hullott el életem virága és húsz év óta nem volt ön egyéb, mint egy haldokló ápolónéja. És én tudtam élni, egyik napot a másik után vonva. Mert volt egy nagy eszme, minden emberi érzésen uralkodó, a mi élni kényszerített, tartogatni egy kínokkal s lemondásokkal folytatott életet. Oh milyen életet! Örök tagadását mindennek, a mi öröm, a mi érzés, a mi gyönyörűség! Én elvállaltam azt. Lemondtam mindenről, a miért emberi szív dobog. Letörültem lelkemről az ifjui ábrándok költészetét, a mi minden ifju lelkét megfogja. Lettem rideg, kiszámító, hozzájárulhatlan. Csak a jövendőnek éltem. Egy oly jövendőnek, mely nem egyéb, mint a múlt örökkévalósága. Ebben neveltem mind a három fiamat. Ebben fogyasztottam el életerőmet. Ebben örökítettem meg nevemet. E néven a jelenkor átka fekszik, de a jövendő áldása ragyog. E névért szenvedett ön oly sokat, Marie. Önnek még boldognak kell lenni az életben.

– Én úgy akarom! szólt a férfi és elrántotta tőle kezét. Térjen ön az asztalhoz vissza és írja. Végakaratom ez. – Nőm hat hét mulva halálom után adja kezét Rideghváry Benczének, ki nyomdokomba lépni leginkább érdemes. – Így leend nyugtom a föld alatt és üdvöm az égben. – Leirta-e ön, a mit eléje mondtam, Marie?

– Az óra végire jár; rebegé a haldokló, küzdve a semmivélét férgei ellen. De «non omnis moriar!» A mű, mit megkezdettem, utánam fenmarad, – Marie! Tegye ön -11- kezemre kezét és hagyja rajta, míg azt megfagyni érzi. Semmi érzelgés, semmi köny, én akarom, hogy ön ne sírjon. Nem veszünk búcsút. Lelkemet önre hagytam s az nem fogja önt elhagyni soha; az számon kérendi öntől minden reggel, minden este: hogyan töltötte ön be azt, a mit önnek végső órámban meghagytam? Én itt leszek! Mindig itt leszek.

A haldokló pedig csendesen egymásra tevé kezeit s töredezett hangon rebegé:

– Az óra végire jár… az orvosnak igaza volt… Már nem fáj semmi… sötét lesz minden… csak fiaim képe világít még… Ki jösz felém, onnan a sötétből? Állj ott! Ne közelíts!… homályos alak… Még mondani valóm van itt!

Hanem az a nagy homályos alak, mely előtünt a semmivélét sötétségéből, közelített visszaparancsolhatlanul, s nem várta meg, míg a nagy, hatalmas, kőszivű ember elmondja, mi parancsolni valója van még ezen a világon, s rátette arczára láthatatlan kezét.

A nagy, hatalmas, kőszivű ember azután, mikor érezte, hogy e még hatalmasabb úrnak engedelmeskedni kell: önként lecsukta szemeit, összeszorítá ajkait, nem várva, hogy segítségére jőjjenek a meghaláshoz, mint más veszendő embernek és átadta nagy, törhetetlen lelkét a nagy tömlöcztartónak, büszkén, vonakodás nélkül, mint illik nemes emberhez.

A nő pedig, midőn látta, hogy a végső percz betölt, s férje halva van, odarogyott térdre az iróasztal mellé, s két összekulcsolt kezét a teleirt papirra fektetve, rebegé:

«Halld meg uram Isten és úgy bocsásd szived elé árva lelkét! És úgy légy neki irgalmas a túlvilágon, a hogy én fogadom és esküszöm előtted, hogy mind ezen rossznak, a mit ő véglehelletével parancsolt, az ellenkezőjét fogom teljesíteni Te előtted! Úgy segíts meg engem, véghetetlen hatalmasságú Isten!… -12-

… Egy emberen túli, egy elképzelhetlen borzadályú kiáltás hangzott fel a csendben.

És ime annak elébb lezárt ajkai most nyitva voltak, lecsukott szemei elmeredve és mellén összefogott két keze közül a jobb feje fölé emelve.

Talán az elköltöző lélek összetalálkozott az égben az utána küldött fogadással, s még egyszer visszafordulva az ég kapujából, a csillagok útjából, megtért porhüvelyéhez, hogy egy halálutáni kiáltással kijelentse végső tiltakozó vas akaratát.

A TEMETÉSI IMA.

Azalatt közszemlére volt kitéve, bebalzsamozottan, mint egy fejedelem. Időt kellett engedni a számos nagy rangú ismerőknek, hogy a végtisztességtételre megjelenhessenek, a nagytiszteletű és főtisztelendő uraknak, hogy a gyászbeszédeket megirhassák, szőnyegésznek és czímerfestőnek, hogy diszítményeikkel elkészülhessenek, s a főiskolai cantus præsesnek, hogy a nagy halott tiszteletére az énekkarnak egészen új harmoniákat betaníthasson.

Én sok temetést láttam életemben. Kicsiny diák koromban szép discant hangom volt; aztán három humaniorum classisnak énekszóval kellett kisérni felekezetünk minden halottját, gazdagot, szegényt egyaránt. Azért láttam gazdag temetést, szegény temetést sokat; prédikácziós halottat, bucsúztatós halottat és közönséges imádságos halottat; – de én egynek a temetését sem tudnám leirni. Mert mindannyinál nem láttam egyebet, mint azokat a siró alakokat, a kik a koporsó után ödöngnek, vezetve, vagy magukra hagyatva; – s ez mindig egyforma látvány. A gazdag ember fájdalma csak olyan alázatos fájdalom, -13- mint a szegény emberé, s én nem emlékszem belőle egyébre.

Annyit tudok, hogy a főtisztelendő úr gyászszónoklata igen hosszú volt. Maig is megvan valahol az archivumban, fényes fekete papirra nyomtatva, ezüst betűkkel; – s hogy az egész parentatio alatt a méltóságos asszony úgy sírt, mint akár egy szegény paraszt ember özvegye.

– Kisírja magát valahára a szegény baronesse, súgja az első padban ülő rangbeli urak egyike a másiknak; életében úgy sem volt szabad sírnia.

– Valóban igen keményszivű ember volt a néhai; viszonzá rá a másik. Még azt sem engedé a nőnek, hogy egy könycseppet ejtsen, ha valami fájt neki.

– Egy test és lélek, felelt a megszólított; elszalasztva a discurálás által a legszebb körmondatot a főtisztelendő úr exordiumából, ki épen a léleknek a testhez való viszonyát deríté ki a hallgatók előtt a legmegvigasztalóbban.

A méltóságos özvegy egy-egy pillanatra levette arczáról könynedvesített kendőjét, s nyugalmat igyekezett adni arczának.

A méltóságos administrator úr csak bajusza hegyét kunkorítgatta e kapczáskodó kérdésre s azt mondá: «hallgassuk a főtisztelendő urat, szépen beszél».

Hanem azért mégis nagyon érdekelte a rangbeli uraságokat azon kérdés tisztába hozatala: vajjon miféle érdemrendek -14- azok ott a gyászczímerek aljára festve? A méltóságos administrator úr tudott felvilágosítással szolgálni a körüle ülőknek, melyiket mikor, kitől és minő érdemeiért nyerte a megboldogult? Azokat már most vissza kell adni. Bizony vissza kell adni.

A gyászszónoklat azonban csak véget ért s mindenkit azon meggyőződésben hagyott, hogy ennél remekebb szónoklatot régen nem mondtak és még sokáig nem fognak mondani halandó porhüvely fölött.

Azután következett a gyászének. A falusi templomban orgona is volt; azt is a boldogult állíttatá fel saját költségén. Az énekkar remekül adá elő, szokott præcisióval egyikét a legszebb gyászdaloknak, a mit Nabuchodonozor operából ismerünk… természetesen ez alkalomhoz irt szöveggel.

– Hej, ha a boldogult hallaná, hogy most ő fölötte egy szinházi opera khórusát éneklik és felszólalhatna, hogy mondaná a cantus præsesnek: «Kend szamár!»

Ezt az észrevételt tevé Rideghváry administrator úr, szomszédjához fordulva.

– Nagyon haragudott, ha theatralis czikornyákat hoztak be a templomi énekekbe. Végintézkedésében pedig expresse kijelenté, hogy fölötte semmi szinpadi melodiát ne énekeljenek.

A méltóságos titokteljesen inte lehúnyt szemével s orrához felhúzott bajuszával, hogy ez titok, de könnyen kitalálható.

A kathedra melletti padban három lelkész ült egymás mellett, s az ott nem ült hiába.

– Vajjon még a harmadik pap is fog prédikálni? kérdé feszengve az egyik rangbeli úr a másik úrtól. -15-

– Az a helybeli tiszteletes; az csak egy rövid imát fog mondani a sírbolt előtt.

Azzal a két úr oly közel hajolt egymáshoz, hogy suttogásának egy hangja se legyen elejtve a hátuk mögött ülők számára.

– Magam is régen keresem a nép között, de nem birok ráakadni a szememmel.

– Ott van ni. A kathedra mögötti szegletben, a falhoz simulva áll, egy kendőt tart a két kezében ajkáig emelve. Nem lát ön oda? Majd ha az a fáklyatartó hajdu megint a jobb lábáról a bal lábára fog állni, akkor meglátja mögötte.

Pedig bizony kár volt nem hallgatni azt a pompás búcsúztatót, a mit a nagytiszteletű úr felolvasott, mert ha az első gyászbeszéd remeke volt a dialectikának és prosodiának, úgy ez pályakoszorús példánya volt a poesisnek, megragadó képekkel és hasonlatokkal, s könyekre indító tropusokkal, sőt költői citatumokkal vegyest, classicus és újkori auctorokból. Mely szép bevezetés után következett a személy szerinti elbúcsúztatása a fáklyákkal körülragyogott halottnak, s ha valahol, itt tanusítá a nagytiszteletű úr mély belátását; oly korrekt sorozatban búcsúztatván el a néhait az egymás után következendő excellentiás és kegyelmes, nagyméltóságú, méltóságos és nagyságos, tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő, főtisztelendő, nagytiszteletű, tisztelendő és tiszteletes, nagyérdemű, érdemes, -16- becsületes és tudós uraktól és azoknak asszonyságaitól, fi- és leányágon lévő sarjadékaitól, hogy egyetlen tévedést nem ejte, mely súlyos neheztelést vonhatott volna maga után; sőt mindegyik kiváló egyéniségnek, később egy consortiumba foglalt collectiv csoportozatoknak oly találó és helyesen választott búcsúmondatokat adott át a megboldogult nevében, a mikkel azok rangbeli igényeik szerint meg lehetnek elégedve.

«ki bujdosol mostan távol éjszaki hazáknak hólepte mezőin; száz és száz mérföldnyi távolban szülötte hazádtól, s az északi fény ragyogása mellett gondolsz a szerető atyára, ki már onnan felülről néz le reád…»

akkor a két rangbeli úr úgy vette észre, hogy a barna ruhás leányka ott a szögletben azt a fehér kendőt egész szeméig emelé.

Végre az is elmúlt; vége lett éneknek, gyászbeszédnek, búcsúztatónak: tizenkét hajdu, forgótul tarsolyig díszruhás, vállára emelé a pompás koporsót, a ház legelőkelőbb barátai emelték a gyásztakaró nehéz bojtjait; az administrator kezét nyujtá a gyászos özvegynek s megindult a menet a templomból a családi sírbolthoz.

A midőn a koporsó örök nyugalma helyére letétetik, egy végső ima mondatik el fölötte, – bevett szokás szerint a helybeli lelkész által.

Sokan kiváncsiak legalább alakjára nézve ismerni az öreg kuruczot, a hogy tiszteletes Lángi Bertalan uramat tisztelni szokták heves magaviseleteért.

Úgy szokott beszélni az öreg a szószéken, mint Abraham a Santa Clara, a megyegyűléseken pedig mint «nagybotu» Lőrincz.

Jól van intézve, hogy csak egy imádság bizatott rá, -17- mert ha búcsúztatóját végezte volna a megboldogultnak, azt az élvemaradtak majd nagyon megemlegették volna.

A harmadik énekszó után helyet adtak a lelkésznek a sírbolt-ajtóval szemben, s ő fövegét levéve fejéről, megállt az emberektől körül fogott téren.

Nagy kopasz homlokát gyér göndör fürtök folyták körül, egészen fehér fürtök, arcza símára volt borotválva, akkori egyházi viselet szerint; erős sűrű szemöldökei, a villogó sötét szemek fölött merész, határozott kifejezést adtak arczának.

Ime ragyogó földi pompával közeledik a te szolgáid egyikének hamva márvány üregéhez, míg lelke ugyanakkor meztelenül, reszketve, halaványan áll a csillagok határán és bebocsátást kér az égbe…

Mik vagyunk mi, hogy ilyen fénynyel távozunk a világból? holott a férgek a mi testvéreink, s a göröngy a mi anyánk…

Egyetlen jótettnek emléke jobban világít mi utánunk, mint ezer fáklyának lobogása; s a honfiak néma áldása jobban ékesíti koporsónkat, mint minden czímerek és érdemrendek.

Oh én uram, légy irgalmas azokhoz, a kik életükben az irgalmat nem ismerték soha.

Ne kérdezd az előtted reszkető lélektől fölöttébb szigorúan: «ki voltál? ki kisért idáig? mi hangzik onnan alulról utánad?»

Ne engedd a földi párát tovább hatni a föld felhőinél; legyen az átok, vagy magasztalás. Te magasan állsz mindazok fölött.

Mert ki védné meg, ha nem a te végtelen irgalmad a föld hatalmasát, midőn dicsőségéből levetkőzve előtted áll és rettentő kérdéseidre felel:

És ha kérdezed a föld hatalmasától, ki fegyvertelenül áll előtted: «mire használtad a hatalmat, a mit kezedbe adtam? Boldogítottad-e a milliókat, a kik rád voltak bízva? építettél-e az utókor számára, mely tőled várta jövendőjét? igazán szolgáltad-e a hazádat, vagy porban csúsztál idegen bálvány előtt? éltél-e a te nemzetednek, vagy eladtad annak oltárait, melyen az én nevemnek áldozatai füstölögtek? Mit feleljen akkor? Kihez forduljon akkor? mely czímerével, mely érdemjelével takargassa be keblét akkor? Kit híjon segítségül, kit patrónusául? Mely király, mely császár védelmezi meg őt ottan: a hol sár és hamu minden arany, melyből korona készül?…»

… A pap arcza kipirult és termete fölmagasodott, gyér hajfürtei, mintha repülni akarnának vele, lebegtek megrázott feje körül; a teljes czímű gyülekezet háta borsózott a hallottaktól.

«… Oh uram, folytatá a pap imáját; gyakorolj irgalmat az igazság helyett. Ne tekintsd, mi volt a halandó ember? de számítsd be neki azt, hogy homályban élt, nem látott téged.

Ne vesd mérlegre hibáit és botlásait: számítsd be neki, hogy ő hitt abban, hogy jót cselekszik, a midőn vétkezik. -19-

Bocsáss meg neki az égben; valamint azok megbocsátnak neki, a kik ellen vétkezett itt a földön.

Törüld el munkáinak emlékét, hogy ne legyen a miről reá visszaemlékezzenek.

S ha bünhődnie kell a vétkezőnek, oh uram! ha engesztelhetlen vagy egy bevégzett élet rossz művei iránt; ha nem bocsátod magad elé súlyosan terhelt lelkét megtisztítlanul: add, hogy legyen az ő vezeklése az, hogy lelke, mely most már mindent világosan lát és nem tükörből többé, térjen vissza a földre és szállja meg gyermekeit, hogy mindaz, a mi az apának bűne volt, forduljon meg és legyen a fiakban erény és dicsőség; add, hogy a haza földe, mely koporsója volt, a míg élt, legyen ringató bölcsője, midőn halva fekszik benne!

A publikum, mely értette, vagy nem értette a dörgedelmes szavakat, tökéletesen meg volt elégedve a látottakkal és hallottakkal. A gyászkiséret megtért a kastélyba; úri rendnek, diákoknak, cselédeknek külön termekben volt terítve az asztal: kiki sietett bevégzett kötelessége után a természet követelményeinek eleget tenni.

A vén pap leghátul maradt, s midőn mindenki a kastély felé rohant, megfogva annak a barnaruhás leánynak a kezét, egy mellékúton másfelé került.

TALLÉROSSY ZEBULON.

A tor mindenkép hasonlít más egyéb lakomákhoz, azzal a különbséggel, hogy nem toasztoznak benne.

A háziasszony, az özvegy, félrevonult legbenső szobáiba; a végtiszteletre felgyűlt vendégek ismét ott a czímerterem hármas asztalsorát ülték végig; lehettek másfél -20- százan. A szakács csak úgy remekelt, mint máskor, a kulcsár csak úgy felhordatta egymásután a külön alaku poharakba való borokat, s a vendég urak csak úgy hozzá láttak, mintha főispán-beiktatási ebéd volna.

Az ebéd vége felé, mikor már a fagylalthoz kezdték váltogatni a kis sevresi porczellán csészéket: érkezik nagy robajjal még egy vendég.

Egy elkésett vendég, kinek láttára minden ismerősnek ajkáról egy derült «hahhó» hangzik el; még az étekfogó inasok is rejthetlen mosolylyal fogadják. Pedig az érkező alak nem hogy valami jókedvű bonhomiát hozna magával, sőt inkább a lehető legdesoláltabb alakot mutatja be megjelenésével.

Bizony Zebulon, de haraggal eltelve és kétségbeeséssel; kopasz homloka, melyen a bagósüveg karimája széles veres nyomot hagyott, mint valami martyr-gloriát, izzadt kuszált hajjal van tele ragadva, szakálla, bajusza deres és jégcsapos, a hogy azt a zuzmara odakinn kandirozta; arczának minden izma el van szánva mentül több ránczot csoportosítani az orra körül, a mivel exorbitans haragnak és méltatlankodásnak kellene kifejezve lenni; – tökéletesen ellenkező siker mellett.

Az ifjabb vendégek felugrálnak előtte helyeikről, az idősebbek és tekintélyesebbek messziről beneventálják; vén hajduk sietnek elvenni süvegét, téli keztyűit, még mosómedveprémes bekesét is levennék róla, de azt már nem adja, mert nincs alatta más; az, ha kigombolja, salonruha; ha begombolja, kijáró öltözet; ha lekefélik, díszköntös: a mire most nagy szüksége volna, mert a déczbunda, a mit az úton viselt, nagyon ereszti a szőrt; de most arra nincs idő.

– Ide, ide! Az én helyemre, Zebulon! kiáltának elé -21- több oldalról – jóllakott vendégek; hanem mindazok számára nincs Zebulonnak érzéke; ő meglátta és észrevette, hogy az administrator úr egy üresen álló székre invitálja, s annálfogva ő hozzá töri magát a többieken keresztül, fentartván számára azt a tiszteletet, hogy szakálla első zuzmaráit az ő arczára hinthesse egy baráti összecsókolásban.

És akkor Zebulonnak eszébe jut a pillanat nagyszerűsége, nagyot sóhajt és az administrator kezeit megfogva kezeivel, nagy szomorú hangon így szól:

Három órával hamarább nagyon oda illett volna ez a bánatos kifejezés a többiek közé, hanem a ménesi és bordeauxi között épen nem talált az rokonszenves keblekre.

Még Zebulon kivánt szolgálni egy pár zuzmarás csókkal a közelebb találtaknak; míg nagy nehezen lenyomták az üresnek deklarált székbe.

– Ne aggódjál miatta, szólt az administrator; csak ülj oda. Az a pap széke.

– Pap széke! kiálta Zebulon s két tenyerét az asztalnak feszíté, hogy felpattanhasson helyéből, mivel e műtétre elzsibbadt lábai nem szolgáltattak kellő assistentiát. De pap székébe én nem ülöm le magamat. Én szent székbe le nem ülöm. Papnak helyit el nem foglalok.

– Csak te ülj ott, biztatá halkan az administrator. Lesz ezután még majd több üres szék is nemsokára.

– Ahan! Mar az mas, dünnyögé erre megnyugtatva, s azzal befészkelte magát kényelmesen a designált ülőhelybe, s egész ügyismerettel gyűré be a széttárt asztalkendő egyik csücskéjét nyakravalójába. -22-

Az inasok rendelet nélkül is tudták ez esetben teendőiket, minden oldalról rohantak elé a serényen megfogyasztott tálak ételmaradékaival; egyik hozta a fogast, másik a fáczánt, harmadik a mártást, salátát, ötödik a puddingot s Zebulon hagyott magának ízleni mindent össze-vissza, a melyiket hamarább hozták, a borléhabot a sülthöz, a madeiramártást a palacsintához. Ki bánná? Egy gyomorba jut. És a közben nem késett a gyászos keresztyén gyülekezetnek előadni azon hallatlan vele történt balesetet, melylyel a sors csupán választott üldözötteit képes megtisztelni.

– Onnan felülről gyüvök három egész napok ótátul fogva. Elgyüttem egiszlen utolsó státióig szerencsisen, Szunyoglakig. Hivatom birót, parancsolom forspontot. Van, de nincs. Hát hun van? Mind elmente, ki csak lo volt, mar előre való nap Nemesdombra temetisre. Haragutam, parancsoltam: megmondtam neki, ki vagyok? nem használta semmit. Utoljára megvesztegetem nagy suma pinzzel egy derik becsületes embert, hogy segítse rajtam valahogy, akarhogy, csak hogy; s az a gazember befogta sajat uri hintom elejbe nígy bivalyt, s úgy hozta engemet idajaig.

Tallérossy úr oly tragikus arczkifejezéssel panaszlá el a roppant gyászesetet, hogy neki négy bivaly után fogott hintóval kellett Nemesdombig parádézni, hogy még az is megszánhatta hallgatói közül, a kinek azon meg nem esett a szive, hogy minő vezekléssel eszi mustárral az olasz kráflit.

– De még jó lett volna, hacsak hozta volna. Folytatá Zebulon a szomorú odysseát; de mivelhogy odakinn van most levegő thermometrumon Zerus; s az a bivalynak nagyon meleg; van pedig nádason túl nagy mocsár, ki egy kicsit van befagyva: a mint azt meglátot nigy bivaly, aló bele! utana hinto, ot megreketünk; hintot csak két ora mulva tutunk kivontatnyi sárból jégből, mikor bivalyok elvigeztek balneologiai passiot. Is én az alata elkistem -23- mindenbül. Elkistem gyasztiszteletbül, elkistem predikacziórul, bucsuztatorul, mig csak egy kis imadsagot se nem kaptam belüle.

A pap széke üres; az imádság nem tetszett. Az a pap bizonyosan valami subscust ejtett!

Alig is várhatá, hogy mint jó versenytárs utolérhesse az előrehaladt étkezőket, a mi a fekete kávénál be is következett, s akkor megtudakolhassa administrator barátjától, mi históriája van annak az üres papi széknek, a mi még több üres székeket fog maga után vonni; s annak az imádságnak, a mit jó volt meg nem hallani.

Hajszálait felborzolá homloka körül, mert nem akartak maguktól ég felé borzadni.

Hát persze, hogy perduellio! De nem is akadt annak az elkárhozott papnak egyetlen védelmezője is az egész társaságban, sőt mindenki segített Tallérossy Zebulon kebelét akként teletöltögetni különféle színű papfenyegetések mérgeivel, valamint poharait teletöltögeték különféle színű italokkal; s Zebulon engedte magának ízleni mind a kettőt, míg végre maga sem tudott volna magának számot adni róla, az elsőbbek által lett-e jobban felgerjedve, vagy az utóbbiak által?

Míg a fekete kávét szürcsölé, nagyon elhallgatott. E veszedelmes hallgatás azt látszott elárulni, hogy most azon tusakodik magában, vajjon mit cselekednék ő azzal a pappal, ha most rábíznák; s minden szürcsölés után egy-egy új eszme tört magának utat bajusza alól:

És minden mondásnál egyúttal a competens forumra veté appelláló tekintetét; az elsőnél a bonorum directorra, a másodiknál a főtisztelendő úrra, a harmadiknál a várnagyra, s mindannyinak mosolygó bólintásával találkozva, tapasztalá, hogy leghelyesebb húrokat penget.

– De csak még annál nagyobb baj ne érje azt az urat, szólt hozzá az administrator úr; mire Zebulon a czukor alját is felhörpintve a kávés csészéből, bámulva tekinte a hatalmas úrra: hogy ugyan mi lehet az, a mi még neki eszébe juthat ezen felül?

– A kell neki! a kell neki! kiáltá Zebulon, mint a kinek nyelve hegyéről lopták le a szót: ő is azt akarta épen mondani. Néplazitás! Fölségsértés! Kufstein neki! tíz esztendő! nehiz vas! Kirje fejét királyi fiskus!

Az administrator, látva, hogy az ülés szokatlanul hosszúra nyúlt, már esteledik, rövid a téli nap: annálfogva jónak látta Zebulontól megvonni a szót, s székéről fölkelve, jelt adni az asztalbontásra.

Még napvilággal útra is kell indulni mindenkinek. Halottas háznál temetés után szokatlan, hogy éjszakára vendég maradjon.

Jól fegyelmezett rend utasítása szerint az összes díszes társaság nevében egy tíz tagú küldöttség deputáltatott, hogy mindnyájuk nevében még egy végbúcsúszóban fejezze ki condolentiáját a ház asszonya előtt; míg azok odafenn járnak, azalatt a járásbeli főbiró gondoskodand, hogy minden hintó megkapja a maga előfogatát; Zebulon úr bivalyhordta bárkája szintén.

Hogy maga Tallérossy Zebulon úr el nem maradhatott a gyásztisztelgő küldöttségből, az magától értetik.

Nehányat húzva benyálazott tenyérrel bekese oldalain: a mi annyit jelentett, hogy már most meg van kefélve, az érdemes hazafi is csatlakozott a tízek küldöttségéhez, s -25- így fölmentek szép rendben az emeletbe, hol az özvegy lakott.

Sötétkék függönyöktől beárnyékolt teremében ott állt iróasztalához dülve, mint egy szobor, alabástrom halavány arczán semmi vonás sem látszott élni.

Legelőször a főtisztelendő úr járult eléje. Nehány igen szép találó bibliai mondás balzsamát önté ki a keseredett szívre. Utána a nagytiszteletű úr veté mérlegbe a vigasztalásnak nem kevésbé sikeres szavait jeles költőinknek e helyzetre alkalmazható stropháiban. Azután az administrator úr lépett az úrhölgyhöz s bizalmasan megfogva annak kezét, meghatott hangon biztosítá, hogy ha egyszer fájdalmai oly nagyok lesznek, hogy azokat többé nem bírja elviselni, emlékezzék rá, hogy van a háznak egy hű barátja, ki mindezen fájdalmakban híven osztozik.

Ámde, ha a ház leszakadt volna is, meg nem akadályozandá Zebulont, hogy réshez jutván, ő is előre ne furakodjék s el ne mondja azt, a mi a szivét nyomja s a mit a többiek elmondani elfelejtettek.

– Nagyságos asszonyom. Ezerszer sajnalok, hogy nem lehetem szerencsis, temetisen jelen lehetni.

– Útközben elakadtam. Sajnalok csak aztat nagyon, hogy olyan dicső férfiunak könyeimel nem adakozhatam. Is ha én it letem volna nagysagozs asszony, mikor infamis czudar pap – azt a harmadik irtem, – tartotta azt a blasphemicus imadsagot: nem tudok, hogy torkaba bele nem fojtotam volna anak.

A coadjutor egyet rántott Zebulon bekese szárnyán, -26- mire Zebulon gondolva, hogy már megint a grammatika ellen vétett, helyreigazítá magát:

A nemes harag sokkal jobban eltöltötte szivét, mintsem azt vissza birta volna tartóztatni.

– De ne filjen nagysagozs aszony: meglesz neki büntetise annak; papnak, gonosznak. Fogunk ütet elcsapni parochiabul, mehet peregrinusnak; – nem elig, – vitetünk ad audiendum verbum, – lesz neki tömlöcz ilete hoszuig, – ot majd megtanul imadkozni, ha mig edig meg nem tanulta. Maj administrator urral adunk mink neki keten! Tesik megvigasztalni magat.

A szép halvány úrhölgy e szavak alatt fölemelé nagy beszédes szemeit, s nem Zebulonra, hanem Rideghváryra tekinte velük és nézett rá oly hosszasan, merően, hogy az nem birta kiállani tekintetét.

Szerencsére a coadjutor úr akkorát rántott Zebulon bekesén, hogy annak a vitézkötése elszorítá a nyeldeklőjét s torkán akadt a további beszéd; arra az úrhölgy meghajtá magát s belső szobája felé távozott, s így vége lett a további beszédnek.

Zebulon diadalmas arczczal tekinte szét küldött-társain; érzé, hogy a búcsúzás oroszlánrésze neki jutott.

– Hatalmasan megvigasztaltad a nagyságos asszonyt, Zebulon! szólt a coadjutor, a derék úr vállait megveregetve.

– Remek szavakat méltóztatott főtisztelendőséged ismét előadni, szólt Rideghváry a fő lelkipásztorhoz.

– De méltóságod vigasz-szava mindazoknál több malaszttal bírt, adá vissza a bókot a főtisztelendő úr.

– No már csak olyan szipen versekbe beszilni senki se nem tud, mint nagytiszteletű úr; monda a maga részéről Tallérossy Zebulon, az espereshez.

Mikor aztán az ajtón kívül érve, a hosszú lépcsőn aláballagtak, azt mondá a coadjutor úr az administratornak:

– Soha életemben unalmasabb szószaporítót nem láttam ennél a vén papnál.

– Ő méltósága azt hiszi már, hogy itt már neki csak osztozni kell a gazdag özvegygyel.

– De csak ez az esperes ne versifikálna olyankor, mikor az nem illik a szomorú alkalomhoz.

Fél óra mulva egyik hintó a másik után verte fel a port a nemesdombi kastélytól minden irányban tovavezető országutakon, míg mindannyit elfedte a tájra leszálló lomha szürke téli köd.

KÉT JÓ BARÁT.

Egy egész roppant nagy terem csupa tiszta malachitból! A falak, mint a kővé vált zöld bársony. A karcsu zöld pillérek egyetlen darab drágakőből kifaragva, mintha lehántott zöld pálmafák tartanák a boltozatot. Az oszlopok körül a mélyedésekben keleti növények csoportozatai, mik közül egy virító agave emeli magasra száz év várta virágbokrétáját, míg túloldalról fejedelmi hontársa, a sagopálma nyújtja felé ujjas leveleit, minek egy-egy szárnya a fél termet átéri.

A terem boltozatáról, mint a csepkőbarlang padmalyáról csüngnek alá szeszélyesen csoportosított üvegprizmák, s a közéjük rejtett lámpák azokon át vetnek alá ezer színű világot, mint egy összetört szivárvány.

A középen áll egy óriási aquarium, két öl átmérőjü, egyetlen darabban öntött üvegmedencze, melynek zöld tengervizében uszkálnak a tengerfenék csodás és ijesztő, szeszélyes és furcsa alakjai. Kalapácsfejű, fürész orrú, legyező fülü, kulacstermetű, kigyóderekú halak; míg az üvegfalak oldalaihoz ragadva, s nemes korallok ágain terjengve -28- egész élő pompájukban a délszaki tengerek kagylói, csigái láthatók, miket csak holt héjaik után ismernek a muzeumok. A medencze közepéből alabastrom Triton emelkedik ki, melynek szájához emelt csigatülkéből karvastagon lövell fel a világos zöld szökőkút-sugár. A legdrágább illatszer az, valódi kölni víz, mely, a mint a medencze gömbölyű üvegfedelére visszahull s onnan alácsorog, úgy tetszik, mintha a tenger csodái mind ez illatnedv árjában fürödnének.

És ezt az egész medenczét egy alulról jövő átható fényáramlat világítja keresztül, valami álomlátta tündéries színt adva az egész teremnek, melyben hókeblű, tajtékvállú tündérek járkálnak, mint a mesevilág tengeristennőinek tüneményes palotáiban, az átlátszó víz fenekén.

Mert tündérei is vannak e teremnek, kik egymást keresik, kik egymásra hajolnak, suttognak, néma pillantásokat váltanak, mint tündérek szoktak, a kiket csak az hall meg, a kinek lelke nyitva nem mondott, de mégis hozzá intézett szavak iránt.

E bűvös terem egyik boltívéből ismét egy másik terembe látni, s az után végig öt, hat, tíz, ki tudná megszámlálni hány termen keresztül, és azok mind vakító fényben ragyognak; a hány, annyi színű márvány, aranynyal, ezüsttel, selyemmel, bársonynyal ékítve és végtül végig hullámzva deli hölgyektől, kiken ragyog drágakő és drága testi szépség. Ha végig nézte őket a halandó s elbámult a kövek királyán, a gyémánton, melyet a trónok legszebbike, a hullámzó hölgykebel ringat: tán azon gondolatra is jöhet, hogy itt a trón még drágább, mint a király!

– De csitt! valahogy ki ne mondja ezt, ha gondolta! Ez a tündérpalota, tengeralatti grottájával, föld feletti tündéreivel, a braziliai őserdők illatával, a délszaki esték melegével: a szentpétervári «márványpalota» és odakinn huszonkét fok a hideg.

A deli hölgyek csoportjai közt ott ragyognak az erősebb -29- nem képviselői is. Itt csak aranyos egyenruhákat látni, s a diplomaták himzett öltönyeit; rendjeleket a világ minden országából, s független bojárok pompás nemzeti öltözeteit. S ha itt-ott elvegyül közöttük egy-egy sötéten hagyott alak is, egyszerű fekete frakkban, fehér mellénynyel és nyakkendővel: arról mindenki tudja, hogy az valami követségi titkár.

Hanem azért megesik, hogy egy ilyen egyszerű fekete frakk viselőjének a hölgyek jobban szemébe néznek, mintha egész melle ki volna rakva érdemkeresztekkel. Van ott egy olyan.

Szép, méltóságteljes arcz, az ifjúkor teljében, az érzületnek még szűzies virághamvával minden vonásain. Szemeivel, mik nagyok és kékek, sötét, hosszú pilláktól árnyazva, egy hajadon is hódítani indulhatna, míg nemes arczéle, gyönyörű metszésű ajkai a korát megelőzött férfit hirdetik benne. Termete karcsú, de ruganyos és izomtelt.

A szép ifjú, daczára az egyszerű fekete frakknak, nem marad felfedezetlenül.

Egy fényes katonai egyenruhás úr, melle gyémántos rendjelekkel rakva, selyem derékszalag a vállától csipőjéig kötve, megszólítja őt, kezet szorít vele és aztán karja alá ölti kezét.

Az előkelő úr ismerte jól az idegen ifju édes atyját, kivel Bécsben sokszor volt együtt az udvarnál. Igen derék és nagyrabecsült férfinak tartja az apát. Fiának még fényesebb pályát jósol. És végre tudatja vele, hogy legyen készen rá, miszerint a nagyherczegnőnek bemutattassék.

Egy ifjunak, a ki még senki és semmi, még csak egyenruhája sincs, ezernyi fényes és hatalmas urai előtt egy idegen országnak, megállani azon óriási birodalom egyik legszebb és legmagasabb hölgyével szemben, s felelni annak kérdéseire, miket előre nem sejthet és talán lekötelező fejedelmi szavakat viszonozni, eltalált hódolattal. -30-

A fiatal ember kiállta a próbát. És azután még több próbát is kiállt. Tánczvigalom kezdődött. Előkelő hölgyek, bájos tündérek lejtettek karján; mind egy-egy modellje a sokszerű szépségnek. A szép Alexandra herczegnő, egyetlen leánya egy moszkvai gazdag főnemesnek, egy tökéletes szépség, hajfürtökkel, minőket fodorított napsugarakhoz hasonlítanak, epedő kék szemekkel, rózsás arczczal, már kétszer lejtette vele körül a nagy termet, s midőn harmadszor is helyéhez ért, jelt adott titkos kézszorítással, hogy: még egyszer; s háromszor lejtették körül a nagy termet, a mi nagy feladat, nem igen szokták megtenni, csak bravourból, – vagy szerelemből.

Az ifjú üdvözölte tánczosnéját és odább ment. Nem volt sem fáradt, sem kábult.

Nem látszott rajta, hogy valami meghatná. Nem fogta el a fejedelmi pompa, nem kapta el a kitüntetés, nem szédíték el a szép szemek, nem ittasíták meg édes szavak, titkos kézszorítások.

Minden vonása azt mondta, hogy az, a mi itt körülötte történik, őt nem érdekli. S ez oly mondhatlan varázst ad a férfiarcznak.

Mikor tizenkét óra után a termek valamennyi zenekara a hymnust kezdte rá, jeléül annak, hogy a nagyherczegnő termeibe vonul vissza, a fekete frakkos ifjú ember a malachit-terembe sietett.

Egy vörös egyenruhás palotaszolga nagy ezüst tálczán frissítőket kinált, az ifjú felvett egy poharat valami fehér itallal. Hanem abban a perczben valaki lenyomta hátulról a kezét s azt mondta neki:

Leonin fiatal testőrtiszt volt, feszes egyenruhában; egészséges telt arczu ifjú alak, pompás fölkunkorított szőke bajuszszal és arczszakállal és sűrű szemöldökkel, a mikhez jól illettek határozott tekintetű élénk szürke szemei.

– Már azt hittem, ott veszesz a tánczteremben! szólt barátságos szemrehányással.

– Gyönyörű, gyönyörű. Hanem mit ér nekem az egész komédia, addig el nem vehetem, míg nagykorú nem leszek, míg vállrózsát nem kapok, s addig épen két esztendő van, s addig az ember nem él meg csupa leánynézésből. Gyere már innen.

– Hiszen hallod már, hogy a hymnust trombitálják! Aztán mi a hátulsó kapun szökünk ki, ott vár a szánkóm, meg a bundáim. Csak nem fogadkoztál valami viaszbábbal odabenn?

– De, nekem úgy tetszik, F... herczegnőnek, a kinek az udvarmester szintén bemutatott, aligha nem tartozom egy quadrilleal.

– Ugyan ne kezdj vele semmit! Az bolonddá tesz téged is, mint mást. Nem ér semmit ez az egész komédia. Itt bemutatják a szép vállaikat, s aztán azt akarják, hogy ha az ember egy szép leányra ránéz, azt mindjárt vegye el; ha pedig asszonyra nézett, annak legyen bolondja. Ez a sok alabastrom nyak és kebel, ez a sok hozzád simuló sylphid, ezek a szemedbe mosolygó szemek mind megannyi ördögi kérdések, angyaloktól, felelet nélkül. Gyerünk oda, a hol feleletet is adnak.

– Hát ha elviszlek innen a kammenoi osztrov szigetre, egy piszkos, bűzös pálinka-csapszékbe, a hol most a matrózok tartanak bált? oda eljösz-e velem?

Leonin megölelte az idegen ifjút s megcsókolta az arczát, aztán vonta magával kifelé az ismerős mellékajtókon és lépcsőkön, ki a márványpalotából; onnan a könnyű báli öltözetben szökve futottak a Néva partján várakozó szánkójukig, ott beburkolóztak bundájukba, s percz mulva csörtetve vágtatott velök a két jó volhyniai mén végig a Néva jegén.

Ez a két fiatal ember Ramiroff Leonin, fiatal orosz nemes, és az a másik – Baradlay legidősb fia: Ödön.

A mint a szán a hold világította palotasorok előtt végig siklott, Ödön azt mondá barátjának:

– Azért, hogy ha valaki a malachit-teremben nagyon hegyezi a füleit arra, hogy mit beszélünk? halljon valami mást.

– Látod, hogy a Petrovszkoi prospekten vagyunk. Egyenesen a Petrovszkoi szigetbe.

– Te, hiszen nincs ott más kapni való, mint kendergyárak és czukorfőzők.

– Hát nem bánom, szólt Ödön s bundájába takarózva, hanyatt veté magát az ülésben. Talán el is aludt.

Fél óra telt bele, míg a szán ismét átszelve a Néva jegét, egy hosszú park végét elzáró veres épület előtt megállt. -33-

A hosszú épületnek minden ablaka ki volt világítva, s a folyosóra belépőt azon kellemetlen szag fogadta, mely a czukorgyárak sajátja ugyan, de mindenhez hasonlít, csak a czukorillathoz nem.

A kapu alatt volt egy kis mellékajtó, azon belépett a két ifjú. Egy simára borotvált arczú, jól táplált gentleman lépett eléjük, azt kérdezve tőlük francziául: mit akarnak?

– Csak a raffineriát, súgá neki Leonin, s egy bankjegyet nyomott kezébe, mit a franczia szétterjesztve, figyelmesen megvizsgált; száz rubeles volt; azt mondta rá: «bien» s zsebébe tette.

– Hát természetesen, felelt Leonin. Adj neki száz rubelt Ödön. Ez a belépti díj. Nem bánod meg.

A monsieur aztán elkezdte őket vezetni végig a folyosókon, egy-egy nyitott ajtóból izzó fény, fojtó bűz, siketítő gépzuhogás, gőzsüvöltés hangzott elő. Oda ők nem mentek be, hanem végül a mint egy alacsony vasajtóhoz értek, ott annak egy rugóját megnyomva, felnyitá azt előttük a vezető s azután bebocsátá őket egy félig világított folyosóra, rájuk bízva, hogy már most csak menjenek hát előre, ők tudják már hová.

Leonin Ödön karja alá ölté kezét és vezette tovább, mint a ki itt már járatos; egy csigalépcső következett, azon leszálltak, és a mint mélyebbre haladtak, Ödönnek úgy tetszék, mintha a gépzuhogást, gőzfütyülést valami más hang váltaná; hasonló a dobveréshez és fuvóhangszerek elfojtott zenéjéhez.

A csigalépcső alján egy vén asszony ült egy asztalnál, divatos öltözetben.

Azzal Leonin egy sor szőnyegajtó közül kiválasztva a magáét, azt Ödön előtt felnyitá; azon belől még egy ajtót nyitott fel, s ott Ödön egy páholyban találta magát, melynek eleje rézsodronyzattal volt elrácsozva.

– Hisz ez szinház, vagy circus! szólt Leoninhoz. S a mint a rácsozaton kitekinte, azt mondá: vagy gőzfürdő.

– Ahogy akarod. S azzal levetve magát egy kerevetre, kezébe vette a páholy támlájára tett nyomtatott lapot. Formaszerű programm volt. Együtt olvasták Ödönnel.

– «1. szám. Don Jouan au serail.» – Ez igen jó tréfa. Kár, hogy már elszalasztottuk. – «Tableaux vivants.» Ez unalmas história. – «Les bayaderes du khan Almollah.» Ez nagyon tréfás dolog; már egyszer láttam. – «La lutte des amazones», «Le rève d’Ariane». Ez valami gyönyörű. Nem tudom, olyan kedvénél lesz-e Persida, mint szokott.

A garçon megterített, felhordott sültet, süteményt, jégmedenczében pezsgős palaczkokat s magukra hagyta az urakat. Utána bezárta a páholy ajtaját Leonin.

– Te! Ez furcsa egy czukor-raffineria itten. Monda Ödön, egy tekintetet vetve a sodronyreczén keresztül.

– Azok vakok. Egy egész zenekar vak muzsikusokból. De ne ügyelj oda. Öreg urak mulatsága ez. Ránk egyéb vár.

Leonin kettőt koczczantott a szomszéd páholy közfalára, mire túlról viszonozva lőn a jel, és arra néhány pillanat mulva az oldalfal közepén két felé nyílt s belépett rajta egy hölgy.

Az ezeregy éji mesék egyik bűbájos alakja; hosszú, bokáig érő persa kaftánkában, mely szorosan simult telt idomaihoz, karcsú derekát aranynyal áttört öv szorítá, keblét föl nyakáig gyöngyfüzérek fedték, a kaftán hosszan lelóggó ujjai elől felhasítva s csak a váll hegyén tartva össze, végig láttatni engedték a legremekebb karokat, minőkről szobrász álmodott valaha. Arcza a caucasi nemes jelleg, a legtökéletesb tojásdad; finom metszésű orr, élveteg ajkak, hosszú holdgömbölyű szemöldök és legfeketébb égető szemek; fejét nem ékíti semmi, csupán két sarkig érő hajfonadék királyi dísze.

– Csak jer be, Jéza, szólt Leonin, ez a gyerek itt az én lelkemnek a fele: – te meg a másik fele.

Azzal hirtelen két karjával egy öleléssel egymáshoz szorítá mind a kettőt: Ödönt és a cserkesz leányt, s azután kaczagva ülteté le mind a kettőt egymás mellé egy másik kerevetre. Ő maga szemközt telepedett le.

– Hát nézz ide, Ödön! ugy-e ez valami más, mint azok a hideg szépségek odafenn? Hát nem jobb-e itt a pokolban?

Jéza bámuló tartózkodással nézett Ödönre, ki egykedvűen tekinte végig bájain. -36-

– Hát láttál-e valahol ilyen szemeket? Ilyen szájat, melynek millió változata van; ha duzzog, ha mosolyg, ha csábít, ha kaczag, ha kér, ha gúnyol és egyik bűvösebb, mint a másik.

– Egy új világot teremtsen, a ki tőlem megvesz! Hanem ha belészeretsz abba, a ki nekem kebelbarátom, testvérem: annak odaadlak ingyen.

Jéza meghúzta magát a kerevet szegletén, a hol Ödön ült, s lesüté szemeit s két kezét leereszté ölébe.

– Már az igaz, hogy átkozott állatszelidítő lett volna belőled, Ödön, szólt Leonin, a cserkesz leány egyik piros topánkás piczi lábát két tenyerébe fogva. Ez a leány máskor vad, szilaj, fecsegő, szeszélyes; s a mint te rá nézesz azokkal a megverő «malocchiok»-kal, megjuhászkodva ül előtted, mint a novicek a Szmolna kolostorban, Isten bűnül ne vegye nekik. El vagy te veszve, Jéza! Látod: azok a szép fenevadak, a kiket úgy hínak, hogy asszony, mind úgy elnémulnak, mikor ez az oroszlánszelidítő rájuk néz.

A cserkesz leány felvetette fejét s csak azért is szeme közé nézett Ödönnek. És amint szeme közé nézett, elpirult.

Talán először azóta, hogy a jekaterinogradi rabvásárló övszalagját ketté vágta?

– Lássunk a pohárhoz, gyermekek! szólt Leonin, s a nagy osztó késsel leütötte a nyakát egy pezsgős palaczknak; tele töltött három pohárkát, kettőt Ödönnek és Jézának nyujtott; azok félig üríték karcsú poharaikat: akkor megcserélte a két kelyhet s ismét habzásig tölté azokat Leonin. – Fenékig! – Így ni! Már most megittátok egymás szerelmét.

A bor csakugyan megoldá a varázslatot s Jézának azután jó kedve lett. Kinn a teremben hangzott mindenféle zene, ő pedig dalolt hozzá.

Ödöntől nagy bók volt Jézára nézve, hogy háttal ült a páholy rácsozatának s egyszer sem fordult meg, hogy a -37- kinn látható «pièce»-ket nézze, míg Leonin minden új számnál kitekintett a rácsozaton s megtette rájuk a maga csintalan észrevételeit.

Jéza sok bort ivott, nehéz lett a feje. Végig nyúlt a kereveten s fejét Ödön ölébe fekteté, míg egymásra tett lábait Leonin térdeire nyugtatá.

Ödön azután megsimogatá az ölébe tett selyem fürtös fejet; a hogy szokás megsímogatni egy szép kutyának a fejét.

– Ahán! Hiszen nem tudod. Jéza lovarművésznő. Elragadó művésznő a lovon. Máskor az ő előadása marad legutoljára. Válaszsz valamit debut-szerepei közül.

– Barbar! Jéza repertoirját nem ismerni! Pedig már félév óta lakol czivilizált országban. Tehát elszámlálom remek szerepeit. «La reine Amalasunthe.» – «La diablesse.» – «Etoile, qui fil.» – «La bayadere.» – «La nymphe triomphant.» – «Diane, qui chasse Actæon.» – «Mazeppa.»

Jéza felszökött helyéről s kezével betapasztá Leonin száját s nem engedte neki kimondani.

Jéza erre durczásan fordult el mind a kettőjüktől s félvállal a páholy falához támaszkodott.

– Nekem soha sem akartad megfogadni. Mondtam, hogy lesz egy nap, a mikor kényszeríteni foglak rá.

S mint a tünemény elsuhant a páholyfal nyilásai között. A nyilás ismét összezáródott utána.

Egy harmincz ölnyi átmérőjű boltozatos üreg volt az, melyet egy végig rostélylyal fedett páholysor fogott félkörben körül. Közönség nem volt látható, csupán a rostélyok közül átszürődött szivarfüst tanusítá, hogy ott emberek laknak. A félkör szelvényét mythologiai képekkel diszített függönyök képezték, oldalajtókkal.

Ezt a tágas amphitheatrumot itt e czukorfőzde alatt a kormány tulajdonképen reservoirnak építtette a melasse számára; hanem valami élelmes franczia Elysiumot csinált belőle, s ott hatósági engedély nélkül előadásokat rendez a szabad művészetekből, mikben a fővárosi arany fiatalság, ide értve a még aranyabb öreg urakat is, száz rubel belépti díj mellett szokta magát mulatni.

Alkalmasint van erről elég tudomása a rendőrségnek is; azonban meglehet, hogy az impressario ismeri azokat a kenőcsöket, a mik Argus szemeit lecsukják; vagy pedig attól lehet tartani, hogy a mely órában a rendőrség elhatározza a szigorú kutatást, abban az órában egy negyeddel hamarább a kérdéses czukorgyár egész a «raffineriáig» leég. Aztán meg nem is csinálnak ott sem hamis pénzt, sem politikai komplottot, a mit érdemes volna üldözni a rendőrségnek; hát csak hagyják. Tout comme chez nous.

Nehány percz mulva, hogy Jéza elhagyta az úrfiak páholyát, -39- egészen üres volt a színtér; csupán két törökruhás szerecsen nőcseléd foglalkozott a porond elegyengetésével; annak előjeléül, hogy most lóháton fognak valamit produkálni.

– Egy futár hozta per expresse, kinek utasítása van azt az urat ott a hol, és rögtön fölkeresni.

– Nesze: billet doux. Szólt odanyújtva a levelet Ödönnek. N... herczegasszony jelenti, hogy a miért a quadrillera meg nem jelentél, arsenicumot vesz.

Azután a rács felé fordult, s lorgnonját vevé, nehogy egy pillanatot elmulaszszon Jéza Mazeppa jelenetéből. Csak úgy beszélt hátra Ödönnek.

– Látod: daczára a titkolózásomnak, mégis utánunk akadtak. Az asszonyok rendőrsége ezerszemű. – Gond van nálunk mindenkire.

A nyitány megkezdődött. A vak zenészek egy csengetyűjelzésre elkezdték a Mazeppa-galoppot: a függönyök mögött hangzott a kutyák ugatása, mik farkasok gyanánt fogják üldözni a lovához kötözött Mazeppát, s az ingerlő ostorcsattanások, mik a paripát még szilajabbá tegyék; Leonin egészen odafigyelt.

Most hangzott a lódobogás, vad robaj, állatüvöltés, s egy hurrah-ordítás a sodronyrácsozatok mögül.

Ödön jobbjával eltakarta szemeit és sírt: baljában volt a felbontott levél.

Ödön szótlanul nyujtá neki a levelet. Leonin olvasá a francziául írt sorokat:

– Mindjárt agyonütöm azt az ostoba futárt, a ki ezt a levelet utánad hozta! Már nem tudta reggelig halasztani?

– Szegény fiu! szólt, barátja kezét megragadva. Milyen malapropos jött ez a levél?

– Hiszen én is veled megyek. Nézheti felőlem most már Mazeppát, a kinek tetszik. Megfogadtuk, hogy együtt megyünk a pokolba, mennyországba, – és haza. Veled megyek.

– Bohóság! Hiszen megfagysz; huszonkét fok hideg a városban, a pusztán legalább huszonöt. Szmolenszk és Moszkva közt járhatlanok az utak; akkora havak estek. Nem utazik Oroszországban télen senki, csak a posta, meg a kereskedő.

– Hiszen utazol, a mikor lehet. Anyád sem értette azt úgy, hogy menj neki a lehetetlennek. Otthon nem tudják azt, mi az utazás orosz vízkereszt idején Szentpétervártól a Kárpátokig. Utazol, ha út lesz. -41-

– Nem, Leonin, szólt Ödön fásultan; minden óra, a mit nem az uton töltenék e levél után, szemrehányás volna nekem. Nem értesz te engem.

A két ifju azon tekervényes uton, melyen jött, ismét visszatért szánkájához. A kocsis nem volt még annyira pálinkarészeg, hogy haza ne talált volna velök.

A mint Ödön szállására értek, Ödön azonnal rendeletet adott álmából felocsudott inasának, hogy málházza össze bőröndjét, s fizesse ki tartozásait. Úgy sietett, hogy inasa helyett maga rakott tüzet a kandallóba.

– Hibázol, életpályádra döntő befolyással lesz ez elhamarkodás. Itt olyan jól indultál már. Mindenki megismert. Sokat várnak tőled.

– Pedig bizonyosan tudom, hogy jövő pénteken a czárnak is be akarnak mutatni. A czár maga kivánta legkegyelmesebben.

Ödönnek e nehány szava oly elhatározó hangon volt mondva, hogy Leoninnak át kelle látni a rábeszélés sikertelenségét. Észrevette, hogy ellenkezése által csak maga ellen ingerli barátját, s még gyanússá teszi magát előtte.

– Jó, hát ha menni akarsz, eredj. Én is segítek málházni. Mit csomagoljak?

– Inkább más szivességet tégy velem, ha segíteni akarsz. Eredj el a rendőrségre és láttamoztasd útlevelemet. A te szavadra talán megteszik e szokatlan órában is.

– Oh a rendőrségnél mindig ébren vannak. Sietek. Mihelyt végeztem, visszajövök.

– Nem maradsz itt tovább, sem az én barátságomért, sem a czár kegyéért?

– Jó, ez hát kárba veszett. De még egy titkot fedezek fel neked. Menyasszonyom, Alexandra, halálig szerelmes beléd. Egyetlen leánya náladnál tízszerte gazdagabb főúrnak. Szép is, jó is. De ő nem szeret engem, mert téged szeret. Szemembe mondta. Ha más volna, a kiért ezt mondta, megölném. De téged szeretlek, jobban mint testvéremet, jobban mint menyasszonyomat. Vedd nőül a menyasszonyomat és maradj nálunk…

– Tehát csakugyan elhatároztad magadat, hogy útra kelsz Magyarország felé?

– Akkor Isten engem úgy segéljen, együtt utazom veled. Egyedül nem bocsátalak.

Ödön átölelte barátját és az is őt, és hosszasan tarták egymást sziveikhez szorítva. Valóban szerették egymást nagyon.

Leonin sietett az uti készületeket megtenni. Futárokat küldött előre, kik friss lovakat és kocsist rendeljenek mindenütt számukra; megrakatta utazó szánkóját, mit vadászatokon szokott használni, élelmi szerekkel, füstölt hús, hal, rostopsin, kétszersült és kaviár-döböz, theakatlan és tűzgerjesztő ládikóba lett csomagolva; beszerzett két jó -43- fehér medvebőr-bundát, lábzsákot és nyusztsüveget, magának és barátjának; két jó puskát és két pár drótpisztolyt, meg egy-egy görög handzsárt mindegyikük számára; az úton minderre szükségük lehet. Egy-egy pár korcsolyát is tett utitáskájukba; ha valahol folyóra akadnak, hogy a zsibbadást kiverjék lábaikból, versenyt fognak korcsolyázni a szánnal. A szán elejét megrakta szivarral, a mennyi húsz napi útra elég; s mikor még sötéttel megérkezett a csörgős szánon Ödön lakása elé, ő maga már útra készen állt, s azután diribről darabra újra öltözteté Ödönt; ő tudta jól, egy oroszországi útra hogyan kell készülni télen?

A «vasok», az orosz szán, készen állt már, jó vasalt talpakon álló bivalybőrveretes menedék, elől bagaria ernyővel, hátúl csizmatalp-szellentyűkkel ellátva; a három ló befogva, egy középen a kétrudas villába, melynek felső ívére csengetyűk vannak akasztva, a más kettő lógóra; az «imsik» kurta nyelű hosszú ostorával a lovak előtt állt, midőn a két ifjú útra készen lejött Ödön szállásáról. Leonin még egyszer megállítá Ödönt, mielőtt a vasok ernyőjébe bekuporodnának.

– Akkor fogadd el tőlem ezt az amuletet. Én is anyámtól kaptam ezt, mikor meghalt. Azt mondta, minden veszélytől megőriz.

Egy kis gömbölyű camea volt az, gyöngyházból faragva, s aranyba foglalva; Szent-György lovagot ábrázolta a sárkánynyal.

– Köszönöm bajtárs, én nem hiszek az ereklyékben. A mikben én bízom: azok az én csillagaim. S az én csillagaim szerető női szemek.

– Vallj meg hát egyet. Két szemet látsz-e csillagaid között, vagy négyet?

Ödön pillanatig gondolkozott a válaszadáson, azután megszorítá barátja kezét és válaszolt:

Az imsik meghúzta sorba mind a három lovának az üstökét, megcsókolta a pofájukat, keresztet vetett magára, s aztán befészkelte magát a vasok elejébe, s percz mulva repült a szán a főváros hólepte utczáin végig. Reggel volt már, nyolcz óra felé az idő, hanem a csillagok még fenn voltak az égen s az ablaktáblák zárva mindenütt.

Egész Szmolenszkig kevés változatot nyujtott az út. Hideg volt, de tiszta idő. A postaállomásokon gyorsan és pontosan váltották fel lovaikat; éji szállást kaptak mindenütt, és minden kényelmet, a mi pénzért valahol megszerezhető.

Hanem, midőn Szmolenszkre megérkeztek, a postaigazgató figyelmeztette őket, hogy holnapra rossz idő várható, mert estenden mindenünnen csoportostul bevonultak a hollók, varjuk a városba; minden templom teteje tele van velük.

Leonin mondá az imsiknek, hogy Orsáig legjobb lesz a befagyott Dnjeperen végig útazni. Hanem az addig beszélt neki időveszteségről, közbeeső nyomorú pálinkabódékról, a hol megpihenni sem lehet, míg Leonin ráhagyta magát venni, hogy csak maradjanak hát az országúton. Az imsik bizonyosan sajnálta a lovait, a miknek a lábát nagyon rontja a jégen utazás; vagy pedig tán szeretője volt valamelyik csárdás leánya az országúton.

Szmolenszkről kiindulvást korán reggel oly sürű volt a köd, hogy alig birtak kitalálni a városból. Az imsik minden -45- lovára csengetyűt kötött, hogy a szemközt jövők bele ne ütközzenek. A kocsiban ülők nem láttak egyebet a ködben, mint égő szivarjaik végét, mely egyre perczegett a nehéz légben, mintha salétrommal volna itatva. Ilyenkor olyan nehéz fojtó bűze van a ködnek, mintha a beteg föld dögvészes párázatot izzadna magából.

Szinte dél volt mire kivilágosodni kezdett. Akkor az eddigi fakó köd elkezdett ragyogni, mintha billió apró kristálytű repkedne a légben, sürű ezüst fátyollá szövődve, melyen keresztül egy sápadt fehér tányér látható, sugártalan, melegtelen: az a nap.

Egyszer aztán rögtön felszakad a köd s eléderül a táj. Szép fehérre festett táj, ezüst lapon czukor alakok. A fák az út mellett, a fenyőerdők a távolban egészen beburkolva fehér zuzmarával, a lovaknak minden szál szőre hókristálylyal behintve.

És nehány perczig oly melegen kezdett sütni a nap, hogy a bunda lekivánkozott az utazókról.

E tünemény oka nem sokára meg lett magyarázva. Észak felől nagy gyorsasággal emelkedett valami sötét köd forma, eleinte kétes lilaszinű, azutan mindig jobban barnába, sötétkékbe átváltozó, szélein rongyolt, mélyében tömör, alaktalan, – és ez a rém egyre emelkedik a nap elé a sík rónán, a távolból nézve ijesztő sebessége kivehető, a mint közelít s a mint a napot elboritja: az egész táj egyszerre hamvas-szürke lesz.

Az egész ég egyetlen felhővé alakult, mely jött sebesen, gomolyogva, alatta sötétkéknek látszott már az egész róna, s e fekete ég, e sötétkék föld között jött tánczolva, keringve -46- egy rettenetes fehér kisértet, a hótölcsér, a jégmezők tüneménye, melynek talapja lenn a földön, feje fenn a felhők között! az északi «szél-menyasszony», ki homok helyett hóból emel oszlopot ég és föld között, s az őrült keringő oszlop ádáz rohammal nyargal végig a síkon, lerombolva, összetépve, zúzva mindent, mit útjában talált, erdőt, házat, embert, vadállatot.

– No fiam. Ha ez megkap bennünket, igazán együtt megyünk, égbe, pokolba – haza!

A három paripa korbács nélkül is vágtatott, a hogy tudott. A távolban látszott egy erdőfolt, az imsik azt iparkodott elérni, mielőtt a burána előkapja őket; nevezte lovait öcscsének, bátyjának, biztatta őket szent Mihálylyal és Gergelylyel.

Tél közepén, huszonkét fokú hidegben villámlás, mennydörgés! És az első villámot szakadatlanul követte a többi; a megindult mennydörgés meg sem állt többé, úgy látszott, mintha a hótölcsér üstöke szórná magából e lángoló kigyókat, miknek lobbanásánál óriás alakja, mint az apocalypsis csodája ragyogott keresztül, fehéren, iszonyúan; uralkodva a vihar rémei között.

A szél zúgott, üvöltött, fütyült. A három mén nem futott többé. Megállt mind a három s hasztalan emleget nekik az ismik szenteket és ördögöket, hasztalan a korbácsot is, nem voltak többé helyükből kimozdíthatók.

A burána utolérte őket s azontúl koromsötét lett körülöttük minden; csak a villámlobbanás kék fénye deríté föl egy-egy pillanatra a nappali éjt.

Az ádáz szél, mint apróra tört finom port fújta be a vasok minden kis hasadékán az éles égető havat; a bőrfödelet, mintha óriási korbácscsal ütötték volna; egy perczre a szánnak minden eresztéke csikorgott, az egész -47- jármű reszketett, mintha gyermekjátékot ráznának férfi kézzel. Leonin odahajolt Ödönhöz s megcsókolta barátja szemét.

Ott bizony nem volt mit tenni más, mint szépen meghúzni magát mindenkinek s Isten irgalmára bízni testét lelkét.

A villámcsattogás egészen fejük fölött hangzott már, az orkán egész csoporttal vágta szánjuk oldalához a havat.

Lassankint csillapult körülöttük a szél zúgása. Leonin azt sugá barátjának:

A villámcsattogás most távolabb kezdett hangzani. Még a szél ugyan egyre üvöltött és temeté a maga alá legyürteket, hanem a typhon elhaladt mellettük: ők csak az uszályából kaptak a szelek menyasszonyának.

Lassankint a szél is odáig enyhült, hogy az imsik elő mert bújni lovai közül, a hova levetette magát s kezdé lovait is kiszabadítgatni a hóból; – nyakig el voltak temetve. A lovakkal együtt kiszabadúlt hósírjából a szán is; a két ifjú kiszállt belőle egy perczre, kirázni bundájából a havat. Az égen szakadozni kezdett a nagy felhősátor: a milyen gyorsan hozta, olyan gyorsan vitte is magával a burána őrült nászkiséretét, s már a keleti távolban látszott hófehér tölcséralakja, benne végig czikázó villámszikráktól megvilágítva.

Hanem a táj, a melyen végig ment, borzasztó tanúságot tett menyasszonyi tánczáról.

Az a folt erdő, a melyet elérni siettek, s melyhez szerencséjükre el nem jutottak, nem volt sehol. Néhány lekoppadt, nyalka koronájú fenyő állt itt-ott belőle, a többi kicsavarva, pozdorjává törve, hóval eltemetve. -48-

Se mérföldmutatók, se őrházak, se az út mellett ültetett fák sehol. A hol azelőtt hosszában volt az árok, ott most keresztben húzott sánczokat a vihar, feltorlasztva a havat, mint hullámot a tenger.

– Azt csak szent Prokop tudja, felelt az imsik és fejét vakarta. Mert hiszen igaz, hogy szent Prokop az utazók védszentje, csakhogy most ő is oly mélyen van az útfélen valahol eltemetve, hogy nem lehet tőle megkérdeni, merre az út?

– No hát valamerre majd csak előre menjünk. Itt semmi esetre se maradjunk. Talán majd csak találunk szemközt valakit. – Jó volna most a Dnjeperen, úgy e batyuska?

– Biz uram nem bánnám, ha jó sort vernél a hátamon a magam korbácsával, csak mondanád meg, merre akadunk a Dnjeperre, mert ezen az úton én se Orsára, se Szmolenszkre vissza nem találok.

A lovak sem olyan kedvvel ügettek, mint máskor. Ők is érezték, hogy gazdájuk nem tudja hová mennek? Néha azt hitték, hogy már útra találtak s azután még jobban belebódorodtak a pusztába. És sehol egy szemközt jövő járművel, vagy lovassal nem bírtak találkozni; se egy emberi lakást nem birtak felfedezni köröskörül.

Leonin kitekinte s valóban ő is felismerte a távoli alakot. Csakhogy neki úgy tetszett, hogy az nem jön, hanem egy helyben áll. -49-

Egy kozák közvitéz volt az, lóháton. Hanem a lova olyan csodakülönös helyzetben volt, mintha támaszkodnék a hótorlat falához, melyben egyfelől csülökig áll, s lehajlott fejével mintha lábai előtt keresne valamit. A kozák maga a nyeregben ült; hosszú dárdáját a földre leeresztve, s két kezével fogva, míg fejét egyik kezére fekteté féloldalt. Aztán úgy nézett merően az utazókra.

Leonin azt gondolá, hogy majd emberségre tanítja az engedetlen ficzkót s kiugorva a vasokból, leveté bundáját; tán majd a testőrtiszti egyenruha megrezzenti.

Hanem a kozák tovább is csak azzal a merev, idegen szemekkel tekinte úrra és egyenruhára.

– Héj, ficzkó, nem tudsz te szólni? rivalt rá azután Leonin, s oda ment hozzá s megfogta a kozák karját.

– No, ez már, ha felelni tudna, csak azt mondhatná meg, hogy merre van a másvilág? mondá Leonin utitársának, visszatérve a vasokhoz.

– Szegény katonát útban érte a burána s lovastul megfagyott. Nem új dolog ez, sóhajta az imsik, miután megvizsgálta, hogy nincs-e a kozák táskájában valami elvinni való pecsétes levél? őt magát lovastul együtt úgy is megeszik reggelre a farkasok.

– De már most csak az a kérdés, hogy hát merre menjünk? sürgetőzék Leonin. Dél elhaladt már s mindjárt -50- beesteledik. Az idő is borult lett; valahová fedél alá kell jutnunk éjszakára.

– Magam is azt tartom, felelt az imsik. Mert Szmolenszk és Orsa között nem szeretnék egy éjszakát a havon tölteni. Parancsolj már egyszer te uram, hogy merre menjünk?

– Tudom is én! Csak egy compass volna nálam, hogy tájékozhatnám magamat, merre van dél meg észak? Nincs nálad, Ödön? Te szoktál egyet hordani az óralánczodon.

Ödön nagy ügygyel bajjal kigombolkozott annyira, hogy óralánczához férjen s arról a kis delejtűs szelenczét leoldja. Azután még az útitáskából a térképet is előkeresték s azután a föld sarkait kipuhatolva, elkezdték magukat tengerészek módjára a hósivatag iránt tájékozni.

A másik azon bizonyozott, hogy ezen a rónán lefelé a mohilevi pusztákra fognak jutni, a honnan három napig ki nem találnak.

Ödön maga azt vitatta, hogy haladni kell tovább a kozák lova fejével ellenkező irányban, miután legvalószinűbb, hogy ez valami emberlakta állomásról jött erre felé.

No hát a míg arról tanakodtak, hogy merre menjenek, jött valaki, a ki megmondta nekik, hogy merre «ne» menjenek.

Onnan az erdők felől hosszú, vontatott üvöltés hangzott, s erre a lovak nyugtalanúl kezdték fejeiket felhányni, sörényeiket borzolni. Az farkas-üvöltés volt.

Az első üvöltést egy egész bestialis kardal követte: az a rémséges jeladása az erdők fenevadainak, a mit a ki egyszer életében hallott, mindig borzongva emlékezik rá vissza.

– Urak meneküljünk! kiáltá ijedt arczczal, korbácsa nyelével az ellenkező irányba mutatva, s a következő perczben már meg volt fordítva a szán villája s pattogott az ostor.

De nem is volt szükség az ostorra, a három paripa attól az üvöltéstől fogva tudta, hogy most már erőszakadtig futni, vagy elveszni, a választás. A hó porzott lábaik alatt; úgy vágtattak árkon, síkon, torlatokon keresztűl.

– Van két puskánk, töltényünk elég, ha közel érnek, lelövöldözzük őket. Ez is sport.

Hanem Leonin elhallgatott. Ő tudta már, hogy micsoda sport ez? Maga is lövésre készíté puskáját, övébe dugta pisztolyait és handzsárját, hanem arczán inkább a csata előtti fásult elszántság, mint a vadászatot megelőző felhangoltság volt kifejezve.

Egyszer aztán, a mint a vágtató szán egy téres rónára ért, akkor Leonin kinézett az egyik szellentyűn s azután azt mondá Ödönnek:

Nem tíz, nem húsz, hanem száz meg száz; és ki tudja, mennyi lehet még hátra, a ki csak később érkezik. Egy egész tábor az.

Ödön érzé, hogy végig borzong valami egész testén. Ez nem sport. Ez vész. A legundokabbika, a legijesztőbbike minden halálvésznek. Küzdelem e sokaság ellen, melynek minden egyese utálat tárgya.

Az üldözők és üldözöttek közötti tér egyre apadt, nehány vezér csikasz már lőtávolba ért; de Leonin nem engedett -52- még lőni Ödönnek. Közelbe kell őket várni. Csak hadd jőjjenek.

Egyszer azután az egyenes roham mellett olyan térre jutottak, hol a rekettyés bozót előnyt adott az üldözőknek, mert a míg a szánnal a czihert kerülgetni kellett s kanyarulatokat tenni az árvafenyő bozótjai között, addig a farkasok tüskön bokron keresztül oldalába kerülhettek a szánnak.

Egyik cső jobbra, a másik balra lőtt a bozótból előtörő vadállatokra; négy lövés után el volt verve az első támadás; nem azért, mintha az üldözők megijedtek volna lelőtt társaik példáján, hanem csak azon oknál fogva, hogy meglőtt társaikat elébb megették s azután indultak a további üldözéshez. Ezek az állatok kannibáljai!

Annyi időhaladék mindenesetre lett nyerve, hogy az ifjak újra megtölthették fegyvereiket s a más oldalról lovaik elé igyekező farkasokat egyenkint leterítheték.

– Csak ebből az átkozott bozótból szabadúljunk ki egyszer, dörmögé Leonin.

A három paripa is érzé azt, hogy itt van a legnagyobb veszély. Szemeik villogtak, sörényük repült, orrlyukaik forró gőzt lövelltek elő. Az állati pára a vész pillanatában emberi észen túl magasult náluk. Mit emberi kiszámítás be nem ért, azt nekik ösztönük mondta, hogy ha egyenesen keresztül vághatnak ezen a veszélyes helyen, azontúl menedék várja őket. Senki sem tudhatja minő menedék; de ők érzik azt jól. És azért nem engedik magukat az egyenes irányból kitereltetni eléjük kerülő farkasok által. Azt már jól tudják, hogy azoktól őket megszabadítani gazdáik kötelessége, hiszen egymáshoz van most fűzve életük. Azért csak egyenesen vágtatnak a bozót széle felé.

A csalit csakugyan ritkulni kezd; a gyérülő boróka tisztán enged láttatni, a láthatár kitünik ismét távol falvak tornyaival. Biztató látvány. Néhány sikerült lövés egy falka üldöző közé, öreg göbecscsel, üdvös ijedelmet idéz elő a -53- farkasok között. Ez nem tetszik nekik, hogy egyszerre három-négy kap a felköszöntésből. És ez a megtorpanás időt enged az üldözötteknek a szánnal elérni a bozót szélét, a min túl ismét a tisztás következik, s az az ő javukra lesz.

Hanem a mint a bozót szélihez értek, az imsik nyugtalanul állt föl helyéből s ijedten nézegetett maga elé. Egyszer aztán a nélkül, hogy valamit szólna a hátul ülőkhöz, elkiáltotta magát: «Szent Pál, segíts!» s kiugrott a vasokból és odahajította a gyeplőt a lovak közé.

Az ifjak bámulva néztek utána. A bozót szélén volt egy fenyőfa, derékban ketté törve a vihartól; az imsik ahhoz a fához futott, s mielőtt a farkasok elkaphatták volna, felkapaszkodott annak lecsüngő ágain. A három mén vágtatott kormányzatlanul odább.

Erre a kérdésre a következő percz meghozta a választ. Egy kétségbeesett nyerítés, azután recsegés, ropogás, szakadás: végre egy nagy zuhanás, s ezután eltünt előlük a világ.

A mint a sötétben felocsúdtak, el nem tudták gondolni, hogy hová jutottak most?

A szán fenékkel fölfelé volt rájuk borulva, az oldalán kellett előjönniök. Akkor tapasztalták, hogy mély hófuvatba vannak lesüppedve mindenestül.

Csak az a baj történt, hogy a Dnjeper partja azon az -54- oldalon hét nyolcz öl magas, s ők e torony-magasságból rohantak alá lovastul, szánostul.

Szerencséjükre a vihar oly hótorlatot sepert a part falához, hogy nem zúzták össze magukat; hanem a szán ketté szakadt.

Az elejével a három mén már a másik parton is túl száguldott. – Hát a farkascsorda?

Az a meredek parthoz érve, onnan visszariadt: a lovak példája nem bátorítá fel őket utánuk csinálni a halálos ugrást; hanem az egész ordas had vágtatvást neki indult a part menedékes részét keresni, s néhány pillanat mulva lehetett látni, mint bukdácsolnak alá egy szédelgős lejtőn s folytatják a üldözést a három paripa után.

– No ezek már nem kapják meg azt a három lovat; szólt Leonin. Nagy előnyt kaptak előttük a lovak s már teher nélkül futnak. Készen lehetünk rá, hogy egy óra múlva éhesen, dühösen visszatérnek a farkasok.

– Várunk van most s ott védhetjük magunkat reggelig is, szólt Ödön a felfordult szánra mutatva, mely a mély hó közé benyomulva, igazi barlangot képezett.

– Az unalmas mulatság volna, bajtárs. Annál jobbat is tudunk. Most már itt alattunk az országút a Dnjeper, tudjuk merre van; előre magunkkal hoztuk korcsolyáinkat, felkötjük és utazunk magunk emberségéből. A Dnjeperen egy pár óra alatt bizonyosan lelünk katona-őrtanyát, egy pár órai korcsolyázás pedig nekünk csak mulatság.

– Pompás lesz! Mondá Ödön, s a két fiatal ember kezet szorított és nevetett. – Mulatságos az élet!

A vihar után a Dnjeper olyan tisztára volt seperve a hótól, mint a tükör; csupa gyönyörűség lehetett rajta végig sikamlani. Az ifjak felkapcsolák korcsolyáikat, a pisztolyokat, handzsárt és a rostopsinos kulacsot kivéve, minden fölösleges terhet ott hagytak a felborult szán alatt s azzal hurrah kiáltással neki ereszkedtek az aczélsíma pályának. -55-

A fenevad-tábor tömegestűl elvonult a három száguldó paripa nyomán; de hátra maradt egy őrszem.

Négy ordas ott települt meg a csonka fenyőfa alatt, melyre az imsik felkapaszkodott. Ezek úgy csinálták ki maguk közt, hogy ez az ember reggelre megfagy a fán, akkor magától leesik, négyüknek épen elég lesz. A legvénebb martalócz kiült a partmagasságra s úgy nézett tovarohanó társai után s nagyokat ásított éhségében; azok nem jutnak a prédához.

Rögtön rákezdte a jeladó üvöltést, mire a három strázsáló farkas odahagyta az imsiket; azok fiatalabb farkasok voltak. Amint meglátták a két emberi alakot a jégen tova csuszamlani, rohantak a part mentében utánuk, s a mint egy kissé csapinós helyre akadtak, le utánuk a jégre.

A vén őrszem elébb megvárta, míg a lovak után futott társai meghallják jeladását s a hátulsók visszaszállingoznak az új vadat űzni, s ő maga csak azután rohant a vadászatra.

Azt is tudta már, hogy a sík jégen s farkasnak nem jó mulatság a futás, ő csak a parton maradt, onnan kisérte a rohamot.

A két ifju, a hogy bele jött a hevélybe, egész mulatságot talált abban, hogy még kisérőik is akadtak. Csak négyen vannak, az két férfinak yatagánhegyre is kevés.

Mind a kettő gyakorlott korcsolyázó volt; edzett, életerős ifjak. Játék volt nekik a farkasokat hátrahagyni. A három fiatalabb csikasz dühödten szorította a futást a tükörsima jégen, el-eliszamodva s bukfenczeket vetve, néha mind a hárman egymáson keresztűl hemperegtek, s olyankor összemarakodtak bomlottul, mintha egyik a másikat okolná ügyetlenségeért. A vén farkas pedig csak a parton futott mindig, vagy a part melletti nádasokban, s csak olyankor vezette a futást, mikor a Dnjeper kanyarulatot tett. A vén ficzkó nagy mérnök volt: már tudta, -56- hogy mi az a diagonalis vonal. Míg a két ifju a kanyarulat ívén sikamlott végig, addig ő társait az egyenes vonalon vezette keresztül; úgy, hogy a korcsolyázók, mikor már azt hitték, hogy messze elhagyták üldözőiket, azon vették észre, hogy azok megint sarkukban vannak; s ismét hozzá kell látni, hogy elhagyják őket.

Egyszer ilyen ravaszul épen eléjük kerültek; no most megfogjuk őket! Gondolta a négy farkas.

A két ifju hirtelen jobbra balra vargabetűt csinált s a hoppon maradt banda elrohant mellettük; nem tudtak megállani a jégen, saját rohamuk elvitte őket odább, körmeik hasították a jeget, szántottak odább akaratlanul; a két ifjú nevetve sikamlott előlük tova, míg a vén farkas dühödten kapkodta oldalba ügyetlen társait.

Ödön és Leonin egymásnak nyújtva kezeiket, röpültek tova a jégen párosával; a férfi-gyönyör égett arczaikon. Milyen magas öröm, játszani a halállal!

Hanem a mint egy helyen a folyam bal partja lelapult, s ők hátra tekintettek, akkor látták nagy rémülten, hogy ez a négy üldöző csak a tábor előcsapatja, mögöttük nehány ezer lépésnyire jön rohanva az egész undok csorda.

– Bajtárs! Most már előre, ki hogy tud! szólt Leonin s elbocsátva Ödön kezét, összefonta karjait mellén, és neki vetette magát teljes tehetségéből a futásnak.

A két ifjú tova siklott a jégen, mint két repülő madár, a veszély nagysága felfokozta idegeik erejét; most már az izzadság csorgott homlokaikról, most már a forró pára lövellt ki orrlyukaikon: a futás életre halálra ment már.

A fertelmes csorda egy lépést sem nyert rajtok. A távolság közöttük mindig egyenlő maradt. Csak a négy önkéntes, vén vezetőjével igyekezett utánuk kitartó erőfeszítéssel.

Most már véres volt mindannyinak a talpa a jégtől és nádtól, s a vér tapadt a jéghez, könnyítette a futást.

Ödön, kit a roham sebesen röpített el társa mellett, rögtön visszakanyarodott barátjához.

– Végem van. Korcsolyám szíjja elszakadt a csatnál. Te siess és menekülj.

– Csigavér! mondá Ödön; vedd elő a késedet és csinálj új lyukat a szíjjadon. Én addig megvívok ezzel a négy fenevaddal.

– Igazán? szólt Leonin, mosolyra derülő arczczal, s megszorítá barátja kezét. Akkor vedd az én két pisztolyomat is.

Ödön gyorsan övébe dugta a másik két pisztolyt is, s nehány lökéssel eléjük nyargalt az üldöző vad állatoknak, míg Leonin egy fölálló jégtábla mögé vánszorogva, oda letérdelt s elszakadt korcsolyáját használhatóvá tenni igyekezett. Handzsárja tokjába volt szúrva egy kis evőkés, azzal iparkodott lyukat fúrni a szíjon; a meztelen handzsárt oda tette maga elé a jégre; ez volt most már egyedüli védszere.

Ödön lassítá az iszamlást, s a mint a négy üldöző vadállat egy kis rekettyés sziget mögül ismét kibukkant vele szemközt, lenyomta korcsolyája sarkait a jégre s iparkodott megállni. És azután kihúzott két pisztolyt az övéből.

Minden golyóval találni kellett és jól találni, hogy a szemközt rohanó vad, ha felbukik, el ne üsse lábáról a meglövőjét. -58-

A három fiatal jött elől, egy-egy ölnyire egymás mögött, a vén ordas leghátul; a három fiatal egyenes vonalban ellenfelüknek rohanva, repülő bozontos farkaik a levegőben, szemeik veres tűzben égve; egymásra visszacsahintva nagy örömteljesen: a vén ordas féloldalt fordított fejjel, vizsga szemmel, és farkát alácsapva, ravasz kaján vigyorgással pofáján.

Az első vadállatot tíz lépésnyiről találta a golyó szügyén keresztül, az mindjárt félre ült az útból, s elkezdett tele torokból vért okádni a jégre.

A másodiknak a lövés első lábát zúzta össze; az ordítva bukdácsolt oldalvást, tört lábát rázva a levegőben.

A harmadik alig négy lépésnyiről lett találva, olyan igazán szólt neki a golyó, hogy a mint a koponyáját találta, a felbukó fenevad kétszer vetett bukfenczet, s úgy vágta magát hanyatt Ödön lábainál.

A negyedik, a vén ordas, midőn közel ért ellenfeléhez, megtorpant és lesütötte fejét. Füleit hegyesen fölemelve, féloldalt sandalgott reá és engedett magára czélozni pontosan.

Abban a pillanatban aztán, mikor Ödön rásütötte a pisztolyt, hirtelen megugrott a vén gonosztevő s a golyó czélt tévesztve, pattogott tova a síma jégen.

Hanem a ravasz dúvad nem rohant rá: nagyot szökellve félrefutott az a part melletti nádasba, s ott eltünt.

Ödön azt hihette, hogy a támadó feladta a harczot, mely nem tetszett neki; «egy úr, egy úr ellen», s a berekbe menekül vesztett ügyével.

– Midőn Ödön hátranézett, akkor vette észre, hogy a félretért ordas a nádberek sürűjében megkerülte az ő -59- állását, s észrevéve, hogy tova egy másik férfi vesződik harczképtelenül, azt igyekezik megrohanni, kitörve a nádsürűből Leonin irányában.

Leonin látta mindkettőjüket, s nyugodtan fúrta a lyukat korcsolyája szijján.

Ha Ödön megmenti, jól van; ha nem mentheti meg, féllábon, korcsolyával úgy sem védheti magát. Rá nézve az volt az életkérdés, hogy korcsolyáját ismét felköthesse. A többi Ödön dolga.

Ödön ordított dühében, midőn a fenevadat barátjára rohanni látta. Minden erejét megfeszíté, hogy elvágja útját a dúvadnak. Az pedig fejét folyvást felé fordítva, rohant biztos zsákmánya irányában.

Csak egy szökés még a farkas részéről, csak egy lökés még a korcsolyával és következő pillanatban Leonintól félölnyi távolban egy összegubanczolt tömeg hentereg a jégen, itt egy láb, ott egy bozontos fark, itt egy keztyűs kéz, ott egy vérben csattogó száj, mind a ketten átestek egymáson, ki hol érte ellenfelét, ott vágva, harapva, ragadva, – késsel, foggal, körömmel, s hemperegve, hol fel, hol alul.

Hanem a ki végre felkelt: az Ödön volt; handzsárja markolatig véres; bőrbekecse össze-vissza hasogatva. A farkas ott nyúlt el a jégen, összeszúrva, vágva, s tajtékzó fogait csattogtatta össze végvonaglásában.

– Ez is megvan! Felelt rá Leonin. Újra fel volt csatolva korcsolyája. Köszönöm, bajtárs.

Azzal kezeiket nyújták egymásnak, s ismét együtt sikamlottak tova a jégen, a távolban látott füstoszlop felé.

A nagy farkascsoport tétovázva maradozott el mögöttük a havon, s úgy látszott, mintha visszatérésről gondolkoznék.

– Nem éppen, szól Leonin. Hanem érzed azt a keserű füstszagot? Ott, a hol a füstöt látod, nyers farkasbőrt tettek a tűzre; azt a farkas nem szívelheti, attól maradoznak el rólunk. Most már nyugodtan haladhatunk odább. Ott kozák őrtanya lesz a parton.

Ettől fogva a két ifjú egész nyugalommal folytatá korcsolya-útját a folyam mentében. A fenevadak még egyes üvöltő kardalt bocsátottak utánuk; de felhagytak az üldözéssel. A két úrfi nevetve biztatta egymást: «ez mulatságos egy nap volt!»

Nemsokára feltünt előttük a kozák őrtanya, a jégre épített fakunyhó, mely állomásul szolgál az államposta szánjainak. A parton voltak a lovak istállói és egy egész sor kunyhó: halászok rögtönzött kunyhói, kik ez évszakban tokot és vizát fognak a jég alatt.

A parton nagy őrtűz égett, orrtekerő illattal töltve el a környéket, s a tüzet guggoló emberek fogták körül.

Ödön több ölnyire előtte korcsolyázott Leoninnak s az őrállomáshoz közeledve, egyenesen vágtatott a tüzelők felé.

Nem vette tán észre, vagy nem értette a nyelvet, a min azok kiabáltak elé: egyenesen iszamlott feléjük.

Pedig azok teljes torokszakadtából kiabáltak eléje, hogy megálljon, térjen másfelé!

Azon a helyen a viza-halászok nagy lékeket vágtak a jégben, miken át a halakat ki szokták kanyarítani. Azok a lékek esténként ismét simára befagynak, vékony, -61- üvegnyi jéggel, s egy ilyen lékbe Ödön egyenesen belefutott; ott azután egyszerre leszakadt és elmerült a jég alá.

Csak Leonin nem jajveszékelt. Hirtelen megállítá magát korcsolyája sarkaival.

– Oda is veled megyek, dörmögé fogai közül s azzal hirtelen lerúgta csizmáit a korcsolyákkal együtt lábairól, ledobta bekecsét és – utána ugrott a jég alá eltünt barátjának.

Leonin gyakorolt hydriota volt. Nyitott szemekkel merült a víz alá, úgy kutatta át tekintetével a hullámvilág mély homályát.

Viczkándozó nagy testek, mik mellette jobbra-balra elsurrantak, csalogatták érzékeit; fürészhátú, merevszemű, legyezőszárnyú, pánczélbőrű hullámlakók voltak azok: a vizek chimærái.

A nyitott léknél csoporttal leskelődnek azok ilyenkor friss levegő után epedve: ezrei az apró ivadéknak tolongnak egymás hegyin-hátán, üldözve százfogu falánk szörnyektől, a vizek farkasaitól.

Még mélyebbre szállt le. Ott már fájt szemeinek a nézés; a több ölnyi mély vízen át s a vastag jégkérgen keresztül alig derengett már valami világosság.

Leszállt egész a vízfenékig, míg lába a kavicsot érte. Kereste víz mentében.

Akkor valami jutott eszébe, a vízfenék talaján néhány lépést tett előre víz ellenében, s ott meglátott egy egyenesen álló alakot.

Azon módon állt előtte Ödön a víz fenekén, a hogy elmerülni látta, összefont karokkal; fejjel fölfelé állva, -62- arcza fölfelé volt fordítva. A nehéz korcsolyák lábain egyenesen állva tarták, s a roham, melylyel a jég alá futott, víz ellenébe vitte.

Leonin hirtelen hajába markolt az alaknak, s egy lökést adva testének lábaival, gyorsan emelkedett fölfelé.

Fölötte az egész rettenetes jégboltozat, s azon csak egyetlen szűk nyilás, melyen napvilágra lehet jutni.

Ez csak akkor jutott eszébe, mikor fejével a jégmennyezetbe ütődött, mely egyik parttól a másikig két lábnyi vastagságban ívlik.

A míg barátját kereste: egészen elveszté tájékozását, s most nem látott maga fölött mást, mint egy kiterjesztett, átlátszó zöld tetőt: a halál égboltozatát.

Egy gondolata támadt; ellökte magát a jégtől. Nem volt szabad engednie, hogy a jég magához szívja testét egész hosszában, mert akkor vége van. Visszamerült a víz mélyébe.

Gondolta: a buborék keresni fogja, hol jusson ki a víz alól, s útat mutat neki a nyilás felé, hol kiszabadulni törekszik.

A buborékok, mint fehér üveglabdacskák szálltak fölfelé. Egy sem talált ki a jég alól; mind valamennyi odatapadt a jégmennyezethez.

Most lejebb bocsátkozott Leonin s még egy lélekzetet bocsátott ki ajkán. Egyike a légbuborékoknak hajlott ívet képezve szállt fölfelé, mint fehér vezércsillag s eltünt egy ponton szemei elől.

Most egyszerre végső erejét összeszedve lökte fel magát Leonin; saját lélekzete vezérletét követve.

Ideje volt: mert már a harmadik buborék nem lett volna üres, az már a bucsuzó lelket is hozta volna magával. -63-

A vékony jég a lék fölött ropogott. Az odarohanó halászok, kozákok egy főt láttak a széttört lap alól fölmerülni.

Leonin, mielőtt maga kikapaszkodott volna, a jobbjában emelt testet rántotta fel a magasba.

– Én tízezer rubel nélkül is életre hozom, uram: vetkőztessük le és fektessük a hóra. – Hanem azt mondhatom neked uram, hogy a mit te ma megtettél a barátodért, azt nem egyhamar fogja valaki utánad csinálni.

Leonin átölelte Ödönt és szaladt vele a part felé, míg havat ért, a hova lefektetheté, akkor neki gyürkőzött a munkának. A jó emberek unszolták, hogy öltözzék át elébb a kozák őrtűz mellett száraz ruhákba.

A MÁSIK KETTŐ.

Most hagyjuk el az egyik fiut, az orosz róna haván fekve, meztelenül a téli ég alatt, a mint jámbor idegen pórok dörzsölik merev tagjait s egyetlen barátja lesi elkékült ajkainak, halott szempilláinak megmozdulását, hogy megkérdezhesse tőlük: «látod-e még csillagaidat?»

A «Magyar király» akkoriban egyike volt a legdíszesebb -64- fogadóknak Bécsben; különösen látogatott helye magyarországi úri vendégeknek s magyar katonatiszteknek.

Egy fiatal huszártiszt halad fel a vendéglő első emeletének lépcsőin; szép délczeg ifju, széles vállain, telt idomain megfeszül az öltöny; telt piros arczához hetykén kipödrött hegyes bajuszt visel, akkoriban még az egész hadsereg tiszti karánál csak a huszárok kizárólagos jogát; sipkája büszkén lehúzva szemére. Olyan kevély a fejhordozása, mintha az egész világon ő volna egyedül huszárkapitány.

A mint az első emeletre fölér, egy perczre megállítja valami furcsa jelenet a mellékszobákhoz vezető folyosón.

Egy ősz ember, simára borotvált arczczal és hosszú porköpenyegben veszekedik egész haragban három pinczérrel és egy szobaleánynyal.

A pinczérek és a szobaleány pedig a legnagyobb hódolattal és szolgálatkészséggel iparkodnak tetszésére szolgálni, a miért az öreg úr még jobban dühösködik és szidja őket, hol magyarul, hol diákul.

A mint az öreg úr meglátja a huszártisztet, ki egy perczre megállt a zajra, odakiált hozzá (föl sem tette, hogy ha huszár, hát magyar ne legyen):

– Ugyan édes tiszt úr, legyen olyan jó, jőjjön ide és magyarázza meg a dolgot ezeknek a stomfaxoknak, a kik nem értenek semmi nyelven.

– Hát a passusomba azt írta a szolgabiró, persze diákul a nationalem után, hogy «verbi divini minister», a mí annyit tesz, hogy az «isteni ige szolgája», s ime, a vámon, a mint megmutatom passusomat, a vámosok elkezdenek «per minister» titulálni, azontúl tráger, fiaker, kellner, valamennyi mind per «excellentiád» ad egyik a másiknak a kezére, előttem, utánam komplimentiroznak, csak hogy a földet nem verik az orrukkal, és vesztegetik -65- rám az excellentiát! Aztán kinyitják előttem a legpompásabb szobákat. Hja, nekem az nem kell, én szegény pap vagyok, nem mulatságból, de kényszerűségből jöttem ide Bécsbe. Ugyan kérem, magyarázza ezt meg ezeknek a kópéknak: én nem tudok németül, arra mifelénk nem beszélik, ezek meg nem tudnak semmiféle más nyelvet.

– No azokkal itt bizony nem fog messze menni, szólt a huszártiszt mosolyogva. Azután a főpinczértől kérdezett valamit halkan, mire az titkos szemhunyorítással inte, a felső emeletre mutatva.

– Hanem hát már most csak menjen be a szobájába, páterkám; én egy negyedóra mulva visszajövök, s akkor majd eligazítom a dolgát a vendéglői személyzettel, de most sietek, mert várnak.

– De kérem, az én dolgom még sietősebb, mondá a pap, s megragadta a tiszt kardbojtját, hogy el ne szalaszsza. Ha én csak belépek is ebbe a czifra szobába, az nekem mindjárt öt forint.

– Mégis csak sietősebb lesz az én dolgom, páterkám, szabódék a huszártiszt, mert engem odafenn vár öt pajtásom, a kik közül egy meg akar velem verekedni, s azokat nem szabad várakoztatnom.

A pap úgy megijedt erre a szóra, hogy rögtön elereszté a tiszt kardbojtját.

– Hát az úr most duellálni megy? – No már ugyan mire való ez a bolondság?

– Magam is azon leszek! szólt a huszártiszt, s kedélyesen csörtetett fel a második emeletre.

Az öreg pap be hagyta magát tuszkoltatni az elsőemeleti lakszobába. Az egész pereputy folyvást excellentiás-urazta.

No ez szép! Gondolá, szétnézve a szobában; selyemfüggönyös ágy, porczellán kályha; itt legalább öt forintot fizetek egy napra, ha nem hatot.

Más kellner hozza a pakkot, más a lavórt, más a csizmahuzót. Mind excellentiás borravalóra vár.

A mint így évődik magában és számítgatja hozzávetőleg, mennyibe kerülhet egy ily keserves uri nap Bécsben, egyszer csak sürű lábdobogást és kardcsörgést, csattogást hall a feje fölött.

Itt egy nagy dobbanás; ott egy nagy toppantás! most egy csapás; majd egy csörrenés! Előre-hátra tuszkolódás!

Öt-hat perczig tart a herczehurcza. A szegény pap azalatt nem tudja, hogy hová legyen? Kedve volna kikiáltani az ablakon, hogy jőjjenek segítségre! de eszébe jut, hogy hátha őt magát fogják be akkor, mint csendháborítót, ebben a rendes városban. Majd meg arra a gondolatra jön, hogy felrohan a vívók közé, s tart nekik egy prédikácziót Szent Máté XXVI. része 52. verse szerint: «Dugd el a te szablyádat helyére, mert valakik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniek!» Hanem azután csak vége lett a feje fölötti dobogásnak s fegyvercsattogásnak magátul; pár percz mulva hallá a sarkantyús lépteket közeledni ajtaja felé a folyosón, s a mint az ajtó megnyilt, nagy vigasztalódására pillantá meg az iménti huszártisztet, egész épkézláb és sértetlenül.

Mégis odasietett hozzá és összetapogatá karjait, mellét, hogy nem történt-e valami fogyatkozása? -67-

– Ugyan, ugyan, már hogyan tudnak ilyen pogány dolgokat mívelni az urak? Ugyan mi okuk volt egymásra rontani?

– Hát tisztelendő atyám, hallotta már egyszer azt az adomát ugy-e, hogy két tiszt összeveszett azon, hogy az egyik azt állította, hogy ő Olaszországban maga is szedte a fáról a szárdellát, a másik meg ezt nem akarta hinni, ezen aztán kardra keltek, az egyik kapott a képére egy vágást, akkor jutott eszébe, hogy igazság, kápri volt az, nem szárdella.

– Körülbelül. Most jöttem az ezredhez, egyenesen kapitánynak tettek testőrből, s most e miatt egy csoport collegámmal végig kell verekednem, míg vagy levágnak, vagy megszokják a köztük létemet. Már ez itt így szokás. Hanem beszéljünk az ön bajáról. Ön azt mondta, hogy nem mulatságból jött ide, hanem kénytelenségből; hát ugyan mondja el, mi szél hozta ide?

– Hiszen, ha olyan jó akar lenni az úr, hogy meghallgatja bajomat, még meg is köszönöm. Egészen idegen vagyok ebben az országban, még csak az sincs, a kitől megkérdezzem, hová kell mennem; pedig fel vagyok híva «ad audiendum verbum».

– Hát elmondom én azt egészen, úgy, a hogy van. -68- Lássa, az úrnak olyan jó becsületes képe van, hogy az embernek egész bizodalma támad hozzá.

Én lelkipásztor vagyok az alföldi hegységben, a hol némi viszálkodásaim voltak a földesúrral. Tetszik tudni: ő nagy olygarcha volt, én pedig egy kicsit kurucz legény vagyok.

Aztán meg egy kis családi surlódás is volt közöttünk; a földesúrnak gavallér fia volt, nekem meg csinos leányom. Aztán én nekem az a véleményem volt, hogy a leányomat nem adom ingyen, a földesúr pedig azt hitte, hogy az így neki nagyon drága, s azért a fiát elküldte Muszkaországba. No azt nem bánom. Hanem azután a nagyméltóságú úr megvált e siralom völgyétől és keresztyéni módon eltakaríttaték. Prédikáczió és bucsúztató után én mondék fölötte egy végső imádságot. Igaz, hogy kemény dolgokat mondék; de a miket mondtam, azt az Istennek mondtam, nem az embereknek. – És most ezen imádságomért a föld hatalmasai meghurczolnak; megidéztek már consistorium, megyei törvényszék elébe, mint szentségtörőt, mint lázítót; kitesznek papi hivatalomból s még az sem elég; felidéznek, azt sem tudom, hová, azt sem tudom, kihez? hogy feleljek felségsértés miatt. Pedig nézze meg az úr és legyen itélő birám; itt van az elmondott ima a zsebemben, olvassa el; talál-e benne egy szócskát, a mivel perduellissé lettem volna?

Az öreg embernek reszkettek az ajkai, annyira el volt érzékenyülve e gondolat miatt s villogó szemei megteltek könyekkel.

A fiatal tiszt átvette a megviselt iratot és végig olvasta azt. A pap leste a hatást az ifju arczán.

– Nos, nos uram! Mit szól ön hozzá? Hát elitélne-e ön azért, a mit ott mondtam?

Az ifju tiszt összehajtotta az imádságos irást és visszaadta az öregnek, meghatott, csendes hangon mondva:

Pedig bizony «birája» volt az ebben a perczben, mert az annak a férfinak a fia volt, a kiről az ima beszélt.

– Hanem hát egy jó tanácsot mondok önnek, tisztelendő úr, szólt az ifju. Legelőször is maradjon idehaza, a míg nem hivatják. Ne fusson senkihez és ne panaszolja senkinek a baját. Azért, a mivel ön vádolva van, önt semmi baj nem érheti; hanem ha védelmezni találja magát, arról azután nem állok jót, hogy a védelme miatt nem kap-e tertiát?

– Üljön veszteg. Ha érte küldenek, menjen, a hová vezetik. A hol megállítják, ott megálljon. A mit beszélnek hozzá, hallgassa meg, a száját jól befogja; aztán, mikor észreveszi, hogy már nem beszélnek többet, akkor hajtsa meg magát; igyekezzék háttal az ajtót megtalálni és jőjjön haza. Mindenféle elől-utól talált embernek pedig, akármit kérdez, feleletet ne adjon.

– No, csak higyje el nekem, hogy ezzel a passussal sok szép világot be lehet utazni.

– A miatt meg ne legyen aggodalma, szent atyám; ha önt kedve ellenére hozták ide, valakinek okvetlenül ki is kell fizetni, a mit ön itt elkölt.

A pap hálálkodott volna még egy kicsit, de a tiszt nem ért rá; megszorította a kezét és elsietett.

Az öreg úr hiába mondta neki, hogy nem szokott reggelizni, nem él ilyesmivel; ott hagyta a német, s ment ki háttal az ajtón nagy komplimentirozva. -70-

Az öreg csóválta fejét. Vajjon hogyan sikerülne, ha ő is megpróbálná, így háttal menni kifelé az ajtón, s a közben folyást alázszolgáját csinálni?

De minthogy már a kávé ott maradt, nehogy kárba veszszen (már úgy is meg kell fizetni), hát csak inkább megitta. Biz az jól esett.

Bár csak jönne az a kellner vissza, hogy vinné el az üres edénykéket, mert ha egy el talál törni ezekből a drága findzsákból, annak ugyan nagy ára lesz.

Mint a kivánság, oly pontosan érkezett vissza a pinczér az üres edénykékért. A tisztelendő úr idáig már megtanult egy szót németül, s azt rögtön alkalmazásba vette.

És egyidejűleg előhuzá mély zsebei egyikéből a hosszú kötött erszényt, melyet névnapjára kapott valaha, s melyben sok év óta megtakargatott huszacskák csörömpöltek. Fizetni készült. – Először azért, mert adós maradni egy óráig sem szeret. Másodszor és főleg pedig azért, hogy ebből az első kóstolóból aztán majd hozzávetőleg kiszámíthassa a geometriai proportiót, melyben a napi kiadások növekedni fognak.

De mily nagy volt meglepetése, midőn a pinczér a legmosolygóbb udvariassággal és kifejezésteljes pantomimiával utasítá vissza a széthúzott erszényt, biztosítva a tisztelendő urat, hogy «schon bezahlt».

(«Annak a katonatisztnek hát mégis igaza volt! Az igaz ember. Kár hogy legalább meg nem kérdeztem, kinek híják? De ugyan ki lehet az a valaki, a ki helyettem a költségeket kifizeti?»)

Az a valaki persze, hogy senki sem volt más, mint Baradlay Richard, ki elmenetelekor két aranyat adott át a főpinczérnek; meghagyva, hogy az öreg urat lássák el tisztességesen; a mi költsége lesz, azt ő fogja kifizetni.

A fiatal tiszt még azután elment a katonai lovardába, s egy óráig gyakorolta magát a voltigirozásban, a lóháton vívásban, kard és lándzsa ellen; megütlegeltette magát a -71- mesterei által s visszaütlegelte őket; eltört egy dárdanyelet, kifárasztott egy lovat, mikor azt megunta, még egy órát sétált a glacis-n, nézegetett a hölgyek kalapjai alá, s végtére eljövén a dél ideje, hazament a szállására.

Jó magasan lakott, a harmadik emeleten; úrfias szállást tartott, két kijárással; egy nappali s egy hálószobával; azzal szembe a folyosón keresztül a cselédszoba egy kicsi konyhácskával.

Abban pedig egészen igaza volt, ha Pál urat úrnak hítta, mert Pál úr valóban többet parancsolt ő neki, mint ő Pál úrnak.

Hatvan esztendős volt már a legény, még mindig közlegény és még mindig legény. A negyedik kapitulácziót szolgálta már s viselte a réz emlékérmet, a mit a napoleoni hadjáratok vitézei kaptak, bajusza most is háromszor megcsavarintva, mint egy pár roppant dugóhúzó, hirdeti gazdája régi dicsőségét; minden szál haja ép még és fekete, s lábszárai büszkék arra, hogy meg lehet ismerni rajtok azt az embert, a ki lóháton járta meg Párist, Nápolyt és Moszkvát.

– Nos, Pál úr! mi ma az ebéd? kérdi a haza érkező kapitány, kardját leoldva oldaláról s fegyver-gyüjteményébe akasztva, melyet pompás antik fringiák és handzsárok egészítének ki.

– Meglészen. Szól Pál úr s hozzáfog a terítéshez: a mi -72- annyiból áll, hogy az asztalon levő kék-virágos vörös abrosz megfordíttatik, hogy vörös-virágos kék abrosz legyen belőle, azután rá egy fayence tányér lehelyeztetik, – melléje tétetvén egy szarvasagancs nyelű étszer és egy antik ezüst kanál, miket Pál úr mind megtörülget elébb magában az abrosz szegletében. Kiegészíti egy ócska pezsgős palaczk, persze friss kútvízzel tele.

A kapitány széket húz magának az asztal mellé, s kedélyesen helyet foglal rajta, sarkantyús lábait kétfelé elnyújtva.

– Bizony nincs ott, Pál úr; szólt Richard, elkezdve a késsel, a villával a tányérján a legújabb czapfenstreichot dobolni.

– Szép! dörmögé a vén szolga, s azzal elkapta ura elől a vizes palaczkot, kiment vele. Valahonnan kerített bele bort. Mikor visszahozta, s letette eléje, folytatá a discursust.

– Bizonyosan bukétra ment, valami szép leánynak? – Vagy elsámpányereztük a czimborákkal? – Szép!

A «görög olvasó» paszuly volt, jó vastagon rántva, s a belefőtt «angyalbakkancs» nem volt más, mint disznóláb.

A vén huszár magának készítette azt, de ha kettőjük között megoszlott, akkor is elég volt mind a kettőnek.

Richard jó kedélylyel látott hozzá a katonás eledelhez. Evett, mintha sohasem látott volna annál jobbat. -73-

A vén huszár ott állt a széke mögött, míg ebédel; pedig nem kellett tányért váltani, mert nem következett több fogás.

– Legelőször is annak az aktrixnak a szobaleánya; nem az a szőke, az a másik, az a pisze; az hozott egy bukétot, meg egy levelet; a bukét ott van a konyhaablakban, egy csuporban, a szobaleánynak adtunk egy czvikipuszit, a levéllel pedig befütöttünk.

– A Honiglender lókereskedő. Elhozta azt a két ezer forintos paripát, a kin a nagy cavalcadon akarunk finczoltatni a herczegasszonyok előtt.

– Ah! ’Sz nem nekünk való a! Sintérnek való a! Felültem rá; alig szorítottam meg a térdemmel, mind a négy lába megrogygyant alatta. Csak ránézni való állat az, nem ráülni való. Kidobtam gazdástul együtt az udvarból. Nem ér négyszáz forintot.

– Azt nem jól tette, Pál úr! Nekem a lóra szükségem lesz; négyszáz forintom pedig nincs.

– Hát hiszen, szólt Pál úr, egyik bajusza szárát végig csavarintva: csak úgy dobtam ki, hogy majd visszajön.

Pál úr nagy munkában volt, hogy egy forgácsból fogpiszkálót faragjon az urának egy roppant nagy görbe baranyai bicsakkal. El is készült vele.

– Majd elmondja maga; válaszolt fanyarul, s igyekezett összeszedni az asztal-maradékot.

A legifjabb Baradlay nyulánk, gyönge termetű fiu volt; sima, gyermeteg arcz, elkényszeredett nyájassággal vonásain, fejét nem büszkeségből, de az orrára csiptetett szemüveg miatt tartotta magasra. Mikor bátyjával kezet szorított, annak önkéntelenül az jutott eszébe, hogy van egy reglement a legfelsőbb kormányszék bizonyos hivatalnokai számára, a kiknek utasításul van adva, hogy mindenkivel igen nyájasan kell bánni – ex offo.

– Talán meg is érezné rajtad ő méltósága, hogy csempészett dohányt szivtál? csipkelődék Richard. No, kiment már Pál úr? beszélhetsz. -75-

– Tudatja velem a jó mama, hogy az eddigi havi segélyt meg fogja kettőztetni, s hogy rangomhoz illően felszerelhessem szállásomat, küldött ezer forintot.

– Nekem pedig azt irja édes anyánk, hogy ha így folytatom a pazarlást, végére járok az egész örökségemnek; ha jobban nem gazdálkodom, sem pénzt nem küld, sem adósságaimat nem fizeti.

– Ez nekem baj. Mert ha én most elkezdem a vigan költekezést, azt főnökeim rögtön észreveszik rajtam. Nem képzeled, milyen rossz renomét szerez az, ha valakiről azt gyanítják, hogy úrfiskodik. Az én pályámon csak annak van előmenetele, a ki egészen függ a főnökeitől. Mihelyt itt valaki dandy, rangfokozatán felül tart szállást, jobban él, mint a főnöke: arról azt tartják, hogy dilettáns, s semmi bizalom nincs hozzá többé. Már most aztán nem tudom, hogy mit csináljak?

– De én már tudom, hogy mit csináljak. Olyan dolgokban nem gazdálkodhatom, a mik láthatók. Mindenütt ott kell lennem és mindent «mitmachen». Hanem majd gazdálkodom abban, a mi láthatatlan.

– A mit megeszem. Azt nem látja senki. Ha kiülök az ablakba a fogamat piszkálni, ki tudja felőlem, hogy a «hét választónál» diniroztam-e? vagy idehaza traktál meg Pál úr görög olvasóval meg angyalbakkancscsal?

– Tudod mit, Richard? Én azért jöttem hozzád, hogy annak a pénznek, a mit anyánk nekem küldött, felét neked adom.

Jenő e szóknál a szemüveget is levette orráról, hogy bátyja jobban a szemébe láthasson.

– Hát csak azért adod, hogy segítsem elkölteni neked, a mihez te nem értesz? Én biz azt a szivességet is megteszem.

– Gondoltam, hogy te több hasznát tudod venni, szólt Jenő s a zsebében készen tartott pénzt odanyomta testvére markába, egy kézszorítást is mellékelve hozzá.

Richard azt sem mondta rá, hogy «köszönöm». Köszönje meg amaz, hogy ő elvette.

– Azután még egy átadni valóm van, szólt Jenő, rosszul sikerült közönynyel. Egy meghivó Plankenhorsték holnapi estélyére.

Richard két könyökére támaszkodva nézett satyricus mosolylyal szemüvegébe.

– Micsoda uzsora? szólt Jenő, egész méltatlankodással támadva föl helyéből.

– Az, hogy te udvarolnál Alfonsinenak, ha utadban nem találnád az anyát, – a ki téged még nagyon kicsiny embernek tart. Madame Antoinette azonban még maga is igényt tart a világhoz, nem több harminczhat esztendősnél, s ha hinni lehet a frizeurjének, még szép asszony is. Gárdista koromban sokszor tánczoltam vele az elitebálokban, s nem egyszer ismertem rá a dominó alatt, ki ismerősének szólított. – Te azt mind tudod jól, s gondolod magadban, elviszem a bátyámat elefántnak. Jól van no, öcsém. Meg ne ijedj, nem adom vissza az ötszáz forintodat. Nagy uzsora ugyan, de leszek elefántod. Ülj a hátamra; míg te elbolondítod a leányát, én elbolondítom az anyját. -77-

– De kérlek! kiálta fel Jenő, most már igazán ingerülten. Nekem ott egészen becsületes szándékaim vannak.

– Barátom, hogyne mennék. Vesztrisz híres tánczos volt, de ő sem kapott többet ötszáz forintnál egy estére azért, hogy tánczoljon.

– No, ne gorombáskodjál velem. Bizony megharagszom rád, s soha feléd sem jövök. Pénzemet megosztottam veled, mint testvéremmel, azt te is megteszed hasonló esetben. Arra pedig, hogy jőjj el az estélyre, kérlek, mint jó pajtásomat, s az most extra instantia.

– No, jól van, öreg. Ne haragudjál. Megyek veled, a hova akarod. Hanem ha ez extraügy, akkor most nekem van jogom föltételt szabni az alkuhoz. Hát ide hallgass.

– Ha azt akarod, hogy elmenjek a Plankenhorsték estélyére, tedd meg a kedvemért, beszélj a méltóságos főnököddel, hogy egy szegény papot, a kit ide felczitáltatott ad audiendum verbum, bocsássanak békével haza. Tudod jól: az a mi papunk Nemesdombról, kit ama temetkezési imáért üldöznek most.

– Hát csak rájöttem valahogy. Becsületes jámbor ember az, hagyjátok szaladni.

– Ejh, hagyj nekem békét a ti nagy embereitekkel. Láttam én már mindenféle nagy embert, – masculini et fœminini generis, – a legelképzelhetőbb mindenféle pongyolában. Tudom én jól, hogy azok is úgy esznek, isznak, ásítanak és horkolnak, mint más ember. Engem meg nem -78- ijesztesz velük. A főnököd ránczbaszedi homlokát, nagyot horkant az ártatlan deliquensre, s aztán, mikor odább ereszti, jót nevet rajta, hogy de megijesztette. Az a pap becsületes ficzkó. Egy kicsit eljár a szája. De hát azért az Isten cselédje. Ereszszétek békével haza; hadd őrizze tovább az úr birkáit!

– Köszönöm, de most már igazán ülj le és igyuk meg ennek a szent békekötésnek az áldomását. Pál úr!

– Itt egy tízforintos. Hozzon két palaczk pezsgőt. Egyet nekünk, egyet magának!

Pál úr nagyon meglógatta a fejét kifelé mentében s erősen dörmögé magában:

MINDENFÉLE EMBEREK.

A Plankenhorst-család estélyei eltűrt nevezetességgel birtak a rezidencziában.

A Plankenhorst név elég jó hangzású volt, csak az hiányzott belőle, hogy nem volt előtte a bárói czím. – Hanem azért az özvegy nőt baronessenek czímezték, mert ő annak született. – Még a leányát is megtisztelték e czímmel udvarlói. Én bizony nem tudom egész hitelességgel, hanyadik ivadéknál szűnik meg ez reagens hatással bírni a leányágon.

Plankenhorsték saját házukban laknak a belvárosban, a mi Bécsben nagy szó. Hanem az nagyon ódon épület volt már, még Mária Terézia idejebeli styl szerint, és a földszinti szobák ki voltak adva boltoknak.

Költséges háztartást vittek; hanem nyáron soha sem mentek jószágaikra, a holt idényt is Bécsben töltötték.

Bejárásuk volt a legmagasabb udvarhoz, s ott sokszor -79- voltak láthatók, hanem társaságukat inkább csak a férfi, mint a női rész kereste. A bárók, a kiknél kezdődik az ember, s a herczegek, a kiknél kezdődik a nemes ember, gyakran nyujtották kezöket a kellemes Antoinette asszonynak, midőn a buffetbe vezették, s a bájos Alfonsinenek, ha tánczra vitték; és mikor a herczegek jelmezbálakat adtak, azokból nem hiányzott a két Plankenhorst úrhölgy. Hanem azért nem hallatszott, hogy valamely báró vagy herczeg valami komolyabb viszonyt iparkodott volna kötni e családdal.

Az ő estélyeik nevezetesen látogatottak voltak, s azokban sok országos és szívbeli cselszövény lett kifőzve. Hanem az volt a feltünő, hogy azokban az estélyekben még sem az a társaság vett részt, a melyet ők szoktak látogatni. Nem lehetett náluk egy Sedlniczkyvel, Inzaghival, Apponyival találkozni, hanem azoknak tanácsosaival és titkáraival. Windischgrætz és Colloredo herczegeket senki sem kereste ottan; hanem azért voltak jelen tisztes arczú, érdemrendes mellű, aranygalléros katonai kitünőségek, annál több fiatal életvidám tiszt és nemes testőr. A hölgykoszorú is igen válogatott volt, rang, hivatal, születés által kitüntetett családok hölgyei és kisasszonyai.

A mi pedig a hangot illette, az minden kifogáson felüli volt, a convenientia és societas szabályait illetőleg. A mulatság igényeit tekintve pedig az az egy előnyük volt Plankenhorsték estélyeinek, hogy ott elegans társaságban lehetett élvezni fesztelenül, a mi nem mindig adatik együtt, mert vagy fesztelenül mulat az ember, csak hogy a társaság nem elegans hozzá; vagy pedig elegans társaságban mulat, csakhogy decidáltan unja magát mellette.

Hanem azért mégis, mikor este kilencz órakor Jenő teljes bál-ornátusban elment Richardért, hogy majd elviszi magával, azt még egészen öltözetlenül találta. A pamlagon feküdt s valami regényt olvasott.

– No nézd, erről egészen elfeledkeztem! szólt Richard felugorva a pamlagról. Héj Pál úr?

– Ugyan mondd meg, Richard, miért húzódol te olyan nagyon ezektől az emberektől, a kik olyan nyájasak, olyan előzékenyek hozzánk; s a kiknél olyan jól lehet mulatni.

– Jőjjön be Pál úr, azután borotváljon meg! monda az öregnek Richard. Nemcsak szakácsa volt az, hanem borbélya is.

– Hiszen már régen akartam mondani, hogy miért nem készül? dörmögé az öreg. Ha én fejemben nem tartanám, felit is elfeledné dolgának. Pedig a meleg víz is kész már. No hát üljön le.

Richard le hagyta magát ültetni egy székre s nyakába köttetni a törülközőt.

– De hát az én kérdésemre miért nem felelsz? unszolá Jenő, míg Pál úr a szappant habarta. Miért idegenkedel Plankenhorstéktól?

– No tartsa az állát! rivalt Pál úr gazdájára, s elkezdé a képét köröskörül beszappanozni.

Mikor aztán egészen be volt a képe szappanozva egész a szája széléig, akkor Richard elkezdett valamit mesélni az öcscsének, míg Pál úr a beretvát megfeni a szíjon.

– Te Jéni! Egyszer, mikor Velenczében voltam, találkoztam a tengerparton egy faquinnal, a kinél volt egy hosszú, horgasvégű sodrony. Kérdeztem tőle, mit keres itt? Ebédre valót, felelt a faquin. Épen apály ideje volt, s a tengerhomokban apró gömbölyü lyukacskákat lehetett látni. A faquin kivett a korczából egy csipetnyi sót, s azt egy ilyen homoki lyukba hintette. Arra egyszerre hirtelen -81- kitolta a lyukból az ujját egy csigabiga, a mit úgy hínak az olaszok, hogy «pesce canella». A faquin hirtelen keresztülütötte rajta a hegyes drótszigonyt s kirántotta a jámbort a hüvelyéből. Akkora kis féreg, mint az ujjam. No bizony barátom, ez sovány eledel, mondám a faquinnak. A faquin mosolygott: hosszú madzagot húzott a drót másik végébe s azután egy sziklához ment, a hol mély volt a víz, oda leeresztette a viczkándozó pesce canellat, s egy kis idő mulva egy nagy bolond Stockfischt húzott ki a horga végén.

– Jobb lesz már nem discurálni, mert még belevágok a képébe! förmedt rájuk Pál úr. Az úrfi csak menjen előre, a kapitány urat majd transportálom én, ha ki lesz puczolva. Oda találunk magunkba is. Tudjuk bizony, hogy a Plankenhorst-házba nem szükség az ablakon felmenni kötéllajtorjával.

Jenő tanácsosnak találta megfogadni Pál úr utasítását és bátyjának becsületszavával megelégedve, hogy eljön, őt frizeurja kezében hagyni – nehogy még azt is megmagyarázza, hogy miért olyan bolond a pesce canella, hogy elhagyja a biztos menedékét s kidugja az ujját, ha sót hintenek rá?

Fél óra múlva csakugyan találkoztak egymással Plankenhorsték termeiben. Jenő sietett bátyját bemutatni a háziasszonynak és kisasszonynak, kik azonnal constatálták, hogy már volt szerencséjük vele találkozni. Antoinette asszonyság azt is hozzá tette, hogy nagy örömére szolgál a kapitány urat saját termében is láthatni.

A kapitány úr mondott neki egy pár locus communist s aztán jött más, ennek átadta a helyet.

– Akarod, hogy megismertesselek itt egynehánynyal a társaságból? kérdé tőle Jenő. -82-

– Soh se fáraszd magad vele. Jobban ismerem én ezeket itt, mint te. Az a martialis termetű feldmarschall amott, ki oly hangosan conversál, mintha brigadeot commandirozna, az egy élelmezési főtiszt, ki teljes életében profuntot mért és szénát porcziózott, s nem hallott máskor ágyúzni, mint a császár nevenapján. Az a fiatal herczeg, ki oly magasra feltett szemüveggel osztja a kegyes mosolygást, az a Polizei-Direktor titkára; különben igen hatalmas férfiú. Az a tiszteletreméltó bankár, ki egyszerre három emberrel beszél, a hasától nem látja a lábát, s óraláncza drága fityegőivel játszik, az valami Medicinalrath a Sektion für Sanitätswesennél; a közkórházak vannak rábízva, meglátszik rajta. Az a nyájas kis öreg úr, ki talleyrandi finomsággal köt discursust mindenkivel, az az államkanczellár referense «über öffentliche und private Unterhaltungen». Az a ferdére festett képű duenna abban a kávészín szalüpben, az Blumenberg bankárnak a felesége, a kinél az előkelő körök tékozló fiai szoktak adósságot csinálni, s a ki ennélfogva mindent tud, mi a legmagasabb körökben történik; s az a fiatal kisasszony, ki itt tőlünk nem messze olyan bizalmas mosolygással beszél egy hozzád hasonló öreg ifjuval, az a leggonoszabb spion, a ki valaha titkokkal kereskedett; különben igen szeretetre méltó kis naiv leányka.

Jenő igen fanyar képet csinált mindezekhez. Úgy tetszett neki, mintha Richard bátyja nem valami épen nagyon megtisztelő véleménynyel volna erről az egész társaságról.

– Többet ér ennél az egész compániánál az a kis szobaleány, a kivel a lépcsőn találkoztam, szólt másfelé fordítva a beszédet Richard. Ejh, de helyes kis gyerek! Nem tudom, ide tartozik-e? Már annak a kedvéért eljárnék az estélyeitekre. Mikor elszaladt mellettem, megcsippentettem az orczáját, de mondhatom, hogy olyat koppantott a kezemre, hogy most is sajog bele.

Ezt már Jenő hallgatta is, nem is, mert épen közeledett -83- feléjük egy előkelő kitünőség, a kire már messziről el kellett kezdeni a mosolygást.

Akkor aztán Richard is arra fordult, hogy meglássa, ki kényszeríti az öcscsét ily önkéntes nyájasságra?

Egy magas, szikár úr, egész termete csupa szeglet, arcza egy rendetlen prizma, szegletbe menő szemöldök, hegyes szegletű orrhegy, trapezialis állkapcsa, divergens hegyes bajuszok a felső ajk fölött s azokkal trigonometrice ellentétes kis hegyes szakáll az alsó ajk alatt.

«No ez a valaki, a kire most itt az öcsém egy távmosolyt intéz, kétségtelenül fő udvari kurir a spanyol követségnél.»

A szegletes úr öcscsét csak úgy per tangentem üdvözölve, egyenesen ő hozzá lépett s mind két karját bizalmasan megveregetve beczéző tenyereivel, nyájasan és magyarul szólítá meg.

Mire a szegletes úr az egyik bajuszán egyet rántott, mintha a válasz nem lett volna egészen inyére, míg Jenő zavarodottan harapott ajkába, mintha neki kellene a maga száját megharapni azért, a mit Richard mondott.

Richard pedig azt hitte, hogy ez a valaki, a ki őt itt most tegezi, valahol valami államcancellári bálban Bruderschaftot ihatott vele s még most is emlékezik rá, a mit pedig ő reggelre elfelejtett. Lehet a világon ilyen jó pajtás még sok.

– Hát hogy vagy, hogy? kérdé a szegletes úr familiáris bizalmaskodással.

A szegletes úrnak ez sem tetszett; most már az alsó ajkán meghagyott ecsetformát elkezdte húzogatni. -84-

Erre a kérdésre mind a két hegyes bajusz felvonult az orrig; míg Jenő testvér iparkodott olyan képet csinálni, mint a ki nem hallgatja, hogy mit beszélnek mellette.

E szóra a prizmatikus arcz szögvonalai egyszerre más combinatio szerinti összeszögellésekre alakultak, a mit más ember arczán gyöngéd kedveskedésnek fognánk nevezni.

– No ezt át fogom neki adni; szólt a szegletes úr, megragadva mindkét kezével Richard jobbját. Bizonyos lehetsz felőle, kedves Richard, hogy kézcsókodat a legnagyobb hódolattal fogom én magam kedves szeretett anyádnak átadni. Én személyesen.

– No iszen nem szükséges épen ilyen nagy pontossággal járnod el e megbízásban, mert hiszen én sem adtam neked a kézcsókot in natura.

– Ühm. Dörmöge erre magában a szegletes úr, s alsó ajkát oly mélyen behúzta fogai közé, hogy a kis pemzliforma szakáll feltolakodott a két bajusz közé harmadiknak.

Veszedelmes volt azt a kérdést koczkáztatnia, hogy «te talán nem tudod kivel beszélsz?» mert ha erre az a válasz jön, hogy «de igen», akkor az eddig váltott szavak igen nagy mértékét fejezik ki a fumigálásnak; másképen kellett a való felismerésére vezetni a tudatlan ifjút.

– Nagyobbszerű concentrirungot és igazi, nem Scheingefechtet, -85- hol az ország első capacitásai fognak megmérkőzni egymással, s látni fognád, hogy vannak még a csatatéren kívül is ütközetek, mikben az igaz hűség kipróbáltatik.

– Nem, édes öcsém. A szellem és igazság fegyvereivel; azon fegyverekkel, mikkel dicsőült atyád küzdött egy magas czél diadaláért s a mely küzdelem folytatására lesztek hivatva ti.

– Majd megjön mind a kettő. S a míg ti, a dicsőült fiai elfoglalhatjátok azt a helyet, melyet halhatatlan atyátok minden viharban megállott: addig helyettetek ott leszek én, ki a szent küzdelem folytatásában, ha nem oly vas kézzel is, mint az övé, de hasonló vas akarattal fogok kitartani. Adieu, kedves Richard. Én még ez éjjel utazom. Adieu. Kedves anyádnak meg fogom mondani, hogy egészséges vagy. Első dolgom lesz, hogy vele szóljak, ha megérkezem Nemesdombra; ha éjfélben érkezem is. S ha én szóltam vele, ő hivatni fog téged. Ő nagyon szeret téged. Adieu, kedves Richard.

A szegletes úr jól megrázta Richard kezét s oly kegyteljes mosolylyal vált meg tőle, mintha az csupa merő hizelkedésekkel traktálta volna.

Jenő a discursus vége felé odább sandalgott, hogy még tanunak se legyen jelen s iparkodott valami látszólagos társalgást kezdeni a titkokkal kereskedő naiv kisasszonynyal. – A mint pedig félszemmel észrevette, hogy a szegletes úr elvált Richardtól, sietett bátyjához vissza.

– Ejh, ha én minden fizásra emlékezném, a mit valaha a házunknál láttam nyolcz esztendős koromig, a mikor a katonaiskolába felhoztak. Biz én nem rajzoltam le az albumomba Betegváry, vagy Micsodaváry úrnak a fizimiskáját; pedig egy linea segélyével könnyen tudnék ilyen arczképet architecturázni.

Jenő iparkodott bátyját félrehúzni valami szögletbe, hogy meg ne hallja valaki más is, mit beszél?

– Hagyj nekem békét Erdeghváry uraddal. Nem azért jöttünk mink ide. Eredj kurizálni Alfonsinenek; most nincs körülötte más, csak az a nyaffadt Hofsekretär extra statum; azt már csak ki tudod szorítani a helyéből. Aztán emlékezzél arra a történetre a pesce canelláról, meg a Stockfischről.

– Most a Hofsekretär a pesce canella, s te vagy a Stockfisch; hanem ha egy náladnál különb epouseur kerül a halászatba, akkor te leszesz a pesce canella, az lesz a Stockfisch.

Jenő csóválta a fejét és mosolyogva ment odább, pedig igazán haragudott a tréfáért. -87-

Richard egy órahosszat tánczolt és unatkozott Plankenhorsték termeiben. Kártyázni ott épen nem szoktak; ettől ment volt a hirük. Volt ugyan fiatal hölgy e termekben elég s Richard hirhedett csábítónak volt kikiáltva, hanem az untatta éppen legjobban, hogy ez olyan könnyű mesterség. Asszony, leány, mind olyan egyforma.

Richard teljes öntudatával birt annak a szomorú szerencsének, hogy ő utána minden asszonyféle bolondul; szép és kevésbbé szép, ifjabb és években gazdagabb. Csak köszönnie kell és viszonoztatik.

Egy szobaleány, ki az arczát megcsippentőnek kezére üt, rá nézve új dolog.

Még eddig nem talált sem férfira, ki a küzdésben, sem nőre, ki a szerelemben mestere lett volna.

Jenő arcza sugárzott a dicsőségtől. Bizonyosan diadalmas előhaladásokat tett Alfonsinenél.

– Nézd csak, szólt Richard a buffetbe érkezve: nézd, ott van az én cziczuskám, csakugyan rumot és limonadeot oszt a kredenczben a vendégeknek.

– Te szerencsétlen! kiálta rá Jenő; egyik bakot lövöd a másik után, mint valami új Parlagi Jancsi. Hisz ez nem szobalány, hanem Edith kisasszony, a család egyik nőrokona.

– Micsoda? Ez a családhoz tartozó rokon? A kit egyedül hagynak este a lépcsőn alá s föl szaladgálni, s az estélyen rumot, limonadeot engednek vele osztogattatni a vendégeknek?

– Tudod, nagyon szegény rokonok leánya, csak úgy kegyelemből tartják. Aztán még egészen gyermek. Tán tizennégy-tizenöt éves, nem esik beszámítás alá.

– De hát mit csináljon ilyen szegény rokonoknak felfogadott leányából? Baronessenek nem nevelheti.

– Ne fogadná fel. Hát így mi lesz belőle? Valami úrféle el nem veheti ilyen cseléd állomásban; valami szegény ember pedig nem emelkedhetik hozzá, előkelő származásánál fogva.

Richard aztán ott hagyta az öcscsét s odament a kredenczhez, a hol Edith kisasszony osztott czukrot és narancsot.

Edith csakugyan gyermek volt még: telt piros arczú, eleven alak, szemekkel, mint az égő parázs és nevető korallpiros ajakkal; feltűzött hajat viselt, ez volt egész fejdísze, sürű, fekete és ragyogó; vékony fekete szemöldei és finom metszésű orra szelidebb kifejezést adtak merész tekintetének, mint a minőt talán szenvelgett.

Ő egészen otthon találta magát ebben a szerepben, a mi neki volt juttatva. Tetszett neki ez a fesztelen bizalmaskodás, a mivel a vendégek viseltettek hozzá, hogy úgy bántak vele, mint egy gyermekkel, mint egy cziczával. Legalább karmolhatott érte.

Richard közelített a leányhoz, az pedig nem hogy durczásan fordította volna el tőle fejét, a mihez az első találkozás után teljes joga lett volna, sőt gúnyos daczczal mosolygott feléje azokkal a csillagszóró szemeivel, s mikor Richard odalépett a kredenczhez, azt mondá neki:

– Edith kisasszony! én bocsánatát kérem. De hát hogyan engedik kegyednek, hogy este egyedül járjon a lépcsőn, a hol annyi ember megfordul?

– Ah, azok mind ismernek már engem. Aztán dologban jártam. Ön szobalánynak nézett, ugy-e? -89-

– No már most mondja meg, hogy mit parancsol? aztán menjen a tánczterembe: ott várják.

– Nem kell biz én nekem kisasszony se mandulatej, se czitromvíz, hanem adja ide a legkisebbik ujjacskáját a kezének, arra, hogy megbocsát.

– Ha azt mondja, hogy rossz kezem van, holnap megverekszem valakivel s levágatom ezt az én rossz kezemet tőből. No, akarja, hogy levágassam ezt az én rossz kezemet, a mely önt megbántotta? Engemugyse, holnapután félkézzel fog látni.

– No menjen, ne bolondozzék, inkább nem haragszom, szólt a gyermek s oda adta – nem a kis ujját, hanem az egész tiszta, őszinte meleg kezét, hogy Richard kezébe szoríthassa azt.

– Most pedig lelkemre fogadom kegyednek, hogy soha még csak szemem tekintetével se bánthassam meg kegyedet, még a szememet sem fogom kegyedhez tovább emelni, mint eddig a kézig.

És megtartotta, a mit mondott; mert a mint az eleresztett kéz a leányka termetén aláhanyatlott, lesütötte előtte a szemeit és úgy vett búcsut, hogy még a szemébe se kacsintott.

Mikor éjfél után ismét együtt haza kocsizott a két testvér, Jenő úrfinak nagyon feltünt, hogy bátyja ezuttal nem kötődik vele. -90-

A BACKFISCH.

Richardot azután nem kellett nagyon erőltetni a Plankenhorst család látogatására; járt oda magától is eleget.

Udvarolt a háznál mindenkinek; a házi asszonynak, a leányának és mindennapos vendégeinek. Azt hitte, azért majd nem látnak bele.

Jenő öcscsét túlboldoggá tette vele. Az ifju őrülésig szerelmes volt Alfonsinebe.

Az igaz, hogy igen szép hölgy volt; eszményi arcz, alak. Finom, tökéletes vonások, nemes hajadoni tekintet; báj és kellem minden arczjátéka.

Ez a két ragyogó égszínkék szem balcsillagzat volt; minőről azt mondta az astrolog: a ki e csillag alatt útra indul, elvesz az!

Egy este a szokott estély végzésével szobaleányával vetkőzteté magát Alfonsine. Külön hálószobája volt anyjáétól.

Backfisch persze annyit tesz, hogy sült hal. Hanem a kik a német nyelvben e szónak különösebb gyöngéd értelmet akarnak adni, azok gondolnak alatta holmi olyan kis felserdült leánykákat, a kik már nem gyermekek, de azért még rá érnek várni a főkötőig; a kik még ártatlanok és ostobácskák; a kik már éreznének valamit a szivükben, de nem tudják, hogy mit? fecsegnek és nem tudják, hogy miről? a tréfát komolynak, a komolyat tréfának veszik s a legelső szép szót, a mit nekik mond valaki, arany gyanánt kapják. Ez a Backfisch. -91-

– Majd nemsokára, szólt Betti, Alfonsine hajfürteit kibontva, hogy éjre másként fonja. A multkor, hogy kibontotta a haját, azt kérdezte: «melyikünk haja hosszabb? az enyim vagy Alfonsineé?» s körül beterítette magát vele.

– A felől én is igyekeztem őt felvilágosítani, hanem ez éppen ellenkező hatással van rá. Egyszer felvilágosítottam afelől, hogy igen jól áll neki a nevetés, gyönyörű fogsorai vannak: azóta, mikor nevet, befogja a száját. Máskor megmagyaráztam neki, hogy szép magas homloka milyen vidám tekintetet ad arczának; azóta lehúzza a haját a homlokára, hogy keskeny legyen.

– Kérkedés az! azt mondja magában: annyira szép vagyok, hogy el kell titkolnom egy részét. Nem ábrándozik-e?

– Furcsa az nála. A minap a baronessenek egy főkötőjét föltette a fejére s megnézte magát a tükörben s aztán nevetett: «milyen különös volna az, ha én asszony volnék». És azóta sokszor előhozza azt és képzelgeti magában: valjon mi dolgom volna nekem, ha asszony volnék? Ezt főzném, azt főzném az uramnak. Este várnám a kandalló mellett, ha hazajön; egymás mellett ülnénk, aztán olvasnánk egy könyvből, ennénk egy tányérról, innánk egy pohárból, aztán úgy neveznénk egymást, hogy «szivecském». Ha mulatságba mennénk, mindig egymással tánczolnánk.

– Tehát gondolkozik felőle? szólt Alfonsine, ravasz tekintettel pillantva fel Bettire.

– Sokszor előhozom neki, hogy milyen rossz sorsa van -92- itt. Milyen megvetőleg bánik vele a két baronesse; hogy lenézik, szidják, mint a cselédet, nyomorultúl járatják akár egy szobaleányt; azon sokat kesereg.

– Előttem ugyan mást mond. Azt mondja, hogy ez mind jól van így; de én sokszor rajta kapom, hogy éjjel, mikor azt hiszi, hogy mindenki alszik, sír és nyugtalan.

– Minden férfiról szokott fecsegni, a ki csak a háznál megfordul; kibeszéli, a mit gondol felőlök: ez szép ember, az kiállhatatlan, ez tréfás, amaz unalmas. Csak egyről nem akar beszélni soha.

– Hanem ha annak a nevét előhozom neki: mélyen elpirul. Arról aztán hiába beszélek neki akár jót, akár rosszat: nem tudok belőle kivenni semmit.

– Vigyázok rá. Szörnyű óvatos. A hol összetalálkozik Edithtel, már ránczba szedi arczát, szemébe nem kacsint, fejhajtva üdvözli; alig szól hozzá pár szót. Ismerem én már ezt.

– Szegény kis Backfisch! Csináljon neki örömet Betti. Holnap új ruhát kap. Egy öltönyömet elrontotta a szabó; az neki jó lesz.

– Azért jó lesz neki. Hadd örüljön neki. Beszéljen neki olyanformát, hogy eddig csak azért volt mellőzve, mert úgy tekintettük, mint gyermeket. De most már kinőtt belőle s most már ő is házi kisasszony lesz. Taníttatjuk tánczolni, zongorázni, énekelni.

– Csak mondja ezt neki. Be fogjuk ezután vezetni a társaságba; meg fogjuk mindenkinek mondani, hogy ő családtag.

– Ha ezt ma este elmondom neki, reggelig nem alszom -93- tőle, mert folyvást csak arról fog fecsegni. Különösen az énekléshez nagy kedve van.

Richard örömest fogadott már minden meghivást e családhoz, akármilyen unalmas mulatságokkal kecsegtettek is azok.

Nem is úriaskodott a későn jövetellel, inkább előre igazította az óráját, hogy legyen mentsége, ha ő az első megérkező.

Az előszobában, hol a komornyik átvette a kardját, köpönyegét, még nem látott idegen felöltönyt a fogason.

– A baronesse még nincsen idehaza, de mindjárt haza fog jönni. A kisasszony odabenn van.

Richardnak nem volt ez új dolog. Akárhányszor találta Alfonsinet egyedül (természetesen társalkodónéja ráadásával) s kellemesen el lehetett vele fecsegni. Finom emberszóló volt. Zongorázni és énekelni is tudott csinosan.

Most is hallott a két szobán keresztül valami énekhangot Richard; csupán ez tünt fel neki, hogy ez a hang sokkal erősebb és csengőbb, mint máskülönben szokott lenni; de hát, gondolhatta, talán olyankor mindenki jobban -94- énekel, ha nem hallgatják, – ha ugyan gondolt e felől valamit.

Benyitott a harmadik szobába, honnan az énekhang jött – és ideje maradt észrevétlenül maradhatni a meglepetés néhány pillanatáig.

Edith volt az, szokatlan bálias öltözetben és hajdiszítéssel. Rózsaszinű kivágott ruhát viselt, mely szép nyakát, gömbölyű vállait látni engedé. Valami népies románczot énekelt iskolázatlan, de sympathicus csengő hangon, s hozzá, tudatlanok szokása szerint, egy ujjal verte a zongora billentyűit. Egyedül volt a szobában.

Richard sokáig megengedte magának, hogy az elefántcsonton ugráló kezecskét bámulja, míg egyszer Edith felvetve szemeit a zongoráról, megpillantá a hozzá közelítőt.

Első mozdulata az volt, hogy kezével betakará keblét. Még szokatlan volt neki e viselet, hanem azután eszébe jutott, hogy oda éppen rossz helyre tette a kezét, s azután végig ereszté azt rózsaszín ruháján s eléje lépett az őt üdvözlőnek.

Arcza égett és szive dobogott erősen, hangja alig akart szolgálatára lenni, midőn Richardnak rebegé:

– Együtt mentek el. A Burgba hivattak sietősen. Csak későn fognak hazajönni.

– Azt mondta, hogy komornyikját megbízta eljárni a mára meghivottakat, hogy a «cercle» holnap tartatik meg.

– Csodálatos, hogy azt nekem nem mondta a komornyik, mikor bebocsátott. Bocsánat, Edith kisasszony, hogy -95- háborítottam kegyedet. Üdvözletemet, kérem, adja át a bárónőknek.

Szándéka volt a komornyikot megpirongatni a mulasztásért, hanem azt nem találta az előszobában sehol. S a főajtó, a melyen a lépcsőtornáczra ki kelle jutnia, be volt zárva s a kulcs lehúzva a zárról.

Arra kellett magát szánnia, hogy ismét a nagy termen keresztül a cselédszobákhoz vezető ajtón át távozzék el.

Még egy kijárást ismert, melyen keresztül a konyhából szoktak az ebédlőbe járni. Azt is megpróbálta, az sem nyilt ki.

Az ebédlőben volt a csengetyűhúzó, mely a cselédségnek szól: azt megrántotta háromszor-négyszer erélyesen, azután várt sokáig – semmi nesz.

Még egyszer visszament az előszobába, azt még mindig üresnek találta. Itt senki sincs.

Ismét letette kardját, köpenyét s visszatért abba a szobába, a hol Edithet hagyta.

Lépteinek hangjára eléje jött a leány. De most már nem égett az arcza rózsapírban, halavány volt. Szemei nyugodtan néztek Richardra. Nem remegett, nem volt zavarban.

– Megbocsásson, Edith kisasszony, – szólt Richard, – minden ajtót zárva találok magam előtt, s az egész háznál senki sincsen, a ki kiereszszen.

Az oldalfalon Alfonsine életnagyságú arczképe volt nagy aranyos rámában. Richardnak úgy tetszett, mintha e szép tündérarcz kegyetlenül mosolyogna e jelenetre.

– A cselédek bizonyosan az udvarra mentek. De az nem baj. Itt van a főajtónak második kulcsa, ezzel én majd kibocsátom önt.

A falon függött egy nagy antik rácsozatú remek kulcstartó. Edithnek Richard mellett kelle elhaladnia, hogy a kulcstartóhoz jusson. Midőn melléje ért, Richard elállta az útját.

Úgy tetszett, mintha az az angyali szép arczkép ott a falon az ifju vállán keresztül hajolva a kárhozat szóváltását folytatná ennek feldobogó szivével. Richard úgy érzé, mintha az egész világ égne körülötte.

Hanem a leány, a kinek útját állta, nyugodtan maradt, s a legnagyobb lélekjelenléttel felelt neki:

– Ön azt gondolta most magában, hogy «én ennek a leánynak egyszer megfogadtam, hogy még a szememmel se sérthessem meg, tekintetemet sem fogom a kezén túl emelni.»

– Úgy van, szólt Richard, s keble egyszerre egy egész pokol nyomásától szabadult meg. – És most egyet kérek öntől, Edith kisasszony. Sürgetős levelet kell irnom a bárónőnek. Adhat kegyed nekem irószereket?

Edith a bárónő iróasztaláról felhengeríté a művészi tolólapot s oda mutatott.

Richard leült az asztal mellé és irt. Rövid volt, a mit irt, hamar készen lett vele. Azután borítékba tette s azt ostyával lepecsételé.

Edith ez idő alatt folyvást nyugodtan állt az iróasztal tulsó oldalán, összetett kezeit ölébe leeresztve.

Richard fölállt és eléje lépett a bezárt levéllel. Arcza nemes volt és tekintete fenkölt. A leánynak egész lelke szemeiben élt, midőn ez arczot vizsgálta.

– És miután kegyed el tudta szivemben olvasni, hogy -97- mit gondolok most? el fogja tudni olvasni azt is, hogy mit irtam a lezárt levélben most?

A leány pedig, a mint kezei össze voltak kulcsolva, lassankint fölemelé azokat egész arczáig, s így összekulcsoltan homlokához szorítá azokat, nem gondolva rá, hogy ezzel fölszabadítja a szemközt álló tekintetét, hogy szemeibe láthasson és megláthassa azokban a kétségbeesés, a gyönyör, a fájdalom és felmagasztaltság csillagcseppjeit.

– Igen, e levélben ez van írva, mondá Richard: «Asszonyom, én öntől nőül kérem Edithet; egy év mulva nagykorú leszek, akkor eljövök érte. Addig bánjék ön úgy vele, mint az én menyasszonyommal.»

Edith ajkaihoz szorítá hosszasan, kínosan a levél pecsétjét s úgy nyujtá azt vissza Richardnak.

Azután Richard is ajkával érinté a pecsétet, mely kedvese csókjától volt meleg. Ez volt eljegyzésük csókváltása.

– S most egy évig ne szóljunk egymásnak arról, a mit egymásról gondolunk. Isten önnel, szólt Richard. Ne kisérjen ön ki. Meg ne lássa valaki ezeket a könyeket. Ezek már enyéim. Mutassa meg, melyik a főajtó kulcsa. Most elviszem magammal s holnap vissza fogom küldeni.

Richard maga átvette a főajtó kulcsát és eltávozott. Még akkor sem volt a többi szobákban senki. Kinyitotta magának az ajtót, újra be is zárta, és nem talált a cselédség közül senkit sem folyosón, sem udvaron.

A leány pedig, mikor Richard léptei elhangzottak, leborult a földre s a hol Richard legutoljára állt, s a bársony szőnyegen meglátszott léptének helye, a leány megcsókolta kedvese lábának nyomát.

Edith már saját szobájában volt akkor, azaz, hogy abban a szobában, melyet mamsell Betti osztott vele.

Antoinette vallató tekintettel kémlelt Edith szemeibe. Nem találta bennük azt, a mit keresett. Inkább valamely szokatlan önbizalmat, a mi eddig nem volt sajátja.

Mind a két hölgy kereszttűzbe vevé Edith arczát. Hasztalan. Nem gyullad az ki erősebben erre a névre. Az most már jó helyen van, a szívben, s nem szalad ki az arczra minden megszólításnál.

– Csak addig, míg e levelet megirta nagynénémhez – szólt Edith hidegen s átadta Plankenhorstnénak Richard levelét.

Most az úrhölgyön van a sor, hogy arcza kigyuladjon, midőn e levelet elolvasá.

– Tudom. Felelt Edith, s tekintetében annyi öntudat, annyi nemes büszkeség volt, hogy Antoinette dühe megzsibbadt bele.

Alfonsine elsápadt és reszketett a dühtől, mikor e levelet végig olvasá. Nem tudott szóhoz jutni.

– Azt gondoltad, úgy-e? szólt összeszorított fogai közül szűrve a szót, hogy minden ember – Palvicz Ottó!

Ennél a névnél visszatekintett anyjára Alfonsine; és a mi gyűlölet, keserűség, boszú és anyagyilkos kegyetlenség volt ez egyetlen tekintetben, azt szó nem mondhatja ki.

– A te ostoba játszmád el van veszve, szólt Antoinette, a levelet darabokra tépve; – most majd jövök én az enyimmel.

A ZSIBÁRUS.

Richard úgy érzé magát, mikor hazament, mintha lovon ülne, melynek szárnyai vannak.

A sybarita léhaság után, melyben eddigi napjai eltöltek, valami nemes dacz keletkeztét érezte szivében, melynek első neve: az üldözöttek iránti hajlam.

Átérzette az egész kísértést, és élvezte a felmagasztaltságot, melyet diadalával teremtett.

Annálfogva, mikor hazaérkezett, egészen idegennek érezte magát garçon-lakásában.

Minden tárgy emlékeztette valakire, a kit szeretett volna már elfeledni. Itt egy szőnyeg, ott egy tabouret, amott egy pár papucs, a falon egy óravánkos; mind gyöngéd viszonyok emlékei, mikre visszatetszéssel tekint mostan.

Richard iróasztala fiókjából előkeres egész csomag -100- leveleket, miknek illata, szines borítékja elárulja gyöngéd tartalmát:

– Ezt a sok czókmókot nem hordhatjuk magunkkal a táborozásba. Legyen rajta Pál úr, hogy a mi butorféle van, azokon adjon túl, a mik pedig holmi emlékek, képek, himzetek, azokat rakja tűzre.

Richard kapitány ágyával szemközt, az alcoven oldalfalán függ egy remek olajfestmény, nagy arany rámában, mely egy hirhedett szépség arczképe volna, ki magát Richard kedvéért lefesttette – mint Danae.

Még azután minden fiókját összekutatta Richard, kihányt belőlük hajfürtöket, száraz virágokat, szines szalagcsokrokat, «mind tűzbe velük», s miután meggyőződött róla, hogy semmit sem hagyott fenn, a mi a mult emlékeiből kísérteni visszajárjon hozzá, még egyszer rábízta Pál úrra, hogy a masszivabb darabokat is pusztítsa el távolléte alatt, s aztán könnyebbült lélekkel ment vacsorálni.

Nem is sokáig mulatott odakinn, idejekorán hazatért lefeküdni, s mikor vetkőzni kezdett, nagy megelégedésére látta, hogy Danae csábító képe nem vet rá többé a falról epedő szemeket.

Reggel jókor bejött hozzá Pál úr kifényesített csizmával s megkérdezé tőle: no hát, hogy aludt?

– Igen jól, Pál úr, köszönöm kérdését. Látom, hogy -101- jól eltakarított innen mindent. Hanem hát mi lett annak a képnek a rámájával? Csak nem égette el azt is?

– Azt is? kérdé Pál úr sajátságos bámulattal. Hát azt gondolja a kapitány úr, hogy azt a képet elégettem.

– Hát mit? Csak nem ettem gilva-gombát, hogy azt a szép képet a kályhába dobjam.

– Már hiszen megkövetem: én is voltam ifjú legény, nekem is csinált a szeretőm gyöngyös dohányzacskót a nevemnapjára; de mikor azután megcsalt a szeretőm, én nem dobtam a gyöngyös dohányzacskóm a kemenczébe.

Pál úr felhúzta a szája balszögletét a szeméig, s hamisan hunyorított egy nagyot.

– Én meg azt értettem alatta, hogy vigyem el Salamonhoz, a ki megadja az árát.

– Azonnal menjen kend vissza és hozza vissza tőle azt a képet. Ordíta telhető haraggal Pál úrra.

A vén huszár nagy lelki nyugalommal készíté oda az ágyhoz gazdája kapczáit és elpusztíthatlan phlegmával felelt neki:

Pál úr oda állt az ágy elé s Richard rajthuzliját félig kifelé fordítva s felvételre alkalmatossá idomítva, mondá:

– Azt izente a Salamon, hogy beszéljen vele a miatt a kép miatt a kapitány úr.

– Tudom, kérem alássan – felelt az öreg; ez az egy érdemem van a világon.

Richard azt az ajánlatot tette Pál úrnak, hogy menjen a pokolba, annak is pedig a fenekére.

Pál úr nem volt annyira pogány, nem küldte gazdáját olyan egészen messze, csak annyit mondott neki, hogy a Salamon boltja a vagyon porczellán-utczában, Nro 3.

Richard boszúsan öltözött, s azzal sietett felkeresni a Salamont a porczellán-utczában, mielőtt a zsibárus megteszi azt a tréfát, hogy kiakasztja a tárlatában közszemlére azt a képet, a mit az arczáról sokan meg fognak ismerni.

Ráakadt a zsibárus-boltra. Kis alacsony spelunka volt az, melybe az utczaemelés miatt még egy lépcsővel lefelé kellett lépni; világosságát csak a boltajtóról nyerte, a minek ennélfogva mindig nyitva kellett állni. A boltbejárás két oldala pedig el volt állva rozzant butorokkal: ócska karszékek, biczegő szekrények, megrakva felül került lábzsámolyokkal, a szögletekben chinai tornyok, csorba tányérokból rakva, a földön tudományos vastagságú könyvek, a miknek ott a legjobb helye; hanem e helyett egy aranyos csillárra zsíros lószerszámok körül felmagasztalva; a polczokon egy csoport kitömött papagály, mókus és öleb bámul egymás üvegszemeibe, csendéletet képezve a fölöttük meredező csonka szobrokhoz: egy Hercules, kinek fél keze nincs, egy Minerva, kinek be van törve az orra, s egy Venus, ki már nagyon össze-vissza van ragasztva; a falakon fakó rámás képek, többnyire üveg nélkül: az ismeretes Európa, Ázsia, Afrika, Amerika; és József, kinek zálogban marad a köpenyege -103- Potifárnénál. A nyitott szekrényekben minden elképzelhető eszköz, a mit emberi nyomorúság üvegből, vasból, rézből, czinből előállított. S az egész quodlibeten az ódonság illata lengedez.

A mi pedig a legócskább az egész boltban, az a boltos maga, ki ott ül az ajtóban nagy prémes kaftánba burkolva; lábai elrejtve béllelt botosokban, s prémes sipkájának ernyője egész orra hegyéig lehúzva. Salamon úr arcza borotválva szokott lenni minden harmad nap; természetesen, nem késsel, hanem valami mással: azt tudják, a kik tudják. Most épen a harmadik napja van. Ott ül ő egész nap, s csak olyankor kel föl, mikor vásáros érkezik, a nagy karosszékből, melynek itatós papirosból van már a feneke, mert a bőr nagyon kikopott belőle a sok rajta üléstől.

Már korán reggel kinyitja boltját s kiül az ajtóba, mert nem tudhatni, mikor hoz valakit a jó szerencse?

Ime még alig nyolcz óra, mikor egy szép huszártiszt lép be nagy méltóságosan az alacsony boltocskába s erős hangon kezd tudakozódni:

Az öreg úr a bő kaftánban leveszi lábait a nagy botosokkal a zsámolyról és felemelkedik a kérdező előtt; s nagy prémes sipkáját hátrafelé tolva, hogy mosolygó arczát megmutathassa a kérdezőnek, siet megfelelni.

– Legalázatosabb szolgája a nagyságos kapitány úrnak: ez a Salamon zsibárusnak a boltja, s én vagyok az a Salamon zsibárus, a kinek ez a boltja. Szolgálatjára Baradlay Richard kapitány úrnak.

– De hát, hogyne ismerném én kapitány urat? Nagyon jól ismerem. Arany ember a kapitány úr.

Richard nem értette az ismeretség alapját. Egészen valószinütlen volt, hogy Salamon úr akár a katonai szemléken, -104- akár az udvari estélyeken találkozott volna vele. Pénzt sem kölcsönzött még tőle soha.

– Hát akkor azt is fogja ön tudni, hogy egy kép miatt jöttem most ide, a mit a szolgám félreértésből ide hozott eladás végett. Én azt a képet nem szándékoztam a zsibvásárra küldeni.

– Oh én tudom azt nagyon jól, felelt Salamon úr. Épen azért voltam elég bátor a vitéz huszár úr által azt az izenetet küldeni nagyságos kapitány úrnak, hogy tisztelje meg szegény házamat személyes látogatásával, akkor azután majd beszéljünk a felől az idehozott kép felől.

– Nincs arról a képről mít beszélni. Az nem eladó. Én azt meg akarom semmisíteni.

– De ugyan minek megharagudni, nagyságos kapitány úr? A harag nem egészséges. Hiszen én erővel el nem foglalom a képet. Csak azért mondtam, hogy legyen szerencsém, hogy az enyém legyen a szerencse. Legvégül azt teheti ön, a mit akar. Magamforma ember kap rajta, ha valami ismeretsége akad. Ki tudja, mi jó lehet belőle. Legyen szerencsém a lakásomon, kapitány úr. A kép odafenn van a lakásomon. Tessék felsétálni. Ki tudja, mire lehet az jó?

– Csak előbb bezárom a boltajtót. Magam vagyok, nincsen segédem. A míg odafenn leszünk, addig nem jön be senki. Csak tessék előre menni kapitány úr. Itt a csigalépcsőn fel. Az emeletlen van a szállásom. Tessék addig helyet foglalni ott.

Richard megfogadta az utasítást s felment a rozzant fa csigalépcsőn, mely a boltból az emeletbe vezetett, Salamon szállására. -105-

Három egymásba nyiló nagy szoba telve volt a legpompásabb fényüzési czikkekkel.

Művészi alkotású szekrények, kirakva tájkép-márványnyal, chinai szivárvány-haliotissal, illatos fából, elefántcsont-faragványokkal, gazdag aranyozással, a mult századok remekei. Mellettük mozaik asztalok, drágakövekből kirakott táblákkal, japán, chinai és etrusk vázák, sèvresi és nankingi porczellánok, bronz remekművek, alabastrom- és márványszobrok, antik kargyertyatartók, művészi ezüst vertművek; tálak, szelenczék, kelyhek, billikomok tűzben aranyozva, drágakövekkel kirakva, faragott kandallók, színes márványokból óragyűjtemények és természettudományi ritkaságok, mind a legszebb rendben, osztályozva, számokkal ellátva, míg a falakat egész fel a padmalyig remek festmények takarták, a régi kor minden művészeinek névjegyeivel.

– Nos, hát hogy tetszik önnek ide fenn? kérdé a zsibárus, mikor felkapaszkodott a lépcsőn Richard után. Ugy-e bár érdemes lesz egy kicsit a széttekintésre?

– Az már igaz, szólt Richard, ez egészen meglepő rám nézve. Hogyan jutott ön ennyi válogatott művészi becsű műhöz?

– Hja! A Salamonnak nagy összeköttetései vannak. Egész Bécsben, a külföldön is tudják azt, hogy mi az a Salamon zsibárus boltja. A kinek kell ócska éji szekrény: megtalálja itten. A kinek kell ezüst vésmű Benvenuto Cellinitől, az is megtalálja itten, a mit keres. A kinek van valami eladni valója: törött ibrik, vagy Michel Angelo remeke, tudja jól, hogy annak Salamon megmondja az árát: ez egy garas, ez ezer arany.

– És azután azt is tudják a nagyságos és méltóságos urak, hogy a vén Salamon tud hallgatni, mint a hal. Tudja minden darabnak a gazdáját: ez ettől a gróftól, ez attól a herczegtől származott ide; soha azt senki meg nem tudja tőle. Pompás cabinet-darabok vándorolnak egyik gazdától a másikhoz. Salamontól egyik sem tudja meg, kitől jöttek azok? Miért lettek eladva? Mi volt a történetük? Salamon tud mindent, de nem mond semmit. Salamon ismeri a nagyságos és méltóságos urak dolgait, de nem mondja el azokat senkinek.

– Az mind igen dicséretreméltó szokás Salamon úrtól. – Hanem hát hol van az én képem? sürgölé a dolgot Richard.

– No no, hát minek az a nagy sürgetés? Hát elszaladok én innen? Hát nem enged magának a kapitány úr egy kis időt a körültekintésre? Hátha valami üzletet köthetnénk mégis ama kép végett?

– Nem lehet, kedves öregem, szólt Richard derültebb kedélylyel: – az a kép arczkép; akárhogy nem akarok is többé az eredetijére emlékezni, de azzal csuffá nem tehetem, hogy eladjam azt, a mi tőle arczkép.

– Arczkép! Arczkép! Morgolódék az öreg zsibárus. Mintha nem volna én nálam arczkép is elég. Tessék csak átjönni a szomszéd szobámba.

Azzal áttuszkolta Richárdot a mellékosztályba. Richard bámulva látott maga előtt egy egész szobát, melynek minden fala meg volt rakva arczképpel.

Mindenféle alakú és nagyságú képmások, hölgyek és férfiak, többnyire fiatalok; olaj- és pastellfestmények, aquarellek és tusrajzok, egész a szerény silhouttekig sürűn egymás mellé rakva; s még azontúl egy szögletben egymásnak döntve egy csomó olajfestmény, melynek nem volt semmiféle rámája.

– De ugyan mondja meg, hogy kerül ennyi egymáshoz -107- nem tartozó idegen arczkép a zsibvásárra? kérdé Richard.

– Igen egyszerűen, nagyságos kapitány úr. Az emberek egy ideig szeretik egymást, azután kiszeretnek egymásból: egy ideig ott tartanak egy arczképet a vánkosuk fölé akasztva, azután megváltozik az izlés, urak, asszonyságok elfelejtik egymást. Ifju gavallérok, mikor házasodni akarnak, nem szeretik, hogy az új asszony más képet is találjon a háznál, s kész legyen érte a csetepaté.

– No azon nem csodálkozom annyira, hogy akad, a ki eladja az emlékbe kapott arczképet, mint azon, hogy akad, a ki megveszi. Mi a gutát csinál ön ezekkel az arczképekkel? Hogy ád rajtuk túl megint?

– Nagyon jó üzlet ez, nagyságos kapitány úr! Az, a ki eladja a megunt, meggyűlölt arczképet, potom áron ide engedi. Akkor azután csak az a mesterség, megtudni, kinek a képmása lehet ez? Járnak a porczellán-utczai Nro 3-ba sokan; délczeg urak, fényes hölgyek. Ezt a furcsa képtárt nagyon szeretik kutatni. Némelyik aztán rátalál a magáéra: azt sem kérdi, hogy adod, Salamon? fizet nagylelkűen, s elviszi a képet; nem tudom, mit csinál vele tovább!

Salamon úr bizalmasan tevé reszkető kezét Richard karjára, s hamisan hunyorítva suttogá:

– Ismerem ám én az ön arczképének az eredetijét is. Szokott ide járni. Hüh! ha ezt a képet meglátja nálam. Az ilyen costumeképért nagyon nagylelkűen szoktak fizetni!

– No de azt a szégyent én nem fogom rajta elkövetni, Salamon barátom. Bármennyire utálva gondolok is arra, -108- a ki e képhez hasonlít, nem akarok vele olyasmit tenni, a miért ő is jogot találjon engemet megutálni.

– Ön arany ember, kapitány úr! ön bizonyosan házasodni készül? hejh! nem igaz? Már van is más arczkép ennek a helyén? Mit?

– Igaz, Salamon úr, házasodni akarok; de más arczkép azért nem került ennek a szegére.

– Meg tudnám ám én ezt is szerezni. Oh, én mindennek tudom a módját. Mit? nem lehet? Nekem van egy festőm, a kinek csak azt kell mondanom: eredj ide vagy amoda, nézd meg jól ezt vagy amazt; azután gyere haza és fesd le. És az lefesti az emlékezet után olyan jól, hogy majd megszólal. Nos? Kivánja ön? Miért csóválja a fejét? Az ön menyasszonyát nem lehet meglátni? Olyan magasan áll, vagy olyan rejtekben? Talán zárdában van? Ön csak egyre csóválja a fejét? Az még titok. Azt nem szabad megtudni senkinek. Talán éppen valami szegény leány? Jól van, jól, kapitány úr. Én nem tudakozódom. Nem kérdezek én soha semmit. Hagyjuk abba. – Hanem hát – hogy adja ön ezt a… Danae asszonyságot?

– Ejnye, ejnye no. De minek azért mindjárt úgy csörömpölni a kardjával? Hát hisz én nem mondtam, hogy adja ide tíz forintért, húsz forintért. Azt tudom, hogy derogálna ilyen uraságnak. Egy Baradlay Richard! Hanem hátha cserélhetnénk valamit? Valami más szép képet? Valami más mythologiai képet? nálam van nagy választásban.

– Nem, Salamon, – nem csaklizunk; cserébe sem adom a Danaét kétszerte szebb képért sem, s ha még egyszer olyan mythologiai lesz is. Engem úgyse, nem adom.

– No no no! Minek mindjárt esküdni? Hátha találunk -109- valamit? Nézzük végig. No de nézzünk csak ide. Nézni nem kerül pénzbe.

Azzal erővel oda tuszkolta Richardot egy halom rámátlan olajfestményhez, mik egymásnak voltak támasztva, s azokat elkezdé szétbontogatni.

– Ahán! kiálta, diadaltól villámló szemekkel a zsibárus. Találtunk már valamit ugy-e, a mit érdemes a világosság felé fordítani? s azzal kihuzta a kérdéses olajfestményt a többiek közül, letörülte a port kaftánja ujjával, s úgy tartá az ablak felé fordítva Richard szemei elé.

– He hüm! Az bizony. Itt hever már nálam félesztendő óta. Lássa ön: Danae asszonyság kevésbbé volt aggodalmas, mint ön, ő már félév előtt eladta az arczképét a porczellán-utczai Nro 3-ban. Nyolcz ezüst forintot adtam érte.

– Ej, ej kapitány úr. Ön vigyázatlan alkuvó. Mások majd nagyon megcsalják. Hisz ön még rá is fizettethetett volna erre az üzletre velem.

– Vigye a patvar az egész üzletet. Már most szőrt szőrért. Küldje ön haza az én arczképemet, s aztán, nem bánom, facsarjon ki Danae asszonyságtól a magáéért egy milliót.

– Kifacsarni? Ah, kapitány úr! azt a Salamon nem teszi. Semmit, mint a mi méltányos. Mindenki legjobban tudja magáról, mennyit ér? A mennyire taksálja magát, Salamon azzal beéri. Én kifacsarni? Nem vagyok én csaló. Lássa kapitány úr, milyen igazságos vagyok, még azt is megmondom önnek, hogy a képek hát mennek cserébe; de hát a ráma? -110-

– No hát: ön rámával együtt küldte ide a képet. Danae asszonyság pedig ráma nélkül küldte az önét; az aranyos keretbe mindjárt más képet illesztett: hát a ráma még alkun fölül van.

– Hagyjon nekem békét a rámájával, csak nem fogok öntől még öt forint ráadást is elfogadni.

– Ej, ej no, már minek vesztegetni azt a nemes haragot? Rongyos öt forint! Hisz nem kináltam én rongyos öt forintot önnek; hátha cserélhetnénk valamit? – Nálam van sok mindenféle olyan dolog, a mi a kapitány úrnak tetszhetik. Nézzünk körül. Nézni ingyen lehet. Vannak igen szép pompás fegyvereim, handzsárok, kardok.

– De hátha itt is talál valamit, a mi még otthon nincs? Aztán nem kerül semmibe megnézni. Hátha csinálhatnánk valami üzletet. Jó jó no, nem beszélek a rámáról. Azt majd beszámítanám. Ha valami megtetszik a kapitány úrnak, ráfizetne, hogy én is legalább egy kis pénzt lássak. Érti-e már? No hát. Látja, minálunk az a szokás, hogy a legelső üzlet, a mi a nap kezdetén történik, nem szerencsés, ha valami pénz, akármilyen kevés pénz, nem marad a markunkban belőle. Az az egész nap szerencsétlen nap lesz. Azért boldog az első vevő, mert azt el nem eresztjük: az a legolcsóbban kaphatja, a mi neki megtetszik, csakhogy a pénzét lássuk.

Richard csakugyan elhitte, hogy ez a zsibárus már őt másképen el nem ereszti, ha csak egy pár forintját itt nem hagyja nála, még e ketté metszett csereüzleten felül. Nem bánta hát, be hagyta magát tuszkoltatni a harmadik szobába is. A harmadik szoba, a melybe átvezette a zsibárus Richardot, egy teljes gyüjteményt tartalmazott a világ minden nemzeteinek fegyverzetéből. -111-

Egyik csoportozatban az egyiptomi, persa és méd hadiszerek, görbe és kés alakú kardok szijas fogantyúkkal, legyező idomú harczi zászlók, buzogányos hajító dárdák, guitarre alakú vértek; amazon-sisakok, etrusk fahéjkürtök. Másik összeállításban ó-görög fegyverzetek, thebai pajzsok, kéthegyű dárdák; az aspis és xyphos; a samnit ércznyakló, római rövid kardok; villámos pajzsok, tollas pánczélingek, sarmata pikkelypánczélok. Ismét más kirakat gall és teuton fonott vértekből, lánczos buzogányokból, szarvas sisakokból, angol-szász csatabárdokból; – mellette a középkor szakállas hajító kopjái, a cseh hajnalcsillag, a német pánczéltörő, a szász alabárd és partizán, a sarló-tőr és gyilok-kapacs, a kereszteshadak fegyverzetei, s a mór és szaraczén kardok, kopják, a hindu tomahawkokkal és magyar fringiák, csákányok, gerezdes buzogányokkal egy categoriába sorozva; – míg végre egy egész oldalt elfoglalt a jelen század mindenféle nemzeteinek fegyverzete, ócska kardok, puskák, drágaköves kirakott díszkardokkal s aranyveretes handzsárokkal vegyest.

– Ugy-e bár, hogy ez is egy kis arzenál? szólt, kezeit elégülten dörzsölve, Salamon. Megérdemli a körültekintést. Oh, mikor egy országos ünnepély készül, nagy kelete van a porczellán-utczai zsibárus-boltnak. Itt megkapható minden. – S aztán az ünnepély után ismét visszavándorol minden.

Richard elemében találta itt magát. Műértő szemmel kutatott ez ócska kardvasak között. Egyszer megpillantott egy barna pengét, melynek a legegyszerűbb markolatja volt, s tokja hiányzott. Azt kezébe vette.

– Ahén! monda kedvtelten a zsibárus. Ön rátalált az igazira. Tudtam, hogy megakad rajta a szeme az igazi műértőnek. Ez egy igazi Crivelli-penge. Tíz aranyat kináltak már a pengéért, de nem adom tizenötön alul, mert ez egy eredeti Crivelli, nem utánzat.

S azzal a kard pengéjét reszkető kezeivel meghajtva, Richard derekát öv gyanánt fogta vele körül.

– Jól van, szólt Richard, átvéve a kardot; hanem már most én csinálok vele valami productiót. Van itt valami rossz puska, a mi nem sokat ér?

– Tessék választani, szólt Salamon, egy egész gulára mutatva mindenféle elavult lőfegyverekből.

Richard kiválasztott egyet közülök, a legnehézkesebbet, s azt harántékosan megtámasztá, szájával a gulának, agyával a padlatnak.

Richard pedig egyet suhintott a levegőben a karddal, s azzal lecsapott a puskacsőre. A puskacső kétfelé szelve esett jobbra-balra.

Először megbámulta a kardot, azután a kétfelé szelt puskát, azután odament megtapogatni Richard karjait.

– Isten a világ felett! Ez volt a vágás! Én, ha egy narancsot elvágok késsel: háromszor kell hozzáfognom. Arany ember a kapitány úr! – Nem arany ember: vas ember! Ez volt a vágás! Micsoda vastag cső, s egy vágásra kétfelé esik, mint egy papiros tölcsér.

– Ez a kard nem Crivelli, szólt Richard, visszanyujtva a zsibárusnak; ez valóságos Al-Bohacen damaszk-penge: az ára száz arany.

– Isten őrizz! tiltakozék mindkét kezével a zsibárus. Én megmondtam, hogy tizenöt arany az ára. Se alább, -113- se feljebb. Nálam annyiba számít. És ha ide akarja adni érte cserébe a kapitány úr azt a képet rámástól, meg még egy aranyat ráadásul, akkor legyen öné, vigye el. Én ilyen karddal egy házban nem hálok.

– No most már az ön arczképét nem adom semmi aranyért, semmi pénzért, az marad nekem. Először életemben találkozom egy gavallérral, a ki azt mondja: Salamon, ennek az ára, a mit nekem kinálsz, nem tizenöt arany, hanem száz arany: ez nem Crivelli, hanem Al-Bohacen. – Ilyen arczkép nincs több a világon. Ez Rarität! Ez unicum! Ez incunabulum! Nincs copia, nincs Varietät belőle. Ezt nem adom ki a kezemből, az arczkép itt marad, vigye ön el kardját, fizessen még egy aranyat és aztán quittek vagyunk.

– Ne féljen ön attól, kapitány úr, hogy valaki meglátja nálam az arczképet, el fogom azt tenni a hálószobámba, özvegy hálószobámba, a hova nem jár senki. No ugy-e, itt hagyja?

A zsibárus szájához értette a kapott pénzt, s azután mély zsebébe ereszté.

– Engedje meg, hogy begöngyöljem papirosba a kardot, a szolgám utána fogja vinni a kapitány úrnak. Ugyan örülök, hogy szerencsém volt. Talán nem is utoljára. Ha házasodni fog a nagyságos úr, parancsoljon velem, előteremtek minden szépet és remeket, a miben szép szemek gyönyörködnek.

– Oh köszönöm, nekem nem lesz arra szükségem; annak, kit én elveszek, nem kellenek czifra butorok.

– Jól van, jól van, kapitány úr. Isten önnel. Nem kérdezősködöm. Az öreg Salamon sokat tud, a miről nem gyanítják, hogy tudhatja, de nem szól felőle senkinek; ön arany ember, ön aczél ember, kapitány úr. Nem jól mondtam, ön valóságos damaszk ember! Hiszen ön tudja, miből lesz a damaszk? Aczélat és aranyat kovácsolnak össze. Ebből lesz a damaszk. Csak maradjon ön olyan, a milyen. Én nem avatkozom az ön dolgába, kapitány úr; de emlékezzék rá a vén zsibárusra, a porczellán-utczában, a Nro 3 alatt. Én azt mondom önnek, hogy becsületes embernek lenni igen jó gscheft! – Ráemlékezzék. Egyszer az életben még fogja ön látni a porczellán-utczai zsibárust, vagy akarja vagy nem. Akkor meg fogja ön érteni, a mit önnek mondtam: becsületes embernek lenni a legjobb üzlet. Istennel járjon!

Richard iparkodott menekülni a bőbeszédű öreg úrtól; a zsibárus-gyereket a karddal egyedül bocsátá szállására; maga nem akart hazamenni.

NŐI BOSZÚ.

– Hja bizony, édes lelkem, Arankám, a tisztelendő édes papát hiába várja haza; mert az nem jön többé haza. Most kapott a lelkem uram levelet Pestről; tudja, sok ismeretsége van neki mint notáriusnak az egész világon, még Pesten is. Azt irják neki, hogy a tisztelendő uramnak a dolga bizony nagyon rosszul áll; a consistorium nem engedi többé felmenni a kathedrába; már meg Bécsbe is fölcitálták. Legalább is tíz esztendőre el fogják itélni s elviszik Kufsteinba. A bizony, édes lelkem. Hanem azért csak ne ríjon ám nagyon sokat. Hiszen csak jó az -115- Isten; majd gondját viseli az elhagyottaknak. Az Isten áldja meg, édes lelkem, Arankám.

Ilyen szép jóreggel-kivánással üdvözlé Szalmás Mihályné nótáriusné asszonyom a pap leányát, ki gyakran kitekintgetett a kis paplak ajtaján az utczának azon vége felé, a merre az apját hetek előtt elmenni látta. De csak hiába várta vissza.

Erre a gyöngéd tudósításra aztán be is ment a leány és nem időzött tovább az utczaajtóban.

Leült a dolgozó asztalkájához, a félbehagyott fehérnemű-varrás mellé, s folytatta munkáját, míg ismét csak azon kapta magát, hogy tű és vászon kiesik kezéből, s előveszi zsibbasztó mélázás, a vándor lélek viszi magával eszméletét úttalan utakon, sivatag pusztákon s sivatagabb idegen városokon keresztül; keresve millió ismeretlen arcz közül egyet, és hallgatózva ismerős lépések, ismerős hangok után.

Valóban gyönyörű arcz; hosszudad, mint a tragédia muzsájáé; nagy, lélekteljes szemekkel, classicus arczéllel, finom ajkakkal, dús, tömött gesztenyeszín haja puritán egyszerűséggel van fejére tűzve, s az egyszerűség még emeli a szoborszépségű fő nemes kifejezését.

A nagy szempillák egy perczre felnyilnak magasan, midőn a kocsizörej közeledik; a leány felrezzen; hanem azután csak elcsitítja keblét, nem jön az, a kit vár; s nagyot sóhajtva, folytatja munkáját.

A szobaajtó hamarább nyilt, s a leány visszarettenve állt meg a belépő előtt.

Baradlayné fekete bársonyruhát viselt, fekete himzett gallérkával és karmantyúval; fején gyász főkötő; ennyi gyász között annál fehérebbnek látszott márvány arcza.

Aranka meghajtá magát előtte; az úrnő felemelte kezét, mire a leány odahajlott és megcsókolta azt tiszteletteljesen.

– Jó reggelt, gyermekem, szólt az úrnő kegyteljesen, de egész hidegséggel. Eljöttem hozzád, hogy beszéljek veled némely dolgokról, a miket el kell egymás közt intéznünk.

Aranka a pamlaghoz vezette az úrnőt; az inte neki, hogy foglaljon helyet vele szemközt.

– Legelőször is tudatnom kell veled, gyermekem, hogy atyádat, sajnálatomra, a férjem temetésén mondott imájáért, igen sok baj érte. Bár ne történt volna ez úgy. De most már ezen nem változtathatunk. Ő aligha el nem veszti hivatalát, s ez még a baj kisebbik része.

– Még szabadsága is veszélyben forog, folytatá az úrnő. Úgy lehet, hogy hosszabb időre bezárják és nem fogod őt látni.

Az úrnő bámult, hogy ennek a leánynak az arczán ezek a szavak nem idéznek elő változást.

– Tekintsd bennem jóakaródat, gyermekem, ki érted mindent kész tenni. Az én családi gyászom okozója a tégedet ért csapásnak; legalább a tiedet enyhíteni óhajtom. Szólj előttem nyiltan: hová akarsz menni? mihez akarsz kezdeni? Én segélyedre leszek minden tehetségem szerint.

– Itt akarok maradni, asszonyom, szólt a leány, s méltóságteljesen emelé fel arczát és nyugodtan tekinte az úrnő szemébe. -117-

– S hátha atyádat valami idegen városban tartandják, nem óhajtasz közelében lenni? Számíthatsz rám. Én biztosítom megélhetésedet.

– Köszönöm, asszonyom; ha egyedül kell lennem, itt még jobban lehetek egyedül, s ha atyámtól el vagyok választva, mindegy: három lábnyi fal, vagy harmincz mérföldnyi távol válaszszon is el.

– De itt eltemeted magadat; másutt új élet várhat reád. Én le akarom róni magamról a lelki terhet, hogy balsorsodnak az enyim volt oka. Adok neked vagyont, melylyel szerencsédet megalapíthasd. Ha osztályod lett balsorsomban, osztályt adok vagyonomból is. Bízzál szavamban.

– Gondolj reá, hogy a balsorsban eltünnek a jó barátok: a szerencsétlenséget mindenki elitéli, hogy okot találjon távol maradhatni tőle. Te most még szép vagy és fiatal, hanem a melancholia hamar vénit. Itt el leszesz temetve. A hol az emberek olyan közel vannak egymáshoz, mint itt falun, ott azt, a kit senki sem szeret, gyűlölik. Azt, a miért az egyik komolyan szenved, a többiek kinevetik. Örülnek rajta, ha megalázva láthatnak valakit, a kire irigykedtek. Ha szép, ha jó, annál rosszabb ránézve. A rútak, a rosszak ellenségüknek tartják. Egy új világban új embereket találsz. Itt minden tárgy, minden tekintet bánt, sért, gyöngédtelenül fogad. Idegenek közt olyan kört teremthetsz magadnak, a milyent akarsz. Én megveszem tőled atyád házát, szőlőjét, kertjét, szántóföldjét oly áron, -118- mely egy uradalmat ér. Pártolód, segítőd leszek életed minden szakában. Utat egyengetek előtted a legmagasabb ajtókig, a miken be kell jutnod, hogy atyád szabadságát visszanyerjed. Rajta leszek, hogy kárpótoljam mindazt, a mi szenvedés miattunk érte családodat. S aztán örülni fogok, ha boldognak látlak.

– Köszönöm ajánlatait, asszonyom. De itt maradok. És ha cselédnek kellene is beszegődnöm valamely gazdához, s úgy keresnem mindennapi kenyeremet, itt maradnék, nem mennék el innen. Ön tudja, asszonyom, ennek a gyűrűnek a történetét; folytatá a leány, balkezén a kis karikagyűrűt felmutatva az úrhölgynek. Ez köt ide engem, elszakíthatlanul. A ki ezt az én ujjamra fűzte, azt mondta akkor nekem: «én elmegyek most a világba, bujdosom, vándorlok: kergetnek. De bárhová hányjon is a sors, e pont körül forgok, mint a bolygó napja körül. Itt maradj, hozzád térek. Ha egy világgal kecsegtetnek is, hogy innen elmenj: itt maradj, visszatérek. Ha az Isten anyja szól is hozzád, hogy hagyd el e helyet, itt maradj: visszatérek.» Azért higyje el ön, asszonyom, hogy itt maradok; nincs önnek annyi vagyona, nincs a világ urainak annyi rettegtetése, a mi engem innen eltávolítson. Fogok szenvedni, nélkülözni, nyomorogni! Nyomorultabb leszek a koldusleánynál, de el nem hagyom ezt a helyet. Itt, lehet, hogy megvénülök, megőrülök; de itt maradok.

Most már az úrnő is fölkelt helyéről. Megfogta a leánynak azt a kezét, a melyiken a gyűrű volt.

– Tehát te szereted a fiamat? Hiszed-e, hogy én is szeretem őt? valamelyikünknek le kell mondani a másikért. Melyikünk fog lemondani róla?

Aranka kétségbeesve vonszolta kezét Baradlayné kezeiből vissza, de az úrhölgy erősen tartá azt és nem bocsájtá el.

– Oh asszonyom, minő kérdést intéz ön hozzám? Az mond le róla közülünk, a ki elébb meghal! Öngyilkosságra űz-e ön engem? -119-

– Nem. Azt akarom, hogy legyen mind a kettőnké. Legyen ő a tied. De te meg azután légy az enyim. Legyen együtt nekem fiam és leányom. Jőjj velem házamhoz; légy ottan, míg fiam visszatér, és azután szeressétek egymást; s nekem csak azt juttassátok osztalékul, a mi szerelmetekből fenmarad!

– Oh asszonyom, az, a mit ön mond, olyan szép, mint egy álom. Az ilyen eltiport féreg, mint én, nem hiheti, hogy innen a porból egyenesen a mennyországba lehessen jutni.

– Igaz, szólt az úrnő felsóhajtva; hisz az én arczom olyan hideg, s az én szavam olyan visszataszító. Hogyan hihetnéd el nekem, hogy én téged boldoggá akarlak tenni? Hogyan hihetné valaki egy ilyen járókelő szoborról, mint én, hogy az valaki iránt érezni is tudjon? Hanem én meg foglak győzni téged, míg elismered, hogy a diadalmas vagyok. Ülj mellém.

Az úrnő odavonta maga mellé a pamlagra a leányt s azzal kebléből kivont egy levelet.

– Nézd. Most kaptam e levelet fiamtól Oroszországból, kit hazahívtam Szentpétervárról. A levél fele útról kelt. Nekem volt önuralmam e levelet nem bontani fel; hanem elhozni hozzád, hogy szakítsd te fel és olvasd előttem. Érted-e, mit engedtem át ez órában neked?

Aranka kezébe vette azt; és azután a hálás mosolygás egyszerre eltünt arczáról. Fejét csöndesen ingatva, bámuló nagy szemeket vetett Baradlaynéra. -120-

– Ah, dehogy nem! Mutasd. Én csak ismerem tán fiam irását. Ez a B egészen az övé! ezek az erősen megnyomott vonások: ez a férfias character a betűkben; ez mind…

– No de olvasd a czímet: «A ma très adorable mère». Ezt csak fiam irhatja nekem. A postajegy «Orscha»

– Ejh, hát bontsd fel a levelet, s akkor majd meggyőződöl róla. Ez a pecsét csak az ő czímere?

– Megengedi, nagyságos asszonyom? szólt a leány s reszkettek kezei, midőn kis ollójával a papirt fölmetszé, hogy a pecsétet meg ne sértse; s azután kibontá a levelet.

Hanem annál hamarább elkomorodott ismét a leány arcza, úgy változott derüre borúra, mint a tavaszi tájkép, mely fölött széttépett hófelhőket kerget az északi szél.

– Csak ez a két szó az ő irása; a többit egészen idegen kéz irta és francziául.

«Asszonyom! Megbocsásson ön a kegyes csalásért, melyet a czím-borítékon elkövettem. Hogy önt meg ne rémítsem, utánoztam barátom vonásait, a miért gályarabságra küldenek, ha ön elárul. Ödön barátom maga akarta írni önhöz e levelet; de a két első szó után kihullott a toll a kezéből. Nagyon alélt.»

«Ne rettenjen ön meg: Ödön nagy veszélyben forgott; -121- de már túl van rajta. Két hét múlva annyira kiépül, hogy folytathatja útját.»

Még sem kerülte el figyelmét önrémülete mellett, mennyire meg van indulva a leány.

«Leirok önnek mindent őszintén, a hogy történt».

«A mint Ödön az ön levelét kapta, mely őt haza hívja, itt hagyott rögtön mindent: czári udvart, kitüntetést, mulatságokat; hasztalan kértem, hogy maradjon; azt felelte rá: anyám hív, megyek.»

A leány szemei e sorok után egy hálatelt ihlett pillanatot vetének a levélből kitévedve, az úrnő arczára.

«Mikor láttam, hogy nem tartóztathatom, felfogadtam, hogy vele megyek: elkisérem a határig. Bár ne tettem volna. Akkor Szmolenszknél nem bocsátják tovább; nem jut bele a hózivatarba, nem kergetnek meg bennünket a farkasok; nem kell menekülni a Dnjeper jegén két óra hosszat korcsolyázva.»

«Mondhatom önnek asszonyom, hogy Ödön remek fiú; mikor a hevélyben korcsolyám leszakadt lábamról, védképtelenné lettem; ő egyedül visszafordult üldözőink ellen s elverte őket rólam, pisztolylyal, handzsárral; négyet leölt; neki köszönhetem, hogy élek.

Az úrnő arczán a büszkeség pirja gyulladt ki e magasztalásnál. De láthatta jól, hogy a leány arcza annál halaványabbra változik, mentül tovább olvas; ajkai elkékülnek; csak nagy erőtetéssel bir tovább olvasni. Oh a leány szerelme más! Őt az a hőstett kétségbe ejti, a mi a spartai anyának gyönyör.

«Azután ismét folytattuk a menekülésünket: a mi nem volt tréfa. Valami kétszáz farkas volt a nyomunkban!»

«Már közel voltunk a megmeneküléshez; katonai őrállomáshoz jutottunk, midőn egy rossz helyre értünk a Dnjeper jegén, hol halászok léket ütöttek elébb; nem vettük észre az ujon befagyott helyet, s mind a ketten leszakadtunk a jég alá és elmerültünk a befagyott jégboltozat alatt.»

– Irgalmas Isten! sikolta fel Baradlayné magán kívül. A leány nem szólt semmit; de feje hátrahajlott és szemei lecsukódtak; arcza halvány lett, mint a fal. A levelet görcsösen tartá kezébe szorítva. Egész teste reszketett a láztól. Ajkait összekulcsolta a fájdalom.

– Térj magadhoz. Lásd; te nálamnál is gyöngébb vagy. Hiszen én anyja vagyok. Én is érzem azt, a mit te.

A leánynak megeredtek a könyei. Az aléltság jege ebben olvadt fel. Az úrnő odavonta őt keblére; vigasztalá.

– Ne sírj. Már most én fogom neked olvasni tovább a levelet. Látod, én nem könyezek. Én sokáig tanultam, hogyan kell nem sírni, mikor valami fáj, míg beletanultam jól. Olvassuk, mi van még a levélben? Jőjj, nézz bele te is.

S azzal átölelve a leányt, úgy tartá kezében a levelet, hogy mindketten beleláthassanak.

«Engem megőrzött amulétom, mit anyámtól kaptam; elindulásunk előtt kináltam azt barátomnak; igaz amulet: megóv vízbefulástól, vad harapásától, golyó sebétől, rossz szem verésétől, ragály mérgétől; de nem fogadta el. Azt felelte, hogy őt csillagai vezetik, s megvallá, hogy e csillagok: szerető női szemek! Mikor -123- partra vontak bennünket a halászok, nem távoztam mellőle, míg meg nem kérdhetém tőle: ragyognak-e még csillagaid? ő mosolyogva felelt: mind a négy.» (E szónál mind a két hölgy érezte a másik villanyos rándulatát: e bűvös szikra egyszerre ütött át idegeiken.) Azután egy kis forróláz következett Ödönre, a min most már szerencsésen túl vagyunk. Nem távozom mellőle sem éjjel, sem nappal. Bátran ragyoghatnak ágya fölött őrcsillagai. – Ma erővel levelet akart írni, de hát ime nem sikerült. Nekem kellett azt folytatnom. Hanem ez ne nyugtalanítsa önt asszonyom. Nincs már semmi veszély: két hét múlva folytatjuk az utat. Addig csak arra kérem Ödön csillagait, hogy ne sokat sírjanak miatta, mert a csillagok könnye itt Oroszországban hóvá alakul, s az utunkban több van, mint elég.

Ramiroff Leonin.»

A két csillagpár összenézett. S szemsugaraikban már nem volt köny: ragyogtak az égi örömtől.

Baradlayné odavonta magához Aranka fejét s homlokát megcsókolva, gyöngéden suttogá:

Arra a leány leomlott lábaihoz, s térdeit átölelve, odafekteté égő arczát az úrnő ölébe és nem szólt hozzá semmit, semmit.

De a néma elhallgatásnak egy teleirott titokteljes könyv volt az értelme oly szemek előtt, mik a szivekben olvasni megtanultak.

Egy óra múlva, a falu minden népe nagy bámulatára, a Baradlay urasági hintóban, a bárónő mellett ülve, hagyta el a pap leánya a szerény papi lakot. A két hölgy derült arczczal beszélgetett egymással; hiszen tárgyuk volt hozzá elég.

Nótáriusné asszonyom ez ámulatos tüneményt megpillantván, -124- nosza hirtelen két pofont kioszta két léhütő siheder fiának: egyik «szaladj a hintó után, hová mennek?» másik «szaladj a parochiára, mi történt ott?» Nem sokára visszatért mind a kettő; egyik meghozta, hogy a hintó a kastély udvarára hajtott be; a nagyságos asszony megölelte a kisasszonyt, mikor leszálltak a hintóból, nem is vette le a válláról kezét, míg fölmentek a lépcsőkön; a másik lelkendezve hozta a hírt, hogy a papék szolgálója, meg az egyházfi azt mondták, hogy az egész ház rájuk van bízva most már, mert a kisasszony ezentul a kastélyban fog lakni, sohasem is jön ide vissza.

Szalmás Mihályné asszonyom csak kiejté e szóra kezéből a szakajtó kosarat kotlóstul együtt s összecsapá két első extremitását:

AZ ALÁHÚZOTT SOROK.

Ettől a naptól fogva Szalmás Mihályné asszonyom egy istenáldotta napot sem mulasztott el, hogy már korán reggel fel ne menjen a kastélyba, s ott végére ne járjon az utóbb történteknek.

Mert hogy van a kastélynak egy öreg házfelügyelője, a ki neki jó ismerőse, s a ki azután mindent el szokott mondani, a mi odabenn a kastélyban történik.

Valóságos igaz pedig, hogy Bakó Márton uram soha egy kérdését sem hagyja felelet nélkül Szalmás Mihályné asszonyomnak; csupán abban tartván fenn magának némi kis concessiót, hogy a mit kérdéseire válaszolni szokott, az szabályszerűleg diametraliter ellenkezik a való igazsággal. És ez óriási eltéréseket a historiai adatoktól, sőt gyakran még a költői valószinűségtől is oly quäkkeri igazmondó ábrázattal szokta Bakó Márton uram Szalmás Mihályné asszonyom nyakába varrni, hogy annak teljes lehetetlenség marad a hallottakban való kételkedés. -125-

– Neki kell húzni a parton a kötelet, mikor a gályát átvándoroltatják Európából Amerikába.

Bakó Márton uram olyan komoly ábrázattal adta mindezeket elő, hogy Szalmásné asszonyom esküdni mert volna rá, hogy mind egy szóig igaz.

Egy reggel pedig azzal a kérdéssel zörgette fel Szalmásné asszonyom a jámbor castellánt, hogy:

– Minden reggel el szoktam pillantani a kastély felé, s ma megláttam, hogy a jobboldali kémények is mind füstölögnek, fűtik az eddig nem fűtött szobákat: valakire várnak; kire várnak?

– Tiszta karmazsin veres, arany paszománttal, nyusztkalpag a fején kócsaggal, párduczbőr a hátán.

Bakó uram engedte ezzel a hírrel Szalmásné asszonyomat végig szaladni a falun.

Ödöntől érkezett levél; most már saját irása, Lembergből keltezve, melyben tudatá anyjával, előre küldött futár által megérkezése napját.

Azon nap délutánján Baradlayné asszony befogatott utazó hintajába s eléje sietett fiának a legutolsó állomásig.

A szunyogosi állomásnál bevárta érkező fiát. Ödön megjött pontosan a kitűzött alkonyi órára.

– Már túl vagyunk rajta. Csak, hogy látjuk egymást; felelt az ifju, anyját megcsókolva.

Ott azután meg sem állapodott, átköltözött anyja hintajába, s folytatták együtt az utat Nemesdomb felé.

A kertek alatt volt egy emelkedett domb, melyről az egész alföldi síkság végig látható volt; e domb alja fenyőkkel körül ültetve, miknek sötét lombozata alól egy egyiptomi -127- stylben épült szürke márvány-épület tünt elő, falai az alkony napjától megaranyozva.

A domb alján, a márvány portále előtt oldalvást volt egy kisded emberi lak. Az volt a kriptaőr laka. Ödön kiszólítá őt szobájából.

A sírboltőr előjött a kulcscsomaggal s a kettős vasajtót, mik közül az egyik tömör, a másik áttört munka volt, felnyitva, meggyujtá lámpáját, s levezeté a sírbolt lépcsőin a látogatókat.

A föld alatti félsötétben odavezette őket a legutoljára bevakolt fülkéhez, mely előtt a legutóbb sírba szállt nagy férfi emléktábláján ragyogtak a kifestett, megaranyozott érdemrendek, sorban odavésve a nemesi czímer alá. Ott pihent a kőszivű ember, kit szíve és a balzsamok csodái még holta után sem engednek porrá lenni.

Mikor ott a sírbolt előtt az anya és fia egymás kezét kezükben fogva álltak, úgy érzett egyet mind a kettő, mint ha a fiu minden csepp vére anyja szívén keresztül tenné meg körfutását. Egy eltünt szellemhez beszéltek, s ugyanazon dolgokról beszéltek vele.

Azután megölelték egymást, s azzal visszatértek az élő lények világába.

A kastélyban a régi arczokkal találkozott Ödön. Régi szolgák, vén gazdatisztek, a régi alázatos bókolással: csakhogy e bókolás most még egy fejhajtással alább szolgált. Most már ő volt a család feje.

Anyja arczán sem találhatott semmi változást. Akkor sem volt az hidegebb és szomorúbb, mikor legutóbb látta. Régi már ez a gyász, csak a gyászruha új.

Baradlayné most is oly hideg kimérten szól fiával, mintha most is hallgatná a falon keresztül egy kérlelhetlen -128- alak, ki minden szót megbirál, s minden érzelgést elitél.

Mikor Ödön utiköntösét átváltá, anyja végig vezette őt az apai lakosztályon.

– Most a te rendelkezésedre fognak ezek a szobák állni. Embereket kell elfogadnod, a kik látogatni fognak. Tudod, hogy házunk gyűlhelye sok ismerősnek, a kik jöttöd hirére fel fognak bennünket keresni. Most már házigazda fogsz lenni itten.

– Javainkra férfinak kell felügyelni. Gazdaságunk kiterjedt és sok ágazatú; azt rendbeszedni te neked kell.

– Mint legidősb fiú és teljeskorú, testvéreidnek természetes gyámja leszesz. Mértéket kell tartanod szeretet és bölcs belátás között. Testvéreid lelkületökben nem hasonlítanak egymáshoz, s egyik sem te hozzád: mind a kettőt külön kell tanulmányoznod.

– Házunk nagy nevezetességgel bír e megyében. Határoznod kell, mely állást foglalj el magad? kiket gyűjts magad körül? kiknek légy vezetője?

– Új ember vagy, mindenki fog keresni; minden oldalról fogják próbálni kebledet. Rajtad áll, mit szólj? mit ne mondj? Hallgass-e sokáig? vagy mindig? Kimondd-e az első kérdésre, a mit belül érzesz? Magad menj-e elől, vagy mást kövess?

– Hanem ez az idő rövid. Nehány nap múlva sokan fognak házunkhoz jönni. Atyád rendelte ez összejövetelt. S te nem tudod, sem én, mi lesz ez összejövetel czélja?

– Nem gondoltál arra, hogy mint legidősebb Baradlay, az örökös főispáni szék elfoglalására vagy hivatva?

– Azon indokból ültették oda, mivel a volt főispán beteges volt, nem elnökölhetett. De te egészséges vagy, s csak akarnod kell, hogy beiktassanak.

– Jól sejted. Egyéb okom is volt rá. Tudd meg tehát. Atyád végakaratában kijelenté, hogy halála után hat hétre nyujtsam kezemet az administratornak; az ünnepély, melyre néhány nap múlva családunk ismerősei össze fognak jönni, kézfogónak van szánva.

– Atyád azt akarta, hogy házunknak új oszlopa támadjon, ki elbirja azt a terhet, a mit egykor ő viselt. Tudod, hogy ez a teher egy ország gondja.

– És te azt kivánod, hogy az én vállaim törjenek le alatta, hogy én feleljek meg e tehernek?

– Anyám; te jól tudod, hogy a mit te mondasz: az nekem törvény és szentirás.

– Jó! Tehát megmondom neked, hogy mi az én akaratom. A Baradlay-háznak úr kell és úrnő! úr, a ki parancsolni és vezényelni tud; és úrnő, a ki hódít.

– Ne mondd ki ezt a szót! Huszonnégy éves vagy. Ki tudja, meddig élsz? Az alatt folyvást hallani egy hideg szív üregében ezt a visszhangot: «Soha!»

– Okát jól ismered. Szenvedni megtanultam némán, ez apai, anyai örökség nálam. Én nem panaszkodom. Én hallgatok. Te tudod, mit tesz hallgatni! évtizedekig hallgatni! Okom van nem szeretni senkit. Egyedül a te jó anyai szivedet. Szenvedjünk anyám, tovább. Majd csak megvénülünk mind a ketten. Özvegy asszony és remete fia!

– Oh bizony te nagy bohó vagy, Ödön. Nem lettél te karthausi! Tele a világ szép arczokkal; szeretni való szivekkel. Te is rátalálsz a magadéra.

– No ne mondd; szólt gyöngéden odasímulva fiához az özvegy; – látatlanba ki hozna itéletet? Biró akarsz lenni és ki sem hallgatsz.

– Pedig az, a kit számodra választottam, olyan szép, olyan jó és téged úgy szeret.

– S ha tündérek szépségével birna, s vetekednék jóságban az angyalokkal és volna gyémánt szive, mint neked, hogy fölülmulna téged a szeretetben, – nem akarnám őt ismerni.

– Oh, ne tégy ilyen nagy fogadást! Bizony megbánod. Bizony visszakéred a szavadat. Legalább tekintsd meg az arczképét egyszer. Jer, a szomszéd szobában megmutatom.

Az anya karöltve vezeté fiát a szomszéd szobáig s kinyitva annak ajtaját, előre bocsátá őt.

És akkor maga előtt látta Ödön Arankát, a gyönyörtől reszkető leányt, ki szavaikat végig hallgatá.

Minő hatalma a világnak akadályozna meg két szivet, hogy egymásra ne boruljon ily pillanatban? ki tartaná fel az öröm könyeit, hogy ne omoljanak? mi tiltó szellem állna két égő csók közé, hogy egymást föl ne keresse?

Baradlayné megfogta mindkettőnek a kezét, s elfojtott hangon suttogá Ödönnek:

És mindketten csókokkal halmozák a legszeretőbb anya arczát, kezeit és vállait.

Baradlayné pedig némán, mereven tekintve fel azon arczképre, mely saját menyasszonyi arczképe mellett büszke tekintettel néz le rá a massiv aranyos keretből, magában beszélt hozzá:

– Látod-e ezt? Érzed-e ezt a boldogságot? Nem dobban-e meg kővé lett szived, mikor ily mennyországi látvány mosolyog feléd? Jól tettem-e, midőn ellenkezőjét tettem annak, a mit mondtál? Eljösz-e a nászéjen, áldani vagy kisérteni? – kőszivű nagy ember!

A szomorú özvegy elsuhant közülök; ott hagyta őket boldogságukkal egyedül; van azoknak mit beszélni egymáshoz.

Ő maga pedig szobájába lopózott, elővette irótárczájából azt az emlékezetes iratot, melyet haldokló férje mondatolt irótolla alá, s a mai nap történetére vonatkozó sorokat – aláhúzta veres irónnal.

A KÉZFOGÓ NAPJA.

Nem volt titok, mindenki beszélte már: a Baradlay-háznál hat hét mulva a temetés után kézfogó lesz. Új nevet kap a ház.

Arra a napra közelről és távolból meg voltak híva az ismerősök, egyenesen az özvegy úrhölgy nevében, világosan családi ünnepélyre.

A nevezetes nap délelőttjén egymást érték a minden vidékről érkező hintók a kastély udvarán; pompás és egyszerű fogatok, mik ez úttal nem csupán az erősebb nem contingensét szállították ide: az urak hölgyeiket is magukkal hozták, – és kisasszonyaikat is.

Mindenfelé hire futamodott már, hogy az ifju Baradlay haza érkezett külföldről, s keze még jegygyűrűtlen. Nemes vad! Érdemes a hajhára.

Megérkezett a többi úri rend között Tallérossy Zebulon úr is. Ezuttal ő is rangjához illő pompával lépett fel. A régi hintóra új bőr volt húzva, s a kocsi ajtajára szépen kipingálva a Tallérossy-czímer. És saját négyes fogata pompázott előtte. Igaz, hogy a gyeplüs kimustrált katonaló, az ostorhegyes – sajnálja a lábát, a nyerges cseberbe lép, s a rudas világosan elárulja, hogy eddig lógósnak volt használva; hanem azért megteszik ők a parádét, ha együtt vannak, s csak úgy rázzák a csengetyűt a nyaklójukon, mint a többi gavallérok lovai.

A kocsis mellett ezuttal hajdu is ül. Bár ugyan nem egyforma az egyenruhájuk, de elég zsinóros mind a kettő. Az inasnak piros huszársipkája van; a mi nagyon emeli a tekintélyt. Kár, hogy a kocsisnak nem lehetett olyan bajuszt ragasztani, mint a milyen a többi urasági kocsisoknak van; az a pántlikás kalaphoz illett volna nagyon.

Zebulon sem jött ezuttal egyedül. Magával hozza kisasszonyai -133- egyikét: csinos arczú fiatal leánykát, magasra nyult termettel. Kár, hogy nagyon fűzi magát és hogy nyers kávét szokott rágni, a mitől fehérebb legyen.

A nemes úr ezuttal nem száll le bundástul, mert új kabátja van: finom selyemposztóból, a minek nyakától messze elálló gallérja messziről reklámot csinál falusi remekbe készítőjének; a kisasszonynak pedig szintén selyem wiklere van és marabú kalapja.

– Aztán hallja János! (ez a hajdunak szól, a kit otthon csak tegeznek) mindent jól lepakoljon kocsiról: el ne ejtsd iskatulát; – hallja – mert abba selyem ruha van-Aztán valamit össze ne törjön János, mert pofonütlek – magát. Ha te Karika! nalad van schmukos tarisznya? akarok mondani: ridikül? El ne veszíts ütet: sok draga schmuck bene van.

Egyszerre nagy csengés-bongás támad: ő jön, az ünnepély hőse, Rideghváry; igazán új hintón, igazi ötös új fogattal (telik neki! «repræsentationalis költség» quantum oportet). Ennél igazi huszár ül a bakon s az ugrik a kocsiajtót kinyitni és nyujtja kezét a nagyméltóságu úrnak, hogy egész applombbal léphessen le a földre.

Nem volna igazság a földön, ha nem Zebulon üdvözölhetné ő mlsgát legelőször, midőn a földet éri.

– Hozta Isten nagymiltosagodat, tégedet! Éljen és vivát! Mink is most érkeztük ide: ott fognak ki négy lovamat hintóbul. Gyütem leanykamal izs örvendetes ünnepélyre! Hol vagy Karika? Legidősebbik kisaszonykam! Azirt nem nagyon idős. Még nincs húsz esztendős. Quod est authenticum. Hogy izs hinak csak tigedet? Furcsak neveik vanak kisaszonykaimnak: soha se nem tudok egészen megtanulni. Mar neveikben bene van historicum datum, mikor születtek. Felesigem nagyon olvasot asszonysag. Mindig van ujsag kezibe Allgemeine. Mikor legnagyobik kisasszonykám születe neki, akor volt görög amazon: teczik tudni, Spatar kapitány leánya, Chariclea nagy celebritás, ki sorba kifúrta török hajókat maga oraval -134- hajójának, miért felesig körösztöltete első leánykát Charicleanak. Masodik leanykam neve Karolina Pia: hiszem akor hazasodta fölséges urunk, annak tiszteletire. Harmadik kisasszonykam Adalgisa: akor jatszottak először Normat pesti theatrumban, felesigem látott azt – lozsibul. Negyedik kisasszonykam mikor megirkezte, akor volt bolond vilag: az a Palaczky, teczik tudni? No nalunk is volt egy kis hire; hat a negyedik leánykamat azért hinak Libussanak. No biz ezt sajnalok; de mar nem levehetem rula. No de most mar, hogy bebizonyítsuk jó hazafiusagunkat: a legutolsó kisasszonykanak atunk igazan magyar nevet: «Bendeguzella»; hires magyar vezir utan.

– Hát öt kisasszonyka van, Zebulon bácsi? kérdé mosolyogva az adminisztrátor úr.

– De bizony hat. Vagy csak öt? Mar magam se nem tudok. Hanyan vattok odahaza, mikor együtt vattok, Karika? Csak öten? Nekem úgy teczik, mikor nagyon larmaztok, mintha heten volnatok.

Chariclea kisasszony igyekezett apja historizálásának lőtávolából előre sietni, míg Zebulon úr a lépcsőn fölmentében még az iránt is felvilágosította az adminisztrátor urat, hogy hja bizony öt leány is elég nagy gond; kivalt mikor három már bálbajárni való, férjhez adni való; aztán a nagyságos mama nem mehet velük, mert migrainben szenved, s eként a papának kell őket hordani ide amoda, a hol eladó leányokat mutogatni szükség.

A lépcsőházban elváltak, s a kulcsár és komornyik mindenkinek megmutatta a számára rendelt szobákat.

Az adminisztrátor úrnak rendes, három szobára osztott lakása volt a Baradlay-kastélyban. Az előszobában már várták tisztelői.

Azok közül kiválasztotta magának Szalmás Mihály uramat, kinek különös szabadalma volt, az alatt, míg a méltóságos úr átöltözik, legbelső szobájában legfrissebb mendemondákkal rövidíteni idejét. -135-

– Nos hát, mi a legújabb ujság, Szalmás? kérdé bizalmasan a nagy befolyásu úr hű bizományosától.

– Legnevezetesebb, méltóságos uram, az, hogy Ödön úrfi Oroszországból hazaérkezett.

– Valaki tudatta vele, hogy az öreg úr meghalt, s most már «szabad a csók!»

– Férjhez van adva, sugá titkolózva Szalmás uram. Kéz alatt tudom, de igen jó kútforrásból. A nagyságos asszonynak sikerült a leányt rábeszélni. A vén pap veszedelme megindítá leánya szívét, a nagyságos asszony bőkezű munificentiával látott hozzá. Utoljára is elhatározta magát a leány, hogy férjhez megy egy bécsi referendáriushoz, ki az apja felségsértési perében eldöntő befolyást gyakorol. A referendárius kap sok pénzt, a leány megkapja az atyja szabadságát. A dolog rendben van már. A leányt elvitték már Bécsbe, s a vén pap, a hogy bizonyosan tudom, mert magam láttam, már a mult éjjel haza is érkezett. Ezt én mind legelső kútforrásból tudom.

– Azt nem lehet még tudni; mert még a mióta megjött, el nem hagyta a szobát. Még a legbelsőbb cselédeket sem bocsátja magához közel, s mindenkit igen nyersen elutasít, a ki tapogatózni akar körülötte.

– Beteg bele, azt hiszem; – no majd kigyógyítsuk belőle. Hát az özvegy?

Rideghváry úr apránként átesett porhüvelye külsejének átidomításán ez értekezés alatt. Fekete díszöltözetbe igtatta magát, s el lévén készülve ügyének levátájára, megindult szobájából a czímerterembe, kisérve alázatos udvarlói -136- csoportjától, kik közt beszédes szerepet vitt Szalmás Mihály uram.

A czímerterem ajtajában megint csak bele kellett botolnia a méltóságos urnak Tallérossy Zebulonba, ki elhülledt arczczal jött neki jelenteni, hogy:

– Méltóságos baratom uram, hallod, én igen sok idegen abrazatot latom iteneg.

– De nem izs anyira idegen, mint inkab nagyon izs ismeretes abrazatok, a kik nekem nagyon idegenek.

– Irtem! nem irtem! haragoskodik Zebulon; de bizony megirted, csak miltoztasal szilyel tekinteni. Hisz ez a szala tele van oppositionalis physiognomiakal, kik nekünk ismeretesek, de idegenek.

A nagyméltóságu úr úgy találta, hogy ez valóban figyelemre méltó észrevétel. – Hanem hát abban sincs semmi rendkivüli. A megye minden pártárnyalatú celebritásai igyekeztek tiszteletüket bemutatni az ifju örökös főispánnak. Ez convenientia dolga. Hadd tisztelkedjék mindenki. Nincs mit megütődni a találkozáson.

Azt ugyan szivesen elengedte volna az adminisztrátor úr, hogy zöld asztali incarnatus ellenfelével, Tormándy táblabiró úrral is találkozzék ennél a háznál; hanem hát ez nyilt ház: főispáni lak; mindenkinek joga van itt megjelenni; s utoljára – a többség pokolban is többség.

Zebulon nagyot feszített mellén, mely végig volt rakva hamis gránát-gombokkal.

– Elhiszek aztat! Gyühet nekem Tormandy! Vagyok neki malleus magam! Majd én oda ütök…

De nem mondhatta el, hogy hova üt? mert egyszerre úgy megállt a szó a szájában, mintha föld alatti kisértet lépett volna dicsekedése farkára…

– Á… á… nini… szólt a szemközt találkozó láttára, ki épen akkor lépett be az ajtón. -137-

Tallérossy Zebulon nem hitt egyebet, mint hogy no most itt jön Zách Feliczián második kiadásban, ki karddal reklamálja elrablott leányát, s ugyan levágja, a kit elől-utól talál.

Pedig úgy tetszett neki, mintha a kurucz pap egyenesen az ő testének tartana.

Zebulon érezte bűneinek sulyát. Eszébe jutott, hogy mind az a keserves kínszenvedés, a min ez a pap hanyatt-homlok keresztül esett, az ő fejében ért meg eszmeképen; úgy szólván, ő diktálta azt rá mind; annálfogva is, mikor már szemtül szembe álltak, a legnyájasabb mosolygással ragadá meg a rettegett alak kezét:

– Alazatos szolgaja ides kedves nagytiszteletű urnak! hogy mint szolgál egiszsige!

A pap pedig se nem rántotta elő kabátja alól a rejtett fringiát, se a kezét nem kapta vissza Zebulon kezéből, hanem cordialiter visszaadta a kézszorítást.

– Köszönöm a tekintetes úr kérdéseit. Hát csak meg vagyok a régi bőrben.

No annak ugyan örült Zebulon nagyon. Hanem azért még sem hitt a papnak. Ez azokkal a sas szemeivel nagyon tekintget körül. Ez valakit mást keres, a kit megöljön. Mert egyébért csak nem rontott fel ide, ily ünnepélyes társaság közé. Ezt jó lesz præventiv censura alá venni, s tovább is fogni a kezét.

– Hát hol méltóztata utazni nagytiszteletű úr minden sokfelé? Hallottam: Bécsbe izs volt.

– Igaz; felelt rá a pap nagy bonhomiával, mind Zebulonnak, mind a több odafülelő hazafiaknak nagy bámulatára.

Zebulon nagyon rázta a fejét. Még mindig szorongatta a pap kezét és nem akarta odább ereszteni, míg az egyszer aztán búcsu fejében úgy visszaszorította tisztelt barátja kezét vasmarkával, hogy az sziszegve hagyta abba a kézszorongatást.

(Aldja tigedet az ördög! Mormogá utána Zebulon, egymáshoz ragadt négy ujjára fujva. Vir izs kigyütt körmöm alul – talan?)

– Nos, mit beszélt a pap? kérdé Rideghváry Zebulontól, mikor ismét visszatért hozzá.

– Aj, hiszen bolond papot egészen helyrebolonditotak valahun. Hiszen az most totaliter okos ember.

Rideghváry úr bölcs mosolygásra vonta arczszögleteit s mély bölcseséggel jegyzé meg:

– Ohó, nagyon jól ismerek őtet, méltóságát. Eminens nagy auctoritas. Bizony gratulalom hozza. A hol latom, ni!

S azzal ment a két nevezetes úr a vendégektől telt úri termen keresztül a mutatott díszruhás alak felé.

Rideghváry kétféle emberekkel találkozott; kik vagy -139- mély főhajtással üdvözlék, vagy félvállat fordítottak neki, s elnéztek a feje fölött. Csakugyan nem értette, hogy minek kell ezeknek az utóbbiaknak is itt lenniök? Zebulon ellenben minden oldalról csak eléje mosolygó ábrázatokba botlott. Láthatta, mennyire szeretik.

– De nem latok sehol kisaszonykamat, Karikat; pedig már felöltözte putzba! Nyugtalankodék Zebulon.

– Hiszen veheted észre, hogy még nincsenek hölgyek a teremben, azok mind együtt vannak az úrhölgy lakosztályában, s csak az ünnepély kezdetén fognak kiséretében megjelenni.

– Szokás szerint. A kérő násznagy felszólítja a kiadó násznagyot; arra a kiadó násznagy választ ád; akkor az igent mondó válasz után megnyilnak a szemközti szárnyajtók, s a menyasszonynyal az élén belép a hölgyi kör. Aztán következik a többi.

A két úr tehát feltalálta Gálfalvy Pál urat, a kérő násznagyot, s kölcsönösen kezet szorongatva, elkezdett élczelni a fölös számmal megjelent megyei kuruczokra, kik idejöttek ellenségük diadalához áldozatra vitt igavonókul pompázni, s a mellett nem igen ügyeltek rá, hogy azoknak főcoriphæusa Tormándy mit beszélhet oly meghitten tiszteletes Lánghy Bertalan urammal? Inkább az után tudakozódtak, hogy hol van Ödön?

Az bizony a terem tulsó felében diskurál nagy bizalmasan egy pár magához hasonló fiatal emberrel. Majd idejön, ha meglátja a præsumtiv mostoha apját. Tudni fogja, hogy kettőjük közül melyiknek a dolga a másik üdvözlésére sietni?

De még kellemesebb meglepetés vár reájuk, midőn egyszer csak megzendülni hallják Tormándy ismert stentori hangját, ki csendet kér az «uraim»-tól.

– Uraim, szólt a hatalmas hangú megyei szónok, mindnyájunk -140- előtt tudva van, mi örvendetes ünnepélyre gyűltünk itten össze. E házra új fény fog áramlani a gondviselés által rendelt új családfőben, kit az ég tartson meg sokáig hazánk javára.

(«Ah hisz ez hizeleg! Ez megtért!» suttogá Gálfalvy Pál gróf az adminisztrátorhoz.)

(«Használt neki a multkori négyszemközti szívére beszélés!» suttogá vissza az adminisztrátor.)

– A vőlegény, kit a gondviselés a család élére ifjukora diszében állít…

(«Micsoda?» kiáltá egyszerre mind a három úr, egymás szeme közé nézve.)

– … hogy felhívjam a tisztelt kiadó násznagyot, óhajtja-e ez által a kivánt frigyet megerősíteni, s a menyasszony kezét kezébe tenni?

Ha Tormándy, mint kérő násznagy lép elő, hát akkor Gálfalvy Pál gróf micsoda itten?

És ki fog akkor a kérő násznagynak megfelelni? Hol a kiadó násznagy? Az a főtisztelendő úr volna: de az még nincs is jelen. Micsoda confusio ez?

Pedig még tovább bonyolult a szövevény az által, hogy Tormándy fölhivására Lánghy Bertalan uram lépett elő és válaszolt kenetteljes hangon:

– A mit az ég megkötött, azt csak a síri föld választhatja el. Egyesüljenek, a kik egyek a szeretetben.

Hanem abban a perczben jött a talány magyarázata. A szemközti kettős ajtó megnyílt, ott állt az egész hölgyvendégkoszorú, s annak élén özvegy Baradlayné vezeté -141- kézen fogva az ünnepélyes vendégsereg elé a kért menyasszonyt: – Lánghy Arankát.

Tüneményes szép jelenet volt e két hölgy egymás mellett. Az örömanya és a menyasszony.

Az özvegy fekete ruhát viselt, ragyogó aczélgyöngyökkel himezve, s hosszú fekete csipkeuszálylyal, fején granát-diadém villogott; s volt rajta valami új, valami fényes, a mit még nem látott senki: – arczának mosolygása.

Még csak most tudta meg mindenki, milyen szép ez asszony, e ragyogó napsugárral arczán; egy királynő tekintete volt az!

S a menyasszony, kit kezén vezete: omlatag fehér ruhában, fehér jáczintokkal ékitve, a szemérem hamvával gyöngéd arczán, az érzelem bűbájával pillaárnyalt szemeiben, a hajadoni félelem méltóságával minden mozdulatában; a szépség két ellentétes tökélye egymás mellett.

Az uraságok a meglepetés morajával fogadták a kilépőket. Mindenki előre tolongott.

A terem elején állt egy pompás mozaik asztal, melyre egy arany tálcza volt letéve, s a tálcza csipkekendővel beterítve. A mellett állt a két násznagy; oda vezette Baradlayné Arankát, átadva a leány kezét atyjának.

Akkor a pap feltakarta a csipkekendőt a tálczáról. Két egyszerű karika-gyűrű volt azon: nem újak, viselve voltak már azok. És azután az egyik gyűrűt Ödön ujjára húzta, a másikat Arankáéra, s akkor egymásba tette kezeiket.

Nem volt ehhez semmi mondva: egyszerű volt az egész szertartás, de ez egyszerű jelenetben volt valami olyan fenkölt, hogy az egész társaság, mint egy jelszóra, zendült fel utána egy általános éljen-kiáltásban.

A lelkesült hangzavarban senki sem is hallhatá, mit súghatott az örömanya leendő menyének, midőn azt keblére szorítá és homlokát megcsókolta; s mit rebegett a pap, midőn átölelte leendő vejét. -142-

«Van a ki az imákat meghallgatja az égben, melyek nem tetszenek a földi isteneknek ide alant!»

Még Zebulon is azon kapta rajta magát, hogy torka szakadtából kiabálja a vivátot, s csak akkor vette észre, hogy rossz helyen alkalmazta a lelkesülést, midőn az adminisztrátor úr tekintetével találkozott, mely épen nem volt nyájas. Zebulon megijedt. Hisz neki épen nem lett volna szabad vivátozni. Azzal vélte a dolgot jóvátenni, hogy megpróbálja, vajjon hogyan sikerülne neki magát valami nagyon ostobának tettetni.

– E szerint most kettős kézfogó fog lenni; szólt együgyű ártatlanságot utánzó arczkifejezéssel Rideghváryhoz.

De már ezért az ötletért csakugyan hátat fordított neki a méltóságos úr.

(«Hiszen ez komplott!» dörmögé az adminisztrátor úr, kimaradt kérő násznagyához.)

– Nekünk most rögtön be kellene fogatnunk és itt hagynunk a társaságot; véleményezé Gálfalvy.

– Nem, azt nem teszszük; azzal magamat prostituálnám egészen. Ellenkezőleg: itt kell maradnunk és figyelnünk, hogyan végződik ez a – komédia.

A két úr előre sietett s Rideghváry az elsők között volt, kik Ödönt hálálkodásaikkal üdvözlék. Poligonális arczának minden szeglete iparkodott gömbölyűvé lenni a nagy mosolygástól. Oh azt az ő arczán nem volt szabad észrevenni senkinek, hogy ő tudja azt, mit nevetnek a háta mögött?

Pedig bizony nevettek sokat. Tormándy mélyen meghajolva üdvözlé a vele találkozót s azt mondá neki: «nézze méltóságod, még most is milyen gyönyörű asszony az özvegy».

Ő méltósága csak hümmögött rá; de a mindig hű Zebulon a háta mögött ugyan sietett a toldással.

(«Mar harmaczor lépi meg tyukszememet ez a gróf.» Panaszkodék aztán Zebulon Tormándynak.)

A kézfogót a szokásos lakoma követte a kastély éttermében. Az üléssor berendezésében már sok symbolistica volt kifejezve. Az asztalfőnél az elnöki kettős helyet a vőlegény és menyasszony foglalták el. Ödön mellett ült Lánghy Bertalan, Aranka mellett Baradlayné, a pap után a főtisztelendő, és Baradlaynén túl Gálfalvy gróf, s így váltakozva az adminisztrátor és Zebulon, és a többi ismerős delnők és uraságok, kiknek mindegyike jól tudta a különbséget, a mi a vélt és való sorozat között előállt.

Zebulonnak csak akkor jutott eszébe, mikor Chariclea kisasszonyt meglátta, hogy nini, ez is itt van: hát már most ez minek rakta fel azt a sok drága schmuckot, ha Ödön úrfi a papleányt jegyezte el? Hanem végre ezt is vigasztalására fordította. Van még más két Baradlay úrfi is, s azoknak igen jó præcedens eset bátyjuknak példája, hogy egy igazi gavallérnak mennyire nem szükség vagyonra, születésre nézni. Ez a mai nap eseménye sok titokban sóvárgó kisasszonynak fog új reményekre jogosult érzelmeket költeni szivében.

A lakoma folytán következett a magyar vendégség egyik jellemző harczjátéka: az áldomástorna.

Egy asztalnál ülő, egy palaczkból poharazó ellenfelek iparkodnak egymást ragyogó felköszöntésekkel leküzdeni. Minden toaszt jelen, vagy távollevő személyekre vonatkozik: de motivumaiba bele vannak szőve a napi élet legérdeklőbb mozzanatai; s azokat kiszinezni előáll a pathos, a humor, a bibliai hagyomány; a bor megoldja a nyelvet, s a hallgatagoknak ékesenszólást inspirál; az ifjakat bátrakká, -144- az öregeket melegekké teszi: képződik a jobb és baloldal, és igyekszik egymást leleményes mondatokban, ragyogó ötletekben felülmúlni; kedélyes ellenségeskedés folyik: körmönfont mondatokkal, élczes vágásokkal, minek végén összecsörrenik minden pohár; – jaj a megneheztelőnek.

Csak Ödön marad hallgatag. Ő megtartotta anyja mondását: gondold meg, mikor szólj? mikor mondd el, a mit szivedben érzesz; meddig hallgass? s mind végig hallgass-e?

Egyszerre a vidám toasztozást idefenn a teremben túldörgé az udvaron felzendülő lármás riadal.

Valószinű, hogy Ödönt és menyasszonyát éltetik. A falubeli hivek és jobbágyak lehetnek azok.

– Ez nektek szól. Eredj ki az erkélyre menyasszonyoddal és szólj hozzájuk nehány szót.

Ödön azonnal felállt helyéről, kezét nyújtva Arankának, hogy őt az erkélyre kivezesse.

Az a nagy örömriadal nem a falubeli jobbágyok és hívek nyilatkozványa volt, hanem az adminisztrátor úr gárdájáé.

Kétszáz szemenszedett országos korhely, három szomszédos vármegye nemességének kilökött, kimustrált söpredéke; verekedés, gyújtogatás, lólopás hőstettei miatt börtönjártas nevezetességek; soha ki nem józanodó, rekedt torkú ingyen-ivók, ősi birtokukat elpazarolt jószágkeresők, becsületes atyafiaknak orczapirulással emlegetett korcs ivadékai; bornirt csökönös ósdiak, dölyfös rongyok, sárban meghurczolt czímerek, kik közt előcsahos a huzavona falusi leguléjus, s az iskolakerülő kántor. Ez az adminisztrátor úr nevezetes mobilgárdája, melyet forsponttal hordat össze nagy kerülő földről a megyei székvárosba, -145- elrémíteni, leordítani, leszavazni, s ha kell, le is verni a megyebeli nemes karokat s rendeket; küldi őket maga előtt, viszi őket maga után, ünnepélyes elfogadó tömegnek, diszelgő kiséretnek, sőt még azt is megteszi, hogy felviszi őket Pestre s fáklyás-zenét adat velük magának a főváros közepett.

Ez a gárda volt a mai ünnepélyre is felrendelve, hivatása szerint az alkonyi órákban fáklyás tisztelgést tartani a díszes úri eljegyzett párnak (minthogy a zene még tilalmas) csupán felköszöntő beszéd mellett.

Azonkívül azt is elhitette velük Szalmás uram, Rideghváry főkolomposa, hogy a vőlegény aranyat fog szórni a nép közé, abból ki mennyit elkaphat!

Rideghváry úrnak jutott ugyan eszébe a vett kudarcz után, hogy még az a gárda is a repertoiron van; de megnyugtatta magát abban, hogy hisz annak csak este felé kell előrukkolni; aztán meg Szalmás uramnak csak lesz annyi esze, hogy miután látta és hallotta a történteket, e felől értesíteni fogja hiveit s nem hozza őket ide.

Hanem épen Szalmás uramon múlt a dolog, levén neki az a jó szokása, hogy nem jól érezte magát semmiféle úri társaságban; annálfogva csak a teremajtóig kisérte el a méltóságos urat, onnan pedig elfogyatkozott, leiramodván azon díszes társaságba, a hol maga volt a legkülömb: Rideghváry úr korteshada közé, kik csak egyenesen behajtattak a már nagyon jól ismert tanyára, az ispán udvarára, melyet a kastélytól a park választott el. Az ispán az ilyen látogatásoknál nem is szokott utasítást kérni, tudta már a szokást: egy pár száz vendéget be sem szokás jelenteni. Felnyitotta előttük a roppant nagy pajtát, összeállította az asztalokat, padokat; tulkot, birkát vágatott, hordót üttetett csapra, előszedte az új tányérokat, tálakat, késeket, villákat, kanalakat, s nem csinált magának fejfájást azzal, hogy mikor kiadja és mikor újra beszedi a sok evőeszközt, megszámlálja, hány volt? -146-

Azok már csak Szalmás uramra vártak, hogy neki üljenek a lakomának; ezt Szalmás uram, jól tudva, bánta is akárhogy megy végbe a kastélyban a parádé, sietett, mint rák az iszapba, saját elementumába. Ott legalább asszonyi szemektől sem átallja magát az ember.

A díszes társaság tehát igen jól érezte magát saját társaságában, ott sem hiányzottak a lelkesítő szónoklatok, csakhogy azoknak füszerét nem humor és pathos, hanem virágos káromkodások adták meg. Mondattak hatalmas kitörések a gonosz újítókra: a szűz vállak megterhelőire, a tintás tudósokra, s végül mikor már nagyon jól meg volt vetve a jó kedvnek az ágya, Koppants Mátyás kántor uram előhúzta a zsebéből azt az epithalamiumot, melyet a mai ünnepélyre irt, megröhögtetve annak avas, maszatos, mézgás útféli élczeivel a borbanfőtt hallgatókat. Tetszett az mindenkinek nagyon.

Minek következtében Boksa Gergő, főkolompos, felgyűrve inge ujját kék foltokkal dicsekvő karjáról, nagyot üte az asztalra s így szólt:

– Hallod-e te Szalmás: az is bolond volt, a ki azt találta ki, hogy fáklyával menjünk menyasszonyt látni. Az öregapám se hallott ilyent. Világosnál nézik az asszonyfélét. Én nem bánom, menjünk fáklyával; de menjünk mindjárt, míg világos van, míg a szemeinkkel látunk. Én nem iszom itt hiába – a közügyért.

Az egész gyülekezet rá ordította, hogy jó lesz. Menjünk mindjárt, menjünk, míg nap van.

Hiába szabadkozott Szalmás, hogy ő gratuláló beszédét éjszakának irta, az tele van álló és futó csillagokkal, néma éjszakával és estharangszóval, azt mondták neki, hogy fordítsa nappalra; inkább ha kell neki hozzá a szurokfüst, meggyújtják hozzá a fáklyákat.

Szerencsére akadt köztük egy okos ember, a ki ez indítványt megdöntötte, azzal az észrevétellel, hogy nem jó lesz égő fáklyával mennünk, mert majd ha az aranyat szórják, mind kisütögetjük egymásnak a szemét. -147-

Ez helyes észrevétel volt; de egyszersmind meggyőző indok az elébbeni indítvány mellett, hogy ne menjünk sötétben, mert ki látja meg akkor a földre esett pénzt.

Az indítvány közhelyesléssel elfogadtatván, ős szokás szerint a még ellenvetésekre készülő Szalmás uramat megkapták ketten két lábánál fogva, felemelték a vállaikra; az egyik teherhordó maga volt Boksa Gerő; beszélhetett aztán Szalmás uram, hogy mi indokai vannak nem menni, ha már vitték!

El is vitték ember-háton ülve egész a kastély udvarára, s azután kitörtek roppant nagy éljenriadalban.

Nem is tették hozzá, hogy ki éljen? Nekik csak egy ember az «éljen»: a többit majd elmondja czifrán Szalmás.

Volt is Szalmásnak egy olyan hosszú szónoklata készen, hogy elért a falu tulsó végeig, ha kiereszté. Hanem a mint az éljen riadalra a várt principális és az özvegy menyasszony helyett Ödönt látta kilépni, karján a menyasszony díszű pap-lánynyal, kit ő odafent Bécsben képzelt, régen férjhez adva valami köszvényes bureaucratához: persze, hogy a csizmaszárban veszett egyszerre az egész betanult dictió.

Látta már és értette a dolgot egészen: megfordult itt az állapot. Fordult volna ő is visszafelé, a honnan jött, de a két teherhordó nem ereszté. Utoljára is a tisztelgő hadnak egy csepp ellenvetése sem lehetett az ellen, a mit lát. Ha a sokszegletű úr és matronai jegyese helyett ilyen szép fiatal párt lát maga előtt, hát annál inkább «vivát». Megéljenezték ők azokat, még tán jobban, mint a hogy a másiknak volt szánva.

Mikor aztán a nagy éljenzés valahogy elcsillapult, itt lett volna az ideje, hogy Szalmás uram tolmácsolja a közönség érzelmeit.

Szalmás uramnak pedig egyetlen egy gondolat sem volt a fejében. Az egész beszéd nem ennek a párnak volt szánva: a transpositio teljes lehetetlen. Csupán a kezdő phrasis maradt meg a nyelvén, azt el is indította. -148-

«Ime, szemeitek előtt látjátok ezt a tiszteletetekre megjelent díszes nemesi tábort.»

Ödön közbevágott, s hogy megmentse a jelenet komoly színét, felkapta az elejtett szót.

«Köszönöm kegyetek üdvözlését magam és jegyesem nevében. Én a nemességet csak a szívekben keresem. Nem vagyok a sok beszéd embere; szeretem és követem azokat a kik tesznek. E mai boldog nap megörökítésére ötvenezer forintot ajánlok fel önöknek…»

Falrengető éljen hangzott fel erre a számra. Hirtelenében mindenki azt iparkodott kivetni a fejében: mennyi jut abból egyre egyre?

«Dejszen; morgá magában Koppants kántor, ha a népiskolákat jobb karba helyezik, akkor engem elcsapnak.»

Szalmás Mihálynak kellett volna arra megfelelni, de Szalmás Mihály az napság nem volt többé látható sem földön, sem padláson, pedig mindenütt keresték. Ha megkaphatják, bizony megdöngetik. De nagyon jól elbújt.

Mire aztán a vitéz had az ispán laknál összetörvén minden evő és ivó edényt, bejelenté nemes janicsári haraggal, hogy «eb iszik ingyen – a közügyért!», felkerekedett szekereire és odább állt.

Az úri rend egy része szintén nem várta be a Baradlay-kastélyban az éjt, Rideghváry hivei menekültek a vesztett csatatérről.

A fővezér, az adminisztrátor, még egy végbúcsúra találkozott Baradlaynéval.

– Nagyságos asszonyom. Ma utoljára volt szerencsém a Baradlay-ház vendége lehetni. Ezt még ma reggel nem hittem volna semmi prófétának. Pedig én magamban is van látnoki szellem. Ön, nagyságos asszonyom, fiával együtt eltért arról az útról, melyet a boldogult nagy férfiu, igaz barátom, véglehelletével önök elé diktált, de velem is közölt, mielőtt önnek szólt volna. Önök az ellenkező utat választották. – Asszonyom, emlékezzék ön ez órában mondott szavaimra. Ez az út is elvezet egy magaslatra: annak a magaslatnak a neve «vérpad».

AZ ELSŐ LÉPCSŐ «AMA» MAGASLATHOZ.

«Könnyen lehet a tekintetes úrnak liberálisnak lenni, kinek van háromezer holdja ide lenn alföldben; de nekem van három falum odafenn (közbeszólás: «a holdban») nem holdban, hanem Saros, meg Zemplin vármegyében, a kiből áll gazdagsagom. Aztán ha jobbágyot felszabadítunk, akkor én menjek kapalni mind az öt kisasszonyommal magam? – Ha én parasztnak születtem volna, soha se nem kivánkoznám más lenni, mint paraszt. Az annak -150- valoságos gyönyörűség. Minek akarunk őtet gyönyörüsigitől megfosztani? A ki úr, úr; a ki nem úr, az nem úr. Hát tehet arrul valaki, hogy nem született minden ember nemes embernek? Hát én mért nem születtem grófnak? De azért nem nyughatatlankodok, hogy legyen minden ember gróf. Pedig ez nekem ipen olyan nagy sirelem, mint parasztnak az, hogy nem nemes. – Gondoljunk csak dolog praktikus oldalara. Most is, ha megesik restoratzo, megesik követválasztás, micsoda istentelen nagy pinzbe kerül nemes votizalo publikumot megtraktálni? Hát még ha valamennyi parasztnak mind votuma lesz: nincs anyi bor a világon! (Derültség jobb és bal oldalon.) No micsoda dolog lesz az, ha még paraszt születisü emberek is foglalhatnak el hivatalt? most is ipen tízszer annyian vagyunk, mint a mennyi hivatal jut. Pedig fiatal ember addig nem házasodhatik, míg valami hivatala nincs. A tekintetes előttem szónokló úrnak se fia, se leánya, sem nem felesige nincsen. Nekem van öt, nem felesig, de kisasszony. (Általános derültség.) Ezt tekintetes úr nem ért ugye? Aj! akor én is tudnam lenni liberalis. Azután meg nipnivelis! De minek az a csuda? Nip felnő magatul, ha nem nevelünk izs. Akor volt jó világ, mikor nem tudta más irni, olvasni, csak káptalanba barát; országbiró neve helyett odanyomta kardja markolatát dekretumba spanyolviaszkba. Most még paraszt is tudjon olvasni? Hisz akkor soha el nem hisz, a mit paptul hall. Csak azt is elrontottuk, hogy eddig irtunk törvényeket deakul; minden simplex ember nem belekotorászhatta; most asszony, zsellér, zsidó minden neki álljék olvasni, okoskodni. No majd meglátnak tekintetes karok és rendek, mi kilóg ebbül majd utoljára? Ha azt akarunk, hogy legyen nipnek szabadság, ne agyunk neki aztat; mert a mig nem adunk neki, addig megvan; de a mint odaadunk neki, bizony elveszti aztat. Ragaszkogyunk őseink kilenczszaz esztendős alkotmanyahoz, mert ha csak még ezer esztendeig élvezhetünk is aztat, már azzal is nagyon -151- sokat nyertünk.» (Éljenzés jobboldalon, derültség baloldalon.)

Pleonasmus volna kijelentenünk, hogy ezt a beszédet Tallérossy Zebulon barátunk tartotta azon a historiai nevezetességű megyegyűlésen, mely a nemesdombi kézfogó után harmadnapra a Baradlay főispánok megyéjében Rideghváry adminisztrátor elnöklete alatt megtartatott.

Nevezetes epochalis gyűlés volt az. Az egymással földsarkilag ellenkező vélemények szóvivő hősei adtak ottan egymásnak lovagias találkozót.

Tíz tizenöt távoli megye vezérszónokai, ugyanitt kinevezett «táblabirák», jogosult ülnökei a megyei zöld asztalnak, sereglettek össze jobb- és baloldalról, követve nagyszámú nemesi rendek által. Azoknak egy részét a megyei kormányzó szállíttatá ide fizetett előfogaton, saját költségén, más része jött gyalog, fogadott szekéren, maga kenyerén, szalonnáján.

Az ülés napján már kora hajnalban, daczára a zord időnek, megjelent a megyeház kapuja előtt a fehér és fekete tollas sereg egyszerre. Amaz volt a haladó, emez a maradi-párt jelvénye, s kérte a gyűlésterembe bebocsáttatását. Már pitymallatkor el volt foglalva jobb és baloldalról a melléklóczák minden helyisége, egyedül a zöld asztal hagyatván fel a vezér-capacitásoknak.

De nemcsak fehér és fekete toll díszlett a kalapok mellett; a szűr alatt ott füleltek az ólmos botok és kurta nyelű csákányok is – pro és contra.

A fehér toll pártja annyit megtanult az előbbeni gyülések előzményeiből, hogy mikor kifogytak az argumentumok, in fine finali elé szokott kerülni az ultima ratio, a bunkós bot, olyankor «a ki birja, az marja». Tehát ezúttal ők is elhozták az ellen-argumentumokat, s el voltak rá készülve, hogy ha verekedésre kerül a dolog, verekedni fognak.

Azt is el lehet fogadni, hogy a bőjtöt egyik fél sem valami nagyon ascetai szigorral tartotta meg. Hideg is volt, -152- esős idő; nem is lehet neheztelni azért a kis papramorgóért.

A fehér tollas párt egy erélyes tiltakozást akart keresztül erőszakolni az alkotmányellenes adminisztrátori rendszer ellen. A legragyogóbb szónoklatok álltak készen a karok és rendek felhangolására.

Ennek ellenében a fekete tollas pártnak az a hadi taktikája volt, hogy tizenöt vármegyéből összehordatta a legunalmasabb, a legnevetségesebb szónokokat, a kiknek fárasztó, lapos és baroque beszédei által paralyzálta a fehér toll lelkesítő, gyújtó szónoklatait, elhúzta a határozathozatalt a délután étvágyingerlő késő óráira, félreterelte a tanácskozmányt a napi renden forgó kérdésről, szökésre csiklandá a türelmetlen közönséget – és lopta az időt.

Mind nem használt: a fehér toll helyt állt, nem tágított. El volt mindenki szánva másnap délig is ott várni éhen szomjan a gyülés kimenetelét.

Mert az elnöknek az volt a fő tudománya, hogy a mint egy perczben észrevette, hogy a fekete toll többségben van, a szó közepén ketté vágta a discussiót, s szavazásra bocsátotta a kérdést. Protestálhatott aztán, a kinek tetszett.

Elvégre Tormándy, a fehér toll vezérszónoka is hozzá jutott, hogy beszédét elmondhassa.

Mikor Tormándy elkezdett beszélni, olyankor a fekete tollnak az volt a dolga, hogy rákezdte a zúgást: minden szó ellenmondásra talált, beszédébe kiabáltak; a szónokot az mind nem zavarta meg: ha ellenfelei kiabáltak, ő túlkiabálta őket, ha száz ember ordított ellene, ő olyan hangot eresztett, a mi kétszázat is túldörgött, de elnémíttatni nem engedte magát.

Hanem az megtörtént rajta, hogy mikor így küzdött egy fellázadt zajtenger hullámai ellen, elragadtatása hevében -153- olyan kifejezéseket talált elejteni, a miket mai világban «imparlamentaris»-oknak fognánk nevezni.

A parlamenti tanácskozmányokban a hasonló elragadtatás következménye az, hogy a második rendreutasítás után az elnök megvonja a szónoktól a további beszédet s akkor az leül. Megye-életünkben e helyett más divat volt. – A mint Tormándy egy tősgyökeres gorombaságot elszalasztott az elnöki szék ellen, mint vadat a vizsla, úgy állták őt Tallérossy et consortes, s ordították ellene unisono: «actio! actio!»

S a megyegyűlés rögtön stante sessione elhatározta a kihágó ellen a fiscalis actio megindítását.

Tormándyt ez intermezzo azonban még csak a periodusa constructiójából sem verte ki; hidegvérrel kivette a tárczáját, kivágta belőle a negyven forintot a megyei fiscus elé (ennyi szokott a díja lenni az actiobeli elmarasztalásnak), s folytatta a philippicát. Megint új erőteljes kifejezés jött, megint hangzott Zebulon szava: «actio, actio!»

Tormándy meg sem állt a beszéde közepén; készen tartotta a másik negyven forintot is, dobta a fiscusnak és beszélt tovább. És beszélt és mennydörgős-mennykőzött addig, míg a tárczája kiürült, s legutolsó gorombáskodásnál már a pecsétnyomó nemesi czímeres gyűrűjét húzta le az újjáról s azt veté zálogba a megyei fiscusnak, melyet, mint tudjuk, törvényes szokás szerint, tartozott az elfogadni; de mégis elmondta végig rettentő beszédjét.

Rettentő beszédnek kell azt mondanunk, mert nem kevesebbet involvált, mint a szatmári tizenkét pont paraphrazisát.

Mi volt az a szatmári tizenkét pont? tizenkét üstökös csillag egyszerre az égen, együtt egy dicskört képezők, melynek ragyogó neve «népfenség!»

Még csak e szó kimondása is: «szatmári tizenkét pont», a vihar jelszava volt.

Tormándy végszavait a zivatar nyelte el. Jobbról balról szakadatlanúl dörgő «éljen» és «le vele!» ordítás tölté meg a termet.

Az elnök adminisztrátor izgatatlan kedélylyel ült czifra karszékében, mint egy mumia. Úgy vette ezt az «ensemble»-t, mintha az előadott operában karmesteri minőségben működnék, ki az előtte fekvő partiturából előre látja, hogy mikor jön egy «scherzo», mikor az «allegro»? mikor kell az öreg dobnak a bombardonnal versenyre kelni? s legfeljebb azon botránkozik meg, ha az általános «tintamarre» közepett öreg dob és bombardon nem teljesítik előrevárt animoval rendeltetésüket.

A publikum füledobja ugyan meg van már elégedve a lárma nagyszerűségével; de a mæstrot valami nem elégíti ki.

– Nos, Szalmás? szól a kérdés a karszék háta mögé settenkedő alakhoz.

– A fehér tollasok új manövert csináltak. Eddig mindig azt követték, hogy legbékeszeretőbb embereiket tolták a középre, a kik, ha a mieink valamit akartak kezdeni, az övéiket a verekedéstől visszatartsák. Most pedig megfordították a rendet. A leghíresebb verekedő népet, a béledi korteseket állították a mi népeinkhez legközelebb.

– No, és, a mieink azt mondják, hogy a közügyért szivesen beverik a más fejét; de a maguk fejét nincsen kedvük beveretni a közügyért. Nem lehet őket semmi tettlegességekre biztatni. -155-

Másodszor: a fehér toll nem unta meg délután négy óráig sem a strucztojás-költő forróságot, sem a koplalást, sem a fekete tollas szónoklatokat; Tallérossy beszédein még inkább delektálta is magát.

Harmadszor: a fehér tollas szónokok nem ijedtek meg a fiskális akczióktól: fizettek és szónokoltak.

Negyedszer: a tekintetes rendek meg most hozzá nem akarnak egy kis verekedést improvizálni, a mi szokás szerint a fehér toll ajtón ablakon kimenekülésével végződjék.

Rideghváry megrázta a csengetyűt s elkezdte a hozzá legközelebb állóknak egész csendes hangon előadni, hogy ilyen zaj és ingerültség mellett a higgadt tanácskozás folyama fenn nem tartható; és a többi…; de alig ért mondata közepére, midőn bámulva vette észre, hogy egyszerre elcsendesült minden lárma; olyan hallgatás állt be rögtön, hogy a légydöngést meg lehetett volna hallani.

S ebben a sírbolti csendben kellett neki elmondani azt az elnöki nézetét, hogy ily irtóztató zajban a tanácskozás nem folytatható.

Persze hogy van. A fehér tollnak előre ki van adva a rendelet, hogy a mint az elnök csengetyűjét hallja, mintha elvágták volna a nyakát, úgy elhallgasson minden ember. A fekete toll azután magától elhallgat, mikor látja, hogy a másik elnémult s tulajdon pártfőnöke nyitja a száját beszédre. -156-

E ravasz békekötés egészen kihozta türelméből az administratort. Neki az kellett volna, hogy ordítson mindenki torka szakadtából. A helyett mindenki az ő szájába nézett, hogy mit fog hát mondani.

– Most nincs zaj, mondá epésen; de mihelyt folytatni fogjuk a tanácskozmányt, ismét lesz. A gyűlés szenvedélyessé vált. Én élek elnöki jogommal s az ülést feloszlatom.

Még erre sem teljesült be, a mit kivánt, hogy az elaludt orkánt újra felköltötte volna kihivó szavaival. Készen voltak erre is. Egész hadi apparatusát ismerték. A még mindig háborítatlan csendben egész hidegvérrel válaszolta Tormándy az administratornak:

– Tessék elhagyni az elnöki széket, ha úgy tetszik, de mi akkor helyettesíteni fogunk elnököt és folytatjuk az ülést.

Volt már most aztán zaj is, heves kézmozdulatok is, szenvedélytől hevített arczok is; – tessék elmenni, ha úgy tetszik!

Arczát szigorú redőkbe vonta, öklét lenyomta az asztalra és recsegő hangon kiáltá közbe:

– Ez nyilt ellenszegülés a felsőbbség tekintélyének! Ez törvényszegés!

– S nekünk van hatalmunk e féktelenségnek elejét venni. Ha a karok és rendek az ülés feloszlatásának ellenszegülnek: én fegyveres erővel fogom önöket szétoszlatni.

(«De én elébb hadd megyek ki»: szabódék Zebulon, ki ezt már mégis jobb szerette volna a karzatról nézni.) -157-

– Mi pedig be fogjuk várni ezt az erőszakot! mennydörgött rá vissza Tormándy, s keresztbe fonta mellén karjait, úgy ült le helyére, daczosan tekintve az adminisztrátor szeme közé.

A kettős szárnyajtó az elnöki szék mögött a főispáni termekbe vezetett. A gyűlésteremmel szomszédos szobában voltak elhelyezve a megyének mindenünnen összegyűjtött hajdui, pandurjai, pusztázó hadnagyai és csendbiztosai, állig, sarkig felfegyverezve. Ezen a napon ünnepjük lehetett a zsiványoknak hetedhét határban.

Tehát a fegyveres megyei őrség ott várt a jeladásra a szomszéd teremben, kivont kardokkal, szuronyos fegyverekkel, s a szomszéd kaszárnya udvarán lábhoz tett fegyverrel állt reggel óta egy zászlóalj katonaság, hogy ha netalán a megyei karhatalom nem elég.

– Tehát legyen meg, a mit önök kivánnak! – kiálta Rideghváry s azzal hátra fordult. Főbiró úr, tegye ön kötelességét!

Az a főbiró és nehány körüle csoportosult tisztviselő Rideghváry teremtményei voltak. Elszánt, vakbuzgó emberek.

A mint Rideghváry parancsa hangzott, a főbiró felnyitva az elnök mögötti ajtót, bekiáltott a készen álló fegyveresekhez:

És azzal maga a legkomolyabban véve az elnöki parancsot, kirántá kardját s tisztviselő társai élén megrohanta a zöld asztal mellett ülőket.

Az első meglepetés perczében azt hitte mindenki, hogy az talán csak mégis tréfa. Az ónodi gyűlés óta nem történt az, hogy tanácskozó hazafiak egymás ellen kirántsák kardjaikat bárminő gyűlésteremben; csak akkor szörnyedt el mindenki, mikor a vértől elborított alakokat látta tántorogva székeikről felugrálni, tisztes, békés, ősz -158- hazafiakat a zöld asztal mellett megsebesítve, a földre letiporva, s a vértől fecskendő kardokat a légben.

Hanem a másik perczben aztán az elszörnyedésnek más hangja is támadt. A zöld asztal ülnökei szintén kardot viseltek oldalaikon, fiatal joggyakornokok ugráltak segélyükre az ősz táblabiráknak, s támadt egy oly ádáz ordítás, kardcsattogás, dulakodás a gyűlésteremben, a minőnek soha hírét sem hallotta senki, és mindez az adminisztrátor úr legméltóságosabb színe előtt és jóváhagyásával.

Hanem az már azután nem a méltóságos adminisztrátor úr jóváhagyásával történt, hogy nehány percznyi tusa után a főbirót és fegyveres társait a rájuk visszaröffent fehér tollas nemes fiatalság a szögletbe szorítá, kardjaikat kiverte kezeikből, s a legrövidebb úton az ablakon keresztűl kiadogatta őket a teremből. Biz azok nem tudni, hogy értek le?

A méltóságos úr hasztalan tekintgetett hátra az ajtó felé, hol maradnak az emberei? Más is bámult azon eleget, hogy nem jönnek sietve! A félig nyilt ajtón átlátszik szuronyaik villogása, még sem jönnek; hallhatják idebenn jól a kardcsattogást, dulakodást, még sem jönnek.

Egyike volt ez a sors véletlen, emberi ész által ki nem gondolt intézkedéseinek, a mik, ha nem élő, emlékező emberek szeme láttára történtek volna, a szkepszisz azt mondaná rájuk, hogy «Theater-coup».

Abban a pillanatban, a melyben a gyűlésterem ajtajából a főbiró bekiáltott a pandurokra: «utánam pandurok!» a főispáni lakosztály belsejéből, az ellenkező ajtón egy ifjú délczeg alak lépett ki e szobába.

Teljes díszöltözetben, mely egyúttal gyászpomparuha -159- volt, fekete bársony dolmány, sötét granátszín mente, kék róka prémmel, ugyanolyan kalpag fejébe nyomva, fekete gémforgóval, minden boglár, csatt és menteláncz öltözetén sötétkék oxydalt ezüstből; széles díszkardja övkötőstől együtt jobb kezében; sietett, kardját már nem volt ideje felkötni.

Mielőtt a fegyveres megyei szolgák a főbiró parancsát teljesíthették volna, útjokat állta; kardját tokjából ki sem húzva keresztültevé előttük.

A fegyveres nép egy perczre meghökkent; nehányan haragosan fordíták feléje szuronyaik hegyét. Ki ez? Hogy meri útjokat állni?

– Hüvelybe a kardot! monda szigorúan az ifjú, kardjával leütve a várnagy kardját. Takarodjatok ki a folyosóra.

A várnagy egy szót súgott a panduroknak. Azok között is sok öreg legény volt, a kik ráismertek az előttük állóra; ez az ő örökös főispánjuk, holnapi és holnaputáni uruk; a mai csak zsellér itten; – a puskák vállra emeltettek.

– Távozzatok innen! monda nekik Baradlay Ödön, és azután várjatok további parancsra; ha én foglak híni, akkor jőjjetek.

A vén legények fejeiket hajtogatták. Tetszett nekik ez a parancsolat. Hiszen ők is jobb szerették azt így.

És azzal sietett Ödön a gyűlésterembe, hol ádáz tusa és kardcsattogás hangzott.

Mikor aztán a vérengző főbiró és satellesei az ablakon kidobattak, mikor az egész felháborodott tömeg aggódva, türelmetlenkedve leste a szárnyajtó nyilását, honnan a fegyveres karhatalomnak kelle előtörni, honnan az adminisztrátor boszús tekintete erőszakkal idézte volna elé a főbirójára nézve úgy is elkésett segélyt: akkor ugyanazon az ajtón belépett a terembe egyes egyedül – Baradlay Ödön. -160-

Délczeg, megdöbbentő alak volt az e pillanatban. Arcza égett a fenkölt haragtól, szemeiben szikrázott felháborult lelkének minden nemes indulatja.

Feledékenységből volt-e, vagy szántszándékból? föltett kalpaggal lépett a terembe, úgy járult az elnöki szék elé.

Rideghváry féloldalra dülten nézett fel reá, riadt tekintettel, jobbjával a karszék támlájába fogózva. Olyan volt, mint mikor a sakál találkozik India fejedelmi tigrisével az őserdőben.

A megye zöld asztala kiontott vér tócsáival fedve, jegyzőkönyvek, szétszórt okiratok vérrel befecskendve; tisztes férfi alakok társaiktól ápolva, kik széttépett zsebkendőkkel kötözgetik be sebeiket, dühtől és szenvedélytől kikelt arczok mindenfelé, az asztalra dobva egy kettétört véres kard.

– Ki cselekedte ezt? kiálta csengő szóval az ifju Baradlay, megállva az elnöki szék előtt. – Ki tette ezt? rivallt ujólag az adminisztrátorra.

– Én önt felelőssé teszem ez átkozott történetért, a mit krónikánkból semmi köny le nem moshat soha!

– Engem? szólt Rideghváry, s ebben az egy szóban düh, kevélység, rettenet és bámulás volt kifejezve.

És azzal megfogta jobbjával az elnöki szék ódon faragványú támlányát, egyet rázott rajta, indulata korlátozhatlan hevében.

– És most – hagyja ön el e helyet. E szék az én őseim széke. Ön ebbe a főispán betegsége tartamáig lett behelyezve. A főispán meggyógyult!

A ki ismeri a magyar gyűlések jellemzetes kedélyét, az emlékezni fog akárhány hasonló jelenetre: hogy egy rokonszenves alak egy pillanat alatt megfordít, meghódít mindenkit, összeolvaszt, egybeforraszt ellenséget, jó barátot, ledönt minden érvet, okoskodást, ellenszenvet, önérdeket; ragadja magával egyetlen tömeggé alakítva az egész közönséget, – azt sem kérdi tőle senki: hova?

Rideghváry saját párthívei, saját kolomposai, saját megfizetett bérenczei arczáról olvashatá le, hogy itt az ő uralkodásának vége. Innen neki pusztulni kell.

Szégyentől és dühtől sápadtan kelt fel elnöki székéből, még egy átokverő tekintetet jártatva végig az egész gyülekezeten, s akkor ezt sugá kegyetlen, boszúszomjazó arczczal az ifju fülébe:

Ödön megvetően nézett rajta végig, ő tudta anyjától, minő magaslatot igért neki Rideghváry.

A hatalmas úr eltünt s az elnöki széket elfoglalá az örökös főispán, a megyei karok és rendek kitörő örömriadala közepett. Most aztán levette kalpagját.

Eljárása, igaz hogy nem volt korrekt, mert még nem volt beiktatva főispánnak, s addig nem is lehetett igazi főnöke a megyének; hanem az a lelkesült üdvözlés, mely őt minden oldalról fogadta: – az igazi volt. Az megadta rá a sanctiót.

Elhatározása nagy merészség volt; mind magára, mind a megyére, mind az egész országra, sőt az egész korszakra döntő, elhatározó; de sikerült.

Az a hely, a hova leült, forduló pontot képezett a történetben. Akármerre vezessen az, nagy idők kezdő pontja volt, s szív kellett hozzá, hogy arra a pontra valaki leüljön.

Hogy mi történt a gyűlésben tovább? az már a krónika dolga. – Hanem a nap diadala Baradlay Ödöné volt. -162-

TAVASZI NAPOK.

A régi kor természettudósai beszélnek egy csodaállatról, a melynek neve «krák».

A krák egy töméntelen nagy tengeri állat, mely lenn a tenger-feneken lakik, s melynek néha-néha eszébe jut a vizek szinére felemelkedni.

Mikor aztán rengeteg nagy háta felmerül a hullámok közül, befedve tengeriszappal, tele nőve tengeri fügével, tengeri tulipánnal, korallerdővel, akkor a penguinok, kormoránok azt gondolják, hogy ez valami új sziget, odatelepednek, ott fészkelnek, rondítanak a hátán; a krák engedi azt békével.

Időjártával aztán belepi a fű a hátát; a hajósok meglátják: ni milyen szép zöld sziget! kikötnek rajta, birtokukba veszik, házat építenek rá; a krák mind ezt tűri szépen.

Azután elkezdik a hátát fölszántani, bevetik árpával; a krák engedi a hátát szántatni, boronáltatni; legfeljebb akkor, mikor tüzet raknak rája, gondolhat annyit magában, hogy milyen nagy baj az, mikor egy ilyen nagy állat nem tudja a hátát megvakarni.

A hajósok mindig jobban találják magukat rajta, már kutat is ásnak a hátán s ugyan örülnek rajta, mikor víz helyett zsirt meregetnek fel a kútból. A krák engedi szivattyúztatni a zsirját, hiszen van neki elég.

A hajósok a gazdag szigetre raktárakat építenek, vámot, rendőrséget importálnak rá, talán még részvénytársulatokat is alapítanak föléje. Egyszer aztán, mikor már az eleven húsáig lefúrtak, a krák azt gondolja, hogy de már ennek fele sem tréfa, s visszaszáll a tenger fenekére. Vele együtt madár, ember, hajó, raktár és részvénytársulat. -163-

… Be ne csapd a könyvet, ideges olvasóm! Nem viszlek ki az utczára, nem mutogatom meg neked a feltört kövezeteket, a hevenyészett torlaszokat, nem kisértetem veled utczáról utczára a legelső sebesültet, a szabadság legelső martyrját, kit társai véresen, haldoklón vállaikra vettek, s úgy mutogatták a népnek végig a városon; mi csendes, biztos helyről fogjuk az egészet hallgatni, s nem lesz semmi bántódásunk.

Plankenhorsték termei ezen a napon is tömve vannak a régi ismerősökkel; csakhogy zongoraszó és medisance helyett az utczáról felhangzó népzaj és a távoli fegyverropogás mulattatja őket.

Olyan sápadtak ez uri alakok most, s riadt tekintetük kérdezi egymástól: valjon mi történik odakinn?

Az történik, hogy egy alvó óriás szempilláinak fölemelésével egy egész történetvilágot, annak minden nagy emberével együtt, elűz; ti csak álmodva voltatok!

A büszke urak ezuttal decorálatlanul, s a délczeg úrhölgyek ezuttal kifestetlenül ülnek, járnak, kelnek, s tekintgetnek félve az ablakokra és hallgatóznak az utczára és beszélnek egymással suttogva: mi lesz a mai nap vége?

Az idő estére jár; a szobák sötétedni kezdenek; de senkinek sem jut eszébe lámpákat gyújtatni ide benn; a zaj, a sortüzelés döreje rázkódtatja az ablakokat. Minden új alak, ki érkezik, új rémhírt hoz.

A martialis termetű élelmezési főtiszt, ki máskor úgy kommandirozott a társaságban, mintha generalis volna, most suttogva beszél és lenyírt barkóval jár, hogy katonás kinézését eltagadja; a kövér Medicinalrath egy szögletben ül és bámul maga elé mereven, s felriad, valahányszor -164- egy ajtó csapódik be a háznál; a concipista extra statum le-leszalad a lépcsőn, hogy majd valami új hírt hoz, s meg csak visszajön egy percz mulva, hogy nem lehet odább menni.

Végre érkezik valaki onnan kívülről: a polizeidirektorsági titkár. Már jelmeze elárulja a rossz világot odakinn. A herczegi fenkölt viselet helyett most egy ócska zubbony van rajta, minőt a munkások viselnek; arcza halavány, mint a kréta.

Egyszerre odatódul hozzá az egész társaság, a mint álöltönyében ráismernek.

– Nos? leverték őket? kérdi legsürgetőbb sietséggel az élelmezési magas úr.

– Nem birnak velük, felel a kérdezett remegve; – most jövök a rendőrségi főigazgatósági épületből. A nép betört; a Justitia szobrot ledöntötték az épület homlokáról, az ablakvasakat kifeszegették, a censura-hivatalban mindent összetéptek. Magam is csak blouseomnak köszönhetem, hogy megmenekülhettem.

– Nem rabolnak-e? nyögött közbe a szögletből a potrohos Medicinalrath, kit otthonhagyott pénztára aggasztott keservesen.

– De hát, Istenem! nem tudnak több katonát küldeni ellenük? rebegé pianissimo a stentor hangú uraság.

– Van ott elég katona, biztosítá őt a rendőrtitkár; hanem a császár nem akarja, hogy vérontás legyen. Az eddigiért is kárhoztat.

– De hát, Istenem! minek kérdezik azt a császártól? Mikor annak olyan jó szive van! bíznák a katonákra!

– Hát tessék oda menni! Biztatá őt boszúsan a titkár. De mikor a katonák úgy lőnek, hogy egész sortűzből egy golyó sem talál. Magam szemével láttam a Mihály-téren, mikor a tüzérek a sárba dugták az égő kanóczokat, s kimondták, hogy nem fognak a népre lőni.

– Éppen azért siettem ide, hogy önöket értesítsem -165- a történtekről. Én részemről azt hiszem, hogy a nép dühének vannak kipéczézett házai, a mikben Rothschild millióiért sem szeretném a legközelebbi éjt tölteni.

– Ön azt hiszi, hogy a mi házunk is azok közé tartozik? Kérdezi Plankenhorstné.

Az élelmező úr nagyon kezdett tudakozódni, hogy nem lehetne-e civilruhákat kapni a háznál? Bizony nem szolgálhattak neki egyébbel, mint inasruhákkal. Már pedig a Plankenhorst-család livréeje nagyon rossz passepartout volna ehhez az utazáshoz.

De ismét jött egy új alak. Ez már nem jött, de bebukott. Alig lehetett ráismerni: ez a talleyrandi finomságú államkanczellári referens, ki ezuttal egész contenantiájából ki van zavarva. Kalapja oly laposra verve, mint egy palacsinta, kabátjának félszárnya letépve, a hátán egy sáros tenyérnek félreismerhetetlen nyoma, az orrán egy indiscrét találkozás surlódásának véres sebhelye. Lélekzete is elfult.

– Oh, csekélység, csak egy kicsit agyon akartak ütni. Valamelyik rám ismert, elkiáltotta magát: «ez is spion!» s abban a perczben a kalapom ilyen lett, ni. Szerencsémre néhány diák kiszabadított s egy Durch-hauson keresztül megmenekültem.

– Ugyan kérem, nem rabolnak még? tudakozódék a Medicinalrath a szegletből.

– Az ördögbe is! inkább nagyon is adakozó kedvükben vannak. Menjen csak le hozzájuk. – Ugyan kérem, nagyságos asszony, adasson nekem egy darab angol flastromot, a mivel az orromon ezt a lehámozást beragaszthassam. -166- Az nekem most igen jól fog illeni; legalább nem ismernek rám olyan könnyen az utczán.

– Hogyan? Ön újra ki akar menni? Kérdé aggódva Antoinette asszony, mialatt a kis államférfit boudoirjába vezette, hogy az angol tapaszt megkárosított profiljára ragaszsza.

– Sietnem kell! suttogá bizalmasan a duodez nagy ember. Előfogatokat és relaiseket kell megrendelnem az államkanczellár számára.

– Bizony itt nem is maradok. – Tanácslom, önök is, – a mint szép szerével lehet…

– Majd meglátjuk, szólt Antoinette asszony egész nyugodtan, s azzal hagyta futni a kicsiny urat az orrára ragasztott fekete flastrommal.

Az élelmező úr még vissza akarta tartóztatni: ne menjen; hát ha agyonverik?

– Több eszem lesz. Én fogom legjobban kiabálni, hogy «le Metternichchel! éljen az Aula!»

Az utczákon a zaj egyre nőtt, benn a szobákban egyre sötétebb lett; az élelmezési úr az égre kért mindenkit, hogy valamikép gyertyát ne gyujtsanak; hadd higyje a nyers tömeg odakinn, hogy itt már nincs senki idehaza.

Pedig ugyan együtt volt az egész florilegium. Ez a ház volt a pivotja a vert hadnak.

Menekülni, vagy itt maradni? Voltak félénkek, kik a futást tanácsolták, s még félénkebbek, kik nem mertek a futáshoz kezdeni. Hiszen a tenger van az utczákon! A néptenger.

Az alkonysötét daczára is ráismert mindenki. Polygonalis arczvonásai s fejének félszeg, daczos hordozása körrajzokban is ismeretessé tette őt. Rideghváry volt. -167-

Megjelenése bizalmat gerjesztett a megfélemlett társaságban. Ez a hidegvérű ember imponál mindenütt, hol gyöngébb szivekre akad.

– Hír van elég, felelt az szárazon. A legelső és legbizonyosabb az, hogy Metternich leköszönt.

– Egy óra mulva köztudomású dolog lesz. Tőle jövök. Leköszönése elfogadtatott, s e nagy ember a jelen pillanatban csak azon tanakodik, hogy mily álöltözetben, milyen kocsin és melyik vonalán a városnak meneküljön a világba?

– Álöltözetben! rebegé a martialis úr, s még azután is járt a szája, mikor már nem beszélt. Valószinűleg azt mondogatta magában, hogy milyen boldogság, a kinek mostan egy rossz kaputja van.

– Itt a plakard a zsebemben, melyben tudtul adatik, hogy a rend fentartására a diákok és a polgárok a polgári fegyvertárból felszerelendők.

Rideghváry valóban mutatott egy zsebéből kihuzott falragaszt, melynek az egész társaság neki esett s igyekezett annak tartalmát a sötétben kibetűzni.

– Eddigelé tizenkét ezerre mehet a fölfegyverzett diákok és mesteremberek száma, folytatá kegyetlen nyugalommal Rideghváry. Az éjjel utczaharczot és torlaszviadalt várhatunk.

– De isz én tudom, hogy nem várom, dörmögé az élelmező úr. Én odább állok.

Sietett mindenki mentül rövidebb szertartással bucsúzni a ház asszonyától. Még most csak a zápor van odakinn, de már a mennykőhullás is közelít. Mindenki mondott valami helyet, hogy hol fognak remélhetőleg találkozni.

– Hát ön hová fog menni? kérdezé Antoinette asszony a sokszegletű úrtól.

Azzal kezet szorított az asszonysággal, s utolsó volt, a ki termeit elhagyá.

Azért meglehet, hogy első volt, a ki Bécsből megszökött; tán csak nem akarta senkivel tudatni, hogy hová.

A martialis úr azután odalenn a kapusnál mégis csak talált egy ócska, foltos polgári felöltőt, valami fiakkerköpönyeget, mit nagy pénzen megszerezve, beleburkolá becses személyét s ez áljelmezben kimenekült az utczára. Ki tudja, hova sodorta el a népár.

A potrohos Medicinalrathnak semmi kedve sem volt az expeditóhoz. Ő futni nem tud, s ha valahol odaszorítják a falhoz, szörnyet hal. Olyan ember, a ki háromnak a peripheriáját foglalja el a világban, ne mutogassa magát olyankor, mikor minden ember helyet kér a földön.

– Kedves jó barátom, szólt a kapushoz, megczirógatva annak orczáját és megkenve tenyerét bankjegygyel; van itt ebben a házban egy kiadó pinczeszoba. Rejtsen el engemet oda. És ha találnak jönni a vérengzők és fel akarnak kutatni mindent: mondja nekik, hogy abban a szobában egy szegény szabómester lakik; fessen az ajtóra krétával egy nagy ollót. Mondja, hogy egy szegény éhenkórász szabó lakik ottan, a kinek a felesége ragadós himlőben fekszik. Akkor nem fognak bejönni. Ugy-e megteszi ön, kedves, édes házinspector?

– Ki tudja, meddig tart ez a rummli. Én nem szeretném, -169- ha azt abban a pinczeoduban kellene végig várnom. Megmentem én a nagyságos urat, úgy, hogy a hajaszála sem görbül meg, csak bízza rám magát.

– Oh, mentsen ön meg, akárhogyan. De mégis szeretném tudni, hogyan? Mert lássa ön, futni nem tudok. Nem birnak a lábaim. Bérkocsi pedig egy millióért sincsen.

– Itt iszik a szomszéd korcsmában két halotthordozó, a hordágy az ajtó elé van téve.

– No igen. Ambulance. A hatóság felebaráti elővigyázatból kirendelte őket a lármásabb utczákra, hogy ha valakit agyonlőnek, szedjék fel és vigyék a közkórházba. Hisz ez igen szép gondoskodás. S minthogy ebben az utczában éppen senkit sem lőttek agyon…

– No igen, az egészen fedve van; senki sem tudja, mit visznek benne? Azok jó borravalóért elszállítják nagyságodat a közkórházig, ott kap halottas szekeret, a mi megint elviszi a vámsorompóig, onnan azután tetszetősebb alkalmatosságon útazhatik odább.

Azonban nem volt válogatásra való idő. Az utcza tulsó végéről újabb néptömeg jött hömpölyögve s az eddigi zajon keresztültörő folytonos rivalgással jelentve közeledtét. Jó volt menekülni.

Rá állt az indítványra. Borzasztó ekvipázs az a hordágy; de inkább élve benne, mint holtan.

A kapus úgy kaczagott rajta, mikor elexpediálta, hogy a két vékonyát tartotta a tenyereivel, hogy szét ne dűljön nevettében.

Hát odafenn a teremben nem hallották-e ezt a közeledő rivalgást? valami idegenszerű csattogás, csörömpölés követte azt. -170-

Alfonsine kétségbeesve rohant ki szobájából anyjához e félemlítő zajra; odafutott hozzá, de meg nem ölelte; oh, ez a két hölgy nem szokta egymást megölelni.

Alfonsine bámulva nézett anyjára. Azt hitte, megtébolyodott. Volt rá hajlama.

Antoinette asszony pedig rendeletet adott inasainak, hogy gyujtsanak meg minden lámpát, rakják a kargyertyatartókkal együtt a nyitott ablakokba. Azután letépette ágymennyezete fölül a fehér atlasz függönyöket, aranyozott rúdjaikkal együtt, s kitüzette azokat háza erkélyére két felül, mint két fehér lobogót.

Azután két fehér mellszalagot bokrozott össze, egyet magára öltött, másikat Alfonsine vállára tűzte, s mikor a hömpölygő néptömeg legviharosabb ordítása hangzott lenn az utczán, kihurczolta magával az erkélyre félalélt leányát s elkiáltá magát a tömeg fölött éles, felcsendülő hangon:

És a mennydörgő néptömeg ezerszeres éljenkiáltása felelt szavára. Kalapokkal, kendőkkel üdvözlék vissza, és a hány tömeg elvonult a kivilágított Plankenhorst-palota előtt, lelkesült viváttal köszönté fel azt, míg az átelleni ház ablakait csörömpölve töré össze. Annak a háznak a gazdája bizonyosan ott van most a barrikádokon elfoglalva, s nem jöhet az ablakaiba gyertyát rakni; hát biz azokat beverik. – Hanem Plankenhorst «vivát»!

Gyermekkorától fogva igen félénk kedély, melyet még gyámoltalanabbá tett az ifjukori életmód, a szüntelen mástól függés. Hozzá volt szokva, hogy akaratát mindig alárendelje a másénak, előbb szülői, azután főnökei, – végre szeretője akaratának.

Most azután, mikor mindazon támaszokat, a kikhez eddig tapadt, egyszerre elseperte a vihar; mikor a monumentális nagyságok, kiknek szobrai képezték «lares et penates»-eit, szétrepültek, mint polyvatöredék: Jenő úgy érezte magát, mint a ki maga is semmivé lett.

Az egész napot lázban tölté, s bezárkózva szobájába, ott járt alá s fel nyugtalanul. Még csengetyűje zsinórját is elmetszé, hogy senki ne háboríthassa jöttével.

Az utczai zaj, a fegyverek dörgése minden idegét folytonos reszketésben tartá; feje elkábult, képtelen volt gondolkozni: nem bírt eszmélni arra, mi történik?

A szabadság, az új korszak nagy jelszavai nála nem találtak hitre. – Lehetetlen azoknak győzni valaha.

A kikkel ő megszokta, együtt élni, azok közt nem találkozott ez eszméknek egyetlen egy barátjával sem soha. A népben pedig nem volt hite.

Az utczai harcz zaja tudatá vele, hogy ez a nép most valamit cselekszik; de ő nem tudta, hogy mit tett? Talán őrjöng? Talán boszút áll? – Talán győz is. – De hogy mire megy diadalával? az iránt nem volt semmi eszméje.

Mi történt vele? Talán idején elmenekült? Talán védelemre talált? De hátha nem?

Hiszen környezete elég hatalmas volt; – de hátha ez a környezet magát sem tudja többé védni?

Sokszor úgy jött neki, hogy ki kellene mennie az utczára és elsietni a Plankenhorst-házhoz. Mindig visszaborzadt tőle. Az utczákat kartácscsal seprik most, a kövezetből barrikádok emelkednek; hova indulna el ő, túlfinom idegekkel, e minden ízében reszkető testtel, ez -172- izgalombeteg szívvel? És mit segíthetne ott? Soha még csak fegyver sem volt a kezében. Őt nem ereszték soha vadászni, mint bátyáit. Ő csak rajzolni, zongorázni, szépen írni tanult; kard sem volt kezében soha.

S mentül tovább haladt a nap, a lázforrongás kinn az utczán annál magasabbra nőtt és Jenő aggodalmai annál félelmesebb alakot öltöttek Alfonsine miatt.

Este kilencz órakor már nem állhatta tovább e kínlódást. Elhatározta magát, hogy kimegy és fölkeresi Alfonsine lakát. – Ha meg nem védheti is, legalább együtt vész el vele.

Oh, a bátrak, az erős idegű emberek nem tudják megitélni, mily óriási heroismus kell ahhoz, mikor egy ideggyönge ember elszánja magát, hogy oda menjen a veszély közé, mit az erősek kinevetnek, föl sem vesznek, de melynek jelenlététől a beteg kedély pokolbeli kínokat szenved! Nem a bátraké: de a félénkeké a pálma, kik rettegnek, reszketnek a golyófütyüléstől, de azért mégis neki mennek – becsületért, – szerelemért, – hazáért, – asszonyért!

Minden védőeszköz nélkül ment le az utczára: maga sem tudta, hogy mi fog vele történni, ha lenn lesz?

De ez egészen más áradat volt, mint a minőt ő szobájába zárkózottan képzelt magának.

Nem egy dühöngő vérszomjas csapat, hanem egy örömében őrjöngő tenger fogadta magába.

Öreg és ifjú, úr és napszámos, kofák és úrhölgyek, diákok és katonák egy gomolyba keveredve, egymás nyakába borulva, egymást csókolva, sírva, őrjöngve, ordítva, tombolva, rekedtté kiabálva torkaikat a «szabadság» nevével. Diadal, diadal! hangzik mindenfelé, röpívek adatnak kézről-kézre, egy-egy szónokot felkapnak a légbe, -173- hogy olvassa el a népnek a legújabb fejedelmi határozatot, aztán a szónokot agyonölelik, agyoncsókolják, s hömpölyög az ár, míg új hír jön, új beszéd, új kitörése az örömnek. A nép öleli a katonát, ki egy óra előtt sebeket ütött rajta, csókolja a megnémult ágyút, éljent ordít annak, a kit gyűlölt, csak a fehér kokárdát lássa kalapja mellett, s nagy betűkkel írja a házak falaira: «szent a tulajdon!»

Jenő maga is elkábult az örvénylő árban. Nincs annak az érzésnek neve, a mi ily pillanatban végigömlik az egész tömegen. Mintha villanyfolyam volna, megérzi azt, a ki egyszer belejutott a bűv-lánczolatba, s a diadal mámora elüli még annak a keblét is, a ki ebből semmit sem ért. Hallotta Jenő, mint kiáltották ki az öröm kaczagó sirása mellett oly nagy emberek bukását, kik egy halhatlansággal emelkedtek ki az eddigi világtörténelemből, s őt is megragadta az a titkos delejzet, minek nem tudom a nevét, midőn azt hallá, hogy ez örök nagyságokat, mint krétarajzot törülte le egy tenyérhúzással a historia lapjáról a mindenkinél nagyobb óriás: a nép.

Mi az a melegség, a mit egy ilyen pillanatban az ifju szív meg nem bír tagadni? Ezek az óriási nagyságok az ő bálványai voltak, és mégis lángol a vére, mikor elmulásukat hallja.

Csupán arra figyel azon nevek között, miket «pereát»-tal kisér az ezerajkú szörny: nem hangzik-e egy Plankenhorst is?

Előtte, mögötte beszélik, meg újra elbeszélik a nap hőstetteit: hogyan vette be a nép ostrommal a gyűlöltek házait? hogyan tépett szét elátkozott nagy protokollumokat? De még Plankenhorstékról nem hallott semmit.

Az ár ragadta magával tovább. A házak ablakait kezdték már kivilágítani, s kezdték a ki nem világítottakat bezúzni. -174-

Órákba került, míg el tudott vergődni azon utczába, hol Plankenhorsték háza állt.

Szíve nyugtalanul lüktetett, vajjon nem találja-e azt is lerombolva, összezúzva, mint annyi híres épületet?

De mennyire volt meglepetve, mikor a szögleten befordulva, egyenesen maga előtt látta a Plankenhorst-házat fénytengerben úszva; erkélyén két óriási fehér selyem lobogóval s a két lobogó között egy fiatal aula-tagot, ki onnan az erkélyről lelkesítő beszédet tart a tömegnek.

Nem ment, de vitték. A nép tolta maga előtt föl a Plankenhorst-ház lépcsőin, hol diadalmas arczú férfiak jöttek már reájuk szemközt, fehér kokárdás fövegeiket rázva a légben s éljenezve a szabadság hős asszonyait.

Az asztal előtt két hölgy, a kiknek ragyogó arczában alig bírt ráismerni Antoinette asszonyra és Alfonsinera.

Antoinette asszony szalagcsillagokat kötött fehér selyemből s Alfonsine azokat tüzdelé a néphősök keblére, kalapjaira, és kötözte a fehér szalagot karjaikra; a mitől azok még őrültebbek lettek, csókolták a kezet, a szalagot s az ollót, mely azt szabta. S a két hölgy arcza úgy ragyogott hozzá.

És mikor Alfonsine meglátta őt maga előtt: hirtelen odarohant hozzá az öröm sikoltásával; széttárta előtte karjait, magához ölelte, nyakába borult, összecsókolta, s zokogva rebegé:

És újra csókolá az egész nép előtt és anyja előtt. S az asszonyság helyeslőleg mosolygott hozzá s a nép helyeslőleg éljent ordított hozzá, és ezt mindenki olyan természetes dolognak találta. -175-

Jenőnek a hideg borzadály futott végig minden idegén ez éljenriadaltól, – hanem a csók, az jól esett neki.

És azt mindenki olyan természetesnek találta, hogy az emberek ezen a napon egymással csókolódjanak. Hiszen olyan sokféle czíme van a csóknak: az öröm csókja, a szabadulás csókja, a hála csókja, a szerelem csókja; sok félretett, sok tartogatott csók lett kiosztva ezen a napon, sok régen igért, sok hiába várt, sok eladósult csók jutott lejárati napjához ez órában s lett megfizetve kamatostól; sok boldog élet első csókja, sok örök elválásnak búcsúcsókja lett elpazarolva ezen a népboldogság napján. Hanem ha e sok édes, mámorító csók között egy Judás-csók is ejtetett, úgy ez bizonyára azon csók volt, mely Baradlay Jenő ajkát érte, a világ szeme láttára, a hölgyek legszebbikének mézes-rózsás ajkairól.

Úgy tetszett, mintha a föld egyszerre kizökkent volna rendes pályaköréből, s valami jótékony lökés által tizenöt millió mérfölddel közelebb jutott volna a naphoz, abba a peripheriába, a hol tán a Vénus forog, s annak boldog lakói örvendenek a nap közelének.

Melegség és delej és fény hatotta át az egész világot. Minden szív tele volt érzelemmel.

Csodák történtek, s minden ember úgy vette a csodákat, mint természetes mindennapi eseményeket, a miknek így kell lenni.

Baradlay Jenő egészen természetesnek találta, hogy ő másnap és harmadnap korán reggel, késő este, a nap minden órájában, hivatlanul, bejelentetlenül felrontson Plankenhorsték lakására, ott egy csomó diákot, democratát, népszónokot találjon; mentül sárosabb csizmában, mentül ázottabb kalappal; hosszú, csörtető kardokkal, még hosszabb, sarkig érő tollakkal a kalap mellett, s maga is hasonlítson hozzájuk.

Azt is egészen természetesnek találta, hogy Alfonsine a napnak minden órájában, pongyolán, szétszórt, frizirozatlan hajjal fogada őt, mindenkor egy forró öleléssel; -176- hogy ismerősök és ismeretlenek előtt oda dűljön a vállára, sőt mikor egy pillanatra magukra maradnak, ölébe vesse magát. Olyan idő ez, a mikor minden szabad!

Minden ember kibeszéli, a mit szivén hordoz. A legféltettebb titkokat. A ki gyűlölte a nagyok nagyjait, kikiabálja azt az utczán; s a ki szeretett valakit titokban, megcsókolja szeretőjét az utczán.

Márczius tizenötödike volt. Az alkotmány kihirdetésének napja. A sajtó-szabadság napja.

Száz új hirlap keletkezik egyszerre; fenhangzó nevű, büszke jelszavú hirlapok, miknek neveit a reményteljes fiatalság, az utczai gyerkőczök árulva hirdetik a vásáros népnek. Millió röp-ív száll kézről-kézre, csoportoktól olvasva az utczaszögleteken.

A messze látszó István tornyáról óriási lobogó úszik a szellőben, a nagy német nemzet háromszinű lobogója: arany-vörös-fekete. A ki csodálkozva kérdezi, mi az? annak megmagyarázzák, hogy a császári várkapu fölött is ugyanaz lobog.

Egymást váltja a zajos ünnepély. Minden órának kijut a maga pompája. Korán reggel harsonaszóval járnak az utczákon lovasok, hirdetve a kiadott alkotmányt, a nép diadal-ordítása nyomja el a hirdetést és trombita-hangot.

Majd ünnepélyes menet jön. A császár és császárné vonulnak végig a nép között; nem kiséri őket testőrség, katonai véderő, de kiséri a nép megmérhetetlen szeretete. A hintó nem gördül, de úszik a néptenger közepett, nem a paripák, de a nép vállai viszik azt előre.

Délután megint gyászpompa váltja fel az utczák örömzaját. A tegnapelőtti harcz áldozatait temetik; most koszorúzott koporsók úsznak végig a néptengerben, az örömriadal helyett gyászinduló, mély zokogás hangja szakítja meg a mozgó csendet. Az elvonuló menetnek alig akar vége szakadni. -177-

Minden eddiginél hangosabb riadal. Erősebb a harczkiáltásnál, örvendetesebb a diadal hosannájánál. A kettő együtt! A magyar országgyűlés küldöttsége érkezett meg Pozsonyból.

Az az öröm, az a lelkesedés! Az az üdvkiáltás, azok a testvéri csókok! Minden utcza tömve férfiakkal, minden ablak hölgy-arczoktól ragyog. Nemzetőrök, aula-tagok képezik a fegyveres sorfalat; virágzápor, háromszínű szalagos koszorúk özöne omlik alá az érkezőkre. Két szerető szív talál egymásra, két ország szive: fiatalsága.

Pedig ott voltunk, láttuk, szemünk előtt történt; éreztük a csókot, a jó barát csókját, s a fiatal hölgy csókját; úgy tetszik, mintha még most is édes volna tőle a szivünk; pedig hát mégis álom volt! Ne adj rá semmit, ifju olvasó, egy poéta meséli el neked, a miket hétszer hét év előtt álmodott.

Mikor hangzott az utczán a riadó: nem nézte a szép kisasszony, hogyan van öltözve, azon pongyolán, a hogy otthon volt, nyakába kerítette shawlját; felcsapta zilált hajfonadékaira kalapját; megragadta Jenő karját, s rohant le vele a lépcsőkön; ha kapott a mama is kisérőt, a kinek karjába kapaszkodjék (rendesen kapott), s nyomukba tudott érni, jó; ha nem, úgyis jó; a népáradat úgyis elsodorta őket egymástól, hogy csak otthon találkoztak ismét össze; de hát kinek jutott volna most eszébe ezzel törődni?

Jenőnek minden ideje folytonos remegésben tölt. Az öröm félelme volt az. Boldog napok, mik keblére vetették a hölgyet, kit oly távolból imádott addig; tartózkodás, titkolózás, kétségeskedés nélkül, övé volt testestül-lelkestül. Oda tapadva hozzá, a hölgyiség egész átadásával; rábizva, föltétlenül odaengedve. Hogy ne lett volna boldog a közüdvösség közepett? -178-

S midőn az éj késő órájában egyszerre napfény derül át a boldog városon, ezernyi fáklya lepi el az utczákat, kivilágítva minden ablak, tűzvonalak lámpákból a házak párkányain, gyémánt homlokzatú paloták, transparentkapuk, s e fényár közepett felzendül a Rákóczy-induló halott-feltámasztó zenéje, s e szent hangok bevezető malasztja után megjelennek egymásután a legfényesebb erkélyen a magyar hongyűlés leghíresebb vezérférfiai és szólnak a néphez!

Jenő azt is ott nézte az utczáról, tízezernyi forrólázas néptömeg közepett; karjai alatt Alfonsine keze, mely édes titkos szorítással tudat vele tündéri vallomásokat, és vállán az ifju hölgy égő arcza, és arczán annak forró lehellete. Minő melegséget kellett éreznie akkor!

És midőn ama fényes alakok között, kik egymást felváltva szólnak a néphez arról az erkélyről, egyszer csak megpillantja testvérét, Ödönt!

Ez is itt van. Ő is egyike a hongyűlés ünnepelt szónokainak, s most föllépett velük együtt a népszabadság ünnepét üdvözölni.

Beszéde elragadó. Minden ember szíve sebesebben dobog utána, a ki őt hallja; Alfonsine kendőjével lobogtat felé.

Csak Jenő idegein fut végig sírbolti hideg borzadály. Neki minden íze reszket, midőn testvérét ott meglátja.

Mi súgja lelkén végig ezt a borzadalmat? Mi jóslat, mi sejtelem költ szíve húrjaiban disharmoniát? Mi mondja neki azt, hogy e nap öröméért valakinek meg kell fizetni?

Fáradtan értek haza az izgalmas nap csatangolásaiból a szerető párok. Jenő még egy lopva adott csókkal lett jutalmazva a lépcső alján, de még az sem melegíté őt fel; otthon egész éjjel lázban volt és nem birt elaludni. -179-

Alfonsine pedig, midőn anyjával egyedül maradt, fanyaron, kedvetlenül hajítá szögletbe nemzeti szalagos kalapját, s fáradtan veté le magát a pamlagra.

AZ ÉREM MÁSIK OLDALA.

Jenő behunyt szeme előtt is ott izzott egész éjen át a tüneményes kép. Egy kép, az éj fekete lapjára festve, csupa merő lángsugarakból. S mikor már elhallgatott az utczákon minden zaj, még akkor is úgy tetszett, mintha fülében zúgna az egész ordító tenger, a diadalvihar; s ha egy-egy perczre elszenderült, mindig arra riadt fel, hogy Ödönt hallja beszélni. Mintha testvére kiáltana hozzá: borzalomgerjesztő, érthetetlen, mégis ijedelmes szavakat.

Olyan korán, a mint csak kelhetett, elhagyta lakását, inasának azt mondva, hogy estig nem jön haza.

Az a szándoka volt, hogy beveszi magát Plankenhorstékhoz, ott nem fog rátalálni Ödön.

Plankenhorstéknál már reggel nyolcz órakor nyitva voltak a termek. Ki s be járt azokon az irányadó fiatalság. Most a fiatalság volt az irányadó.

Háromszínű vállszalaggal átövezett, sötétkék egyenruhás, kalábriai kalapos alakok töltötték meg e termeket, s beszéltek ottan exoticus dolgokról.

Hiszen ha ellenség volnának, ők is rég elfutottak volna, mint elfutottak a férfiak.

Jenő testvére elől bujt el ezuttal e gyűlhelyére a forradalmi fiatalságnak.

Úgy találta, hogy a Plankenhorst-ház termei egész éjjel nem ürülnek ki egészen. Azokban valami permanens bizottmány tartja üléseit. Antoinette asszony maga is részt vesz e bizottmány ülésein.

– Isten hozott! üdvözlé a korán reggel érkezőt a bizottmány szónoka, Goldner Friczi: épen emlegettünk.

– Nekünk résen kell állanunk, folytatá az ifjuság szóvivője; a reactio azzal igyekszik az igaz ügy győzelmét megdönteni, hogy a népcsőcselékkel túlzásig vitt kihágásokat idézett elő. A söpredéket felbizgatták, hogy a szabadság dicső napjait fertelmes kicsapongásokkal szennyezze be. A szabadság álbaráti, a sötétség álczázott bajnokai, felizgatták a legalsóbb néposztályokat, hogy a gyárak és birtokosok ellen lázadjon. A múlt éjjel lerombolták a mariahilfi vonalat, kegyetlenkedtek, gyujtogattak, a vámhivatalnokokat tűzbe dobták; onnan végig vonultak Sechshaus, Fünfhaus, Braunhirschengrundon, gyárakat, polgárházakat kiraboltak; most a belső gyárak és kolostorok ellen vonulnak fel; beszennyezve, meggyalázva a szabadság diadalnapjait. Most következik a mi legerősebb működésünk. Nekünk szabadelvű fiatalságnak kell e félrevezetett néptömeg elé vetnünk magunkat, s a szellem erejével visszatéríteni e mozgalmat törvényes medrébe. Nincs veszíteni való pillanat, rögtön sietnünk kell eléjük és kicsikarni kezükből a beszennyezett zászlót. Üdv neked, hogy segélyünkre jösz e nehéz küzdelemben. Jer velünk! Álljunk gátul az áradatnak, s tartóztassuk fel azt saját testeinkkel!

A rongyos proletariusok hadát visszatartóztatni öntestével, odavetni magát a pálinkaittas csőcselék, s a boszús -181- katonaság kereszttüze közé, hogy ott összemorzsoltassa magát!

Azt mondta Fricz barátjának, hogy jó biz az, csak menjen előre, ő még haza vágtat a kardjáért, pisztolyaiért, s majd azután bérkocsin utoléri.

Alfonsine szemei előtt nem volt lelke bevallani, hogy biz ő nem bánja, akármi történik az egész bécsi küzdelemmel.

Hanem a mint a legelső bérkocsit megkaphatta, azzal olyan alkura lépett, hogy vigye az őt egész nap, a merre magának tetszik; ne álljon meg vele sehol, csak ebéd idején valami félreeső vendéglő előtt, s este későn tegye le szállásán.

Úgy nem óhajtott részt venni ebben az egész küzdelemben. Olyan idegen volt rá nézve annak minden mozzanatja.

Haza nem mert menni, nehogy látogató testvérével találkozzék, s Plankenhorstékhoz sem mert visszamenni, nehogy valami fanatikus szabadsághős magával vigye mezitlábos embereket kapaczitálni.

A fanatikus szabadsághősök bizony nem vártak az ő visszatértére, hanem csapatokra oszolva megindultak a veszélyben forgó pontok felé, s sietve vonultak a rossz útra tért csőcselék elé, mely rabolva, pusztítva, égetve jött a külvárosokból előre, míg a belvárosban a legragyogóbb eszmék ülték diadalukat.

A granichstætti szeszgyár már akkor csak füstölgő romjait mutatta fel, gépeit összetörték, hordóit kihengerítették az utczára, beverték a fenekeiket, s a kiömlő szeszt meggyujtották; az ott égett végig az utczán, mint a lángoló Phlegeton. E lángoló folyam volt szerencséje az utcza tulsó végén fekvő Brigitta-szűzek kolostorának, mert a míg az utczán végig lobog az égő borszesz, addig a tömeg nem hatolhat előre.

Azonban úgy látszik, mintha mégis siettetnék az előre -182- hatolást. Egész szabályszerűleg kezdenek homokot, hamut, iszapot hordani a lobogó szesz-ár közé s praktikábilis utat tölteni vele a pokoltengeren keresztül, a min aztán előrenyomulhat, a ki nem akar az égő krampampuliban irigylésre méltó szép halállal elveszni.

A kolostor bejáratát azonban már jókor reggel elfoglalta egy osztály huszárság.

Közel egy éve már, hogy a városból áttette lakását a vámvonal előtti kaszárnyába.

Komolyan katonának fogta magát. Nem csatangolt a városba, nem bálozott, nem kurizált. Katonái között lakott, azok társaságában élt; a kaszárnya-életet osztotta velük s a legszorgalmasabb tisztek egyike volt.

A város elvesztette ránézve minden vonzerejét. Felhagyott a régi társaságokkal. Csak testvérét látogatta meg néha, azt is csak azért, hogy Edith felől kérdezősködjék; a kiről mindannyiszor azt a hírt hallotta, hogy még mindig ott van a nevelőintézetben, hová Plankenhorstné átküldte mindjárt másnap, hogy Richard megkérte a kezét.

Akármi növeldében jó helyen van Edith, csak nagynénje házánál ne legyen. Ha eljön az idő, mikor nőül veheti, akkor majd előkéri őt; addig minek háborítaná a gyermek nyugalmát?

Szerette volna ugyan tudni, hogy hol van? de Jenő rendesen elfelejtette azt megkérdeni, s Richardnak jó okai voltak öcscsét nem avatni nagyon mélyen a titkába.

A legközelebbi napokról Richard csak az új napilapokból merített tudomást. Hanem hát annak az éremnek, a mit a napilapok magasztaltak, ő csak a tulsó oldalát látta; ott testvéri csókokról és nemzeti szalagos koszorúkról beszéltek; ő pedig és katonái mind ebből csak részeg kofákat kaptak és hátukhoz hajigált rohadt krumplizáport.

Richard e három nap alatt hat rendbeli különböző rendeletet kapott iminnen-amonnan. -183-

Az első azt az utasítást adta neki, hogy a hol a nép csak kisérletet is tesz a csoportosulásra, vágjon közé, s verje széjjel.

A második rendelet tudatá vele, hogy az első rendelet kiadója leköszönt: a népet kimélni kell, óvakodni minden összeütközéstől.

A harmadik rendeletben a rémület sietségével sürgeték, hogy rögtön siessen a többi katonasággal egyesülni a józsefvárosi glaçis-n; s mire fölnyergeltetett, már jött a negyedik rendelet, melyben megint az ezred-parancsnok förmed rá, hogy el ne hagyja a kaszárnyát, torlaszozza el magát s védje életre-halálra a positióját.

Az ötödik rendelet érkezik hozzá egy eddig soha nem hallott nevű és czímű uraságtól, ki ráruházza a teljhatalmat, hogy bölcs belátása szerint intézkedjék, egyszersmind felelőssé teszi a rayonjába eső utczák és terek békéjének fentartása iránt.

A hatodik napiparancs végre tudatja vele, hogy az elébbeni ötnek kibocsátói mind leköszöntek s nem bánják, akármi történik a világgal.

Egész éjjel nyeregben ült katonáival együtt s járta az utczákat, egy-egy csoportot szétugratott, csak a kardlapot használva; hanem biz az haszontalan fáradság volt, mert azalatt a városnegyed másik részében másik csoport kedvére dúlt, rabolt, s mire Richard az itt-amott felpirosló lángok jeladására visszarobogott, már akkor a rabló csőcselék szétoszlott, szétszaladt, kiraboltan hagyva a felgyujtott házakat. És ha elfogott is a katonaság valakit a dúló martalóczok közül, mit csinált légyen vele? Hatóság nem volt, a kinek átadja, magának megtartani pedig ugyan nem volt gusztusa.

Délelőtt a Brigitta-szűzek kolostora előtt találkozott össze Richard a dúló csoport hadderekával. A végig lángbaborult utcza fénye vezette őt oda a városnegyed -184- másik részéből, a hol már, azt hitte, hogy szép szerével nyugalomra terelte a népet.

Egész éjjel utczán fel, utczán le nyargalászni, füttyöt, szidalmat hallani, rongyos embereket kergetni, sárral, kővel, krumplival hajigáltatni, és aztán a kard élét nem használhatni; s a szétvert hadat mindenütt újra a háta mögött találni: kifárasztá a huszárnak a nélkül sem valami hires türelmét.

Jó szerencse, hogy az égő pálinka-tenger közöttük állt, s nem kaphattak bele egymásba azon melegében.

Richard látta, hogy a zendülők a kolostort akarják megtámadni, azért annak kapui előtt az utczán keresztül állította fel csapatját.

Amazok túlnan nagy gyorsasággal olták a tüzet az utczán, sárt, homokot öntve közé, s a közben ordítottak fenyegető riadozással; a tömeg fölött egy rongyos, félig égett veres zászló lobogott magas rúdra tűzve.

– Pál úr! szólt visszafordulva a sorban ülő huszárjához: ég-e a pipája?

E közben a katonaság felőli oldalon, a szabadon hagyott gyalog járdán egy fegyveres alak jött sietve.

Fekete kabát, sárga-vörös-fekete vállszalaggal, hasonló színű csík a galléron, rézmarkolatú egyenes kard: süvegtetejű kalabriai kalap nagy fekete strucztollal, a vitéz maga hegyes spanyol szakállt visel és vékony bajuszt; járása, magatartása bátor, vidám, de nem katonás.

A fiatal vitéz parolára nyujtá kezét, s Richard megszorítá a nyujtott kezet.

– Én Goldner Fricz vagyok, szólt egyenesen bemutatva magát az ifju. Az aula második zászlóaljánál kapitány.

– Megtudtam, hogy itt a félrevezetett néptömeg oly tényeket követ el, melyek a szabadság diadalára homályt vetnek, s eljöttem a vihart lecsendesíteni.

– Csak így egyedül? Teringettét, én három nap óta három század magammal folyvást csendesítem s egyre növekszik.

– Igen! Egyedül. A mindenható szellem erejével. Próbáltam azt bajtárs. Láttam a népet kiáltó szavamra, mint egyetlen óriás szörnyet fölkelni fektéből, s rávetni magát az ágyúkra és szuronyokra; és láttam ugyanazt a népet egy puszta szavamra, mikor azt mondtam neki, most nevess, most örülj, most öleld meg ellenségeidet, hallgass el! – nevetni, örülni, ölelkezni, elcsendesülni.

– Meg fogod azt látni. Egy lelkesítő szó hatalmasb itt, mint egy üteg ágyú. Azért kérlek, vonulj vissza derék katonáiddal, s engedj engemet egyedül cselekedni.

– Engedlek bajtárs mindent tenni, a mit akarsz, de el nem megyek innen, mert visszajönni majd nehezebb lesz.

– Ah üdvözöllek. A testvéreddel jó barátok vagyunk. Most ismerkedtünk meg a barrikádokon.

– Oh igen; ott volt mindenütt, lelkesült ifju, egyike a főnököknek a Plankenhorst-házi főhadiszállásunkon.

De már erre a szóra lehajolt a lováról Richard, hogy jobban a szemébe nézhessen a beszélőnek.

– Ah, bajtárs! Te azt nem tudod még. E két lelkes hölgy a legbuzgóbb hősnője a szabadság ügyének. Tőlük jönnek a legjobb ötletek. Ők ismertetnek meg bennünket a reactio fondorlataival; ők tudják ellenfeleink gyöngéit, ravaszságait. E két hölgynek van legnagyobb része diadalainkban.

Richard most már leszállt lováról, Pál úrnak dobva a kantárszárat, s kezét Fricz karja alá öltve, előre ment vele a kolostor-ajtóig.

– Tehát a két Plankenhorst-hölgy itt maradt? és most a szabadság mozgalom intéző szelleme? Ismeritek ti ezeket a nőket?

– Csak hagyd azt mi ránk, bajtárs. Mi ismerjük az ő multjokat. Most föltétlenül velünk tartanak. Ez kétségtelen. A nőkebel legfogékonyabb a szabadság mámorára. De mi azért föltétlenül nem hiszünk senkinek. A szabadság táborának is megvan a titkos rendőrsége. Minden lépésük figyelemmel kisértetik; s ha csak egyetlen egy emberrel érintkeznének azok közül, kik hajdani környezetüket képezték, ha csak egy levelet irnának azok közül valamelyikhez, mi azt abban a perczben megtudnók, s ők veszve volnának. Oh, a mi táborunk jól van szervezve.

– Az is ilyen kalabriai kalapban jár, nagy lebegő tollal, karddal az oldalán, pisztolylyal az övében?

– Tökéletesen így. Váll-szalagját maga Plankenhorst -187- Alfonsine csokrozta és tűzte fel vállára. Ő tiszteletbeli alhadnagy közöttünk.

– No majd mindjárt meg fogod őt látni. Többen vagyunk, kik összeszólalkoztunk, hogy kijőjjünk a külvárosokba, a népet fölvilágosítani a mozgalom nemes czéljáról; a vulkánt tenyereinkkel letakarni. Jenő is ide fog jönni. Én, úgy látszik, legrövidebb utat választottam; a többiek még késnek.

– No bajtárs, monda Richard, megrázva az ifju aulista vállát; a mit eddig mondtál, azt csak hittem, a hogy hittem, de hogy Jenő öcsém most ide jőjjön, azt úgysegéljen akkor hiszem el, a mikor látom, és még akkor se hiszem el egészen.

A népáradat azonban ez alatt lassanként urává lett a lába alatt égő talajnak, s a mint a lecsapott kékzöld lángok és a szürke-vörös füstgomoly közül az egyes alakok kezdtek körvonalaikban kitünni, aként látta át lassankint a fiatal aulavezér a feladatot, a melylyel meg kell küzdenie.

Ah, ez nem a szabadsághősök lelkesült tábora; a szabadság ős ellenségeitől feluszított csorda ez!

A mint át lett hidalva a pálinkától lángoló utcza, omlott a Sisere hadja a kolostor előtti térre.

Egy kloaka áradéka, melybe borzalom belemártani a tollat, hogy le legyen irva.

A vele találkozót legelőször is a bámulat ragadja meg: honnan kerülhet elő a civilisált világ közepett ily tömeg vadember? – Ennyi rongyba öltözött, tépett, kifordított alak? A tisztátalanság, a nyomor, a fénykerülő undor ennyi változata? Hol rejtőznek ezek, mikor csendes idő van? Közöttünk, alattunk élnek-e? és hogyan élnek? a munka tisztessége nem látszik rajtuk. Ezek a világvárosok élődijei; egy tábor koldusokból, tolvajokból, a börtönök szökevényeiből, utczai örömleányokból, és a pálinka-bódék áldozataiból. És mindez együtt, egy rakáson! Hogy kerültek -188- ezek össze, ki gyűjtötte őket csoportba; ki izgatja, ki uszítja őket a nyugalmas polgárok házai ellen? Ki prédikálja nekik, hogy egyik ember csak azért szegény, mert a másiknak van valamije? Ki adta kezükbe a vörös zászlót, mikor a szabadság fehér zászlói lobognak?

Mikor előrohantak a füst és eltaposott láng közül, maga Goldner Fricz is megrettent előttük.

Nem ez az óriás az, a kinek ő azt mondta: most kelj fel! és fölkelt, s ha azt mondá neki: most nyugodjál el: elnyugodott.

A csoport közül egy magas, óriási alak vált ki; épen oly rongyos, mint a többi; arcza füsttől fekete, kezében öles vasrúd, mit úgy forgat feje felett, mint nádpálczát; első volt, ki a lángoló borszesz-tócsán keresztül gázolt, s a hányat lép, minden lábnyomán egy-egy égő folt marad hátra. Vakon rohan elé.

Hanem a mint meglátta a szemközt álló huszárságot, hátratoppant, megállt és bevárta, míg hadai utána zúdulnak, akkor a felemelt vasrúddal a kolostorra mutatva, felordított bestialis rekedt hangon:

Hanem az üvöltésen keresztül recsegett a lovasság trombita-hangja, a készülőt jelentő parancshang, s ez lohasztá a tömeg tüzét.

– Az égre kérlek, bajtárs, szólt az ifjú aulista Richardhoz; ne adj jelt az összeütközésre. Kerüljük a vérontást. Én megkisértem a nép szívéhez szólni.

És még csak kardját sem húzta ki, sem lovához vissza nem sietett, hanem szívta tovább havannáját.

– Jer, állj ide fel mellém, szólt Fricz. Ebből megérti a nép a testvériséget, mely polgárok és katonák között fennáll. Itt mellettem sérthetlen, megszentelt helyen állasz. -189-

Richard felment Friczczel együtt a kolostorkapuhoz, melyhez négy lépcső vezetett, annak a küszöbe szószékűl szolgált Fricznek.

És azután beszélt nekik szép dolgokat, szabadságról, alkotmányról, a polgárok kötelességeiről, a reactio fondorlatairól, hazáról, fejedelemről, dicső napokról.

Hanem bizony azon a megszentelt helyen azért épen nem voltak életbiztosítva; egy-egy krumpli, egy-egy tégladarab csak úgy koppant a fejük felett, a mivel a hallgatók a beszédre a maguk észrevételeit megtenni siettek. Richard csákója is kapott belőle egyet-kettőt.

Egy-egy átalános felordítás el-elnyomta az ifju népszónok beszédét, úgy, hogy annak szünetet kellett tartani.

– Pajtás, nekem már elég volt a krumpliból, mondá Richard az ifju aulistának; beszélj a testvéreiddel, ha tudsz; mert bizony mindjárt én fogok velök beszélni. Én tudok.

– Nehéz a helyzet, mondá Fricz, izzadt homlokát törülve; – a nép fel van bőszülve a papok ellen. A ligurianusokat már elkergette, s most azt hiszi, hogy minden kolostort le kell rombolnia. Népszerűtlen dolog az apáczákat védelmezni; de az ember azt tekinti, hogy nők, s nők irányában a forradalom is udvarias.

– De azt látom, mondá Richard, a zárda ablakaira tekintve. Azok már mind be voltak hajigálva. Szerencsére belülről fatáblák védték a szobákat.

A nép aztán kezdte a huszárokat is hajigálni; a lovak közt nyugtalanság támadt.

Mikor Fricz újra rákezdte a szónoklatot, már akkor ketten szónokoltak, ő és a vasrudas óriás, a zúgó tömeg egyiknek a szavából sem hallhatott semmit.

Ekkor a katonaság felőli járdán egy új alak csörtetett elő, kinek láttára felderült Goldner Fricz verítéket hullató arcza.

Ki jön, mi jön? Egy furcsa bizarr alak. Ez is diák, roppant -190- hórihorgas termet, kalapja mellett három szertelen nagy strucztoll tánczol; arcza síma, sovány, piros, hatalmas nagy orral a közepén; vállán tenyérnyi széles háromszínű szalag és arra egy kicsiny kis koczperd egész a hóna alá felkötve, hogy el ne essék benne. Hosszú haja repül utána.

A nevezetes férfiu rohamlépésben sietett a kolostorajtó előtt állókhoz s egy ugrással ott termett mellettük.

– Isten áldjon, bajtársak. Itt vagyok már, nem kell semmit félni. Mausmann Hugó, bajtárs uram! Főhadnagy a második légiónál. Meggyült önöknek a bajuk? Elhiszem. Fricz barátom remek szónok. De csak tragikus szónok. Tragikus helyen ő a maga helyén van. De ismerni kell a publikumot. Ide Hans Sachs kell, nem Schiller. A ki a népet meg tudja nevettetni, az a győztes. Majd meglássa ön. Mikor én elkezdek versekben beszélni, hogy tátva marad a szájuk, hogy fognak bámulni, tapsolni és végre felkaczagni, akkor aztán oda viszszük őket, a hova akarjuk.

– No hát láss hozzá, bajtárs, hogy megnevettesd a publikumodat, mert én majd megtalálom őt ríkatni.

Mausmann Hugó előre lépett az emelvényen, s hosszú kezét kiterjesztve a nép felé, komikus pathoszszal inte, hogy engedjék szóhoz jutni.

S a mint előhúzta zsebéből tubákos pikszisét, ujjával rápeczczentett, egyet szippantott belőle, ez a furcsa bevezetés csakugyan annyira meglepte a háborgó tengert, hogy egy perczre lecsendesült.

Mausmann Hugónak alkalma lett rákezdhetni végeszakadatlan klapáncziáit, a miket ő versben beszélésnek szokott nevezni, csak úgy jött egymásra a «Brüder» – «Güter» – «die Freiheit» – «sich freut heut «, – «Metternich» – «schmetter nicht», – «minister» – «hin ist er», míg egy fordulatnál erre, hogy «braven Cavalleristen» ez a rím következett, hogy «hoczta Iszten», s hogy a testvéri szövetkezés látható is legyen, az improvisator emphaticus elragadtatással ölelé keblére a huszárkapitányt. -191-

– Pajtás! Még ennek sem nevetnek, monda neki Richard, ki azt bámulta legjobban, hogy a szónok fel sem veszi, hogy a testvéri csók alatt Richard égő szivarát saját arczához sütötte.

«Le a papok védőivel! Tűzbe az apáczákkal!» hangzott minden oldalról, s megindult a hajigálás, a népies projectilek mindenféle nemeivel.

Egyszer aztán egy tojással úgy találták el a szónok ifju orra hegyét, hogy annak szeme, szája tele lett a tartalmával.

Erre aztán csakugyan elkezdtek nevetni; csakhogy ez a röhej a brutalitás diadalkaczagása volt a megbukott fölött. Röhögtek rajta, a hogy szokott röhögni a kegyetlen mob a kötélről leesett komédiáson, ki nem tud fölkelni a földről.

Ez a diadalröhögés a végső fenyegetés hangja volt a lázadó szörnyetegtől. Ez már most szét is fogja azt tépni, a kit kikaczaghatott.

– Bajtársam, testvérem, ne tedd azt! Ne adj jelt a vérengzésre. Nem az a vér aggódtat, a mi kihull, hanem az a gyűlölet, a mi kikel belőle. Nekünk nem szabad egymást gyűlölnünk. A te kardodnak nem szabad a mi népünk vérét megkóstolni. Egy oltárunk van; ne áldozzuk meg rajta egymást. Még lehet békés úton segítenünk.

– Eredj fel te az apáczákhoz; beszélj a fejedelemasszonynyal. Keresztyének, szent szűzek, nem akarhatják, hogy az ő világi uraságokért százak vére omoljon s két ország, két nemzet átkozott harcza megkezdődjék. Nem; nem akarjuk, hogy ők martyrok legyenek; de meneküljenek -192- innen. Az oldalajtó huszáraid által szabadon van tartva, azon keresztül elmenekülhetnek a belvárosba. Hisz kincseik nincsenek; a mi féltőjük van, könnyen magukkal vihetik. S ha egyszer üres lesz a kolostor, a nép küldötteit felvezetjük oda magunk. Megmutatjuk nekik, hogy itt nincs senki, a kin boszút álljanak, s nincs semmi, a mit prédára vessenek. Az épület pedig az államé. Felirjuk a falakra, felirjuk a kapukra, hogy ez az állam vagyona. És nem fogják lerombolni. Nem sokára megérkeznek többi barátaink; a nép közé fogunk vegyülni: felvilágosítjuk, lecsillapítjuk, megnyugtatjuk őket. – Az égre kérlek, ne húzd ki azt a végzetterhes kardot hüvelyéből. Eredj te, beszélj az apáczákkal. Én addig itt maradok Mausmannal, s feltartom a nép dühét, testemmel, lelkemmel. Míg visszajösz, a két vihar között állunk.

– Ti bátor fiuk vagytok: derék gyerekek! Jól van. Ráállok a tanácsodra. Te beszélj a testvéreiddel, én majd addig beszélek a nénéimmel.

Richard respektálni kezdé azt a tiszteletreméltó bátorságot, a melylyel egy pár ilyen fiatal ember odaveté magát a háborgó néptenger közepébe, s puszta szóval, szép beszéddel igyekezett a balvégzetű összeütközést elhárítani.

A vén kapus ott leste az ajtóban a dolgok kimenetelét s azonnal bebocsátá, a mint Richard megnevezte magát.

Azután ismét bezárta mögötte az ajtót, s utasítá, hogy merre menjen fel a lépcsőn, melyik folyosón előre, ha a fejedelemnővel akar beszélni.

Richard, míg a lépcsőkön felhaladt, végig tanulmányozta magában, mit fog a zárdafejedelemnőnek mondani? hogyan világosítja fel őt a veszélyről? mint magyarázza meg neki, hogy miért kell a népet kimélni? miért szükséges meghozni azt az áldozatot, hogy az okosabb engedjen? -193-

Kicsit restellte, hogy katona létére azt kell vallania nők előtt, hogy nem húzhat kardot a védelmezésükre. Hányszor tette ezt egy görbe tekintetért! Hány párbajban osztott sebet vitéz ellenfeleknek egy kontratánczban fogamzott apprehensióért! – Hanem hát azzal csendesítette le magát, hogy az apáczák nem nők, hanem valami olyan lények, a miknek nincsen nemük.

A folyosón végig haladt, a nélkül, hogy szemközt jövővel találkozott volna.

A refectorium ablakai az utczára nyíltak, s annak belső táblái mind be voltak zárva; az egész terem egyedül a nyitva maradt ajtón át kapott világosságot.

A mint Richard e férfi-nem-tapodta küszöbön megállt, megrendítő jelenetnek volt tanuja.

A terem közepén feküdt haldokolva egy apácza. Régóta idegbajban szenvedett, a mai nap rémjelenete elhatározta halálát. Az ijjedelem, a kinn tomboló, őrjöngő zaj ideges görcsöket idéztek nála elő. Társnői ápolva, vigasztalva csoportosultak körüle.

S e martyrologiai jelenet közepett, a sírbolti világításban, azon szűz alakok között, kik a halálvonagló apácza körül térdepeltek, egy ismerős arczot pillanta meg Richard; egy arczot, melynek láttára minden csepp vére fellázadt ön szíve ellen.

A leány is ráismert kedvesére s egy pokolból megváltott üdvözülő örömével repesett tekintete a délczeg ifju arczán.

A priornő magas, szikár, büszke alak, szigorú tekintettel lépett a kapitány elé s nyugodt, szenvtelen hangon kérdezé tőle:

Richardnak e pillanatban minden gondolat szétszaladt a fejéből, a mit idehozott. -194-

– Legyen ön nyugton, fejedelemnő. Esküszöm önnek az Istenre, hogy szétverem innen azt a csőcseléket!

Richard szeme még egyszer találkozott Edith rémült tekintetével. A harag elállta minden izét; látta a haldokló szűzet a márványpadlaton heverni, görcsös halálrángások között; látta kedvesét kétségbeesett tekintettel felé nyujtani összekulcsolt kezeit; és hallotta a szűzvér-ivó szörny bőszült ordítását kinn az utczán s egész lelke felháborodott rajta.

Nem várta azoknak válaszát, a kikhez beszélt; megfordult, lerohant a lépcsőkön; felszakítá a zárda ajtaját, jobbra-balra taszította az útját álló két ifju aulistát, rohant paripájához, felveté magát a nyeregbe; s azzal előre ugratott a nép elé, kirántva kardját, a jó Albohacent.

Egy tekintetet vetett fel a zárda ablakaira, s úgy tetszett szivének, mintha az egyik ablaktábla félig kinyilnék s azon kinézne valaki. Talán épen Edith?

Akkor Richard kardját megvillantá feje fölött; a trombita sebes rohamra harsogott, s Richard odavágtatott, hol a nép dühe legjobban lángolt: egyenesen neki a bujtogató népszónoknak.

A roppant óriás felemelte a vasrudat kezében s megcsóválta azt a levegőben, csak úgy zúgott.

Richardnak úgy tetszék, mintha a zárda félig nyilt ablakából egy velőkig ható sikoltás vegyülne a zivatarba.

Richard előre nyujtott ököllel, feszült karral fogta fel az ádáz csapást.

Dicsőség Albohacen vasának, de dicsőség az ökölnek is, mely azt markolva tartá – a két szörnyű vas szórta a szikrát, mikor összecsókolódott; de az Albohacen kiállta a próbát, még csak meg sem csorbúlt.

Az óriásnak nem volt ideje még egyszer felemelni a vasrudat, a másik pillanatban le volt gázolva a földre.

A bősz csorda szétfutott a szél minden tájékába, a mint a lovasság közéje rohant, elhajigálta zászlóit, fegyvereit; rohant, bujdokolt, ki merre látott, hallgatva, nem kiabálva többé, még a ki sebet kapott és lerogyott is, holtnak tetteté magát és megnémult.

A távoli utczákon csak a robogó lovasság patkóinak dübörgése verte fel a csendet. A futó nép szava elhalt.

Richard lovasaival végig verte a futókat a hosszú utczán a vámvonalon, míg embert talált maga előtt, míg el nem fogyott előle minden élő teremtés, menekülve oduiba, a honnan előkerült.

Gyors lovának nem ért az egész csapat nyomába. Ő maga előre nyargalt egyedül, ellenséget keresve büszke tekintetével; utána hű lovásza s azután a trombitás, ki riadót fújt nyomában; messze elmaradva a lovas szakasz.

Mikor másodszor elnyargalt a zárda előtt, egy lélek sem volt már a téren. A zárdának egy ablaktáblája nyitva volt, s azon keresztül a rácsozaton át még egyszer megpillantá Edithet.

Alig gyülekezett össze a vámvonalt végig seprő huszárság a szétkergetett had üldözéséből, midőn az ellenkező irányban új zaj verte fel az utczákat; közeledő néptömeg zaja.

Annak, ki még e zsivaj jellegével nem volt ismerős, magától ki nem lehetett találni, hogy mi az? -196-

Mindez összevegyülve a kedves utczai fiatalság gyermekhangú vivátozásával.

Az utczán végigrohanó bőjti szél porfellege nem engedi kivenni a közeledő tömeg mivoltát, csak a szuronyok villogása látszik és azok között egy repkedő fehér lobogó, mely saját háromszínű szalagjaival pofozkodik a levegőben, mintha nem értenének valami dologban egyet.

Ellenség-e? szövetséges-e? azt sem lehet tudni. A szél veszettül kavarja a port, szemetet s vágja a közeledők szeme közé s mikor eltánczolta fölöttük porkavaró keringőjét, a két fegyveres csapat akkor látja meg egymást, száz lépésnyi közelségben.

Sorban és hadi rendben felvonuló fegyveres férfiak, vállaikon szuronyos puskákkal, oldalukon tölténytartókkal; de még sem katonák. A hány, annyifélekép öltözve, fövegeik köcsögkalap, ernyős sipka, utazó süveg: ki frakkban, ki kabátban és mindenkinek fehér szalag a balkarján keresztül kötve. Ez nem lázadó csőcselék.

– Kik vagytok? szólítá meg a fegyveres csapatot Richard kapitány, előlovagolva.

– Nemzetőrség; felelt önérzetteljesen a csapat élén járuló domborodott alak; valószínűleg a csapat őrnagya.

E bizony furcsa kérdés volt. Az érdemes nemzetőrmajor, különben derék szattyáncserző mester, olyan egyszerre nem is találta el rá a feleletet.

De ott voltak már a seregnél Goldner és Mausmann barátaink egy csapat aulista élén s megadták a feleletet, rázendítve az előbb énekelt marsellaise dallamát, melyre egy igen békeszerető vers volt alkalmazva, a miből megtudhatta, -197- a ki a szövegre figyelt, hogy e derék csapatnak semmi egyéb szándoka nincsen, mint a renddel párosított szabadság zászlóját lobogtatni; fegyverei fényével a sötétség hydráit oduikba visszaűzni; a népeket egymással testvérileg összeölelkeztetni.

– De már most szeretném prózában és recitativo is meghallani, hogy mi járatban tetszik lenni?

Az emberséges nemzetőr főtiszt zavarodva tekintgetett maga körül. Mit «tessék»? Mit csináljon ő azzal a szóval, hogy «tessék», mikor az utczát, a milyen széles, akként állja el előtte a huszár-csapat. Keresztül csak nem repülhet rajtuk. Kénytelen volt tanácsot tartani a táborkarával, hogy mit szóljon erre megint?

Izzadt bele a homloka. Hiszen nem vezényelt ő csapatot máskor, csak úrnapján a processiók alkalmával.

– Hát igen. Tudja kapitány úr. Azt értettem, hogy az ön együttműködésével.

No még ez a kérdés kellett a jámbor őrnagynak, hogy egészen elmenjen a kedve az egész hadművelettől. Fricz és Mausmann odaugrottak a segélyére s sugták neki, hogy mit válaszoljon. – Persze, hogy van. Az aulától és a nemzetőr-parancsnokságtól.

– Ne tessék tűzbe jönni, őrnagy úr; ezzel a kérdéssel tisztába kell jönnünk; mert ha közre kell működnünk, akkor vagy ön rendelkezik velem, vagy én rendelkezem önnel; s erre valakitől rendelettel kell birnunk, a ki mind a kettőnknek parancsol. -198-

– Tessék valakit elküldeni vagy a főhadparancsnoksághoz, vagy a hadügyminiszteriumhoz, a ki előadja az itteni állapotot, s az hozzon nekem valami rendeletet, a mihez tarthassam magamat. Addig pedig megmaradunk a helyeinken; mi a nyeregben, önök a glédában.

Az őrnagy nyargonczul küldé a legszerényebb két ifjút mind a két nevezett helyre: Mausmannt a főhadparancsnokhoz, Goldnert pedig a hadügyminiszterhez, hogy adják elő saját belátásuk szerint az itteni dolgok helyzetét, s a szerint eszközöljenek a kapitány úr számára rendelkezési szabályokat.

Csakhogy az a saját felfogás lehet két különböző dolog; a szerint a mint különböző szemüvegeken keresztül néz két különböző szempár. Nem kell elfeledni, hogy Goldner rajongó, idealista, magasztos kedély; Mausmann pedig utczai poéta, ki legszebb versei közben záptojást kapott jutalmul a publikumtól, a mi egyike a legkedvezőtlenebb benyomásoknak.

Míg a két nyargoncz odajárt, azalatt a két csapat ott táborozott a kolostor előtti tér két oldalán.

Richardnak minden ízét átvillanyozta az a gondolat, hogy Edithnek minden haja szálát az ő kardja védelmezi.

Ha ezzel a gondolattal el nem lett volna telve, bizony könnyű szerrel átengedte volna a nemzetőrségnek a kolostor oltalmát. Hisz azzal lerázta volna saját magáról a felelősséget. Ám lássa légyen a nemzetőrség, megvédi-e, s hogy védi meg az apáczákat?

Legelőször azt olvasta el Richard, a mit Mausmann hozott neki a főhadparancsnoktól.

Huh de fel volt paprikázva ő excellentiája. Hogy lehordta a kapitányt azért a lágyságért, hanyagságért, a mit ez ideig tanusított. Miért nem vágott rögtön közbe? Minek hagyta a zendülést ennyire nőni? Kötelessége lett volna rögtön lőni, vágni, mindent eltiporni.

Jövőre a legszigorúbb felelősség terhe alatt ehhez tartsa magát. Az ördög fiának se irgalmazzon!

No hiszen abban volt még csak lehordva Richard azért a szeles hebehurgyaságért, hogy minek vágott időnek előtte a nép közé, minek idézett elő vérengzést, mikor az egész kravallt puszta fegyveres demonstratióval el lehetett volna nyomni. Ezuttal szigorúan megdorgáltatik. Jövőre pedig több észszel és tapintattal járjon el hasonló esetekben. Ha az angyalokat húzzák is le lábaiknál fogva az égből, még akkor se kezdjen verekedést.

Richard kapitány keblébe dugta mind a két levelet. Aztán megfogta a kardját, a jó Albohacent, egyik kezével a markolatánál, másikkal a hegyénél, s meghajtotta, hogy ívet képezett, s így szólott hozzá magában:

«Kedves jó kardom, ha te nem volnál az én utolsó, egyetlen jó barátom, bizony ketté törnélek mostan.»

– Kár! dörmögé a bajusza alatt Pál úr. Egy füst alatt már ezeket is szétverhettük volna. -200-

A KIK IGAZÁN SZERETNEK.

Egy világváros, melyben az éjfél óráiban egyetlen lámpa sem ég, egyetlen ablak sem világít. Vak sötétség minden utczán; a roppant emeletes házak labyrintjában oly tájékozatlanság, mint az őserdők mélyében. Az ég maga is fekete s úgy látszik, mintha csak boltozatja volna e sok utczáju rettentő börtönnek, melynek bezárt kapui talán nem is házakba, hanem katakombákba vezetnek.

Csak néha hosszú, két órai időközökben emelkedik fel a legmagasabb torony ormáról egy vérfényű röppentyű, lángoló kérdőjelt rajzolva az égre; ki tudja, kinek szól e kérdőjel?

A nép egy része elmenekült, más része a harczvonalak előtt áll; benn csak azok bujdokolnak még, a kik ott rekedtek; a gázvezetés el van rombolva, nincs mivel és nincs miért világítani. Ninive képe ez, az elpusztulás előtti éjszakán.

Messze, messze lehet menni, míg a város utczáin valakit találunk, s jó hogy sötét van, hogy nem látjuk az utczákat terítve cseréppel, üveggel, a házak oldalait végig paskolva kartácsokkal, a tetőket bombáktól áttörve, s az emeletek padmalyait keresztülszaggatva.

Valahol egy hosszú utcza végén egy nagy tömör halom állja el utunkat. Az a torlasz.

Két zászló lobog a tetején: az éj most azokat is feketéknek mutatja; pedig szép szineik voltak! -201-

A torlaszt harczos férfiak tömege fogja körül. Őrtűz nem ég: ott is sötétség van és lehető csönd.

Vannak, a kik tudnak aludni, s azoknak igen jó párna a fejök alá tett gránitkoczka.

– Te Mausmann, szól a félkezű, én azt hiszem, hogy holnap, holnapután, aligha meg nem találom az elvesztett kezemet.

Társa nem tud lemondani arról a jó tulajdonáról, hogy a hozzá intézett szóra rímet mondjon.

Nagy búgva csapott le egy távolból érkező granát a torlasz kövei közé, s ott megfenekelve, folytatta tűzokádó üdvözlését, néhány perczre vérvilágot vetve az álmából felriadt csapatra.

Annál a süstörgő fénynél írta rá Fricz névjegyére e szókat: «én önt szeretem, adieu».

Az utolsó szónál már lobbant a granát s izzó darabjai a két ifju feje fölött zúgtak el. – Nem esett semmi bajuk.

– Lehetetlen az. Tudod, hogy a saját kapusuk a mi emberünk, s az híven tudósít felőle, ki jár be a Plankenhorst házba az éjjel és nappal minden órájában? Nem érintkeznek mással, mint a mi embereinkkel. Idegen nem jár hozzájuk. Egyedül a Brigittáktól szokott minden vasárnap odamenni soror Remigia, ki látogatóba viszi nagynénjéhez a zárdában növelt Edith kisasszonyt. A Brigitták pedig nem bajlódnak a politikával; irántunk meg épen le vannak kötelezve; mi védtük őket annyiszor a nép zavargásai ellen. -203-

– No, én csak azt mondom te neked, hogy kár volt nekünk a mi dolgainkba asszonyokat elegyíteni.

– Ne légy háládatlan, Mausmann. Emlékezel a demokrata nőegyletre; mennyit tett ez a közügyért? hogy ápolta sebesültjeinket, hogy gyűjtötte a pénzt számunkra, hogy lelkesítette kitartásra a férfiakat. Ah barátom, nők nélkül nincsen szabadságharcz.

– Háládatlan! Mennyi megérdemetlen csókot kapott a legszebb asszonyoktól ez a te idomtalan pofád.

– Itt-ott. – Az eddig volt. Meglátod gyermek, ha minket levernek, épen úgy fogják ölelni az ellenségeinket, – mint minket, – s a győztesek, ha nem találnak más tárgyat, a mi hervadt koszorúinkból vetnek ágyat; úgy lesz az barátom.

– Már én azt nem látom, mondá rá Fricz; ezúttal megtalálta ő is a rímet.

Jött az őrcsapat és felváltotta őket. Mehettek pihenni. Egy szétrombolt czukorgyár falai közt volt vetve számukra nyirkos szalmából ágy. Erőt kellett gyűjteni a holnapi nap küzdelmeihez.

E sötét utczákon, mint kisértetes bolygófény botorkál végig egy hintó két lámpásával. Az a két lámpás is csak arra való, hogy még sötétebbé tegye a körülfekvő sírbolti éjszakát.

A hintó a Plankenhorst-ház előtt áll meg, a kocsis maga száll le a kaput kinyitni, s azután behajt az udvarra.

A hintóból két nőalak száll le: egy apácza és egy fiatal leány. Mind a ketten felsietnek a lépcsőn, melyen most lámpa nem világít, hanem maga a ház asszonya tartja ki előttük a kettős kargyertyatartót.

A házi asszony megcsókolja az apáczát s kezét csókra -204- nyújtja a fiatal leánynak, kinek hátra hulló csuklyája alól Edith örökvidám arcza tünik elő.

– Valóban az ég oltalmára volt szükségem, hogy a kolostortól idáig eljöhessek e rettenetes éjszakában. Sehol egy lámpa nem ég, s a kövezet minden utczában feltépve.

– No de az ég őrizteti az ő angyalaival az ő választottait, hogy meg ne üssék lábaikat a kőben.

– Valóban mindennap csodának köszönhetjük, hogy élünk. De hova szaladt már az a leány megint? Úgy kell rá vigyáznom, mint a vad kecske-gödölyére.

– Előre futott a terembe, fürkészi, mi ujságot találhatna nálunk; kikérdezi Alfonsinét. – No, majd mondok én ma neki ujdonságokat, a mikkel meglehet egész életére.

Azzal bevezette Antoinette asszony soror Remigiát az étterembe, melyben már terített asztal várt reájuk; hideg sültek, finom borok, chartreuse. A theakatlanban forrott a víz.

– Alfonsine, kérlek, láss a konyha után, hogy a cseléd ne jőjjön a szobába.

– Csak maradjon ön, kedvesem. Ön vendég a háznál. Tudja, hogy önt kímélnünk kell.

Edith durczásan vonogatta vállait a gúnyos gyöngédségre s engedte magát kiszolgáltatni nagynénje által. Antoinette maga rakta el Edith felöltönyét.

A kerek asztal melletti divánra Antoinette asszony soror Remigiát ülteté le, mellette Edith foglalt helyet.

Miután Antoinette asszony még egyszer személyesen meggyőződött, hogy a szomszéd szobákban nincsen senki, magukra zárta az ajtókat, s Alfonsinet utasítva, hogy készítse el mindenki számára a theát, oda ült szorosan Remigia mellé.

– Holnap minden vonalon döntő roham lesz; suttogá soror Remigia, még így is félve tekintgetett szélylyel: nem hallják-e meg a falak, a képek, a szobrok?

– A körülzáró seregből egy csapat egyetértésére számítanak a felkelők. Goldner elmondta előttem az egész tervet. Én aggodalmamat fejeztem ki előtte, hogy mi lesz belőlünk, ha a várost ostrommal beveszik? Mit fog velünk csinálni a győztes, kik mindenütt oly kiváló szerepet viszünk? Erre a jámbor fiu elmondta megnyugtatásomra, hogy ne féljünk semmit. Ha minden veszve talál lenni, egy kiszámított menekülési út van fentartva azoknak a számára, kiknek nem tanácsos idebenn rekedni. A mariahilfi és lerchenfeldi temetők között egy osztály huszár képezi az ostromzár kiegészítő részét. Ezzel a csapattal az aula már rég megkezdte a fraternizálást s számít rá, hogy végveszély idején nemcsak útat fog rajta keresztül nyitni, hanem magával is ragadja s fedezetül fogja használhatni az üldözés ellen. Ilyenformán hiszik, hogy kimenekülhetnek vagy Galiczia, vagy Magyarország felé. Csupán a kapitány makacssága akadályozza a terv sikerültét. Ez a kapitány Baradlay Richard.

– A kapitány, úgy tudom, azontúl sem igen barátkozott az aulával és népvezérekkel.

– Hozzájárulhatlan volt. Mindekkorig nem bírták őt a tervbe befonni. A közlegénység már el van készítve, de kapitányát nagyon szereti; ha az azt fogja nekik mondani: verekedjünk! verekedni fog a saját édes apja ellen is. Hanem most érkezett egy váratlan új segítség a számukra.

– Egy veszedelmes, minden vakmerőségre képes asszony: a Baradlay fiuk anyja.

– Merész és csaknem lehetetlen módon. Fricz beszélte el nekünk az egészet. Ez az elkényeztetett főispánné Schwechaton egy zöldség-áruló kofánál póröltözetet vett fel, s ugyane kofa vezetése mellett hagymával és burgonyával terhelt puttonyt hozva a hátán, gyalog jött keresztül valamennyi zárvonalon, előőrsön; útközben zöldséget, pálinkát árult a katonáknak s úgy jutott be a városba. Itt a Singerstrasséba szállt ugyanazon zöldségkofa raktárába, 17-ik szám alatt.

– A két fiatal leány szemei összevillámlottak e szónál. Egyiknél a harag, másiknál a büszkeség villáma volt az.

– Igen. Rá akarja őket beszélni, hogy menjenek Magyarországba, s álljanak az ottani kormány szolgálatába.

– Jó szerencse, hogy még nem lehetett. Ma délután érkezett meg. Goldner beszélt vele. Nem tanácsolta neki, hogy éjjel kísértse meg az ostromvonalon másodszori átszökését; tehát holnap reggel fog egyik fiával beszélni, a kapitánynyal. Csak hadd beszéljen. Ezt meg kell neki engedni, hadd menjen oda, s hadd jőjjön vissza. Ha beszélt a fiával, akkor bizonyos, hogy eltántorította azt. Az apátnő tudassa ezt a tábornokkal. Holnap este azután, mikor a kitörés tervezve van, a tábornok fogassa körül az egész huszár-csapatot. Ki van ott közelükben?

– No ez jó lesz nekik. A huszárokat meg fogják tizedelni. Richárd úrfit pedig főbelövik.

Hogy miért kellett ezt Edith előtt elmondani? Hogy ezt -207- kiszámított hidegvérű meggondolás beszélte ki a szerető menyasszony előtt, azt majd egyszer, a történet vége felé meg fogjuk érteni; addig higyjük csak azt, hogy kegyetlen vak gyűlölet, hogy a szenvedésekben gyönyörködés mondatta el a zsibbasztó szavakat Edith hallatára; hogy ez az asszonylélek kéjelegni akart egy másik női szívnek halálos kínjaiban.

Edith arczán egy vonás sem mutatta azt, hogy őt ez az egész terv valamiben érdekli.

Mikor kedvese főbelövéséről beszéltek, akkora sonkaszeletet tömött a szájába, hogy félre állt tőle a képe, s még egy kis eczetet kért ahhoz a gelatinehoz, a mit a tányérjára kiszedett.

Alfonsineban forrt a méreg e közöny miatt. Nem állhatta meg, hogy egy hüllő hideg haragjával azt ne mondja neki:

– Úgy látszik kedvesem, neked nem igen rontja az étvágyadat az a tudat, hogy a vőlegényedet főbelövik.

Edith a villájára szúrt egy darab gelatinet, s piquant kézmozdulattal tartva azt Alfonsine felé, válaszolta neki:

Soror Remigia szemeit ég felé forgatva s kezét keblére téve, igyekezett arczkifejezésével bizonyítani, hogy ez egy megtörhetetlen ördögi rossz teremtés.

Edith nem akarta észrevenni, hogy három baziliszk hogy iparkodik őt kővé változtatni. Oda tolta kis poharát Alfonsine elé.

– Tölts nekem is abból a chartreuseből, kérlek. Ha apácza leszek, nekem is hozzá kell szoknom ehhez. -208-

Bizony nem reszketett annak a keze, míg poharát teletölté a zöld liqueurrel. És azután soror Remigia poharát is megtölté csordultig.

– Igyunk soror Remigia, valamivel csak nekünk is kell magunkat vigasztalnunk, szólt a leány pajkos humorral.

Soror Remigia negédeskedett egy kicsit, hogy talán már sok is lesz, pedig hát nagyon szerette a chartreuset; az volt a gyönge oldala.

– Ne feledkezzék ön el, soror Remigia, Baradlayné szállásának czíméről: Singerstrasse 17. szám, souterraine zöldség-raktárban; mert a nő vissza fog jönni, hogy másik fiát is meghódítsa és hazavigye. Kezünkben kell tartanunk a fejét. Holnap reggel tudósítsa ön a tábornokot a szokott úton; de el ne siessenek valamit, hogy Richard kapitány meg ne szagolhassa előre a puskaport. Ennek az embernek meg kell halni! S ha minden hajszálát angyalok őriznék is, meg fog halni.

Most meg már a fromage de Brieből kér egy szeletet, s fogyasztja a chartreuset és itatja vele soror Remigiát.

Mennyi heroismus kellett ahhoz, hogy tudjon enni és inni; mohó étvágyat, inyencz szomjat tettetni akkor, midőn dolgokat beszéltek előtte, a miktől lelke haldokolt!

Játszania kellett azt a szerepet. Hadd higyjék, hogy íme ennek is megtetszett már a kolostori élet; nem érdekli más, nem vigasztalja más, csak a paradicsom a túlvilágon, s a jó terített asztal az innensőn. -209-

Nem sokára úgy tett, mint a ki küzd az álommal, s nem bír szempilláinak parancsolni többé. Feje hátra hajlott a karszékben; lehúnyta szemeit. De azért hosszú selyempillái rejtekéből látott minden arczot.

Azok azt hitték, hogy már elaludt. És nagynénjei már ekkor nem néztek rá sem a gúny, sem a gyűlölet kifejezésével. Inkább a méregkeverő vizsgáló figyelme volt tekintetükben.

– Fő hajlama a restség, viszonza az apácza, biráló szemeit magasra felhúzva. Délig tudna aludni, ha föl nem keltenők, s este ilyenkor már alig tartható ébren. Nem érdekli sem munka, sem olvasmány; szereti a semmitnemtevést. Szenvedélytelen teremtés. Csak enni és aludni szeret.

– Engedni kell hajlamának. Hadd érezze magát ott mentül kényelmesebben. Évdíját fizetni fogjuk holtig. Az biztosítva van. Ha hazajönne, itt ismét dolgoznia kellene.

– Mindenképen. Akár így, akár úgy. Ha az anyjával beszélhet, bizonyos, hogy az a nő rábeszéli őt, hogy szökjék át csapatjával Magyarországba. Már egyik fiát így vitte bele a tűzbe. Az most kormánybiztos s hadcsapatokat toborz. Baradlay elsőszülötte! – Ha pedig az anyjával nem találkozik, ha csapatjának nem akarja engedni, hogy az átmehessen: akkor töltve vannak azok a pisztolyok, a mik őt a végzetes pillanatban láb alól elteszik. Ezt Fricz mondta nekem. Saját csapatjában van két ember, a ki őt le fogja lőni.

– Ha a roham holnap ismételtetik, ezek itt benn estén túl nem tarthatják magukat. Éjjel ki fognak törni a lerchenfeldi vonalon, hol Baradlayt tudják. Tehát csak egy nap van hátra. Ha az úrfi beszél az anyjával, akkor holnap -210- estve fogva, holnapután reggel halva lesz. Ha nem beszél vele: akkor holnap estve megölve. Nekem mindegy. Én nem kivánom neki épen a vesztőhelyt, ámbár megérdemelné, hogy gyűlöljem.

És Edithnek nem volt szabad elárulni egy arczvonásával sem, hogy mindezt hallja, érzi, végigirtózza! Nyugvó arczvonásainak az álmot kellett hazudni; a restség és mámor érzéki álmát.

És még azután végig kellett hallgatnia, mit suttog ez a három asszony a holnap eljövendőkről. – Hadműveleti terveket, mikben százan, ezren fognak elvérzeni: mosolylyal várt, megölelt, megcsókolt jó barátok; mikben zászlók fognak porba tiportatni, megénekelt, megkoszorúzott, saját gyöngéd kezeikkel hímzett zászlók. Hogyan lesznek a mészárszékre hurczolva, hogyan elárulva, elfogatva, láncznak adva, még ma hősöknek, jó barátoknak, testvéreknek gúnyolt férfiak; és mindez asszonyi hidegvérrel, uri nyugalommal.

És a leánynak nem volt szabad elárulnia rettegését. Lelkének minden ereje küzdött testének minden idegével, hogy azok egyszerre el ne kezdjenek reszketni, hogy tagjait ki ne törje a láz, hogy fogai össze ne vaczogjanak, mint mikor a gyermek a tűzharang kongását meghallja.

Edith érzé, hogy egy hideg kéz, mint hideg kigyó nyul arczához. Nem volt szabad felriadnia.

Hadd rángassák, hadd költögessék, míg nagy nehezen lelket vernek belé. Azután hadd dőljön az álmos gyermek ámolyogva, ásítozva soror Remigia keblére, ki őt támogatva vezeti le a lépcsőn a hintóig.

– Nincsen férfi a háznál, ki a kaput betegye, monda a bárónő. Minden férfi a torlaszok előtt áll, saját kapusunk és inasunk is. Egészen magunkra vagyunk. Ha a vén kocsis sánta és süket nem volna, őt is elvitték volna.

Pedig csak azért kísérte le őket a hintóig, hogy saját szemeivel meggyőződjék róla, hogy Edithet soror Remigia viszi magával.

Mikor aztán ott ült már Edith a hintó egyik szegletében s rögtön álomnak hajtá fejét, akkor megnyugodott felőle Antoinette s visszatért szobáiba.

A nehézkes családi hintó csak lassan döczöghetett a sötét utczákon, a helyenkint föltépett kövezeten; talán a kocsis maga is bóbiskolt.

Elfutni, ha ezer ördög őrizné is ezt a kocsiajtót, s a hány halottja van e napnak, annak a kísértő lelke mind ott járna is e világtalan utczákon.

Nem Edith szemei azok, a mik álomra ragadnak a bőséges estebéd után, hanem felügyelőnéjeé.

Soror Remigia horkolt, mire a belvárosból a glacisra kiértek. A chartreuse megtette kötelességét.

Alig vette ezt észre a leány, midőn szép csendesen felnyitotta a hintó ajtaját, s egy szökéssel kinn termett belőle.

S azzal sebesen, a hogy szenvedélye vitte, futott vissza a glacis fasorai közül a városba.

Csak ott, a hol a legelső sötét utczába beért, tekintett -212- vissza háta mögé, s látta a távolban, hogy mászik tovább az a magányos lámpa, mit nagynénje hintaja visz magával a sötét éjben, mint vándor szentjános-bogár.

Sötétben, éjfél tájon, egy kivilágítatlan óriási városban, egy szűz, egy gyermek, senkitől sem védve, senkitől sem vezetve, megindul keresni egy utczát, egy házat, a hol soha sem volt, és abban egy asszonyt, a kit soha sem látott.

Csak a véghetetlen szerelem, mely egy ilyen gyermek szivében istenné tud nőni, adhatott neki erőt ilyen gondolathoz.

A Singerstrasse annak a tulsó oldalán van. Tehát a templomot kell elérnie. Talán ott lel valami becsületes jó szivet, ki őt útba igazítja tovább.

Most már remeghetett kedvére minden tagja, szivének minden idegecskéje. Most már nem látta senki.

Reszketve a láztól, égve a sietségtől, futott a gyermek azokon az utczákon végig, a mik a nagy góth torony irányában vezettek. Süketnéma utczák. Mintha a föld alatt járna, a mese labyrinthjában. A belváros szűk utczáiban, a sokemeletű házsorok között kétszerte sötétebb az éj. Szándékosan elmulasztottak ma minden világítást, hogy az ostromzároló ellennek ne legyen czélpontja sehol.

A mi a városban élni mer, az kinn van a kapuknál, a vonalokon, a mi élni retteg, az elbújt boltozatos menedékekbe, a mikről még most azt hiszik, hogy a bomba nem törheti keresztül. Az utcza üres.

Még saját lépteit sem hallja a leány, oly nesztelenül fut. Fél, irtózik az éjtől, a magánytól; de e félelem fölött -213- uralkodik még mint lázbeteg álomlátásai felett a paroxismus, a kedvesét fenyegető veszély, s az abban fogamzott hagymázos vakmerőség. A hogy azok a lázbetegek szoktak ágyaikból kiugrani, ablakon keresztül menekülni, hegyes kavicsokon mezítláb elfutni, folyamnak rohanni, erős embereket megtámadni – féltükben, iszonyatukban.

Csak egyszer-egyszer állt meg, mikor az óra ütött. Két óraütést hallott már bolyongásai alatt. Tehát félórája már hogy fut, pedig Bécs belvárosa fél óra alatt egyik végétől a másikig megjárható; kivált annak, a ki rohan. Tehát el kellett tévelyednie.

A Singerstrassenak ez irányban kell lenni. De hogy lásson meg most egy utczanevet, egy házszámot, mikor ily vak sötétség van köröskörül?

És harmadszor is hallotta az István-torony óraütésének méltóságos hangját. A tizenkét órát ütötte.

S a mint az óraütés elhangzott, ismét emelkedett, vérvilágot sziporkálva a jelző röppentyű a toronyból, ismét oda rajzolta a fekete égre a világító kérdőjelt; ki tudja, mely távol levő jó barát válaszát kérdezve azzal?

Edith e röppentyű fényénél mohó sietséggel kereste a ház szögletén levő fölirást.

Szivét villanyos öröm járta át. Épen a feje fölött voltak az ércz lapidár betűk: «Singerstrasse».

A bizalom visszatért szivébe. Őrangyal fogta a kezét, az vezette őt idáig. Ez édes hit egészen megnyugtatá. Ez nem vak szerencse, ez gondviselés! Ha a kezdet ilyen jó, akkor a végének is jónak kell lenni.

Most már kezében volt a tájékozás fonala. A röppentyű szétrobbant s ismét feketének hagyta az éjt, hanem Edith -214- tudta már, hogy ha az a ház, a melynek szögletén ő áll, az 1-es szám: akkor az innenső sor házai a páratlan számok. Csak a kapukat kell megszámlálnia, hogy a 17-ik számra ráakadjon.

Úgy tetszett szemeinek, mintha a röppentyű kialvása után még sokkal sötétebb volna az éj. Csak tapogatózva haladhatott, mint a vak.

Minden ajtót kezével kellett megtapintania, hogy a kapukat össze ne tévessze a boltok portáléival. Így haladt, a házakat számlálva, előre. Tizenhárom. – Tizenöt. – Most jön a tizenhetedik kapu.

– Ki az!? Sikolta fel egyszerre rémülten, midőn a tizenhetediknek számlált kapu mélyedésében egy élő lénybe ütközött, s a rémület vad erejével ragadta meg azt mindkét kezével.

– Jézus Mária, Szent Anna! kiáltott fel viszont a maga részéről amaz élő lény. Ez egy őrült.

– Nem. Nem, bocsánat! lihegé a leány, a nő ruháját eleresztve. De úgy megijedtem öntől.

– Oh ne kérdezősködjék tőlem, néne; ha hisz ön Istenben, higyje el nekem, hogy egy ember életéről, nem, két ember életéről: oh Istenem, igen sok életről, halálról van szó. Ha tudja, hol ez a ház, vezessen oda. -215-

– Ez a ház itt van a hátam mögött; monda a vén asszony, ha be akar jönni velem a mamzel.

– Nálam a kapukulcs, szólt az asszony s felnyitá a keskeny ajtót, s maga elé bocsátva a leányt, ismét bezárta azt mögöttük.

Csak most kezdett eszmélni Edith, hogy mit tett? Egy idegen, ismeretlen házban, egy elhagyott éjféli órában kényre kegyre átadta magát egy soha sem látott idegennek.

A kövér, pirosképű vén asszony felvette a mécsest s végig mustrálta annak világánál a jövevény leányt, s azután elbámúlva rebegé, annak ismeretes öltözetét szemlélve:

Edith egész alakján, felmagasztalt arczvonásaiban valami dicsfény derengett e pillanatban, a mi ösztönszerű tiszteletre kényszeríté az ismeretlen asszonyt. Egy martyr, egy szent állt előtte.

A némber megindult a lobogó mécscsel előre. A szűk folyosóról egy még szűkebb pinczetorkolathoz vezette a leányt, s azt mondta neki, hogy menjen ő előre.

Edith nem tétovázott. Megindult a pincze falépcsőin, a nyirkos falhoz támaszkodva kezével; és eszébe jutott, -216- hogy ha amaz őrangyal, ki idáig elvezette, most be nem takarná fényes, bűbájos palástjával, akkor most ez ismeretlen földalatti szűk oduban mindazon névnélküli borzalomnak prédául eshetnék, a mit a bűn kigondolni képes. Ez a nő és talán mások, ki tudja kik laknak itt, azt tehetnék vele itten, a mit akarnak; meg is ölhetnék, el is temethetnék itten; soha sem tudná meg senki.

Azért csak csendesen haladt a lépcsőn lefelé. Az a némber fogta az egyik karját, csontos erős markával: talán azért, hogy vezesse? talán, hogy ne botoljék?

Edith engedte magát előre tolatni a háromszor is eltérő gádor tekervényes menetein; míg végre egy kívül belakatolt rozzant faajtóhoz értek, melynek hasadékán keresztül gyertyavilág szüremlett elő, daczára annak, hogy az ajtó kívülről be volt zárolva.

De már az ajtónyilás előtt megtudta Edith, hogy itt jó helyen jár. Az ajtóhasadékon fülledt zöldség-illat szivárgott keresztül. Könnyebbülten lélekzett fel. Az a sárgarépa, zeller sem hitte volna, hogy bűzét ambrózia-illatként üdvözöljék valaha.

– Vigyázzon, még egy lépcső van lefelé, figyelmezteté a kufárnő a leányt; a mint az belépett, ismét betette mögötte az ajtót, s maga kívül maradt.

Edith egy boltozatos üregben találta magát, melynek szögletei burgonyával, répával, falai hagyma-kötegekkel voltak borítva.

A pinczeodu közepén volt két szalmaszék; az egyiken égett egy faggyúgyertya, gombának eredt kanóczczal; a másikon pedig ült egy asszony, népies öltözetben, minőt a városi kofák viselnek.

A nő csendesen tekintett fel a belépő leányra. Ez az -217- arcz nem szokta elárulni meglepetéseit. Ennek nem parancsolnak úrrá lett idegek.

A leány pedig hevesen oda rohant a nőhöz, s térdre esve előtte, megragadá annak kezét, s rémülettől tágult szemeivel előre hirdeté, mit ajka sietve mondott.

A nő összerándult; de elfojtá ajkán a sikoltást. Pedig a szivén ment e szó keresztül.

– Igen, igen, szólt sietve a leány. Richardot, az ön Richardját. Oh asszonyom, szabadítsa őt meg!

– Fiam leveléből ismerem azt. Arczodból, szavadból olvasom, hogy te nem lehetsz más, mint Richard arája.

– Oh asszonyom, a sír arája vagyok én, a kripták a templomfalak jegyese. Tudom jól, előttem beszélték, hogy vőlegényemnek meg kell halni. Meg kell neki halni irtóztató, soha ki nem engesztelhető halállal! vesztőhelyen, vagy orgyilkos által. Azért rohantam önhöz. Ön anyja neki. Válaszszon számára valami szebb halált.

– De honnan tudod te mindezt? Hogy én itt vagyok? Hogy én ki vagyok? Hogy Richardot mi vész fenyegeti?

– Elmondom önnek. Ön el van árulva. Legjobb szövetségesei, bohó, gondatlan ifjak elmondták titkát ravasz úrhölgyeknek, kik szerelmest játszanak, szabadsághősnőket játszanak; pedig a megölő ellenfél megbizottai. Azok elmondták előttem, hogy önt és fiát hogyan fogják már holnap elárulni; ha beszél ön Richarddal, akkor őt elfogják és kivégzik felebbvalói; ha nem beszélhet vele, akkor alattvalói orgyilkolják le. Miért mondták ezt el előttem? Azért, hogy összetörjék lelkemet. Oh, mit tudom én, miért akarnak engemet összezúzni, megbolondítani? -218-

A leány zokogott, de csak egy perczig; akkor ismét egész delejes virgonczsága visszatért.

– De csalódtak bennem. Azt hitték, hogy már össze vagyok morzsolva, hogy már halott vagyok; de én kicsúsztam kezeik közül, megszöktem, elrohantam, keresztül futottam a városon; sötét volt, mégis ide találtam; mert védett az Isten, velem volt, ide vezetett. Még tovább is fog vezetni.

Annyi igaz felmagasztaltság volt az ifju leány indulatszülte szavaiban, hogy a delnő néma elragadtatással fonta karjait vállai körül, és gyönyörködve nézett arczába.

– Térj magadhoz, gyermekem, s azután beszéljünk nyugodtan. Látod, én nyugodt vagyok. Tehát azt mondták előtted, hogy holnap reggel leszünk elárulva?

Frau Bábi egy ócska láda fedelét felnyitva, talált abban fiatal leányok számára való öltözéket. Volt ott több is.

– Hanem már most Frau Bábi, a garderobeot jó lesz összepakolni és máshová elszállítani; mert a szállásunkat többen tudják, mint szükséges.

A kofaöltözetet Frau Bábi csak a növendék-jelmez fölé adta fel Edithre; derekát keresztül kötötte koczkás gyapot-kendővel, a fejére pedig föltett egyet azokból a kofadivat-szalmakalapokból, a mik a profilból csak az orr hegyét engedik láttatni.

– Tökéletes kicsi kofa. No már most még egy puttony is jön a hátára. Ugy-e még ilyent sem viselt? No ne féljen, majd egy könnyű puttonyt választok ki, a mi csak vesszőből, meg vászonból van, és abba csak zsemlyét rakunk, hogy könnyű teher legyen. Mi ketten elbirjuk a krumplit és a hagymát is.

Edith egész tréfát talált ebben. Felvette a hátára a puttonyt, tele zsemlyével.

– Hja bizony, galambom, ha a katonák közt akarunk megfordulni, eleséget kell magunkkal vinnünk, különben azt hiszik, hogy valami rossz járatban vagyunk.

Azzal fölsegíté a másik puttonyt a nagyságos asszony hátára, a legnehezebbet felvette ő maga.

– És már most tudjuk-e, hogy melyikünket hogyan hínak? Én vagyok a nagyságos asszonynak a Frau Bábi, a kisasszonynak vagyok Fra Mám. A kisasszony nekem és a nagyságos asszonynak: tu Léni. A nagyságos asszony pedig a kisasszonynak: Frau Godl. A nagyságos asszony pedig nekem Frau Midi. No hát hogyan lesz?

Kiki elmondta sorba a másik megszólítását. Még tréfa is volt a szereptanulásban.

– Aztán csak kreuzfidél mind a hárman. Nem szabad félni! Mikor legjobban fél valaki, akkor kell legvigabbnak lenni. Azután mentül «gmoán»-abb nyelven beszéljünk. -220- És csak mindig kreuzfidél; – a hogy én. Csak engem kell utánozni. Különben ördöge legyen annak a katonának, ha én a lerchenfeldi káposztás-kerteken át ott nem szököm ki az ostromvonalukon, a hol akarok. No hát csak mindig kreuzfidél.

Edith megigérte, hogy úgy lesz; hanem aztán a mint kiértek a sötét utczára, ismét elkezdett remegni. Frau Bábi, ki kezében tartotta a kezét, hiába mondott neki bécsi bonmot-kat, tréfás adomákat, nem tudta felvidítani.

– Jaj, Léni! Ha te így fogsz reszketni, akkor jobb lesz, ha itthon maradsz. Hiszen így elárulsz bennünket, hogy mi járatban vagyunk. Szedd össze magadat, Léni! Legyen olyan jó parasztos kedved. Léni, te Léni!

Edith igérte, hogy össze fogja magát szedni, de csak nem birta a parasztos kedvét megtalálni.

Frau Bábi most egy olyan utczán vezette őket végig, a mire Edith a sötétben is ráismert. A Plankenhorst-ház is ebben az utczában van.

A mint a Plankenhorst-ház elé értek, Edith felnézett az ablakokba. Két ablakból világ derengett. Ott vannak nénjeinek hálószobái, mikben az éji lámpa világít.

– De hát mi lelt, hogy úgy reszketsz? kérdezé Frau Bábi a leánytól. Úgy reszketsz, mint egy érzékeny kisasszony, Léni.

– Majd mindjárt nem reszketek én, Fra Mám, csak adjon ide a puttonyból két krumplit; jó nagyot.

És azzal fogta, az egyik krumplit az egyik ablakon, a másikat a másikon zuhé be! csak úgy csörömpöltek az üvegtáblák.

Persze, hogy a másik két nőnek is szaladni kellett vele együtt e merénylet után. Alig birták utolérni. -221-

– De mi az ördögöt csináltál, Léni! pörölt rá a fogadott Fra Mám. Elment az eszed, hogy ablakokat hajigálsz be, s így megszalajtasz engem is, meg a Fra Kodlt is? tu nárische Krédl!

– Ott lakik a két gonosz szívű nagynéném, a kik okai annak, hogy most az utczán járok. Hogy ugrottak ki az ágyaikból! Hej, hogy találgatják most, ki kivánt nekik nyugodalmas jó éjszakát? Hahaha!

Baradlayné, a helyett, hogy megszidta volna a leányt, megszorította a kezét. Ő értett mindent. Csodálatos egy gyermek ez!

– No, Fra Mám! mondta Edith, a mint más utczába értek: megtaláltam már a paraszt kedvemet! Akarja-e, hogy danoljak?

Nem is várta rá a feleletet; hanem rákezdte tiszta, szép, csengő hangon énekelni a néprománczból:

– Ejnye, ezt már elengedtem volna holnapra; dünnyögé aggályosan Frau Bábi.

– Nem ázunk el! biztatá vidáman Edith. Ez az eső még jobban eltakar bennünket, Fra Mám.

– No csak te ne szólj bele mindenbe, Léni. Nem kell nekem semmi takaró, hogy láthatatlan legyek. Hanem már most iparkodjunk, míg jobban elő nem kap.

Még jobban siettek. A kufárnő egy-egy perczre megállt, megkérdeni az úri asszonyságtól, ha nincsen-e kifáradva? Az nem szólt, csak inte, hogy menjenek tovább. E napon -222- legalább négy mérföldet gyalogolt már, nehéz teherrel a hátán.

Csodálatos az, a mit egy nő megbír! – Egy nő, a ki anya; – egy anya, a ki szeret. – Fiát, hazáját.

Edithet nem kellett kérdezni, hogy nem fáradt-e el? Ő járt legelől, s tánczolt a vállán vitt puttonynyal.

Két órát vertek a harangok a város tornyaiban, mikor az álczázott nők a Kaiserstrassera kijutottak.

Az ostromlottak tervszerűen hagyták azt látszólag őrizetlenül. Azon a vonalon az ostromló sereg csekély számú lovassága tanyázott, a többi Schwechat alatt volt; lovasság nem ostromol torlaszokat. Azonban a torlaszok melletti házak tömve voltak lövészekkel, kik nesztelenül rejtőzködtek ottan, a kirohanás esélyére tartogattatva.

Nagyobb mesterség volt azonban az ostromzárolók vonalán átjutni a temetőig.

A kik azokban a napokban ismerték Bécset, emlékezni fognak rá, hogy az auf der Schmelz és Hernals között volt még akkor egy nyilt árok, a hegyi záporvíz felfogására, elején faragott kövekből, odább palánkokból készült oldalfalakkal. Nem kellemes hely, de jó mély annak, a ki nem akarja, hogy meglássák.

Rendes, polgári nyugalmú időkben félelmes lehet éjszaka végig botorkázni a mély árokban, csak a kétségbeesett tolvaj, a gyermekgyilkos némber, s gazdátlan eb kereskedik ottan.

A kufárnő vezette utitársnőit a mély árok hosszában, melynek fenekét buja fű verte fel: hónapok óta nem járt itt eső. -223-

Egy helyen, a hol az oldalfal be volt omolva, elébb felkapaszkodott maga a kufárnő, óvatosan széttekintett s aztán suttogva mondá:

– Ezeket most hagyjuk itten. Elég lesz a magamé. Ott tanyáznak a huszárok.

Kétszáz lépésnyi távolban az ároktól látszott két huszár alakja, az őrtűztől megvilágítva. Távolabb meg öt-hat őrtűz égett egy csoportban; ott volt a temető, a csapat tanyája.

Az őrszem látta őket közeledni; de nem kiáltott rájuk. Egészen közelébe hagyta jönni. Csak akkor szólalt meg az egyik lóhátról, halk mély hangon:

Erre a kérdező leugrott lováról, odament a pórruhás nőhöz, s meghajtva előtte a térdét, tiszteletteljes gyöngédséggel csókolá meg annak kezét, a nélkül, hogy kezével érintené.

– Egyszeribe odavezetem. – Hát ez a drága szép cseléd? kérdé Edithre mutatva.

A vén huszár odaadta kantárszárát bajtársa kezébe s gyalog vezette a temető felé a két hölgyet. -224-

Egy kis fehér ház, a temetőőr lakása máskor, volt ezúttal Richard haditanyája. Abban foglalt el egy kis szobát, melynek ablaka a város felé nyilt.

Épen az éjjeli czirkálásból tért haza; zárt ajtóját felnyitá kulcsával, a gyertyát meggyújtá az asztalon, s azzal boszúsan ütött öklével az asztalra.

Ott vannak szépen kiterítve az asztalán a legújabb pesti hírlapok. És azokban egyes czikkek vörös irónnal aláhúzva.

És azután, mikor elkezdte olvasni, akkor meg épen nem tudta őket a tűzbe vetni. Ki tudja, hátha a hamuból is feltámadnának.

Oda könyökölt az asztalra, s borus homlokát tenyerébe fektetve, ismét és ismét elolvasá a jelzett sorokat és homloka még borultabb lett utána.

«Nem igaz! Nem lehet ez igaz!» kiálta fel önmagával küzdve. «Ámítanak, hazudnak mind! Lehetetlen ilyennek történni a nap alatt!»

– Hogy valakitől ellopjanak valamit, azt értem. De hogy valakinek oda lopjanak valamit, ez nekem új szó.

– Zárt ajtómon keresztül idecsempésznek az asztalomra minden nap egy csomó hirlapot! Ki teszi azt?

– Hazudsz! Gazember! Talán nem tudom, hogy három -225- hónap óta olvasni tanulsz vén bolond létedre. Ki tanított olvasni?

– Ne tessék keresni. Épen tegnap halt meg. A trombitás. Kicsapott diák volt szegény, régen a halál kutyái ugattak belőle. Azt mondtam neki, ne vidd el pajtás a tudományodat a másvilágra; hagyj belőle nekem is egy kicsit.

– Könnyen tudnék erre a kérdésre valami mást mondani, mint a mi a tiszta igazság, ha hazudni akarnék: mondhatnám, hogy szeretnék már egyszer altiszt lenni, azért tanultam olvasni. De nem mondom. Hanem megmondom, hogy azért tanultam vénségemre olvasni, hogy megtudjam, mik történnek odahaza?

– Hagyjuk ezt máskorra. Reportom van. Két asszonyember akar beszélni a kapitány úrral.

– Ez megint hazugság. Ebben az órában cseréltem a tábori jelszót; azt még a városban nem tudhatta meg senki. Azt még nem árulhatta el senki.

– Más jelszóval? Hát van itt az én jelszavamon kívül még valakinek másnak is jelszava? Hisz itt összeesküvés van! De közé fogok vágni. Azt a két nőt főbe lövetem!

Richard dühös volt, a kardját verte a padlóhoz; Pál úr pedig olyan szeliden nézett rá, mint valami jókedélyű nagyapó mérgelődő kis unokájára. -226-

Pál úrnak meg volt az az elégtétele, hogy rettenetes haragvó kapitányát a düh forró lázából egyszerre az ijedelem merevületébe látta átfagyni. Az ifju szemei elbámultak, ajka nyitva maradt, keze úgy állt meg, a hogy azt, kardját felkapva, a légbe emelte.

Richard azt hitte, hogy álmot lát, mikor azután a vén szolga felnyitá az ajtót, s eléje tünt az éj sötétéből először egy szelid, szeretetteljes női arcz, oly tiszteletre méltó, oly hódolatgerjesztő; és utána egy másik, kinek tekintetében gyermek-szív, angyalszerelem sugárzik; mindkettő pórruhában, átázva, sárosan, kimerülten…

A mit Richard néhány percz előtt olvasott azokból az elátkozott lapokból, a megtagadott mese, a hihetetlen álomlátás, előtte állt. Egy élő pár azokból az úrnőkből, kiket vérszomjú vad csordák éjnek idején fáklyával, fejszével megrohannak, kiknek férjeit, testvéreit szemeik előtt lemészárolják, s kiket irgalmas pórnők álöltözetekben csoda módon megszöktetnek, s kik gyalog, sárosan, rongyosan, mezitláb futnak tova égő házaik alul, ijesztő rémül jelenve meg más vidékek ismerősei előtt – új ismeretlenekül.

Oda rohant anyjához szótlanul és átölelte, megcsókolta arczát, kezeit. Mily ázott volt öltözete! mily hidegek arcza, kezei! Nem is kérdezett tőle semmit.

Edithre pedig oly félve tekintett. Mintha azt hinné, hogy ez nem az. Talán van még más arcz, mely az övéhez oly nagyon hasonlít? Hiszen elképzelhetetlen az, hogyan lehessen ő e perczben itt? Félt megtudni, ki ez?

Nem szólt senki egy szót is, csak valami csendes hang hallatszott, a mit úgy neveznek, hogy zokogás. A minden beszédnél többet mondó hang.

Richard oly mondhatlan fájdalmat érzett szivében, mikor anyját így látta, így ölelte, hogy nem volt ura magának többé, arczczal oda veté magát az asztalra, hol ama vészthirlő lapok feküdtek s keserűen nyögé: -227-

– Egy ezredrésze annak, a mi igaz! monda fiának; esküszöm neked arra a szeretetre, a mivel szivemben hordozlak mindig.

– Ne esküdjél, anyám. Az, hogy te most itt vagy, rettenetesebb bizonyítvány nekem minden esküvésnél.

– És most nem parancsol nekem sem Isten, sem ember többé. Egyedül te parancsolsz, anyám! Mit kivánsz tőlem?

– Nézd, itt van az, a ki nekem megmondta, hogy mit kivánok én tőled. Még ez előtt egy órával magam sem tudtam azt kimondani.

– Edith! suttogá Richard elbámulva, megtapogatá az eléje nyujtott kis kezet, mely nedves volt az ázott pórköntöstől. Ez Edith keze, ez Edith arcza. De hogy lehet ez? Hát mi jön még, a mitől egészen megtébolyodjam?

– Lélekcserélő idők járnak, fiam! monda Baradlayné: mindnyájan más emberek lettünk. Minden kőnek szive van most és fáj. Azt akarták, hogy annak, a ki fegyvert visel, ne legyen. A szuronyerdőnek anyja van, a kit úgy hínak, hogy haza. Hanem ez az örök anya néma, nem kiálthat! Tudták. Azt meg lehet ostorozni, meg lehet gázolni, testét szétdarabolni, nem kiálthat: fiam segíts! – De nem gondoltak arra, hogy minden egyes kardviselőnek van egy anyja otthon: és ha kétszázezer anya elkezd jajt kiáltani, azt majd meghallja a nagy gyermek! Kiáltottunk! A pórnő, az úrnő, ment, írt, beszélt, a hol fia volt. És meghallották szavunkat. És ez rettenetes parancsolat volt. Az anyák hazaparancsolták fiaikat. És a fiak haza jöttek. Csak te nem hallottál meg minket.

– Nézd, itt van egy fiatal leány; apácza-növendék. Ez -228- meghallja, mint beszélik el előtte titokban, hogyan akarják elveszteni kedvesét? Ravaszul, sátáni terv szerint. Akár tesz, akár nem tesz, orgyilokkal. Már ki van adva egyik részről a parancsolat, hogy elfogják, másik részről már töltve ellene az orgyilkos fegyvere. És a fiatal leány nem gondolkozik, mit tegyen? Nem sír, nem esik kétségbe. Vígságot tettet; megszökik őreitől, éjfélben, éj közepén neki fut a sötét éjszakának, fekete koromsötét éjben végig futja a város kisértetes utczáit, hogy feltalálja kedvesének anyját, hogy annak lábaihoz vesse magát és így szóljon hozzá: «asszony! fiadat meg akarják ölni, rettenetes, gyalázatos halállal! siess! keresd fel! válaszsz számára valami szebb halált!»

– Van még mező, hol az ilyen fiak, ha feláldozzák magukat, anyjuk nem sír utánuk, csak édes könyeket.

– Tanuld meg közkatonáidtól. A tábori jelszó, melylyel előőrseiden átjöttünk, ez volt: «nyergelj, fordulj!» ha e jelszót kimondod, megtudod, merre mégy? Hogy eljutsz-e oda? Az kardod dolga és az Istené!

– Eredj, szólt hozzá csendesen; tudasd az altisztekkel az új tábori jelszót: «nyergelj, fordulj!»

– Az én koczkám el van vetve, szólt Richard visszatérve anyjához és kedveséhez. De hát ti veletek mi történik most?

– Ti most már nem mehettek vissza a városba. Azt holnap ostromolni fogják minden oldalról. Ott vész lesz minden ponton. Én most már rögtön indulok, a míg sötét -229- van; a zápor segít a harczvonalból eltünnöm. Nem jó volna-e velem jönnötök a legközelebbi faluig, hol kocsit fogadhattok, s menekülhettek Magyarország felé. Edithet vidd magaddal, anyám.

– Anyám! gondold meg, hogy holnap be lesz véve a város, s hogy te el vagy árulva.

– Nem gondolok semmire. Nekem még egy fiam van abban a városban, s én visszamegyek érte; ha tűzbe, lángba lesz is borulva és ellenséggel megtöltve: még is kihozom onnan a fiamat, ott nem hagyom nekik!

És azután fájdalmasan tekinte Edithre, mintha kérdené, hát veled mi történik, szélbe dobott virágszál? hová mégy? kihez térsz? milyen napokat vársz?

– Miattam legyen ön nyugton, Richard. Önnek anyja visszakisér engem a kolostorig. Én oda visszatérek. Ne aggódjék miattam. Megfenyítenek, de meg nem ölnek. És azután jó helyen leszek ottan. Várni fogok önre. Várni fogom, míg ön diadal-koszorúsan, győztesen eljön egyszer értem s elvisz magához. Boldog leszek a várakozásban. Ha pedig azt rendelte az ég, hogy ön nálamnál szebb menyasszonyt talál, a kit az udvarlói úgy hínak, hogy «szép halál», akkor legalább tudni fogom, mikor nap-nap után a hideg kövön térdepelek, miért imádkozom?

Baradlayné e szóknál gyöngéd erőszakkal odanyomta fia kebeléhez a kedves gyermeket, s míg azok egy fájó ölelkezésben szerelmük szentségére felesküdtek, az anya reszkető kezét az égre emelve, kényszeríté Istent, hogy ha néz alá a magas égből, ezt a fogadást látatlanul ne hagyja!

Richard letörlé könyeit: megölelte anyját, s azzal köpenyét nyakába kerítve, kiment kedveseivel együtt a szabadba.

Mikor a két nő elhaladt a lovagok mellett, csendesen, de mind egyszerre, nem kiáltva, csak susogva, egy elfojtott: «éljen» szóval üdvözlék a két nőalakot. Olyan volt az, mint a szélfuvallat, mind az erdőzúgás, ez a halk «éljen» sóhajtás száz meg száz elfult kebelből.

«Nyergelj, fordulj!» szólt a csendes jelszó; a csapat megindult. Meghalt a trombitás, nem volt szüksége a csapatnak trombitaszóra. Eltüntek mint egy tábor-kísértet.

A két hölgyet pedig elvezeté Pál úr az őrtűzig, hol a kufárnő várt reájuk. Pál úr a másik őrszemmel hajnalodottig ott fog maradni, hogy a czirkáló járat semmit észre ne vegyen, s azután vágtatni fog a többiek után. – Az eső egyre szakad.

– Gondolnánk már a visszatérésre, monda Frau Bábi nagyon kedvetlenül. Ez az eső nem jó nekünk. Azon az úton, a min jöttünk, nem mehetünk vissza, az árok azóta megtelt vízzel.

– Előveszszük azt a mesterségünket, a mivel tegnap bejutottunk Bécsbe, vigasztalá őt Baradlayné. – Egyenesen a bivouac közepébe megyünk, mint kufárnők, kik enni-inni valót árulnak.

– Hiszen a mi tegnap jó volt, az ma is jó; csakhogy tegnap magunk voltunk. Aztán ilyen két tisztes asszonyság, mint mi ketten, már könnyen össze-vissza járhatja a tábort. De most még ez is velünk van!

– Rajtunk már nem igen kap senki, kivált ha jó mérges képet mutatunk; de ezen a fiatal cseléden megakad -231- az átkozott szem. Nem azért mondom, mintha valami baj történnék vele, ha belebódorodunk a lóger közepébe; hanem attól félek, hogy a milyen kényes és szokatlan az ilyen teremtés, ha valami pajkos ficzkó egyet csíp rajta, vagy legyeskedni talál körülötte, elárulja magát, hogy ő kisasszony.

– Oh ne féltsen engem, Frau Mam! biztatá őt a leány. Szolgálónak neveltek engem!

– No hát csak okosan tégy, Léni leányom. Csak kreutzfidél! csak recht gmoan!

A puttonyaikat felvették. A csatorna-fenéken most már nem lehetett haladni; a jobb parton sem többé, mert az meredeken emelkedett föl. Egy gyaloghidon át kellett menniök a tulsó partra, ott egy gyalog-útra leltek. Frau Bábi azt állította, hogy azon kell előre haladniok; ő ismeri azt az utat, a veteményes kertek közé vezet, a hol ő már tudja azután a palánkokon keresztül a járást.

Az eső is esett, sötét is volt. Három-négy óra között járt az idő éjfél után. Lehetetlen volt magukat tájékozniok, merre járnak. Az volt az egyedüli útmutatójuk, hogy mikor jöttek, az eső hátba verte őket, most pedig szemközt veri.

Egyszer aztán hirtelen megállt az eső, felszakadtak a felhők s a menekülő nők akkor látták, hogy az ostromzárló sereg egyik főtáborhelyére jutottak.

Jobbrul balrul előttük lovaikon ülő vértesek fehér köpönyegei voltak kivehetők az éjben.

Alig húsz lépésnyire előttük állt egy csárdává rögtönzött mezei lak. Abban jó kedvű lovas katonák ütöttek tanyát. A lak belsejében kintornaszó hangzott. Talán tánczoltak is?

A mint a három nőt megpillantották, egy csapat szilaj ficzkó eléjük szaladt s körülfogta őket. -232-

– Hóha bolond, hóha! kiálta a legelsőnek Frau Bábi, meg ne egyél. Nagyanyád jön, krumplit hoz.

A vitéz uraknak azonban már egyszer nagyon jó kedvük volt s nem szomorodtak el a vén asszony arczfintorulataitól, az ifjabbakat is közrekapták. Egy gonosz szem észrevette, hogy azok között egy szép leány is van.

– Mi hagyján! súgott vissza Edith. De Richard! – Ez itt Palvicz Ottó ezrede. Ez van kirendelve, hogy Richard csapatját titokban ellenőrizze. A mint az eső megáll, a mint világosodni kezd, észre fogják venni, hogy Richard osztálya eltünt helyéről s üldözni fogják. Istenem! Valamit kell tennünk!

Edith hirtelen félrelökte maga elől a házsártos legényt, ki ruhájánál fogva a csárda felé ránczigálta s ledobva válláról a puttonyt, tiszteletet parancsoló tekintettel fordult az őrmesterhez; választékos úri hangejtéssel szólva hozzá:

– Őrmester úr! Jelentsen be az ezredesnek. Hol van Palvicz Ottó ezredes? Hozzá vagyunk küldve. Mondja neki: itt van Brigitta.

(– Narische Krédl! dörmögé magában Frau Bábi, kinek ijedtében minden kreutzfidél kedve kárba ment. Ez most mindnyájunkat a pokolba visz.)

Az őrmester rögtön szétterelte a nőkkel huzakodó legényeket s a fegyveres őrt szólítva, kivont kard közt kisérte őket a szomszéd házikóig, oda bebocsátva mind a hármat. Ott az előszobában hagyta őket, s maga bement az ezredeshez.

A főtiszt egyedül volt. Magas, erős alkatú férfi, kemény kifejezésű vonásokkal, miken jellemzetessé teszi magát a szokatlanul hosszú orr; mélyen ülő szemei gyanut, ajkszögletei gunyort fejeznek ki.

Elébb hosszasan szemszögezi az előtte álló két nőalakot; csak azután szól hozzájok:

A főtiszt helyeslően inte fejével. Mindazok a mondatok voltak ezek, miket Plankenhorstné soror Remigiának betanított, hogy küldötte hitelt nyerjen az ostromló táborban. Azt hitték akkor, hogy Edith alszik, ittas.

Palvicz Ottó rögtön parancsot adott a másik szobában levő hadsegédének, hogy azonnal sorakoztassa az egész ezredet. Maga is utána látott.

– Mi volt e szavak értelme? mit beszéltél neki? kérdé Baradlayné, midőn egyedül maradtak, alig hallható suttogással. -234-

– Jericho – Bécs; Raháb – a zárdafő; Jozua – a tábornok; a Gibeonita és Emoreus – a huszárcsapat és az aula.

– Csitt! Rég szemmel tartják őket. Csak azt nem tudják, mit akar a Gibeon? átjönni-e Jerichóba? vagy elmenni a Kanahánba? Én azt jeleztem, jönnek.

Baradlayné még mindig nem értette ezt. Tagjait zsibbadás állta el az irtózat miatt.

– Hölgyeim, indulunk. Szólt udvariasan a két delnőnek. Azok ismét felvették puttonyaikat.

Azzal kikisérte a két hölgyet, s két gyalog vezetőt rendelt melléjök. Azok kísérték őket tiszteletteljes távolban, míg a kufárnőt előre bocsáták egy harmadik gavallér kalauzsága mellett, ki eleve figyelmezteté a tisztes asszonyságot, hogy ne tessék hátra nézegetni, mert úgy járhat mint Lóth felesége.

Egyszer aztán csak elmaradt tőlük mind a három, mikor a lerchenfeldi kapuhoz közel értek.

Mikor a pusztán hagyott torlasz előtt megálltak egy perczre megpihenni s puttonyaikat letették a kőhalmazra, akkor azt kérdé Baradlayné Edithtől:

– Az, hogy Palvicz vértesei a Bécs felé vezető utat tartják reggelig zárva Richard előtt, s mire észre fogják venni csalatkozásukat, akkorra Richard négy órai szökő utat nyert előttük, s többé be nem érik.

– Remek leány! szólt Baradlayné ölébe takarva a gyermeket. Úgy hiszek Istent az égben, a mint hiszem azt, hogy eljön az idő, a mikor a Baradlay-ház kapujában az én térdem lesz az, a hova lábadat legelőször leteszed, mikor a kocsiból leszállsz. – De milyen hosszú út van még odáig mind a hármunkra nézve! -235-

– Hadd ne mondjam. Babonás vagyok. Azt hiszem, hogy a ki örül akkor, midőn szomorkodnia kell, olyan vétket követ el, mint a ki a templomban elneveti magát. Ne legyen nekem addig örömem! Ki tudja, hátha abban a perczben, a mikor azt mondanám önnek «anyám»: már nem volna anyám, nem volna fia. Hagyjon meg engem babonáimban: kisérjen el a kolostor ajtajáig.

A két nő elkisérte Edithet a kolostor-kapuig, s midőn ott bebocsáták, Edith póröltönyét, puttonyát saját puttonyába emelte Frau Bábi, s tovasietett úrasszonyával.

A hazaérkező Edithet az elszörnyedés hangja fogadta a kolostor refectoriumában.

Az egész személyzet nem hunyta le szemét az éjjel, úgy megzavarta őket a jelenet, mikor soror Remigia egyedül hajtatott be a kolostor udvarra, s a hintó nyitva hagyott ajtaját meglátták s kérdezték tőle, hogy hát Edith hová lett?

A rémületet fokozta az a helyzet, hogy még csak lármát sem lehetett ütni a keresésével.

Már pitymallott, mire visszakerült. Minden oldalról reá rohantak. Hol volt? hol járt?

Mikor a feddés, fenyegetés nem használt: a fenyíték került rendre. Edith azt is meghagyta magán történni.

A jámbor szüzek elborzadtak, mikor vetkőztetni kezdék, s minden ruháját sárosnak, tépettnek találták, mint a ki a városon kívül csatangolt. De nem tudták belőle kivenni, hogy hol járt.

Elővették a virgácsot, a flagellumot, de nem használt sem a vessző, sem a gombos szíj. A fiatal leány, mikor szűz testét vérig sujtá a megalázó vessző, összeharapta fogait s csak magában mondá minden ütés után: Kedves -236- Richard! s addig mondá, míg azután egyszer a fájdalomtól elájult.

Mikor ismét magához tért, már akkor ágyban feküdt, egész teste flastromokkal beraggatva. Láza volt.

Hanem a láz daczára is észre tudta venni, hogy a nap alkonyatra járt. A többi időt átaludta.

– No már most megmondom hol voltam! monda a körülállóknak. Az éjjel a huszár-őrtanyán voltam. Ott töltöttem az időt a kedvesem, a kapitány szobájában. Már most tessék ezt tovább mondani.

Az apátnő összecsapta a kezeit e rettenetes felfedezésen. Dehogy mondták ezt el bárkinek is! De úgy eltitkolták, hogy még nesze se menjen ki e falak közül. Hiszen vége lenne az egész testület jó hirének, ha ezt megtudná valaki.

Hanem ebből aztán azt is megtudhatta az apátnő, hogy miért izente neki a reggel hét órakor útnak indított küldötte által azt a hizelgő mondatot Palvicz ezredes, hogy a magas mennykő üssön az egész apácza-kolostorba?

Tudniillik, hogy mikor a soror Remigia által informált küldöncznő elmondá az ismert jelszavakat az ezredesnek s aztán figyelmezteté, hogy nemsokára jön a Gibeonita anyja álruhában, fiát rábeszélni, hogy hagyja el az ostromló tábort, – akkor Palvicz dühösen kiáltott fel:

– Az ördög elviheti a dolgot! Akkor már meg is szöktek. Én magam nyitottam nekik utat, s kisértem az ellenfél kémeit a kapuig. Csak azt tudnám, hogy ki volt az a szoknyába öltözött kicsi ördög, a ki engem a hosszú orromnál fogva ide hurczolt?

A VÉRVERES ALKONY.

A skárlát felhők tűzszegélyei között csak egy darabka folton látszik ki az ég. Egy darab világos-zöld ég.

Ki tudja, miért van azon az egy helyen az ég nyitva? ki tudja, miért annak az égnyilásnak a színe most zöld? Talán opticai magyarázata is van annak: de bizonyos, hogy ebben az órában ezer meg ezer, földtől megváló lélek keresi az utat a felhők között, talán azoknak a sápadt szellemei teszik azon a folton az eget topázszínűvé?

Csak egy felhőt nem tud a nap megaranyozni, egy nagy fekete felhőt, mely a földről felgomolyog s koromsötét árnyakat fest a veres alapra. Az egy égő templom füstje.

A lomha sötét tömeg helyet követel magának az égen s mély borongó háttért ad a hosszú utczának, melyen az alkonyi verőfény végig sugározik. A hol a házak árnyékot vetnek, ott már sötét van.

Az a csendes óra, a mi az elveszett csatatéren a diadal után következik. A győztes még pihen, még rendezi magát, új haditervét alkotja; a vesztes pedig már elfutott, s igyekezett eltünni. A kettő között egy futamodásnyi tér, egy órai halálcsend támad.

A hosszú utczán végig csak elszórt fegyvereket látni. Szedje össze a győztes! A kik eddig viselték, menekültek a nyitott házkapukon át rokonaikhoz, ismerősökhöz, jószívű idegenekhez, átöltözni, vért, füstöt lemosni arczaikról, sebeiket eltitkolni, hogy a mikor jön keresésükre a vaskezű győztes, azt mondhassák: nem én vagyok az!

Az ágyudörejnek, a puskaropogásnak vége van már; a férfiküzdés zaja elnémult mindenütt. -238-

Abból a sötét háttérből, melyet az égő templom fekete füstfellege árnyal, egy magányos alak bukdácsol még végig az utczán. Egy ifju harczos az aula legiójából.

Csak fél karja van meg, az sem visel már kardot; kezével mellén összeszorított köntösét tartja; egy szuronydöfést takargat ott, mely most talán nem is fáj még. Minden lépését hulló vére jelöli nyomában.

Úgy iparkodik menekülni, mielőtt üldözői nyomába érnek. Oly aggódva tekint saját vércseppjei után háta mögé, nem fognak-e azokról utána menni?

Hiszen nem messze kell már sietnie. Amott leng már az ismeretes trikolor zászló a Plankenhorst-ház erkélyén. Csak odáig elvonszolhassa magát. Ott gyöngéd ápoló kezek bekötik sebeit; elrejtik, eltagadják a fürkésző ellenfél elől. Oh a nők értik azt, hogyan kell! És ha meg kell is halni, akkor is gyönyör lesz ama szép szemek mennyországából tanulni meg, milyen lehet a paradicsom ege; talán egy csillámló köny is fog azokból utána hullani; talán megmondhatja majd neki utolsó lehelletével: «én önt szerettem».

Minden ablakból eltüntek már a zászlók: lám a Plankenhorst-ház erkélyén még most is lobog az. Oh azok hívek a legutolsó pillanatig, az utolsó szembehunyásig. – De sokszor meg kell addig állnia, hogy a falhoz támaszkodjék, új erőt gyűjteni.

Azt tette, hogy minden pihenésnél azt számlálta, hány csepp vére hull le a kövezetre? Ez volt az ő időmérője.

Megfoghatlan! Hiszen a községtanács részéről ki volt adva a rendelet, hogy minden kapu nyitva legyen: sebesültek, menekülők elrejthessék magukat. Hát a Plankenhorst-kapu hogy lehet zárva?

Most már nyilalni kezd mellében a csatából hozott seb. Szivébe kezd marni a halál férge. Valami úgy fáj, úgy vonja a földre. – Szeretne élni.

És néz mereven maga elé, és azt képzeli: hogy a mint az a trikolor zászló, a mely az erkélyről alá függ, az alkonyi szélben csendesen lobog, az az ő fájdalmait legyezi enyhítve.

A nap eltűnik a házak tűzfalai mögött, s a mint alább száll, beesteledik, akként kezd világosodni az ellenkező oldal; a fekete füstfelleg most lassankint tűzvörösre válik, s izzó gomolyokat bocsát fel az elszürkülő égre. – A haldokló ifju csak egy tárgyat lát meg: a háromszínű zászlót. Ezt tán ott feledték? Ennek az árnyban tán jó lesz meghalni?

Sohaját, nyögését nem hallja már senki. Az imádott hölgynek kapuja zárva marad. -240-

Egyszer azután látja, hogy a trikolor elkezd lassankint fölfelé emelkedni. Valami láthatatlan kéz onnan belülről bevonja a zászlót.

Halálkeserűség állja el idegeit. Most már minden csepp vére, mely kihull, egy cseppje a kárhozat gyehennatüzének.

És néhány percz mulva látja, hogy gördül alá ugyanazon erkélyről egy másik zászló; ugyan az a halálszínű zászló, a mely ellen ő egy óra előtt küzdött; a melytől halálsebét kapta, a mely ifju életét áldozatul kérte, s a mely most halálos tusáját befedni a legimádottabb lény ablakából alágöngyölödik, s árnyékát haldokló arczára veti.

A félkezű ifju e látmányra leveszi sebéről oda szorított jobbját, s egy névtelen fájdalom kiáltásával felemelve arczát az égre, oda csapja véres tenyerét a ház küszöbéhez, hogy vérjele ott marad annak; – azután arczczal a kövezetre hull s ott meghal.

Az alkonyfényt eltakarja a felhőborulat, s most az égő templom tűzfénye világít végig az utczákon.

AZ A HARMADIK.

Baradlay Jenő az utolsó napokban minden perczét Plankenhorsték körében tölté. Egészen beszállásolta oda magát. A komornyik a harczolók között őgyelgett, annak az üresen maradt szobáját berendezték a számára; éjjel-nappal a háznál lehetett.

A rendkívüli idők sok rendkívüli helyzetet tesznek megmagyarázhatóvá. Mikor az éjszakát az ostromröppentyűtől -241- fölgyujtott paloták világítják be, mikor az álmokat a bombapukkanás űzi el az éjszakából, olyankor nem igen kérdezik, engedi-e az etiquette, hogy egy nőtlen ifju egy családapátlan körben tölti el a rettentő éjszakákat s midőn a gyönge nők ájuldozva, rémledezve dülnek erre-arra, azoknak ápolására, biztatására közel tartja magát, sőt a ház leányát órahosszant keblére ölelve dédelgeti, bátorítja s valahányszor egy bomba szétrobban, valahányszor a szép leány összerezzen, erősebben szorítja őt magához.

Azonkívül is azt hihette Jenő, hogy az már nyilvános titok: az ő viszonya Alfonsinehez; ő magát elfogadott vőlegénynek tekintette ennél a háznál. Ha keblére ölelte a leányt, ha búcsucsókját szívta, ez anyja szemeláttára történt. Itt az elnézés maga az áldás, a beleegyezés. Csupán az van hátra, hogy ezt a viszonyt valahogy formulázni kell.

De most még minden szívben olyan hullámokat hány a rettegés, hogy elnyelik a világító tornyot.

Minő tündéri gondolat volna az máskor: három éjt, napot folyton az imádott hölgy közelében tölthetni! – Minden órában, minden helyzetben hozzá mehetni. – Felkölteni őt álmából, s máskor meg általa felköltetni. – A bálványozott hölgynek bálványa lenni, kit az imád, kit mindig látni óhajt, kinek eltávozását rettegi, visszajöttére idvezül. Látni ragaszkodását, látni epedését, érezni reszkető tagjait ölében, könyjeit arczán, szemeit szemében. És néha-néha, mikor egyszer az ostromzaj egy-egy órára elpihen, s a mély csendben, az elhallgatásban az üldözött álom ellankasztja a szép leány tagjait, s leroskadva, fejét odaejti az ifju ölébe: ott tartani őt óra hosszat, gyönyörködve alvóan mosolygó arczában; s ha ismét zúgni kezd a távoli ágyúdörgés, egy gyöngéd csókkal költeni őt fel, nehogy a durva bombapukkanás ébreszsze őt fel gorombán! Minő idylli boldogság volna ez, ha ugyanakkor a borzalom, a rettegés, az aggodalom nem uralkodnék minden ideg felett. -242-

De mikor ezt a színültig koronázott kelyhét az elysiumi gyönyörnek képes egyetlen ürömcsepp megkeseríteni; az az egyetlen gondolat: mi lesz holnap?

A saisi lepel ismeretlenének ezer nyelve van: a kérdezőnek annyi feleletet ád. És azután meglehet, hogy az ezeregyediket, a mi valóban történni fog, még akkor sem mondta meg.

Talán rohammal veszik be az utczákat? Harczolni fognak, kapuk alatt, erkélyekből, ablakokból?

Tudva van-e a hatalmasok előtt, hogy ők minő kiváló szerepet vittek a mozgalomban?

Talán értenek a hadbirák a psychologiából, idiosynkrásiából, s asszonyi idegeknek imputatioképtelen befolyásából valamit?

Talán a dicsőség nagyobb részét át lehetne engedni meghalt, vagy megmenekült egyéniségeknek?

Az sem lehetetlen, hogy a sok hajdani jó barát között akadhat egy-kettő, ki pártjukat fogja?

Hát ha vésztörvényszék elé fogják őket állítani? Hátha elitélik? Fogságra vetik? Talán meg is ölik? -243-

Hogy saját magával mi fog történni, ha Bécs elesik, arra keveset gondolt Jenő.

Annyit megtett, hogy cilinderét és a frakkját elhozatta a Plankenhorst-házi kis szobájába, a kalabriaiját és egyéb vitézi jelvényeit pedig lepecsételve valami idegen névre, a valódi szállása házmesterénél letéteményezé.

Csak hogy épen ott mulatott, a hol a többi exaltált ifju, a kik komolyan vették a dolgot.

Aztán, ha vele is az fog történni, a mi kedvesével, azt már nem bánja. Ha együtt meg is kell halnia vele, az is gyönyörűség lesz.

Ez a gondolat néha elszomorította keblét, midőn egészen kifesté azt maga előtt; hanem megnyugodott benne.

Az utóbbi hónapokban sokat forgott a Plankenhorst-termek olvasó asztalán a girondisták története; olvasott abban Jenő sok olyan eseményt, a hol a leány és az ifju, a menyasszony és a vőlegény együtt mentek ki a végzetes szekéren s egymásután hágtak fel a halálos lépcsőn és «vive la liberté!»-t kiáltottak hozzá.

Az azonban komoly elhatározása volt, hogy ha Alfonsinet nála nélkül éri baj, azt nem fogja túlélni.

Ha Alfonsinet fogságra fogják vetni, ő megmozgat minden követ, legyen az börtönfalba, vagy emberszívbe vakolva, hogy kedvesét kiszabadítsa. Könyörögni, rimánkodni, ügyvédkedni fog érte; – ha ez nem használ, megvesztegeti tömlöcztartóját, őreit, hogy kiszöktesse.

Ha pedig a legborzasztóbb találna teljesülni, ha Alfonsine drága vére áldozatul hullana: akkor hulljon el az övé is. A pisztoly meg van már töltve, még annak a golyójára is fel van vésve Alfonsine neve: hogy tudja a szive, mikor bekopogtat hozzá az ajtón, ki köszönteti!

Ezeket mind végig gondolta Jenő egy-egy olyan csöndes -244- óráján a nyugalomnak, mikor az ágyúzás szünetet tartott, s a szeretett hölgy akaratlanul keblére nyugtatá álomkínozta fejét s ott elszunnyadt.

A védők zöme megadta magát. Egyes kis csapatok verekedtek még egymástól szétszórva a roppant város egyes utczáiban; hanem a belváros főutczáin már zeneszóval nyomult elő a győzelmes sereg.

És a mint a bevonuló csapatok zenéje elvonult az ablak alatt, a lépcsőkön siető lépteket hallott Jenő. Ide jönnek. Egyenesen ide tartanak.

A régi ismerősök, a Plankenhorst-estélyek hajdani celebritásai jöttek egymás után, mosolygó diadalmas arczokkal; és valahány jött, azokat a ház asszonyai mind üdvözlő kézszorításokkal fogadták; és kaczagtak és nevettek, a hogy rég látott jó barátok nevetnek egymásnak, végigélt viszontagságok után; és otthon találták magukat; és beszélni kezdtek élményeikről, egyszerre, össze-vissza, derülten, győzelmi elragadtatással, tréfálkozva, dicsekedve; és a ház asszonyai úgy bele találták magukat egyszerre e zajba, mintha nyolcz hónap minden tüneményes, rettenetes napja csak egy tegnap és ma közötti éjnek álomlátása lett volna.

Észre sem vették, hogy van a világon, s nem is kérdezték, hogy micsoda a világon?

Az érkezők egyike sem marad sokáig; csak épen be akarták magukat mutatni, hogy élnek – és ragyognak. Az eltávozók helyett jött más. Az egész régi társaság nyomult a bevonuló hadsereg nyomában.

Egyszer aztán oly ismerőst is látott Jenő megérkezni, a ki elég kegyes volt őtet észrevenni. -245-

Nagy zajjal jött, messziről gratulált az úrhölgyeknek, egyszerre két kézzel rázott kezet, s miután nehány szót váltott halkan Antoinette asszonynyal, szemeivel fölkeresé Jenőt is, ki egy ablakmélyedésbe támaszkodva, szemlélte némán az előtte végbemenő színdarabot.

Alig érkezett egy új ismerős, ki a hölgyeket elfoglalja, Rideghváry azonnal Jenő fölfedezésére indult, s a mint rátalált, officiosus nyájassággal megszólítá:

– Szervusz, öcsém. Jó, hogy itt talállak. Igen fontos beszédem lesz veled, a mely tensorsodat érdekli. Légy szíves haza menni és szállásodon várni rám.

Jenő szivében is volt annyi kis galambméreg, hogy az ilyen hazaküldetést in optima forma megappellálja.

– Szolgálatára állok méltóságodnak. Ne is tessék szállásomra fáradni. Ezuttal itt lakom a háznál. Szobám a második emeleten, a lépcsőtől jobbra.

– Ah! Ezt nem is tudtam, mondá a kegyelmes úr elcsodálkozva; tehát elvárhatsz néhány komoly szóra.

A kegyelmes úr ismét visszament a hölgyekhez; Jenő pedig kedvetlenül hagyta oda a termet s fölment abba a kis szobába, a hol néhány nap óta otthon képzelte magát.

Még mikor legutoljára e kis szobában megpihent, ez a négy fal köze tele volt pokollal és paradicsommal, miket egy bomlott kéz egymással összekevert: a szerelem gyönyörének végtelenségével csak a rettegés óriásai vetekedtek. Boldogság és halálfélelem, menyasszony-ágy és koporsó uralgott egyszerre képzeletén. Most mind ennek egyszerre vége. Sem pokol, sem paradicsom többé. Száraz élet. A rendes mindennapi élet.

Míg Jenő türelmetlenül várt a közeledést jelentő csizmakopogásra, -246- egyszer csak halk selyemsuhogást hall ajtaja előtt, s midőn az nesztelenül megnyilik: Alfonsinet látja belépni.

Tekintetében zavar, felindultság látszott, jövetelét szeles elhatározottság jellemzé. Egyenesen, minden tétova nélkül odaveté magát Jenő keblére, átkarolta nyakát, s az indulat reszkető hevével rebegé:

– Kicsoda? kérdé Jenő, ki meg volt ijedve Alfonsine jöttétől, ölelésétől és a mondott szavaktól.

– Ők! ők! fuldoklá a leány. És elkezde zokogni, és zokogása közben annál görcsösebben fonta át karjaival Jenő vállait.

– Az égre! Alfonsine, legyen óvatos. Rideghváry mindjárt ide jön. Ha önt itt találja!

Szegény jó fiú! bizony több gondja volt Alfonsine jó hírnevére, mint annak saját magának.

– Ő nem fog ide jönni, sietett őt felvilágosítani Alfonsine. Anyámmal beszélnek odalenn. Elhatározták, hogy önnek rögtön vissza kell menni szállására; tovább nem maradhat itten. Oh én tudom, mi ennek a vége? El akarnak bennünket örökre választani!

– De én nem engedem magamat tőled elszakítani; én tied maradok, tied örökké: életben, halálban a tied. Nőd, szeretőd, – áldozatod; – a ki imád, a ki meghal érted. A ki elkárhozik érted!

S a szenvedélyes szavakat őrjöngő csókok bélyegezték: a hölgy feledni látszott mindent, mi kivüle él; lelkét igyekezett átlehelni kedvesébe. Arcza lángolt, szemeiben lélekgyujtogató tűz égett; egy pillanatban kaczagott és sírt, és -247- minden tagja reszketett és szikrázott, a hol kedveséhez ért. A kit azután egészen magával ragadt ez a szenvedélyes bódulat.

Mint az ezeregy éj szellemidézője, ki előtt a felhivott tündér felhőmagasságig emelkedik, s magát az idézőt is kábultan ragadja magával.

Jenő reszketve omlott térdre a hölgy lábaihoz, s átölelte egy szenvedélyes szorítással. Most már nem ismert magára többé.

Akkor hirtelen ijedten taszítá őt el magától Alfonsine, s idegesen összeborzadt.

– Az Istenre! Jenő! Legyen ön eszénél, látja, hogy én elvesztém az enyimet. Ki véd meg engem, ha ön nem?

S itt arczát eltakarva, a szemérmes szemrehányás keserű könyeire fakadt, miktől aztán Jenő földre zúzva, térdein csúszott oda lábaihoz, hódoltan kérve tőle bocsánatot, megbocsáthatlan nagy bűneiért, s kezeit csókolta nagy vezekléssel.

Mire aztán gyöngéden fölemelte Alfonsine s egy mély reszketeg sóhajjal csendet parancsolva keble indulathullámainak, égre emelé könyes szemeit, s ünnepélyes felmagasztaltsággal lihegé e szókat:

– És most esküszöm előtted, kedvesem, barátom, mindenem: hogy tied maradok, vagy a koporsóé! Nincs hatalom a világon, a mi tőled elszakítson, megtagadom érted minden rokonomat, megtagadom hitemet; megtagadom az anyámat, ha útunkba állanak! Leszek érted földönfutó, üldözött, koldus, de sorsodban, akár élsz, akár halsz, osztozom!

Jenőt e pillanat magasztossága még a megmaradt kis eszétől is megfosztotta. Ő is esküdni akart.

– Te ne szólj, ne esküdjél. Szivedben lakom. – Te férfi vagy, neked csak akarnod kell és nem esküdnöd.

A nyitott ajtónál még egyszer megfordult s hevült -248- arczát hátra vetve Jenő felé, mondhatlan gyönyörtől ragyogó tekintettel mosolygott rá vissza s ujját bűbájos ajkára téve, csókot intett felé.

A leány csókja még most is ott ég az ajkán; a leány könyeitől még nedves kebele, szavai még fülében hangzanak, mosolya még szemei előtt ragyog; a leány szerelme és önfeledsége, bizalma és megrémülése, az őrült repülés vele a szenvedély lángoló pokolmélységétől a felmagasztosult szemérem hideg csillagmagaslatáig: – való volt-e ez, vagy tünemény?

Játék tárgya vagy te egy országos histrio-társaság kezében. Egy igen szomorú, véres játék tárgya!

Alfonsine, midőn Jenőt elhagyta, nem sietett vissza a terembe, hol még mindig Rideghváry tanakodott Antoinette asszonynyal; hanem szobaleánya kamrájába tért be.

Mamsell Betti tudatá vele, hogy soror Remigia vár reá hálószobájában. Mielőtt Antoinette asszonyhoz átmenne, elébb a kisasszonynyal akar beszélni.

Alfonsine elébb lemosta arczáról a könyek nyomait, mamsell Betti segített rajta, hogy arcza és szeme égését jótékony halványító szerekkel eltitkolja, úgy kereste fel soror Remigiát.

– Ma visszaérkezett, felelt Remigia, hasztalan üldözte Baradlayt, nem birta utólérni.

Soror Remigia átadta a levelet s azzal a folyosóra kikerülve, Antoinette asszony termébe tért át.

«Úrnőm!»

Ha meg tudja ön találni azt, a mit elvetett, meg fogja találni azt, a mit elvesztett.

Palvicz Ottó.»

Alfonsine arczának most már nem volt szüksége a fehérítőre, hogy halavány legyen; kezét, melyben a levelet fogta, az asztalra nyugtatá és fejét a szék támlányára hanyatt fekteté. Az a levél úgy reszketett kezében.

A lámpa világát egy porczellán fényernyő enyhíté, azon a fényernyőn volt egy nagyon ismeretes kép: egy angyal repül az égen keresztül, s kebeléhez ölelve visz egy kis alvó gyermeket.

A szép hölgy olyan mereven tud elbámulni az átlátszó fehér képre, arra az angyalra azzal a kis gyermekkel, mintha azt akarná megfigyelni: vajjon hová viszi?

Jenő ajtajából leste, mikor távozik el az utolsó látogató Antoinette asszonytól, azonnal lesietett hozzá.

– Bárónő, mondá a legifjabb Baradlay, a mai nappal sok változás történt; szabad legyen hinnem, hogy egy dolog nem változott meg: azon viszony, mely a bárónő szemeláttára fejlődött Alfonsine és közöttem. Én e viszonyt sorsom alapjának tekintem. Kérem a bárónőt, sziveskedjék nekem megmondani, ismer-e erre nézve különbséget a tegnap és a ma között?

A bárónő nem neheztelt a nyilt felszólításért, ellenkezőleg, igen kellemesen látszott meglepetve Jenő férfias magatartása által.

– Kedves Baradlay; ön jól tudhatja s abban megnyugodhatik, hogy mi önt igen szeretjük. Változást e tekintetben nem tapasztalhatott, s ezután sem fog észrevehetni nálunk. Leányom őszintén ragaszkodik önhöz, -250- másra nem gondol; nekem pedig megtisztelő ajánlat a Baradlay-családdal való összeköttetés. Ez ellen senkinek semmi kifogása nincsen. Hanem egy változást, melyet a dolgok újabb fordulata hozott magával, csakugyan fel kell önnek fedeznem. S ez az, kedves Baradlay, hogy ön… Nem találja ki?

– Ezt akartam önnek mondani. Ön e naptól fogva semmi. Az egész világ két táborra oszlott, s küzd egymással a felülkerülésért. Lehet, hogy ez győz, lehet, hogy amaz, lehet, hogy kibékül s elhelyezkedik mind a két fél. Hanem mindenesetre vesztes marad az, ki egyikhez sem tartozott. Az udvari cancellária, melyben ön azelőtt állást foglalt, megszünt lenni, önnek választása volt, hogy merre térjen? Elmenjen-e Budára a magyar kormányhoz s kövesse az utat, a min testvérei járnak? Ott most ön is lehetne osztálytanácsos, miniszteri titkár, mint más tiszttársai, kik ezt az utat követték. Vagy választhatta volna, hogy elmenjen régi barátaival oda, a hova azok mentek, s együtt visszatérjen velük. Most ismét volna valami. Reám nézve teljesen mindegy leendett, akár ez, akár amaz. Mi asszonyok a politikában megyünk, a merre bennünket visznek, s meggyőződésünk azé, a kit szeretünk. Leányom bizonyosan követte volna önt Pestre, Budára, ha kell a világ végére is, s bizonyosan ő is olyan nemzeti színű volna ott, mint a többi. De ön határozatlan volt; tétovázott, habozott, s most egyike lett azoknak az embereknek, a kiket nem lát meg senki. Megbocsát ön, hogy ilyen nyiltan beszélek.

Jenő ajkaiba harapott. Nem birta e nőt megczáfolni. Hisz az volt egyedüli mentsége, hogy őrjöngő szerelme lánczolta őt épen ide, az nem engedte utat választani. Érezte, hogy ez nem mentség.

– Mint egyszerű gavallér, mint magyar földesúr fia, -251- igaz, hogy mindig elég distinguált helyzetet foglalhat ön el a világban; hanem ez álláspontot vizsgálva, két nehéz aggodalmat kell önnek fölfedeznem. Egyik az, hogy ön még nem nagykorú; másik pedig az, hogy önnek birtokai Magyarországon feküsznek. Hogy ott most minő jogviszonyok vannak, azt ön maga is tudni fogja. Olvasta a franczia emigratio történetét? Emlékszik ön a sok koldussá lett marquisra és vicomtera, a kikkel egyszerre meg lett ajándékozva a külföld? Ma egyik győztes foglalja el a birtokát, holnap a másik. Vegye még hozzá azt is, hogy rokonai, kikre támaszkodhatnék, minket engesztelhetetlenül gyűlölnek. – Én pedig arra nem vagyok elég gazdag, hogy két házat tudjak tartani: sem elég unatkozott, hogy gyermekeim kedvéért magam a világtól visszavonuljak. Igen őszintén és világosan szóltam önnek.

– Ne véljen ön szavaimban elutasítást, vagy csak félreértést is. Mi szeretjük önt. Óhajtjuk az ajánlott összeköttetést. Én nem tűzök ön elé hét esztendei határidőt, mint Jákob ipa; mihelyt ön oly állást tud elfoglalni a világban, a hol önt ismét meglátják, mihelyt ön ismét kiemelkedik a láthatatlan emberek sorából, én fogom önt legelőször üdvözölni. Ha holnap, hát holnap… Isten önnel.

Jenőnek a vett leczkéből nem volt mit visszaadni. Ezzel bizony be kellett érnie s szépen hazaballagnia vele a szállására.

Ott azután gondolkozhatott a sors tréfás leleményessége fölött, mely azalatt, a míg a halandó ember a költészet képzelmének minden lehető borzalmaiból megalkotta a jövendőt, s száz alakban végig álmodta saját temetését: – oly prózai, oly mindennapi katastrophát talált ki számára, a mi bizony legközelebb feküdt hozzá, legkönnyebben előrevárható volt, de a mire legtávolabbról sem gondolt a rémnapok izgalmai alatt. Pedig bizony temetés ez! Jenő megtudta, hogy mit tesz eltemetve lenni?

S még csak nem is tudta magát ez asszony ellen védelmezni, -252- a ki ilyen szépen lefekteti őt a gödörbe s végül körülrakja zöld hanttal, s még szomorú fűzfát is ültet a fejéhez s biztatja a boldog feltámadással.

Sőt még annak is eszébe kellett jutni, hogy a múlt hónapban nem kapván meg az anyjától küldött havi pénzt, jelenleg még a legközelebbi napok miatt is financiális aggodalmakkal kell megküzdenie.

Még csak fájni sem mert a szive, hiszen egy semminek ahhoz sincsen joga… az legyen veszteg s ne alkalmatlankodjék se másnak, se magának.

Még nem ért rá körülnézni magát otthoni koporsójában, midőn inasa jelenté, hogy Rideghváry úr ő méltósága keresi: nem akarja-e magát előtte eltagadni?

Jenőnek eszébe jutott, hogy az eltemetett embernek még van egy társa a föld alatt: a vakandok.

– Magam jöttem hozzád, öcsém, a helyett, hogy hozzám rendeltelek volna, miután én most még vendéglőben lakom, s ott áthallik a beszéd. Nekem pedig igen fontos és bizalmas közlendőim vannak veled. Kérlek, ülj ide velem szemközt.

Rideghváry úr a pamlagon foglalt helyet s Jenőt készteté a gömbölyű asztalka túlsó végén helyet foglalni.

– Legelőször is egy levelet kell neked átadnom. Anyád küldi. Tedd most a zsebedbe, pénz van benne: majd elolvashatod később. Tudhatod, hogy két hét óta az ostromzárló sereg parancsnoka minden postaküldeményt lefoglaltatott, nehogy valami tudósítást küldhessenek a másik seregtől a megszállottaknak. Azokat a leveleket mind felbontották. A szükség parancsolta. A tieden történetesen ráismertem anyád irására s így megmentettem a felbontástól. Az én szavamra ideadták, hogy kézbesítsem neked. -253- Nem olvasta a tartalmát senki. Egyébiránt legyőzött álláspontok lehetnek benne, miken ma már túl vagyunk, s a miknél anyád maga nehány óra múlva majd személyesen többet fog neked elmondani.

– Valóban itt jár, s hogy veled eddig nem találkozott, onnan van, hogy azóta folyvást Plankenhorstéknál ülsz, a hova neki okai lehetnek nem menni; de arról bizonyos lehetsz, hogy legalább húszszor keresett a szállásodon s még ma egyszer föl fog itt keresni.

– Rosszat. S az a baj, hogy ez tudva van róla. Azért jött, hogy Richard bátyádat rábeszélje csapatjával együtt való hazatérésre.

– Igen. Most Richardot három nap óta üldözik. A Kárpátok közé menekült; ott lóval keresztül nem hatolhat. Anyád pedig itt rekedt a városban, s egyike azoknak, a kiknek elfogatása el van rendelve.

– Csak maradj a helyeden; még holnap reggelig semmi baj sincs. A város meg van már szállva katonailag, de polgárilag még nincs berendezve. Rendőrség, detectiv policzáj még nem intézkedik. Az nem megy olyan hirtelen. Még most fenekestől fel van fordulva minden; még most kavaroghat a menekülni akaró elem alá s fel, egyik házból, egyik utczából a másikba: van rá huszonnégy órája. Akkor helyre áll a régi rend. Odáig járhat, kelhet ide benn, a kinek féltő az alakja, nincs a ki rá ügyeljen. Hanem a városból már most sem menekülhet ki, mert a sorompókat őrzik. És mindenkit letartóztatnak, a ki nem a legújabb közegektől láttamozott útlevéllel jelenik meg. És még az sem segít, ha valaki ügyesen utánozna aláirást, pecsétet, bélyeget; mert vannak bizonyos titkos jelek az útleveleken, a miknek hiányáról a vizsgálók a gyanús menekülőkre ráismernek. Innen tehát kijutni emberi lehetetlenség. -254-

Jenő úgy érzé, mintha az egész emberi lehetetlenség átlász-terhe nyomná kebelét. Forgott vele a világ.

– Nekem nagy keserűséggel kell ugyan családodra emlékeznem, folytatá Rideghváry, hanem azért nem engedhetem, hogy atyád özvegye ily nyomorultul elveszszen. Ime szereztem számára útlevelet: ha eljön hozzád, add át neki, ezzel bizton kijuthat: Lady Tankerwill nevére szól; anyád jól beszél angolul. E mellett semmi baj nem érheti.

Rideghváry olvashatá Jenő meghatott arczvonásaiból, ellágyult tekintetéből a bámulatot, melyet az ifjuban maga iránt gerjesztett.

– Kedves öcsém. Tudod, hogy engemet anyád és testvéreid mily kiméletlenül taszítottak el maguktól. De ez én bennem gyűlölséget nem hagyott. Meggyőződéseink különböztek – s én tisztelem az ellenkező meggyőződéseket. – Politikai meggyőződésekért meg tudunk halni, ha kell, meg tudjuk egymást ölni, ha kényszerűség, de nem gyűlöljük egymást. – Én azért meg nem feledkezem azon fogadásról, a mit boldogult atyádnak tettem, hogy családját védeni fogom, a hol lehet. – Itt hagyom nálad az útlevelet, a többit okosságodra bizom. Intézkedjél, hogy a legnagyobb szerencsétlenséget elfordítsd családodról.

Jenő úgy fázott, mikor az útlevelet átvette. Félt anyja sorsát kezében tartani. Hát ha elejti?

– Most szóljunk a te ügyedről, kedves öcsém, szólt Rideghváry, más tárgyra térve. – Azt hiszem, hogy te vagy még családod tagjai közül az egyedüli, ki nem fosztott meg azon jogtól, hogy sorsának intéző keze lehessek. Félre ne érts. Semmi oly ügyedbe nem avatkozom, mely érzelem dolga. Lényeges, existentialis kérdésről beszélek. Te Bécsben maradtál a márcziusi napok után s ezzel eléggé kifejezted, hogy mit érzesz a mostani fordulatok iránt. A legbölcsebb közönyt. Magam is osztom azt: okos ember józan felfogással nem vetheti magát e felzúdult szenvedélyek közé; a midőn még azt megitélni sem tudjuk, -255- hogy melyik szenvedély igazságos? annál kevésbbé azt, hogy melyik lesz a győztes? Hanem azért egy lángész nem lehet arra kárhoztatva, hogy pályát veszítsen.

Jenő meg volt hatva az által, hogy ily szigorú biráló elmétől lángésznek hallotta magát neveztetni.

– Azt jól teszed, ha a zivatar tényezői közé sem ide, sem oda fel nem esküszöl, hanem azért lelked röptét elzsibbadni engedned nem szabad. A szerencsés véletlen azon helyzetbe juttatott, hogy egy épen most megürült állomás betöltése iránt véleményadásom döntő befolyást gyakorolhat. Képességeid feljogosítnak azon elővéleményre, hogy e hivatás betöltésére legalkalmasabbnak higyjelek. Ez volna a szentpétervári nagykövetségnél az első titkári hivatal.

Atyjától sokszor hallotta, hogy ez állomás, mint legfényesebb hely, Ödön bátyjának volt szánva.

– Pályának igen szép, folytatá Rideghváry, az itteni felkavart világtól egészen távol esik, az ember menekülhet az egész társadalomtól, melyből fáj kiválogatni a barátait és ellenségeit, iszonyú alkut tenni kötelességek és hajlamok között. Amott mindezeknek fölötte állhatsz. Európai magaslat az, melyhez nem csapkodnak fel a vármegyei tenger-viharok hullámai. – És mindjárt elég fényes anyagi helyzet: tizenkét ezer forint rendes fizetés és illő repræsentationalis költségek. – S aztán minő jövendő! Minő messzelátó magaslat! – Ez a hely nyitva áll számodra.

Jenő lelke egészen elszédült e kápráztató ajánlatra. Ez több, mint a mit valaha álmodni mert volna.

Rideghváry úgy tett, mint a ki nem is figyel szavainak varázshatására. Óráját nézte s aztán hirtelen felállt.

– Sokáig is időztem nálad; bizonyos helyen már várnak reám. Arra, a mit ajánlottam, ráérsz holnap reggelig válaszolni. Gondold meg a dolgot. Elhatározásod egész életedre kihat; azért érdemes ennek körülményeit minden -256- oldalról megvizsgálnod. Tanácslom, hogy ha anyáddal találkozol, az ő tanácsait is kérd ki e tárgy fölött; meglehet, hogy ő nyomatékos ellenindokokat tud felhozni. Azokat vesd össze az én szavaimmal s a szerint határozz. Jó éjt öcsém.

Oh be jól tudta azt a kegyelmes úr, hogy mi hatása volt szavainak a viaszkedélyű ifjura. Dehogy fogja az anyjának említeni ezt az ajánlatot!

Kivált ha anyjának azt a levelét elolvassa, a mit most Rideghváry kegyéből megkapott.

A mint feltörte azt a levelet, nem a pénz érdekelte jobban, mint a mellé irt tartalom.

«Olvastam soraidat, mikben felszólítasz, hogy boldogságodban vegyek részt, és szeressem én is azt a némbert, kit menyasszonyodul megnevezsz. Ha a te szived boldogsággal megtelik, annak a fölöslege az enyimet tölti meg. Rangot, vagyont, születést nem számítok a boldogság tárgyai közé. Ha választasz egy leányt az ismeretlen néptömeg közül, munkásnőt, becsületest, egyszerűt, áldásom fogadd, büszke leszek rá. S ha választasz egy divatleányt, kinek rossz hire ismerős világszerte, kaczért, pazarlót: kérni fogom Istent, áldása fordítsa jóra a rosszat s engedjen boldognak lenned. Azt a nőt is elfogadom. – De ha nőül veszesz egy Plankenhorst Alfonsinet, azt meg nem áldja sem Isten, sem anyád! Akkor tőlem örökre búcsut vettél.»

Tehát egy divatleánynál, egy kaczér teremtésnél alábbra becsüli azt, a kit ő imád! akárkit; annak a «némber»-nek az utolsó cselédjét üdvözölné fia menyasszonyául, csak Alfonsinet nem.

De hát ott is legfeljebb Plankenhorstné ellen lehetne kifogása: Alfonsine ártatlan minden diplomatiai cselszövénytől.

És eszébe jutottak a forró csókok, az őrjöngő ölelések, mik e szavakat megelőzték.

Az nem törődik anyja haragjával, anyja átkával: «leszek földönfutó, leszek koldus, de veled megyek».

Hát ő fölötte nagyobb hatalma van-e az anya indulatának, mint kedvese szerelmének? Ki parancsol itt? Az erő, vagy a gyöngeség? Nem gyöngeség-e a gyermek ragaszkodása anyjához, s nem erő-e a férj szerelme nejéhez?

Az a másik anya milyen hideg gunyolódással mondá: «Ön most semmi! Ön egy nem látott ember! Ki adna önnek feleséget? Tegye ön magát láthatóvá s visszajöhet megint. Ha holnap, hát holnap».

Minő diadal volna e büszke, nagyralátó nő előtt mindjárt holnap megjelenni s azt mondani neki:

«A holnap itt van, én is itt vagyok. Vagyok már valami, állok már valahol, a hol mindenki meglát.»

És azután eltávozni innen; messze, más égalj alá; a hova ez itteni zürzavarból semmi sem fog követni, egyedül a boldogító szerelem. Itt hagyni czivódó, dühöngő pártfeleket, kiknek gerjedelmeiben sem innen, sem túl nem tudsz résztvenni; kiknek küzdelme csak izgat, csak szomorít, aggálylyal tölt el. Itt hagyni az egészet.

A mellett úrnak lenni; nagybefolyású, magasan álló, emlegetett tényezőnek a világban. Egyszerre egy nagy -258- lépéssel foglalni el a pályát, melyen a nem hétköznapi emberek járnak.

Ah ez a ragály lelkének minden érzelmére kiterjedt már. Szerelme égett, hiúsága ragyogott, félelme melegedett a lángnál.

El volt már határozva, hogy holnap reggel mit fog felelni Rideghvárynak: ez egyetlen, e legnagyobb jóltevőjének!

S ha anyja eljön és minden varázshatalmát megkisérti is fia fölött: előre el van határozva, hogy győzni nem fog. Tisztelet az anyai szeretetnek – egész a hitvesi szerelemig. Ott az a másik szerelem megy elől. «Te férfi vagy, neked csak akarnod kell!» mondá a leány, – Jenő azt hitte magáról, hogy eljött az idő, a melyben meg fogja mutatni, hogy akarni tud!

Jenő meghagyta inasának, hogy a mint az a nő, a ki őt az utóbbi napokban több izben kereste a szállásán, ismét eljő, bejelentetlenül bocsássa be.

Késő éjig fenvirrasztott. Inasát többször leküldte a házmesterhez, megtudakolni, nem kereste-e őt ugyanazon asszonyság, ki többször kérdezősködött utána a múlt éji órákban. Az nem jött vissza.

Azután csak rá adta magát, hogy lefeküdjék; de nagyon rosszul tudott aludni; mindenféle rossz álmok szüntelen felriaszták.

Alig várta, hogy reggel legyen. Az pedig így ősz utolsó napjaiban nagyon szeret magára váratni. Már a ködök is beálltak.

Anyja csakugyan nem kereste őt többé. Azt vagy elfogták, vagy kimenekült már.

A mint a nagyvárosi értelemben megreggeledett, értve alatta azt az időt, a melyben præsupponálható, hogy egy -259- subalternus a bureauchefjét nem háborítja többé a kávézásnál, bérkocsit hozatott (ma már az is kapható volt, még tegnap ágyút vontatni járt a gazdája), s Rideghváryhoz sietett.

– Azt tudom. Már kimenekült. Az éjjel elfogták a zöldségárúsnét, a kinél rejtőzött; az bevallotta, hogy álruhában ő szöktette keresztül a zöldséges kerteken; ott kocsi várt rá, ezóta Pozsonyban van.

– Bizonyos voltam felőle. Hogy lásd, mennyire biztam hozzád, milyen hitem volt józan felfogásod iránt, ime, itt van már nálam készen kineveztetési okleveled.

– Holnap fel fogsz esküdni, s azután egész nyugalommal intézd el ügyeidet itt Bécsben, oly módon, mint a ki hosszabb időre távol marad. A mi feloldani való viszonyod van, azt oldd fel, a mi megkötni való van, azt kösd meg végkép.

Plankenhorstné e napon nagyon korán készen volt a toilettjával, annak köszönheté, hogy Jenő nem a fésülködő szobában rontott rá. Mert bizony rárontott volna ott is.

Nem is lehetne emberileg kivánni, hogy egy megszünt cancelláriának extra statum fogalmazója, mikor egy elvesztett ezerkétszáz forintos hivatalból egyszerre egy tizenkétezer forintosba fölemelkedik, ne a fejével törje be azt az ajtót, a melyen őt imádottjának anyja, mint tegnap fumigált kérőt, kicsukta.

Jenő is gondolta azt; fog neki meglepetést szerezni! Egész applombbal járul a delnő elé s jól kigondolt beszéddel kezdé:

– Asszonyom. Ön azt mondá, «ha holnap, hát holnap». A holnap ime itt van, s én – vagyok már valami. Szavainak bizonyítékául odanyujtá Antoinette asszonynak a kinevezési okmányt.

Plankenhorstné a kellemetes meglepetés mosolyával olvasá azt végig, s azután a legszivélyesebben nyujtá kezét Jenőnek.

Jenő érzé, hogy most egy kicsit meg kell mereszteni a nyakát. Most már az ember valami. Nagy valami.

– Már válaszoltam rá, szólt Plankenhorstné malasztteljes kegyességgel. – Kivánja ön, hogy Alfonsinet értesítsem e felől?

Plankenhorstnénak csak a szomszéd szobába kellett átlépni, hogy Alfonsinet kézen fogva kivezesse. Alfonsine zavarodottnak mutatta magát, s iparkodott úgy tenni, mint a ki nem érti, hogy mit akarnak tőle? Antoinette asszony pedig odavezeté Jenő elé s bemutatá neki az ifjut.

– Ah! – Alfonsine most aztán üdvözlő mosolylyal nyujtá kezét Jenőnek, ki azt remegve fogadta.

Mely anyai jóságteljes kimélytelenségre Alfonsine hirtelen odaborult anyja keblére, – valószinűleg arczának szemérmes elpirulását eltakarandó. Jenő pedig sietett kezet csókolni leendő napának, mire az Jenő homlokának egy csókot adott: hideget, mint egy fakép.

Alfonsine nem volt többé rábirható, hogy lesütött szempilláit fölemelje: most már vőlegénye előtt áll.

– Mikorra kivánja ön, hogy ismerőseinket értesítsük e felől? kérdezé Antoinette. – Holnapra? ugy-e bár? Délelőtt tizenkét órára? Eléggé sietek-e?

– Tehát holnap tizenkét órakor. – Ön jöhet hamarább is. Nemde Alfonsine?

Mikor úgy megzavarja a szemérmes leánykának az eszméit az a gondolat, hogy most férjhez kérik. – Ez kegyetlenség!

Jenő pedig túlboldoggá lett ettől a suttogó szótól. Még a kinevezési oklevelet is majd ott feledte Antoinette asztalán, mikor elment. Annak kellett azt utána vinni.

Legalább még egyszer megszoríthatá leendő veje kezét a kegyteljes delnő, s szemébe mondhatá:

A mi vágyainak zenithjét képezte, egyszerre egy napon -262- elérve mind a kettő. Úr lett és férj. Irigylett úr, irigylett férj.

Olyan volt az, mint az őszutói nap. A verőfény süt, de valami vékony köd fekszik előtte, mely nem engedi, hogy tisztán ragyogjon és melegítsen.

Ez a ködborongás Jenő boldogsága verőfénye előtt az a folyton nyomasztó tudat volt, hogy anyja erről semmit sem tud, az nem akarta, az nem örül ennek.

És ő hozzájutott ehhez a boldogsághoz, a nélkül, hogy megküzdött volna érte anyja ellenvetéseivel, a nélkül, hogy meggyőzte volna annak szerető szivét magával e szeretettel. Megszökött, bujdokolt előle. Örül gyáván, hogy nem találkozott vele. Titokban örvend, hogy e harcz el lett engedve szivének.

Valami nyugtalan szellem jár minduntalan mögötte, s büszkesége, boldogsága álmain keresztül suttogja szivébe ez ébresztő szót: «te gyáva!»

Hasztalan menti magát e nyugtalanító kisértet ellenében azzal, hogy hiszen annak örül, hogy anyja megmenekült; «hazudsz! – súgja neki az igazmondó öntudat, – annak örülsz, hogy te menekültél meg az anyádtól».

Az est közeledte még nyomasztóbbá tette ez önvádat. Nem tudott honn maradni. Felkészült, hogy kimegy valahová. Pedig ezen a napon nem sok szórakozás kinálkozott Bécs utczáin és mulató helyein.

Mikor tükre elé állt, hogy nyakkendőjét megigazítsa, egyszerre visszatántorodott.

Az a rettegett rém, a ki egyre szivébe suttogja e szót: te gyáva! most egyszerre alakot, arczot öltve, támad elé. Édes anyját látja belépni a szobába.

Oh nem az az alak állt előtte, a kitől ő rettegett, a kit ő úgy várt, mint büszke parancsoló tekintetű úrnőt. – -263- Egyike a golgothai alakoknak, kik ott roskadoznak a keresztfa tövében, halavány, kíndúlta arczczal; szemekkel, mik már elpazarolták könyeiket: a fájdalom élő kifejezése. Ez volt az ő anyja.

És e pillanatban meg lehetett elégedve szivével az ifju. Nem jutott eszébe, hogy ez a nő az ő nagyravágyását, az ő szenvedélyét megtámadni jő ide, csak az jutott eszébe, hogy anyja a veszély tűzhelyén jár.

Megölelte őt, mintha ölelésével akarná eltakarni, hogy meg ne lássák e drága alakot.

És érezte arczán anyjának égő lázas csókjait. Oh ez nem olyan csók volt, mint azé a másik anyáé.

– Úgy volt. Három nap hasztalan kerestelek; azután felhagytam a reménynyel, hogy megtaláljalak s elhagytam e várost. Hanem Pozsonyban hallottam valamit és az visszahozott.

– Oh minek tetted azt? Hiszen ha tudattad volna velem, én mehettem volna oda, a hol te vagy. Miért nem parancsoltál velem?

– Oh fiam, én nem parancsolok. Én nem tanultam azt. Könyörögni jöttem hozzád. Oh ne félj tőlem. Ne nézz engem kisértetnek, ki közéd és vágyaid közé áll. Nem akarlak én lebeszélni semmiről, a mit te elhatároztál magadban. Csak könyörögni jöttem hozzád.

– Bocsáss meg érte. Nem akartalak keseríteni. Néhány nap előtt még voltak követeléseim fiam iránt; ma már nincsenek. Akkor irtam hozzád egy levelet, megkaptad-e? Büszke, sértegető levél. Tépd össze. Ne emlékezzél rá többé. Azt egy haragos asszony irta. Az a haragos, büszke -264- asszony nincsen többé. Minket igen nagy csapások aláztak meg, és azoknak még nincsen vége. Oh én nem vagyok más, mint egy gyászoló özvegy, ki fiainak megásott sírja előtt könyörög, maga sem tudja kinek? talán a sírnak, hogy ne kivánjon megtelni.

A nő szeme a könyek közül villámokat lövelt e szóra. Megragadta Jenő kezét hevesen.

– Tudod, hol élnek? Az egyik most tör utat magának a Kárpátokon keresztül hazájába. Előtte, mögötte, körüle, üldözők; alatta a tátongó hegyszakadék, az áradt hegyfolyam, felette a vihar és a keselyűk. Ha el nem fogják, ha éhen nem vesz, ha folyamok el nem nyelik, talán a csatatérre menekülhet. Ott várja őt már a másik fiam, vezetője egy csapatnak. Tudod, kikből áll ez a csapat? Gyermekekből, kik anyjuktól megszöktek, és családapákból, kik nőt, gyermeket elhagytak. Valami rettenetes láz űzi valamennyit a halál mezejére. Ott el fognak veszni valamennyien.

– Fognak! Az Istenre mondom: fognak! De az nekik nem fog használni semmit. Csak nagyobb veszedelem támad belőle. Csodákat fognak tenni, kényszeríteni fogják a világot, hogy őket tisztelje, ragyogni fog csillagzatuk az egész elsötétült Európa fölött. Annál rosszabb rájuk nézve. Itéletük már ki van mondva, megpecsételve a világ minden hatalmasai által. Ha meghalnak egy ütéstől, jó; ha nem, kapjanak másik ütést; és annyit, a mennyi elég lesz nekik, hogy meghaljanak. – Pozsonyban tudtam meg ezt, elfogott leveleikből. Ez hozott vissza. Engedd meg, hogy leüljek nálad; nagy útat tettem és sokat gyalog.

– Hogy ne jöttem volna vissza, hogy még egyszer lássalak utoljára ez életben.

– Messze fogsz menni tőlünk, s jaj nekünk, mikor ismét visszatérsz. A büszke emberek már sorakoztak és kifőzték, hogyan álljanak boszút az anyjukon, a ki őket megfenyítette.

– A te barátaid. A te pártfogóid. Nem szidalmazom őket, ne félj. Ők jobbat akarnak veled, mint én. Én elvesztenélek, ők megmentenek. Én sötét, zord, örömtelen életet készítenék számodra; ők neked boldog szerelmet, fényes pályát adnak. Jobban szeretnek, mint én. Nem versengek velük. Nem, fiam! Igazad van neked és nekik. Mi őrjöngők vagyunk, kik egy semmiért, egy gondolatért, egy álomképért mindenünket odaadjuk; megkínozzuk magunkat, és meghalunk. Ne érts meg bennünket soha. Légy boldog ember. Eredj azokkal, kik most elindulandnak a minden oroszok birodalmába szövetséget keresni felháborodott hazájuk ellen. Mind magyarok ők, s bizonyosan mindannyinak úgy fáj a szive, mint néked, midőn legfélelmesebb ellenségüket meghivják tulajdon anyjuk, tulajdon testvéreik ellen. És mégis megteszik: mert erős meggyőződésük, hogy az anyát, a testvért meg kell hódítani. A Baradlay-czímeren két nagy folt esett: Ödön és Richard nevei. A te neved be fogja azt aranyozni. Minő fényes czáfolat lesz az a világ előtt, ha hirdetni fogják: a két hűtelen Baradlay ellen tulajdon testvérük, a harmadik, indult el meghívni a nagyhatalmú szövetségest.

Jenő arcza sápadt lett, mint a szobor; merev tekintettel bámult maga elé. Ezt neki nem mondták elébb. Pedig bizony magától is rájöhetett volna.

– A kimenetel nem kétséges: bizonyos, folytatá Jenő anyja, látnoki tekintettel bámulva a gyertya világába. – -266- Mi el fogunk veszni. De te megmaradsz. Két hatalom ellen meg nem állhatunk. Ha mind vasból volnánk is, eltemetne bennünket a ránk ömlő láva. Bátyáid majd elesnek itt-amott. A halál olcsó. Te boldog ember leendesz, és új családot alapítasz. Te maradsz a Baradlay családfő. Szép nő irigyelt férje leendesz, felejthetlen szolgálatokért fényes kitüntetésekkel jutalmazva. Magas, előkelő férfi. Az új korszak leendő büszkesége.

Jenő megannyi nehéz követ érzett fejére hullani e keserű dicsőítés szavaiban.

– Hozzád jönnek majd könyörögni sokan az alacsony emberek közül, kiknek olyan porban mászó panaszaik vannak. Sok jót fogsz tehetni. Tenni is fogsz, tudom; mert jó, kegyelmes szived van. Azok között, kik hozzád, mint nagy, hatalmas úrhoz folyamodni jönnek majd, fiam, el ne felejtkezzél az én kérésemről. Lásd, én siettem hozzád a legelső folyamodással.

Oh mennyire megalázva érezte magát az ifju. Hiszen ha gúny volna az, a mit anyja mond neki; de való!

– Nem magamért, nem testvéreidért könyörgöm hozzád. Minket a mi végzetünk majd utólér. S ha utól nem érne, hidd el, szemközt megyünk rá. Richard bátyád nőtlen, nem marad utána senki. De Ödön bátyádnak két szép fia van. Az egyik csak most egy hónapja született. Bizonyos az, hogy nagy szolgálataidért fényesen léssz megjutalmazva. Bátyáid vagyonát majd el fogja kobozni a hatalom. És azt akkor majd mind te nyered meg.

Jenő rémülten szökött fel helyéből, mint Saul, mikor a próféta lelkét eléje idézte az endori bűvésznő.

– És majd akkor, midőn gazdag és hatalmas fogsz lenni, midőn egyedül fogod birni mind azt, a mit most együtt birunk veled; midőn boldogságod fényében úszni fogsz: fiam, emlékezzél ez órára, anyád könyörgő szavára, fiam! – bátyád gyermekeit koldulni ne engedd!

– Anyám! kiálta fel magán kívül, keservtől agyon -267- kínozva a legkisebb testvér, s oda rohant iróasztalához, kirántotta fiókjából kinevezési oklevelét s darabokra szakgatva szórta azt el maga körül.

Oh az leirhatlan öröm volt, a mivel e szavakban anyját megajándékozá. Hogy ölelte, hogy csókolta gyermekét, ezt az utolsót, ezt a legjobban szerettet.

Nem félt neki megmondani, hogy ő a legkedvesebb gyermeke mind a három között.

– Téged nem bocsátlak harczolni; te velünk maradsz. Vigasztalónk leszesz. Én azt akarom, hogy te élj; én azt akarom, hogy te boldog ember légy. Úgy-e megengeded nekem, hogy én azt remélhessem, hogy te boldog ember fogsz lenni?

Jenő nagyot sóhajtott. Eszébe jutott valami, a minek most már vége. Még átlátszó a víz, a melybe elmerül az: de már halva van. Az álmodott boldogság képe.

Nem felelt semmit, csak megcsókolta anyját. A kinált áron nem akart boldoggá lenni. Más áron pedig a boldogság nem kináltatott.

– Itt várt számodra az útlevél, anyám; ha tegnap jöttél volna. Ma ismét hasznát veheted.

– Családunknak egy régi ismerőse, ugyanaz, ki a kinevezési oklevelet szerzé számomra.

Baradlayné a többi papirrongyok közé veté az eltépett útlevelet. Legyenek együtt.

– Mit tettél? Most hogyan menekülhetsz? minden út, minden kijárat őrizve van. -268-

– Mintha nem tudnék túljárni valamennyinek az eszén! Vedd köpenyedet fiam. Elviszlek én magammal úgy, hogy emberi szem meg sem láthat.

És másnap hiába várta a kegyelmes úr az új követségi titkárt, hogy elvezesse a felesküvésre; – hiába várta örömanya és menyasszony és meghivott vendégsereg a vőlegényt a gyűrűváltásra: nem jött az többé elő.

Merre tünt el? hol mehetett ki a szoros őrizet közül? Soha sem találta ki senki. Hiszen minden útja el volt állva.

Arra a gondolatra nem jött senki, hogy ilyenkor a Duna folyama is jó országút, olyan emberek számára, a kiknek van szívük, éjjel, sötétben, sűrű köd alatt egy pár vakmerő halász evezése mellett egy keskeny csónakon a hullámokra bízni életüket.

ELŐL VÍZ, HÁTUL TŰZ.

Útjukat állja egyfelől az egész hadsereg, melynek zászlói közül a magukét kiragadták; másfelől két folyam, a Duna és a March; azután egy hegyláncz, a Kárpátok. A hol út és emberlakta hely van, ott megrakva minden helység a főhadsereghez siető katonasággal, a merre pedig szabad a tér, ott nincs sem út, sem hajlék megpihenésre, sem egy falat kenyér.

Másfél óra hosszat ügetve mentek folyvást egy dülőúton előre, melyről tudták, hogy a Dunához vezet. -269-

Akkor elhajtotta a szél a felhőket, s a mint megszünt az eső, kezdték tájékozni magukat.

Jobbról meglátszott a Duna. Tükre fekete volt a fölötte elvonuló felhőtől.

A jobb parton látszott egy leégett révház, melyet öt nappal elébb még a stájer vadászok védtek a horvát csapatok ellen, s a harczban elpusztítottak.

A puszta épület kormos falait nem őrizte senki, a tágas udvaron elfért az egész lovasság.

– No fiuk, monda Richard, maga körül gyüjtve legényeit; most rátérünk arra az útra, a melyiken vagy haza jutunk, vagy a pokolba. Jól tudjátok magatok is, de azért én is elmondom, hogy a mit csak ember valaha kiszenvedett, az mind előttünk áll sorban, néhol csoportban is. Futnunk kell éjjel és nappal, usznunk vad és szelid vizeken keresztül, hegyeket megmásznunk, szemünket le nem hunynunk, koplalnunk, verekednünk; a melyikünk kidűl, az elveszett; ha elfognak bennünket, főbe lőnek. Én tehát nem mondom senkinek, hogy jőjjön velem; hanem megyek előre. Nem nézek hátra, nem számlálom meg, hányan jönnek velem abból a kétszázhúszból, a kiből a század állt még tegnap este. Nem esküdtetek meg senkit. Sötét van: a ki másra gondolta magát, elmaradhat, visszatérhet. Hanem ha egyszer a nap feljön, akkor azután, ha odáig velem jött, az készen legyen rá, hogy a csatatér törvénye alatt áll, és megtesz mindent, a mit én parancsolok, zúgolódás, morgolódás nélkül. Most tehát utánam, a kinek tetszik. Jön az első próba!

Az első próba nagyon alkalmas volt arra, hogy valakit, a kinek a szive nem dobog az igazi helyén, rögtön megtérítsen. Richard kapitány gázlót keresett a Dunán keresztül.

Korábbi táborozási hadgyakorlatokból jól ismerte a környéket, a Duna medrét zátonyaival, sekélyeivel; neki és vén huszárjainak játék volt a Dunán átkelni hid nélkül; -270- hanem az ifjabbaknak aligha nem jutott valami eszébe, mikor felnéztek a futó csillagra, mely épen akkor hullott alá az égről, mikor a legelső paripa csülökig kezdett gázolni a vízbe, – s előttük állt az egész széles sötét folyamtükör, melyet nyeregben ülve, fegyverestül kellett átszelni.

Pedig ez még csak játék! Mentül szélesebb a víz, annál lassúbb a folyása, annál sekélyebb a medre. A két part között három zátony fekszik, azokat a víz csillámáról felismeri a vezér lovag, s míg azokon végig csak gázolni kell a vizet, a közöttük fekvő mélyebb folyáson igyekezve úsznak át a lovak.

Ha valaki nézné ezt a képet, a sötét víz tükrén egy ezüst szegélyű óriás kigyót látna átkanyarogni. A lovak fejei s a lovasok derékig emelkednek ki a vízből, kettesével egymás mellett hosszú sorban.

– Már itt vannak, szólal meg egy dörmögő hang, melyben Pál úr borizű hangjára ismer Richard.

– Mikor én eljöttem, a vasasok felkerekedtek s lehuzódtak a város elé, mintha csak ki akarnának bennünket kerülni; akkor aztán én is azt gondoltam, hogy nekünk már itt nincs mit strázsálnunk, gyerünk öcsém a többiek után.

– Igen. Fel van irva az ajtóra, hogy ott vannak, értük mehet, a kinek kellenek.

– Köszönöm. Megszolgálom. – Most tegyétek le a kezembe az élteteket, a mint én az enyimet a tietekbe adom. Vedd kezedbe a zászlót; te fogod ezentúl hordozni. Álljatok körülem.

A huszárcsapat négyszöget alakított, melynek közepét Richard foglalta el a zászlótartóval.

A láthatár keleti oldalán halványsárga vonal kezdte el külön választani az eget a földtől; – de még inkább jelenté a reggel közeledését a távoli ágyuvillogás: az ostromtelepek megkezdték munkájukat a torlaszok ellen. Virrad!

A sápadt reggelfény s a tűzvillanások mellett esküdött kétszázhúsz ember, egy sárguló erdő közepett vezére szavára vas engedelmességet, vak bátorságot, végelszánást – egész a hazajutásig.

Mikor a nap tűzveres hegyként kiemelkedett a hegyek mögűl, akkor látták, hogy a középen lobogó zászló – ama háromszinű.

– Félnapi egérutunk van, monda Richard bajtársainak; a ki legközelebb észre fogja venni eltünésünket, az Palvicz Ottó, a vértesek őrnagya. Üldözni fog bennünket azon az úton, a melyen menekültünk, s csak itt fogja észrevenni, hogy átúsztattuk a Dunát. Nehéz lovasság ezt -272- nem csinálja utánunk. Vissza kell kerülniök a hajóhidig, hogy a tulsó partra átjőjjenek. Az alatt mi félnapi járóföldet nyerünk előttük. Ha késő estig folyvást nyeregben ülünk, akkor üldözőink minden erőfeszítés mellett sem érik el, hogy utunkat elvághassák. Ez az első nap feladata. A többit majd megtudjuk később.

Richard minden nála levő pénzét kiosztá a legénység között, azzal az utasítással, hogy bárhova szórja is őket széjjel a viszontagság, élelmi szereikért megfizessenek, a népet ne zsarolják.

Richard maga beszélt az úrnővel; mire a legénység pálinkát, kenyeret, füstölt húst kapott, valamint koszorúba fonott szénát és abrakot lovai számára.

Két óráig pihentek itt. Richard az úrnőtől egy részletezett térképet kapott, melyben minden dülőút fel volt jegyezve egész a morva és a magyar határszélig. Erre volt legfőbb szükség!

Egy erdőkerülője az úri kastélynak vezette el félreutakon az egész csapatot a legközelebbi erdőségig. Ott ismét szerencséjükre bízta őket, s a menekülő hadfiakat elnyelte nemsokára az erdőhomály és a korán beálló őszi éjborongás.

A mint egy hegyhátra felkapaszkodtak, Pál úr figyelmezteté Richardot a hegytetőkön itt-amott kigyulladó tüzekre.

– Ez nekünk szól, monda Richard. Jeltüzek azok, a mikkel szökésünket tudatják.

Nem sokára láthatták, hogy a jeltüzek nemcsak hátuk mögött, hanem előttük is kezdenek sorba fellobogni. Az egész vidék mind a határszélig fel lesz az éjszakán ellenük zajdítva. -273-

Egy máglya a hátuk mögött hagyott ellenkező hegyoldalon az egész tájt messze megvilágítá, a melyen épen keresztül jöttek.

Richard távcsövével kiveheté, hogy a tűz világánál lovas alakok haladnak keresztül.

– Nyomunkban vannak! Sokkal hamarább mint hittem. Most aztán nincs tanakodni való idő.

Ismerte azt a völgyet korábbi hajtóvadászatokból; egyik osztrák olygarcha birtokát képezte az. A völgy oldalán szabályozott hegyi patak fut végig, mely alant roppant medenczét táplál vizével. Annak egy része halastónak van elrekesztve, más része hét kőre dolgozó malmot hajt, s koronkint rétöntözésre használtatik.

Richard úgy okoskodott, hogy ha ő e malmon egyszer túl lesz, annak a vízgátját elszakítja s a vizet ráereszti a völgyre. Akkor aztán nincs az a lovas, a ki azon a völgyön át tudjon hatolni az ő nyomában, kivált ha Palvicz jön utána nehéz lovasaival, azok bizonyosan benne maradnak a posványban.

Hanem egyre nem számított: arra, hogy a mi szolgálatot ő szándékozik megtenni Palvicz Ottónak: ugyanazt megtehette már valaki más ő neki.

Mikor a völgykanyarulatnál a malom tájékára értek, Pál úr vágtatott vissza az előcsapattal, jelentve, hogy az egész völgy tele van vízzel, a gát keresztül van szakítva előttük. A molnár azt mondja, hogy az uradalmi erdész vágatta azt keresztül ezelőtt egy pár órával. Tehát bizonyosan az ő feltartóztatásuk végett történt ez.

Richard a malomhoz lovagolt. A völgy egészen víz alatt állt már. S a vizen csak egy keskeny czölöpös gát vezetett keresztül, az pedig két ölnyi szélességben le volt bontva, úgy, hogy csak a czölöpök álltak ki a vízből.

– Nem baj ez. Le kell venni a malom kapuit, keresztül fektetni a czölöpökön s mindjárt lesz hidunk. -274-

Intézkedését rögtön foganatosították. A malom kapui előhozattak s áthidalták velük a gátrést.

– Igazad van, Pál. Ha magunk átmentünk rajta, meg is kell gyujtanunk, hogy más ne használhassa. Találsz a malomban degetet.

Azt csakugyan talált Pál úr, egy hordóval. Végig önték s elmázolták a rögtönzött hidon.

Most aztán épenséggel nem akart rá menni egy ló sem. A degettől csúszott a patkója s a tompa dobogástól visszarettent.

– Dehogy nyomnak, biztatá Richard. Mi ketten szálljunk le a lóról. Egyikünk biztatja hátul, másikunk vezeti a kantárnál fogva, mindenki lován maradjon.

Az volt aztán a pogánynak való munka. Egyenkint vonszolni át minden ijedező, kapálózó lovat a dobogó hidon. A paripa, a mint meghallotta a dübörgést lába alatt, horkolt, tombolt, ágaskodott; a rajta ülő káromkodott. Pál úr könyörgött neki minden szentekre, Richard nyűtte rajta hátulról a rőzsekarókat, csak úgy csattogott. Így vittek át minden lovat.

No ezt a lármát meghallhatta, a ki csak élő emberszámot tett abban a környékben.

Nem is veszett az kárba; rövid idő mulva kigyulladt a jeltűz annak a hegynek a tetején is, a honnan a többi jeltüzet is észrevették. Üldözőik már odáig értek a nyomukon. Bizonyos, hogy erre a lármára csak utánuk találnak.

– No kapitány uram, én ma leszolgáltam a purgatoriumból a fele kapitulácziót, monda az öreg, mikor már -275- mind átvonszolták a lovasságot. Csak harmincz vezeték ló volt még hátra, harmincz vitézzel.

– Trombitaszót hallok a hátunk mögött, monda az egyik legény; jó volna tán a vezeték lovakat hátrahagynunk, s a kik átmehetünk, mennénk tovább.

– Csak fogadjátok az én parancsomat, monda Richard; a lovak közől egyet sem szabad elhagyni; mindenki együtt maradjon. Senki előre ne menjen.

A trombitaszó most már egészen közel hangzott a völgyben, s a sötéthez szokott szem kiveheté a közeledő fehér köpenyegeket.

Richard valamit sugott Pál úr fülébe, mire ez két legénynyel eltávozott a gát mentében.

Azután meghordatta Richard a rögtönzött hidat száraz galyakkal, a maradék kátrányt ráöntette s azzal üszköt dobatott belé.

Mikor a láng fellobogott, már akkor színről-színre láthatá egymást a két csapat.

Richard felugrott lovára, s parancsot adott lovasainak az indulásra. «Csendben és vigyázva a keskeny gáton végig a völgy mentében!»

Amazok ott tulnan nem jöttek a szokott zárt rendben. Az üldözés alatt nekik is úgy felbomlottak a soraik, hogy órajárásnyira voltak elszórva egymástól; négy-ötöde az ezrednek itt-amott elmaradozott.

Azok között, a kik a nemes hajtóvadászatban legközelebb érték a kergetett vadat, ott volt Palvicz Ottó maga. Jó telivér lova győzte az üldözést. Húsz óra hosszat tartott az már, pihenés, etetés nélkül.

Nem is igen volt Palviczczal több húsz embernél. A többi még ki tudja, mikor érkezik.

Hanem ennek a húsz embernek az élén mégis oda lovagol Palvicz Ottó az égő hidhoz s megkisérti a lovát nekihajtani. A paripa megtagadja a tűzbeugratást. -276-

– Egy óráig. Egy óra alatt betömetem a rést, s ismét sarkadban vagyok, nem menekülsz meg tőlem.

E szóváltás alatt a halastó tájáról harsogó moraj hangzott, mint mikor vízzuhatag omlik alá, s Palvicz Ottó észrevevé, hogy egy új áradat rohan a gátrés felé, mely azt szélesebbre kezdi szakítani.

– A halastó zsilipjét is felhúzattam, monda Richard; nem fogod te azt a rést egy óra alatt betömetni.

– Azt látom, hogy nem jutok hozzád, hanem ha gavallér ember vagy, maradj a helyeden s vívjunk meg a tűzön, vizen keresztül, a hogy derék katonákhoz illik.

– Nem bánom; hanem előbb katonáink menjenek a lőtávolon kívül; minek lőnők meg egymás helyett ezeket a derék fiúkat?

A két vezér a zuhatag két partján maradt, mely fölött recsegő lánggal égett a hid; jó világítás egy éjjeli párbajhoz.

Fehér köpenyeg volt mind a kettőn, jó czéltábla. Kétszer lőttek egymásra; Palvicz golyója Richard csákóját -277- furta keresztül, míg Richard ónja Palvicz mellvértjén ütött horpadást.

– Újra töltsünk! kiálta Palvicz. Hanem már ahoz nem volt sem alkalom, sem idő; Pál úr a halastó zsilipjét kivettette helyéből, s az egész víztömeg neki zúdult a malomgátnak, az egész hidat czölöpöstül beledöntötte a mocsárba; egy percz alatt sötét lett, s a két ellenfélnek menekülni kellett jobbra-balra, a rohanó ár elől.

A mocsár, mely egy percz előtt még vérveres volt mint a Phlegeton, most fekete lett, mint a Styx.

Ez félnapig fel fogja tartani az üldöző lovasságot, az alatt tovább menekülhet Richard futó csapatja.

Csakhogy most már fel van lármázva ellenük az egész vidék. A legközelebbi faluban, melyet elérnek, már megtagadják tőlük a parasztok az élelmet. «Ti nem jó járatban vagytok», mondják s odább kell menniök étlen, mert rabolni nem akarnak.

Egy hid előtt már kaszás népfölkelés fogadja őket s megtagadja tőlök az átkelést a hegyi folyamon.

Azokat ugyan egy sor lövéssel is szétriaszthatta volna, de inkább más útat vett s két órai kerülőt csinált.

Nem akart vért ontani, míg hazájába nem ér. Enni sehol sem kaptak már, a nép mindent eldugott előlük.

A kenyeret maga Richard felosztá annyi darabra, a hány embere volt, s kiosztá közöttük, mint az úr vacsoráját. Egy korty pálinka a kenyérhez: ez volt minden ebédjük. Mint a hajótörötteknél, kik egy tutajon menekülnek a tenger hátán. -278-

Eldorádó ez! Haricska-puliszka lesz itt minden ember számára! Lucullusi vendégség! Nincs ugyan hozzá se zsír, se szalonna, de fejedelmi lakoma az magában is. Ki ne ismerné az ízét; mikor vadászaton elfogyott minden eleség, s aztán a jó sors egy juhászkunyhóhoz vezetett, a hol volt minden: – víz és haricskaliszt.

A huszárok lenyergeltek, egy rész a lovak vasalásához fogott, másik a konyhához látott, roppant kondérban kavargatva a fakóbarna liszttömeget, mely különös szakácsművészi vegytan folytán, a víz hozzájárultával lassankint egy tömör egészszé idomul, a mit úgy neveznek, hogy puliszka.

Richardnak az alatt, míg a lakoma készült, gondja volt az előőrsöket kiállítani, nehogy meglepessenek.

Mikor készen volt a puliszka, rúdra vették a vas kondért, s mert abban estig sem hült volna meg, leterítének a gyepre tizenkét huszár-köpenyeget; s a nagy fakanállal kitálalták tizenkét részre a párolgó főzeményt, a mihez még a farkas-éh sem közeledhetett volna azon forrón.

Mikor aztán épen neki akartak telepedni a fehér köpenyegnek, mely egyúttal abrosz volt és tál, jönnek vágtatva az előőrsök: «rajtunk vannak a vértesek!»

Hirtelen nyergelni és lóra kapni! A forró puliszkát bele csavarintani a köpenyegbe; azt átvetni a nyergen! Még csak bele sem kóstolhattak.

Most már nem kereste Richard, merre van út, csapás, hanem a merre a napnyugatot tudta, a rónán keresztül: mezőkön, tarlókon, szántott földeken át, hogy a hab csorgott a lovakról két felől.

– Minden lovunk itt vész! dörmögé Pál úr a háta mögé, mikor a szétziláltan futó csapatra visszatekintett.

Egy-egy ló ki is dült; annak a lovasa felkapott a vezetékre. -279- Jó volt azokat elhozni. S aztán igyekezett az elmaradozó a többieket utólérni.

Bár ily közel beérte ellenfelét, az egyenes úton nyomába szelve annak, ki kanyarogni volt kénytelen: itt a szántóföldeken keresztül futtatásban nem állta ki vele a versenyt.

Richard jól számított arra. A nehéz lovasság csak léptetve tudott haladni a süppedő talajban, míg ők koczogva győzték.

Richard leghátul maradt, hogy egyetlen emberét se veszítse el. Ha valamelyiknek valami baja történt, segített rajta.

A vértes főtiszt messze háta mögött hagyta utolsó kisérőjét is. Ő egyes egyedül rugaszkodott Richard után.

– Nem akarok. Az alatt míg mi verekszünk, a te csapatod utolérhetné az enyimet.

– Bizonyosan tudom. Ti balgák! Látjátok ott azt a füzes vonalt? Az ott a March partja.

Ez a szóváltás egész kedélyesen folyt a két vitéz közt, kiket alig három lóhossznyi tér választa el egymástól. Richardnak gondja volt rá, hogy egészen közel ne ereszsze magához üldözőjét.

Az előrehaladt huszárcsapat egymás után elért ama füzes vonalhoz, mely a March partját jelzi. Ott megálltak.

– Őrült vagy. Lovad, embered mind elvész, ha most tajtékzó izzadtan a jéghideg vízbe viszed.

Az egyik arra, hogy végig tekintse a veszedelmet, mely elől huszárjai visszadöbbentenek. A March meg volt áradva a záportól, s sebesen hömpölyögve rohant partjai közt iszapos, sárga hullámaival. Ez a halál lakása!

A másik percz pedig arra, hogy csapatjának e szót kiáltsa, «utánam!» s azzal a magas partról a hab közé ugrasson. -281-

Pillanat mulva felmerült ló és lovas a fejük fölött ívben csapó hullámok körül. Richard nevetve kiálta vissza ellenfelére:

Erre az egész huszárcsapat egy harsogó éljenordítást rivalva, neki ugratott a sebes árnak s követte vezérét.

Palvicz Ottó elbámulva nézett utánuk: nézte vergődésüket a ragadó árzajlatban – s talán még aggódott is, hogy oda ne veszszenek.

Hanem a vértes csapat nem csinálta utánuk ezt a merényletet. Palvicz végkép elszalasztá őket.

Még jó volt rájok nézve az új erőfeszítés; hiszen ha meg akartak volna pihenni, ázottan, a kemény őszi éjben megvette volna őket az Isten hidege.

Ló és lovas füstölgött a párázattól. Hányadszor száradt meg már rajtuk az a ruha, a hideg széltől!

A March tulsó partján süppedékes róna fogadta a menekvőket. A lovak csülökig dagasztottak a sárban. Mégis előre kellett menni; most már lehetetlen volt a végszükségnek, az életfentartás parancsszavának nem engedni. Vezér és közvitézek mind azt hitték, hogy ha a jövő éjszakát lovastul együtt födél alatt nem tölthetik, mind elpusztulnak; már akkor a harmadik éj következett, hogy szemét le nem hunyta senki. Ki kell egyszer aludni magát mindenkinek s legalább egyszer jóllaknia, hogy a továbbihoz ereje legyen.

Csak egy falut hozna már elénk az úr Isten! imádkozott magában némely fiatal huszár. Pedig a huszárnak -282- nem jó imádkozni. Ez Pál úr életbölcsészete. Csata órájában sokszor meglátja az ujoncz legény arczán, hogy ez most magában imádkozik, s veszekszik vele e miatt: «Ha imádkozol, bizony rád talál a golyó. Azt hiszi, ez jó ember, hadd üdvözüljön.» De azért mégis egyre fohászkodnak azok magukban: «Csak már valami falu jönne!»

És ime csakugyan megjárta a huszár az imádsággal; mert a jó sors hozott eléje nagy kivánságára nem is falut, hanem várost.

A mint egy dombra felkanyarodtak, az előttük fekvő völgyben ott láttak egy szép hattornyú mezővárost.

A mezőváros ó-német szokás szerint kőfallal volt körülvéve. Abba bemenni nem volt tanácsos.

Kerülő úton el lehetett ugyan mellette haladni, hanem azt az utat egészen uralta egy magas sánczok közül kilátszó épület. Tapasztalt szem könnyen felismeri benne a lovassági kaszárnyát. Ez valószinűleg egyike azoknak a vidéki városoknak, a hol a tartalékszakaszok tanyáznak. Meglehet, hogy a mostani hadjárat miatt nincs benne katonaság. De az is meglehet, hogy épen a miatt több is van központosítva a szokottnál.

Kérdezősködni nem lesz tanácsos. Itt senki sem jó barát. A legelső ember, a ki a menekvő csapatot észreveszi, el is fogja őket árulni.

Tehát vissza az erdőbe, a melyből épen kijöttek. Ott meg kell várni, míg az éj leszáll. Sokáig időzniök azonban nem lesz szabad, mert a felől is bizonyosak lehetnek, hogy Palvicz rögtön küldött hirnököt valami csónakon keresztül, ki a térparancsnokot a futókra figyelmeztesse.

A mint az éj beállt, az első óra meghozta a biztos tudósítást. A sánczos épületben takarodót trombitáltak.

Az ismeretes «tradra, tradritradra» hangjára nyugtalanul hegyezték a füleiket a huszárlovak, máskor azt jelentette -283- az: hogy éjszakára abrakot hoz, s puha almot vet szalmából gazdájuk. Héj messze voltak most attól!

A trombitaszó négyszer újra kezdődött a sáncz négy szögletén. Mikor pedig az elhangzott, akkor következett a dobszó. A városban verték a takarodót, arra az ismeretes nótára, a miről azt képzeli a katona, mintha így szólnának a dobok: «Kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt!»

Megkerülni a várost és kaszárnyát teljes lehetetlen. A tőzeges mocsáros ingoványba ló és lovas oda veszne.

Talán csodálatos is ez a kérdés? Kétszázhúsz magyar huszár, az új mythologia centaurusai ne tudnák merre menjenek, mikor kard van a kezükben?

De hozzá kell gondolni, hogy ezek a vitézek két éjjel nem aludtak, s még ma nem ettek, hogy lovaik el vannak csigázva, ruháikat átáztatta a folyam, tagjaikat megdermeszté az őszi nyirkos hideg. Tudják azt a hadvezetők, hogy sok csatát elvesztett már az éhség; sok derék sereget, a ki az eget vívni indult el, megvert a lenézett ellenség – a ki jól volt lakva.

Richard jól tudta, hogy csapatját ezúttal a tűzpróbán nem viheti keresztül. Ők most nyavalyás emberek, a kiknek nem szabad vitézkedni.

Végre is ki jött segítségükre? Az az embertelen őszi éj, a kit oly szitkozódva emlegettek. Az az embertelen őszi éj egyszerre oly sürű nehéz ködöt bocsátott le a tájra, hogy nem lehetett húsz lépésnyire látni, mintha mondta volna: majd én betakarlak benneteket.

– Fiuk, monda Richard, jó kedvvel fordulva huszáraihoz, most egy furcsa tréfát csinálunk. Minden ember takarja be a nyeregtakaró darabjaival a lova lábait, s aztán induljunk. -284-

A legénység elértette a szándékot. Félóra alatt minden ló lába be volt burkolva pokróczba. Így nem hangzott lépteik dübörgése.

Azzal megindultak egyenesen az országút felé. És azután folyvást az országúton haladtak előre, mint a kik legjobb járatban vannak.

Szemközt nem jött rájok senki. Ilyenkor tisztességes kisvárosi polgár alszik már.

Ők sem láthatták merre járnak. Csak mentek előre. Egyszer hallották, hogy kiáltja az éji őr a tizenegy órát. Azután láttak egy lámpát közeledni maguk felé. Valami ötven lépésnyi távolban megállt az előttük s ott megint elkiáltotta az őr a tizenegy órát. Ha meglátta őket, azt hitte, kisértetek, a mik nesz nélkül járnak a köd felett.

Egy-egy fehér ház is maradozott el itt-amott mellettük, a minek ablakában még gyertyavilág égett. Csak a kutyák vonítottak eléjük szokatlanul, míg a város alatt végig haladtak; még föllármázták az embereket.

Most következik a legveszélyesebb pont. A hol az országút a várost elhagyja, ott van egy sorompó. A sorompóknál egyúttal őrtanya is szokott lenni.

Hogy itt is úgy van, arról rögtön tudósítva lettek. Pár száz lépésnyire előttük egyszerre felhangzott a hosszúra vont kiáltás: «válts fel!»

Már most következik, hogy jön az egész őrjárat az őrszemeket felváltani.

Az is jött. Hallották a robogását. «Egy róta lehet», mondá Pál úr, félig magának dörmögve.

A szemközt jövő lovasság azonban, mielőtt a ködben egymást megláthatták volna, szép csendesen félre kanyarodott -285- s nemsokára elhangzott a dobaja. Bizonyosan más őrszemeket felváltani tért el a város felé.

Richard azután egész nyugalommal folytatta az útját a nyitott sorompón keresztül, az őrszem előtt végig haladva. Az a sötétben és ködben egész bölcseséggel a saját csapatjának nézhette őket, csak azon bámulhatott, hogy mi módon szaporodott meg az iménti róta ily sokaságra? hanem a mint ezen észrevételét közlötte két óra mulva az őrvezetővel, s az még egy óra mulva a parancsnokkal, már akkor Richard régen hetedhét országban járt a hátuk mögött.

– No fiuk, most már pipára gyujthattok; monda Richard egy negyed óra mulva, s leszedhetitek a lovak lábairól a bocskort.

E pompás tréfára még jókedvük is lett a fiuknak. A jó kedv a lovakra is kiterjedt. Mintha csak most kezdték volna, úgy fogtak hozzá az ügetéshez. Egy fiatal legény elkezdett danolni az éjszakában: «Piros bársony süvegem: Most élem víg életem». Pál úr kontrázott, csak úgy magában dudolva, mély medvehangon: «Bokréta van mellette, barna babám kötötte». Míg az egész csapatra elterjedt a danoláskedv.

A járt országúton sokkal könnyebb volt a haladás, a tegnapi sárdagasztás után még pihenésnek lehetett azt nevezni. Az út egyre emelkedett, úgy látszik hegyes tájékba visz.

Mikor a nap fölkelt, a köd egészen elmaradt, előttük a Kárpátok emelkedtek. Azokon túl már a haza!

Gyönyörű őszi tájkép. A közelben a dér festette bükkerdők sárga és veres facsoportjai, a távolban a fenyvesek örök sötétzöldje, mik közül már havas hegyhátak emelkednek ki.

A tulsó oldalon pedig egy világtenger! A mennyire a szem ellát, egy hullámzó oceánt lát, a földön fekvő köd oceánját, mely hófehéren, tornyos habokkal a tengert utánozza. -286- Egy-egy magasabb dombtető látszik ki belőle zöld szigetnek. Ennek a tengernek a fenekén fekszik az egész hátrahagyott tájék, a melyen három nap, három éjjel keresztül vergődött a menekvő csoport. S mintha mindazt, a mit átszenvedett, ott feledte volna e ködoceán fenekén, olyan kedve támadt. Nincs már semmi panasz.

S még hozzá egy barátságos falu fogadja őket, a hol nem tagadja meg a föld népe a részvétet az üldözöttektől. Apraja, nagyja, férfia, asszonya szivesen látja őket; megnyitják előttük kapuikat, szérüskertjeiket, térdig állnak a lovak a szénában, a gazdák segítenek vasalni, szerszámot igazítani. Előadják, a mi enni, inni való. Nem gazdagok, sokkal nem szolgálhatnak; de most az árpakenyér is jó. Kecskéket vágnak a hadfiaknak s kezdik sütni nyárson, főzik jó sárga kásával, hordószámra hordják elő a friss turót, csapra ütik a fenyőpálinkás csobolyót, azt sem kérdik, ki fizet meg érte?

Mikor félig volt sülve, főve minden, jönnek vágtatva az előőrsök: itt az üldözők csapatja!

Ugyan igyekeztek helyrehozni a mult éji kudarczot, hogy úgy meghagyták magukat tréfálni. Kocsira rakták a gyalogságot, előre küldték a lovasokat s vágtattak lóhalálában a szökevények után. Nem volt nagy mesterség pihent lovakkal utólérni az agyoncsigázottakat.

Most már kitört a harag: «verekedni fogunk!» ordíták a felzavart huszárok; «vagy mi eszszük meg őket, vagy ők esznek meg minket».

Az üldözésükre siető lovasság hátuk mögött nyomult előre, míg a kocsikon érkező vadászok a falu felett elhaladva, a kivezető út melletti erdőt igyekeztek megszállni, hogy elvágják a menekvők útját. Valószinű volt, hogy -287- hamarább odaérhetnek, mint a huszárok, kiknek dolgot ád a felnyergelés.

A mennyi időt elvett a huszároktól a felkészülés, annyi kellett üldözőiknek is arra, hogy az elmaradozottakat összevárják. Richard ezt az időt arra használta fel, hogy körülszemlészte a tájékot.

Az országútat csak erős harcz mellett lehetett elfoglalni a vadászoktól. És ha el lesz vala foglalva, fenmarad a folytonos üldöztetés a lovasság által. Ebben a harczban lassankint fel lesz morzsolva a huszárcsapat; egy sem jut belőle hazájáig: elvész hasztalanul, ok nélkül, siker nélkül.

De van még egy út. Egyenesen fel a hegyeknek! Keresztül a havasokon, a merre az ormok jégtarajai világítanak.

– Kapni-e útat és vezetőt a havasok felé? kérdé házi gazdájától Richard. A jámbor ember juhos gazda volt, élete alkonyán lévő férfi.

– Út van uram, s ha kell, én elvezetlek rajta, míg más vezetőnek adhatlak; s azon az úton tudom, hogy meg nem üldöz benneteket senki; hanem azon az úton meg lehet halni éhen.

A huszárság összeczihelődött már. Sorrendbe álltak kivont karddal. Némelyiknek a kardjára fel volt tűzve a félig sült kecskeczomb, a mit a nyársról leszelt. Onnan csak nem veszi azt el senki.

– Hová? kiálták azok dühösen. A falra megyünk-e lóháton? Inkább neki az ördögnek magának, ha husa van!

A hüvelybe eresztett kardok csörömpöltek: «menjünk hát!» kiálták a hadfiak; hanem mikor a félig főtt lakoma -288- mellett el kellett haladniok, senki se vehette nekik rossz néven, ha elkeríték hozzá a huszár asztaláldást.

A vezetőjük elől ballagott, hegymászó bottal, szeges talpú csizmával ellátva; utána Richard, azután egyesével a többi, bezárta a sort Pál vitéz; ő volt a sereghajtó.

Az üldöző ellenfél, ki egy óráig folyvást csatarendben várta, mely oldalról akarnak a faluból előtörni a menekvők? egyszer csak nagy bámulva látta őket fenn a meredek hegyi úton végig léptetni, hosszú, elszórt sorban: egy szédületes sziklafal oldalában, melynek keskeny párkányzatán volt olyforma hegyi út, hogy egyik lábnyom a másik után épen helyet talál rajta. Sohasem jártak ott lóval. S ez istenkísértő úton haladtak végig a huszárok, alattok száz ölnyi mélységben tombol a hegypatak, az egyik kengyel már a mélység fölött csügg, míg a másikat korholja a sziklafal a tulsó oldalon. Egy szédület, egy félrelépés s ember és ló összezúzva hever ott lenn.

A bámulat, az elszörnyedés után a düh lepte el az üldözőket. Valóban, ide már nem volt kedvük utánuk menni. De hogy szűzen ne bocsássák el embereiket, a vadászok utánuk lövöldöztek jó czéllövő fegyvereikkel, mik ezer lépésnyire elhordanak. Kedvező volt a czéltábla. A fehér mészkő sziklafal, s azon sorban a sötétkék ruhás lovasok. A golyók ott pattogtak sűrűn a sziklafalról vissza, s jöttében mentében minden golyó kétszer fütyölt el a maga emberének a füle mellett; mintha nem elég rettenet volna számára a szédítő mélység fölött járni.

S e rettenetes órában – a nap melegen sütött az izzó sziklafalra – a huszárok valamennyien aludtak a nyeregben s jobbra-balra bóbiskoltak; nem volt már okuk ébren lenni. Csak Richard, ki legelől ment, s Pál vitéz, ki leghátul járt, tartották magukat ébren s dörmögtek társaikra egyszer-egyszer: «ne aludjatok, héj!»

Az üldözők szeme elől egy új hegykanyarulat lassankint elfedé a menekvőket. Ott, a hova most betértek, ember nem fogja őket többé üldözhetni. -289-

A sziklai úton végig mentek szerencsésen. Itt egy fenyves fogadta őket, ünnepélyes, viszhangos erdő, mint egy templom.

A legénység itt a jó hűsben meg akart pihenni, de vezetőjük sietteté őket: használni kell a derült órákat az utazásra, mert a havasok közelében gyakran meglepi az utazókat a köd s akkor majd lesz idő pihenni, mert senki sem tudja tájékozni magát.

Délutánra egy juhászkunyhóhoz értek. Az eddigi vezető beajánlotta a hadfiakat a juhásznak a további kalauzolásra.

Ott találtak egy boglya szénát, azt megvették, hogy legalább a lovaik jóllakjanak.

A juhok odalenn a völgyben legeltek, azokból nem lehetett mára felhozni. Hanem volt egy szapu savanyu tej; a mi olyanformán készül, hogy a juhtejet napról-napra egy edénybe öntögetik, s azt folytonosan kavargatják, hogy meg ne aludjék. Rossz eledel, de tápláló. Nem is urak számára gondolták azt ki. Ebből jutott minden huszárnak fél pohárral.

Felfedeztek egy verem répát. A birkák számára volt eltéve. Émelygős, lenézni való eledel. De most az is vendégség volt. Jól laktak vele.

– Felirom ezeket a dolgokat, a mik itt velünk sorban történnek, mert ha egyszer hazakerülünk, azt fogják rá mondani: hej de elvetemedett poéta lehetett az, ki ezeket kigondolta! ha csak mind meg nem esküszünk rá.

Pedig még hajh, de sok feljegyezni való következett abba a piros bugyellárisba!

Este felé egy kis holdvilág kezdett sütni. Richard fel akarta használni a szép ezüstös méla fényt, hogy előbbre -290- hatolhasson. Hiszen még csak most voltak a kezdetén az óriási erőfeszítésnek. Megindult a vezetővel előre.

Most már folyton meredélynek vitt fel az út. A fenyőerdő ritkulni kezdett! Helyét elfoglalta a boróka, eleinte sűrű szálas erdőnek nőve; mentől feljebb, annál törpébbre zsugorodva, míg a havas közelében egészen lelapul a földhöz, s kúszik mint a szederinda, az apró áfonyabokorral osztva az uralkodást.

Reggel már csak áfonyával volt terítve a hegyoldal, melyen felkaptattak. Az legalább reggelivel szolgált nekik, a piros és kék bogyók épen akkor értek.

Hanem a napfelkölte ma nem volt olyan szép, mint tegnap. A havasok csúcsai ködökbe voltak burkolva, s a nap fénytelenül izzott a láthatár lilaszín gőzkörében.

A kopár hegyoldalt lassankint elhagyta minden növényzet, fenn a hegygerinczen már fű sem tenyészett, csak barnaszürke zuzmók terjengtek a kőrepedések között. E hegygerinczen haladtak naphosszant végig. Nem ember, de még madár sem járt e tájon. A halál országa volt az; egy tájék csupa sírkövekből.

S az előttük emelkedő havasok, mintha minden órai haladásnál fenyegetőbb rémóriásokká magaslanának fel: annál elriasztóbbak, mentül jobban közelednek.

A mennyire szem ellát, emberi lakásnak semmi nyoma, sehonnan a völgyből nem kavarog fel füst; nem révedez fel kolomphang, pásztorkürt, vagy vadász lövése. Nem lakik itt más, csak a felhő.

Most nincs itthon. Nagy szerencse. Valahol melegedni jár a napsugárban, vagy vizet szivárványoz a tengerből, vagy alszik valamelyik völgyben. De ha egyszer megjön s itt kapja a vakmerő vándorokat! A felhő nagyon haragos úr a maga országában!

Dél felé, a mint a hegygerinczről alá kezdettek szállani a völgybe, mely a legközelebbi havastól elválasztá őket, mint egy lomha fehér rém emelkedett ki eléjük a mélységből -291- valami formátlan ködtömeg, mely a havas oldalán látszott csendesen végig libegni.

– Ha ez meglep bennünket, ott nagyot kell pihennünk, monda a vezető Richardnak. Igyekezzünk lejutni a völgybe, a hol cserjét találunk; legalább tüzelhetünk, ha rossz idő lesz.

A ködalak terjedt, szétborult, néhány percz mulva beburkolá az egész csapatot.

A kalauz azt az indítványt teszi, hogy majd ő előre halad pár száz lépésnyire, s ha biztos a járás, visszakiált, azután mehetnek utána.

A hadfiak azalatt helyben maradtak. A hideg felhő úr egyszerre megőszité valamennyi haját és bajuszát, fehér zúzmarával lepve be mindenkit.

Azután vártak egy negyedig az eltávozott kalauz kiáltására. Nem jött jel. Majd Richard maga elindult a nyomán s soká kiáltozott utána. Nem kapott választ.

A vezető valószinűleg iparkodott a csapattól megszökni; nem akart velök együtt ott veszni s magukra hagyta őket.

Most aztán ott voltak a felhőkirály országában elhagyatva, tájékozatlanul, beburkolva farkassötét ködfellegbe, étlen, szomjan, fázva.

– Jertek utánam, monda Richard s elkezdte csapatját találomra vezetni a meredélyen alá. Nem ült már senki a nyeregben, lovaikat kantárszáron vezették maguk után.

A felhő még a völgy aljában is úr volt. Azonban nehány órai veszélyes botorkálás után csakugyan eljutottak egy hegyoldalba, a mely sűrű borókacziherrel volt benőve.

Az éjszaka itt is volt már. Lehet, hogy a nap még fenn van. De a felhő fenekén már beéjjeledett. -292-

A lovakat egymáshoz kötözték; nem volt már nekik mit enni adni, hisz a gazdák is éheztek egész nap.

(Talán épen ebben az órában mondta Baradlayné legkisebb fiának: «bátyád fut a Kárpátokon át üldözve, kergetve; lába alatt a meredek örvény, az áradt hegyfolyam, feje fölött a zivatar és a keselyük. Talán elfogják, talán éhen vész, talán megfagy?!»)

A huszárok őrtüzeket gyujtottak s azokat körül feküdték. Fáradtak voltak halálba: álom kellett már nekik, semmi más.

Richard megparancsolá, hogy minden tűznél egy ember ébren maradjon, a ki vigyázzon a parázsra s ne engedje a lángokat kialudni.

A fiatal huszár jegyezgeté piros tárczájába a mai nap viszontagságait s nagyot sóhajta utána.

Emberfölöttit kivánt, a ki azt kivánta, hogy egy ember minden tűznél ébren maradjon; az őrök azt hitték, hogy ha ők jól megrakják a tüzeket, elégnek azok magukban is; s ők is aludtak mellette.

És aztán a hazaálmodónak alig volt annyi ideje, hogy elrepülhessen a szülői házig, s megkérdezhesse: hogy vagytok idehaza? midőn rémséges üvöltés verte fel valamennyit édes honnjártából. A paripák vésznyerítése volt az.

Az őrzetlen hagyott tüzektől meggyulladt az erdő egész hosszában, mire az alvók felriadtak.

A láng, mint egy hegynek felfelé rohanó láva, terjedt fölfelé, a széltől hömpölygetve, s keresztül világított ködön és éjszakán. -293-

– Fel a havasnak! kiálta Richard s kantárján kapva paripáját, iparkodott a tűz közül menekülni, mely előttük, körülöttük, recsegve, süstörögve harapózott odább.

Volt már világítás! Lehetett már látni, merre van út? Átkozott, kétségbeejtő út; de fel kellett rajta mászni. Embernek, állatnak új erőt adott a végveszedelem. Néhol gázolni kellett a zsarátnakon keresztül; a szél, mintha tűzzel utánozná a hóesést, lángpelyheket zúdított arczaikba; a füstben meg kellett fulladni a tétovázónak; csak előre; fel a hegynek!

Mikor két órai titáni égostromlás után visszatekintettek arra az útra, a mit meghaladtak, a fejük szédült bele. Hihetlennek látszott saját maguk előtt, hogy ott fel tudtak jönni. Az egész hegyoldal egy izzó palásttal volt már beborítva, mely terjedt, a meddig bokrot talált.

Most aztán párologva a verítéktől, ott álltak a havas kezdetén, a hideg, fagyasztó éji légben.

Ott állva nem maradhatott, a ki a halált nem akarta hazavinni. Menni kellett, csak azért, hogy menjenek.

Mindenki vezette a lovát kantárszárán. Némelyiket vezetni sem kellett: ment magától a gazdája után.

Nem volt már miről tanakodni. Megy előre minden ember, ameddig bir; a ki nem, az kidől.

Újra megvirradt. A legkegyetlenebb napja virradt fel a menekülésnek. Köröskörül jéghegyek, jégmezők. Semmi út, semmi vezénylő pont.

Az égető szomjat szájukba vett hógolyócskákkal oltják. Utána még jobban éget.

Egy-egy ló nem bírja már tovább, s kidől az útból. Gazdája ott könyez fölötte. Maga is szeretne lova mellett ott maradni fekve a kegyetlen hideg földön.

De Pál vitéz nem enged senkit elpusztulni. Ott jár leghátul, biztat, vigasztal, káromkodik, szidja az angyalokat; elesett, hóba beleszakadt lovakat segít kiemelgetni; a kidültek -294- helyett vezetéket kerít; a fiatalokat példaadásával buzdítja. «Egynek sem szabad közülünk hiányzani. Hiszen mindjárt otthon vagyunk már.»

«Otthon! Az égben», susogja a fiatal huszár, a végjeleneteket jegyezve tárczájába.

A csapatrend végkép felbomlott már; két óra járásnyira vannak elszórva egymástól a menekülők. Richard az elejével messze elől töri az útat a mély hóban; Pál vitéz az utóhaddal a nyomában gázol.

A ruha csonttá fagyva testükön, a kard maga is nehéz már. A lovak körme letöredezve, patkóik lemaradozva; hasuk nincs már, a nyeregszorítónak nincs mit szorítani. És még ki tudja, hol a végczél?

A sors még egy próbát tartott fenn a számukra. Délután bekövetkezett a hózivatar.

Sötét lilaszín felhők gyülekeztek a világító jéghegyek csúcsai körül, s onnan alábocsátkoztak a hómezőkre. A szél üvöltve vágta a futók arczába az éles havat. Aztán madártoll nagyságú hópelyhek kezdtek esni sűrűn, mik az előbbre haladtak nyomát eltakarták; most már csak kiáltozás után találtak egymás nyomába.

Ha Richardot a véletlen egy kijárástalan völgyszorosba vezeti, valamennyien odavesznek.

A hegyoldalokon óriási hógörgetegek mennydörögnek alá, s egy-egy hócsúszamlat embert és lovat eltemet.

Még sem vesztik el lelküket. Zivatarban, iszonyatban melegíti még valami kebleiket.

A zivatar zúg a sudarak között, mint egy borzasztó orgonán; de e rémzenén keresztül megkapja Richard figyelmét -295- egy hang, mely a borzalmak között vigaszt öntött szivébe. Az egy fejszecsapás hangja.

Oh milyen örvendetes lesz egy új emberarczot látni! Tudni azt, hogy itt már megszünt a halál országa!

Richard és néhány kisérője oda siettek a hang után, s ott találtak egy bocskoros embert, ki egy ledöntött szálfát csonkázott.

Nem is hogy ölelték, nem is hogy csókolták, de majd hogy meg nem ették azért a szóért a bocskoros embert a bujdosó hadfiak.

Az a bocskoros paraszt azután elmondá előttük, hogy várják ám a hadfiakat oda lenn a városban; nem messze van az már. Ma délben hozta hírét a kalauz, ki őket elhagyta s előre sietett, hogy segélyt vigyen eléjük, nehogy ott veszszenek.

A havasi zivatar egyszerre elvonult, s a mint a felhőfüggönyt elgördíté a tájról, a hadfiak onnan a magaslatról maguk előtt látták, a miért olyan messziről eljöttek: a szép magyar hazát.

A hegy alatt feküdt egy szép kis mezőváros. A hegyoldalon kanyargott fel egy út.

Azon az úton jött ünnepi processióval egy menet zászlókkal és zenével az érkezőket üdvözölni. Messziről láthatták a zászlókat, messziről hallhatták a zenét.

Richard és társai lövésekkel adtak jelt hátul maradt társaiknak. Ott bevárták valamennyit. Nem siettek többé előre.

Mindenki megjött; egy sem veszett oda. Már hadsorban -296- álltak, mikor az üdvözlő honfiak serege feljutott hozzájuk.

Lenn a városban díszlakoma volt rendezve az érkezők tiszteletére; s a huszár, ki hat nap hat éjjel nem aludt, – a hetediken kivilágos kivirradtig tánczolt.

És mind ez nem költemény, nem képzelet; ama fiatal huszár, most már öreg legény, jegyezgeté föl ezt sorban; s ma is tanuskodik róla, hogy ez így történt mind!