The Project Gutenberg eBook, Az igazi humoristák, by Kálmán Mikszáth This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org Title: Az igazi humoristák Cikkek a magyar nép humoráról Author: Kálmán Mikszáth Release Date: March 19, 2013 [eBook #42372] Language: Hungarian Character set encoding: ISO-8859-1 ***START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ IGAZI HUMORISTáK*** E-text prepared by Tamás Róth, Albert László, and the Online Distributed Proofreading Team Europe (http://dp.rastko.net) from page images generously made available by the Google Books Library Project (http://books.google.com) Note: Images of the original pages are available through the the Google Books Library Project. See http://books.google.com/books?id=SHxHAAAAYAAJ Mikszáth Kálmántól. AZ IGAZI HUMORISTÁK. CIKKEK A MAGYAR NÉP HUMORÁRÓL 1879. Nyom. Endrényi Lajos és társánál Szegeden. EZEN KÖNYVEMET AJÁNLOM AZ ÉN SZELID CSENDES FALUMNAK. A SZERZO. ELOSZÓ. Nem azért ajánlom pedig könyvemet az én csendes szülofalumnak, hogy ott valaki megvegye s még tetejébe el is olvassa. Ha a nótárius ur sorba venné ujjain azokat, akik a betühöz értenek, bizvást zsebre tehetné az egyik kezét. Nem vesznek ott meg egyéb könyvet, csak kalendáriumot, azt is százesztendost, mely azonfölül, hogy az unokák unokáinak is mutatni fogja az idojárást, egyszersmind összeköttetésben tartsa oket az égi hatalmasságokkal is, mivel a százéves naptárnak imádságos könyv az egyik fele. Hanem azért ajánlom nekik ezt a könyvet, mert tolük tanultam, ami benne van. Ha van benne valami érdemes az az övék. * * * S van benne. Mert sok könyv mutatja már ezt a nemzetet karddal kezében. Jó katonának mondja mindenik. Sok könyv figyelte már meg fájdalmait, bajait, mutatja sirva, festi türve; látjuk daczolva, ránczba vont szemölddel. Férfias mindig. Lássuk most egyszer pongyolán mosolyával. Naiv akár egy gyermek. S ez a mosoly a tükör, melybol igazi szépségben tündöklik vonzó arcza. * * * Jó kedve morzsáit szedegettem össze, - kevés fáradtsággal. Jártam a rónát, a hegyeket s mikor a busongó nóta, mely az ország egyik szélétol a másik széleig szolgálja a sziveket, elhal az ajkakon... szelid humorban csöppen el a fájdalomból, az ami még megmaradt. Csintalan szavakban dugja ki körmeit a dévajság. Játszi naivsággal szólja el magát az együgyüség. S még az is szeretetreméltó. * * * Mivelhogy azonban még sem voltam mindenütt s könnyen megeshetik, hogy amit némely nemes helységrol elmondtam, az annak zokon eshetnék vagy hogy nem is hitelesen van róla leszabva, az akkor, - egyszer mindenkorra kijelentem - a szomszéd faluban történt. HUMOR AZ UTCÁN. _God_ made the country, and _man_ made the town. _Cooper_. Régi példabeszéd, hogy a magyar embert az isten jó kedvében teremté és talán igaz is. E népben mindig volt humor. Az isten alkotásánál jó kedvének felét neki kölcsönözte s abból aztán jut mindenüvé, a megye- és országgyülési termekbe, a temetokbe sot még az utcára is. A fölvett cimhez ragaszkodva csak keveset szólhatunk az egyszerü falukról, hol minden duzzad az üde költészettol, hol az utcákat keresztül-kasul egyforma cégtábla- s fölirat-nélküli alacsony házak szegélyezik. A humor ha ide téved, beletemetkezik a költészetbe, lemond önmagáról. Fölirat csak a templomon látható és a korcsmán néhol, mert közönségesen elég ilyen szegény helyre cégérül a póznára kitüzött boróka-csutak is. Kényesebb falukban "Becsali", "Gondüzo", "Betekints", a furfangos neve a csárdáknak, s ha külön föliratjuk van, az sem valami különös dolog; már a gyerekek is ösmerik; régi, kopott biztatása a korcsmárosoknak, hogy: "ma pénzért, holnap ingyen." Ezenkivül nyomatott betüt már csak a biró házán látunk a fekete táblán, melyet nem azért csináltatott maga a tekintetes vármegye, hogy nevetségül szolgáljon; meg a falu végén a nemzeti szinüvé elomozditott oszlopon, hol azonban nem találtatik egyéb, mint a nemes község becsületes neve a hozzátartozó vármegye nevével egyetemben. A faluk architecturája mind különbözo, de jelentéktelen módositásokkal. Néhol a tüzfal-homlokzatokat szeretik, mélyedéssel valamely ájtatos kép számára, (legalkalmasabb ember erre szent Flórián); másutt ezek helyére cifrázott deszkázat jo, mig ismét másutt leér a zsupfedél karimája egész a ház szeméig, a két ablakig, mely közt legfeljebb a tulajdonos nevének szines kezdobetüi ékeskednek. Csak elvétve pompázik koszoruban, módosabb koépületeken olyan büszke mondás, mint Tarjánban: "Ezt a házat épitette Fazekas András Itt helyben A saját erdejébol hozott fából." A magyarokénál sokkal szebb és jellemzobb a székely házak fölirata: "Öröm és békesség a bejövoknek, áldás a kimenoknek!" mely aztán nagyobb világosság okáért következo vendégszereto verssel egészittetik ki a tulipántos, szélesfejü szegekkel kivert kapun: "Ha nincs itthon a gazda, itthon van a népe, Legyék itthon az is mind, ki e kapun lép be." Mióta már a székely portáján is finánc és adóvégrehajtó jár ki s be, azóta nincs értelme e soroknak s kezdenek az uj kapukról lemaradozni. E helyen kivánom megjegyezni, hogy nemcsak az épitészeti izlés változó falvainkban, hanem, ugyszólván a gondolkozás is. Más mesék, más közmondások, különbözo észjárás jellemzik az egyes helységek népét. Ezer meg ezer apró vonásban mennyi a humor! Szinte sajnálom, hogy e tárgynál, mint a kerethez nem tartozónál át kell suhannom. Csak futólag emlékezem meg az ebeckiekrol, hol közös lévén a harangláb és harang, ráiratták az oszlopra, hogy a harangszó fele a lutheránusokat illeti. A pinci embernek, a legszegényebbnek is gyönyörü lovának kell lennie, az istálóját épiti elolre cserépfedél alá, faragott kövekbol, mig a formátlan lakóház szerényen lapul hátra roskadozó fabordáival szegényes nádkalapja alá: azért is mondják a pinci emberre, hogy nagyot hibázott amiért "nem lett ló." A jámbor zsélyi lakos I. Napoleon észjárása után indul s abban találja ambitióját, ha minél több gyermeke van; a világért sem mulasztaná el akár szóbeszédben, akár irásban oda bigyeszteni a neve után, ha teheti: "Én Csúz Ferenc, hat neveletlen gyermek atyja." Már az óvári palócban nincs ily tökéletlen hiuság, mint igazi bocskoros nemeshez illik, az egész világot fumigálja, házat is csak azért épit, hogy télben legyen hova tenni a melegito kemencét, mert a hideg a nemes embert is fogja, s ha fölirattal látja el, akkor is mit neki a keresztény idoszámitás, elég ha oda jegyezi az utódoknak: Épité Kéry Pál de eadem, A restoráció utáni tavaszon. Nagyon sajnálom, hogy nem még harmadéve télen irtam e cikkemet, mert akkor módomban lett volna a kis-ujfalusiak hires föliratát gyüjteményemhez csatolni. Azóta fájdalom, elolvadt, amibol világosan bebizonyitható, hogy a nemes eloljáróság nem járt el teljes bölcsességgel, midon az emlitett, emberemlékezet, óta elo nem fordult kemény tél (négy ember fagyott meg Kis-Ujfaluban) megörökitését akként eszközlé, hogy az e célra begyült összegen kihozatván a városi vésnököt, miután kotáblára már nem futotta, egyhangu megállapodás folytán, a falu közepén lévo nagy jégtáblára vésette ki a nevezetes eseményt ékes versekben örök emlékezet okáért. De ha ez elenyészett is, maradt még nevezetes fölirat Kisujfaluban H. hires malmán, melyhez a folyamot fölfelé vezette. Rengeteg pénzébe került s még ki is gunyolták. Erre szól hát büszke válaszul: "Ezt a malmot csinálta Ezékiel de Harcsa. Ahogy csinálta, ugy megcsinálta." Elég eredeti, de nem olyan elmés, mint az inámi kocsma homlokzatán ezen eszmetársitásból eredt felirat: Ennek a falunak "Innám" a neve. Ugyancsak az inámiaknak van a falu végén egy pléh Krisztusuk a keresztfára szegezve, kinek az illeto piktor, kopjával átvert vérzo szivét a jobboldalára festette. Akadtak olyan müértok Inámon, kik idok jártával rájöttek e hiányosságra s hogy a hibás müvet kiigazitsák, vasvillával átszurták a pléh-kép baloldalát is. Most már tökéletes. A szent képek, kápolnák nagy divatban vannak különösen katholikus helyeken, ugy hogy alig van falu anélkül. De e sok közül egy sem járta ugy meg, mint Bolyk, hol a határ végpontján közköltségen épitett diszes kápolna egy késobb elvesztett határigazitási per miatt a szomszédos karancsi határba került. Biz ezen nem lehetett segiteni máskép, csak az alábbi fölirattal: "Adatik tudtára mindeneknek akiket illet, hogy ezen érdemes Szent Vendel ámbátor a Karancsiakénak látszik lenni, nem az övék, hanem a mi határunkat orzi innen." Most már ezek után átjöhetünk a csendes, együgyü, boldog falukból, a lármás, fényes, fovárosi utcákba, hol a humorba, melynek kinyomatát keressük itt is, elméncség, élelmes fortélyosság, humbug és reclam vegyül. Itt selyemben jár a poezis, a humor pedig tricotban, csörgo sipkában, vagy - meztelenül. Az ilyenekhez kevés közünk van. Cikkünknek bár "Humor az utcán" a cime, még sem lehet föladata mindazt fölölelnie, amit a humor iránt érzékkel biró kedély az utcán föltalálhat. A lóbálódzó cintányéroktól kezdve a borbély-mühelyeken, le egészen a hatványozott életnagyságban ábrázolt kifliig a pékboltok ajtóin, mindenben akad egy-egy szikra azokból a gyarlóságokból, melyeket a sors az emberek közt szétosztott s éppen mert senki sem mentt tolük, szeretetreméltóan tünvén föl, kárhoztatás helyett mosolyt fakasztanak. Köteteket lehetne irni arról, ami anyagot az utca szolgáltat a humornak, de amiért majdnem kizárólag a föliratokra szoritkozunk, maga a tárgy gyakorlati oldala fejti meg, mely nem annak bebizonyitására irányul, mennyi sok minden nevetséges fordul és fordulhat elo az utcán nálunk (az ugy történik mindenhol), de összegyüjtvén nehány jellemzo vonást, nem egészen érdektelen bepillantást enged e kevésbbé jelentékeny oldalról is - sajátságainkhoz. Mint föntebb megjegyzem, semmi közünk a meztelenségekhez épp ugy nem, mint az együgyü vagy a helyes irással farkasszemet nézo föliratokhoz; még kevésbbé lehet föladatunk az olyan jeles föliratokkal foglalkozni, mik monumentális épületeken és müveken lehetnének, mint azt Spanyolországban találhatni, nem csak az épületeken, de még az egyes iparcikkeken is, s bizony nem kár a fáradtságért, mert alkalmasint megteszik a magok szolgálatát. Meg nem állhatom, hogy legalább kettot ne emlitsek. Egy dom fölirata a következo: Az ég kapujánál cipot árulnak, Mert az angyalok mezitláb járnak. Költoi és humorteljes figyelmeztetés arra, hogy e falakon belül kell végzodnie a hiuságnak, mely a templom kapujánál ismét utját fogja állni a kijövonek. Még ennél is szebb a spanyol kardra vésett verssor: "Ok nélkül ki ne huzz, becsülettel tégy a hüvelybe!" Nekünk kevés van ilyen, de ha lenne, sem tartoznék tárgyunkhoz, mert nem ered közvetlen a néptol, melynek humorát keressük az utcán. Bizony nem kis föladat az most már a fovárosban, mióta a müizlés, divat, ildom és a terjeszkedo müveltség kiszoritotta az oszinteséget, az os eredetiséget, a gondolkozást pedig megesztergályozta simának. A régi szállodák helyén, melyek az állatvilág erosebb fajait képviselték (Tigris, Két oroszlán, Arany sas, Fehér ló, Vörös ökör, Hattyu, Kecske, Fehér farkas stb.), az apróbb állatok a kereskedo elemhez tartozván (füszerkereskedés a fekete kutyához, a mókushoz, a vörös macskához, a jeges medvéhez stb.), ma már aristocratikus nevü hotelek uralkodnak, a cégek föliratai is kifogástalanok s unalmasak; mind ugy jelennek meg az utcán, mint egy jól nevelt gentleman a salonban, begombolkozva csinosan, kimérten, szabatosan, vigyázván, nehogy kelleténél többet vagy kevesebbet, vagy valami illetlent mondjanak a közönségnek, melynek figyelmét vannak hivatva fölkölteni. Különösen igy van ez a világvárosias arcu belvárosban; hol legföljebb egy-egy Teleky-dijra pályázó poéta ajkán villanhat föl kétkedo mosoly, ha szeme a következo tartalmu hirdetésbe botlik a füszerkereskedés ajtaján: "Száz arany egy poloskáért!" Ezt bizony könyebb találni, mint drámai cselekményt. Távozva azonban a czivilizátió központjától a külvárosok tömkelegébe, ott még mindig föltaláljuk a gyógyszertáron gyermekkori ismerosünket, Aeskulap apót kigyós botjával. Feje fölé a soroksári utcában a következo tréfás annonce-ot tette ki az agyafurt gyógyszerész: Szép falusi paraszt menyecskék számára kapható legjobb minoségben: Egy lat "valami" két garas. Egy lat "tudják mi" három garas. S nincs olyan gyönyörü paraszt menyecske széles e környéken, aki rá nem jönne, hogy ez a "pirositó" meg "fehérito", s nehéz megállnia, hogy be ne tekintsen abba a nyalka boltba, hol ilyen "finuman" beszélnek. Ha az igazmondáshoz szokott vidéki ember idevetodve - keresztül izzadja valamely kanikulai napon a király-utcát hol egy ilyen fölirat biztatja: "nincs többé melegség"[1] s ha aztán befordul véletlenül az István-térre s azt látja, hogy ott "Pénz becsületszóra" kináltatik, majd egy kanyarulatot csinálván kijut az országutra, hol a hirdetés szerint: "Ócska-ruhákért ujak adatnak", bizony eltelhetik hálával a szive, a derék iparosok iránt, kik igy gondoskodnak arról, hogy az emberiség hiányt ne szenvedjen semmiben. A bennszülött már ismeri e hangzatos humbugot s szivesebben olvassa ennél még az együgyüségeket is. Van az is. Egy nagy zöld táblán beteg ló és ökör ábrázoltatik, a ló alatt ez aláirással: Duska Mihály, az ökör alatt: Duska Pál, legalul: baromorvos testvérek. Jobb ennél a hirhedt szerecsen-utcai fölirat a vendéglo ajtaján: "Jutányos ételek és petyegtetett kiszolgálat." Hát ez ugy eshetett, hogy e sorok alkotója a német "pünktlich" szó után indulván, a szótárban ugy találta, hogy az magyarra forditva annyit tesz "pontos... petyegtetett." Nos, neki jobban tetszett a "petyegtetett." Különben a korcsmákba a fovárosban is nagy eloszeretettel veszi be magát a humor. Rokonfedél alatt van itt a kedélyesség hajlékában. Az "Utolsó Fillérhez" cimzett bormérés ajtaján a Szondy-utcában: "Aki hatvan évig borommal él, Az ilyen vendégem sok esztendot megél!" Az alábbi vörös betüs fölirat az "Arany veréb"-nél a legujabb költészet terméke; igazi korrajz: Bejött a liter Elment a hitel. Elrettento például szolgál a bornemiszszák számára a "Vörös alsóhoz" cimzett korcsmán Budán a következo versbe foglalt figyelmeztetés: Ó-Budán a ludak nem ittak csak ettek És mi történt? Egytol-egyig kidöglöttek. Hasznos orvosi tanács ez is egy pálinkamérésen a stáció-utcában (közel a Jókai házához, melynek mélyedésében évek óta egy katholikus szent morphondirozik, nem átalva, hogy a gazdája kálvinista): Jó a pálinka reggel, Igyunk hát egy üveggel. Az sem utolsó dolog, hogy van a kerepesi-uton egy lebuj-csapszék, hol elore kell fizetni az étel-ital árát, nehogy megszökjék vele a vendég, s hol a kés és villa maradandósága iránt táplált óhajtása a korcsmárosnak akként nyer kifejezést, hogy az asztalhoz láncoltatik, hanem azért ott künn zöld borostyán koszoruban a következo cimet viseli e látogatott mulatóhely: "Az bizodalomhoz." No de elég a korcsma-költészetbol ennyi, s hogy unalmassá ne váljunk, tán e cikkbol is. Még csak azt a budai lakost kivánom fölemliteni, ki azt iratta föl a kerti házának falán levo napóra fölé: Óra pró nóbis. Biz ez plágium Aszalayból; hanem az meg már éppen kriminális itt Magyarországon, ahol már a kétférjuség is tiltva van, amit a Terézváros egyik boltfirmáján olvashatunk: Singer Ferenc és Társai nejének Wolf Marinak kereskedése. Érdekes pendantja ennek a király- és Petofi-utca sarkán e fölirat: Katharina Engl divatnokereskedés. Mind e föliratok, melyekbol izelitoül e nehányat kikaptam, ma-holnap a haladó izlés és civilizátió lomtárába kerülnek, hogy ujaknak adjanak helyet. Meglehet, hogy ezekben is lesz humor, de az nem ilyen lesz. Meglehet, mondom, mert a civilisátiónak, célszerüségnek és izlésnek is vannak kedélyes hajtásai. Nekem legalább nagyon mulatságos az a koldus, ki a nemzeti szinház palotája mellett tartja állomását s hogy magát a sok hiába való beszédtol megkimélje, egy pléhtáblára, melyet kényelmesen a falnak dolve, magasra emelten tart a járó-kelok szeme elé, ezt iratta izléses aranyozott betükkel: "Kérek egy krajczárt!" S most végzem cikkemet azzal, amit innen kihagyni lehetetlen; egy fölirattal, mely nagy, fekete emlék-oszlopon pompázik ott, hol Kont és Hunyady vére folyt s szentelt meg minden porszemet, a Szentgyörgy-téren: G Hentzy . . . . . hir starb den Opfer-todt für . . . . . Vaterland. Valamennyi között ebben van a legkeserübb humor. HUMOR AZ AKTÁKBAN. A tekintetes szolgabiró ur meghallgatván az ügyes-bajos feleket, s nem tudván hirtelen kitalálni az igazságot, azon biztatással kergette haza oket, hogy majd máskor igazit a dolgon, s hogy a tényálladékot el ne feledje, addig is egy görcsöt kötött a zsebkendojén. Ez a "görcs" volt valószinüleg az elso pörakta a magyar törvénykezésben. Késobb azután bejött az "instancia." Tanultabb emberek irásba foglalták a felek sérelmeit s a biró nem volt kénytelen a nagyfenekü beszédbol saját eszével kihalászni a dolog velejét, oda volt az teremtve kifogástalanul, itélhetett belole kénye-kedve szerint. Még késobb megszületett az "indorsata" is, ami azért történt, hogy az itéletkihirdetésre összegyült felek be ne piszkolják a "kancellária" padlóját, melyet a szolgabiróné asszony nagy perpatvar közt sikáltatott meg minden szombaton. Mi szükség nekik azért idejönni, a biró odajegyzi az itéletet az istancia hátára, (ami még mellesleg azért is jó, mert el nem felejtodik), aztán haza küldi nekik, hol megexplikálja a nótárius. Ebbol a korból már sok humoros indorsata maradt ránk, de legeredetibb valamennyi közt egy komárommegyei foszolgabiróé, ki egy különben tiszta adóssági keresetre a következo itéletet hozta: "Liquidum est debitum, solvas ebatta Punctum." Mely itéletet a fölsobb biróság is jóváhagyott a "ebadta" szó kivételével. Egy, e századbeli német könyv akként ismerteti igazságszolgáltatásunkat, hogy, ugymond, kétféle igazságszolgáltatási közeg müködik hazánkban, az ugynevezett "herumreisenderek" és a "megyeházban könyöklok." S ez igaz is volt, amennyiben a szolgabirák beutazván járásaikat, utközben csak ugy a kocsiülésrol diktálták az itéleteket, miket senki sem foglalt jegyzokönyvbe, de amiket azért a felek sokkal pontosabban megtartottak mint ma. Jóllehet a modernebb törvénykezési rendszer csak 1848, s kiváltképpen a Bach-korszak óta vert gyökeret, a nagyobb perek már elobb is rendesen és irásban vitettek; tág tere nyilik tehát a velünk született eredetiségnek és humornak ezidokben - ha ugynevezett "stylus curialis" pókháló gyanánt át meg át nem fonja s mintegy egyenruhába nem öltözteti az os gondolkozást. Annyira kaptafára van verve minden ügyirat, hogy a pedanteria a komikum határáig megy: a "végzés" egyetlen periodusból áll és kezdodik a "minek utána" szón; a "kötelezvény" a "melyszerint"-tel; az "idézo végzés" a "minek folytán"-nal szalad ki a biró tekintetes pennájából; a "kurrens" (körlevél) elso szava "meghagyatik", a "bizonyitványé" a "hítelesen valljuk" mig az "adás-vevési szerzodés" a "mi alólirottak"-ból folytatódik s (hogy az akkori idok hivatalos irályával éljünk mi is) utjában a Ts. Ns. vármegye auctoritásához conveniens decorum teljes terminus technikusokat s számtalan ékes participiumot ölt magára. Oly kiirthatlanná vált ez a hivatalos nyelvezetbol, mint a szerb tövis szántóföldeinkrol. Még maga a parlament sem mentt tole; mert hát mi lenne az ország méltóságából, ha nem e szavakkal kezdodnék minden interpellátió "tekintettel arra?" Tagadhatatlan, hogy minden nemzet hivatalos nyelvének vannak sajátságai, Angliában csak ugy mint a legmiveltebb Franciaországban elüto az okmányok irálya az irodalmi termékekétol, de ezen elüto sajátságok leginkább a terminus technikusokra szoritkozván, sehol sem culminálnak annyira az érthetlenség szándékos hajhászatában s sehol sem ellenkeznek ugy az élo nyelvvel mint nálunk, hol pedig erre a legkevesebb szükség van, mivel maga az irodalmi nyelv sem tér el a népétol, hanem abból meriti nemcsak erejét, de szinét, üdeségét is. Kötetnyi gyüjtemény áll rendelkezésünkre a bureau-irályából, hangosan kiáltva reform után - s már maga ez megérdemelné, hogy tért szenteljünk neki e tárcában, ha bizonyosan nem tudnánk, hogy a bureau-k nyelve, mint maga a gondviselés, örök és változhatlan s ha cikkünk szük kerete különben is nem akadályozna boven idozni minden vele összefüggésben álló tárgynál. Legfölebb nehányra szoritkozunk; mino pl. az abauji sérelmi fölirat, hol a "kormány önkénye egyensulyának vasbotja" ellen panaszkodik a türelmébol kifogyott municipium; vagy azon itélet, hol az arculütés (tekintettel az elokelo állásu egyéniségre, akin megesett) "szemkáprázati képen-kapománynak" iratik udvariasan körül. Az sem utolsó e nemben, amint az orvosi hivatalos irályt mutatja be a feledhetlen Nyári Pálunk holttestérol fölvett látlelet, melyben a bal lábszáron "csont folytonossági hiány mutatkozása" van constatálva. Ember legyen, aki ebbol kiérti, hogy a lábcsont összezuzódva egy helyen kivált. Itt azonban nem hagyhatom érintetlenül, hogy ily gyötrelmes kifejezésekre sok esetben kényszeritve volt azok alkotója, mint pl. a kékkoi szolgabiró, ki a következo rendeletet intézte a kürtösi biróhoz: Minek utána a Mrokár János tulajdonát képezo kertben levo kertben találtató kertben gazdátlan malacok kárt okoztak azok gazdáját kikutatván hozzám bekisérni szoros kötelességének ismerje. Ez pedig ugy történt, hogy Mrokár Jánosnak volt egy nagy, liciummal körülvett kertje, melynek egy negyedrészét vetemény-ágyas és virágos kertnek használván, tisztességes zöld sorompóval látta el. Nehogy azonban hozzáférheto legyen az ott föl s alá szaladgáló gyermek-hadnak, még a tulajdonképpeni kertben is külön rekesztéket készitett a finyás káposzta palántának... Hát bizony ebbe hatoltak be a pokolra való, gazdátlan malacok. A külföldön alig találjuk ennek nyomait. Ami van is adomaszerü. György angol király itélete, ki az élethossziglani fogságra itélt rab kegyelem-kérvényére ezt irta: "tiz évet elengedünk büntetésébol" inkább egy ügyesen kigondolt rebus a büntetésnek a királyi szó értelmébeni kiszabását illetoleg. Nem sokkal áll erosebben hitelesség dolgában a Zürich-cantoni törvényszék ama ismeretes itélete sem, mely a háztetorol leesett Stab Ulrik elleni kártéritési követelésében következoleg intézkedik: "Minthogy Stab Ulrik leestében az utcán meno Blir Jakabra zuhant, ki, mint azt örökösei igazolják, a szenvedett sérülés és ijedtség folytán szörnyet halt, az általuk inditott pör akként oldatik meg, hogy az örökösök közül bármelyiknek jogában áll a háztetore fölmenni s a csodásan épségben maradt Stab Ulrikra lezuhanni." Hiteles azonban és jellemzi a francia könnyed szellemet egy nagy rendori kihágást elkövetett fiatal müvészno ellen kiadott következo szövegü rendorminiszteri rendelet: "Lola Montez csintalan, rosz gyermek. Negyvennyolc óra alatt hagyja el Párist." De ez csak egy! Bezzeg itt nálunk nincs fogyatkozás s akár a végtelenségig nyujthatnók az aktákban eloforduló humor fölsorolását, ha az egyáltalán érdem lenne itt, hol a nádori mennyezetes széktol lefelé egész a fakó kalodáig a humor szeretetreméltó derüje önt el mindent, s hol nem az a mesterség, hogy mit irjak e fejezetbe, hanem az, hogy a sok közül mit ne irjak bele. Az erdélyi diéta paragrafust hoz Apafi Mihálynak, hogy amit o nagysága az ország dolgában ebéd után végez, - az ne numeráljon semmit. A kálvinista pap igy állitja ki (maliciából-e vagy meggyozodésbol nem tudni?) az evangélikus benszülött keresztlevelét az anyakönyvbol: "Vallása: tót; nemzetisége: lutheránus." A szolgaias bureaukrata félszemü fonöke utlevelében, nehogy azt megsértse, ily ékes udvariassággal jegyzi meg e körülményt az illeto rovatban: "Az egyik szeme távol van!" Hát még a táblabirói igazságszolgáltatás a maga sajátságos világnézletével, nagyuri kedvtöltéseivel, naiv furfangjával, soha ki nem fogyó kedélyességével! De nem is szükség ily messze visszamennünk; csak hat évvel is ezelott (még ipamnál is) nem volt sem index sem napló; a tárgyalási napok legföljebb a Nemzeti Kalendáriumba jegyeztettek föl ilyenforma sorozatban: Május 10-én, Ilonka leányomnak születésnapja. " " Nagy Ferenc igénykeresete Pap Katalin ellen. NB. Pap Kata két malacot felejtett a konyhában, becsukatom. Ugyancsak Máj. 10-én: lejár a Krubis-féle váltóm. Ha aztán, ami sokszor megtörtént, a Gyuri gyerek idoközben elhányta a naptárt, szükségképpen megakadt az igazságszolgáltatás gépezete a vármegye egyik részében, a vesztegeto Pap Kata nem lett becsukva s az igényper elintézve. De ott, hol rendesebben ment, sem sokat jártatta eszét a szolgabiró, hogy az igazságot a törvény betüibol kutassa; józan esze szerint szeretett itélni. Amint aztán bejött az a szokás, hogy az itéletet indokolni kell, képzelem, mily nagy alkalmatlanságot okozott az a tekintetes uraknak, már t. i. a simulékonyabb természetüeknek, mert az igazi telivér táblabiró ha engedett is a kénytelenségnek, könnyen elvetette a gondját, mint azt az itélo táblánál most is folyamatban levo 19,247. sz. percsomó elso birósági itélete mutatja, melyben alperes köteleztetik fölperesnek kétszáz forintot fizetni: Indokok: "Mivel hogy fölperesnek az alperesnél erosebb igazsága vagyon." Sokkal jellemzobb a következo: Brüll Jakab kanizsai lakos órgazdaságon kapatván, kárvallott alperes panaszára a megyei esküdt igy itélt: "Brüll Jakab megfizeti a kárt duplán. Punktum. Bortos Ferenc r. sz. esküdt." Brüll nem elégedvén meg az itélettel, magához a foszolgabiróhoz vitte azt; aki meg is változtatta menten: "Brüll megfizeti a kárt duplán: eddig helyben hagyom, a "duplán és punktum" szavak közé azonban beszurandó a következo helyreigazitás "és huszonöt botot kap." Fenyéry Tamás foszolgabiró." Legkülönösebbnek tünik föl B. Ferenc szolgabiró sententiája: "Fazekas János ámbátor lopott, nem büntetheto meg, mert dühös ember és egy faluban lakik velem." A fölsobb forum ezen itélet alá a következoket jegyezte: "Indokaiból helyben hagyatik."[2] Ugyancsak e biró az alábbi itéletet hozta két kéri menyecske ügyében: Egyik eb, másik kutya. Probátum est. De ki gyozné mind fölsorolni! Száz meg száz humoros itélet van, mely hosszadalmasságánál fogva, ismét sok olyan, mely untató tényálladéka nélkül - közölhetlenné válik. De nem csak itéletek, hanem az okmányok egyéb válfajai is bo anyagot nyujtanak. A keleti marhavész megszüntetésére kiküldött megyei bizottság, (mely magát röviden "Marha-bizottságnak" nevezte) furfangos tanácskozmányainak aktái a gyarmati levéltárban; a lévai csizmadia-céh hatóságilag jóváhagyott alapszabályai, miknek, 35-ik §-a szerint áldomások alkalmával a fiatalok tartoznak józanon maradni, hogy az öregeket hazavezethessék; vagy a ladányiak mentegeto irata, hol tizenegy ok adatik elo, melyeknél fogva a méltóságos foispán ur átutazása alkalmával, dacára az alispáni rendeletnek, nem harangozhattak, megannyi jeles példányok. Ez utóbbiból álljon itt a hetedik ok: "minek utána a nemes városkának egyetlen harangja sincsen." Mind e humort pusztulóban hiszi az ember, az uj perrendtartás, a teljesen képzett birák és hivatalnokok, a modern törvénykezés és közigazgatás következtében, és szinte sajnálattal gondol eltünésére még e neki nem való helyrol is. Pedig fölösleges busulni. Egy e napokban a vallásügyi miniszteriumhoz érkezett folyamodványra, mely e szavakkal kezdodik: "Dicsértessék a Jézus Krisztus!" ezt irta oda egész kedélyességgel a kálvinista irodatiszt: "Mindörökké, ámen! Ad akta." ... No ahol még a száraz bureaukrata is igy humorizál, - ott nem fogy ki a humor sohasem, ha tüzzel, vassal irtják is. A MAGYAR NÉP BOGARAI. Szegény jó magyar nép, olyan gazdag a te nemes szived költészetben, szeretetben, hogy még a teremtés mostoha férgeinek, a bogaraknak is jut belole. Amennyit az isten megvont tolük, annyit pótol vissza a nép hitté izmosodott költészete. Hivatal-osztogató kedvében, ha már vicispánnak vagy szolgabirónak nem választhatja meg az impozáns külsejü "szarvasbogarat", megteszi a "bogarak királyának", ki Gergely napjának éjjelén éppen éjféltájban gyülést hirdet az apróbb bogaraknak és férgeknek, s ott határozzák el, hol, melyik határban pusztitanak az idén, melyiket hagyják meg... A rovarvilág tehát, mint eféle nagy és félelmetes hatalom, nem is részesül amugy összeségben valami kiváló tiszteletben, csupán egyes tisztességesebb personái vannak, kiket kisebb-nagyobb mértékben érdemesit rokonszenvére. Nem értem ide a cserebogarat, ki csak a nótában állja meg a maga helyét, hanem egyébként valóságos Rontó-Pál, s csak az apró kacsa, libajószág állhatja, mikor már lenyeli. A "zsizsik" is csak olyan, hogy fojtanák el a magvát a "szú"-éval egyetemben. - mert még a "fülbemászóban" is több az emberség ezeknél. Nem, nem, ezeket nem tudjuk szeretni, de gyülölni sem tudjuk: nem üldözzük, nem pusztitjuk, szabadon röpködhetnek, mászkálhatnak. Hadd éljenek az istenadták, ha már a jó isten ide teremtette közénk, de a becsületbol, szeretetbol és kitüntetésbol ne illesse oket semmi. Összes gyülölete azok ellen fordul, akiket nem ide hozzánk teremtett az isten, hanem csak ugy származtak be, mint a civilizátió. Ezek az indigénák a nép hite szerint a "sváb-bogár", a "muszka-bogár", a légy és a "cseh-bogár" a poloska. Már ezekkel aztán örökös hadilábon áll a nemzeti géniusz sugallatából népünk apraja-nagyja. Századok óta folyik a rettenetes irtóháboru ellenök, s mégis mindig marad az utódoknak is öldökölni való. Franciaország falvaiban a határok egyes düloiben mutató táblák vannak fölállitva a kormány intézkedésébol, melyeken föl van jegyezve a kártékony és pusztitandó, valamint a megkimélendo állatok és rovarok neve, nem egy helyütt természettani magyarázat kiséretében. Nálunk mindez fölösleges. A népies költészet, mely körülszövi a bogarakat, édes testvére a tudománynak s kerülo utakon siet annak ölelésére. Az "aranka-bogár" az a mesopotániai elátkozott király által orzott gyürübol egy kipattant darabka, - mely mint az eleven ezüst elkezdett futni a fösvény király földjein, rétjein keresztül s a merre átvonult, elpusztult a vetés, a fü. Ezer esztendo óta átjött Mesopotániából ide s itt garázdálkodik a gyehennára való. Aki mennyit agyonüt az elszaporodott fajból, annyi negyedórával röviditi meg az egykori király millió esztendore szabott kové - átkozását. A "hangya" is nemcsak hogy szorgalmas, mint egy leégett tót falu, nemcsak hogy a felhot huzza le nagy szárazság idején, ha egy csomóba verodik, de a tojása nélkül berekedne a dal a fülemülének pici torkában, mert mint teszem azt, a vasárnapi zsoltárokhoz nyers tyuktojás kivánatos a rektor uram gégéjének, az o éneklo kis szájának is jussa legyen ezekhez a morzsányi tojásokhoz. Az "aranyos-diszélynek", a cincérek fajtájának, a "koris-bogárnak", mely az emberi testen fehér hólyagot huz, a merre magába szivja annak a "gonosz vérét", mindnyájának meg van a hivatása, hogy szintén nehéz elbillenteni a mérleget, vajjon halálra méltó-e inkább, vagy pedig szelid elnézésre. De bezzeg nem igy van a kedvenc bogarakkal. Ezeket mythosz veszi körül és a népkegyelet orzi. Ott van pl. az "isten tehenkéje." Lapos, piros-falú, feketepöttyes rovar. A tavasz elso mosolyára mászik elo a falusi házak foszlott vakolata és vályogrészei mögül. Van a gyerekeknek örömük bennük, de hát mit ér, ha bántani nem szabad, nehogy az istenke megharagudjék. Mivel bizonyára annak is méreg lehetne az, ha a tejelo jószágában hiba esnék. Magok az öregek is, ha olyan helyen járnak, hol az isten tehenkéi legelnek, óvatosan illegetik a lépésüket, nehogy eltapossanak, ha egyet is. De ha egészen az égé az emlitett hosszukás, piros bogár, a "földi mennyország" szolgálatába is jutott egy ilyen szinü teremtmény, a "hét pöttyes böde." Formás, gömbölyü mint a piros bogyó, hét pety van a hátán s nagy hivatalt visel: o a szerelmesek üzenet vivoje. Szófogadó, hüséges, titoktartó szolga a Katinka-bogár, (mert csak igy nevezik) még eddig nem adott okot panasz-szóra. A leány vagy legény tenyerébe veszi és elmondja neki nyájas, kéro hangon: "Jó Katinka-bogár Ereszd szét a szárnyad Vidd el az én szeretlek szóm, Vidd el sebbel, vidd el nyomban Dél, keletre vagy nyugotra Oda, hol a galambom van." A Katinka-bogár megérti a kérést. Kezdi ide-oda nyujtogatni a csápjait, egyet-kettot lepked végig a tenyér lapályán, egészen a körmökig. Ott aztán megáll, mintha gondolkoznék, majd hirtelen elhatározással a rubintos szárnyak fölfelé emelkedoben szépen ketté válnak, mint a széthuzott függöny s láttatni engedik kifelé kapaszkodó patyolat bélésüket... egy halk rebbenés s a kis rovar röpül... megy az üzenettel. Ha jól eltalálta az irányt, nagy megnyugtatás az a szereto szivnek, - ha meg elhibázza, nyilván elkanyarodik majd... Az anyatermészet azonban nem csak a fiatalság bolondságaihoz vet vállat, hanem becsülettudón gondoskodik az öregekrol is. Az o számukra ott a sok "keresztes pók" mind megannyi Orlice professor. A keresztes pók született mathematikus és "a nép lutristája." Egy befotteshez hasonló alaku üvegbe betesznek apró papirszeletekre irt kilencven számot. A póknak most már kötelessége közülük kiválasztani a szerencséseket, melyek a legközelebbi huzáson kijönnek. De van is hozzá ideje és elég kombinativ tehetsége. Az ilyen tudós munkához szükséges lévén a magány és elvonultság, a jámbor pókot az üvegbe zárják, ki aztán - mit is tehetne szegény egyebet? - megadja magát sorsának, s csakhamar hálót eresztvén, lassankint fölhuzogatja bele a szükséges mennyiségü számot t. i. ötöt. Több nem kell. Megtette pályafutását, mehet, - a számok pedig a lutriba vándorolnak, s ha a szerencsehuzó fehérruhás leány még igazán ártatlan, ugy hogy a keze más numerusokra nem siklik, bizonyára "pirosan" jönnek ki. Ámde micsoda még a pók tudománya a "diszély"-éhez képest? Nem hiába jár aranyos ruhában: országoknak sorsát, az egész jövendot elore tudja. Amely esztendoben szórványosan jo, kolera lesz akkor, ha nagyon zöldbe játszó a szine, jól fog a gabona fizetni, s mikor elszaporodva jelenik meg, mérget vehetni rá, hogy háboru lesz. Testalkat, fény és tekintély dolgában hitványabb ugyan a csillogó "szentjános-bogár", de azért ha öntudatlanul is, nagy szerep jutott neki: o nép doktora. Aki valamely évben eloször páratlan számu napon látja fényleni, annak betegsége lészen: olyan bizonyos az, mint a tizparancsolat, nem mulasztja azt el a világon semmi. De akinek szemébe páros napon ötlik, annak ugyan nem lesz abban az egész esztendoben csak fejfájása sem, még ha a fejét beverik is. De minek bogarásszak tovább? hol érjem végét a hosszu sorozatnak? A "pézsmabogár" szárnyainak büvös erejérol beszéljek? Titokzatos, homályos csoda az! Ha porrá törve a megszeretett leány ivó poharába kerülnek, az a leány megtanul viszontszeretni: viaszszá lesz a szive, játszani lehet vele. Csakhogy a pézsmás bogár szárnyainak csupán ugy van meg az ereje, ha halva találtatik, még pedig nagy boldogasszony éjszakáján, elso kakaskukorékoláskor. Vagy a temetoben lakó félelmes külsejü "sirbogár"-ról szóljak? A külso nem határoz; jó derék bogár az, hirt visz a halottnak, a rögös hant repedésein át kedves, itt hagyott övéirol. Mindent, de mindent elmond neki igazán, ugy amint történik. Honnan veszi, honnan tudja? Hát bizony ugy tudja, hogy késon este elomászik a temetobol a faluba, hol a rovarország dalnoka a "tücsök" énekel. Annak megérti a dalait, melyekbe össze van foglalva az egész család aznapi dolga. Világosan következik ebbol, hogy amely házban olyan az élet sorja, hogy a megtisztult halottakat megpiritaná odalenn, ott ugyan elteszik láb alól a fecsego tücsköt, de bezzeg megbecsülik a jó emberek. Egyhangu dalait, melyek dudolásnak sem járják meg, egészen megszokják. A családhoz tartozó házibarát o, szerény, igénytelen, a szoba valamely szögletében, vagy a küszöb alatt szorul meg, s mikor az est homálya megnöveli a magány komorságát, a néma csendben dalának szárnya támad, s mint egy tündérrege, ugy ringatja el a benne mélázót. De hát mind ezt csak s nép érti meg, érzi át. Az uri familiáknak másféle a házi barátjuk. Az urak, a tudósok gombostüre szurkálva, üveges fiókokba zárják a szegény bogarakat, melyeket csak a nép tud megbecsülni élve. De háládatosak is értte. Amint láttuk, sok ügyes-bajos dolgát elvégzik. S ez a jó egyetértés, melylyel egymással élnek, lélekemelo és költoi. A föld legnagyobb teremtményei magukénak vallják a legapróbbakat, foglalkozást nyujtanak nekik és gondot viselnek rájuk; csak egyetlenegyet fumigálnak, csak egyetlenegy rovarkát enged át a bokezü magyar nép az elokelo világnak, "az uri asszonyok bogarát" - a bolhát: hadd jusson nekik is. Mintha bizony az uri asszonyoknak a bolhán kivül is nem lenne elég bogaruk. NÉPIES ÉSZJÁRÁS A TUDOMÁNYBAN. Mondhatnám humornak és bizvást oda tehetném cikkem cimeül megforditva is: "tudomány a népies észjárásban", mert a magyar ember eredeti, zamatos s bizonyos furfanggal vegyült gondolkozását gyakran épp ugy magába olvasztja a tudomány, mint viszont a tudományt amaz. Fölváltva jelenik meg majd a szakismeret a magyar észjárás humorteljes mezében, majd a laikus észjárás a tudomány kothurnusában. Látszólag kisszerü e tárgy, de mindenesetre érdekes, s azonkivül, hogy élénk világot vet a nép mély fölfogására, életrevalóságára és hirhedt természetes, józan eszére, egyszersmind kiegészito része e néhány cikknek, melyet humoráról irtam. Ha elgondolom, hogy népünk észjárása itt-ott a tudomány magaslatáig ér, szinte kedvem jo meghódolni az elavult táblabirói hencegésnek: "a magyar ember minden tudományába beleszületik." Igy gondolkozhatott rólunk Mr. Hawring angol utazó is, ki 1836-ban kiadott könyvében két lapot szentel az itt látott "kendertilló"-nak, mely - ugymond - egyszeruségénél fogva bámulatos s már régen az o, e célra szolgáló mesterséges és költséges gépük elott divatban volt. Két ábrában rajzát is adja, valamint elragadtatva szól azon fakilincsekrol, melyeket egy, az ajtón keresztülfurt lyukon kiszolgáló madzaggal kormányozhatni s a végén igy kiált föl: "e nép találékonysága és eredeti fölfogása rendkivüli, s ha nekik hagyjuk föltalálni ama gépeket, mik Nagy-Brittaniának köszönik lételüket, azok bizonyára egyszerübbek és tegyük hozzá célszerübbek lesznek." Az "elmélet" és "gyakorlat" közti különbség éles megjelölésére, legképzettebb államférfiaink egyike a néptol kérte kölcsön "hires érv"-ét, hogy azzal parlamenti elleneit lefegyverezze: "Ha hét veréb ül egy fán és abból kettot lelövünk, a kérlelhetlen elmélet szerint még öt maradna ott, de valóban egyetlen egy sem marad, mert a többi elröpül." Egy, a nép által könnyedén odavetett okoskodás ez, mely után lehajolni nem szégyen senkinek, mert a nép észjárásától miért ne erosödhetnék a tudomány is, mint ahogy egyenlon nyeri tápláló erejét az édes anyaföldtol a cserje, a fü és a koronás tölgy. Érdekes bepillantást hagy a nép hatalmas logikájába ama másik érvelés is, mely azt mutatja, természetesen itt is öntudatlanul, hogy nem mindenütt áll meg a tudomány és szokás által fölállitott rendszer és logika. "Ha egy szekér találkozik tiz szemben jövo szekérrel, látszólag az lenne az igazságos és célszerü, hogy az egy szekér térjen ki a tiznek, - de tulajdonképen a tiz térjen ki az egynek, mert a tiz közül egyik-egyik csak tizedrészét vállalja el azon nehézségnek, mely ellenkezoleg az egyes szekérre háramolnék." De nem mindenben dob ily eroteljesen keztyüt a tudománynak, hanem azzal a legtöbb esetben egy uton halad, csakhogy a saját módja és esze szerint. Külön csillagászata, külön geometriája van, órát, gazdasági tudományt, számtani szabályokat stb. csinál magának. A mértföldje pipa számra van fölosztva, a dél akkor van, midon árnyékát átlépheti s gazdasági szabályai az egyes naptári szentekhez füzvék: A "Mindszentek" bevetve találják az oszit, Servác, Bonifác, Pongrác megkiméljék fagytól a gyümölcsöst, "ha fénylik a Vince, teli lesz a pince", gyertyaszentelokor, ha a nap fénylik, a medve visszamegy odujába, tudva, hogy hosszu, hideg tél lesz, - többet ér egy májusi eso Bécsnél stb. A hyppologia, geologia sem ismeretlenek a nép elott. A csikó leendo termetét aszerint méri meg zsinórral, hogy amilyen hosszu az elso lába bokájától kezdve a lapockáig, olyan hosszu lesz öreg ló korában a lapockától fölfelé. Ha a boka a patától messze esik, akkor vége annak, sohasem lesz belole jó futó; ha ellenben e testrésze módos és vékony, megfogja állani a sarat. Korát, valamint a többi állatokét is csalhatatlanul fölismeri a fogai után. De ki gyozné mind elosorolni ama példákat, melyek bizonyitják, hogy bár különbözo uton, a nép észjárásával, a tudományos ismeretek mezejére ér, bár megvallom szinte csuszva négykézláb és a naivság az utitársa, de ez itt nem jöhet szóba, s a legkevésbé sem lehet becsmérlés tárgya, annál is inkább, mert az alábbi példa (mely pikans és érdekes voltánál fogva megérdemli, hogy a simetria rovására is, kissé terjedelmesebben és szinezve adjam elo) éppen azt igyekszik demonstrálni, hogy sokszor maga a szaktudomány is kimerülten és elbágyadva az egyszerü észjárás ölébe menekül: "Balassa Jánosnak, a "doktorok doktorának", elokelo betege volt, egy sugár termetü, gyermeteg, üde arcu, fiatal orosz grófhölgy, nagy, epedo fekete szemekkel, mikben a szüzies szemérem és ábránd bübája égett együtt. Csupa tüz, csupa szellem, csak a kezei voltak hidegek, mint hazája, és dermedtek, mozdulatlanok, mint a halotté. Az orvos elküldé a a szklenói fürdobe, hogy ott naponkint öt órát üljön nyakig bekaparva forró homokba. A csodatevo szklenói föld visszaadja majd kiaszott kezeibe a meleget, az életet, a vért, mely ujra keringni fog a leszáradt, összezsugorodott erekben. A szegény leány engedelmeskedett a rendeletnek, de csak azért, hogy csalódva térjen vissza a világhiru orvoshoz. Az édes hazai föld megvonta az élteto csókot, a meleget az orosz föld szülöttjétol, - o tudja miért... Balassa ezentul is keresett gyógyitó eszközt tudományában, könyveiben, tapasztalataiban, rendre meghiusult minden kisérlet. A holt kezek nem akartak fölmelegedni, megmozdulni! Végre föléledt a tudósban a magyar ember az o eredeti észjárásával s egy utolsó kisérletre szánta el magát. A szép grófleányt magához kérette anyjával, de csak egyedül vezeté be elfogadó térmébe, hol tanitványai voltak összegyülve: csinos, szemenszedett gyerekek, saloniasan kicsipve, amint nekik elore meghagyta. A leányka egy félénk tekintetet vetett lopva feléjük, aztán fülig pirulva tartott a másik szobának. - Nem kisasszony, mondá a tanár eléje állva, itt fogunk maradni; tanitványaim elott értékesiteni kivánom e kórt azzal, hogy helyenkint magyarázatokba terjeszkedem. - De uram... - Semmi de... Itt és most én rendelkezem; ön engedelmeskedni fog - mondá szigoruan s a remego gyermeket kezénél fogva, általa nem értett nyelven mondá a fiukhoz fordulva: - Ide nézzenek önök! Minél szemtelenebbül, annál jobb. Azoknak nem is kellett sok biztatás. A tanár egyre fecsegett összevissza, mintha magyarázná a kórtüneteket, mialatt egészen a földre hajolt s megfogván a fodros selyem szoknyácska szélét, emelni kezdé azt följebb-följebb... A leány fölszisszent dühében és kiáltott, tiltakozott, majd pici lábaival rugdalódzék, de az orvos vasmarka megakadályozott minden actiót, s a szoknya óvatos, kimért lassusággal egyre följebb vándorolt, kibukkanni engedve az igézetesen szép idomu bokákat. Oh hogy nézett oda az a sok éhes szivü fiu! A szüzi szemérem kétségbeesett harca tükrözodött le a gyönyörü leányarcon: majd elsápadt, majd rézvörös lett, majd elkékült; sikitott, fogait csikorgatta, átkozódott és zokogott egyszerre, szégyenében, dühében, tehetetlensége érzetével. Az orvos mégis könyörtelen maradt. A bóditó, kinos mütét egyre tartott és fokozódott szemkápráztató szentségtörésben. A szemérem volt itt kihiva párviadalra! És a szemérem meg is jelent impozánsan a kello pillanatban. Egy irtóztató erofeszités - s az orvos érezte, hogy a karcsu teremtés villámsebesen, mint egy jaguár lehajol, ráveti magát s élettelen, holt kezeivel megragadja. Az orvos diadalmas arccal ereszté el most a szoknyácskákat, s megragadván az ifju grófno kezeit, elkezdte kifeszitve emberfölötti sebességgel forgatni jobbra-balra, lankadatlanul, lélekzetelfogyásig, mig nem érezte, hogy azok melegek és izzadnak. Midon kimerülve abban hagyá, igy szólt: - Grófno! ön visszanyerte kezeit egy kis paraszt tudománynyal. Ennyi az egész." Számtalan ehhez hasonló esetet lehetne fölhozni, bár nem mindig ilyen sikerrel végzodött, mert hogy csak egyet emlitsünk (jóllehet nem szándékunk itt a naivságnak a tudományba csöppentett komikumát fölölelni) a pozsonyi doktor nagyon megjárta, midon látta, hogy a kolozsvári hideglelosök a töltött káposztától gyógyulnak meg, s bejegyzé diariumjába, hogy a "töltött káposzta orvosság a hideglelés ellen"; mert alighogy a pozsonyi patiense még jobban megbetegedett, a dus tapasztalatot ekként kellett módositania: "a kolozsvári embernek orvosság, de a pozsonyinak halál." Hasonlóan csak többé-kevésbbé érinti tárgyunkat azon bár elmés és eredeti, de nagyon is adomaszerü fölfogás, melylyel az ujonc azért helyezi az istent a generális fölé, "mivel annak van a legtöbb csillagja", vagy a debreceni civis, ki a zsidó vallásról elmélkedésében kisüti, hogy a zsidók alkamasint "azért nem tisztelik a fiu-istent, mert az atya-isten örökéletü lévén, tole sohasem örökölhet semmit." Annál jellemzobb azonban a veszedelmes kezdetü porosz-osztrák hadjárat alkalmával azon népies kombináció, hogy: "legjobb volna biz az, ha most o felsége hamarosan átiratná az összes országait a feleségére." (A jámbor nép persze azt hitte, igy majd el nem viheti birtokait a burkus, mint az övét nem viheti el senki, ha másra telekkönyvezteti.) A nép józan észjárását szépen illusztrálja egy esemény az 1873-iki kolera idejébol.[3] A szklabonyaiak látván, hogy az orvos nem képes akadályozni a halálozásokat, a járvány ellen oly furfangosan védekeztek, hogy lábukat, midon abban a kolera tünetei, görcs és fagyos merevség jelentkeztek, megkötötték szorosan spárgával, térden alul, ezáltal megszüntetvén a vég-és felsotagok közti vérkeringést, utját állták a szivhez közeledo halálnak. Ha az ember figyelmesen nézi a kut gémjére kötött mázsás fatuskót, a különbözo széláramlat gyors megfigyelésére cérnára kötött tollat (gabnaszórás idején), a kölyü szerkezetét, vagy azon módot és fogásokat, melyeket egyes szerszámai kezelésénél tanusit a nép, melyekkel asztagjait rakja, buzájának, gyapjának mesterséges uton sulyát neveli, - látnunk kell, hogy a fizika, architektura stb. tanait alkalmazza meglepo ügyességgel. Szakértelme kiterjed itt-ott a legtávolibb és legparányibb dolgokra. Dacára annak, hogy nem tanulta a természetrajzt, s hogy nálunk nincsenek mutató-táblák a mezokön, mint Franciaországban, amelyeken ki vannak jelölve a kártékony és hasznos állatok, amint azokat vagy pusztitani vagy kimélni kell; - népünk ösztönszerüleg fölfogja ezt s a költészet védo pajzsába bujtatja a szelidebb állat-világot. Gyönyörü vonás ez tole! A szelid állatvilág iránt gyöngédséget mutat, a bárányt nyájaskodásával veszi körül, a fehér nyulra bizonyos tisztelettel tekint, a fecske szent és sérthetetlen elotte, mert az a "Mária madara", a dalos fülemile fészkét, a kelepelo gólyát, mely boszuból tüzes üszköt hozna a házfedélre, mind orzi a népköltészet, mig ellenben a kártékonyakat ez veszi üldözobe. Bámulatos tapintattal fogja föl népünk a társadalom jellemzo sajátságát is. Egy ebecki paraszt, kire némi munkát biztam, midon a fölötte gyakorlandó ellenorzésrol gondolkoztam, a következoleg biztatott meg: "Ha én önt megcsalhatnám két forintig, ha biztos is, hogy nem fogná megtudni, még sem csalnám meg, - de ha megcsalhatnám százezer forintig, ha meg volnék gyozodve, hogy rajta kapnak, mégis megcsalnám, mert ugy sem történnék semmi bajom." Még tán ennél is egészségesebb logikát tartalmaz a lami tékozló gazdaember védekezése: Sokszor volt már szándékom takarékosnak is lenni, de nem használt semmit. Az emberek kimondták fejemre az itéletet és azt vissza nem veszik. Tehetek én akármit. Vegyük föl, hogy két forintot költök naponkint, azt fogják mondani: "ni mint szórja pénzét a tékozló"; - és vegyük föl most az ellenkezot, szigoru takarékossággal, egy garassal érem be naponkint, az emberek akkor igy fognak szólni: "ni a tékozlónak már csak egyetlen garasa maradt." Soha nem festette ennél hivebben az emberi társadalom orét: a közvéleményt, senki. A tanuság ebbol az, hogy népünk okul és nem siket, nem vak a tudomány és a társadalmi kérdések behatása iránt, de nem fogadja azokat be a száraz valóságukban, hanem fölereszti a saját észjárása levében, lemálni hagyva azok magasb jellegét. Pars pro toto, kell még idéznem egy példát. A megcsömörlött embernek fárasztó foglalkozást és sok testmozgást ajánl némelykor az orvosi tudomány; a nép pedig azt javasolja: "kilencszer kilenc siron hempergesse meg magát, nem lesz semmi baja." Az eredmény bizonyára egy, de a száraz tanácsot csakis ugy fogadhatta el a nép, hogy elobb átöltöztette a saját népies izlése szerint. Ez lebeghetett szemei elott azon papnak is, ki Nagy-Igmádon következoleg prédikált a káromkodás ellen: "Hiveim, keresztények! Aki lop, annak megvan a maga haszna, aki szerelmeteskedik, annak megvan a gyönyörüsége, de aki káromkodik, annak bizony se haszna, se gyönyörüsége." Ennek a szája ize szerinti logikának aztán meghódolt az egész falu. A SIRIRATOK HUMORA. Nem nekem jutott föladatul hála istennek, elsonek állitani, hogy a nemzeteket egyes adomáik jobban jellemzik néha, mint egész értekezések. Minden nép nagy szorgalommal igyekszik azokat összegyüjteni s alig van irodalmi genre, melynek szélesebb és hálásabb közönsége lehetne, mint az adomának. Mindenütt szivesen látott jelenség, a kunyhóban, a salonban, az egyetemi tanár száraz eloadásában épp ugy, mint a parlamenti beszédekben. A legnagyobb államférfiak nem restellik egy-egy ártatlan adomával erositeni meg argumentumaikat, vagy megingatni ellenfeleiket, sokszor nem is minden siker nélkül. Jól alkalmazott adoma jobban hódit némelykor mint a mügonddal készitett szónoklati remek. Mi magyarok nem panaszkodhatunk; egész könyvtárt tesznek ki az efféle gyüjtemények, ami nem is csoda a par excelence adomázó nemzetnél, melynek ugyszólván legrégibb ose, már Atilla humorral felel Róma könyörgo püspökének: "Ha te az isten szolgájának mondod magad, én akkor az isten ostora vagyok." A német és francia erosebb lehet élc dolgában, de adomákban s illetve a bennök nyilatkozó humorban bizvást vetekedhetünk az angollal. Nem merem állitani, hogy mindazon adosmák, mik gyüjteményeinkben foglaltatnak kizárólag magyarok; kétségtelen, hogy sokat kölcsönöztünk a szomszédoktól is; de azt bátran lehet állitani, hogy leszámitva az átidomitott és becsuszott adomákat, még mindig gazdagok maradunk a saját eredeti, minden más nemzetéitol élesen különbözo adomáinkkal. Az angol adoma nehézkes és elburkolt, a francia finom, könnyed, a magyaré meg, hogy ugy mondjam, paprikás és zsiros. A francia adomán mosolyogni lehet, az angolén nevetni, a mienken röhögni kell, mert nem is jó, ha a bunkója[4] olyat nem csattan, hogy szinte hátba üti az embert figyelmeztetoleg: "itt nevess!" De nem célom a magyar adomáról mint ilyenrol irni; sokan tették ezt már elottem teljes sikerrel, s különben is nem tulajdonitok az adomának oly közvetlenséget, hogy belole tisztán lehuzhassam a népben nyilatkozó humort, mert bizony sok kézen megy az át, mig aztán ügyes toll valamely gyüjteménybe megfésülve, kicsinositva leteremti. Ember legyen, aki rájojjön, honnan keze, honnan lába. Érdekesebb, mert szokatlanabb téren kivánom bemutatni a magyar nép szellemét és humorát, - sirirataiban. Nagyon természetesnek látszik elottem, hogy nem azon siriratokról lehet itt szó, miket nagy emberek márvány emlékeire nagy költok készitettek; nem az olyan siriratokról szólok, mino például a Hugó tábornoké, kit "huszonötévi háboru megkimélt s két évi béke ölt meg." Az emlékko szavai szerint, sem az olyan siriratokról, mino a Pákh Alberté, vagy a Tóth Józsefé, ki az "álmot játsza" a kerepesi köztemetoben. Még kevésbbé kivánom összehalmozni azon együgyü ostobaságokat, helyesirási és rosz kadencziákat, miktol a világ minden temetoje hemzseg, s mik legföljebb azt bizonyitják, hogy a helyesiráshoz és a verscsináláshoz nem mindenki ért. De még azokhoz a siriratokhoz sincs semmi közöm, mik adoma-gyüjteményekben vagy közszájon keringnek, de miknek mesterkéltsége azon gyanura ad okot, hogy csak alkalmi megnevettetésre szánt pasquilleok, s az adomák országába tartoznak, mino pl. Nagy János uram sirirata, ki "született Debrecenben, meghalt hasrágásban." Vagy a hires miskolczi csizmadiáé Kiss Jánosé, hol a mesterségesen összekeresett rimekben van a nevetni való. Ha az elobbieket akarnám összegyüjteni, tenném azt a "temetok költészete" cimén s kétségkivül érdekes cikk lehetne; az utóbbiaknak azonban alig adhatnék találóbb gyüjtonevet, mint "a halál papirkosarából." De kizárólag a siriratok humoráról kivánván szólani, csak annak egyszerü elsorolására szoritkozom, ami tárgyunkkal legszorosabb kapcsolatban kiván lenni. A sirkövek architekturája a vallások általánosságánál fogva az egész világon majdnem egyforma, kivévén a törököknél, hol a ko vizszintesen van a sirüregre fektetve s szegletein egy-egy mélyedés hagyatik, hogy az abban összegyült viz a temeto éneklo madarainak italul szolgáljon; továbbá a kövön egy nyilás, amin az Ur angyala ki és be járhasson a boldogultakhoz. A katholikusoknál kereszt jo az emlék fölé. A többi felekezet, ami még a mult században is nagy mérvben folyó vallási villongások utónyoma, nem csak nem használja a keresztet, hanem meg sem turi.[5] Keleti természeténél fogva a magyar is szereti a képeket és illusztrátiókat. A falusi temetok egyszerü fakeresztjei tele vannak ragasztva szent képekkel s magukról az izlésesebb márványkövekrol sem maradhat el némi szokásos cifraság, szomorufüz, siró angyal, letört rózsa, mit az illeto müvésznek ugy oda kell vésnie nagyobb világosság okáért, hogy az angyal szemeibol akkora könnyek potyognak, mint a lencseszem, a letört rózsa pedig mintegy félarasznyira tojétol leesoben,... utközben örökittetik meg. Sok nép angyalnak hiszi a halált, mely pallosával vagdossa le az emberiséget; mások ismét sárkánynak tartják; néhol szétszórt haju hölgynek látjuk lefestve, sötét palástban, csontos kezekkel, valami seproféle eszközt tartva kezében. No, nekünk magyaroknak nincsenek semmi exaltalt fogalmaink Halál o kigyelmérol. Egyszerüen sovány öreg embernek tartjuk, kinek a nép-fantázia egy igazi spanyol-pengéjü kaszát nyom markába, hogy azzal vegye ki közülünk a maga "adó"-ját. A meghalt hajadont a "Halál menyasszonyának" nevezzük, mibol szintén az tünik ki, hogy a halál sem nem vészangyal, sem nem hölgy, hanem himnemü, öreg fickó, kinek egy régi népmese szerint a már emlitett kaszán kivül még egy elotte ugrándozó és farkcsóváló kutya (a betegség) is szolgálatára áll. Talán innen az a közmondás a köhögo emberrol, hogy "a halál kutyája ugat belole." Azon majdnem tréfás enyelgo modort, melyet a mindent fölemészto legnagyobb hatalommal szemben használunk, kiválón jellemzi ama népmeséinkben surun eloforduló, de különben is szokásos megszólitás: "halál koma!" A komaságban és sógorságban élo nemzet még a halált is komájának fogadja. Szó a mi szó, de van is valami benne, atyafiság velünk! Mint született lovasok, nehogy derogáljon: a halál utáni egyetlen utunkat sem teszszük másként, mint lóháton: a "Szent Mihály-lován" s a falusi rektornak, ki nótárius és tanitói minoségben eddig is "eszünk köszörüse" vala, hogy utoljára még kedvünk szerint kibeszélhessük magunkat, kötelessége bennünket megszólaltatva, mindennemü érdemes ismerosünktol szivreható versekben elbucsuztatni. Ha még ezután is kimaradna valami, azt majd az utódok szépen kivésetik az emlékkore - összes titulusainkkal egyetemben. A régibb siriratok latin nyelven lévén szerkesztve, nem a nép esze szerint készültek s e korból csak a "Cras mihi hodie tibi" maradt reánk és a városligeti sirko cinikus föliratával "Fuit." Ma azonban már egy sereg magyar humoros sirirattal találkozhatunk, melyekbol a jellemzobbeket válogatjuk ki. Tornyos Ferenc váci lakos Pestre jövén bevásárolni, itt a lóvonatu vaspálya által elgázoltatott s a kerepes-uti temetoben adták át az anya-földnek. Fejfájára következo fölirat került: Itt nyugszik Tornyos Ferenc váci lakos, meghalt Pesten. Kár volt Pestre jönni! A férji gyöngédség különös nyilatkozása egy másik majdnem közvetlen mellette fekvo márványko irata: Itt pihen nom H. Terézia Meghalt 24 éves korában Ne busuljunk Tercsim! Hiszen találkozunk! (A Tercsi nem is busul már. A férj pedig valószinüleg szintén nem tartja sürgosnek a - találkozást.) Mennyivel poetikusabb a r.-szombati utazóügynök sirverse: Itt pihen Kutlik Pál az én kedves férjem Honnan foglak várni ezentul mindennap? A házastársi bubánat egyébiránt sok különbözo alakban fordul meg gyüjteményünkben, melybol azonban elégnek tartunk kettot közölni. Az ebeckei temetoben... Itt nyugszik az urban Rigócz Katalin feleségem, ki szegény nyomorék volt s a magam költségén temettettem el itt helyben. Egyik szemére megvakult a bajmóci tüznél. Tegnapelott megest behunyta a másikat is. Fényeskedjék neki az örök világosság! A másik a pribeli kántor versezete, melylyel néhai hitvese emlékkövét megszólaltatá: Mondjátok föltámad, De bizony nem támad, Neki az árkangyal Bizvást trombitálhat. (Tudniillik, siket volt a megboldogult nemzetes asszony.) Dicséretünkre szolgál, hogy nálunk sehol sem akadhatni hasonló frivolitásokra, mino a németeknél a "trombitás sirirata" s a Hans Frankfurteré, E helyett azonban jellemzo a naiv együgyüség: "Nyugodjék békével öreg Tomasek Gergely Meghalt az idén." A debreceni Klió is elszólta magát: "Itt fekszik Nagy Pál négy élo gyermekével." A következo is együgyüség, ha ugyan nem maliczia, a b.-jenoi erdoben rablók által agyonvert három utas fejfáján: "E sirban két ember szendereg, meg egy tót." (Az agyonvert utasok egyike ugyanis üveges tót volt.) De e naivságok néha csak látszólagosak, mint azt a tarcsai temetoben látjuk: Itt nyugszik Halina Márton Ki azért hólt el itt minálunk Mivelhogy Lestén született. Akkor ragadta el a nyavolya, Mikor az otthonvalókat. (Hát biz az ugy esett, hogy H. Márton cséplo 1873-ban kolerában halt meg Tarcsán, hol a járvány különben nem is mutatkozott; másnap ujra két ott dolgozó lestei egyén került ravatalra. Ez annál is inkább föltünt, mert julius 25-ike és 28-ika közt, midon e három haláleset történt, a szomszéd községekben dolgozó lestei munkásokban szintén kegyetlenül pusztitott a rémes betegség. Némi utánjárással kisült, hogy Lestén e fönti napokon dühöngött a kolera, mibol azon következtetést vonta le a nemes tanács, hogy a veszélyes miasmát, a halál magvát még télen szivja magába az ember, mikor a nyáron világba széledo lestei tót mind együtt van falujában, - s e tapasztalatának kivánt kifejezést adni a H. Márton fejfáján.) Van nehány sirirat, melyben eredeti fölfogással egészen helyesen gondolkozik népünk a mulandóságról és a halál hatalmát keresztényi jámborsággal beösmeri: Itt fekszik Telekes Imre mészáros ki az eros Toldit földhöz vágta Egerben a vásárkor, de a halál erosebb vala nálánál. Jellemzobb még pedig egyéb tekintetben is a következo: Kukla kántor mester itt nyugszik az úrban Nem vala o német, sem pediglen Hurbán Mindétig biróval volt tusakodásban Mostan szépen megfér az koporsójában. Emeltetett ezen kövecske az restanciában levo párbérbol, mert adassék meg a rektornak ami a rektoré. A magasabb filozófia és okoskodás nyomaira csupán egyetlen kövön akadunk a marcali temetoben: Ráth Ferencz fekszik itt. Jó kofaragó vólt Hogy miért fekszik itt? Csak azért mert meghólt. Ezt a követ is még o maga faragta Miért? Mert nem tudta, hogy o lesz alatta. Sok humor van az alábbiban: Itt porlad Pál Vincze Császári királyi Ormester és mégsem Tudott reterálni A halál elott. Vala o késobb a Falu kis birója Ha meg nem hal, holtig Az lehetett vóna Béke poraira! Ott hol a humor a fönségesbe megy át, legjobban hat a lélekre. A kerepesi temetoben a 15 éves L. Sarolta pompás márvány obeliszkjén e meginditó sorok olvashatók: "Mamácska sietni fog utánad." Leglakonikusabb azonban mégis a Bürök Marci hires cigány primás a mohoráni compossessorok által emelt veres márvány emlékének ezen egyetlen szóból álló fölirata: "Ácsi!" Csinos ez is a várkonyi sirkertben: Vándor állj meg itt! Akárhova indultál - ide érsz. Az sem utolsó dolog egyébiránt, hogy a varbóki nemes ember még holta után sem enged a privilegiumaiból, mert hát dukált volna, hogy mint elokelo persona, ne aláztassék le oda egy sorba a közönséges parasztokkal. Halljuk magát az epitaphiumot: Itt vagyon eltemetve, Nemes, Nemzetes és Vitézlo alsó-idai Kagylósy István. Ki protestál az ellen, hogy a pap nem engedte a kereszt elé temettetni, hol hitványabb emberek is vagynak nálánál. Élt egy hiján ötven esztendoket. S ezzel be is fejezhetjük e gyüjteményt azzal az ismert sirirattal: Itt nyugszom én, olvasod te, Olvasnám én, nyugodnál te. Ami variálva arra az igazságra vezet le, hogy könnyü nekünk most ezeket a kész dolgokat összeszedni, elolvasni és kinevetni, de bezzeg nehéz volt az illetoknek meghalni s még nehezebb a megmaradottaknak mindezt összekomponálni. A MEGCSUFOLT FALVAK. De már most aztán magam is azt mondom, messze mentem kissé s még a maradékom maradéka is érezni fogja azt a gyülöletet, amit könnyelmüen elvetettem magam ellen nagy Magyarországon azzal, hogy nyomtatásban beszélem ki mindazt, amit eddig a legvakmerobb ember is csak mikor már jól közibe vágott a lovainak, mert kiszalasztani a száján, azt is csak a falu végén. Mert a magyar ember természete be nem veszi a gunyt, sem a kisebbitést, s kivált az olyan megcsufolt faluban mindig oda van támasztva a vasvilla a kapuajtóhoz. Nem is szólnék tehát a kerek világért, hahogy nem éppen azt akarnám bizonyitani, hogy a magyar népnek még a gunyolódásában is objectiv humor nyilatkozik: szeretetreméltó játszi és roszakarat nélküli még itt is. Aranyból van itt a rög is, melylyel meghajitjuk egymást. A nép gunyolódásában, ugyszólván, soha sincs semmi sérto; valami veleszületett ösztön megóvja a személyeskedéstol, egyéneket ritkán csufol ki, a szegényeket és a testi fogyatkozásuakat hagyományos tartózkodással kiméli; tréfái legföljebb az egyes népfajok ellen fordulnak, de itt is oly alakban, mely naivságánál fogva elveszi azok élét. Az olyan enyelgések, hogy a német megforditva huzta föl a magyar nadrágot, hogy a tót nem ember, s hogy a cseh bundadarabnak nézte az oldal-szalonnát stb. bizony ártatlan dolgok azokhoz képest, miket már ok fogtak reánk imitt-amott. Legjellemzobb e nemben egy népmese, mely a Krisztus holttestére vigyázó, különféle nemzetiségü orökrol szól, kik arról tanakodván, miként kellene a zsidók kezeibol kiszabaditani a szent testet, a szerb ezt tanácsolja: "Használjunk cselt." A német igy szólt: "Nyujtsunk be egy alázatos folyamodványt a felsoséghez, hátha id'adják." Az orosz ekkép vélekedett: "Lopjuk el, atyafiak!" A magyar közbevágott: "Vegyük el tolük karddal." "Lassan, cimborák, - szólott az angol, - én azt mondom, vegyük meg a hullát pénzért; hátha még drágábban eladhatjuk." Hasonló izmos jellemzés nem nyilvánul ugyan a nép egyéb csufolódásaiban, mint a föntebbi ötletben, mely talán nem is egészen a néptol származik, de gazdag humorából mindenüvé szivárog annyi, hogy a legegyügyübb gondolatát is bearanyozza. Különös eloszeretettel fordul népünk játszi kedélye némely helységek ellen s azokban elofordult skandalumok vagy elkövetett baklövések adják az anyagot a guny gyuró deszkájára. Szegény Rátót, Göcsej és Kóka! Ezeknek jutott az a szomoru dicsoség, hogy csövestül történjenek bennök és általuk a leghallatlanabb ostobaságok, miknek emléke nemzedékrol-nemzedékre száll s olyan terhes a benszülötteknek, mint a kutgém hátulján a bunkó, mely folyton aláhuzza. Itt esett meg a "lencse história", itt huzták föl csigán a község bikáját, hogy a templom tetejérol lelegelje a füvet; rátóti emberek rendelték meg - kimeritobb utasitás hiányában - a városi vésnöknél elevenen kimetszeni a Krisztust a helység pecsétjére, mert ha netalán nem jó lenne is igy, a költség kárba ne menjen; öreg biró uraimék könnyen agyonüthetik otthon, mig ellenben, ha halva pingáltatnék le, biz' azt nem tudná többé föltámasztani még talán maga a pap sem. E három község egyikében épitették turóból a templomot, mig a másikban borsón tolták el egyszer alkalmasabb helyre. Itt harangoztattak a vasuti vonat elé, valamint itt akarták azt megállitani kötéllel; nemkülönben itt lett kirendelve nagy köd idejében a nép, hogy keresse a templom tornyát, amely immár sehol sem látható, minélfogva nyilván átcsalták a kelériek a maguk tornyatlan templomára. S ki tudná hosszát, végét annak, ami Rátóton, Göcsejen és Kókán megesett. Ami együgyüséget magyar ember tesz, mond, vagy éppen kigondol, azt rendesen rátóti, göcseji vagy kókai ember cselekedte. Igaz vagy nem igaz, az semmit sem lendit a dolgon, az azért oket terheli és blamirozza a világ elott. Sot még a németek turpissága is sokszor lyukad ki o rájuk; a csuszpajznak megfozött kávé, a nyultojásnak nézett dinnye és a háromlábu kakas esete, mind csak ugy át van csempészve gonosz nyelvü emberek által az o auctoritásuk csorbitására. Ha van valami vigasztaló e rendszeres üldözés mellett, az semmi sem inkább mint azon tudat, hogy másutt sem ették ám kalánnal a bölcsességet. Bogdasán például furulyának nézték a puskát. Az egyik atyafi fujta, a másik billegtette. Meg is szólalt az aztán, de csak egyikök tehetett tanuságot a hangjáról. Az iványiakkal meg az történt, hogy egy jókora szél kerekedtével a buzavetésük szaladni kezdett. Csákánynyal, fejszével utána iramodva valahogy szerencsésen mégis csak megállitották. Még rutabbul jártak a toponáriak. Szórakozottságból ugy épitették meg a templomot, hogy elfeledtek rajta ablakot hagyni. Hát biz' ezen most már nem lehetett segiteni másként, mint ugy, hogy a biró vasárnap kirendelte a falut világosságot fogni zsákokba, melyeket a napfény felé terjesztvén, a nyilásnál villámhirtelen be kellett fogni s bent a templomban kirázni. Hogy aztán lon-e világosság benn, nem tudni. Sokkal többet érnek azon ügyes ráfogások, melyek egyes vidékek mostohább természeti fekvését gunyolják. ... Korponán télen fontszámra mérik a bort (s ez nem is áll valami nagyon meszsze az igazságtól, mert ott csakugyan olyan sajnálatraméltó természete van a bornak, hogy télen megfagy s a borkereskedo bizvást árulhatja jégdarabokra törve is.) ... Kemencén kánikulában fagyott meg a birka. A hontmegyeiek szégyenlik is nagyban ha a szemükre lobbantják. Igazi satyra a fokiakra,[6] hogy amikor egy elhullatott szoloszemet találtak az uton, az egész község összeszaladt a csodájára, mi legyen ez a különös tárgy: végre is kisütötték, hogy az krokodilus s cséplokkel verték agyon. De mi ez még mind az igaliak szégyenéhez képest, kik a fölvidéken utaztukban tizen a pohánkakása virágos vetését folyóviznek vélték, s neki feküdve hasmánt emberül meguszták. A vetés tulsó oldalán amint összeolvasták egymást, kisült, hogy kilenc fonyire olvadtak, mibol nyilvánvaló, hogy egy igali ember be is fult. Rengeteg ügyefogyottságot fognak rá a csiki székelyekre is. Itt verték agyon a földes uraság magával hozott szerecsenjét azon indokolással, hogy "jó lesz a patikába." Az uton talált zsebórának is ilyen sorsa lett; kimondták rá a góbék a bölcs sententiát, hogy az "a ketyego fene; agyon kell ütni, punktum." Az is nekik számitandó be, hogy mikor a megdagadt folyam elvitte a gyalog-hidjukat, csáklyás emberek a viz mentében fölfelé indultak keresésére. Maig is sopánkodnak rajta, amiért meg nem találhatták. Ez utóbbi esetet ugyan a történelem a pöntendiek számára is vindikálja; a dolog mindenesetre vitás, de nem tarthatom nagyon lelkiismeretbe vágó, mert a pöttendiekrol ugy is eleget jegyeztek fel az annalék az ilyenekbol. Elég legyen a sokból csak azt emliteni, hogy a létrát keresztbe vitték át az erdon, s negyven ember irtotta elole husz napig az akadályokat. Nagy fáradtságukba, költségükbe került, de keresztül vitték becsületesen. EPILOG. Végét értem annak, amit akartam, igazabban annak, amit tudtam. Szebben is, jobban is megirhatta volna más, de senki sem oly szivesen, mint én. Ugy érzem magam mielott a tollat letenném, mintha valami balzsamos illatu mezon jártam volna, mintha hallanám még hogy suhan el a gyik a buja fü között, mintha a távolban kaszáját fenné valaki... s a harmadik határról jó nyelvü kálvinista harang szavát kapkodná ide a Szitnya szele. Majd csendes lesz minden... a falu népe hazatart, "dicsértessék"-kel mennek el egymás mellett az igazi humoristák, kasza gereblye a vállukon. Ugy tetszik, mintha egy egész hetet velük töltöttem volna egy huzamban s mindazt, ami itt meg van irva, azalatt éltem volna át közöttük. Nem tudom a tollat letenni, nem tudom oket elhagyni: édes vágy csalogat utánuk a faluba, melynek piros bádogos karcsu tornya nyájasan nézi a vidéket. A szerény, szalma-födeles házak vidáman füstölögnek; kivülrol az alkonyodó nap vonja be oket aranyos zománccal, belülrol a lakóik jókedve. Az elhagyott grófi kastély komoran, sötéten fehérlik az elpusztult park közepén. A nagy jegenyefák busan integetnek, s hivogatón mégis. A kovácsmühelybol hatalmasan hangzanak ki a pöröly-ütések... Nem állom ki tovább... Ellenállhatlanul visz magával lelkem a szük utcákon keresztül sorba az ismerosökhöz. Ezekhez a derék eredeti emberekhez, kik nélkül a mi falunk talán nem is volna olyan nagyon, nagyon szép. A MI FALUNK. I. A Rékiék Borcsája. Piros hajnal hasadt, mosolygott a menybolt, nevettek a virágok, mikor a Rékiék Borcsája született. Hajnal hasadása, menybolt mosolygása, virágok bubája mind, mind oda volt festve annak a picike orcáin, csöpp ajakán s igézo szemecskéiben. A szegényes festett bölcso, amelyben ringatták, kicsiny tündérkének lett szivárványos kagylója. A csecsemo szépsége megaranyozott, költoivé varázsolt mindent: a bölcsot, a szobát, a butorokat, amik olyan nyomorultan, szegényesen néztek ki nélküle, mint az üres sziv... Ha szép volt mint parányi rügy, még szebb lett mint feslo bimbó... Mintha a teremtés s ennek szolgái az ido és természet is gyönyörködött volna kis kedvencében, minden év szebbé, kedvesebbé tette. Mikor olyan futkározó, pajkos gyerekké cseperedett, egy kóbor festo járt falunkban, kit a régi oltárkép kiigazitásával bizott meg az egyházfi uram, mivel hogy a falu szentje, a derék Mikulás, nagyon bevala immár kormozva. A festo meglátta Borcsát, amint a haranglábánál játszott a porban, és oda festette azon módon a szent lábaihoz, mosolygó angyalkának. Ott ül alul kis ingecskéjében, meztelen kacsóit a szakálas Mikulás felé nyujtva, gyönyörü lábai alatt aranyos diók és almák sokasága. A falubeliek csak nem birtak eleinte ráfanyarodni, hogy most ennek a pirinyó paraszt porontynak imádkozzanak az oltárképen - csak nagysokára törodtek bele, mert hát olyan szép, imádságos szája van az istenadtának és olyan szelid szemei, mintha a két legkékebb pontocska lenne odalopva a menyboltról - szebb tájékra. Hát még aztán milyen volt Boriska nyiló rózsa korában? Hét határ tájáról szállt a "Kata bogár" arra falunk felé... Szófogadó féreg... szerelmes legények üzenetvivoje. Nagy hatalom a szépség, szárnyakat ad kölcsön, amikkel messze röpülhet az, akit le nem huz a nyomor a porba. Borcsa zsellér-leány volt, apja anyja elhalt, szolgálatba volt kénytelen lépni. Elhagyta falunkat s soha sem tért többé vissza. Egész a harmadik vármegyébe ment, madár sem jár arra. A Kata-bogarak nem röpültek többé a határunk felé... Hogy mi lett belole azóta, senki sem tudja, talán senkit sem érdekel... Évek jönnek, mennek. Az emberek emlékezotehetségébol kiszija az ido a régi benyomásokat mint a napsugár a szövetbol a régi szint. Réki Boriskára alig emlékszik valaki... S ha szóba kerül is, sorsa már nem nyitott könyv, melyet végtol végig megolvasnak, tépett falragasz csak, melybol imitt-amott bukkan ki egy betü, ha a szél a fölkavart porból fölveti. Ki törodne egy olyan szegény teremtés sorsával?... Csak elvétve vasárnaponkint délután, midon a falubeliek kiülnek a házak elotti padokra s mikor már a falu dolgát olyan szögrül-végrol apróra beszélték, hogy már nem egyéb, mint az unalom takarója, kerül Boriskára a szó. "Hová lett? Merre jár? Hová vetette meg sorsának ágyát szegénysége? Kemény-e az, vagy patyolatos lágy?" Az elbeszélo végig néz ilyenkor a kérdezon, guny-e a kérdése vagy tán érdeklodés, szánó sziv hajtása - aztán a padokat vizsgálja sorba, nincs-e eladó lány sok, kivel válogatva, csinján kell beszélni, mert a szemérmetlen szó nyomot hagy a pártán, mint a lehellet még az acélon is. "Bizony különös sora van... Nem hiába volt kapós a szemnek! Onnan, ahova szolgálni ment, másüvé szegodött. Lássák kendtek ilyen az élet! Addig cserélgette a helyeket, mig végre Pestre került szegény s most..." "Mi történt vele?" "Talpig selyembe jár." ... A hajadon leányzók, akik olyan áhitattal nézték délelott az oltárképet, eltakarják kötényeikkel orcáikat. II. O kigyelme a pernye-biró. De bezzeg sem el nem veszett, sem el nem bujdosott a faluból, sem pedig selyemben nem jár Tuba Istók pernye-biró uram, ki a fölso végen lakik, hanem igenis jár tisztességes kékbeli öltözetben, jár pediglen csak akkor, amidon nem ott ül a kovács-mühely küszöbén pipázgatva és lábait szétvetve, amint az már ugy illet meg egy törvénybeli embert, mert hogy valaki szétvetve tartsa a lábait és éppen a kovács-mühely küszöbén, ahhoz már rang kell és auktoritás. A mi falunkban a kovács-mühely pótolja a clubbot és a kaszinót, fobenjáró dolgokkal foglalkozó persónák itt beszélik meg elozetesen a közügyeket, ez levén a legalkalmasabb hely konferentiákra, mert leginkább áll összeköttetésben a continenssel. Kereket igazittató, lovat patkoltató utasok állnak meg hébe-hóba s magából a helységbol is egyik jön, másik jön, ez is az is tud valamit s legott asztagnak gyül meg a hallani való. A pernye-biróság nem valami fényes hivatal, mert a pernye-biró tulajdonképpen semmi egyéb, mint a két lótó-futó esküdt közül a hitványabbik, aki hivatalos dolga mellett, ha szükség van rá még azt is elvégzi, hogy a biró uram kályhájába begyujt sot gombolyitás idején biróné asszonyomnak is o tartja a fonalat. Csakhogy embere válogatja. Tuba Istók uram öreg birónak is beválnék holmi apróbb faluba, ahova nem oly csövestol hullott az isten áldása okos emberek dolgában, hogy még egy Tuba Istók is csak pernye-biró lehet. Istók agyafurt ember ám, ki nagy dolgokra lett teremtve s ha mégis kicsinyek jutottak neki, csinált már o ezekbol is nagyokat. Mert tudnivaló, hogy o sem volt öröktol fogva pernye-biró; éppen csak olyan közönséges paraszt-sorban állott mint a többiek: az esze vitte föl hivatalra. Az pedig ugy történt, hogy kilenc éve annak, nagy volt az izgés-mozgás környékünkön. Századok óta eloször esett meg, hogy egy üveghuta tulajdonosa lépett föl képviselo-jelöltnek, az arisztokratikus hajlamu palócok között. Már pedig nincsen az a kincs, amiért a palóc éljent kiáltson oly névnek, mely nem hangzik legalább három század óta ismerosen e kéklo bércek között, melyekrol kevélyen tekintenek alá a középkor lovagvárai romokban. Nem is lett volna a hutásnak tiz szavazata sem, ha nem Tuba Istók o kigyelme lett volna a kortese. Mig a többi kortes nagy oratiókat tartott a népszabadságról és demokratiáról, Istók egy szót sem szólt. A szónoklatokat meghallgatta a nép, a bort, mit a beszédek nyomatékául kiosztottak, megitta hamarosan s jókedvében mindjárt ott meg is verte, akik osztogatták. Istókot hagyták legutoljára. "No már most üssenek hát engem is, amiért olyan vagyok, mint a naptár: elorelátó kendtek helyett is." "Nem kell a hutás!" kiálták a palócok ingerülten. "Vannak nekünk uraink, kik megvédik a jussunkat." Istók bajusztalan ajkát keserü mosoly futotta be. "Megvédik? Meg-e? No jó megvédik, hanem azért mégis csak átkozni fognak bennünket az unokáink unokái is." "Miért?" Az Istók hangja egyszerre siránkozó lett; hosszu kezeit áhitatosan fektette keresztbe mellén. "Miért? Azért, mert az fog történni... igenis, az fog történni..." Mély zokogásban tört ki: "Az, hogy a hutás, amiért meg nem választottuk, mero boszuállásból... igenis, boszuállásból..." Két nagy rézvörös tenyerébol hangtölcsért csinálva, sivitó hangon kiáltá a tömeg feje fölött: "Kisebbekre fogja fuvatni az itcés üvegeket." Csend következett. Szivig hatott a szó... s mélységes csend után vészkiáltás tört ki s ajkról ajkra pattant, bérczrol-bérczre szállott komoran, sötéten, mint a sebes felho, a fekete felho. ... S reggel virradóra, amennyi palócz-ház széles a környéken, a hutás zászlója lengett valamennyin. III. Mikor utolsó földesurunk a deszkán feküdt. (A falubeliek benyomásait elbeszéli a szerzo) Egy reggel halva találták a réteken. Magát lotte-e meg, vagy orvtámadásnak esett áldozatául, nem tudni. A faluban csak akkor tudtuk meg, mikor már otthon volt kiteritve a fekete posztóval bevont cimerteremben. A fáklyák fölgyujtattak a fényes ravatal körül s vérvörös világuk kisérteties fényt vetett a Szent-Illényi grófi cimerre, egy szájában arany karikát tartó sasra, e jelmondattal körül: "az osök nyomán." Valóban Szent-Illényi Pál most van legigazabban az osök nyomán; nemsokára ott lesz a hatalmas foispánok és országbirák koporsói mellett az övé is. Az utolsó koporsó, melyet a Szent-Illényi kripta befogad. A legis-legutolsó koporsó. Most már meg fogják forditani fölötte a büszke cimert. Nem lesz annak gazdája soha többé. Maga a legutolsó Szent-Illényi ott fekszik halva, mozdulatlanul, a virágokkal ellepett magaslaton. A szeme most sincs behunyva, nem lehetett azt többé lenyomni. Három falubeli öreg asszony, aki megmosta a sáros holttestet, órákig elkinlódott e müvelettel, de a szemek nem csukódtak be. Pál gróf nem akart engedelmeskedni; egy arisztokrata még a halála után sem engedelmeskedhetik a csocseléknek. Egy Szent-Illényi nyitott szemekkel várja be, hogy a koporsó födelét reá szegezzék és nyitott szemekkel találja az itéletnapi trombitaszó. A gyászruhás szolgák lábujhegyen járnak-kelnek a nagy ur halotti ágya körül. Suttogva szólnak egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy a méltóságos gróf illetlennek találja a viseletüket. Egy közönséges emberrol tudnák, hogy semmi köze többé a világhoz, semmi hozzászólása többé semmihez. De egy Szent-Illényi! Az talán még a holta után is parancsol. Egy magyar fonemes, aki még talán az égbe is magával viszi az alkotmányát, s onnan is bele fog szólni az isten befolyásolásának utján az apró-csepro paraszt emberek sorsába. Kisérteties némaság honol. A mozdulatlan sziv fölött csupán egy óra ketyeg a halott mellényzsebében. Az emberi szerkezet tulélte az istenit. Annak a verése megállt, ez még továbbra is méri az idot. S künn messze földön, hetven faluban zugnak a harangok, ahol birtokos, patronus volt oméltósága. És e nagy harangzugás közé nem vegyül egy egyetlen zokogó szó sem. Egyetlen gyöngéd zokogó szó, mely tulharsogná hetven falunak a harangját. És az aranyos ravatalra nem hull egyetlen részvét-köny sem, mely foltot hagyjon a drága selyem lepedon, hogy az a folt fényesebben csillogjon ott királyok minden pompájánál. Eh! egy arisztokrata nem szorul rá még a szeretetre sem! - Az el tud menni a másvilágra a maga becsületébol is: nem kell neki köny és sóhajtás utravalóul. A cimerterem szárnyas ajtói be vannak zárva s két alabárdos áll a küszöbön kivont karddal, távolabb pedig egy karosszékben talpig feketébe öltözve az öreg Kamuti János ül, a méltóságos ur tiszttartója. Feje leeresztve a könyökére, mély gondolatok terhével látszik vajudni. Az udvar megtelik kiváncsiakkal, kiknek most szokatlan, érdekes látvány lesz, egy grófot halva látni. A mi falunkban szokásban van sorba látogatni a halottakat. Még egyszer megnézik szinrol szinre, megmérlegelik, sokat változtatott-e rajtuk a halál vagy nem, szelid kifejezést kölcsönzött-e az nekik vagy ijesztot, megnézik, hogy voltak öltözve utoljára, uj csizma volt-e a lábukon, vagy régi, volt-e szentelt bárka a fejük fölött, hajlékony volt-e kezük vagy meredt s csak nagy ügygyel-bajjal gyürheto e be a koporsóba? Megvizsgálnak szegrol-szegre mindent, figyelemmel kisérik egész a temetésig és emlegetik hetekig, nehéz volt-e a halottvivoknek, nagyot szólt-e a göröngy, mikor a koporsójára hullott, nem-e megforditva tették a fejfát a sirjához? Hát még mikor nem valami közönséges ember hal meg, hanem egy gróf, akit kilenc vármegyében süvegeltek s akit 70 falu harangja sirat két nap óta folytonosan! Be sok harangozó keze belehólyagosodhatott a kötélrángatásba! Egész csoportok ostromolják az eloszobát, ahol az öreg Kamuti guggol s ahol az alabárdosok léptei kongnak tompán, egyhangulag a hideg márvány-kövezeten. Az alabárdosok végig tekintenek a csocseléken megvetoleg, hidegen... néha meg-megnyitják az ajtó egyik szárnyát egy-egy elokelobb látogató elott, azonban ujra bezárul a nagyuri terem ajtaja ünnepélyes, kimért csikorgással, s az egyik alabárdos elutasitólag, monoton komorsággal veti oda a bebocsáttatást kéroknek: - Oméltóságához nem lehet bemenni. S amint ujra meg ujra megcsikordul az ajtó, valami sajátságos lehellett csapkodja meg a nyiláson át a csocselék arcát, valami fojtó szuró szellet, mely szinte megmarja a képüket, mely szinte kergeti kifelé. Mintha az ott bent mozdulatlanul fekvo arisztokrata lehellete keveredett volna méreg gyanánt a levego miriád atomjai közé. S mintha ez atomok egy érdes, megveto hangba rezdülnének össze, mely visszaverodik a gyászba vont cimeres falakról: "Takarodjatok innen!" S mig bent a palotában a kisértetszerü csend virraszt némán a holttest fölött, addig a gazdasági udvaron egyik kocsi a másik után robog be, hozva a drágábbnál-drágább halotti jelvényeket; gyászöltözeteket a cigánybanda számára, mely mégegyszer muzsikálni fog a méltóságos urnak, fekete uniformist a cselédségnek, mely most már a senkié, halomnyi viaszgyertyát és fáklyát, hogy azok még egyszer és utoljára fényt vessenek a temetéskor az aranyos koporsóra, mely a Szent Illényi család szineivel, vörös-sárga selyemmel van megbélelve, s melyben oly puha, nyugalmas fekvés esik. De a temetésig még egy kellemetlen functió vár oméltóságára. Mielott odafektetnék az osökhöz, még egy szolgájával van egy kis dolga, - a törvénynyel. Mint törvényhozó erre is o varatta mig élt a libériát, ennek is o parancsolt, s az most ezt a parancsot fogja teljesiteni! Ki akarja kutatni, hogyan, miben halt meg a nagy ur? Öngyilkos volt-e, vagy megölték? Oméltóságát föl fogják boncolni. Pápaszemes doktorok véleményt fognak mondani fölötte és hajba kapnak afölött, hogy melyiknek van igaza. S a darabokra vágott arisztokrata még akkor is mereven, megvetoleg fog nyitott szemeivel végig nézni ez embereken, akik öt forint diurnumért összemetélik izekre, aztán szépen óvatosan megint összerakják méltóságos tetemeit, és nem fogja elárulni egyetlen vonással sem, hogy ez neki kellemetlen. S minden azt fogja hirdetni örökkön-örökké, hogy ami vele történik, abban o nem lát semmi különöset, az mind az o meghagyásából esik. IV. Hogy vette be falunk hose Suska Mihály Branyickót. (Elbeszéli o maga.) Megüzente Kossuth pecsétes levélben, az lesz a fovezér, aki Branyickót beveszi, Schlickket agyonüti. Hanem 'iszen több sem kellett az én uram Guyonnak, fuvatja a marsot... nyergelnek a huszárok. Trappolva indultunk, galoppba folytattuk, heted napon délre - delet harangoztak, Branyickóhoz értünk. Óriás fellegvár, az egekbe nyuló, s köröskörül olyan magas fal szegélyzi, hogy tán vége sincsen, mert ahol végzodnék, felhok ülnek rajta. Hát még a várkapu? Az aztán a kapu. Mero vasból készült. Dolgozott ezen tán kilencszáz kovács is mig kikalapálta!... Az én uram Guyon igy szólt hozzám, amint a vár elé értünk. - Van-e keszkenod Miska? - Van tekintetes uram: idadta az Örzsi a magáét, ahogy otthonról eljöttem. - Fehér-e? - Akár a fehér galamb tekintetes uram. - No hát akkor tüzd föl egy póznára... s eredj át parlamentair-nek Schlickhez, tisztelem alásan, adja át a várat, - mert különben beveszszük. Azon módon cselekedtem. Schlick haragosan nézett rám azzal az egyetlen szemével, mely olyan maró zöld volt, mint a hólyaghuzó bogár ködmöne. - Ki vagy? Mit akarsz? - Én bizony Suska Mihály káplár volnék - mondám megsodorintva a bajuszomat, a tekintetes Guyon Rikárd ur küld a teens urhoz, azzal az üzenettel, hogy ne restelje az ur föladni a várat, mert sokan vagyunk odalent. Schlick erre a szóra ugy a földhöz vágta dühében a legszebbik tajtékpipáját, hogy hetvenhétezer darabra mállott szét. - Mondja meg kend az urának, hogy kendteknél különb emberek sem tudták Branyickót bevenni. Nem adom föl. Ha beveszik, kalapot emelek kendtek elott. Megvittem a választ betürol betüre; dühbe is jött Guyon s rohamot vezényelt. Ropogott a puska, menydörgött az ágyu, s piros rózsát vetett el a fehér havon. Folyt a jó magyar vér, pedig hiába folyt, madár sem jut oda, ahová mi vágyunk, teljes lehetetlen Branyickót bevenni, olyan hadseregnek, melyet anyák szültek. Mondtam is Guyonnak. S nyomban is belátta. - Forduljunk hát vissza! mondá szomoruan s két diónyi könycsepp gurult le szemébol végig a dolmányon. Furcsa két csöpp volt az; az o dolmányán futott s mégis az én szivemet égette. Nekikeseredtem s mielott otthagytuk volna az áldástalan munkát, még egyszer körüljártam a várat. Valami homályos sejtelem hánykolódott az agyvelomben, hogy még sem lehet a németnek hinni, mint minden dolgában, gaukleriának kell lenni ebben is. Amint mondom, körüljártam az egész környéket, itt is, ott is megvizsgáltam a falat, a bástyát; eros, izmos minden, golyó át nem furja, ember le nem dönti. Amint a várkapuhoz értem s látom az uramat, hogy ott a had élén visszavonulásra osztogat parancsot, halavány orczáin a bánat sötétlik, s keserüségemben kihuzom a kardom, hogy kétfelé törjem, egyszerre megkap a szilaj düh s olyat vágok lapjával a vaskapura, a föld is megingott a sulyos csapástól. S ime szemkáprázat... amint odanézek, ökölnyi rés támadt a vas alkotványon. Nem igazi vas volt, csak vastag papiros vasszinüre festve. Ez az orr nem utolsó orr! Megszagoltam én azt, hogy csalással van a német alvópárnája bélelve. El is kiáltottam torkom szakadtából: - Bevettem a várat! Lett öröm, hangzott, a diadal-kiáltás. Egy pillanat alatt ott hevert a kapu darabokra tépve; a másik pillanatban pedig már a vár udvarán voltunk. Én és uram Guyon jártunk a legelol. S mire a lépcsokön kivont kardjainkkal fölfelé robogtunk, nemzetiszin zászló lobogott a váron, nem is egy, ha tiz is. Mint vérszomjas tigris ugy szaladgáltam be a termeket. - Hol van Schlick? Merre van Schlick? Hadd emelje hát meg most azt a kalapot. De Schlick már nem volt ott. Schlicknek nem volt ideje kalapot emelni. Elmenekült valami alaguton. Öreg hiba volt az; Guyon Rikárdnak minha csak az orra vére folyt volna, semmibe sem vette a tengernyi dicsoséget, mert hát Branyickó bevétele csak fele volt a nekünk osztott munkának; Branyickót bevenni s Schlicket agyonütni, ez volt a parancsolat. Szomoruan járt kelt egész estig; akkor is hamar feküdt le, mint akit bánt valami, mint aki az álmokhoz apellál az ébrenléttol, különb hangulatért. Magam is igy voltam, de nem feküdtem le. Ott hagytam társaimat s lementem a várkertbe. - Maig sem birom megmondani mi vitt le... Nem egyéb ez, ha mondom, mint valami sajátságos hadiösztön... katonai tálentum. A hold bevilágitotta a hóval boritott kertet ezüst szinüre... huszasokat lehetett volna belole veretni. - A kert kello közepén egy kerekes kut állott. A katonai tálentum éppen a kuthoz vonzott ellenállhatlanul. A vödör félig le volt eresztve s amint a hold odavilágitott, megrezzenve látom, hogy a vödörben egy német gugol. - Ki vagy? - Jaj, huzz ki jó vitéz - kiáltja nyöszörgo hangon a boldogtalan - én Schlick vagyok a várkommendáns, neked adom feleségül a legkisebb lányomat s ráadásul egy negyedrész vármegyét. Szép volt az igéret, megis csiklandozta a lelkemet. Kezdtem fölfelé csavarni a csikorgó kereket. De amikor huzom, egyszerre csak szivembe nyilallik az önvád... "Mihály, Mihály, mi az ördögöt mivel kend? Ezt a kolonczot huzza ki kend - nemzete veszedelmére? Hát ilyen ember kend Suska Mihály?" Megmozdult bennem ez a jó magyar sziv, s visszafelé forditá a kezemet. Lefelé igazitottam a kereket. Robogva foszlott le a lánc, nagyott loccsant a vödör, mikor a vizbe ért. Egy haldokló jajkiáltását kellett eltompitania. Nem is hallatszott abból semmi. Hirtelen összecsapott a viz fölötte, s legfeljebb egy percig gyürüzött utána. Nagyot fohászkodtam. Most már egészen teljes lett a diadal. Branyickót bevettem, Schlicket agyonütöttem. Most már az eso se moshatja le rólam a generálisságot. S megis lettem volna, olyan igaz, mint a hogy itt kendtekkel most ezt a tengerit morzsolom, - hanem hát mi nem történt? Másnap a németek valami hitvány közlegénynek kiszurták az egyik szemét, ráadták a Schlick ruháit, s szentül állitották, hogy az senki más, mint maga Schlick. S ezt a gyalázatos csalást csak én magam tudtam, csak én magam sinylem. V. Falunk véneinek édes visszaemlékezése azokra a régi boldog idokre, a mikor még rosszabb világ volt. Régi történet már ez. Egészen más idok jártak, más emberek éltek. Tán a só is sósabb volt még akkor! Tiz ember sok ha van a faluban, aki még emlékszik s emlegeti azt a boldog kort, mikor egy váltó garas volt a bor itcéje, mikor az volt a legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkós bottal jött a megyegyülésre, a legtekintélyesebb ur, kinek a legkülönb tajtpipa lógott a szájában s az tartatott a legszabadelvübb hazafinak, aki legszebben fütyülte el a "Rákóczy-nótát." Prokátorok nem nyuzták a világot; legföljebb az volt honorariumuk, hogy a katholikus kliens ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt mondta: "köszönöm barátom uram, legyünk per tu;" - mig a kalvonista egyszerüen azon biztatással rótta le perköltségeit: "aztán hallja az ur, ha valami akar lenni a restóráción, csak nekem szóljon" Finánc nem szaglászott a magyar ember dohányzacskójában, végrehajtó nem garázdálkodott tizgarasos meghivásokkal; régi szolgabirák csak akkor hitták magukhoz a nemes embert, ha ebédet adtak. Minden máskép volt. Az ország összes évi irodalmát meglehetett olvasni nyolc garason a "kassai kalendáriom"-ból, már t. i. aki olyan bolond volt, hogy nemcsak megvette, hanem tetejébe még el is olvasta. A vármegye hatalmasabb volt mint az ország. A két kopottfejü oroszlán a megyeház homlokzatán olyan méltósággal bámult le erre a komisz Európára, mintha azon tünodne, ugyan hány világrészt egyék meg früstökre. Minden hirdette a megye hatalmát. A hajdu tarsolyára himzett N. V. betütol kezdve egész a székváros közepén emelkedo palotáig, melynek födelérol varju-sereg károg rémletesen, mintha fölolvasást tartana észleleteirol, hogy a legszebb, legmagasabb ház mindenütt a börtön; annak van legtöbb lakója. A börtön, deres s mogyorófabot jelvényei alatt összpontosult a társadalom fönnállásának logikája. Nem az emberek kedveért van a mogyorófa-pálca, hanem megforditva, hogy a szolgabirónak nemes hevében legyen kin tölteni mérgét. Ez volt az uralkodó vélemény, minélfogva külön bünteto-kodex volt minden egyes szolgabiró, ki ha unalmában rádiktáltatott az emberfiára olvasatlan huszonötöt, pipogya ujságirók ki nem kürtölhették a lapokban. Eloször, mert nem is voltak lapok, de másodszor, ha lettek volna is, ugysem olvasta volna senki, aztán meg harmadszor... statárium neki az akasztófáravalónak, ha a vármegye dolgába merné magát ártani! Könyv, tudomány nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent: nem volt már a világon semmi megtanulni valónk; mert vagy arról beszél a bolondos ánglus ezer megirt könyvében, ami ugyis benne van a "Corpus Juris"-ban és akkor fölösleges, vagy arról beszél, ami nincs benne és akkor ostobaság. Tertium non datur. Ha pedig tudományos ember produkálásáról van szó - ott van Széchenyi Pista! Azzal tessék diskurálni! Gondolkozik az mindnyájunk helyett. A "Haladás" szót kiküszöbölte a "vis inertiae" a nemzet szótárából. Ismeretlen pogány mondat volt. Inkább neki támaszkodtunk az ellenkezonek. Még a "Hármas Kis Tükör" bölcs összecsinálója is ilyeket irt ékes karmenekben. "Nógrád vármegyében kell járni nagy sáron." Még én is ugy tanultam valaha. A tiszteletreméltó sár, melybe belefulnak a haszontalan uj eszmék beleolvadt cimerünkbe. Ugy néztük, mint megannyi aranyat. Jó volt az nekünk! Nem kell közlekedési ut; mi az istennyilának? - Magunk csak kivontatjuk magunkat paraszt forsponttal a szomszéd faluig, hol valamire való tarokk-kompánia csak összetákolódik; idegen vármegyébol való ember meg hadd busuljon rajta, mint jojjön ide, ha - nem lehet. Legalább nem akad ránk a német ebben az átkozott sárban. És az igaz, hogy a német nem is akadt ránk, hanem a helyett idetalált egy a németnél is nagyobb hatalom, a "Liberalismus." Az is ugy jött ide, hogy elobb megtanult röpülni. ... Világot boritó szárnyait összecsapta felettünk, lehelete összevegyült a haza levegojével, melyet ki magába szivott, elkezdett beszélni mint a mákonyivó, soha nem hallott bolond ábrándos eszmezagyvalékról, egyenloségrol, testvériségrol. Fojtott lett a levego, hogy el kezdett tole köhögni a fél ország, mintha tüdovészben lenne. Uj tüdo kellett az uj levegohöz! Az ország kivedleni indult régi körébol, nem várva be, mig erovel lehámozza róla az ido. A megye háza most is ott állott ugyan, hol elobb, a zsinoros hajdu most is oly begyesen lépkedett elotte mint hajdan, a szolgabiró dohányzsacskójának a sallangja csak oly gavallérosan verdeste tekintetes lábszárait, mint régente, a feneketlen sár is ott lotyog az utakon, a deres szintén megmaradt a kevélykedni a vármegyeház udvarán s a fojegyzoi kalamárisban is ott álmodott a tintába száradt toll azokról a gyülésekrol, miken mindig azt határozták, hogy határozni fognak; - de a bolondos korszak ezek hátamögött uj erkölcsöt teremtett s mint mikor a földbe ültetett krumpli feltolja magát a rothadásba átment os anyagból, az emberek kezdtek meg nem férni egymással. Az volt kifogása az egyiknek a másik ellen, hogy nem liberális. Liberalismus! Tudta is azt még akkor valaki, hogy mi az! A ki tudta az is elfelejthette. Hiszen olyan régen volt már mikor a "Libertas" feliratu zászlókat csókolta a hazai levego! A torony is csak düledék már, amelyiken lobogtak! Csak ugy derengett még akkor ez az eszme, mint a nyugtalanul alvók elott a hajnal epedve várt szürkülete. Aztán bajos dolog volt azt olvasni is, elhinni is mind, a mi annak a bubájos tündér-asszonynak homlokára volt irva, kit "Egyenloségnek" hivtak. Ha akadtak udvarlói, bezzeg akadtak ócsárlói is. És ezek az ócsárlók is kemény, szenvedélyes emberek voltak, kiket a megszokottság oda láncolt a mozdulatlan röghöz, melyrol meg voltak gyozodve, hogy arany. ... Küzdeni a félvilág ellen lovagiasságból, becsületbol, könyelmüségbol, királyné szép szemének felszáritott könycseppjeért, királynak kimondott kevély szaváért, annak van értelme: de az egyenloségért, testvériségért harcolni, perorálni, az orült eszeveszettség... Igy gondolkoztak a közönyösek, kiket a szép istenasszony meg nem szurt ragyogó szempillantásával; de hát azok hogy gondolkozhattak még, akik gyülölték fényes homlokát?... "A világ vége közelit: a százados logikát halomra készülnek dönteni az uj emberek!" "Avagy logika az, ha midon az ember meglátja maga mellett a meztelen koldust, o is meztelenre vetközzék, hogy legyen egyenloség, - vagy öleljen szivére minden földönfutót, oda varrva azt saját gallérjához osztályos atyafinak, hogy legyen testvériség." "Meg kell a felfordulni akaró világot állitani. Hogy mert megmozdulni a semmirekello anélkül, hogy engedelmet kért volna rá akár a fenséges palatinustól, akár a tekintetes karok és rendektol." Sokan voltak a kik igy gondolkoztak, eloször morogni, késobb küzdeni kezdve az uj emberek ellen, kik folyton szaporodtak, s nem kicsinyeltek semmi fegyvert. A nyers katona csak örül a diadalnak, a szellemharcos szomjuhozik utána. Nem kell mosolyogni e harcot azért, hogy sok tréfás, nevetséges és kevés hosies elem van benne: nagy és szent volt az, mint akármelyik. Harci kürt nem lelkesitette, megdördült ágyu nem üsztökélte, kibontott zászló nem vezette, omló vérpatak bele nem boszité az ütközetbe ama jó táblabirákat, kikre eloszeretettel fogtuk rá, hogy csak "toasztirozni" tudtak: hanem egy néma gondolat, amit akkor kimondani sem tudtak, csak csirájában hordtak szivök alatt, egy gondolat, mit az ösztön érlelt meg elobb s csak aztán jegyzett el az észnek, gondolat, melyet nem ültetett, nem vetett senki, támadt, kikelt magától, mint az os rengetek virágserege. Azokat ki ültette? Ki parancsolta meg az os erdonek, hogy egy idoben soha nem látott szinü, soha nem szagolt illatu virágokat hozzon?... Honan jött be a "szabadság" a mi kicsiny falunkba? Az elpusztult uri házak hajdani lakói hozták azt be ide. S mikor végig megy a paraszt a labodával fölvert kertek-alján, hova most a zsidó árendás kukuriczát ültetett, s hol egy-egy kiirthatlan különös levelü cserje még most is hirdeti a régi elpusztult nemes családok parkjait, meglassitja léptét s néma kegyelettel veszi le fejérol a kalapot. "Istenem!... a só is sósabb volt valaha." A falu leghóbortosabb embere. Aki pedig nem más, mint az öreg Madzag Máté, a hátulsó szomszédunk, kinek szalmafödeles viskója a temetore néz, meg a kenderáztatókra. Maga a vén Madzag is bizony nemsokára odakerül vagy az egyikbe, vagy a másikba, mert hát az ilyen közönséges faluban jó az öngyilkosoknak a kenderáztató mélységes feneke is: nem minden szegény embernek jut a Tisza vagy a Berettyó... messze van az innen! Szomoru élet a szegény Mátéé, bizony csuda, hogy el nem hajitja magától. Valaha gazdag ember volt, gulyaszámra kupeczkedett ökrökkel, tinóval, elhajtotta egész Moldvania országáig, ott aztán aranyat adtak neki érte. Mikor hébe-hóba egy-egy szállitmány után, melyen jó áron adott tul, megpihent idehaza zöld zsalus, tornáczos koházában (mely most a Silber árendásé), ha végigment fekete prémes buzavirágkék mentéjében a fölso soron, alig gyozött "ament" mondogatni a töméntelen "dicsértessékre", melyek a kapukaljából olyan tiszteletteljesen hangzottak feléje, mintha csak maga a tekintetes viczispán ur sétálna arra a hajdujával. De hát Máté uramnak nem volt elég a sok arany, a rengeteg bankó, melyet egyenkint megolvasni reggeltol estefeléig eltartott, nem volt elég a tengernyi jószág, egy feleséget szeretett volna még hozzá. Szerzett is könnyen. Hanem ez aztán olyan hamis jószág volt, hogy vagy tiz év alatt mind elnyelte a többi nem hamis jószágot. Rámás piros csizma, rövid selyem szoknya, hosszu dinom-dánom elvitte lassankint a koházat, a tinókat, az ökröket, az aranyat, a bankót és - a gazda becsületét. Alig maradt valamije, amit még semmivé tehessen a szenvedélyévé vált kupeczkodás, mely rosz fordulatot vett a háborus világ után. Végre is odaszorult az egyszerü nádviskóba, melyet valaha a csosz számára tákoltatott össze hevenyében. Itt éli napjait nyomorban, jó emberek kegyelmébol. Reggelenkint kiül a küszöbre, ahonnan valaha Erzsók asszony a nyalka legények jöttét vigyázta, kiknek a csoszházban találkozót mondott, egy nagy szakajtó van elotte, teliden tele vas szögekkel. Ezek a szögek a legutolsó vagyona. Ezek elégitik ki szenvedélyét. Már korán reggel elkezdi olvasni, mint hajdan a bankókat... ezer ránczu homlokán vastagon kidagadnak az erek, szemeiben az izgatottság csillog, éppen mint hajdan, mikor a bankóit számlálgatta. Néha eltéveszti s elkezdi elolrül. - Ha végig olvasta ujra megolvassa. Hátha mégis több lesz, hátha kevesebb lesz... Nagysokára aztán megnyugszik, gondosan beviszi a szakajtót s a kemenczébe dugja, hol rajt ne akadjon sóvár emberi szem. Bereteszeli az ajtót, elmegy otthonról s sorba járja a jó embereket, a hajdani rokonokat, meg az urasági kastélyokat. Ott aztán megszólitják az öreg Mátét, hogy megy a dolga, milyen ido jár a kupeczkodásra? Ilyenkor böcsülettudóan eloször panaszkodik kissé, hanem aztán mégis csak kilyukad belole a kupecz-gog: "Ha nem csurran, csöppen: csak meg vagyunk biz ott valahogy bajjal. - Éppen most tettem magammal otthon egy kis komputust. - No, és elmondhatom, hogy még soha sem álltam ugy, hogy sehogy se álljak. Hát csak van, a mim van..." Még a gyerekek is tudják a Máté hóbortját s a kenyér meg az avas szalonna mellé, amit a jószivü anyámaszony kiküld, rendesen egypár rosz szöget is adnak az öregnek, mit im az apjuk küld interes fejében Nemzetes Madzag Máté uramnak. Mohón kap kivált az utóbbin, hogy élire rakja a többi mellé: hogy estére hozzá olvassa a többihez, elorül kezdve olvasni a többit is. Utközben tele van a feje kalkulussal. Hol-hol megáll egy-egy sövény mellett gondolkozni. Zsiros suta kalapját leemeli fejérol, forgatja a balkezében, száraz, barna nagy ujjaival megsimogatva gyér osz haját, mely hátulról egy fogahagyott fésüvel van fölfelé igazitva, - és elmélyedve motyogja: "Nyolczvan meg hetven... százötven." Ha ilyenkor kiugrik a komondor valamelyik udvarból (s rendesen ilyenkor ugrik ki), hogy ugatásával megzavarja számadásait, dühösen dobja utána a zsiros kalapot, aztán lassan, méltósággal lépdel azt fölvenni s folytatja zavartan "Százhetven... meg negyven..." Nézése tétova, két hosszu keze sebesen kalimpál a levegoben s lebegteti foszlányos szure két szárnyát. Ovatosan suhan be az udvaron, s félénken pillant az ajtóra ha nincs-e feltörve. Majd lázas sietséggel tolja el a závárt s rohan a kincses szakajtót megkeresni. Megvan; nem lopta el senki. Hiszen még annyi sok becsületes ember van itt! Nincs is több ilyen példás falu a világon. No ebben az egyetlen faluban akkor is megélhet a jóravaló ember, ha van valamicskéje. Másutt lehetetlen. Ölébe veszi a szakajtót és ujra olvas lélekzetét elfojtva, orrlyukai kitágulnak, keze reszket... Az este lassankint leereszkedik. A Máté szemei különben is gyengék már, a szögeket nem látja, csak tapogatva eresztgeti egyik markából a másikba. Mikor az estharang megszólal a karcsu toronyban, elfelejti leemelni a kalapját mint egy igazi keresztényhez illenék, hanem mint egy valódi kupecz még akkor is azt hajtja: "Sok... sok. Hátha még több lesz reggelre." Igy él az öreg Madzag Máté napról-napra, elméjében megsokszorozva vagyonát: mert a sok szög ezelott négy évvel még csak krajczárokat képviselt, ma már csupa öt forintost. És minden nap több-több lesz számra nézve: kivévén azt az utolsó napot, amely már nem messze lehet; s amikor egyszerre megfogynak vagy harminczczal. ... Mert harmincz darab is elég lesz belolük leszegezni a koporsója tetejét az aljához. Ft. Kubcsik plébános ur. Utique... nagy dolog az, mikor az ember árva tót diákból egyenesen az ur isten szolgálatába jut, plane olyan jó parochiába, mint a miénk. Nem is parochia az, ha kastély. Oszlopos tornácza beillenék a vármegyeházba is ambitusnak. Kettosbe szakadó vörös cserépfödele a temploméval vetekszik, hát még a széles bekeritett udvar, melyet tele hordott a község ölfával, hát még a tüzmentes granárium gabonával megrakva. Mindent jó karban hagyott neki a megboldogult plébános, isten nyugosztalja a haló porában... jó gazda volt, jó pásztor, ha nem halt volna meg, holtig megélhetett volna köztünk. Árnyéka se lehet ez a mostani, ki sem nem énekli olyan áhitattal, olyan echós hangon a "circum dederum"-ot, mint a néhai, sem nem olyan bokezü ember, de még azonfölül a karakterét sem tartja, hanem patkós saruban jár, mint a zolyomi furmányos, s egy szál esernyovel gyalog sétál be a városba, ha szüksége van valamire. Bezzeg nem ilyen volt a régi, hanem rátartó, uri természetü, aki nem verte a fogához a garast, aki a festett asztalosmunkát még a konyhában sem türte; a paplak két szobájában polituros volt minden, még a csizmahuzó is. Arany rámája volt nála a képnek, s a diófa almáriumok, asztalok csak ugy ragyogtak a tisztaságtól. Aki oda belépett, bizony mindjárt kigombolkozott belole a tisztelet és a becsülettudás. Hát még mikor aztán befogatta a két prüszkölo pejt, melyeknek minden pillantásából egy köböl zab kiabált ki, s elébe fogatta a módos bricskának, még tán a burkus király is ráülhetett volna arra az ide-oda ringó abaposztós kocsi-ülésre. Ft. Kubcsik János plébános ur ellenben kacsát, tyukot, malaczot tartott az egyik szobában, a másikba pedig zsidóliczitáczión összevett limlommot állitott be, ugy hogy már-már világcsufjává lett a nemes község a papja miatt, amikoron a bérmáló püspök, ki egy izben arra utazott, keményen megdorgálta a plébános urat. - Miért él ön domine reverende ilyen különös módra? A papnak tekintélyre van szüksége. S a tekintélynek a külsoség a növeszto harmatja. Panaszkodnak, hogy ön rongyos saruban jár, miért nem varrat ön tisztességes csizmát? - Mondják hogy ön gyalog jár a városba, mint valami mendikáns, miért nem vesz kocsit és lovakat? Az eklézsia jövedelme nagyon kibirja. Azt beszélik, hogy a reverende vereshagymát vacsorál és száritott tökmagot ebédel. Plébánosunk nagyon megszégyenelte magát s megigérte a szigoru fopapnak, hogy mire ismét körutat tesz e vidéken, mindent máskép fog találni a parochián. Tisztelendo Kubcsik János ur elhatározta, hogy ha már meg kell lenni, isten neki, o is ur lesz. És elkezdodött a nagy változás a parochián. Az ócska butorokat fölrakták a padlásra s fényes selymesek jöttek helyettük társzekereken Kassáról, a fél falat beboritó olajosképek, óriási velenczei tükrök, a mikbe midon belenézett volna Körmös István kurator uram, nagy zavarba jött s az az ijeszto gondolata támadt, hogy ha Körmös kurator uram testestol-lelkestol amott áll ni... ugy o semmi esetre sem lehet Körmös kurator uram, pedig o szentül abban a bolond képzelodésben volt, hogy o Körmös kurátor uram. A selyembutorokhoz "morgó" hintót hozatott Váczról, a hintóhoz parádés lovakat a gyori vásárról. De már aztán erre a kocsira nem ülhetett a régi vedlett reverendában, ujat kellett csináltatnia, s a saru helyébe egy pár ránczos kordován csizmát varatott a Filcsik uramnál. Az egész falu elbámult. "Ime, a tisztelendo ur milyen urrá válik." Hanem biz az csak nem vált urrá azután sem. Mert amióta fényesen be lettek butorozva a szobái, hogy ott benn a butor ne kopjék, maga sem mert belépni azokba, hanem ott künn a konyhában fogyasztá el szerény ebédjét és vacsoráját s ott fogadja a hiveket. Ha pedig néha ki-ki rándul a fényes hintón egy-egy sétakocsizásra a szakácsnéjával (ot ülteti jobbfelül) minden zökkenos helyen elsápad félelmében, hogy a hintó ruganya eltörik, s gomolygó bárányfelhok megremegtetik minden izében, mert a drappszin kocsibélés megázhat. A furfangós mindenes (itt csizmatisztitói minoségben idézem) pedig azt is észrevette, hogy az a ránczos kordován csizma, mely a hintórul a szakácsné jobb lábán látszik jobbról, édes párja annak, mely a Kubcsik tisztelendo ur ballábán kevélykedik balról. O tudja, o tisztitja; az o lelke rajta, ha nem igazat mond. - Annyi azonban o nélküle is bizonyos, hogy aki nem született urnak, bizony nem ur az, ha könyökig aranyban vájkál is. A többiek is mind mind olyan kedves eredeti alakok. Kilincs Taddus kántor, aki sokat iszik és aki monoton humorával minden pohárral igy köszönt fel: "Az isten éltesse feleségem urát." Az öreg Filcsik, akit mivelhogy semminemü "kuncsaftja" nincsen, "az isten csizmadiájának" nevezték el, s a kibe valóságos anglius vér van, mert mindenre fogad és minden fogadáskor igy kiált föl: "Felteszem a bundámat egy véka kukuricza ellen." Nem utolsó gyerek Muki bácsi a nyugalmazott ispán sem, ki a fehér nép nagy tiszteloje lévén, váltig azt hajtja, hogy "genge teremtés az asszony" s a kit minden gyengesége daczára is mindennap megver otthon a felesége. De ki gyozné elszámlálni valamennyit, s valamennyiben azt a sok szeretetreméltó apró vonást, mely vidám kedélyükbol bugyog föl gazdagon... Képzeletem hirtelen fut át rajtok... egytol egyig ellépegetnek ellottem, mindenik kedves emlékek szálaival... szivem sebesebben dobog, ellágyul. Nem birom oket leirni, hanem csak nézem, nézem... hosszan némán, elábrándozva... és nem tudom mit látok rajtok. Lábjegyzetek. [Footnote 1: Cukrász-boltajtón. Fagylalt értendo alatta.] [Footnote 2: A megyei statutum szerint ugyanis a szolgabirák nem voltak kénytelenek a falujokbeli ember ügyében itéletet hozni, nehogy ellenségeikké tegyék szomszédjukat s boszuállásra ingereljék. Találóan jellemzi ez a táblabirói "hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is megmaradjon"-féle igazságszolgáltatást.] [Footnote 3: Lásd Nógrádmegye tiszti orvosának jelentését a "Nógrádi Lapok"-ban, 1873. évi folyam.] [Footnote 4: Már maga az eléggé illusztrálja izlésünket, hogy az adoma eppigrammai élét "bunkónak" nevezzük.] [Footnote 5: Jelen sorok irójának egy novére van eltemetve a sz..i katholikus temetoben, kinek 1867-ben emlékkövet állitottak, de az odavaló plébános ezt a lutheranus halottnak csak azon esetre vélte megengedhetonek, ha kereszt lesz rajta. De már ezt meg a család nem engedhette semmi áron s a dolog pörre került. A biró az eklézsia javára döntött azon indokból, hogy a felekezeti temetoben joga van a plébánosnak a felekezeti jelleg kitüntetését követelni. Nem volt egyéb tehát hátra, mint akarva nem akarva: föltenni a keresztet. Hanem hát nem volt benne köszönet. A pervesztett család egy lyukat furatott a másfél öl magas gránitko tetejébe s minthogy a simbolum nagysága nem volt az itéletben meghatározva, akkora keresztet tétetett a lyukba, mint két egymásra fektetett varrótü. Nagyitó üveggel is bajosan láthatta emberi szem.] [Footnote 6: Somogymegye bort nem termelo vidéke.] * * * * * * Transcriber's note: Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 18 |Erdekes pendantja |Érdekes pendantja 46 |Erdekes bepillantást |Érdekes bepillantást 81 |szegény s most... |szegény s most..." 84 |az fog történni... |az fog történni..." 84 |boszuállásból... |boszuállásból..." 86 |semmihez, De egy |semmihez. De egy 86 |földön. hetven |földön, hetven 104 |a mim van... |a mim van..." 105 |meg negyven... |meg negyven..." 105 |leereszkedik A Máté |leereszkedik. A Máté 105 |lesz reggelre. |lesz reggelre." ***END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ IGAZI HUMORISTáK*** ******* This file should be named 42372-8.txt or 42372-8.zip ******* This and all associated files of various formats will be found in: http://www.gutenberg.org/dirs/4/2/3/7/42372 Updated editions will replace the previous one--the old editions will be renamed. Creating the works from public domain print editions means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. They may be modified and printed and given away--you may do practically ANYTHING with public domain eBooks. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution. *** START: FULL LICENSE *** THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase "Project Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg-tm License available with this file or online at www.gutenberg.org/license. Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm electronic works 1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. 1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic works. See paragraph 1.E below. 1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is in the public domain in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when you share it without charge with others. 1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country outside the United States. 1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: 1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed: This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org 1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived from the public domain (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work. 1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. 1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg-tm License. 1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. 1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. 1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided that - You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation." - You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm works. - You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work. - You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg-tm works. 1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. 1.F. 1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread public domain works in creating the Project Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment. 1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE. 1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem. 1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. 1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions. 1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause. Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life. Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state's laws. The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S. Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered throughout numerous locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation's web site and official page at www.gutenberg.org/contact For additional contact information: Dr. Gregory B. Newby Chief Executive and Director gbnewby@pglaf.org Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide spread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS. The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate. International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support. Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition. Most people start at our Web site which has the main PG search facility: www.gutenberg.org This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.