KRÚDY GYULA:

MOHÁCS

VAGY

KÉT ÁRVA GYERMEK VERGŐDÉSE

MOHÁCS

VAGY

KÉT ÁRVA GYERMEK VERGŐDÉSE

IRTA:

KRÚDY GYULA

BUDAPEST, 1926

A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA

Budapesti Hirlap nyomdája

-5-

I.
Két menyasszony.

Ezelőtt négyszáz egynéhány esztendővel az innsbrucki apácakolostorban két fiatal leány nevelkedett, akinek személye különösen érdekelhet bennünket, magyarokat, – aminthogy abban az időben is, négyszáz egynéhány esztendő előtt, igen sok magyar gondolat szálldosott az innsbrucki vár felé, amelyet közönségesen kolostornak hivnak.

Nézzük meg közelebbről, ki ez a két 13–16 éves leányka, akiknek sorsához birodalmak sorsa volt kapcsolódva. Királyné-jelölt, királyok menyasszonya volt mindkettő.

Az egyik leánykát, a nagyobbacskát, hivják vala Jagelló Annának és a legnagyobb hatalmu német császár, a leggazdagabb európai uralkodó valamelyik unokájával, – hogy melyikkel a két fiu közül, az majd csak későbben volt kiderülendő – van frigyességben.

Csináltak akkoriban ilyen eljegyzéseket a királyok, mert nagy gondjuk volt arra, hogy gyermekeik, unokáik sorsát jóelőre biztosítsák. Akármilyen nevezetes tudományok és titkok birtokában volt is az udvari orvos, a halál éppen úgy leselkedett a császárok tróntermeiben, mint a szegény emberre az erdőn. -6-

Akkoriban az iskolás feladványok másképpen voltak összeállítva, mint manapság. Minden félesztendőben felnyilottak az innsbrucki apácakolostor kapui férfivendégek előtt, akik reggeltől estvélig megvizsgáztatták a királyi menyasszonyokat tanulmányi előhaladásukról. A vizsgálóbizottság egész kis hadsereggel érkezett, fullajtárokkal, alabárdosokkal, ijjászokkal, puskásokkal, lovagokkal, mert akkoriban így volt szokásuk utazni a nagyuraknak az erdőben tanyázó zsiványság miatt. A vizsgálók pedig igen nagy urak voltak. A vezetőjük Lang Máté úr, a gurki bibornok-püspök és a salzburgi koadjutor. A leghatalmasabb pap a birodalomban, akiből talán még római pápa is lehet valamikor. Kiséretében ugyancsak hires és nagytudományu papok: Stein Marquard, a bambergi prépost, Marxius tanár, doctor Cuspinianus, Hamerle Farkas, a császár titkára, aki egyenesen a császárnak tesz majd jelentést a két menyasszony tanulmányi előhaladottságáról. Össze kell magukat szedni a kisasszonyoknak, ha értelmesen akarnak felelni a hatalmas papok kérdéseire.

A vizsga, természetesen, latin nyelven folyt, mert feltételezhető volt a két királyi unokáról, hogy éppen olyan folyékonyan beszéli a klasszikus nyelvet, mintha azt az anyatejjel szívta volna magába.

A bibornok-püspök a nagyobbacska leánykát, Jagelló Annát vette először vizsgálat alá:

– Hát, leányom, Jagelló Anna, mondd el nekem, hogy kicsoda is vagy te voltaképpen?

– Én második Ulászló, Magyarország és Csehország királyának az elsőszülött gyermeke vagyok. Az én apám országai azok, amelyeket Aeneas Sylvius, a történetíró archirequáknak, azaz főországoknak nevez. Anyámat, a magyar királynét Anna de Candalla-nak hivták, leszármazottja volt régi aquitániai királyoknak, a navarrai hercegnő dédunokája, IX. Lajos francia király nővérének unokája, XII. Lajos francia király közeli rokona. Rokonaim a lengyel Jagellókon kivül, az angol Kendali grófok, a francia Orleansok, a Luxenburgok és az Anjouk. -7- Menyasszonya vagyok a leghatalmasabb német császár, I. Miksa egyik unokájának, Károlynak vagy Ferdinándnak. Testvére vagyok II. Lajos magyar királynak.

A bibornok végtelen helyesléssel integetett a leánykának. Igy tartotta ő jónak a gyermeknevelést, a fiatalság elsősorban a szüleit, rokonait, hozzátartozóit ismerje meg.

Most a kisebbik leányka megvizsgáztatására került a sor.

– Lépjél elő brüggei Mária és mondd el, hogy ki vagy? – emelte fel a bibornok gyűrűsujját az emelvényen, mire a leányka a következőképpen válaszolt:

– Az én atyám habsburgi Szép Fülöp, aki fia volt I. Miksának, a leghatalmasabb császárnak, leszármazója Gazdag Albertnek, a habsburgi tartományi grófnak, aki a Habsburg-családnak megalapítója volt. Ezért az én nevem Osztrák Mária, nem pedig Brüggei.

– Jól feleltél, – bólintott a bibornok. – Ámde azért nem szabad soha elfelejtened, hogy Brüsszelben, a herceglakban születtél, abban a városban, ahol atyádat Botosnak hivták. És most mondd meg, ki volt anyád?

– Az én anyám Kasztilliai Johanna volt, gyermeke aragóniai II. Ferdinándnak, akit mély vallásossága miatt katolikus Ferdinándnak mondanak. Nagyanyám pedig Kasztiliai Izabella volt, akinél szebb és okosabb nő nem született Spanyolországban. Testvéreim Károly és Ferdinánd, akik idővel spanyol királyok, német császárok, római királyok és római császárok lesznek. Testvérem Eleonora, a francia királyné, testvérem Katalin, a portugál királyné, testvérem Erzsébet, a dán királyné. Menyasszonya vagyok II. Lajos magyar királynak, akivel a bécsi Szent István-templomban jegyeztek el.

A bibornok még elégedettebben bólintott, nagyon szerette növendékeit, akik ily szép atyafisággal rendelkeztek. Nagy tisztelője volt a királyoknak, királynéknak.

A vizsgálatnak tulajdonképpen ezzel vége is volt, -8- mert hiszen a félévi vizsgának az volt az igazi célja, hogy a gurki bibornok-püspök szép hosszu levelekben számoljon be Ulászlónak, a magyar királynak, valamint Miksa császárnak, hogy gyermekeik hogyan viselkednek a kolostori életben, testileg és lelkileg mennyire fejlődnek.

A bibornok és kisérete a nagy tanulószobából éppen a földszinti ebédlőbe akart vonulni, hogy az ilyenkor szokásos vizsgaebédet elfogyasszák, amikor Mária hercegnő a bibornok elé lépett és nagybátran ezt kérdezi vala:

– Mondd, bibornok uram, meddig tart még az én mátkaságom, amelynek most már harmadik évét töltöm a kolostorban? Rab vagyok vagy királyné?

– Magyar királyné vagy, gyermekem, amikor megkoronáznak Székesfehérvárott, ahol ősi idők óta a magyar királynékat koronázni szokás, – felelt a bibornok igen kegyes hangon. – Rabságodnak akkor vége leend.

– És kitől függ az, hogy mikor koronáznak meg? – kérdezte Mária még közelebb lépve a biboroshoz.

– Ez függ Magyarország rendeitől, akik olyan hatalmas urak, hogy még a királynak is parancsolnak. Ezek az urak majdnem olyan hatalmasok, mint maga a király, vagyonuk pedig éppenséggel több. Meg kell várni, amig a rendek elhatározzák, hogy a király feleségül veheti jegyesét, – felelt a bibornok, mintha most ő tenne vizsgát növendékének.

Mária hercegnő összeráncolta homlokát:

– Mondd, bibornok uram, hogyan lehetséges az, hogy az én hatalmas rokonaim, császári nagyapám, királyi testvéreim, hercegi bátyáim nem tudnak parancsolni a magyaroknak, hogy engem megkoronázzanak?

– A magyaroknak senki se tud parancsolni Európában, még a királyuk sem. Mondják, hogy volt egy királyuk nemrégiben, bizonyos Corvin, aki sok pénzt költött el könyvekre és könyvkötőkre, aki rendet tartott közöttük, de annak nagy hadserege volt.

– És a mostani magyar királynak, az én vőlegényemnek nincs hadserege? – folytatta a bibornok vizsgáztatását -9- Mária, az innsbrucki apácakolostor növendéke.

– A magyar uraknak több katonájuk van, mert több pénzük van! – felelé a biboros.

– Hát hová lett az a kétszázezer aranyforint, amit császári nagyapám móringba adott velem Ulászló királynak a fia javára? – kérdezte most Mária hercegnő felvillanó szemmel, hogy a papok csak összenéztek, a szemükkel kezdtek integetni egymásnak, a szájukra tették a tenyerüket, hogy a mosolygásukat elrejtsék, talán még arról is megfeledkeztek, hogy milyen ebéd várja őket a kolostor ebédlőjében? (Vadpecsenyék voltak, mert az apácák a vadászaikkal nagy hajtóvadászatot tartattak a bibornok érkezése előtt, messze elterülő erdőségeikben.)

Hát hogyan vágta ki magát Lang Máté, akit Rómában már néhányszor pápajelöltnek is emlegettek?

– Gyermekem, az a kétszázezer aranyforint arra kellett, hogy az öreg király adósságait kifizessék. Az apósod, Ulászló király, ugyanis nem tudott bánni a pénzzel, lépten-nyomon megcsalták a gonosz emberek, meghamisították az ország számadásait…

– Persze, mert nem volt királyné a háznál! – rebbent fel a gyermekből alig felcseperedett hercegnő. – Nálunk, otthon Brüggében az anyám nézegette meg a konyhamester számadásait.

A bibornok és a papok elvonultak, hogy testi kivánságuknak is eleget tegyenek, javában csóválták a fejüket a lépcsőkön, amikor visszagondolnak vala a jövendőbeli magyar királyné kérdéseire.

– Hm, ez a leány majd rendet csinál Budán, – dörmögte doctor Cuspiniánus, aki amolyan iródeák is volt, aki a császárokkal, királyokkal levelezett ura, Miksa császár megbizásából és többet tudott a fejedelmi dolgok házititkaiból, mint más halandó. (Ő tudta, hogy mire kellett az a kétszázezer aranyforint Budán. Fugger bankár, meg Fortunátus, az öreg király pénzkölcsönzői nagyon várták vala már e forintokat.) -10-

A két leány ottmaradt annál a nagy himzőtáblánál, amelyen azokat a ruhákat himezték, amelyekben majd esküvőjükre akarnak menni. Magyarul és németül beszélgettek egymás között, mert így tudták egymást leginkább megérteni.

– Én szeretnék egyszer egy magyart megismerni! – mondá egyszerre Mária hercegnő, amikor hosszuszálat fűzött be a tűjébe és így volt alkalma az elgondolkozásra. – Milyenforma emberek lehetnek azok a magyarok, akiknek valaha mégis csak a királynéjuk leszek? Löwenben, az ódon herceglakban, ahol valamennyien együtt tanultak a gyerekek: a bátyámnak volt egy solymásza, aki solymászni tanitott, aki, mint afféle csavargó, megfordult Magyarországon is. Ez a solymász éppen annyit hazudott, mint bármely solymász, vadász vagy madarász szokott, de azért lehetett valami igaz a szavaiban. Ez azt beszélte a magyarokról, hogy nem sokban különböznek a tatároktól, éppen olyan hosszu nyilaik vannak, éppen ugy ülnek a lovon, éppen olyan vad harci kiáltásokat hallatnak és az életüket semmibe veszik, mert borital mellett töltik a napjaikat. Mondd, Anna testvérem, ilyenek az igazi magyarok?

Ulászló leánya, a másik menyasszony korántsem volt olyan szaporabeszédü, mint Mária. Meglátszott a viselkedésén, hogy szegényebb házból került ki.

– Majd én megmondom neked, hogy milyenek a magyarok, mert láttam belőlük sokat Budán, amikor vásár volt és messzeföldről hajtották fel a nyájaikat, gulyáikat, méneseiket, hogy aztán megint elhajtsák őket, mert azt mondták, hogy rossz pénzért nem adják el a barmaikat. Hajukat csimbókba kötve viselik és füstszinü az arcuk, mintha egész életükben nádak tüzrakása mellett melegednének. A legdurvább pokrócposztót hordják öltözetnek és nagy ritkaság, ha valamelyiknek saru van a lábán. Csendesen állanak hosszu husángjaikra támaszkodva, de gyorsan tudnak verekedésbe is kezdeni, aminek alig birnak véget vetni az ijjászok. Nem nagyon magasak, mert az utolsó markot -11- a ló mértékéről már találomra mondják, de mégis egyetlen ugrással a ló hátán tudnak teremni. Általában nem félnek semmitől, csak a hamispénztől.

Mária hercegnő elmerengve nézett egy emberi alakocskát, amelyet éppen aranyból himezett fehér csipkére, amelyből majd gallért fog csinálni.

– Személyesen kit ismertél a magyarok közül, Anna?

– Hát a kérőmet, Zápolya János vajdát.

– De hiszen arról azt beszélik a bécsi udvarnál, hogy Magyarországon „tót király“-nak csufolják. Nem olyan az igazi magyar ember, mint amilyen kérőd volt.

A Jagelló kisasszony elgondolkozott:

– Az én kérőm Pozsega megyében született, de ugy tudom, hogy az is Magyarország, mint minden a Kárpátoktól a tengerig. Olyan szép szakállu és bajuszos fiatalember, amilyen Szent István a budai várban. Mindig derüs, kedélyes, vidám: talán ebben különbözik a magyaroktól, akik gondterhelt, komor, szótlan emberek.

Mária felbiggyesztette az ajkát, ami nagyon könnyen ment nála.

– Hát aztán miféle ember is volt az a te kérőd?

– Olyanféle ember volt, hogy ha Lajos öcsém nem jön a világra véletlenül, hát akkor már régesrégen ő a magyarok királya. A magyarok ugyanis egy országgyülésükön törvényt hoztak, hogy atyám halála után megint nemzeti királyt fognak választani. Szabad lesz ujra a királyválasztás és Budán azért örvendeztünk, amikor Lajos született, mert Zápolya uram most már nem lehetett többé király.

– Vajjon miért lett volna király őkegyelme?

Anna hivalkodott:

– Csak azért, mert ő a leggazdagabb magyar ember. Hetvenkét vára van és temérdek kincse és aranya. Hadai vannak annyian, mint a királynak és ő egyébként -12- is a leggazdagabb magyar ember. Ő az erdélyi vajda és Magyarországon is az történik, amit ő akar.

– Hát akkor miért leszel az én bátyám felesége, nem pedig a „tót királyé“? – csattant fel Mária.

Anna lesütötte a szemét:

– Én azt most nem tudom neked megmondani, mert engem nem kérdeztek soha, hogy kinek a felesége akarok lenni. Annyi bizonyos, hogy ha nincsen Ferdinánd, akkor már régen Zápolyáné volnék és nem pedig innsbrucki fogoly.

– Hát ha olyan nagyur az a Zápolya János, miért nem jön érted a hadaival? Mért nem veszi el Lajostól a koronát? – fitymálódott Mária.

– Azért, mert a magyarok ugyan kemény emberek, de tisztelik a törvényeket. Mindenkor ősi törvényeikre szoktak hivatkozni, bármit cselekednek. Zápolya sem tehet egyebet, mint amit a magyarok törvényei előirnak. A törvény azt rendeli, hogy amig a törvényes királynak fia van, nem lehet más a király. Zápolya uramnak tehát minden nagy gazdagsága mellett félre kellett állania. Amig Lajos él, nem lehet más a magyar király, mint ő. Igy végeztek a magyarok.

Mária tovább folytatta a himzést:

– Nekem meg kell ismerni a magyarokat, mert hiszen ott birtokaim vannak, amelyeket jegyajándékul kaptam a te atyádtól, az én apósomtól. Ott van sóbányám, Máramarosban, ahol annyi só terem, hogy az egész országot el lehet látni sóval. Ott van Huszt váram, amelyhez még öt város is tartozik. Az enyém Zólyom vára, ahol nem tudom, hogy terem-e valami. De az enyém Körmöc is, ahol arany- és ezüstbányák vannak, hogy a király adósságát mind kifizethetem belőlük. És az enyém Óbuda. Mondd, Anna testvérem, milyen az az Óbuda, amelyet a palota ablakából bizonyára gyakran láthattál?

– Szép nagy falu. Mert Magyarországon minden csak falu Budához mérten.

Mária hercegnő most letette a himzőtüt és a délutáni -13- napba nézett, amely a kolostor sarokablakán át, – igen sok sarokablak volt a kolostorban, hogy a zárdahölgyek három oldalról is kaphassák a világosságot a kézimunkájukhoz – az alant emelkedő innsbrucki tornyokra nézett hosszadalmasan. Aranybarnahaja pirult a napban, fekete, hosszukás szemeiben a kiváncsiság szikrái szálldostak, mint mikor a hegyek felett dudolgató szél olykor beszól a kolostor kürtőjén, miután még akkoriban nem értették a raffinált kályhacsinálást és a kályhában eddig láthatatlan szikrácskák kezdték üzni egymást, amint táncra kerekedtek. (Sokszor nézte a két menyasszony az ilyen szikra-táncot a kályha rostélyán át a hosszu téli napokon és másféle táncok jutottak eszükbe, amelyeket valaha a bécsi udvarnál, eljegyzésükön lejtettek.)

– És mondd, Anna testvérem, Lajos, a király, milyen szokott lenni odahaza?

– Gyermek még, – felelt a tizenhatesztendős nővérke. – Bornemissza uram, az egyik nevelője csak megrázza a szakállát, mintha a havat akarná abból kirázogatni és Lajosnak engedelmeskedni kell.

– Most már bevallom, hogy én megkértem Lajosomat a bécsi eljegyzésünkkor, hogy veressen nekem pénzeket a maga arcképével. Tudod, amilyen tallérokat a császári nagyapámtól nyertünk, amikor utolsó este leült velünk ostáblát játszani. Szép aranycsikókat, amelyek ugy pengtek a márványkockákon, mint a vőlegények sarkantyui. Amelyeket császári nagyapám annak a napnak az emlékére veretett. De Lajos még nem küldött arcképével diszitett tallért nekem, pedig nagyon szeretném azt nyakamban viselni, – rebegte Mária és a távolba nézett, amelyről azt hallotta, hogy arrafelé van Magyarország.

A himzés most már mind lassabban ment, amint alkonyat felé haladt az idő, a királyi arák ujjai, valamint a himzőtük is fáradoztak a munkában. A bibornok és kisérete elvonultak, látni lehetett őket a tágas, gyepes udvaron, amint lovaikra, vagy hintóikra szálltak. -14- Csupán a bibornok-püspöknek volt gyaloghintója, amelyet hat igen erős ember vitt a vállán, mögötte sorakozott más tizenkét ember, akik majd felváltva viendik a gyaloghintót, bizonyos időközökben. A zárda falain kivül táboroztak a fegyveresek, akik mindenféle játékokat mutattak be a bástyaablakokon kitekintgető apácák tiszteletére. A lovasok hosszu lándzsanyelekkel mentek egymásnak és igyekeztek egymást nyergeikből kivetni. Az ijászok célbalövöldöztek és különösen azokat az almákat szerették volna eltalálni, amelyeket a kolostor ablakából az apácák feléjük dobáltak. A gyalogosok vivtak rövid kardjaikkal és olyan csapásokat méregettek egymásra, hogy csakúgy pengett a vértjük. De, persze, nyomban végük lett e mulatságoknak, amikor a zárda falain kivül a bástyakapu nagy nyikorgással leereszkedett és a bibornok kiséretével kivonul a domboru dobogón. A bibornok megemelgette bojttal diszitett fövegét ama torony felé, ahol Mária és Anna hercegnőket sejtette. Aztán elment a daliás csapat, amely egy rövid napra felverte az innsbrucki kolostor környékét.

Mikor már a bibornok pirosruhája és széleskarimáju kalapja is eltünt a messziségben, Mária hercegnő antul szomorubb lett:

– Szerettem volna megmondani a bibornok urnak, hogy figyelmeztesse Lajost arra, már teljesen elfelejtettem, mert nem küldött arcképet, amelyet mindennap megnézhetnék, megcsókolhatnék. Már csak ugy emlékszem rá, amint hosszu, misemondó-ruhában, valami kerek koronával a fején az egyik kezével az én kezemet fogja, a másikkal császári nagyapámét. De már arra sehogy sem tudok emlékezni, hogy milyen volt a haja, a szeme, a termete… Azt se tudom már, hogy volt-e olyan nagy Lajos, mint amilyen én vagyok?

Ezt már annál az ajtófélfánál mondta Mária, amely ajtófélfánál a két menyasszony hónapról-hónapra rovással feljegyezte, hogy mennyit növekedett. Anna nagyobbat haladt, de Mária hirtelen nőni kezdett. -15-

Tizennégyéves korában már gyönyörüen kifejlett, mint egy idegenországbeli virág, amelynek fejlődési szakait még nem ismerik a kertészek. Junói alakja volt, amelyet még növelt azzal is, hogy mindig olyan egyenesen tartotta magát, mintha nyársat nyelt volna.

Tizenötéves korában az orrcimpái megérzékenyedtek, gyakran véreztek, amikor bizonyos erős szagokat, illatokat érzett, és ugyanekkor meg is növekedtek az orrcimpái, most már teljesen hasonlatosak lettek világszép nagyanyjáéhoz, Kasztiliai Izabelláéhoz.

Miután tizenötödik évét betöltötte, az alsó ajkán lehetett változást észrevenni.

Dudorodni kezdett ez az ajak, fitymálni, parancsolni, uralkodni, imponálni, mint azóta is az ausztriai házból származott hölgyeké. Az arca is hosszukásabb lett, mint az erdei őzeké és a szemöldökei ugy szöktek felfelé, mint a kifeszitett ijjak. Nő volt, királyné volt… Csak még a király volt messzire, aki a koronát a fejére helyezve, amely fejen már ugy fésülte aranybarna hajzatát, – féloldalosan, hogy arra a korona akadálytalanul feltehető legyen.

Estefelé, amikor a madarak szállingózni kezdtek messzi fészkeik, erdőik, hegyeik felé, Mária utánuk nézvén a szálldosó madaraknak, megint csak arra az ismeretlen Magyarországra gondolt. Megint csak Annát fakgatta, aki gyermekkorában kerülvén el Budáról: nem sokat tudott a magyar életről.

– Hát a magyar urak, akik az apád udvarát látogatják: milyenek? Van olyan szép ruhájuk, mint a bécsi uraknak?

– A magyar urak mindig sötét arccal, medveszemmel, elkomolyodva nézegettek az anyámra, mert nem szerették. Anyám se szerette őket dölyfösségükben, gőgjükben, furcsa öltözetükben. Anyám csak akkor mosolygott, amikor a velencei követ, ez a kedves, finom, piskótaarcu pap látogatta meg, máskor mindig szomoru volt. Anyám azt szerette volna, hogy a gazdag velencei köztársaság legyen Lajosnak a keresztapja és Velencéből -16- szeretett volna szülésznőt is hozatni, mert a magyaroktól félt. De még velencei osztrigát sem adtak neki, pedig mindig ez után epekedett… Igaza is volt szegénynek, mert alighogy megkeresztelték Lajost: csendesen, örökre elaludt, – mondá folytatva Anna, mint valami kis társalkodóné a valódi királyné mellett.

– Nagyon sirtál, mikor anyád meghalt?

Az érzékeny Anna könnyeket törölt ki a szeméből:

– Nem volt szabad senkinek sem sirni Budán. A primás megtiltotta.

Mária hátrafont karral sétálgatott a szobában:

– Hiszen igaz, hogy nem érdemes sirni az után, aki elment, de egy édesanya mégis csak más. Azt nem pótolhatja senki. Nekem se kellene ebben a kolostorban ülnöm, ha volna anyám. Mehetnék, járhatnék, kelhetnék az öreg Brüggében, vagy Lőwenben, ahol olyan kerekszemü, elállófülü, gyapjuharisnyás polgárok vannak, akiket csibe-evőknek neveznek. Ebben a kolostorban sohasem adnak csibehust, pedig én meg tudnék enni tán három csibét is. Lemehetnék lovagolni a lőweni erdőkbe, aminél nincs nagyobb boldogság. A lombok legyezik a lovas arcát, olyan édes levegőt sziv, amilyent gyalogjáró sohasem szippanthat. És mikor leszállott az este, a herceglakban felgyujtják a fáklyákat, gyertyákat, az előkelő társaság mind a mi házunk felé törekszik. Egyik gyaloghintó követi a másikat, lovagok ugranak le az udvaron, a nagy szökőkut mellett, nagy batárokon, néha ökröktől vont kocsin, – mert nálunk a lovakat vagy teherhordásra, vagy lovaglásra használják: megérkeznek az előkelő hölgyek, akik mindig csak nevetgélnek, mintha sohasem lenne se betegségük, se szomoruságuk. Csicseregnek, mint a madarak. Van lantpengetés, van zene, van tánc, finom társalgás, amig az éj tart. Ah, ha még egyszer láthatnám Logus Tamást!…

– Ki volt az a Logus Tamás? – vetette fel a szemét Anna hercegnő, mert még sohasem hallotta ezt a nevet. -17-

– Logus Tamás?…

Mária hercegnő, bár elég szaporabeszédü volt és müveltségénél fogva a különböző kifejezéseknek is birtokosa volt, darabidőre elhallgatott, mielőtt erről az emberről beszélni kezdett volna. Bizonyos huzódozással fogadta Anna hercegnő ujabb kiváncsiskodását:

– Ki az a Logus Tamás?

– Azt se tudom, hogy él-e még valahol. Hozzánk Lőwenbe a pápa levelével jött. Kelemen pápa ajánlotta őt hozzánk a herceglakba, mint humanistát, aki immár kitanult Rómában minden humanista-tudományt és most az európai udvarokat járja, hogy nagy tudományosságában másokat is részesitsen. Azt se tudom, hogy öregember volt-e, vagy fiatal? Egyik nap öreg volt, mint valami vén püspök, amikor leült az udvar hölgyei közé és utazásairól beszélgetett. Ő tőle hallottam először Buda nevét és valami Mátyás nevü királyét, aki a humanistáknak nagy barátja volt. Akkor igazán nem gondoltam arra, hogy valamikor királyné leszek Budán, amikor az öregpüspök szavait hallgattam. De járt ő minden országban. Pápák, bibornokok, tudósok, királyok, büvészek voltak a barátai. Azt hiszem, hogy egy kicsit maga is értett a büvészethez, mert abban az időben, mikor ő nálunk tartózkodott, az előkelő emberek nem estek semmiféle betegségbe Németalföldön…

– És mikor nem volt öregpüspök, akkor mi volt? – kérdezte Anna hercegnő, aki nem nagyon érdeklődött a tudós öregpüspökök iránt.

– Ha nem volt püspök, akkor fiatal lovag volt. Senki olyan könnyedén nem viselte a vértet, senki ugy nem értett a lándzsaforgatáshoz, a vadászathoz, tánchoz, mulatsághoz, mint Logus Tamás. Mindenkit kivetett a nyeregből, aki szemközt mert vele szállani, minden galambot eltalált, amelyre ijját felemelte és a halászatból soha sem tért vissza zsákmány nélkül. Mikor fiatal lovagként jelent meg a herceglakban: konyhamesterünk már az erdőbe szökött, mert minden ételnek az elkészitését -18- jobban tudta, mint a konyhamester. A lantverők letették a hangszerüket, mert a lantveréshez is jobban értett. Az öreg kereskedők, akik még a herceglaki estéken is valamely sarokban huzódtak, ahol egymásközött flandriai tapétáról, brabanti csipkéről, németalföldi posztóról, vászonról, árbócfáról és heringről vitatkoztak, elhallgattak, amikor Logus Tamás közébük lépett, mert a kereskedők dolgaihoz is jobban értett.

– Hát még? – kérdezte Anna hercegnő egy mesét hallgató gyermek kiváncsiságával. – Neked mit mondott? Veled hogy bánt? Letérdepelt előtted, mint a lovagok szoktak, vagy megáldott, mint a püspökök?

Mária büszkén felelt:

– Nekem megjósolta, hogy királyné leszek, mert arra születtem. Mert ő látta, hogy a csillagokban ez van megírva felőlem, – a csillagokhoz éppen úgy értett, mint a lángoló szemü lovakhoz, amelyeket az én hazámból Nápolyba és Moszkvába visznek a kereskedők.

– És még mit tudott ez a Tamás? – nyügösködött a mesehallgató.

– Tudott mindenféle nyelven, amit ezen a világon beszélnek. Nem volt olyan régi könyv, amelyet nyomban meg ne értett volna. Tudott a madarak, az állatok, a növények nyelvén, mert még a vad sólymok is leszálltak a magasságból a karjára, amikor füttyentett nekik, az állatok megszelídültek, a földhözragadt növények szerettek volna hozzá futamodni. De úgy látszik, az apám nyelvén is tudott, mert Szép Fülöp úr, aki odáig csak nagy bottal sétálgatott a város utcáin, attól az időtől kezdve, hogy Logus Tamás a Herceglakba került: megtanulta a fáklyatáncot, amelyben minden este résztvett, megszerette a bort a nagyasztalnál, kitárta a kezét a zenészek felé, mintha kicserélték volna. Kár, hogy tőlünk Spanyolországba kellett menni Logusnak! Vajjon találok-e ilyen rendkívüli embert Budán?

– Talán Lajos testvérem? – mormolta minden meggyőződés nélkül Anna hercegnő, de Mária nem is -19- felelt, csak sóhajtott messzire, amerről az éj közeledett feketezászlós felhőlovagjaival.

– Hallottad te valaha, hogy mik a humanisták? – kérdezte Mária Annát, mielőtt nyugovóra tértek volna.

– Nos, hát Logus Tamás valódi humanista ember volt.

Anna a takarót az arcára huzta, mert Budán az ő apja idejében nem tanitották, hogy mi az a reneszánsz?

II.
Hogyan házasodnak a királyok?

Az innsbrucki zárdában éppen olyan csendesen mulnak a napok, mint azelőtt. Elmulik az ősz, messzire világitó sárga erdőségeivel a kolostori bástyák környékéről; megérkezik a tél még fénylőbb havaival, a hegyek a távolban oly fenségesen állonganak fehér köpenyegükben, mint a régi királyok. Középkori kegyetlenséggel fuj a szél, az alulra és felülre vezető kürtők, amelyekkel telve van az ilyen régi kolostor, dörmögő férfihangok ijesztgetik az apácákat, pedig nagyon jól tudjuk, hogy csak a kályhafütőlegény motoszkál odakünn a folyosón, amint nagy hasábokban hordja fel a hátán a tüzelőfát a kivülről füthető kályhák részére. Ámde egyszer valódi férfidörmögés is felhangzott a zárda tágas udvarán, karcos, téli, rezes hangok…

– Talán vadászok érkeztek a kolostorba? – lobbant fel Anna hercegnő, akit minden csekélység érdekelt a külvilági életből.

– Nem vadászok jöttek, hanem a te esküvői tanuid, hercegnő, – mondá Trautmannsdorf grófnő, a zárda fejedelemasszonya, amint a gondjaira bizott hercegnőkhöz belépett.

Anna elfehéredett, mint már ilyenkor a leányok szokták. Nem, nem álmodott semmit sem az éjszaka, -20- sem az előttevalón, amely álom tudomására hozta volna neki, hogy életének mily rendkivüli eseménye előtt áll.

Mária hercegnő, aki az ablaknál eddig azzal töltötte az idejét, hogy hártyapapirosra levelet irt császári nagyapjának, most felemelte fejét:

– Hol van a bátyám, Károly vagy Ferdinánd, hogy nem jönnek az üdvözlésemre? – kérdezte elkomolyodott hangon.

A grófnő-fejedelemasszony bókolva fordult a császári unoka felé:

– A főherceg urak közül egyik sem érkezett meg, mert a házasságkötés a királykisasszonnyal az ő távollétükben fog megtörténni. Prokurátor-házasságnak mondják az ilyent, királyok engedhetik meg maguknak.

– De hát melyik bátyám veszi el Annát? – kérdezte türelmetlenül Mária hercegnő. – Ferdinánd vagy Károly?

– A császári őfelsége ugy intézkedett, hogy Ferdinánd legyen Anna királykisasszony férje, miután Károly főherceg urnak eljegyzését a francia király leányával a pápa Őszentsége nem bontotta fel.

– Ferdinánd! – rebegte Anna. – Még soha sem láttam őt, csak a nagyapját!

– Majd megismered őt, hercegnő, a husvétutáni első vasárnapon, amikor a valódi házasságkötés megtörténik Linzben, – felelé a mindentudó grófnő-fejedelemasszony, aki láthatólag örvendezett, hogy e rendkivüli zárdanövendékek, a királyi arák, végre elmennek a kolostorból. Nagy felelősség királykisasszonyokra vigyázni.

– Ferdinánd! – mondta most Mária. – Ő a szelidebbik bátyám, korántsem olyan erőszakos, mint Károly, aki gyermekkorában mindig a Karolingok történetét szerette hallgatni. Ferdinándban kasztiliai vér van, szereti a harangokat hallgatni. Nos és kit küldött Ferdinánd maga helyett követségbe?

– Szolgálatára, hercegnő, – bókolt megint a fejedelemasszony. -21- – Mollenburgi báró Rogendorf Vilmos karján megy az oltár elé a magyar királykisasszony. A báró kiséretében vannak Dietrichstein Zsigmond és Speranzi brixeni prépost.

– Ezek az urak a nagyapám udvarából valók, kérem, fejedelemasszony, adja át nekik üdvözletemet. Remélem, most már Lajos királynak is eszébejut velem házasságra lépni!

– A magyar követeket holnapra várjuk, mert megkéstek a nagy hófuvás miatt, – kegyeskedett a fejedelemasszony. – A két esküvő együtt fog megtartatni a kolostor templomában.

– A magyarok mindig késnek, – csattant fel hirtelen Mária hercegnő.

Anna hercegnő még mindig azon a kolostori széken ült, ahová első meglepetésében letelepedett és mindig csak azt ismételgette magában:

– Ferdinánd! Sohasem láttam életemben. Ó, ha az anyám tudná!

Mária hercegnő fel és alá sietett a boltives teremben, amelynek padlókockáit egytől-egyig ismerte:

– Mért nem indultak előbb a magyarok a jövendőbeli királynéjukért? Mért késlekednek örökös tanácskozásaikkal, még örökösebb mulatságaikkal? Bizonyosan valamely vén embereket küldött a király követségbe, akik azzal kezdik, hogy a szakállukból reám szórják a havat.

Anna csendesen sirdogált a kemény faszékre borulva, mig Mária olyan léptekkel szaladgált a szobában, mint egy haragos görög istennő.

– Csak egyszer Budára kerüljek, majd összekötöm én a sarkukat azoknak a vén embereknek, akiket Ludovicus a nyakamra szokott küldözgetni? Én nem tudok ezekkel a veresbor-képü férfiakkal beszélgetni, akik már régen elfelejtették a vitézséget, a bajvivást, a tornát! Én magamhoz illő fiatal lovagokkal akarok lenni, akik tudnak élni, de tudnak habozás nélkül meghalni is, ha arra kerül a sor. Férfi legyen a férfi, mint gyermekkoromban Logus Tamás, a humanista. -22-

Anna hercegnő könnyei között megszólalt:

– Ugyan hagyjál már fel azzal a Tamással, akit bizonyosan régen agyonvertek valahol.

… Az osztrák urak odalent a kolostor ebédlőjében ezalatt ugyancsak türelmetlenek voltak a magyar urak késlekedése miatt, mert hiszen hosszadalmas tanácskozások előzték meg a prokurácionális házasságkötés dátumának, 1520 december 11-ikének megállapitását. Értesiteni kellett erről az előzetes házasságkötésről a római pápát, akinek a beleegyezése nélkül a fejedelmek házasságot nem köthettek, ha csak elkárhozni nem akartak. Az iródeákok szép hosszu leveleket irnak Zsigmond lengyel királynak, aki távoli országából is mindig érdeklődött a kis Ulászló-fi viselt dolgai iránt. A királyok is érzékeny emberek, éppen ugy megorrolnak, mint a mindennapi emberek, amikor nem értesitik őket a családi eseményekről. Levelet vitt a követ a francia királynak, mert ez a király is az atyafisághoz tartozott azon a réven, hogy XII. Lajos leányát éppen Mária hercegnő testvére, Károly jegyezte el. És a magyar urak még mindig késnek az előzetes házasság ceremóniájától. Talán csak nem történt Magyarországon valami meglepetés a királlyal?

Az osztrák urak ellenben itt voltak és vaddisznópecsenyét ettek, mert Rogendorff báró, aki Ferdinándot helyettesiti az esküvőnél: ezt kedvelte. A vőlegény akarata döntő. Ő körülötte forog az egész ház az esküvő napján. Speranzinak, a brixeni prépostnak, bár nagyon tekintélyes ember volt, csak annyi jogosultsága volt, hogy az első ebédnél elmondja az asztali áldást, amelyet a királyi arák és a kolostor apácái is végighallgattak. Aztán, mielőtt az ételek az asztalra kerültek volna, eltávoztak.

A brixeni prépost megforgatta az ékköves pásztorgyürüt az ujján és ugy kondult fel szava, mint az esztendő utolsó éjszakáján a nagyharangé.

– Mindnyájan tudjuk, hogy milyen nevezetes históriai alkalomból jöttünk össze… Mert ez a házasságkötés -23- nemcsak két birodalom-leány és nemcsak két birodalom-ifju egybekelését jelenti, hanem örök időre dokumentálja a két birodalom, az osztrák és a magyar egyesülését is. A leghatalmasabb császár ur, I. Miksa urunk két unokája, Károly és Ferdinánd mellett harmadik fiául fogadta II. Lajos magyar királyt is, mert a hármas számban rejlik a tökély. Ez a szent házasság, amelynek ebben az ősi kolostorban meg kell történnie, jelenti, hogy Európa veszedelme, a pogány szultán, örökre eltakarodik lófarkos hadaival a horizontról, mert nincsen többé a szultánnak annyi ereje, hogy megbirhasson a házasság által egyesitett két birodalommal. Jelenti ez a szent házasságkötés, hogy a két birodalom-családnak többé nem kell aggódni azon, hogy valaha is magja veszhet, mert ha gyermektelen maradna az egyik frigy, akkor a másik család fiai öröklendik a kettős koronát. Szapolyai uram és a többi elégedetlen magyarok e szent házasság megkötése után hiába reménykednek abban, hogy egyszer csak kihuzhatják a trónust a magyar király alól: nem érnek vele semmit, mert ha el is üldöznék a kevésszámu Jagellókat, – quod Deus avertat, – a fiakban bővelkedő ausztriai házzal találnák magukat szemközt…

A brixeni prépost nagyon okos ember, de ő is csak pap volt; ha letette a garast, nem egykönnyen hagyta abba a beszédet. Kár, hogy a magyar urak, akiknek ez a beszéd szánva volt, valahol az erdőségekben késlekedtek a hófuvásban. Rogendorf báró eddig csak amolyan álvőlegény volt. Amint majd elvégzi a dolgát az oltár előtt: mehet haza a várába, senki se kérdi többet tőle, hogy mi a véleménye a török szultánról, a féktelen magyar Szapolyairól, vagy általában az egész házassági szerződésről.

Csak Anna, a magyar királyleány, zokogott fel a meghatottságtól a prépost szavainak befejeztével.

– Mondd, miért sirtál, mi közöd van neked a szerződésekhez, amelyeket királyok kötnek egymás között? – kérdezte Mária hercegnő, aki fölényesen hallgatta végig a papi orációt. -24-

– Nekem csak megint az jutott eszembe, hogy a leghatalmasabb császárral, Miksával jegyeztek el, Károly hercegnek voltam a menyasszonya, most pedig, végezetül, Rogendorfhoz megyek férjhez, – rebegte Ulászló leánya, aki Budán, a vár ablakából, másformának látta a templomok előtt lejátszódó lakodalmakat.

A hercegnők szobáikba vonultak, mire Rogendorf báró ünnepélyesen bevágta a madárpecsenyékkel, füszerekkel, fácánnal töltött vadkanfőt. Egy ilyen vadkanfő élvezete mellett még a birodalom-szerződésekkel bibelődő prépostnak is el kell felejteni tudományát. A két hercegnő pedig a maga lakosztályában odaállott a toronyablakokhoz és nézték a menyasszonyi ruhába öltözködött országutat, amelyen a magyaroknak kell vala megérkezni.

Délutánra meg is érkeztek a magyarok és egy nagy szürke farkas holttetemét huzták maguk után a hóban. Olyan nagyságu farkas volt ez, amilyent még ezen a vidéken nem láttak. Igaz, hogy a Bakonyból néha feljövögettek a farkasok Ausztria felé, mert nagyon tolakodó állatok, különösen, ha éhesek, de Innsbruckig még nem merészkedtek.

– Egy kis bajunk volt az erdőben őkelmével, – mondá az egyik zuzmarás bajszu, szakállas magyar, amikor a kolostor kapuja előtt a lóról leszállott. – Elhoztuk a fejedelemasszonynak, csináltasson magának bundát belőle.

Hát farkasvadászat miatt késtek a magyarok a királyné esküvőjéről.

– Most már kezdem őket ismerni, – mormogta Mária, amikor a forró lehelletével mindenféle karikákat olvasztott a zuzmarás ablakra. – Egy vadászatra kerülő farkas fontosabb nekik, mint a királyuk.

– Hátha az életüket kellett megmenteni a farkastól? – vetette ellent Anna hercegnő. De Mária csak búsan intett.

A magyar urak ezalatt az ebédlőben összeismerkedtek az osztrákokkal. Könnyen megy az ilyesmi fehér asztal mellett, tartott még a vaddisznóból és töltelékéből. -25-

– Habár ezek a németek még az anyjuknál sem ettek olyan tölteléket, amilyennel nálunk otthon Szalában töltik a kolbászt, meg a hurkát, – mondá a szomszédjának az egyik násznagy-külsejü magyar ur, miután jódarabot lehasitott a vaddisznó-sajtból.

Ez a szabadszáju magyar ur volt láthatólag a küldöttség vezére, bazsarózsaarcu, varjujárta homloku, csüngős őszbajszu és rövidrenyirt szakállu férfiu, akit táncos, kerekded, daliás külsejénél fogva az Uristen is násznagynak teremtett. Nem lehetett utolsó ember, akit a magyar király küld a maga nevében esküvőre: Sárkány Ambrus uram volt ő, a szalai főispán.

A magyar urak, mikor már kellően összebarátkoztak a hosszubajszu Rogendorffal, kupát koccintottak Dietrichsteinnal és a maguk rossznémetségével – félig latinul, – elmondanak valamely vaskos tréfát a brixeni prépostnak, amelynek hallatára nem tudta a tudós pap, hogy haragudjon-e vagy nevessen, – megtörölték a bajuszukat, leverték a szakállukról a morzsákat és összeszedelőzködtek.

– Mielőtt még a vaddisznót megemésztenénk, amelyhez még a magyargyomornak is legalább hat órára van szüksége, ha bőven öntözzük, menjünk bemutatkozni jövendőbeli királynénknak, – inditványozta a násznagy.

A kisérő ijjászokon, vadászokon, alabárdosokon kivül Sárkány uram papokat is hozott magával, sohasem lehet tudni, mily istentelen tartományba verődik az ember.

Itt volt mindjárt Balbi Ferenc uram, a pozsonyi prépost, aki ugyan származására nézve olasz volt, nem nagyon szerette a női társaságot, inkább leveleket irt Rómába, ahonnan a kis magyar király nevelésére küldték, és csintalan dalokat szeretett énekelni fiatal papnövendékekkel. Keletlen kenyér külsejü, furcsán elhizott ember volt őkegyelme, – de a tudományáról nagyon sokat tartottak.

A másik pap, akit Sárkány uram magával hozott, bizonyos erdélyi származásu Corner János esztergomi pap -26- volt, de emellett apostoli és császári jegyző, akinek majd irásba kell foglalni és hitelesiteni a különös esküvő megtörténését. Ez a vikárius Sárkány uram szempontjából inkább használható ember volt, mert a tintával foglalkozó emberek szeretik az egyéb folyadékokat is.

A király vitézei közül itt voltak még Móré László, Batthiány Ferenc és Rétházi Lukács, akiknek a gondjaira volt bizva a királyi pecsét, amellyel majd az esküvői okiratot megerősitik.

– Mindjárt láthatsz igazi magyarokat, – sugta Anna királykisasszony Mária fülébe, amikor a kolostor kőkockás folyosóin a magyar urak sarkantyupengése felhangzott.

Rogendorfnak a bajusza állásán látszott az irigység és bosszuság, amikor a csengő daliákat Mária hercegnőnek kénytelen volt bemutatni, – mindenáron a potrohos olasz papot, mint a legelső magyarembert tologatta előre, hogy emigy is elvegye a kedvét a hercegnőnek a magyaroktól, de Ambrosio Sarkan (Sárkány Ambrus) a latinnyelvü bemutatás után nyomban a magyarok élére állott és harangszó hangon üdvözölte az ifju hercegnőt:

– Magyarország királyának üdvözletét hozzuk. Magyarország királya azt üzeni I-ső Miksa császár unokájának, hogy ne aggodalmaskodjon a tiroli parasztság lázongásai miatt, amelyek itt Innsbruck környékén már abban is megmutatkoztak, hogy a Habsburgok kastélyait is gyujtogatják. Magyarország királya kipróbált őrséget hagy a kolostorban, megvédelmezésére, azonkivül hadakat küld a parasztok megfékezésére, ha Miksa császár nem birna el a félrevezetett pórokkal. Eb ura fakó!

A magyar főispán latinul elmondott szavai után sötétpirossá válott Rogendorf arca, – utóvégre az ő császárát emlegette ez a szittya, aki valahonnan Ázsiából pottyant ide az innsbrucki kolostorba.

– Ti sohasem mondtátok nekem, hogy a környéken lázadozik a paraszt, – szólalt meg most Mária hercegnő -27- és a felügyeletet ellátó grófnő-fejedelemasszony felé forditotta a tekintetét.

– A parasztnak mindig van valami gilisztája. Ha nem a belében, akkor a fejében, – felelt a fejedelemasszony.

– Magyarország királya azt üzeni a hercegnőnek, hogy tártkarokkal várja Budán! – hangzott a főispán csengő hangja.

Most Rogendorf szólott közbe, mintha megunta volna a magyar követ vitézkedését.

– Az én császárom, Miksa cézár rendelkezéséből az elhálási esküvő napja a jövő husvétutáni első vasárnapra van kitüzve, amely után Anna hercegnő átadatik Ferdinánd hercegnek, Mária hercegnő pedig Lajos királynak.

– Még karácsony előtt vagyunk, – rebbent fel Mária.

Miután a kihallgatásnak vége volt, a két hercegnő a megszokott szobájában maradt és a fehér éjben, miután a kályhán át hallgatozó fütő is aludni ment, sok mindenfélét beszéltek a magyar urakról.

– Milyen furcsa ember lehet a magyar király! – rebegte Mária hercegnő, amikor a fejét letette a császári koronával himzett párnákra. – Akinek ilyen követei vannak, akik, mintha egy másik világrészből jönnének: holt farkast hoznak ajándékba a menyasszonynak!…

– Már javában vigadnak odalent az ebédlőben, – felelt a másik ágyból Anna hercegnő, amint az üreges zárdafalnak szoritotta a fülét.

– Milyen bátrak, milyen követelők, milyen önérzetesek! Mint a sólymok! – folytatta Mária. – Mintha nem is a római császár unokájáért jönnének, hanem valami várgrófkisasszonyért. Vajjon Magyarországon mind ilyen bátor emberek az urak?

– Most kezdenek táncolni odalent az ebédlőben, – válaszolt Anna a másik ágyból. – A magyar urak nem szeretik azokat az illedelmes fáklyatáncokat, bókolásokat, hajladozásokat, ahogyan minket tanitottak táncolni. -28- Ők derékon kapják egymást és az a legfőbb igyekezetük, hogy a lábukkal minél nagyobb zajt üssenek. Már hallottam Budán olyan magyar urról is, aki táncközben eltörte a lábát. Azt mondják, a tatároktól tanulták ezt a táncot.

– Láttad a párducbőr-bundáját? – folytatta ábrándozó hangon Mária. – Legalább három párducot meg kellett ölni, hogy ez a bunda kiteljen. Mi, Németalföldön értünk az állatbőrökhöz is, mert azzal is kereskedünk.

– Az én apámnak, Ulászlónak, bizony foltos volt a csizmája, de csak azért, mert nem akart vetélykedni a cifra magyar urakkal. Corvin Mátyás urasága után a magyar urak azt vették a fejükbe, hogy ezentul majd ők parancsolnak a királynak. Az apám nem is bánta, hogy rongyos a csizmája, csak legalább békében hagyják.

Mária hercegnő darabideig a falfelé fordulva hallgatott, mintha erősen gondolkozna valamin. Félálomban szólalt meg:

– Majd másképpen lesz minden husvét első vasárnapja után. Ne félj, Anna, nem lesznek ilyen hányivetiek a magyar urak, ha egyszer én leszek a királynéjuk! Ne félj, Anna, majd én is kiteszem Pesten az ablakba a kesztyümet és a papucsomat, hogy a polgárok vasárnaponként megcsókolhassák, mint a nagyanyám kirakta Kasztiliában.

– Te még nem ismered a magyar urakat, – sóhajtott a másik ágyban Anna. – Az én apámnak csak azért hoztak bort, hogy aztán borosfejjel gorombáskodhassanak vele.

Mária azonban erre már nem is felelt. Álmában ama husvét után következő vasárnap harsonáit hallotta, amelyek az égből hangzottak alá… Reggelre, mikor még az ablakokon nem is kopogtattak a hercegnők madarai, amelyek a kenyérmorzsák kedvéért szivesen eljárogattak vala a kolostor erkélyére: valóban megszólaltak a harsonások, akiket a pompakedvelő magyar -29- urak hoztak magukkal. Lelket kell verni a bortól elázott németekbe, mondogatták a trombitások és teli tüdőből fujták a zárda udvarán.

– Itt van az esküvő napja! – serkent fel álmából Mária hercegnő.

– Vajjon, józanok lesznek-e a magyar urak? – sóhajtotta Ulászló magyar király leánya, Anna, amint kipillantott az ablakon és ott az udvari havat alaposan összetaposva látta, mintha legalább is lovagjátékot rendeztek volna ott az éjszaka a magyarok.

Most már nem sokára készülődni kellett az esküvőre is, mert karcos reggelre megérkezett Lénárt, a wiltaui premontrei apát is lóhátas szerzeteseivel, aki majd az esküvői ceremóniákat elvégzendi.

A hercegnők előzőnapon fürödtek, igy nem sok gondjuk volt a mosakodással. Mária hercegnő egyébként is csak a hazájából való szappanokat kedvelte, amelyek nem voltak feltalálhatók az innsbrucki kolostorban. Csupán kezét fehéritette, amelyet a magyar király követének kezébe kell majd elhelyeznie. Liliom-alaku volt ez a kéz. Milyen jelek voltak tenyerében? Nem lehetett tudni, hiszen a kolostorba tenyérjósokat nem engedtek be.

Mikor kellő fehérségü lett a menyasszony keze, Anna hercegnő rajongva megcsókolta:

– Nincs ennél szebb kéz Magyarországon. Lajos testvérem birja a legszebb kezet országában.

Ezután a ruhásszekrény nyilott fel, amely müveletnél már Trautmannsdorf grófnő, a fejedelemasszony is segédkezett.

Mária hercegnő és Anna hercegnő ruhái külön szekrényekbe voltak elrakva. Miután a fejedelemasszony maga is pompakedvelő volt, előbb a Mária hercegnő vasalt, boltozatig érő szekrényét nyitotta fel azzal a kolostori kulccsal, amelyet a régi zárak mintájára, hol előre, hol hátra kellett forgatni, hogy végre felnyissák a szekrényt. -30-

Voltak ebben a szekrényben felhalmozva türkiz-kék ruhák, amelyek a nyaknál szögletesen voltak kivágva és fekete- és aranyhimzéssel voltak diszitve. Voltak füzöld ruhák, ugyanolyanszinü prémes felöltőkkel. Voltak brokátruhák, magasan álló gallérokkal, hasitott ruhaujjakkal, a vállon ráncokba rakott és lecsomózott szövettekercsekkel. Majd szétálló szoknyák és hermelin felöltők. Zárt alsóruhák, amelyek nyakig érők voltak és hol recézett, vöröses csipkéből készültek, hol meg brokátból. A finom, ráncokba hajtott ingek, keskeny fodrozataikkal ugyancsak a nyakig értek és széles nyakszakaszban végződtek, amely nyakszakaszok ezüsttel és arannyal voltak kihimezve. Voltak négyszögletesen kivágott feketeruhák és bőujju ruhák, amelyek alá ráncbaszedett, galléros patyolating dukált.

– Azt gondolnám, hogy a mai jelképes esküvőhöz feketeruhát vegyen fel a hercegnő, – szólt a fejedelemasszony a ruhásszekrény tartalma felett szemléttartva. – Sajnos, a férfiak nem értenek az ilyen dolgokhoz és Rogendorf elfelejtett magával az öltözködésre nézve utasitást hozni a császári udvartól.

– Olyan ruhát szeretnék felvenni, amelynek hirét elvinnék a magyarok hazájukba, – felelt Mária hercegnő.

– Hát vegyük akkor ezt a bibornokpiros brokátot, amelyet végtől-végig gyöngyök ékesitenek, – inditványozta a fejedelemasszony és a szekrényből kiemelt egy olyan ruhát, amire még Máriának szive is dobogni kezdett.

– Ezt a ruhámat még Löwenben kaptam, kisgyermekkoromban, a derék löweni kereskedőktől, akik már gyermekkoromban gondoskodtak az esküvői ruháimról. Ah, ha még egyszer a Lőwenstein-kastély lakója lehetnék! Ott még nem éreztem árvaságomat, mert a falakról a brabanti hercegek vigyáztak reám, mig a jobbkezemet Margit főhercegasszony, a németalföldi kormányzónő, a balt pedig Beaumont Anna, a nevelőnőm fogta. És a -31- löweni polgárok esküvői ruhával kedveskedtek, – szólt sóhajtó hangon Mária.

– Hát próbáljuk meg akkor a ruhát, – sürgetett a fejedelemasszony.

Mária hercegnőnek olyan termete volt, hogy mindenféle ruha illett reá. Nyulánk és karcsu volt. A bölcs lőweni kereskedők előre kiszámitották, hogy milyen termetü lesz Mária tizenhatesztendős korában.

– Pedig többet álltam gyermekkoromban a könyvszekrény előtt, mint a tükör előtt, – mondá meghatott hangon Mária, amikor a ruhában megnézte magát és némileg enyhült borus lelkiállapota.

Most aztán az esküvői kalap kiválasztására került a sor.

Ebben a korban, – a reneszánszban – a nőinemen lévők éppen ugy kalapban jártak, mint a férfiak, azzal a különbséggel, hogy a kalap alatt fejkötőt is viseltek.

Hát volt bőven kalapja is Mária hercegnőnek. Volt magaskarimáju kalapja, volt lapos kalapja, reneszánszkalapja, aranyhimzésü fekete barettje és mindegyik kalap drága gyöngyökkel volt kirakva. Ékkövekből betük voltak a kalap oldalára varrva, amely betük Mária hercegnőt jelentették.

A menyasszony egy narancssárga, ezüsttel himzett barettot választott ki a sok közül, amelynek nyakfedőjén gyémántokkal kirakott p h t betük fénylenek, a betük alján pedig igazgyöngyök himbálóznak.

Mária sóhajtva forgatta a barettot:

– Ezt is még gyermekkoromban kaptam ajándékba a Löwenstein-kastélyban. Küldi pedig ezt nekem esküvői kalapul, Medici bibornok Rómából, amikor nevelőm, Adorján mester, a löweni egyetem akkori tanárja, jelentette a bibornok urnak, hogy vizsgáimat kitünő eredménnyel letettem. Vajjon, tudják-e a magyar urak, hogy ki az a Medici bibornok, aki az én tanulásomra felügyelt?

Ezután az esküvői ékszereket válogatta össze a zárda fejedelemasszonya abból a vasládikából, amelyet a falból, -32- rejtekhelyből elővont. Nyakbavaló aranyláncok, amelyeken medálionok és gyöngyök himbálóztak, – fülönfüggők, amelyek csodálatos ékkövekkel voltak diszitve – derékravaló aranyövek kerültek elő a ládikából.

– Az ékszereim közül csak azokat veszem magamra a mai napra, amelyeket gazdag nagyapámtól, a császártól kaptam, – mondá Mária, miközben a kincsek között vájkált.

A folyosón eközben már krákogtak, prüszköltek, köhögtek az esküvői követek. Valamelyik hosszadalmasan fujta az orrát, mert bizonyosan szónoklatra készülődött. A fejedelemasszony kiszólott, hogy még várniok kell a szertartással, mert csak most kerül a sor Anna hercegnő öltöztetésére.

II. Ulászló király leányának, Anna hercegnőnek az öltözködése nem vett igénybe annyi időt, mint Máriáé.

A fejedelemasszony kulcsait megzörgette a karikán és odalépett ahhoz a szekrényhez, amelyen a Jagellók nagykalapos cimere ékeskedett, a farkát emelő oroszlánnal, a vadkacsával, a sárkánnyal és a kétcsillagos félholddal. A zár pattant a szekrényen és az ajtók kinyiltak. Itt bizony nem volt annyi választék az esküvői ruhákban, mint a másik szekrényben. A fejedelemasszony nyomban megtalálta azt a türkizkék ruhát, amelyet Anna hercegnőnek az esküvőn viselnie kell. Ezt a ruhát egy Fugger nevü kereskedő hozta Budáról, amikor Innsbruckon átutazott nagy, vasalt szekereivel. Erről a Fuggerről azt tudták, hogy pénzt visz egyik országból a másikba, – de ime ruhát is hozott a menyasszonynak, pedig csuf, szakállas, varázslókülsejü ember volt.

Anna hercegnő nem is nagyon ellenkezett, amikor a Fugger ruháját próbálgatta rajta a fejedelemasszony. Az ékszerek közül egy aranyláncocska került a nyakára. A kalapok közül egy magastetejü Orleans-kalap, némi ékszerrel diszitve.

– Ebben esküdött anyád, Foix Anna, atyáddal! – -33- mondá a fejedelemasszony, amikor a kalapot Anna hercegnő fejére illesztette. – És most menj, leányom, a szomszéd szobába, mert a pozsonyi prépost urnak sürgős beszélnivalója van Magyarország jövendőbeli királynéjával.

Anna hercegnő apácanövendék módjára kezetcsókolt a fejedelemasszonynak, megcsókolta Máriát, jobbról-balról.

– Szeretnék a helyedben, a szomszéd szobában lenni, – sóhajtotta Mária, amikor a karosszékben elhelyezkedett, hogy királyné módjára fogadja a pozsonyi prépostot.

Balbi Jeromos ur, ez a különös férfiu, aki nem hizott egyenletesen testi külsejében, hanem termetének megteltebb részei ugy emelkedtek ki reverendája alól, mint a tengerből a szigetek, – kevés vártatva, látható türelmetlenséggel a szobába lépett, a fejedelemasszony egy fal mellé állitott hegyes székecskén foglalt helyet, ahonnan hegyes tekintettel nézegette a fujó prépostot.

– Legfelségesebb királyném, – kezdte a prépost a kezében lévő irattekercset széjjel teregetve – Habsburgok, Burgundok, Aragóniak, Luxemburgok, Anjouk és Jagellók aranylilioma, fogadd tőlem Magyarország királyának üdvözletét és mélységes hódolatát. Nem megvetendő ez a hódolat még az olyan hölgy lábainál sem, akit Jó Fülöp, Vakmerő Károly, Burgundi Károly és a leghatalmasabb Miksa császár maradékának tisztelünk…

– Az én anyámat Őrült Johannának nevezik Németalföldön és soha sem szabad őt látnom, – szólott közbe a prépost beszédébe Mária hercegnő, hogy a sarokban ülő fejedelemasszony csaknem lefordult ijedtében a székről, de Balbi Jeromos uramnak is darabidőre torkán akadt a szava.

– Nem megvetendő Magyarország királyának hódolata, már csak azért sem, mert ő is dicső ősökre tekinthet vissza. Ősei között vannak Candali angol grófok, aragóniai királyok, navarrai királynék, bretagnei hercegek -34- és francia királyok. Keresztatyja a velencei köztársaság, nevét pedig ama francia királytól nyerte, akit Szent Lajos néven emleget a történelem. Már kétesztendős korában lóraültette őt a nádorispán, hogy Székesfehérvárra vigye, ahol az esztergomi primás Magyarország királyává koronázta. Hároméves korában Csehország és Morvaország királyává koronázta Thurzó püspök ur.

– És mi az igazság abból, hogy frissen leölt sertvések meleg bendőjében nevelték a királyt, hogy életben maradhasson? – hangzott megint Mária szava a karosszékből, hogy a fejedelemasszonynak elakadt a lélekzete, a szónokló prépost pedig másodpercekig kutatott az irattekercsben a textus után.

– Bár árvagyermek Magyarország királya, miután a sors kiszámithatatlan akarata már születésekor elszólitotta mellőle édesanyját, néhány év előtt pedig királyi atyját, II. Ulászlót, – még sincsen magára hagyatva trónusán, – folytatta a pozsonyi prépost és olyan magasra emelte a hangját, hogy Mária hercegnőnek eszébe ne jusson megjegyzést vetni az orációba. – A leghatalmasabb Miksa császár, a mai szent napon esküvő királyném nagyapja fiává fogadta őt. Atyai védőnk X. Leó pápa, aki a rhegiai érseket küldte a király mellé. Másik védelmezőnk Zsigmond lengyel király…

– Felesleges őket bemutatni. Táncoltam velük az eljegyzésemen, – szólalt meg most még váratlanabbul Mária hercegnő.

– Zsigmond király a lengyelországi primást és queseni érseket, valamint Schydtowiecz kancellárt küldte királyunk védelmére, – folytatta még emeltebb hangon a pozsonyi prépost, akinek örömöt okozott, ha minél több előkelőséget sorakoztat fel itt a jövendőbeli királyné előtt. – Gyámjaink se megvetendő emberek. Bakócz Tamás, az esztergomi érsek, berzencei Bornemissza János és György brandenburgi őrgróf a tisztelet és becsülés minden jelvényével fel vannak ruházva…

– Azt hallom, hogy a királyt megtanitották a borivásra, -35- de majd én leszoktatom róla, – felelt Mária hercegnő, felemelkedett junói termetével karosszékéből és még egyszer megnézegetvén magát a tükörben, elindult az ajtó felé, amely fölött márványlap volt a falbaillesztve Miksa császár cimerével és monogramjával.

A pozsonyi prépost és az innsbrucki kolostor fejedelemasszonya nem tehettek egyebet, mint szótlanul követték Magyarország jövendőbeli királynéját.

Ámde a kolostor folyosóján még meg kellett állni, mert ott várakozott a tulipánarculatu szalai főispán, Sárkány Ambrus uram, aki magyar szokás szerint ugyancsak nem akart elmaradni a maga orációjával az olasz származásu pap mögött:

– Királyném! – kezdte a főispán olyan hangon, hogy a csendes zárda álmatag boltozatai belecsendültek. – A poéta elegans et venustus után, amint hazánkban a pozsonyi prépost urat nevezik, hadd szóljak egy szót én is, az egyszerü magyar nemesember, Magyarország királyának nevében, akinek örökhüséget fogadni indul. A mi királyunk, II. Lajos király, a legszentebb és legnemesebb ifju egész Európában, aki valaha koronát viselt a fején. Ékes minden lelkierényességben, ékes eszélyességben, amit a velencei követek is elismertek felőle. Kedélye nem üres, nem sivár, mert a humanista törekvéseknek a legnagyobb pártfogója. A minap is udvarába fogadott VII. Kelemen pápának az ajánlatára egy ifju humanistát, bizonyos Logus Tamást, aki a királyi udvarokba hordja szét a szellem kincseit…

Mária hercegnő, aki idáig megfelelő szigorusággal, tartózkodással és komolysággal hallgatta a főispán szavait, most alig észrevehetőleg megrezzent.

– Logus Tamás, a humanista iró és tudós, Budán van? – kérdezte.

A főispán gyakorlott szónok volt, mert otthon, Szalában, szavaival elég gyakran kellett fejbeverdesnie az elégedetlenkedő nemesurakat, – nem jött ki tehát a flegmájából a hercegnő közbeszólására.

– Sőt más humanisták is megigérték leveleikben -36- Budára való jövetelüket. A mi királyunk azt akarja, hogy budai udvartartása ismét olyan legyen, mint Corvin Mátyás idejében volt, ne pedig olyan, mint atyjáé, II. Ulászlóé, aki nyiratlan hajával, gondozatlan, gubancos szakállával évekig járta kisértetként a budai palota folyosóit és csak akkor mutatkozék alvó szemében némi élénkség, amikor Fortunátus uram téli szánkói a boroshordókkal megállnak vala a palota udvarán. Mi az ujkort éljük. A mi házi humanistánk Piso, – akit, igaz, hogy csak Medgyesinek, vagy Borsódi Jakabnak nevezgetünk otthon, de a humanisták őt maguk között Poeta praeclarissiemus, Orator et Poeta excellens néven emlegetik. A velencei Suriano, valamint Burgio, a pápai nuncius a megmondhatói, hogy miként éljük uj életünket Magyarországon.

Mária hosszukás szemei reáerőszakolt közömbösségükből mindinkább felnyiladoztak, amint a főispán pattogó szavait hallgatta, amely szavak ugy toporzékoltak a latin szavak enyhe tengerében, mint pusztai táncosok vad táncolása.

– Tehát humanisták is vannak Budán? Én erről sohasem hallottam.

– De van lovagkor is, amelytől édesdeden ámulnak a női szivek, – folytatta a szalai főispán jobblábát a bal mögé huzva. – A mi királyunk valóságos király, aki nem akar árnyék-király lenni, amint ezt már Bakócz uramnak meg is mondta tizesztendős korában. Szeret ágaskodó paripákon nyargalni és nagyvadra, szarvasra, vaddisznóra vadászni a budai erdőségekben. Lovagjáték nem mulhatik el nála nélkül. Ijjazásban, lándzsavetésben, kardforgatásban bárkivel felveheti a versenyt országaiban, mert e tudományokban Brandenburgi György a mestere. A tökéletes lovagnak minden kelléke meg van benne. És ha lakomázásra kerül a sor, akkor is helyén van Magyarország királya, mert a mi asztalunkról sohasem hiányzik semmi, ami a bőséges étkezéshez szükséges. Pisztráng, lazac, fácán, osztriga, pávapástétom, -37- füge, datolya, narancs, – malvai, porter és cipruszi bor mindig van bőven asztalunkon.

– Alig várom, hogy Budára menjek, – mondá most hirtelen Mária hercegnő, aki fiatal nők szokása szerint váratlanul olyan éhséget érzett: hogy szinte belesápadt.

– És minden napkeletkor felségeddel álmodik a király! – fejezte be szavait Sárkány Ambrus, mire most már semmi akadálya nem volt annak, hogy a lakodalmasok a kolostor templomába vonuljanak, ahol türelmetlenül várta őket a sekrestyében Lénárd apát, génuai bársonyból való esketési ruhájában. A sekrestyések lóbálták a tömjén-füstölőket és koppantgatták a gyertyákat, amelyek csaknem negyedrésznyire elégtek.

A templom bejárata előtt Mária hercegnő Sárkány Ambrus uram karjába kapaszkodott, mig Anna hercegnő ama hosszubajszát-rágcsáló Rogendorf báró karjához érintette a kezét. A téli napból itt a templom boltozatai alatt mit sem lehetett látni, pedig bizonyosan ragyogott az valahol a keletre eső tiroli hegyek felett a hómezőkön. A toronymagasságu oltárképről még mindig nem távolitotta el a lusta egyházfi a pókhálókat, – régen volt esküvő ebben a templomban – a kolostor lakói pedig inkább a kápolnát használták a mindennapi imádkozáshoz. A szentelt viznek tavalyi kakukfü illata volt. A termetes kőkockák alatt, amerre a menet a főoltár felé közelgett, ugyancsak olyan emberek feküdtek, akik valamikor erre mentek az esküvőjükre.

A premontrei apát a sekrestyében jól meghallotta a templom belsejében közelgő lépteket, mert még ma, besötétedés előtt vissza akart menni Wittauba. Istenhez fohászkodott, hogy a képletes esküvő a hercegkisasszonyokkal minden fennakadás nélkül menjen véghez. (Hiszen majd követi ezt az esküvőt egy másik is, amikor valódi férjükkel kelnek egybe a valódi asszonyok és valódi áhitattól mélyülnek el a lelkek!)

Az osztrákok küldöttségéből kiválott Speranzi prépost és a sekrestye felé vette lépteit, mig Sárkány főispán -38- uram sarkantyus csizmái mögül elmaradt Balbi prépost ur, aki ugyancsak a sekrestye felé sietett. Az ablakokra festett apostolok, szentek, királyok képei az öröklét nyugodalmasságával néztek az elcsoszogó papok után, de nem igy a lakodalmasok, akik e mindentudó papok nélkül nem tudták tovább az esküvői rendet. Hová kell állani a magyar király menyasszonyának és hová Ferdinánd arájának? Utóvégre templomban voltak, még a magyar urak is respektálták ezt a helyet, nem akarták a németeket testi erejük fensőbbségénél fogva az oltár elől elszorongatni. Nem maradt más megoldás hátra, mint amit az erdélyi Corner, az apostoli és császári jegyző javasolt suttogó hangon a magyar és német uraknak. A sorsra kell bizni, hogy a menyasszonyok az oltár mely oldalára kerüljenek. Csendült a levegőbe dobott és jól megpörgetett aranypénz: – Mária hercegnő a szalai főispán ur karján az oltár baloldalára került, mig Anna hercegnő Rogendorffal a jobboldalra. Most már jöhetett a premontrei apát a sekrestyés csengetése után a miseruhába öltözött prépostokkal, hogy a képletes házasságot megáldja…

– Istenem, milyen fáradt vagyok! – rebegett egy hang a kolostor általunk már jól ismert szobájában, amikor a két menyasszonyi ruhába öltözött hercegnő a képletes esküvő után szemközt ült egymással és szokásszerint megbeszélte a mindennapi eseményeket.

– A ruháinkat estvélig nem szabad levetni, mert akkor még jön valami ceremónia, – mondá Anna hercegnő, immár a távollévő Ferdinánd főherceg felesége. – Pedig én télen nagyon korán szeretek lefeküdni, mindjárt ebédután és annak örülök legjobban, ha feljön a Rácvárosból, Budán egy öregasszony, aki a lábomat dörzsölgeti alkonyattal és csodálatos meséket mond el a régi királyokról, akik a palotában laktak.

Mária hercegnő, – az esküvő óta immár II. Lajos, Magyarország királyának felesége felbiggyesztette az ajkait, amelyek amugy is kidudorodtak arcából, mintha ismeretlen csókok számára teremtek volna, – amely -39- csókok olyan lassan közelednek a téli kolostor felé, mint a tavasz felhői.

– Én másképpen képzeltem ezt az egész dolgot, – suttogta, mintha csak magához beszélne. – Az oltárnál lehunytam a szemem ama kipödrött, mézeskalácsarcu uriember oldalán, aki olyan mentét lobogtatott a vállain, mintha egész éjszaka fekete birkákat hajtott volna az országuton. Nem, mondtam magamban, ez nem lehet, hogy én Gazdag Albertnek a maradéka egy ilyen csengő, csilingelő juhásszal esküdjek meg a király helyett. Lecsukott szemmel vártam, hogy hirtelenében ifjonti lépések zendülnek fel a hátam mögött, amilyen hirtelen jön májusban az eső. És lecsukott szemmel elgondoltam, hogy én a brüsszeli Froidmont-palotában születtem, – az igaz, hogy tizenöt esztendő előtt és azóta atyám is meghalt hideglázban, Granadában, – anyám buskomor, – de mégis csak osztrák főhercegnő vagyok, nem mehetek férjhez egy Tatárországból idekerült csikósgazdához… Bizonyosan megérkeznek a csengő lépések, Lajos király ott van valahol elrejtve a sekrestyében és csak tréfát akar velem üzni, vagy pedig kipróbál hüségemről… Egyszerre megjelenik abban az aranyos ministránsruhában, amelyben nagyapám bécsi várában láttam őt az eljegyzésünkkor és elhiv megint táncolni a mord tekintetü vitézek és félelmetes komolyságu papok közül!

De semmi sem történt, csak az oltár tulsó oldalán Rogendorfnak a bajusza ereszkedett mindig lejjebb, mert bizonyosan nagyon korán reggel pederte már azt ki. A mellettem álló számadó-gazda egyik lábáról a másikra nehezedett, mert nagyon szük volt a csizmája. A hátam mögött álló magyar urak nyilván a késlelkedő papokat szidták, mert olyan nyelven beszélgettek, egymásközött, mintha folytonosan káromkodnának. Az egyik azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a bubosbanka, amely madár Afrikából jön. A másik felelte: rózsaszinü seregély vagyok. – Vajjon, általában tudnak-e a magyarok mást, mint káromkodni? -40-

– Én nem tudom, – felelt Ferdinándné – mert az én apám jókedvében és rosszkedvében is azt mondta: Dobzse.

– Hallottam, hogy Dobzse Lászlónak hivták az apósomat Magyarországon. De ha élt volna az öreg király: mégis csak eljött volna az esküvőmre.

– Eljött volna, mert nem hagyta ki az ünnepélyeket, névnapokat és az emlékezetes évfordulókat életében, – felelt meggyőző hangon Anna.

– De nem jött se öreg király, se fiatal király. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy az én kezemet, – amelyet homlokommal együtt a leghatalmasabb császár I. Miksa és Nassaui Engelbert özvegye tartott keresztviz alá, – az én kezemet megfogja egy apátur és egy másik kézbe, egy nyitott tenyérbe helyezi. Felnyitottam boldogtalanul csukott szememet és körülnéztem, mintha álomból serkentem volna. Ugyanaz a paprikaarcu, juhászbundás, tarkabarka magyar állott mellettem, aki miatt szememet lezártam…

– Sárkány főispán ur.

Az oltár tulsó oldaláról Rogendorf báró bajszát harapdálva nézegetett felém.

– Azt hiszem, a szegény bárónak nem sok bajsza maradt.

Amig az asszonnyá lett menyasszonyok régi leányságukból való fülemüle- vagy verébcsiripelő hangjaikon megbeszélték az esküvői ceremónia mindenféle emlékezetes részletét, a kolostorban nagy zajgás keletkezett. A német és a magyar urak bucsuztak egymástól az ebédlőben. Korán reggel valamennyien utra kelnek, miután az erdélyi Corner, apostoli és császári jegyző megirta a jegyzőkönyveket a megtörtént esküvőről.

Trautmannsdorf grófné, az innsbrucki kolostor fejedelemasszonya a hitükben boldogságot nyert mártirok mosolyával lépett be a hercegnők szobájába:

– Felségtek immár lefekhetnek, mint esküdött asszonyok. Ez az első éjszakája egy hosszu, boldog életnek. Álmodjanak szépeket. -41-

Ezután a fejedelemasszony előkereste azt a karikát, amelyen a mindenféle zárakat nyitó különböző kulcsok függtek, – némelyiknek templom-kereszt alakja volt – kinyitotta a szekrényeket, levétette a királynőkkel az esküvői ruhákat és miután azokat kirázta az ablakon át a téli estébe: éppen olyan gondosan helyükre tette őket, mintha a kisasszonyoknak még többször is kellene életükben esküvőre öltözködni.

Azután pedig elővette azt a nagy, ovális kereszthez hasonlatos kulcsot, amelyet a kereszténység őskorából mintáztak a lakatosok, magasra emelte és a folyosóra nyiló ajtót kivülről, kétszeres zárforgatással bezárta a királynőkre. A torony ablakán át félhold mutatkozott, a Jagellók kettős csillagával.

III.
Utazás Magyarországba 1521-ben.

Az innsbrucki zárdának megvolt a maga gólyafészke, mert ezek a szemtelen madarak olyan helyen is tanyát vernek, ahol semmi szükség rájuk. Ezeknek a gólyáknak megérkezte jelentette, hogy itt van a tavasz, közeledik a valódi esküvő napja, bármennyi ceremóniát csináltak idáig a püspökök és az udvarmesterek. Mária és Anna „királynék“ naphosszat elnézegették a gólyapárt a magas fészekben. Egy napon azonban valaki zsarátnokot dobott a gólyafészekbe és az lángra lobbanva elhamvadt, alig lehetett a háztetőt megmenteni.

– Ki tette ezt! Ki volt a gyujtogató? – riadozott a grófné fejedelemasszony.

Az innsbrucki városkapitány kopogtatott a zárda kapuján és kihallgatást kért a fejedelemasszonytól. A városkapitány jelenti, hogy a környékbeli tiroli parasztság megint lázadozik, mint már az elmult esztendőben, jó lesz megkettőztetni az őrséget a kolostor körül. -42-

– Oda van az esküvő, a királyok nem mernek Innsbruckba jönni a parasztok miatt, – kiáltott fel a fejedelemasszony.

Jagelló Anna sirva fakadt és könnyes szemmel nézte az ablakból a távolban emelkedő füstfellegeket, amelyek a lázadó parasztok utját mutatták. Mária ellenben dobbantott lábával:

– Hát már nincs egy férfi Tirolban, aki szemközt merne szállni ezzel a bandával?

– Nincs. Mert az igazi férfiak mind abban a bandában vannak, – felelt a fejedelemasszony.

Valóban nem sokára megérkezett a parancs Bécsből, a császártól, – a fullajtárt, persze, tejben-vajban fürösztötték – hogy Anna királyné készüljön fel, mert május 26-án megtartatik az esküvő Ferdinánddal, még pedig Linzben, ahol barátságosabb a helyzet. Ferdinánd már el is indult Németalföldről, hogy idejében megérkezzen az esküvőre.

– Hát velem mi lesz? Énértem nem mer eljönni Lajos király, akármennyire vágyakozom utána? – rebbent fel Mária.

A fejedelemasszony lelkendezve csillapitotta a felhevült menyasszonyt:

– Felséged még nem ismeri a magyar törvényeket, mert nincs senki, aki erre kioktatná.

– Majd megtanit engem mindenre Logus Tamás, ha Budán leszek.

– Én magam is csak ugy félfüllel hallottam, hogy a magyaroknak van egy törvényük, amely szerint a királynét előbb egy Székesfehérvár nevü városban meg kell koronázni, csak azután lehet a király felesége.

– Székesfehérvár! Hol lehet az abban a Tatárországban?

A császári fullajtárt néhány nap mulva követték Ferdinánd követei, akik ugyanazok voltak, akik a decemberi esküvőn segédkeztek. A nagybajszu Rogendorf báró kedélyesen mondogatta: -43-

– Ugy látszik, ez az esztendő már csupa lakodalmazással telik el.

A barettos, cifrálkodó Dietrichstein Zsigmond nagy, fehér rablószakállát kefélgette:

– No, felség, most valóban eljárjuk Linzben a menyasszony-táncot, – krákogott az öreg lovag, mire Jagelló Anna megint csak sirni kezdett, mint minden olyan leány, aki az esküvője küszöbén nem érzi maga mögött az édesanyját. (Kitől tanulta volna meg, hogyan kell egy fiatalasszonynak viselkedni? Talán a pártában maradt, hervadt fejedelemasszonytól?)

Megjött a brixeni érsek és szerzetes-lovag csapatot hozott magával. Speranzi lovagjai elől futva menekült a lázadó parasztság, mert a csuhás lovagok nem ismerték a tréfát. Ahol elkaptak egy gyujtogató pórt: az már repült is a legelső fára. A szerzetes-lovagok védelme alatt nem érheti bántódás a királynékat Innsbrucktól Linzig való utazásukban.

– Hát az én magyarjaim hol vannak? – kiáltozott Mária, aki végeredményében minden virtusa mellett mégis csak gyenge nő volt és nagyon szégyelte magát, hogy Anna, (aki csak Ulászlónak a leánya) hamarább megy férjhez, mint ő, aki I. Miksa császár unokája.

– Hol vannak a magyarok? Magyarok! – kiáltozott a magyar királyné.

… Az osztrák urak már csendesen, csemcsegve, sugdolózva nevetgéltek egymás között, amikor végre megzörgették a kolostor kapuját egy esős délután és már a kapunyitásnál megállapitották, hogy odakünn magyarok várakoznak.

Valóban ákosházi Sárkány Ambrus uram, II. Lajos király követe érkezett meg a szokásos kiséretével… Csakhogy most a bazsarózsás ur társaságában volt egy feketeruhás öregember is, aki karcsu volt, mint a jegenye, amely haláláig nem enged nyulánkságából és szimatoló horgas orra volt, amely bátorság, erély és ész jelvénye e korszakban. Csak a szemei voltak kicsinyek és azokban mindig gunyolódó, fölényes mosolygás -44- csiklandozott. A jobbkeze mutatóujján nagy zöldköves pecsétgyürü volt, amiről a hozzáértőnek meg lehetett állapitani, hogy vérbeli humanistával van dolga.

A humanista csendes mosollyal közeledett a Sárkány uram kiséretéből kiválva Mária királyné felé, mintha csak arra lett volna kiváncsi, hogy vajjon a királyné felismeri-e? A két karját összefonta mellén, amikor meghajolt és a két sarkát egymáshoz szoritotta.

Mária feldobbant, mint egy meglepett szív:

– Logus! – kiáltott fel. – Valóban ön volna Logus Tamás mester, aki Brüsszelben nevelőm volt?

– Legalázatosabb szolgálatára, felség és II. Lajos magyar király parancsára, ismét felséged szolgálatára vagyok rendelve, – szólt a humanista és felemelve fejét, tanítós komolysággal nézett a királynéra. – Felség sok mindenben megváltozott, mióta a Herceglakot elhagyta. Vajjon megirhatom-e most is pápa Őszentségének felségedről, hogy többet áll könyvespolcai előtt, mint tükre előtt?

– Sajnos, a helybeli kolostor könyvtára sokkal hiányosabb, mint a brüsszeli palotáé volt. A nagy humanista mesterek müveit itt nem találtam. Még csak a Medici könyveit sem, aki miatt nem lehetett római pápa első nevelőm, istrecesti Adorján.

– Pedig megérdemelte volna, mert ő is igazi humanista volt, – felelt Logus és ismételten meghajolt, mint ezt ama királyi udvarokban tanulta, ahol hosszu életében annyi időt eltöltött.

Különös jelenség volt itt az innsbrucki apácakolostor nagy fogadótermében, a szines ablakok mögött fáradt nyilakként hulldogáló esőzés világitásában, a homályba borult boltozatok alatt és az árnyékba merült fali szentképek társaságában ez a dárdaalaku öregember, akinek Mátyáskirályosan borotvált arca, pápa-fehér haja szinte világitani látszottak a félhomályban, mig apró szemei szentjánosbogárként villództak. Nem, sehogy sem illett ő a nagy fogadóterem egyik oldalán még középkorias pompában, páncélosan, vértesen diszelgő -45- osztrák urak társaságába, akik egyenként is ugy tüntek fel, mintha kezükben tartanák azt a császári vaskoronát, amellyel Jagelló Annát megbilincselni szándékoznak. Törhetetlen ez a korona, de viselése gyötrelmesen fárasztó és örökre kiirtja a tavaszi mosolygást az arcokról. – Büvészeti mutatvány volt a humanista alakja a terem másik oldalán felsorakozott magyar urak csoportjának környezetében is, mert a magyar urak ugyanabban a prémes, kaftános, aranytól és ezüsttől csillogó megjelenésükben mutatkoztak a zárdában, mint a régmult decemberben. Ugyancsak ki volt pödörve a bajszuk, tigrisesre vágva a szakálluk, oroszlánosra nyitva a szemük és a gőgösség trónolt arcukon, mintha sarkantyus arkangyalok volnának, akik azért jöttek, hogy boldoggá tegyék a leghatalmasabb I. Miksa császár unokáját, amikor feleségül viszik II. Lajos magyar királyhoz. – Tünemény volt ez az öreg jegenyefa, amint lombjait suttogtatta, halkan, megnyugtatón, panasz és kérkedés nélkül eresztve ki száján a szavakat, amelyek mind oly megfontoltaknak látszottak, mintha őket előzőleg valamely érzékeny mérlegre rakta volna. Diabolikus bársonyruhájában hasonlitott ama Faust nevü tanitóhoz is, akiről a németalföldi udvarban annyit beszéltek a cselédasszonyok és hercegnék. De mégis inkább valamely olyas furcsa égi felhőhöz hasonlitott, amelyet elgondolkoztató alkonyatokon a kolostor ablakából láthatni, amikor már a lement nap idegen országból világit vissza az égboltozatra. Ki tudná, hol jár már a nap. – Ki tudná, hol jár ennek az embernek a gondolata, aki éppen olyan ismerős mindenfelé a világon, mint maga a nap?

Mária egy háta mögött álló karosszékbe ereszkedett és nyulánk kezeivel a szék támlájába kapaszkodott, amely oroszlánkarmokat ábrázolt.

– Azóta sok minden megváltozott, Logus Tamás mester, mióta a brüsszeli palotát nagyatyám parancsára elhagytam, – kezdte Mária ugyancsak ugy halkitva a hangját önkéntelenül, mint a humanista. – Sajnos, -46- ön eltávozott tőlünk, de Petrarca szonettjeit, Boccaccio elbeszéléseit, Erasmust, Vitéz Jánost, akiről én valaha öntől hallottam, nem felejtettem el. Itt a kolostorban találtam egy régi görög könyvet, amelyet örömmel forgattam, mert eszembejutott az ön tanitása, hogy az antik görög nyelv ismerete nélkül csak félember az ember.

– A héber nyelv ismerete nélkül! – szólott most a régi nevelői hangon Logus. – A héber nyelv bevilágit a világ összes tudományaiba. Megvilágitja a spanyol félszigettől messze napkeletig az összes tájakat és a rajtuk élő embereket. Ez a nyelv az összes nyelvek nagyapja. Merre tántoroghat az az ember, aki a nagyapját nem ismeri?

Mária felsóhajtott:

– A héber nyelvet nem ismerem még, de remélem, hogy budai királyné koromban majd találok alapos mesterekre. Mi ujság Budán, Logus mester, beszéljen nekem valamit a királyról, aki ismét csak követséget küldött értem, anélkül, hogy maga jött volna értem?

– A magyar király nem mozdulhat ki az országból, mert nem tudhatja, hogy nem foglalják-e trónusát el mások, amig ő távol van.

– Hát már nem olyan nagy hatalmasság a magyarok királya, mint Corvin Mátyás alatt, akiről ön gyermekkoromban annyit beszélt nekem, akinek Korvináit ugy magasztalta?

A humanista megint összefonta a két karját mellén és oly mélyen hajolt meg, amint a pápai udvarnál szokás:

– Ludovicus Rex Hungariae et Bohemiae már kinőtte azt a kort, amelyet frissen leölt sertések bendőjében testi megerősödése végett töltött, amikor atyja, Ulászló, azért aggódott, hogy trónörökös nélkül marad. Koraszülöttsége nem hagyott nyomot, most már mindenütt emberibőr fedi a király testét, mint bármely más alattvalójáét. Hat nyelven beszél, ami nagyon kedvessé teszi őt minden humanista módra gondolkozó -47- ember előtt. Magyarul, csehül, lengyelül, franciául, olaszul és latinul beszél.

– Nekem azt mondták, hogy a magyar király csak csehül tud, – rebbent fel Mária.

– Ezt a csehek hiresztelik Ulászló fiáról.

– Valóban egy cseh apácától hallottam itt a kolostorban. És németül nem tud a király? Hát hogyan fogok vele beszélhetni?

– Németül is tud, de amint én felségedet ismerem, Magyarországon való tartózkodása alatt megtanul magyarul is, hogy fékentarthassa azokat a köznemeseket is, akik még azt sem tartották érdemesnek, hogy latinul megtanuljanak, amikor a királynéjukkal akarnak beszélni, – felelt a humanista.

– Mennyi furcsa szó van a magyar nyelvben! – kiáltott fel töprengve Mária. – A magyar férfiaknak például minden második szavuk az, hogy: boszorkányos, mig Annától ezt alig hallottam.

– Ne felejtsük el, hogy Anna királyleánynak ama hirneves államférfiu, Borsódi Pisó volt a nevelője, aki éppen olyan humanista, mint jómagam.

– Helyes, megtanulok magyarul, habár még sohasem láttam azt az országot.

– Felséged rövidesen láthatja, mert a linzi Dunán már ott himbálódznak a dereglyék, amelyek felségedet Magyarországba kisérik, hogy ott királyi férjével találkozzon.

Mária ellágyult:

– Köszönöm önnek ezeket a szavakat Logus mester. Valóban nagyon vágyódom már Lajost látni.

A magyar urak féltékenykedve nézegettek a terem sarkából. Még nem látták, hogy Mária kezet nyujtott volna valakinek.

*

Az innsbrucki kolostor konyhája hiába készült fel, hogy az idegenből jött uraságokat huzamosabb ideig vendégül lássa. Csupán egyetlen vaddisznó és szarvas fogyott el, igaz hogy teméntelen apró rák és csiga is, -48- mert esős volt a május. Az urak rövidesen indultak Linz felé, miután a lázadó tiroliak elcsendesedtek a környéken, valamint muladozóban voltak az ezen a vidéken szokásos felhőszakadások is. A nagy utazóbatárokat, amelyeket egydarab fából faragott kerekek vittek, elővonták a királynék számára és egész nap tartott, amig a királynék számára a kocsikat ugy berendezték, hogy pihenhessenek, aludhassanak utközben, ha ugyan jő álom a szemre, amely másnapon az oltár mennyei gyertyáit várja megjelenni.

– Mi már ide többet vissza nem jövünk, – mondta Mária, amikor Annával utoljára bejárta a kolostor kertjét, amelyet négy gömbölyü torony őrzött és a bástya alatt vasalt gerendák és kőfalak közé szorítva futamodott el egy hegyifolyó. Romantikusan szép volt a táj, – csak most jutott eszükbe a királynőknek, hogy ugyan hány esztendeig is nézegették volt a fenyőerdőket a folyó tulsó partján! Csaknem hat esztendeig a bécsi eljegyzés óta. Persze, hogy vittek magukkal ama csodatevő füvekből, amelyeknek nedvével az apácák mindenféle betegséget gyógyitanak.

– Habár nagy különbség van a derékfájdalom és a főfájás között, – mondá hitetlenkedve Mária. – De az ember mégis csak hisz a babonában.

Annál nagyobb zsákot tömött meg a csodatévő füvel Anna.

Még egy utolsó séta a bástyán, ahol annyit üldögéltek gyermekjátékokba, vagy ábrándokba merülve. A kőpadon még ottmaradnak a Jagelló és azt osztrák cimerek a zárdanövendékek emlékezetére.

Az emeleti poros folyosók, amelyek a kolostor lakatlan részét keresztül-kasul szelik: be sokszor látták bujócskázó játékaikat. A padlásról egy kerek lyukon át a templomba lehetett nézni, innen ellenőrizte a fejedelemasszony a vezeklő apácákat.

– Kár, hogy minden elmulik! – sóhajtozott Anna.

– Bár Magyarországon volnék már! – felelt Mária.

… Reggel indultak Linzbe, ahová délután egy és -49- három óra között kellett megérkezniök, mert akkor tartja bevonulását a városba Ferdinánd is.

Az utazás minden nagyobb baj nélkül történt. Mária még szundikált is a kényelmes batárban, annál izgatottabb volt Anna. A szerzetes-lovagok lovagoltak a hintók két oldalán és széles kardjaik bátoritólag zörögtek lovaglásközben. Némelyik lovagnak spanyol lőfegyvere is volt, amellyel ebben az időben még nem mindenki tudott bánni.

Délben a szemhatáron ezüstcsik jelent meg: a Duna, amely látomány azt jelentette, hogy az utasok közelednek Linzhez, amelynek megerősitett falai, tornyai csakhamar fel is tünedeztek. A kapu felett emelkedő toronyból egy nagy fehér zászlót kezdtek lobogtatni: ott már várták a királynőket.

Valóban a városkapujánál állott teljes egyházi diszében a salzburgi kardinális és a tridenti püspök, mint Károly császár megbizottai. Ott volt a császár hitszónoka Burgos András is, valamint Lajos bajor herceg. A gyönyörü urak Anna királynő felé siettek, mig Máriát a három Brandenburgi-testvér: Kázmér, János, György üdvözölték Lajos király nevében. Ott volt Ernő bajor herceg és a püspökök közül Pristinger Bertold, Slatkóniai György, Rauber Kristóf. Nem látott még ilyen fényes gyülekezetet Linz városa.

Különösen a három Brandenburgi-testvér tünt ki délcegségével, a királynak gondja volt rá, hogy legjava vitézeit küldje a felesége elé.

Mikor a megszaporodott menet a piacig ért, itt találkozott egy másik menettel, amely szemközt jött a város másik kapujától. Páncélos, fekete- és fehértollas vitézek voltak, akik pajzsukon F. betüt hordtak. A vitézek csoportjában fehér lovon Ferdinánd, aki most odaugratott az utazóhintóhoz és a nyeregben lehajolva kézcsókkal üdvözölte Annát, arccsókkal testvérét, Máriát.

A polgárság mindenütt vivátot kiáltozott, amerre a menet vonult és az alabárdosoknak a dárda boldogabb -50- felével néhányszor végig kellett huzni a tolongókon, hogy rend legyen.

A menet élén haladó püspökök ekkor a templom felé vették az utjukat és kegyes éneklés közben közeledtek a hüvös csarnokhoz. A füstölők édes füsttel töltötték meg a piacot, a harangok szakadatlanul szóltak és az ügyes harangozó a harangkötélre kapaszkodva kivettette magát a toronyablakon, hogy ő is lásson valamit a piacon történtekből.

Ferdinánd ugyanis leszállott lováról a templom előtt és Anna kocsijához lépett. Arról éppen akkor bontogatták le az innsbrucki zárda pecsétjét a lakatosok, hogy az ajtót ki lehessen nyitni. A kocsiból kilépett Anna és most már többé nem eresztette el kezével Ferdinánd kezét, mert az ő oltalmára volt bizva az apácák után. Ferdinánd kézenfogva vezette be Annát a templomba, ahol már a főoltárnál állott Lang Máté, a salzburgi kardinális és kitárt karral fordult az ajtó felől közeledő ifju pár felé.

Ferdinánd Annával az ajtó mellett lévő sekrestyébe fordult be, ahol leoldozták testéről páncélzatát apródjai. Fehér, himzett galléros, ráncolt és kézelős ing volt a királyon, amelyet bő fekete bársonyruha födött. Hosszuorru, nagy olaj-szemü, fehérarcu, ritkás bajuszkáju, keskenyarcu fiatalember volt Ferdinánd, akin az volt a legfeltünőbb, hogy husos, vastag ajkait mindig nyitva tartotta, mintha mondani akarna valamit. Ezek a husos, nyitott ajkak királyi jelentőségüek voltak, – egy nagy családot jelentettek, amely Európa trónusai közül már hármat birt. Fekete, hosszu haja kerekre volt vágva Ferdinándnak és az simára volt lekefélve.

Ugyancsak ekkor adták fel Annára is a menyasszonyi ruhát, amely bőujjas brokátból volt, kivágott nyakkal, hogy a nyakon elférhessen a gyémántos nyaklánc, amelyről igazgyöngyökkel kirakott kereszt csüngött alá. Anna tekintete merevnek, megkövültnek, de nagyon elhatározottnak látszott a meghatottságtól. Structollas, igazgyöngyökkel, mogyorónyi ékkövekkel diszitett -51- fekete barettot tett a fejére, amelynek oldalt lecsüngője volt gyöngyök számára.

Szép volt az ifju pár, még a kritikus Mária is meg volt elégedve a bátyjával, valamint a sógornőjével.

– Maradjatok mindig ilyen szépek, – rebegte Mária és most már nem érzett irigységet a szivében, mert hirtelen felmelegedett a templomi áhitatban.

– Csókolj meg, Mária, – mondá Anna, mielőtt az oltárhoz indult volna.

Ferdinánd hosszukás, hegyes ujjaival alig érintve Anna kezét: megindult menyasszonyával az oltár felé. 1521 május 26-át irták a papok és deákok az e napon kelt okiratok alá.

*

Mária a hercegi várban töltötte az éjszakát és egész éjjel nem hunyta le a szemét a nász-zene miatt, amelyet fuvós-zenekarok szolgáltattak az udvaron. Ferdinánd és Anna korán nyugovóra tért, a várban lábujjhegyen járt mindenki, csak a muzsikusok nem csitultak.

Az erkély, ahonnan Mária a holdat nézte, egy sötét kis kertre nyilott, ahol látszólag nem volt emberi lény. De Mária egyszerre mégis csak ugy érezte, hogy lépteket hall a kertben. Egy nagy árnyék borongott végig a kerti uton…

– Logus mester! – szólalt meg hirtelen Mária, felismervén a virrasztót. – Találd el, hogy min gondolkozom?

– Ó, ha még azt sem tudnám, valóban nem érdemelném meg a doktori kalapot, – felelt a humanista. – Nagy a gondolatnak a világa, mert az övé a menny és a föld, ámde a felséged gondolatai egyetlen helyhez vannak megkötve, mint a delejtü az északi sarkhoz. Felséged északi sarkja a magyar király.

Mária felállott és kihajolt az erkélyen a kertbe.

… Nem kell ezt illetlenségnek venni a jövendő magyar királyné részéről, mert abban a korban élünk, amikor virágoznak az egyéniségek. A reneszánszot -52- mindenki ugy magyarázza, ahogyan akarja, – a tudósok egyenrangunak számitanak a királyokkal.

– Beszéljen Logus mester a királyról, az éj hosszu és aludni nem tudok. A maga szavain át ugy fogom érezni, mintha a király látogatott volna el hozzám az éjszaka!

A humanista keresztbefonta a két karját mellén és hátát egy faderéknak vetette. Körülötte a hercegi kertben nemesitett orgonák voltak, amelyek most nyillottak és nappal olyan sötétkék szinüek voltak, mint az áhitat. A humanista szavait reptükkel kisérték az éji lepkék és a denevérek, amelyek néha keresztül suhantak a fák sötétjében és távol a Dunán valahol egy vizimalom kelepelt.

– A király senkinek sincs terhére, mert már gyermekkorától fogva ugy nevelték, hogy senkire sem számíthat sem tanácsban, sem egyéb támogatásban. Ha ő tanácsot kérne valakitől: az bizonyára nem volna a várva-várt jótanács. De azért a király mindenkihez szeretetreméltó, bőkezü, kedves, emberséges, jóindulatu. Csodás lelkületü ifjunak mondja őt mindenki, aki megismerte. Angyali jóságát, kimondhatatlan kegyességét, mindenki iránt való jóindulatát és bőkezüségét elismerték vala a velencei követek is, pedig Ortio Lorenza és Guidoto Vince ugyancsak megnézik az embereket.

– Tehát vallásos a király? – rebbent az erkélyen Mária.

– A király születésénél fogva áhitatos, kegyes, jósággal teljes, sohasem lobban haragra, de nem is bosszuálló, mindenkor megbocsát és az őt ért csapásokon keveset töprenkedik. És a király szent szerelemmel van eltelve felséged iránt, inkább ma házasodnék, mint holnap.

– Ó, hogy félek, hogy nem lehetek hozzá elég méltó, mert én nem tudom elfelejteni, hogy az „utolsó lovagnak“, I-ső Miksa császárnak vagyok az unokája, ugyanezért néha a gőg üt tanyát szivemben. -53-

– Gőgösek csak tudományaink folytán lehetünk, felség!

– Hallom, hogy a király, mint férfi is megállja a helyét?

– Felség, én a tudományoknak vagyok a doktora, nem pedig a vadászatoknak, lovagjátékoknak és párbajoknak. Hallom, hogy a király a budai erdőségekben naphosszant szokott vadászni szarvasra, vaddisznóra. Ezt a mulatságot Magyarországon nem csak nemesnek, de hasznosnak is mondják, mert hoz a konyhára. Én akkor szeretem a királyt, amikor a könyvtárban borong Mátyás király könyvei között, vagy pedig a követek tanácsában üldögél és olyan okos feleleteket ád, hogy a követek elragadtatással irnak róla a maguk hazájába.

– És valóban csak tizenötesztendős volna a király?

– Egy esztendővel fiatalabb felségednél! – felelt a humanista. – De immár következik az a szürkülő óra, amelyben az utazók, vadászok, katonák utra kelnek a maguk tennivalói után, amely órában nincs mit keresni a kutató szellemnek a földi látványosságok között, mert a buvárkodáshoz az éj órái a legalkalmasabbak. Pihenjen le felséged is, mert a Dunapartról immár idáig hallatszik a naszádosokat ébresztő tülökhang. Felségednek ma kell indulni Magyarországba.

– Végre! Magyarországba! – kiáltott fel Mária. – Végre mindent a saját szemeimmel láthatok, amiről idáig csak hallani voltam kénytelen.

A humanista az arcára huzta a kámzsáját; mosolygott vagy sirt? ki tudná azt megmondani!

Mária indulása mise utánra volt kitüzve, amikor előállott a nagy batár, amely a Dunapartra volt őt szállitandó. A lovagok gyalogszerrel követték a hintót és a sajkák, naszádok csakhamar feltünedeztek a Duna sikján. Egy állatbőrökkel fedett dereglye, amely valamennyinél nagyobb volt, himbálódzott a part mellett. Ezen a dereglyén kell Máriának helyet foglalni a szolgálóleányával, akit még az innsbrucki kolostorból hozott magával. Mária rálépett a deszkákra, amelyek a partról -54- a dereglyébe vezettek és a deszkák inogni kezdtek alatta. De nem rendült meg, nem kiáltott segélyért, mert eszébe jutott éjjeli fogadalma, hogy mindenben hasonlatos akar lenni Lajos királyhoz; nem támaszkodik senkire.

És valóban baj nélkül jutott el egyedül is a dereglyébe.

Most ismét felhangzott a tülökhang és a lovagok beszállottak a különböző sajkákba, csónakokba, amelyek Mária dereglyéjét ugy vették körül, mint a holdat a csillagok. A linzi tornyokban megkondultak a harangok és mindaddig kongtak, amig a csónakok eltüntek a kanyaruló Dunán. Mária a dereglye sátorába huzódva arra gondolt, hogy ime el sem bucsuzhatott sem bátyjától, sem Annától, mert azok a fogadóteremben nem jelentek meg. Egy uj élet kezdődik Ferdinánddal és Annával a linzi várkastélyban, amely élethez neki semmi köze, – meg kell találni a maga életutjait. És még csak tizenhatesztendős volt!

A naszádosok jól dolgoztak a lefelé folyó Dunán, mert még nem állott be a sötétség, amikor a Duna mentén feltünedeztek a bécsi tornyok. A parton a császár kocsijai és paripái várták a vizi utasokat, az éjszakára mindenkire vetett ágy les a bécsi Burgban.

A parton egy hosszulábu, kajla fullajtár is feltünt azzal, hogy teli torokból orditani kezdett a közelgő csónakok felé:

– Sárkány uram! Sárkány Ambrus uram!

Ez csak egy magyar lehetett, aki a legünnepélyesebb ceremóniánál igy viselkedett.

A szalai főispán a dereglye orrához állott és bosszusan felelt:

– Itt vagyok. Talán a ház ég, hogy igy orditasz?

– Hireket hozok Magyarországból, – kiáltott a maga fontosságának tudatában a kajla legény, – amely hireket csak Sárkány uramnak mondhatok el.

– Hát várj, amig partra érek.

De biz a legény nem tudott várni, mert a kikötés nagyon lassan ment, azért teli torokból megint csak -55- orditani kezdett, hogy azt tán a Duna tulsó partján is meghallották:

– Budáról jövök, onnan azt izenik, hogy tessék sietni a kisasszonykával, ne tessék minden városban stációzni, lakodalmazni.

– Majd adok én neked mindjárt, – fogadkozott a főispán.

– Meg azt is izenik, hogy Bakócz Tamás uram, az esztergomi biboros az utolsókat rugdossa, már csak ezért is otthon legyen kegyelmed.

– Öregember az érsek, ugy sem segithetek rajta.

– De izennek még egyebet is, – üvöltött a fullajtár eltorzult arccal. – Azt izenik, hogy Szulejman Piri basa elindult Nándorfejérvár felé és fogadalmat tett, hogy nem nyugszik addig, amig a várat el nem foglalja.

– Hát az meg a Tomori baja, – dörmögött a szalai főispán. – Én nem mehetek most törököt apritani, amikor Magyarország királynéját kell az országba kisérnem.

De a sajkákon lévő magyar urak, akik nagyon jól megértették volt a legény szavait, hirtelen úgy elszomorodtak, mintha valamennyinek elindult volna az orra vére.

No, ez a házasság is jól kezdődik. Nándorfejérvár, az ország védő karja, veszedelemben… Senki se kérdezte, hogy miféle vacsorával várják őket a bécsi Burgban, megkapták már a magukét.

Mária ugyan nem értette, hogy miről beszélnek egymás között a magyar urak, de ösztönösen megérezte, hogy valami olyan hiradás érkezett, amely őt is közelebbről érdekelné, ha az urak érdemesnek tartanák azt vele közölni. Alig várta, hogy partraszálljon és találkozzon a humanistával, aki rendes szokása szerint valamely nagy könyv búvárlatába volt elmerülve.

– A Burgban majd szeretnék beszélni Logus mesterrel!

– Parancsára, felség.

Miksa császár nem tartózkodott Bécsben, fontosabb -56- ügyei voltak a birodalmában, mint a jövendőbeli magyar királyné fogadása. „Furcsa ember a nagyapám, gondolta magában Mária, éppen akkor nem találom meg, amikor legjobban szükségem volna rá.“ De a jól berendezett császári várban fennakadás nélkül folyt a vendéglátás, sőt már itt akadtak frájjok is, akik Mária szolgálatára lettek volna, de Mária csak a humanistát várta a maga lakosztályában.

A délceg öregember a szokásos ceremóniával megjelent:

– Mi ütött már megint a magyarokba, hogy ismét sugni-bugni kezdenek egymásközött, mintha megbánták volna, hogy idáig kisértek? Ha nem kellek királynénak: most mondják meg, ne pedig Magyarországon. Itt a nagyapám házában biztonságban vagyok előlük, de nem tudom, mi történik, amikor átléptem velük a határt.

A humanista ama ragyogó mosolyával végighallgatta a Mária szavait, amely mosolyon nem tudott változtatni semmi sem, mert hiszen örökös könyvek el nem múló tartalmából volt merítve ez a bölcs mosoly.

– Az olyan bizonyos, mint ahogy itt állok, hogy felségedből Magyarország királynéja lesz, mert erre kötelezik a magyarokat azok a különféle szerződések, amelyeket Miksa császárral kötöttek és tanuképpen más királyokkal is aláírattak. Nem merik a magyarok megszegni ezeket a szerződéseket, habár elég kiszámíthatatlan emberek egyébként.

– Hát akkor mi bajuk van? – türelmetlenkedett Mária. – Belenyugodtam abba, hogy az esküvőmet elhalasszák, mit tudom én milyen okokból. A német császár unokája lenyelte ezt a gorombaságot a mosdattan magyaroktól, mert szereti Lajos királyt.

A humanista megint csak mosolygott:

– Felségednek nem is kellene törődni azokkal a dolgokkal, amelyek a magyarok begyét nyomják. Haldoklik Esztergomban egy vén pap, aki még javaerejében -57- volt: nagy hatalom volt Magyarországon. Bizonyos Bakócz Tamásnak hívták és ravasz volt, okos volt, furfangos volt, nagy ember az országban és a magyarok most meg vannak ijedve, hogy mit csinálnak a tizenötesztendős királlyal, ha ez a nagyon okos ember nem lesz a király mellett. Tud károgni más varjú is, de nem úgy, mint ez az öreg varjú tudott.

– No, most már látom, Logus mester, hogy maga nem nagyon szerette a bibornokot.

– Ő sem szerette azokat, akik Rómából jöttek Magyarországba. Mindig attól félt, hogy valami olyan új műveltséget hoznak magukkal, amelynek ő nem tudója. Pedig nem kellett neki félni, mert erdődi Bakócz Tamás mindenütt megállta volna a maga helyét. De van itt valami más dolog is, amely miatt a magyarok lehorgasztják a fejüket, hogy nem ízlik nekik a bécsi udvar vacsorája, sem a fáklyatánc, sem a zene. Annak a Nándorfejérvárnak a dolga bántja őket.

– Hát nem marad a királynak több vára? Az én nagyapámnak legalább száz vára van az országaiban.

A humanista csak mosolygott:

– A magyarokról megint csak azt mondhatom felségednek, hogy furcsa emberek, akiket nem lehet hasonlítani semmiféle nációhoz. Nemcsak az érinti őket fájdalmasan, hogy ha egy várukat elveszítik, de egy tenyérnyi föld, amely elsikkad országukból, úgy kihozza őket a sodrukból, hogy a falnak mennek a fejükkel. Nem akarják elhinni, hogy azon a helyen, ahol a földjük feküdt: nem támad azért lyuk, mert ott más király uralkodik. A vár is vár marad, akár török, akár magyar ver tanyát benne, csak denevérek ne költözködjenek oda.

– Nán-dor-fe-jér-vár! – tagolta az idegen szót Mária, mintha meg akarná azt tanulni, hogy élete végéig ne felejtse el.

– Nándorfejérvár! Latinul Nandor-Alba, – folytatta a humanista. – A közhit azt tartja róla, hogy kulcsa Magyarországnak a végvidék felől, mégis a magyarok -58- tunyaságból nem küldenek oda rendes hadakat, hanem mindenféle csavargó népséggel védelmeztetik a várat, a hadak mezítláb és páncél nélkül harcolnak, gyülevész társaság, amely akkor menekül el az egyik várból a másikba, ha rossz fát tett a tűzre, az élete nagy részét csavargással tölti a végvidéken, mig utolsó állomására: Nándorfejérvárra megérkezik. Innen már aligha megy tovább élve. Igaz, hogy bátran tud meghalni.

– Nem láthatnék egy ilyen vitézt? – rebbent fel Mária, akinek kigyulladt az arca, amikor férfias virtusokról hallott.

– A nándorfejérvári vitézek nem járnak leánykérőbe, hanem úgy martalóc-módra rabolják a nőket lóhátról. Az én véleményem szerint nem nagy kár esik a világon, ha az egész várat felégetik e sisera-haddal, mondá a humanista és megint csak megmutatkozott az arcán az a bölcs mosolygás, amelyet a tartalmas könyvekből merített.

Mária töprengve járt fel és alá szobájában:

– Nem ismerem ezeket az embereket és mégis sajnálom őket. Nem is tudom, hogy mit érzek azóta, mióta ezt a különös magyar szót megtanultam.

A humanista vidáman integetett:

– Nem kell olyan komolyan venni a dolgot, még ha Nándorfejérvárral együtt elpusztul egész Magyarország is. A magyarok legfeljebb visszamennek régi hazájukba, oda a Volga mellé, ahol a mesemondásaik szerint egy másik Nagy Magyarország van, amelyet a tatárok bejövetele előtt IV-ik Béla király kiküldöttei, a szerzetesek, láttak is, bennejártak…

– Ázsiában legyek királyné? – kiáltott fel tréfás meglepetéssel Mária.

– Mindegy az, hogy Ázsia vagy Magyarország! – felelte a humanista.

Mária megjegyezte magában, hogy Logus mester mindennap másképpen beszél, mint ez a reneszánszkorban szokás volt a művelt emberek részéről, akik örömüket -59- lelték szellemük csillogtatásában. Egy vérbeli humanista éppen olyan könnyen védelmezte meg Luther Mártont, vagy Magyarországot, mint elítélhette. Minden kérdésnek két oldala volt, – a legszebb cselekedeteket lehetett a legotrombább színben feltüntetni.

Mária bucsúzott a humanistától, miután tudomására adta, hogy az éjszaka imádkozni fog Lajos királyért és Magyarországért.

*

Reggelre a császár gályái állottak elő a Dunán. Ezek kissé másforma alkotmányok voltak, mint a linci sajkák, a félmeztelen naszádosok helyett takaros hajósnép sürgött-forgott I. Miksa gályáin, amelyek immár vitorlát is bontottak, hogy a Duna felett kószáló szelet hatalmukba kerítsék.

Mária nem hozott magával mást ez utazására se, mint az innsbrucki kolostor szolgálóleányát, holott a bécsi vár frájjai nagyon ajánlkoztak, hogy elkisérik Máriát ama különös országba.

– Nem lehet, Lajos király bizonyára gondoskodott udvari dámákról, – tért ki Mária az ajánlkozások elől.

– Szegény Lajos, – dörmögte a szalai főispán, – annak most a végvárakon jár az esze, nem pedig a királyné frájjain.

A császár cifra gályái között volt egy magyar naszád is, amelyet Lajos király Máriáért Bécsig előre küldött. A naszád két oldalán tiz-tiz evezős foglalt helyet. Az árbócon a háromszínü zászló lengett és a hajlított vitorla-rúd a naszád egyik végétől a másikig ért. A hajó csigaalaku végénél hosszu rúddal állott a kormányos, aki mindig a víz mélységét mérte és a hajó két végén cifra házikók álltak az uraságok részére. A házikókon ablak-alaku rések, amelyeken át a táj szépségeiben lehetett gyönyörködni. Mária, természetesen, a magyar naszádon foglalt helyet és házikójából alig várta a magyar határ megjelenését.

Az utasnak azonban van egy állandó kisérője, -60- amely elől semmerre nem bújhat el. Ez a kisérő pedig az időjárás, amely nem tesz kivételt se királynőkkel, se koldusokkal. Mire a kettős-hegyen épült Hainburg várost elérték volna: kapja magát a felhő és eltakarja a hegytetőn büszkélkedő kastélyt, el a hegy oldalán futamodó bástyatornyokkal cifrázott falat, de még a várkapu ásítását is eltakarta a sötétség. A hegyeknek csupán árnyékuk látszott és a Dunán elindult a szélvihar és az esős zivatar.

Jó volt ekkor a magyar király huszevezős naszádja, még ha egyébként nem is volt olyan cifra, mint a császár gályája. Mária behúzódott a szolgálóleányával a hajófaron lévő házikóba és azt próbálgatta kisütni, hogy ez az erőszakos szélvihar vajjon nem Magyarország felől fúj-e?

Sárkány Ambrus, a szalai főispán a viharban is a megszokott bazsarózsás arccal álldogált a hajó orránál a vízmélységet mérő hajós mellett. A férfiak hozzá vannak szokva különb viharokhoz.

– Most érünk a magyar határra! – kiáltotta be a főispán a királyné házikójába, mire Mária a szakadó esőben kijött a háztető alól, mert vérében volt, hogyan kell királynőnek viselkedni.

A magyar határon mintha kettős-fejü nagybástya zárta volna el a Dunát, amelyet a folyónak meg kellett kerülni. Sasoknak és határvédő vitézeknek volt teremtve ez a kettős sziklafal, amelynek gránitköpenyege redőzve omlott a Dunába. Alant, a sziklalábnál fellobogózott vártorony emelkedett, amelynek egyik ablakából fehér füstpöffenet reppent ki piros lánggal megvilágitottan, majd hegyeket rázkódtató durranás hallatszott.

Huszonnégy ágyúlövés hangzott el a váracsból, bizonyára keményen megizzadtak a dévényi vár katonái, amig a hegyről ideáig vontatták az ágyúkat.

És a zivatar függönyén át álomkép gyanánt vonult el a hegytetőkre öreg fatörzs gyökér-karmaival kapaszkodó dévényi vár is. A hegy kopasz, hogy ellenfél el ne rejtőzhessen erdőjében. A bástya szilárd, mint a -61- másvilág. A várkapitány pedig bizonyára ugy unatkozik, mint azok a várkapitányok szoktak, akiknek nincsen dolguk ellenséggel.

– Most már otthon vagyunk! – kiáltozott a hajó orráról a szalai főispán és kitátotta a száját, hogy igyon a hazai esőből.

Ó, Magyarország, Szűz Mária országa! Szép voltál te minden időkben azoknak a sziveknek, akik benned hittek. Akik mindig csak azt mondták szemük végső lezárulásáig, hogy Magyarországon a legjobb a viz, mert itt átváltozik még a felhő is, amely idegen tájakról vándorol ide, itt megédesedik a forrás, a Duna, amely abból az ősvilágból maradott itten, amikor a magyarok még Ázsiában voltak. Ó, Magyarország, ahonnan a folyók nem szeretnek elmenni, (az egy, hütelen Poprád kivételével) mert idegenben nem éreznék jól magukat, – Tisza, Dráva, Száva, Hernád, Körös, Szamos, Zagyva, Ipoly, Vág, Maros mind itt születik és itt is hal meg, mint jó magyarokhoz illik… Ó, Magyarország, kinek könnyeitől még egy Tisza folyót alkothatna a Teremtő: vajjon érezted-e szived dobbanásában azt a sorsfordulatot, amely abban a percben történt életedben, amikor Mária hajója a husz evezőssel átsiklott a magyar határon?

Az eső muladozott, a felhő szakadozott, Sárkány Ambrus uram megint csak bekopogtatott Mária házikójába.

– Mindjárt Presburchban leszünk. A magyarok ugyan Pozsonynak mondják ezt a városukat, de a lakosság bizony csak olyan sült német, mint Ausztriában.

A hegyek alatt valóban megmutatkozott egy soktornyu város. Mária legelőször is a város tornyait számlálta meg. A számos bástyatorony között három templomtorony mutatkozott, a hegyen pedig erős vár, amely legszebb volt mindama várak között, amelyeket Mária életében látott.

– Kié ez a vár? Kié? – kérdezte gyermekmódjára tapsolva kezeivel. -62-

– A magyar királyé, de benne Bornemissza uram a parancsnok, – felelte a szalai főispán.

– Mért nem a király?

– Mert a királynak szebb vára van Budán.

– Én itt szeretnék lakni!

– Lesz még módjában, felség, – felelt a szalai főispán és bizony nem gondolta ebben a percben, hogy milyen igazat mondott.

Mária alig várta, hogy a naszád kikössön, már indulni akart, hogy a várost megnézze, amelyet nagyobbnak itélt Innsbrucknál és Linznél.

De még valami ceremónián kellett átesni. A kikötőben hirnök várta a hajót.

– Itt van Zápolya uram Trencsénből és hódolatát akarja bemutatni a királynénak!

– Tyű, – kiáltott fel Sárkány Ambrus uram. – Ez már nagy dolog, hogy a vicekirály beadja a derekát!

– Ki az a vicekirály? – fitymálódott Mária.

– Több vára van, mint a királynak.

– Jegyezze meg magának főispán uram, – szólott most Mária olyan hangon, amilyent még nem hallottak tőle a magyarok – hogy én Európa leggazdagabb családjából származom. Az én családomé Alsó- és Felső-Ausztria, Stiria, Karintia, Görz, Krajna, Tirol, Trident és Burgundia. Németalföld és Spanyolország gyarmataival, valamint a Baleárok. Nápoly, Szicilia, Szardinia ugyancsak a miénk. Ez talán együttvéve ér annyit, mint az erdélyi vajdaság.

– A Baleárok messzire vannak, de Zápolyának itt vannak a várai a felső vidéken, egészen a lengyel határig. Hát csak legyünk vele jóban.

A hajó kikötött és a parton leugrott lováról egy vitéz, aki ott gyalogos katonái között várakozott. Szép szál ember volt, huszonöt-harminc esztendő között. Sisakja alól kivillogott medve-tekintete, kicsüngött bozontos, barna szakálla. Talpig páncélban volt, de nem is aranyozott vagy ezüstözött páncélban, csak olyanban, -63- amilyenben akkoriban a magyar nemesek öltözködni szoktak.

Mária felé közeledve, kihuzta fejét a sisakból. Válligérő haj övezte cigányosan barna arcát. Határozottan, szinte büvölettel nézett a királynéra, mintha egyetlen tekintetével felejthetetlenné akarná magát tenni. Valóban megjegyezni való külsejü férfiu volt, bár semmi disz, pompa, feltünőség nem volt rajta, mintha csak a katonai táborból jött volna.

– Magyarország leggazdagabb és legfösvényebb embere, még magától is sajnálja a ruházkodást, – suttogta Sárkány Ambrus Mária háta mögött.

Szapolyai uram (akit köznyelven Zápolyának hívtak, mintha ezzel a tótosan hangzó névvel is éreztetni akarták volna vele, szláv származását) Mária elé lépett és éppen csak annyira hajtotta meg a fejét, amennyire egy fiatal férfi egy fiatal nőnek szokta. Miksa császár unokája bosszusan az ajkába harapott. Ez volt az első sérelem, amely Magyarországon érte. Dacos indulat ébredt fel benne, hogy megbosszulja a tiszteletlenséget, amelyhez a ceremóniás bécsi udvarban dehogy is volt hozzászokva.

Szapolyai latin nyelven üdvözölte a királynét:

– Kerestem magamnak az alkalmat, hogy legelsőnek üdvözölhessem a magyarok jövendőbeli királynéját az ország területén, miután tudomásom szerint az országtanács nem engedi meg a királynak, hogy Budáról elmozduljon.

– Tudom, – felelt egykedvüséget szinlelve Mária. – Nándorfejérvár bajban van, a királynak azon kell fáradoznia, hogy a nevezetes végvárat, – Magyarország karját, megmentse Szulejman Piri basa ostroma elől. Azt reméltem, hogy az erdélyi vajda, akinek vitézségéről és hadai nagyszámáról már annyit hallottam nagyatyám udvarában is: maga, az erdélyi vajda Nándorfejérvár védelmében van.

Szapolyai sötét arca még sötétebb lett a királyné szavára, de csakhamar enyhült ez a sötétség, hogy helyet -64- adjon valamely enyhe, udvarlásos, rebegő mosolynak, amellyel a férfiak azokat a nőket szokták nézni, akik első szempillantásra megtetszenek nekik.

– Királyné, – szólt most enyelgő hangon az erdélyi vajda – ha nem mondta volna meg senki, én most megmondom, hogy Tomori, Nándorfejérvár védője olyan ember, hogy más vezért nem tür maga mellett. Az erdélyi vajda pedig nem lehet közlegény Tomori mellett.

– Inkább essen el Nándorfejérvár?

– Inkább essen el Nándorfejérvár!

A tisztelkedés alatt Szapolyai egy percre sem kapcsolta ki szemét Mária királyné szeméből. Ismerni akarta első látásra ezt a hölgyet, mint akár valami lovat, ágyut, vagy hadnagyot. Mária változatlan arccal türte alattvalójának fürkészését. Mozdulatlanság ült arcára, mint egy innsbrucki apácához illik, nem árult el többé semmi földi indulatot az első harag után.

Szapolyai uramat a hajóhidig Sárkány Ambrus kisérte el.

– Becses kis portéka. Nem érdemli meg az Árnyék-király, – dörmögte a vajda.

– De a Festett-király még kevésbbé! – morgott vissza a szalai főispán, mivel Szapolyait a háta mögött „Festett-királynak“ is csúfolták.

A parton ujabb vendég jelentkezett, aki tisztelkedni akart, mielőtt a királyné Magyarország földjére tenné a lábát.

Bornemissza János uram, a király egyik nevelője és a pozsonyi vár kapitánya simogatta lobogó nagy, fehér szakállát a parton. Régi királyi butor volt az öreg, már Mátyás király korában is ifju levente volt a budai udvarnál, a Jagellók átvették őt együtt a palotával.

– Az erdélyi vajdát még csak respektáltam, – mondá az öreg bosszankodva Sárkány Ambrusnak – mert nem akarok ujjat huzni ezzel az emberrel, aki -65- minden gyalázatosságra képes. De most már valóban a királyné elé kell jutnom, mert én hozom a király üzenetét.

Sárkány főispán uram a fületövét vakargatta:

– Ebből baj lesz… A király megharagszik mindnyájunkra, ha megtudja, hogy az ő követét, éppen az erdélyi vajda miatt megváratták.

– Nem kell félni, – bizonykodott Bornemissza uram. – A királyt ugy nevelték, hogy nem tud ártani egy légynek sem.

Mária nagy érdeklődéssel figyelte a hajóhidon közelgő, magyaros diszruhába öltözött, kipödrött bajszu, kemény válltartásu és még keményebb dereku öregembert. Valahogy ugy érezte, hogy ez a bölcsen, nyugodalmasan közelgő férfiu az igazi, vérbeli képviselője annak a nemzetnek, amelynek ezentul királynéja lesz. Ez a tempós, akkurátos öreg ugy közelgett, mint valami ritka látomány, akit álmában szokott látni az ember, akinek megjelenését ugy magyarázzák az álomfejtők, hogy álombeli tanácsaikat meg kell hallgatni és meg kell tartani, mert a jó sorsnak a választott emberei ők… Akik mindig segedelmet hoznak magukkal.

A szalai főispán előrejött.

– Bornemisszát fogom bemutatni, akivel sok dolga lesz felségednek, mert ő az első ember a budai várban. Még az időjárást is ő szabja meg Budán, mint mondani szokták Magyarországon.

– No, majd a szemeközé nézünk az időcsinálónak, – gondolta magában Mária. – Szivesen látom a várkapitány urat, bár nem tudom még csak le sem ültetni ebben a házikóban.

– Ó, az öreg nem olyan ördögtől megszállott ember, mint az erdélyi vajda, felséged előbbeni látogatója. Bornemissza János, bár öregember, a világért sem ülne le királya vagy királynéja jelenlétében, mert ő még Corvin Mátyás idejében tanulta az emberi illedelmet. -66-

Hát jött a hajóhidon a nagyszakállu öreg, mintha az ötszázesztendős Magyarország közelegne vele hagyományaival és legendáival, rátartiságával és sorstól szenvedett megaláztatásaival, elszántságával és öreges aggodalmasságával: – egy sok mindent látott öregember ballagott végig a hajóhidon, aki éppen ugy el van készülve a jóra, mint a rosszra, nem igen csodálkozik már semmin sem ebben az életben. De hiuság még volt benne, mint a legtöbb öregemberben, mert a multidőt nagyobbra tartotta a jelenidőnél. Igy tehát igen felderült az arca, amikor Mária női ösztönösségénél fogva néhány lépéssel elébe ment a hajó szurkos deszkáin óvatosan lépegető öregnek.

– Bornemissza bátyám, be örülök, hogy láthatom! – kiáltott fel a jövendőbeli királyné, mintha egyetlen szavával végig az egész életre megnyerni akarná magának a szívós öreget.

– Nem nagyon érdemlem meg én, felség, hogy valaki is örüljön nekem, mert én már csak olyan vagyok, mint az őszi szél, amelynek szárnyán a hópelyhek szoktak elindulni, – feleli nagycsendesen Bornemissza.

– Én szeretem az őszt, mert a nagyapám nevelt fel.

– Minden tiszteletünk a leghatalmasabb Miksa császáré, de mi régi magyarok azt szeretnénk, hogy felséged elfelejtené elmult gyermekkorát, az idegen földön töltött éveket, minden idegenszerüségeket és idegen emléket, amikor ennek a szegény Magyarországnak a földjére teszi a lábát. A Jagellók immár jó magyarok lettek. Azt reméljük a magyar nemzet nevében, hogy felséged különb magyar asszony lesz minden magyar asszonynál, – mondá az öregember olyan hangon, mintha a bibliából olvasna.

– Nem csalatkoznak bennem a magyarok, – válaszolta Mária.

(Honnan volt ebben a tizenhatesztendős leányban a leleményesség, bátorság, önbizalom, amellyel mindenféle férfiuval a maga nyelvén beszélni tudott? Talán -67- éppen azért volt benne annyi bátorság, mint más nőkben nem szokás, mert az innsbrucki apácazárdában nem volt alkalma megismerkedni se a férfiak erkölcseivel, se hibáival. Felelt szíve szerint, igazsága szerint, mint az iskolai vizsgán adják meg a feleletet, anélkül, hogy annak hatékonyságát előre kiszámítaná magában a növendék.)

– Most pedig átadva II. Lajos, Magyarország és Csehország királyának legkegyelmesebb üzenetét felséged számára, – folytatta az öregember, hirtelen kihuzva magát, mintha nyársat nyelt volna az ünnepélyességtől. – Király Őfelsége tárt karokkal és áhitatos szívvel várja felségedet Budán. Jött volna ő maga is a királyné elébe, de az ország ügyei ugy alakultak, hogy a király őfelségének mulhatatlanul Budán kellett tartózkodni.

– Tudom. Nándorfejérvár!

– Igen, Nándorfejérvárt meg kell menteni, evégből a király reggeltől reggelig leveleket ír a külországokba. Követségeket meneszt és követségeket fogad. Nehéz dolog most Magyarországon királynak lenni.

– Majd én megkönnyitem a helyzetét, mellette leszek éjjel-nappal, amint Budára értem.

– Ámde ez sem lehetséges, amig felségedet Székesfehérvárott magyar királynénak meg nem koronázták vala, mert törvényeinket áthágni még a királynénak sem lehet. Felséged a fejérvári koronázásig nem a budai királyi palotában lakik, hanem Budán egy másik házban, amelyet Lajos király már meg is vásárolt felséged számára a Keresztelő Szent János-utcában! – szólott Bornemissza olyan határozott hangon, mintha ettől a naptól kezdve nem csak II. Lajos királynak, de Máriának is nevelőapja volna.

– Hm, – mormogta Mária elgondolkozva. – És ki tiltja meg nekem, hogy a budai királyi palotában lakhassam?

– A magyar törvények. A magyar Rendek. Az országgyülés, amelyet a nemesség bármikor összehivathat -68- a Rákosmezejére. A magyar országgyülés a legnagyobb hatalom a világon. Felette áll a királynak.

Mária lesütötte a szemét, mert nem akarta, hogy feltámadó érzelmeit valamiképpen észrevegye az öregember.

Bornemissza, miután befejezte hivatalos szavait, hirtelen urambátyámos nyájaskodással folytatta:

– Most pedig van szerencsém meghívni felségedet arra az ebédre, amelyet Fischer Mihály, a pozsonyi bíró rendez felséged tiszteletére. Lesz tizenhárom font tehénhus, öt kappan, egy nyul, sok alma, zsemlye és bor.

Mária megint lesütötte a szemét, mert nem akarta, hogy a hajózás ideje alatt tartó éhezését Bornemissza észrevegye.

– A pozsonyi bírónak köszönjük a meghívást, valamikor tán meg is szolgáljuk őkegyelmének a nyájasságát. Most még egy kérdést akarok feltenni Bornemissza uram. Ér annyit a magyar forint, mint a rajnai forint?

– Igen, – felelte a királyi követ. – A zsidóknak van a számításukra nézve valamely külön táblázatuk. 2100 magyar forint, amelyet felséged utazására költöttünk: 2625 rajnai forintot kaptunk Fuggertől.

Ezután már valóban nem volt egyéb teendője Máriának, hogy elfogadja a pozsonyi bíró ebédjét, aki, ime, fontokban és számokban közölte vele előre, hogy mit főzetett ebédre. Máriának kedvenc eledele volt a tehénhus tormával.

*

A pozsonyi bíró ebédjén ott voltak mindazok, akik Máriát Magyarországra kisérték: a három Brandenburgi, Logus Tamás és más uraságok is, tehát a pedáns bíró által előre jegyzékbe foglalt ételek és italok az utolsó cseppig elfogytak. Csodálkoztak is a pozsonyi urak Mária étvágyán, – fontszámra fogyasztotta a tehénhust. -69-

– Még növőben van, azért van jóétvágya, – oldotta meg a kérdést a bíró.

Az urak közül csak Sárkány Ambrus szalai főispán hiányzott, aki előresietett nagyszarvasi kastélyába, ahol Mária az éjszakát volt töltendő. Vacsoráról kellett gondoskodni.

A megállapodás az volt, hogy Mária lóháton utazik tovább, hogy a Dunán kivül lásson egyebet is Magyarországból. A bőséges ebéd után Mária nagyon örült, hogy nyeregbe ülhetett, mert a kolostorban is mindig az elhizástól féltették, azért lovagoltatták elég sűrűn, ami ugyan apácáknál nem szokásos. Lovaglásközben Mária módját ejtette, hogy a humanista kerüljön melléje a maga szürkéjével.

– Beszéljen nekem valamit Logus mester ama Szapolyairól, aki ma reggel a hajóra tolakodott.

– Nem igen kell annak tolakodni, mert mindenütt szivesen látják őt ebben a koldus országban. A legnagyobb rabló, aki nem válogatós a pénzszerzésben. Ott veszi el, ahol találja. Lopó, csaló, hamispénzverő. De nagyon gazdag őkelme, tehát senki se mer vele kikötni. Más országban régen kerékbetörték volna, – felelte egykedvüen a humanista.

– A király, a primás?…

– A király gyermek, a primás haldoklik, felségednek kellene rendet csinálni Szapolyaival is, ha érezne magában annyit erőt. Különösen azóta lett nagy pártja Szapolyai uramnak a nemesség között, amióta a lázadó pórokat karóba huzatta, Dózsa Györgyöt tüzesvassal megkoronáztatta. Hitvány ember, király szeretne lenni, pedig csak bocskorosnak született.

– Kemény katonának látszik…

– Az sokkal könnyebb dolog, mint a könyvekkel harcolni. Magyarországon mindenki kemény katona, aki még nem merült el teljesen a részegeskedésben, mint például nádorispán uram maga is, aki reggeltől estig és estétől reggelig részeg. Sajnos, a nemességnek nagy része követi nádorispán uram példáját, – felségednek -70- fogalma sem lehet arról, mekkora ivóedényekből hajtogatják magukba a bort az emberek Magyarországon.

A három Brandenburgi, aki Mária mögött lovagolt: jól megjegyezte magának a humanista szavait. Sohasem lehet tudni, hogy mikor van szükség az ilyesmire.

De már ott is voltak a nagyszarvasi kastélynál, amely inkább valamely megerősített várhoz hasonlított, a parasztok lázadása óta ilyen volt minden urilak Magyarországon. Falak és tornyok és a tornyokban idegennyelvü katonaság, amely nem értette az idevalósi nyelvet.

– Halat főzettem vacsorára, – ujságolta Sárkány Ambrus uram – mert a holnapi, pénteki napra való tekintetből bőségesen elláttak hallal a halászaim. Szereti felséged a halat?

Mária kegyesen mosolygott a bazsarózsás arculatu uriemberre, a kolostori életmód után valóban nagyszerüek voltak azok a változatos ételek, amelyekkel Magyarországon traktálták. Jól esett ez a különös vendégszeretet, amelyről addig fogalma sem lehetett…

Ó, Magyarország, amelyet valaha földi Kánaánnak mondanak: számtalan hibádat, gyengeségedet, tévedésedet tudod felejteni egyetlen mosolyoddal! Ó, Magyarország, mily drágalátos tudsz te lenni, amikor nyájaskodva fogadod az idegent és néki házadat, asztalodat, barátságodat felajánlod! Ó, Magyarország, van-e még föld, ahol nagyobb szeretettel fogadnák a vendéget, mint a te hajlékaidban, – van-e még ország, ahol szivesebben vennék elő vendégük kedvéért az emberek mindazt, amit maguktól megvontak? Ó, Magyarország, tudnak-e még másfelé is ugy lelkendezni, rajongani, boldogoskodni, dédelgetni, simogatni ugy, mint benned, mikor vendégszerető kedvedben vagy…

Mielőtt vacsorához ült volna a társaság, egy mezítlábas, zarándokbotu és kardos szerzetes jelentkezett a várkastélyban. Nyakig poros, bozontos volt, de a hangja harsogott: -71-

– Én most Nándorfejérvár alá megyek. Felszólítok minden magyart, hogy kövessen a veszélyben lévő Nándorfejérvár alá!

– Üsse kő Nándorfejérvárt, mikor olyan szépséges ifju királynéja van a magyarnak, amilyen már régen nem volt, – felelt széles jókedvében Sárkány uram. – Majd elvégzi ott nélkülünk is Tomori uram. Ülj az asztal végére páter és vigyázz halaknak a szálkáira.

Hiába ellenkezett a szerzetes, Sárkány uram lenyomta őt az asztalhoz.

Hát azt meg kell adni, hogy remek vacsora volt. A halászlét a Duna különböző halaiból már akkor is kitünően tudták főzni Magyarországon. A márnák, sügérek, pontyok, kecsegék jóformán csak arra szolgáltak, hogy a lének ízt adjanak, mert az igazi halpecsenye abból a vizából tellett ki, amely a Fekete-tengerből tévedt fel Komáromig és itt a halászok kifogták őkelmét.

Mária el volt ragadtatva a feketetengeri vizától, ilyent még nem evett életében.

Csak a pap nyugtalankodott ott az asztalvégen:

– Hát senki se jön velem Nándorba? – fakgatta a szomszédait.

A házigazda végül egy nagy kupa bort állított elébe, azzal a kikötéssel, hogy addig ne merje kinyitni a száját, amíg egy csepp van az edényben. Mária ekkor látta színről-színre azokat a borosedényeket, amelyekből Magyarországon isznak. Meg kell adni, a hirek nem tulozták az edények nagyságát.

Mária kissé elbágyadt a hatalmas vacsorától, az egésznapi utazástól, mintegy ködfátyolon át látta, hogy a bortól felhevült urak a szarvasaggancsos ebédlőből kivetik a Nándorfejérvárra toborzó zarándokot.

– Már ejtőzni se lehet nyugodtan! – mondta egy bosszus hang.

… Mária elgondolkozva vonult lakosztályába, darabideig nézegette a magas ablakából a messzi Dunában -72- rengő csillagokat, (mintha erre az éjszakára a földre szállott volna az égboltozat) aztán hirtelen elszunnyadt a közeli csalitból hangzó fülemilekoncert mellett. Álmában az anyját látta, ama Őrült Johannát, aki felemelt kézzel tiltólag intett felé. Az álom kapujából akkor lépett vissza, amikor a kastély eresze alatt ezernyi veréb megszólalt, mert bár kőfalakkal, tornyokkal volt kerítve a kastély, tetőzete mégis csak nádból volt. Kelet felé világosodott az ég és szél lengette meg a fák szoknyáit. A messzi Dunáról hajótülök hangzott… Mária megrezzent erre a tülökhangra, pedig még nem tudta, hogy ez a hajó az, amely éppen érte jött.

De már délelőtt tisztelegtek az urak, amint mámorukból kitisztulkodva, kipödörve, kimosakodva felvonultak Mária előtt.

– Felség, a király akarata értelmében a mai napon Komáromból Esztergomba kell mennünk, ahol felséged özvegy Perényi Imréné vendége leend. Dorottya nagyasszony már várja felségedet, – mondá Sárkány uram és csak igen gyönge reggelivel, – amely tejből, tojásból, vajból, mézből, friss gyümölcsből állott – merészelte megkinálni Máriát, mert ebédre Dorottya asszonynál lesznek, ami nem tréfa dolog. (Ettől az özvegyasszonytól mindenki félt az országban.)

Máriának még csak ideje sem volt megnézni a cik-cak alakban épült komáromi várat, amely a Dunára volt építve, amikor az evezősök megint csak rákezdték a maguk monoton dalát és a naszád repült Máriával és kiséretével.

*

Az özvegy nádorispánné, akit az egész országban csak Dorottya néven emlegettek: hatalmas asszonyság volt. Típusa ama régi magyar nagyasszonyoknak, akik akkoriban teremtek Magyarországon, amikor a férfiaknak a török elleni hadakozások miatt mind huzamosabb ideig távol kellett lenni otthonuktól, így tehát az összes gondok az asszonyok nyakába szakadtak. -73-

Dorottyának nagy háza volt Esztergomban, a Perényi-palota messzi vidékről magábafogadta a nemes kisasszonyokat, akik itt a nagyasszony felügyele alatt hasznos nevelésben részesültek. Fonytak, varrtak, himeztek, járatosságra tettek szert minden házimunkába. Olyik kisasszony, még ha nem tartozott is szorosan az atyafisághoz, évekig volt a nagyasszony vendége és a Perényi-házból ment férjhez, miután megvarrta a staffirungját. Boldog lehetett az a magyar férfi, aki a Perényiné kisasszonyai közül kaphatott feleséget.

Most is huszonnégy kisasszony volt a háznál a Thurzó-, Batthiány-, Enyingi Török-, Pekri-, Gyulai-, vingárti Horváth-, Nádasdy-, Erdődy-, Amadé-, Révai-, Istvánffi-családokból, akik éppen egy oltárterítő himzésével voltak elfoglalva, amelyet az esztergomi főesperességnek szántak. Mária már látott ilyesmit az innsbrucki kolostorban, azért egyszerre otthon érezte magát a Perényi-házban. A leányok hetenkint felváltva vezették a nagyasszony konyháját, Dorottyának tehát az volt az első szava, miután házában a királynét kétoldalt megcsókolta az arcán, hogy ezen a héten kik a konyhai sorosok. Pekri Kata és Batthiány Julia jelentkeztek.

– Nem bánom, – mondta a nagyasszony – de vigyázzatok a csörgőfánkra, mert hátrakötöm a sarkatokat. Ne hozzatok szégyent a fejemre.

A nagyasszony végigvezette Máriát a házában, megmutatta neki a mindennap frissen felsurolt, kőporral fehérített szobákat, a mindenféle nőiruhákkal telirakott vasalt szekrényeket, a komótok fiókjainak tartalmát az asztalnemüekkel, sőt még az ágy alatt vonuló fiókokat is kihuzogatta, hogy dicsekedjen az ágynemüjével.

– Egyszerüen élnek Prinijné házában, de van a vendégnek hová lehajtani a fejét, van miben megtörölni a száját…

Ó, te régi boldog Magyarország, amikor a női ambiciók, álmok, remények, boldogságok, mind megtalálták a helyüket a ház körül! Ki láthatta már közülünk azokat a százesztendős ruhákat, amelyeket kegyelettel -74- őriztek a női szekrényekben és tartósságuknál fogva bármikor ujat lehetett belőlük varrni? Ki láthatta, hogy milyenek voltak a régi padlások, ahová még a kisértet sem merte betenni a lábát az ottani nagy rend miatt? És a régi Magyarország dus kamráiba ki nyithatott be közülünk, amely kamarák mindig ugy voltak felszerelve, mintha inséges esztendők következnének? A baromfiudvarok gazdagságáról, a veteményeskertek terjedelmességéről és változatosságáról, (ahol tán még a madárijesztőnek is jódolga volt) a pince bőségéről és a vermek kincseiről ma már csak régi könyvekben olvashatunk. Ó, Magyarország, ha lelked telve volt sebesülésekkel és sötét árnyakkal is: testedet mindig tudtad táplálni, hogy legalább az éhség ördöge kiméljen meg az ezernyi ördög közül.

Mária most látott tőről való nagyasszonyt először életében és ezért nem győzött eleget csodálkozni Perényiné fáradhatatlanságán, gondoskodásán, erélyességén, amint szakadatlanul tett-vett a házában. Bocsánatot kért a felséges vendégtől, hogy darabidőre ottfelejti őt a kisasszonyok között, de bizony utána kell nézni a konyhának, mert hiszen a leányok nem tudhatnak még mindent a konyha müvészetéből. Persze, nem csak a konyhát járta be Perényiné, hanem az egész házat, amely egy órára se nélkülözhette őt. Milyen üresség marad egy ilyen asszony után, ha egyszer az Uristen elszólítani találja!

A kisasszonyok egynémelyike tudott latinul, mert nem volt ez abban az időben olyan nagy ritkaság. Ezen a nyelven beszélt Mária:

– Irigylem tőletek a Dominátokat, bezzeg az innsbrucki fejedelemasszonynak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy engem a háztartási dolgokban kioktasson. Mit fogok én csinálni Budán, amikor majd nyakamba szakadnak a háztartás gondjai?

– Elmegyünk mi segíteni a magyar királynénak! – kiáltotta fel Thurzó kisasszony és a többi előkelő -75- hölgy is nyomban ajánlkozott, hogy elmegy Budára segíteni Mária háztartásában.

– Csak egy baj van, hogy én nem vagyok olyan gazdag, mint a nádorné, akinek bizonyosan sok jó magyar forintot tesz ki a jövedelme. Az én évi jövedelmem, amelyet nekem apósom, Ulászló, biztosított, nem tesz ki többet huszonötezer magyar forintnál. És ha meg van még valahol az a kétszázezer forint, amelyet a nagyapám adott jegyajándékul. Hát ebből én nem tarthatnék el ilyen háznépet.

Amint ez már fiatal leányoknál szokás, mert hiszen korban valamennyien a tizenhatodik év körül mozogtak, lett erre nagy fogadkozás, hogy nincs nekik semmi igényességük, megélnek ők verébmorzsákon is, csak a királyné mellett maradhassanak.

Perényiné megérkezése vetett véget a jelenetnek.

– A király majd kijelöli a királyné udvarhölgyeit, mert ez az ő dolga, ti pedig befejezitek az oltárterítőt, mert Oláh Miklós uram már amugy is duzzog érte. Nem szeretek ujjathuzni a papokkal. A királyné pedig nem panaszkodhatik az ő szegénységére, mert ugy tudom, hogy már csak a kelengyéje is olyan, hogy azzal nem vetekedhetik semmiféle magyar nőé. Brüsszeli csipke, brabanti selyem, flandriai posztó… amilyent mi Magyarországon sohasem látunk.

– A kelengyéshajóm elment előre Budára. Vajjon nem éri baj utközben? – kérdezte Mária.

Perényiné önérzetesen felelt:

– Az ország ugyan nagyon szegény, de a királyné holmijára még se váshatik senkinek a foga, ha csak annak a rabló Zápolyának nem, aki előtt semmi sem szent.

Mária ezekből a szavakból megérthette, hogy ennél a háznál Szapolyai uramat szidni szokás. Nem is hozakodott elő a pozsonyi találkozással.

*

-76-

Megint csak másnap reggel volt indulóban a naszád, amely Máriát most már végleg Budára viendi, Sárkány uram nem volt barátja a gyors utazásnak. Meg aztán nem is igen lehet olyan könnyen elmenni egy ilyen kedves magyar uriházból. Perényiné örökös ellenség volna.

Csókakalapos, csuklyás, láthatatlan arculatu evezősök vitték most a naszádot, szélgyorsasággal lefelé a Dunán, török hadifoglyok voltak ezek, akikkel Tomori uram kedveskedett Máriának. A pilisi hegyek árnyalakjai borongtak a folyam zöld tükörében, messzire visszhangzott a víz felett járkáló szél a sűrű erdőségekben, egy erdővágásnál Mária őzikéket látott átalfutamodni és a Dunának olyan kanyarodása támadt a hegyek lábánál, mintha örökre eltévesztette volna utját az ősfolyam. A parton vizivár emelkedett, bástyáin görögdinnye-fejü vitézek nézegették naphosszat a Dunát.

Sárkány uram tréfálkozó kedvében volt:

– Ha a magyarok megharagusznak a királyukra: idecsukják.

Mária a fogát szívta:

– Remélhetőleg, ez nem fog velünk megtörténni.

Ezután nem is nézegette Mária többé a tájat, behuzódott a hajóházikóba és mélyen elgondolkozott azokon a dolgokon, amelyek vele az utóbbi napokban történtek.

Tizenhétéves volt, sok csodálkoznivalót látott még az életen. -77-

I.
Mátyás király tróntermében

– Felség, – jelentette alkonyodással Sárkány Ambrus – az unalmas víziutazásnak vége felé járunk, felséged birtokához, Óbudához közelgünk, kegyeskedjen megtekinteni a birtokát.

– Az apósom jóember volt! Bizonyára ő kisért volna el utazásomban, ha életben volna, – felelt Mária, mire a pirosarcu szalai főispán lekonyította a fejét, azt hitte magáról, hogy ő a legjobb királyné kisérő.

Óbuda kerített város volt, bástyákkal, tornyokkal, kikötővel, amelyben a királyi naszádok horgonyoztak. Elég gazdagnak látszott a város, mert minden háznak volt tetője, alig jelentette egy-két kormos kémény az itten szokásos tűzvészek emlékét.

– Na, végre látni fogom Lajost! – gondolta magában elmerengve Mária, amint a naszád halkan közelgett a kikötő felé.

A parton valóban paripák és urak látszottak, akik a víz felé siettek, amikor a naszádot megpillantották.

Sárkány uram a szeméhez emelte tenyerét:

– Ahá, itt vannak a király bizalmasai, Máté László, Batthyány Ferenc, Rétházi Lukács.

– Hát a király? – kiáltotta szívdobogva Mária.

– Azt bizony nem látom semerre. -78-

– Már megint nem jött értem, – csattant fel Mária.

– Türelem, felség, – esdekelt Sárkány uram. – Talán külföldi követeket kell fogadni a palotában, vagy pedig uzsorásokkal kell megbeszélni az ügyeket. Mit tudhassuk mi, hogy mennyi dolga van egy királynak?

Takaros vitézek voltak a király követei, meglátszott rajtuk, hogy mindig jótársaságban mozogtak, nem pedig a vad tábori életben. Először Sárkány uram beszélt velük, amint a naszádról partra ugrott, a hajósok pedig tolni kezdték a hidat, amelyen majd a királyné a birtokára lép. A hidon Sárkány uram tért vissza:

– Ugy-e megmondtam, felség, hogy a királynak Fortunátus Imrével van ügye? Az ezüstnemüeket ki kell váltani Bakócz Tamás uramtól, – ha ugyan még életben van a primás.

– A kelengyéshajóm megérkezett-e? – kiáltott fel Mária, akinek szívét egyszerre szörnyü aggodalom lepte meg a holmija miatt. Hiszen, ha Budán az a divat, hogy az ezüstnemüeket zálogba teszik: ugyanez megtörténhetik az ő kelengyéjével is.

Sárkány uram nem tudott felelni, de nem is volt már erre idő, mert a várakozó magyar urak gyors léptekkel a hajóra siettek és hódolatukat fejezték ki. Elragadtatásukon meglátszott, hogy mindnyájan gyönyörünek látják Máriát.

A parton hintó állott, amelyen Mária helyet foglalt és lovagjaitól kisérve elindult uj otthona, Buda felé. Hat tornyot olvasott meg a városban, amelyeken kereszt is volt, a többi tornyokon nem volt kereszt. Mutatkoztak emeletes házak, amelyek különböző szeszélyek szerint hol hátat fordítottak egymásnak, hol meg összeölelkeztek. Itt-ott bozontos fák voltak láthatók, amelyek néhol ligetté sűrűsödtek. Az utcákon a rossz kövezet miatt nagyokat ugrottak a hintó kerekei. Azonkivül meglehetős szemét is mutatkozott az utcákon, amely itt-ott dombbá emelkedett, ahol a házak sűrűbbek voltak. Mogorva katonák lökdösték be a kapukon a lábujjhegyen -79- ágaskodó, kaftános és szakállas zsidókat. A polgároknak gömbölyü hasuk volt, ami nagyon meglepőnek látszott ebben a szegényes városban.

Mindenfelé gyaluforgács csüngött le a házereszekről, mintha mindenütt kocsma volna. Dülöngőzött egy-két részegember is, aki azonban a lovagok láttára a falhoz lapult, csak mikor már jómesszire vonult el a menet: kurjantott valamit a maga érthetetlen nyelvén.

De hát hol van a vár, vagy a ház, ahol Mária lakni fog, ahol végre bezárhatja az ajtókat és élhet magának?

Egy hegynekmenő utcában, ahol valamivel tisztábbak voltak a házak: nagy lökdösődés keletkezett az ácsorgó polgárok között, integettek a kalapjaikkal, főleg egy kóbor kutyát akartak elriasztani, amely rémülten futamodott az ut közepén. A patkócsattogás most már nem csak a hintó mögött, de a hintó előtt is hallatszott. Lovagcsapat közelgett. – A király! – kiáltotta egy méla hang a hintó mögött. Mária azt hitte, hogy a szívverése is megáll, együtt a kocsikerekekkel.

– Brandenburgi! – kiáltotta most egy csengő, de izgalomtól némileg fátyolozott hang.

A hintó mögül előugrott az ötvenéves, megtermett, kemény férfi, aki idáig szótlanul viselkedett a királyné kiséretében. Brandenburgi György őrgróf volt, aki voltaképpen azért küldetett Innsbruckba, hogy mindent lásson, amit Sárkány Ambrus uram se látna. Az őrgróf egyetlen ugrással lepattant óriási lováról és a király elé lépett.

– Minden rendben van a királyné őfelsége körül? – kérdezte most Lajos remegő hangon, mint aki nem merészel az eseményekkel szemközt nézni.

– A királyné a hintóban ül, – felelt Brandenburgi György.

Lajos tetőtől-talpig fénylő vértbe volt öltözve, csillagként ragyogó sisak fedte a fejét, olyanformán volt öltözve, mintha az imént elmulott lovagkorból tért volna vissza álomlátásként a szük budai utcába. -80-

Lajos a hintó felé léptette lovát és az ablakon át, meghajolván derekával, benyujtotta vaskesztyüs kezét Máriának.

– Isten hozott országomba!

A király, bár bizonyosan készült ezekre a szavakra, alig hallhatólag tudta azokat elmondani. Mig Mária mandula-szemével ijedten nézett a vaskesztyüs kézre. Sohasem gondolta volna, hogy a királynak ilyen erős, nagy keze van. Megilletődésében nem jött szó ajkára, – pedig hányszor elgondolta volt, hogy mit fog a királynak mondani, amikor majd először látja őt! Milyen szavakkal kéri meg, hogy szeresse őt éppen ugy, amint ő szereti. Legyen ura, parancsolója, királya, mint akár legutolsó alattvalójának: csak szeresse, mert Lajoson kivül nincs senkije ezen a nagyvilágon… Ámde a páncéltól zörgő, vaskesztyüs jelenés láttára nem jött szó ajkára. Valami keserü csepp csuszott a gondolataiba gyermekkori emlékeiből, amikor ugyanezt a Lajost, Ulászlót, Zsigmond lengyel királyt és Miksa császárt aranyos brokátba, selyemharisnyában, hajadonfővel látta a bécsi udvarnál. Hát most már mindig talpig vasban lesz a király, hogyan fogja a vason keresztül a szívét megtalálni, – a legnagyobb kincset, a magyar király szívét? – Ó, felséges középkor, mily szép vagy te a történelem távlatából, de mily lemondás kellett ahhoz, hogy benned az élet elviselhető legyen!

A király a hintó mellett lovagolt, amig az urak mind hátrább takarodtak, csak Brandenburgi György ment a hintó előtt, még pedig kivont karddal, hogy elriassza mindazokat, akik a hintó, vagy a király közelébe akarnának férkőzni.

Mária lehunyta a szemét, – mintha megdermedt volna – nem mert többé semmire se kiváncsi lenni az idegen városból, ahol ezentuli életét eltöltendi.

– Nyissátok ki a kaput Magyarország királynéja előtt! – harsant fel most Brandenburgi hangja, mintha valami rézdobot erősen megvertek volna. -81-

Mária láncok csikorgását, zárak nyikorgását, kapuk dörrenését hallotta, majd hid búgott fel a kerekek alatt, mintha dörgésével életre akarná gerjeszteni Máriát, de ő csak konokul lezárta a szemét. Félt, hogy megint azt a páncélos, vasból való lovagot fogja látni maga előtt, ha nézni bátorkodik.

– Mária, itthon vagyunk! – mondta most egy másvilágiasan meleg, derült, rábeszélő, hárfai hang a Mária közelében, mikor a hintó megállott és a királyné álomból serkenve felnyitotta a szemét.

Fáklyafényt látott maga körül, – vajjon meddig tartott ájulása? A csipkézett falak mellett alabárdosok, fegyveresek; a kövezett udvaron egy nagy kőkut, amelynek tetején bőgésreemelt fejü szarvas állott. Majd egy folyosóajtó nyilott és különböző vadászkutyák futamodtak elő, amelyek körülugrándozták a hintó mellett álló királyt. A sokaság odakivül maradt a kapukon, a király lehetett ember.

Mária most érezte azt a kezet vaskesztyü nélkül is. Simulékony, alázatos, játékos kéz volt az, mikor a vas lekerült róla. A karja alá sietett Máriának, amint a hintóból kisegitette.

– Itthon vagy, királyném!

– Végre… – zokogta el magát Máriánk, mintha évek óta keserü életét mind ebben az egy szóban akarná kifejezni.

Most egy kapu felé fordult a király Máriával a karján, amely kapu aranyozott volt, felette holló kifaragva ama Mátyás-gyürüvel csőrében. Ez a kapu a palota belsejébe vezetett, márványlépcsőkkel, amelyek olyan tágasak voltak, hogy csapatok vonulhattak volna fel rajta, – ugyancsak Mátyás-hollókkal a lépcsőfordulóknál. Vaskarikában szövétnek lobogott, aranyfény bujkált a homályban, csak a levegő volt olyan, mintha már régen nem szellőztettek volna. Hm, látszik, hogy nincs asszony a háznál.

Most megint egy aranyos és ölnyi magasságu ajtót -82- nyitott fel a király. És amikor az ajtót megint betette: elmaradtak a lépések a márványlépcsőkön, a kardok és a sarkantyuk nem zörögtek, mintha csak idáig lett volna joguk kisérni a királyi párt.

A király és a királyné egyedül voltak egy beláthatatlan nagy teremben, amelyet alig birt megvilágitani a két szövétnek. Aranyos biborok, szikrázó cimerek, flandriai tapéták és aranyhollók diszitették a falakat. A középen állott a királyi trónus, mint valami oltár.

A király felment a trónusba, helyet foglalt a biborvánkoson és igy szólt Máriához:

– Mondd meg nekem Mária, mily vágyakkal és eszmékkel jöttél országomba?

Igazi humanista kérdés volt ez.

Mária oldalvást leült a trón lépcsőjére és darabideig hallgatagon nézte a sisaknélküli királyt.

Tulajdonképpen csak most látta először erősen pelyhedző bajszát és szakállát. Némely szálak tulnőttek a szakállból és azok kigöndörödtek.

A bajusz lefelé csusszant a szilva-alaku ajak mellett. Hosszu, egyenes, szinte férfias orra volt a tizenötesztendős királynak; az ives, keskeny szemöldök alatt nagy, érzelmes, vizsla szempár. Haja nyakánál kerekre volt nyirva és ezüstös fénnyel csillogott, mint a korai dér szokott. A király termete jónövésünek látszott, mozdulataiban volt valamely nőies gyengédség, mintegy korán elhalt édesanyja emlékezetére… Tizenötéves volt a király, de többnek látszott.

Mária a trón lépcsőin igy kezdte szavait:

– Engem ide küldtek, hogy segitsek neked az országod kormányzásában, mert egymagadban nem birsz el sem a magyarokkal, sem a csehekkel. Én majd mindig melletted leszek, mert ugy tudom, hogy nincsen senkid, mióta atyád is meghalt. Az ölembe hajthatod a fejed, amig én itt vagyok, nem lesz semmi bajod.

Mária tizenhatesztendős volt és ezen korkülönbségnél fogva anyáskodva bánt Lajos királlyal. -83-

– Hát tanultál te valahol uralkodni? – kérdezte a király trónusából, ahol olyan poziturában ült, mintha valami külföldi követséget fogadna.

– Nekem uralkodni nem kellett tanulni, mert velem született az, miután minden rokonom király, császár, – felelt Mária. – Jól ismerem a nagyapámat, Miksa császárt, hogyan szokott viselkedni, amikor császárnak kell lennie, nem pedig nagyapának. Remegnek előtte a legelőkelőbb urak, senki sem tud ugy uralkodni, mint ő. Majd megtanitlak téged is a Miksa császár módszerére.

A király öregesen mosolygott trónusán, – mintha már ez a gyermek is megtanult volna csalódni.

– A te nagyapádnak könnyü a dolga, mert neki nincs ügye magyarokkal, akik fékezhetetlenek. Lásd, ebben a trónusban szoktam ülni, amikor a pápai nunciust, a velencei követet, a császári követet, vagy a lengyel király küldöttjét kihallgatom. Mind tisztelnek és elismerik eszemet. Csak a magyarok akarják mindig, hogy menjek közéjük a Rákosmezejére, amikor tanácskoznak.

– Azt nem fogjuk tenni ezután sem, – mondá most érceshangon Mária, hogy a trónterem ajtajait őrző szárnyasangyalok, az aranyozott bronzból való királyszobrok, a drágakövekkel kirakott ablakredőnyök megrezzenni látszottak Mária hangjától, midőn először csendült meg az a maga valóságában a palotában.

A kiskirály a trónus karjára fektette a jobbkönyökét, amikor emigy folytatta:

– Az anyámat nem ismertem, de nagyon sokat hallottam róla. Ő volt az, aki utoljára rendet tartott ebben a palotában, aki mindennap kifényesitette a palotában lévő különböző trónusok drágaköveit, pedig atyám bármit inkább szeretett, mint trónuson ülni, mert igen egyszerü ember volt. Anyámnak nagy rábeszélésébe került, hogy kiránduljon vele Esztergomba, vagy a dunai szigetekre. Ő mindig csak itthon volt, mióta anyám -84- kényelmessé tette neki a palotabeli életet, kikergetvén innen az örökös koldusokat és kéregetőket. Az volna jó, ha megint Anna királyné kora térne vissza a budai palotába.

– Én Mária vagyok, de én sem szeretem a koldusokat.

– Nem csoda, hogy anyám halála után még pókháló is akadt a palotában, mert atyám nem törődött semmivel; hosszu szakállt eresztett, mint egy erdei remete. Naphosszat nem lehetett a hangját hallani; legfeljebb azt mondta: dobzse. És apránként mindent elvittek a palotából, amit megmozditani lehetett.

– Ezentul majd jobban vigyázunk, – kiáltott fel Mária az előbbi érces hangon, hogy Lajos király halovány arca csendesen felpirosodott, mintha a Máriából kicsapodó láng megérintette volna őt is. – Még holnap irok nagyatyámnak, a császárnak, hogy küldjön Budára egy megbizható követet, akit szándékainkba, terveinkbe beavathatunk. Azonkivül itt van Logus Tamás, a humanista is a palotában, aki ugyancsak alkalmatos ember és nekem nagy hivem. Csak arra kérlek, király, hogy ezentul senkit ne avass be bizalmadba, csupán engem, mert ezzel könnyitesz mindkettőnknek a helyzetén.

Igy beszélgetett első este a két gyermek, amikor egy félórára egyedül maradt a trónteremben. Fiatalok voltak, könnyen ment közöttük a barátság megkötése, miután az első pillanattól fogva rokonszenvesek voltak egymásnak. A barátságok éppen ugy pillanatok alatt születnek, mint az ellenségeskedések.

Mária most felemelte két ragyogó tiszta szemét, mintha ebben a pillanatban kezdené meg az uralkodást:

– Mondd, király, küldtél hadakat Nándorfejérvárra?

– Nem küldhettem, mert nincsenek hadaim. Követeket küldöttem ellenben a császárhoz, Ferdinándhoz és a lengyel királyhoz. Utóvégre nekik éppen ugy kell -85- vigyázni Magyarországra, mint nekem. Megigérték ezt apámnak.

– Mindenki a magáéra vigyáz. Elhozattad a primástól a zálogba tett ezüstöket? – folytatta Mária az uralkodást.

– Hát ezt már megint honnan tudod? – kiáltott fel Lajos király bizonyos gyermekes szégyenkezéssel, mintha bizony olyan nagy ritkaság lett volna a budai várban, hogy bizonyos dolgok darabidőre zálogba mennek.

– Némely magyar urak, akikhez bizalommal vagy: nem olyan titoktartók, mint hinnéd, – felelé Mária. – Mindenki tudja az országban, hogy a királynak a holmijai zálogba szoktak vándorolni. De ezentul majd ezen is segitünk.

Lajos felsóhajtott:

– Hogyan lehetne ezen segiteni, amikor nincs pénzünk? Nem ád már pénzt se Fugger, se Fortunátus, se a pannonhalmi apát… Talán csak az egy Szapolyai adna.

– Igen ám, de attól nem kérünk, – rebbent fel Mária. – Nem kérhetjük olyan embernek a segitségét, aki az életünkre tör. Majd kigondolok én valamit, hogy pénzhez jussunk. Utóvégre Miksa császár unokája és magyar királyné vagyok, nem szorultam arra, hogy attól a fanyüvő medvétől kölcsönözzek pénzt.

Mária minden feszély, elfogultság nélkül beszélt, mintha tudj’ Isten, mióta ismerné Lajos királyt…

– Sokat beszélgettem én veled álmaimban, Lajos. Óvtalak, intettelek, féltettelek, mert mindig éreztem, hogy ellenségekkel vagy körülvéve. Hányszor ugrottam fel az ágyból, hogy a térdeplőzsámolyra siessek, amikor rossz álmok, lidércnyomások gyötörtek miattad? Hányszor hivtam égi anyámat, Máriát, hogy vegyen oltalmába tapasztalatlan ifjuságodban, boritson be mennyei palástjával, hogy ellenségeid el ne találhassanak! Hányszor tártam ki a két karom arra felé, amerre Magyarországot -86- véltem és azt kérdeztem a fuvó szelektől, a jövőmenő felhőktől, hogy vajjon nincs rám szüksége a magyar királynak, hogy otthágy tespedni a kolostorban?

– Én is mindig sorsom jobbrafordulását vártam a te megérkezésedtől, – felelt Lajos király és talán le is lépett volna most trónusáról, ha a neveltetésénél fogva nem tudja vala, hogy a királynak a trónját nem szabad elhagyni. – Én is álldogáltam az ablaknál és a gondolataim elszálldostak hozzád, messzire, mert itt nem tudtam volna másra gondolni, mint szomoruságra. Még nem voltam tizennégyesztendős, amikor lerongyolódott a csizmám és a velencei követeket trónusomon rongyos csizmában kellett fogadni, hogy majd lesült az arcom a szégyentől. Akkor tudtam meg, hogy van rongyos csizma is a világon. Csak te ne lássál rongyos csizmában soha, Mária.

– Attól ne félj, királyom, amig engem látsz.

– Ebben a trónteremben, amely a nagy Hunyadi Mátyás emlékeivel van telve, országainak cimereivel feldiszitve, gazdagságával bélelve, hatalmától megvilágitva… ahol minden szög a falban, minden biborszinü márványlap a földön, minden aranyajtókilincs a magyar király dicsőségéről beszél: itt fogadtam rongyos csizmában a velencei követeket.

Mária töprengve, megrendülve a szégyenérzettől kulcsolta össze a kezét:

– Miért? Hát a magyar királynak nincsen jó csizmája sem.

– De van. Ám, nevelőim mondták, hogy a velenceieknek azt kell látniok, hogy milyen szegény a magyar király.

Lajos király azért változtatta igy szavait, mert észrevette, hogy mély csüggedés fogja el Máriát panaszaira. Ebben a kupolateremben, ahol a trónus körül mindig csak meghajtott derekakat és áhitatos arcokat lehet látni, mintha a szivek felmagasztosultak volna, -87- amikor a márványküszöböt átlépték: ebben a teremben valóban furcsán hangzott a kiskirály panasz-szava, – de hát a boldog fiatalkorral együtt jár, hogy panaszkodni szoktunk annak, akit szeretünk… Lajos pedig az első pillanatra megszerette Máriát. Megszerette méltóságáért, bátorságáért, elszántságáért, amely erények, mint elérhetetlenségek tündökölnek vala előtte.

A trónus lépcsőjén azonban még mindig meghajtott derékkal ült Mária, mintha folyton az a rongyos csizma járna az eszében, amelyben az ő jövendőbelije a rosszmáju velenceieket fogadta. Lajos ugyanezért fiatalos hévvel vigasztalni igyekezett Máriát:

– Igérem neked, hogy nem sokáig fogsz ülni a trónus lépcsőjén, hanem ide kerülsz mellém királynénak, mert már Székesfehérvárott van a korona, amellyel megkoronáznak. Itt ülsz mellettem búban és örömben, hogy tanácsaiddal, közbenjárásoddal megint olyan dicsőségessé tedd a magyar király életét, mint amilyen a régi királyok élete volt. És most menj, Mária, a kihallgatás véget ért.

Mária szinte megbüvölten emelte fel a fejét, amikor a király szájából ezeket a váratlan kijelentéseket hallotta. Egyik szavával megteszi őt királynőjének, a másik szavával alattvalóságára figyelmezteti őt, – az osztrák császár unokáját!

A király most a trónusból kezét nyujtotta, amit tulajdonképpen nem merészelt volna megtenni, ha a trónteremben rajtuk kivül még valaki tartózkodik.

– Meg kell tartanunk a ceremóniákat, Mária, – szólt most Lajos, a régi meleg, hárfázó hangon. – Még nem vagyunk férj és feleség, a kiséret az ajtó előtt leskelődik, mint már atyámra, Ulászlóra is leskelődött. Holnap megint kihallgatásra rendellek.

Mária ámulatában egy szót sem válaszolt, hanem megindult ama aranyos arkangyalok által őrzött szárnyasajtó felé, amelyen a trónterembe jött. Lajos király a tenyerébe döntött állal nézett a csodálatos nő után, -88- aki tüneményszerüleg lebegett végig a biborszinü márványkockákon. Ó, be nehezére esett megmaradnia a trónuson, hogy le ne pattanjon onnan és amugy páncélosan, kardosan a hölgy lábai elé vesse magát, amint azt a szive diktálta volna! De királynak kellett maradnia, mert nem lehessen tudni, hogy mely kulcslyuknál figyelik őt kiváncsi szemek, mint gyermekkorában ezt gyakorta látta, mikor gunyos kacagások hangzottak fel, amikor atyja a trónteremben a pénzkölcsönzőkkel huzakodott.

A király az ajtó bezáródása után tovább a trónusán maradt, mert tudta, hogy látogatója érkezik. Valóban rövid vártatva megjelent az ajtóban egy széles, beretvált arc, amelyet kétoldalt ama pofaszakállnak nevezett szőrzet boritott.

– Brandenburgi! – kiáltott fel látható örvendezéssel a király, amint az öles, vállas férfiu hatalmas léptekkel feléje közelitett. A trónus előtt a bársonyba, selyembe öltözött vitéz, mintegy megszokásból térdet hajtott, de minden különösebb ceremónia nélkül állott meg a király előtt. A király élénken, türelmetlenül kérdezett, mintha már régen szomjuhozná a Brandenburgi válaszát:

– Mondd el utazásodnak történetét, őrgróf. Képzelheted, hogy szerfölött érdekel minden szavad.

– Az országtanács rendelkezésére Budára kisértem Innsbruckból Mária főhercegnőt. A főhercegnő itt van és a megboldogult Anna királyné lakosztályát rendeztük be számára.

– Tehát nem a Keresztelő Szent János-utcában kell neki laknia? – kiáltott fel örvendezve a király.

A Brandenburgi könnyedén vállat vont:

– Miután Bakócz uram, a primás elköltözött ebből az árnyékvilágból és nem adhat többé rendelkezéseket, azt hiszem, eltekinthetünk ettől a csekélységtől. Felséged arája bizvást lakhatik a budai palotában is.

– Nagyon helyes, mert az anyám mindig nagy -89- gondot forditott a maga szobáinak a tisztaságára, – felelt a király. – Jól cselekedtél, Brandenburgi. És most mondd, mi a teendő? Mert egy fedél alatt sokáig nem élhetek a menyasszonyommal! Nem tudnám megállani, hogy meg ne csókoljam, mint az a szentföldi lovag, akiről nekem meséltél, aki örökös tisztaságban élt a feleségével.

A Brandenburgi atyai elnézéssel mosolygott, – ő ötvenéves volt, sok mindent látott már a világon, nem csodálkozott a király szaván:

– Azt, hogy mi a teendő ezután, meg kell kérdezni valamelyik jogtudóstól, akik örökké itt sántikálnak a palotában és minduntalan olyan törvényeikre hivatkoznak, amelyeknek én soha hirét nem hallottam. Ezeknek a jogtudósoknak, vagy talán a pápai nunciusnak kell tudomással lenni arról, hogy mikor házasodhatik a király. Én csak arról tehetek tanubizonyságot, hogy a király járatos a fegyverforgatásban és minden különösebb erőfeszités nélkül döfi le a vadkant a visegrádi erdőben.

A Brandenburgi egykedvüen beszélt, mint a világ fennállása óta beszélnek a bajnokok, akik testi ügyességüknél fogva fölényben érzik magukat mindenféle világi kérdésben.

Lajos azonban nevelőjének eszében is bizott, mert hiszen megismerte őt erről az oldalról is.

– Az lehetetlenség, Brandenburgi, hogy te nem tudnád a jövőt, hogy mit terveznek a magyarok, mert hiszen van elég ismeretséged közöttük.

– Amennyiben, felséged, magyaroknak nevezi Stubitzsot, Zettevirtzet és Krabatot, akikkel vivni szoktam.

– Krabat egy ördögien vadember, de hát vele is elbántunk a minap, – nevetett a király, amikor valamely emlék jutott eszébe a lovagjátékból. – De csak halljuk, hogy mit tudtál meg a magyarok magatartásáról, amikor hirét vették, hogy a királyné Budára érkezik? -90-

A Brandenburgi látszólag nem szivesen beszélt a magyarokról, hiszen őt Miksa császár küldé ide a kiskirály nevelőjének…

– A magyarok, a szokásos országgyülésüket akarják összehivni a Rákosra, amely majd arról határoz, hogy a királynét megkoronázhatják-e, hogy felséged, mikor házasodhatik, mert a magyarok szerint felséged még nem nagykoru.

Még ha király is valaki, akkor is rosszul esik neki, ha azt mondják róla, hogy kiskoru, Lajos pedig talpig férfinak érezte magát.

– Az öreg csősz, Bornemissza, tán többet tudna erről a dologról, – fejezte be mogorva szavait a Brandenburgi. – Én csak annyit akarok felségednek jelenteni, hogy Mária főhercegnő szokatlan erélyt, testi megbizhatóságot árult el az utazás alatt, ugy a hajón, mint a lóháton. Nem kell szégyenkeznünk a királyné miatt sem a vadászatokon, sem a lovagi játékokon. Felségedet sokan irigyelni fogják a királynéért, – Szapolyai uram Pozsonyban már be is mutatkozott.

– Szapolyai! Mindenütt utamban áll ez a Szapolyai! – kiáltott fel Lajos. – Démonom.

A Brandenburgi nem is várta meg, amig a király bővebben kifejezést ád Szapolyai ellen érzett indulatának, jól ismerte ő azt.

– Csak azt akarom jelenteni felségednek, hogy a királyné nyugodalma érdekében vacsorához a nagy földszinti ebédlőben teritettünk és a vacsora körülbelül készen van. Ezt csak azért mondom, mert az öreg Bornemisszát láttam az ajtó körül ólálkodni, – hosszubeszédü ember.

A Brandenburgi térdethajtott a trónusnak és táncos, vitézi léptekkel kikanyarodott a trónteremből.

A király lehajtotta a fejét, gondolatokba mélyedt arról a nőről, aki hajón és lóháton tanuságot tett testi rátermettségéről.

– Felséged ugy él, mint Marci Hevesen, nem tudja, hogy mi történik országában! – dörrent most -91- meg egy kongó hang a trónus lépcsőinél, hogy Lajos király felriadva ábrándjából, szinte kardjához kapott a goromba szó hallatára.

Bornemissza állott előtte.

– Csendesedj, urambátyám. Mondd el, hogy mi a kivánságod, jól tudod, hogy mindig engedelmes tanitványod voltam.

A hang a trónus előtt tovább kongott, hogy a hangtól (vagy talán a nyitott ablakokon beáramló esti széltől) meglobogtak a szövétnekek, mintha kisértet suhant volna át a termen, amelyet csak a lángok látnak. A régi királyok aranyozott bronz-szobrai sáppadoztak, mert a Dunából kinyujtotta félszarvát a hold és elküldé Budára a maga különös világosságát. Valahol bagoly huhukolt a bástyák körül, vagy talán itt a trónteremben…

A nagy, molyos, bolyhos, őszszakállból tovább kongott a hang:

– Pozsonyi utazásomból hazatérve: szemlét tarték a palotában, amelynek rendjét még dicsőséges Mátyás királyunknak esküvel fogadtam meg. Nem beszélve a rendetlenségekről, a dáridók nyomairól, amelyekkel mindenütt találkoztam, mióta az esztergomi primás halála valóság lett: egy földszinten eldugott szobában három elbusult nándorfejérvári hirnökre akadék, akik már napok óta itt vannak és nem tudnak felséged szine elé kerülni.

– Nándorfejérvár? Más dolgokkal is találkozhattál volna a palotában, – felelt szórakozottan a király. – A nándorfejérvári követek éjszaka az ágyból szoktak kihuzni.

– Ha ugyan van éjszakai nyugalom! – dörrent vissza a baljóslatu hang. – Azt hallottam, hogy mostanában is rövidek az éjszakák Budán… Azokat a követeket nem engedheti felséged üreskézzel vissza Fejérvárra. Tenni kell valamit, mert elégedetlenség van a végvárakban. Massaro, a velencei követ amugy is a legnagyobb -92- hazugságokat költi rólunk. Azt, hogy hatszor-hétszer ebédelünk naponta Budán.

Lajos ugy nézett maga elé, mintha nem is hallotta volna öreg nevelője szavait.

– Tehát a nándorfejérvári követek, – szólt suttogó hangon, mintha valami rémet látna maga előtt.

– A követek, – ismételte a konok öreg. – Mit szól a kalocsai érsek, ha meghallja, hogy követei napokig hiába várakoztak felségedre? Mit szól Tomori?

Tomori nevének emlitése valóban kellő hatással volt, mert a király félig felemelkedett székében:

– Hivd nyomban a követeket… De megállj! Te öreg, bölcsember most az egyszer mondd meg nekem, hogy mit feleljek a követeknek, amikor a fejérvári veszedelemről fognak beszélni?

Bornemissza a szakállába markolt:

– A végváriaknak igazat kell mondani. Azt kell felelni, hogy sereget gyüjt felséged… Sereget, pénzt, ágyut, szerzeteslovagokat, akikre mindig lehet számitani a pogány elleni harcokban.

– Még eddig a pápa Őszentsége sem válaszolt segélykérő levelemre.

Bornemissza megrázta a két kezével azt a nagy gubancos szakállát:

– Én pedig azt mondom, hogy nem lehet az, hogy keresztény fejedelmet itt Kelet felé cserbenhagyják a veszedelemben. Sőt a világ összes keresztényeinek segitségére kell lenni, mint mentek valaha a Szentföldre, mikor azt a pogány elárasztotta. A német császár, a francia király, a spanyol király, a lengyel király, Velence: nem nézhetik ölbetett kézzel, hogy a pogányság megrohanja a keresztény Magyarországot, mert az időt erre alkalmatosnak véli.

– Ó, bár dicső elődeimnek lett volna érkezésük arra, hogy végérvényesen leszámoljanak a pogánysággal! – sóhajtott fel Lajos. – De most már hadd jöjjenek ők maguk, akik két szemükkel látták a veszedelmet. -93-

Bornemisszának kedvére volt a megbizás. Gyorsan vette a lépést, hogy a végváriakat a király elé állitsa.

Brandenburgi lépett elő az aranybrokátos, biboros ajtófüggöny mögül, ahol eddig nyugodtan hallgatózott:

– Te hallgatóztál, őrgróf? – kiáltott fel Lajos.

– Igen, mert I. Miksa császár, a mi leghatalmasabb urunk és pártfogónk kötelességemmé tette, hogy vigyázzak reád, felség. Én eskümet, amelyet császáromnak tettem: végső lehelletemig megtartom. A Brandenburgiak között még nem volt szószegő, – mondá a hatalmas lovag.

– Te hallgatóztál, mint egy asszony? – csóválta még mindig a fejét Lajos király és ifju arca valamely belső lángtól pirult. – Mióta ismerlek, mióta atyám helyett atyám lettél: mindig a lovagi erényekre tanitottál. Mondd, őrgróf, szabad egy lovagnak hallgatózni, amikor királya magánakvaló kihallgatást tart?

– Szabad, – felelt nyomatékosan Brandenburgi – mikor a hü barát azt látja, hogy királya élete veszedelemben forog.

– A végvár forog veszedelemben, nem a király élete! – felelt Lajos.

A Brandenburgi azzal a tudatos, bölcs tekintettel hallgatta a királyt, amely fölényességgel az öreg, tapasztalt emberek szokták hallgatni a fiatalokat.

– A király nem tudja, hogy mi történik körülötte, de Brandenburgi tudja, hogy mi történik a király körül. A királyt az esküvője előtt Nándorfejérvárra akarják csalogatni, hogy ott megmutassák őt ama mezitlábas rongyosoknak, akikből a végvári vitézek rendszerint kitelnek. A király személyét tartják némelyek szükségesnek ahhoz, hogy ezek a sehonnaiak, ezek az ágyutöltelékek kedvet kapjanak a nyilt csatához is a suttyomban elkövetett, évek óta üzött rablások, tolvajlások után. Azt akarják némelyek, hogy maga a koronáskirály álljon oda a sarcoló, fosztogató végváriak élére, hogy szembe merjenek szállani Piri basa janicsárjaival. -94- Csak éppen erről van szó, nem pedig egyébről. Most aztán meghallgathatja felséged a nándorfejérvári követeket.

– De hát Tomori? – kiáltott fel a király.

– Ugy látszik a kalocsai érsek megunta a gondoskodást a végvárakról, holott nagyobb birtokai vannak, mint a királynak. A papzsák telhetetlen, szeretné megtakaritani a király révén a végvárak ellátását, – felelt a Brandenburgi és jelentős tekintettel bucsuzott a királytól.

*

Hát a nándorfejérvári hirnökök valóban nem mutatkoztak olyan külsőben, amely külső bizalomgerjesztő lehetne. Toprongyos, elvadult vitézek voltak, akiken ugy lógott a kard, mintha nem is volna közük a kardjukhoz. Ilyen vitézeket még a leszegényedett Budán sem lehetett látni, – messzeföldről kellett nekik jönni, hogy megmutassák a királynak, hogy milyen szegény a magyar katona, aki az ország határaira ügyel fel a végvárakban.

Bornemissza haladt a rongyosok élén és ez látható örömet okozott neki.

A királyon nagy felindulás vett erőt, mert hatékony kezdett lenni a méreg, amely a Brandenburgi szavaiba volt rejtve.

– Ki küldött benneteket Budára, hozzám?

A sehonnaiak összenéztek, erre a kérdésre nem tudtak felelni, mert valójában senki sem küldte őket. Csak ugy maguktól indultak el szerencsét próbálni, miután Tomori amugy is mindenfelé küldött segélykérő követeket.

– Tehát nem küldött benneteket senki, csak a magatok szakállára vágtatok neki a világnak? Amit cselekedtetek: megsértése a végvári rendnek, amiért sulyos büntetés jár. Tömlöcbe velük!

Ezután a király Bornemissza nagy ámulatára -95- elhagyta trónusát és méltóságteljes léptekkel indult a szomszédszobába nyiló angyalos ajtó felé. Bornemissza megvakarta a fejét:

– A király parancsolt. Börtönbe veletek.

II.
A házasság a trón fényében és árnyában

Másnap Máriát ismét kihallgatásra rendelte Lajos király, de most nem a nagy trónterembe, ahol kihallgathatják beszélgetését, hanem egy kisebb teremben, ahol ugyancsak királyi trónus volt. (Mátyás óta több trónus is állott a budai palotában, amely trónusok mind ékkövekkel voltak kirakva.)

– Hogyan töltötted a palotámban első napodat? – kérdezte a király.

Mária megint csak a király lábához telepedett. Szelid arckifejezés ült az arcán, mindenképpen meglátszott magaviseletén, hogy engedelmes, példás feleség akar lenni.

– Megismerkedtem az udvari hölgyekkel, akiknek némelyike még Anna királynétól maradt itt, mások pedig a testvéredet szolgálták, felség, és most ajánlkoztak, hogy engemet fognak szolgálni. Körülnéztem a lakosztályomban és mondhatom, hogy kedvemre van minden. A nagy rezes szekrények, a vasalt ládák, amelyekben kelengyémet elhelyeztük, valóban pompásan zárnak, még a mi németalföldi kovácsaink sem tudnak ilyen zárakat késziteni.

– Tehát elsősorban a zárakat vetted szemügyre? – kérdezte mosolyogva Lajos.

– Régi szokásom, hiszen szüleim halála óta jóformán egyebet sem teszek, mint vándorolok. Egyik esztendőben Brüggében, a másik évben Bécsben, majd megint Brüsszelben laktam. Minden kastélynak, minden várnak meg van a maga története, amelyet nagyon szerettem -96- hallgatni. Néha bizony véresek ezek a történetek, amelyek éjszakának idején kisértettek. Ezért féltem és bezárkóztam, – felelt gyermekes panasszal Mária, hogy Lajos megint csak mosolygott ifju nőiességén.

– Ablakodból a palota kertjére láthatni. Ugy tudom, hogy az most kissé el van hanyagolva.

Mária felrebbent:

– Ó, már ezen segitettem is. Még reggel irtam Németalföldre egy ismerős kereskedőnek, aki majd a legszebb növényeket szállitja. A németalföldiek, ha egyébhez sem értenek: kerteket tudnak csinálni.

– Csak nagyon drágák ne legyenek azok a növények, mert kincstárosunk, Bornemissza uram, fogához veri a garast, minden kiadásra azt mondja, hogy felesleges! – mondta halkan Lajos, mintha nem merészelt volna hangosan beszélni Bornemisszáról.

Tovább beszélgettek, mind bizalmasabban, ahogyan gyermekekhez illik.

– Én nagyon keveset fogom elhagyni a palotát, mert itt minden nagyon tetszik nekem, – szólott Mária. – Én otthonülő természetü vagyok, szeretem magamat elfoglalni, még háziteendőkkel is. Mikor néha elmegyek a szobámból és oda ujra visszatérek: ugy érzem, mintha elveszitettem volna valamit. Egy jó percet, amely bizonyosan meglátogatott volna, ha odahaza maradok. Tudod, felség, hogy én már gyermekkorom óta megfigyeltem azt, hogy a butorok élnek körülöttünk. Vannak rosszkedvü és vannak jókedvü butorok. Semmiféle idegen táj mosolygása nem pótolhatja a házibutoraink mosolyát.

A király csendesen nevetett: neki még senki se dicsérte az otthonát. Nem volt arra alkalom, hogy a király körülnézzen a maga palotájában. Ha Budán volt, – gondok és bajok zaklatták. Igy felelt Máriának:

– A „csibe-falókról“, ahogyan a németalföldieket nevezik: hallottam én is, hogy mindenféle kincsekkel szerelik fel otthonaikat, mert szeretnek otthon ülni. Van szibériai hermelinjük, keleti borostyánuk, génuai -97- bársonyuk és atlaszuk, indiai drágakövük: minden, amiben otthon gyönyörködni lehet. Ez pedig azért van, mert nincsenek kirándulóhegyeik, erdőségeik, ahol a természet mutogatja a maga végtelen kincseit. Én a legszebb indiai drágakövekért sem adnám oda például a visegrádi erdőmet.

A király elhallgatott és Máriát nézte, aki ajkához illesztett kézzel figyelt rá, mintha minden szavát örökre emlékezetébe akarta volna vésni.

– A budai hegyek bővelkednek vadban. Vén agancsosok jönnek le a Mátrából, amelyeket akár holnap is megtekinhetünk, mert most van itt az ideje a szarvasbőgésnek. Én már elejtettem egy huszonnégyes aggancsost is.

– Imádom a vadászatot, – felelt áhitatosan Mária – de eddig nem gyönyörködhettem a vadászatban másképpen, mint zárt vadaskertekben, ahová a legények beterelik a vadakat és mi kocsink tetejéről néztük, hogyan bánnak el a megvadult disznókkal, a menekedő szarvasokkal. Olyanforma az ilyen vadászat, mint mikor a szeliditő megy be az állatseregletbe. Csak sok vért látni, amely emberből és állatból egyformán folyik. Nagyatyámnak, a császárnak voltak ilyen vadaskertjei Bécsujhelyen és Linzben.

– Mi, magyarok és lengyelek másképpen vadászunk, – mondá most Lajos király nem minden büszkeség nélkül. – Mi kimegyünk az őserdőkbe, ahol még nem kopogott favágó fejszéje és megkeressük a vadat a maga buvóhelyén. Felriasztjuk és szembeszállunk vele. Üldözőbe vesszük, ha menekülni próbálna ijjaink, dárdáink, tőreink elől. Arravalók kutyáink és lovaink, hogy beérjük a leggyorsabban futó vadat.

– Vadászni! – sóhajtott fel Mária és Lajos nagy örömmel tapasztalta, hogyan derül fel mindinkább Mária arca, amidőn a zordon vadászatokról beszél:

– Az aggancsos csak a kutyákkal mer szembeszállni, a bika néha kiforditja a kutya belét, de az embertől menekül, ugyanezért igy szarvasbőgés idején -98- a vadászaim jóelőre kilesik, hol szokott megfordulni a szarvasbika. Hol tartózkodik teheneivel, amelyekkel most üli nászát, ahol legsürübb az erdő, hol birkózik meg féltékenységében az ellenfelével, a másik bikával, amelyet bőgés idejére el kell verni a csordától, hogy békesség legyen… Hol iszik hajnalonként friss forrásvizet, mert a szarvasnak ez az éltetője, a szépitője. Nos, egy ilyen erdei forrásnál akadtam rá az én huszonnégyaggancsosomra, amelyet sikerült nyillövéssel leteritettem.

– Be szerettem volna ott lenni, – epedett a trón lépcsőjén Mária.

– Ezentul minden vadászatomban elkisérendesz, Mária, – felelt kegyesen a király. – Vadászatot pedig elég gyakran tartunk, mert Brandenburgi utálja a városi életet az irigy főurakkal és a szájbanéző polgárokkal. Ő, és vele én is legszivesebben vadászunk, mikor már összegyülnek a bajok Budán, sem az uzsorások, sem a nyakgató követek nem találnak utánunk például a hegyek közé rejtett Zsámbékra, sem Visegrádra, ahol a vaddisznókkal szoktunk megküzdeni. Ha neked fogalmad volna, Mária, hogy milyen nagyszerüen lehet enni, inni a vadászat fáradalmai után, sohase tennél mást életedben, mint mindig vadásznál.

– Azt fogom tenni veled együtt, – fogadkozott Mária.

A király merengett:

– Majd elviszlek Diósgyőrbe, amely ugyancsak a hozományodhoz tartozik. Van ott egy torony, ahonnan olyan messzire elláthatni a hegyek közé, hogy az embernek kedve volna elrepülni a toronyból. Elviszlek Csepel-szigetére, ahol megmutatom neked a sólymaimat. Nincsen olyan sólymásza még a lengyel királynak sem, mint az én Krispérem. Csak a kezét emeli fel és a sólyom a legmagasabb felhőből is a vállára száll. Itt vannak madarászaim, akik ugyancsak mind derék legények, seregéllyel, harissal, fogollyal, fürjjel, vadtyukkal, fajddal, fácánnal ők látják el a királyi konyhát. -99- Most, amint muladozóban van a nyár és a főur és paraszt behordta a maga termését a földekről: munkába állanak madarászaim a kihizott szárnyasokra. Nagy hálókat feszitenek ki és kerepelővel felriasztják a mezők, erdők madarait, amelyek megakadnak a hálóban. Majd meglátod, Mária, milyen helyes dolog a madarászat.

– A kedvedért madarászni is megtanulok, holott idáig nagyatyám asztalánál nem láttam másképpen a madárpecsenyét, mint aranyozott lábakkal…

– Ó, nálunk nem kell külön bearanyozni a madarak lábait, – dicsekedett Lajos király. – Különösen azokét a madarakét nem, amelyeket az erdélyi vajda szokott hébekorban küldeni az Aranyos folyó mellől.

– Az erdélyi vajda? Szapolyai? – kérdezte hirtelen Mária. – Ő szokott neked, felség, ajándékot küldeni, habár egyébként az életedre tör?

Lajos elkomorodott és sóhajtott:

– Tudom, hogy utjában vagyok. Azért jöttem erre a világra, hogy ő ne lehessen magyar király. Isten akarta igy, hogy Jankónak félre kellett állni. A Jagellók cimerében van egy karmait nyitó oroszlán, egy arany vadkacsa, két csillag a félholddal és sárkány. Ezek még nem éltek annyit, hogy Zápolya a maga cimerével felcserélhesse őket. Ámde ne beszéljünk szomoru dolgokról, ostáblázzunk, Mária. Ott van a játékszekrény az asztalkán.

Mária felugrott a trón lépcsőjéről, olyan igyekezettel, mintha jóvátenni akarná azon hibáját, hogy a királynak rosszkedvet szerzett.

Az ostáblaszekrényke arannyal kivert ébenfából készült és öt szines mellkép volt rajta, amely mind Lajos királyt ábrázolta: különböző korban. A gyermekkorától kezdve mostani koráig. Alant, a középső kép alatt az aranygyapjas-rend jelvénye függött.

– Tudod-e, ki küldte nekem ezt a játékot? Senki más, mint nagyrabecsült rokonom, Ferenc, a francia király. Igaz, hogy most jobban tenné, ha pénzt és sereget küldene Nándorfehérvár védelmére. -100-

– Mi történt a nándorfehérvári követekkel? – kérdezte látszólagos szórakozottsággal Mária, miközben az ostábla köveit kirakta a trón lépcsőjére.

– Mit tehettem velük? Aranyat, katonát, igéretet nem küldhettem velük Tomorinak, hát bezárattam őket. A börtönben legalább hallgatnak, nem zavarják ostoba, otromba panaszaikkal udvarom népét. Az ilyen messziről jött emberek szeretnek nagyokat mondani, hogy megérdemeljék a vendéglátást. Nem ez a te véleményed is Mária?

Most volt az első eset, hogy Lajos király Mária véleményét nyiltan kérdezte. Mária tehát ügyelt szavaira… Nő volt és egy esztendővel idősebb Lajosnál…

– Felség, a követek jóhelyen vannak a börtönben, de a nándorfejérváriakon segiteni kell. Pénzt fogunk veretni, felség, hogy pénzt küldhessünk Tomorinak sereg helyett.

A király az ostábla köveit rakosgatta:

– Ó, Mária, te nem tudod, hogy mit jelent Magyarországon a pénz! Egy gazdag országból jöttél ide, ahol a császárnak van legtöbb pénze, de itt viszont a király lát legkevesebbet azokból az aranytallérokból és ezüstgarasokból, amelyek az ő arcképével vannak diszitve. Van nekem olyan aranyom is, amelyen lóháton ülök, de ebből aztán igazán nem láttam még mutatóban sem. Az ezüstgarasok vetődnek ide, hogy darabig csörgedezzenek, amig valaki el nem viszi őket.

Mária elhatározottan felelt:

– Majd uj pénzt fogunk veretni, amelyre mindketten ráüttetjük az arcképünket, mint az apám és anyám tették Németalföldön. Ha elfogyott az apám pénze, az anyámnak mindig maradt az ő tallérjaiból. Meglátod, felség, a királynénak mindig lesz a maga pénzéből.

A király mosolyogva hallgatta Mária ábrándjait, jobban ismeré az életet már ebben a korában is, mintsem hiu reményekben bizakodott volna. -101-

– Van egy lótenyésztőtelepem Féltoronyban, ahol az udvar lovait nevelik, majd zálogba teszem ezt, hogy pénzhez jussak.

– Csak a lovakat ne, felség. Inkább majd körülnézek, hogy mi nélkülözhető a kelengyémből, – kiáltott fel őszinte ijedelemmel Mária. – Ló nélkül én nem tudnék meglenni, mert az egészségem megkivánja, hogy mindennap lovagoljak. Csak akkor érzem az életem pezsgését, a lelkem bátorságát, a szivem elszántságát, amikor lovam a széllel versenyt fut és ereimben lobogni kezd a vér, mintha az égbe repülnék. Nem, felség, a lovakat nem adjuk zálogba sem a zsidóknak, sem a pannonhalmi főapátnak.

– Hát valóban szeretsz lovagolni? – örvendezett a király, mintha valami nagyon kedves meglepetést hallott volna.

– Inkább a kelengyémet teszem zálogba, mint a lovakat, – felelt Mária. – Igaz, hogy a kelengyémre itt nagy szükség van, mert nagyon sok mindent kell pótolni Anna királyné halála óta, ami boldogult anyósom életében bizonyosan meg volt. Igy nagy hiányosságot veszek észre az asztalnemüekben, különösen az asztal ezüst felszerelésében. De nem baj, majd mindent kipótolok, hisz hoztam magammal bőven mindenből.

Az ostáblajátéknak vége lőn, megint csak Lajos nyert, mint hajdanában a bécsi udvarnál, amikor Miksa császárral és Zsigmond lengyel királlyal az eljegyzése napján ostáblázott. Igen ügyes volt ebben a játékban, hála velencei nevelőinek, akik korán megtanitották a játék furfangjaira.

A köveket beleseperte a szekrénykébe és hosszadalmasan nézett a lábai előtt ülő Máriára:

– Tehát, te valóban azért jöttél ide, hogy velem a gondokat megosszad? Te akarsz pénzt szerezni a királynak?

– Még pedig nem olyan kamatra, mint Fugger, vagy Fortunátus, ha jól hallottam a helybeli uzsorások neveit. -102-

– Ó, te máris mindent tudsz… Mária, a kihallgatásnak mára vége van. Holnap ismét elvárlak ebben az órában, amikor alkonyodik és már békében hagynak urak, papok és zsidók.

Mária megint csak csodálkozva emelte a két szemét Lajos királyra. Hát ez igy lesz most már mindig, hogy a király akkor szünteti meg a vele való beszélgetést, amikor akarja? Őt, Miksa császár unokáját: akkor lehet kiküldeni a trónteremből, amikor a királynak szeszélye ezt igy akarja? Ámde nem hiában részesült humanisták és apácák nevelésében, hogy meg ne tudott volna alkudni a sors változataival. Majd elhivatja magához Logus Tamást, a humanistát, akitől megtudja, miért akar Lajos király a nap bizonyos órájában magára maradni.

Azt pedig Logus Tamáson kivül is bárkitől megtudhatta volna az udvarnál. A király alkonyattal szokta venni ama langyos fürdőit, amelyekhez a vizet a budai forrásokból szállitották fel a hordós kocsik. A király minden alkonnyal ezeknek a kocsiknak zörgésére figyelt a várudvaron és még a hatalmas Velence követének is abba kellett hagyni a mondókáját, amikor a király fürdéshez készülődött. Honnan örökölte Lajos király ezt a fürdési szenvedélyét? Atyja, Ulászló még arcára is ritkán vett vizet, mert nem szerette a felesleges testimozgásokat. Lajos fürdőmestere ugyancsak Brandenburgi volt, aki idős lovag létére igen jól kitanulta az élet örömeit.

– De nem elég magában a fürdés, hogy testünket felüditsük, – mondogatta a Brandenburgi – hanem fürdésközben enni is kell, hogy a forrásvizek által kiszivott erőket helyrepótolhassuk.

Ugyanezért, amikor Lajos király elindult ama biborszinü márványból épült kád felé, amely még Mátyás király idejében került a budai palotába: a konyhában is megszólalt a harang, amely a konyhamestert figyelmeztette, hogy a király szokásos étkezési ideje elkövetkezett. A konyhamester kardosan és ércből font kanálnyéllel megjelent a király fürdőszobájában: -103-

– Felség, felolvasom mai étkezésünk rendjét, hogy az ezután következőket megállapithassuk, – kezdte a konyhamester azzal a szapora beszéddel, amellyel a világ fennállása óta a szakácsok beszélnek. – Első reggelije volt felségednek: töltött vadkanfő, amelyet angliai módszer szerint készitettünk, a Kendali grófok szakácsának irásban megküldött receptje szerint. Észrevételem szerint, felséged, már unja a töltött vadkanfőt és ezután más reggelivel szolgálok.

– Meglátom, meddig terjednek képességeid, – felelt Lajos király a fürdőmedencéből.

– Második reggelije volt, felségednek, az az ökörcimer, amelyet mindennap elhoznak a budai mészárosok, amely ökörcimerből, miután azt kellően megfőztük: felséged sajátkezüleg szokott vágni magának és asztaltársainak.

– Ezt nem fogom ezentul sem elmulasztani, mert ennek az ételnek a tápláló hatásáról megvagyok győződve.

– Ebédje, felségednek, ama harcsa volt, amelyet óbudai halászaink mérföldnyire huzódó hajsza után csak ugy tudtak kihuzni hálójukkal a Dunából, hogy egy bátor halász versenyt uszott a harcsával és fakalapáccsal addig verte a fejét, amig a hal megadta magát sorsának.

– A hal kövérebb is lehetett volna, – felelt a király.

– Pedig a legfelségesebb V. Károly római császár főszakácsmesterének a receptje szerint készitettük, finom süteménymorzsával és tiszta vajjal kirántva, a rántásba csak éppen annyi zöldséget tördelve, hogy valami mezei illata legyen a halnak ama partokról, amelyek mellett életében eluszott. Burgio, pápai nuncius ur, aki ebédután aludni szokott: tudomásom szerint igen könnyü álmot szerzett ettől a haltól. Massaro ur, a velencei követ, akinek legbensőbb inasát ugyancsak van szerencsém ismerhetni: nagyon meg volt elégedve a -104- harcsával. Szerémi uram, az udvari káplán sem panaszkodott az ebédre, pedig éppen elég mondanivalója van máskor arról a szegénységről, amelyben itt élünk. Csak éppen Brandenburgi őrgróf nem volt megelégedve, mert azt mondá, hogy ugyanekkor Thurzó uram budai palotájában is megsütöttek egy harcsát, amely egy mázsát nyomott.

– Brandenburginak van igaza. A kincstárnok eltehette volna máskorra is az ő mázsás harcsáját. Képzelem, most mind erről beszélgetnek a Budán időző külföldi követek és már irják is javában leveleiket. Mondd, Bosnyák Mátyás, derék főszakácsom, ki adott neked pénzt a mai udvari koszt ellátásához?

– Tegnap is, ma is a királyné őfelsége! – felelé a konyhamester.

Lajos király elgondolkozva ült a vizben. Gondolatai oly változékonyak voltak, hogy azokat még legbizalmasabb embere, Bosnyák Mátyás konyhamester előtt sem merte elárulni. Hál’ Istennek, nem Mátétól, a pannonhalmi főapáttól, sem Széchy Károlytól nem kellett az ebédrevalót megszerezni.

Bosnyák Mátyás igy folytatta:

– Most pedig, miután felséged esteli étkezésének ideje elkövetkezett: gondoltam nyirfajdokra és fürjekre, amelyeket Burgundia királyának előirása szerint vörösborban fagyasztottam meg, miután elég jegünk maradt a vermekben. Olasz gesztenyével töltöttem őket, mert talán ez a legfontosabb.

– Ezeket a madarakat hol szerezted?

– Nagy dinom-dánom volt tegnap a pécsi püspöknél, ott kértem kölcsön a palotai szakácstól a feleslegből.

– Hát hozzad a fagyasztott fürjeket, mert valóban szükségét érzem annak, hogy magamat valamivel felüditsem.

A konyhamester bizalmasan mosolygott, mint aki belát a királyok gyomrába, mint akár másokéba.

– Volna még egy örvendetes hirem felséged számára. -105- Itt van Csepelről a sólyommester és jelenti, hogy az a jó sólyom, amely felségednek kedvence volt: megkerült. A Mátrában fogták el.

– Adjatok neki hatvan aranyat! – kiáltott fel élénken Lajos király. – És hozd a fajdokat, amelyeket most már magunk vadászunk, miután jó sólymom megkerült.

… A király sokáig időzött ezután a langyos fürdőben, amig ama burgundiai módra készült pecsenyéket elfogyasztotta, amelyekkel meghitt konyhamestere kedveskedett.

*

Mária másnap a szokott időben ismét megjelent a trónteremben, – megint csak Mátyás király tróntermében, mert Lajos királynak jóformán egész napját a trónuson kellett töltenie. Külföldi követek, magyar főpapok és magyar urak zaklatták… A király fáradtan mosolygott Máriára, amikor az a trón lépcsőjén szokásos helyét elfoglalta:

– Rólad volt szó egész nap, Mária. A veled való egybekelésemet beszéltük meg.

Mária megint csak váratlanul felemelte a tekintetét:

– Hát nem elintézte azt már Miksa császár?…

– Leghatalmasabb pártfogóm, I. Miksa császár már nincs az élők sorában. Márványba vésetten térdepel immár az idők végtelenjéig az innsbrucki vártemplom bolthajtásai alatt, – felelt Lajos lemondó hangon.

– De él a testvérem, V. Károly, a római császár, aki tiszteletben tartja nagyapja szerződéseit, – szólt most erőteljesen Mária.

Lajos király erre a hangra felemelkedett trónusáról. Lelépett a lépcsőn és két kezét áldólag és bocsánatkérően Mária barna fejére helyezte:

– Ó, Mária, hát nem hiszed, hogy az lesz életem legboldogabb napja, amikor feleségemmé tehetlek? Még mindig kételkedsz szivemnek érzelmeiben, amelyek -106- együtt születtek zsenge ifjukorommal, amikor eszmélni kezdtem? A királyoknak éppen ugy vannak csillagaik, mint a hajósoknak. Gyermekkorom óta a te csillagod vigyázott reám, miután se anyám, se apám nem volt.

– Árva király! – sóhajtotta Mária és megcsókolta Lajos király kezét. – Én is árva vagyok. Se apám, se anyám, – most már nagyapám sincs – csak testvéreim vannak, akiknek legkisebb gondjuk én vagyok. Mit törődik velem Eleonóra, a boldog portugál királyné, vagy a még boldogabb Izabella, a dán királyné? Mi egymásra vagyunk utalva és egymásra hagyatva: Ludovicus, ezért kell összetartanunk.

Mária ekkor először hagyta el a felség cimzést és a királyt Ludovicusnak nevezte. A király borusan bólintott Mária felé, – nem szerette, ha elszomorodnak azok, akik vele beszélgetnek, elég szomoru volt ő magának.

– Tehát miért volt szó éppen én rólam, akit alig ismernek a magyar urak?

Lajos még mindig bólintgatott:

– A házasságunkról beszéltünk, amely házasság csak akkor jöhet létre, ha előbb téged megkoronáznak, valamint engem nagykorusitanak. Burgio, a pápai követ, valamint Massaro, a velencei követ mindenben pártolják ügyünket, de a magyar urak közül néhányan, akik Szapolyaival fujnak egy követ, már megint csapdosni kezdték a kardjuk tokjával a pádimentumot. Az egyik még azt is merészelte mondani, hogy minek a királynak feleség, mikor még a szakálla sem nőtt ki. Pedig, ugy-e, Mária, van már nekem olyan szakállam, amelyre megházasodhatok.

Mária a két tenyerébe hajtotta gyönyörü homlokát, amig a király a trónuson beszélt. Élesen gondolkozott valamin és nem felelt mindjárt Lajos szavára.

– Mária, te is azt hiszed talán, hogy korai még nékem a házasság?

Mária összerázkódott:

– Felség, én azért jöttem Budára, hogy minden -107- poklokon keresztül a felesége legyek, hogy megmenthessem a magyar koronát, amely után kapzsi kezek nyulnak ki itt az országban. Látom én már jól, hogy itt mindenki király akar lenni, akinek sikerült a rablás. Pénzt kell szereznünk, mert addig nem tisztelnek a magyar urak. Amikor pénzünk lesz: ugy táncolnak, ahogyan mi fütyülünk.

– Egész nap ezen töröm a fejemet én is, – felelt borongósan Lajos. – Amikor a követekkel beszélek és ravasz nyájaskodásaikra még ravaszabb nyájaskodásokkal felelek, mert jól tudom, hogy minden szavamat a kalapja bélésébe irja titkos jelekkel különösen a velencei: akkor is azon gondolkozom, hogy mennyivel is tartozom a budai kereskedőknek, akik már nem akarnak többé hitelezni. Mialatt ma, Dubravszky János, az olmützi püspök beszélt cseh hireket: hallom, hogy egy budai kereskedő, akinek már régebben tartozunk bélésáruért, nagyban kiabál az ajtó előtt, alig lehetett őt elküldeni.

– Máskor csak küldd hozzám a türelmetlen hitelezőket, – ajánlkozott Mária – én tudok a nyelvükön.

– Ó, Mária, attól kiméljen meg a jósors, hogy valaha is meg kellessen ösmerned a tiszteletlen, közönséges embereket, akik már a királyuknak sem hisznek, a királyi szóban kételkednek és mindenféle zálogokat követelnek biztositékul, – kiáltott fel Lajos király. – Miután aranyom és ezüstöm nincs, amit zálogul odadobhatnék nekik: kénytelen vagyok azokat az adókat nekik ajándékozni, amelyek a biztosok hanyagsága miatt nem folytak be a királyi kincstárba. Ők be birják hajtani az ilyen elmaradt adókat, mert a vérét veszik a parasztnak és városi polgárnak a dézsmával együtt.

Mária félig felemelkedve hallgatta Lajos szavait, aztán a hüvelykujjával „fügét“ mutatott:

– Adnék én nekik adókat! – küldd hozzám a hitelezőidet, Ludovicus. Én majd beszélek velük, hogy hagyják nyugodni régi követeléseiket és ujabb hitelt nyissanak részedre. Ne hidd, hogy az én eszemen tuljár akár Fugger, akár Fortunátus, vagy az a budai rőfös, -108- aki lármázni merészkedik Mátyás király trónterme előtt!

A király bágyadtan mosolygott, mint aki már nem hisz sorsának megjavulásában.

– Bizonyos, hogy az olmützi püspök, akinek jó fülei vannak, mert hiszen a legtitkosabb gyónásokat is meghallgatja, még a mai nap folyamán levelet ir a lengyel királynak a budai kereskedő lármás magaviseletéről.

Mária vállat vont:

– Fizesse ki a lengyel király a budai kereskedőt! Nem törődhetünk minden csekélységgel, ami körülöttünk történik. Az emberek többsége gonosz, alattomos, rosszakaratu, aki szivesen kivánja még királyának vesztét is, ha a maga rongyos életét azzal meghosszabbithatja. Hiveink közül nem járt nálad senki, Ludovicus?

– Igen, itt volt Burgo, a római császár megbizotta, aki elhozta azt az udvari szabályzatot, amely szerint a magyar királynak ezentul élnie kell, ha azt akarja, hogy alattvalói tiszteljék és megbecsüljék, – mondá most Lajos félig tréfásan, félig gunyosan. – Vajjon honnan tudja a római császár, hogy Magyarországon miért becsülik meg a királyt?

– A pénzéért! – szólt keserüen Mária.

Lajos a dolmánya zsebébe nyulott és egy összegöngyölitett hártyapapiros ivet vont elő, amelyet térdén kiteritett. Mária az állát a tenyerébe hajtotta, amint a trón lépcsőiről a király szavait ügyelte.

– Hát elsősorban azt akarja V. Károly császár, hogy tiltsák el Budán a vadászebeket attól, hogy ellepjék a király szobáját, ebédlőjét, mert a kutyák nem valók a palotába.

– A vadászaton kivül magam sem szeretem a kutyákat! – helyeselt bátyja levelén Mária.

– Másodsorban nem helyesli a római császár, hogy a magyar király bizalmas udvarnokai, tanácsosai előtt akár mezitelenül is megmutatkozik, mert bárki szabadon -109- beléphet a termeibe, bárki meghivás nélkül is letelepedhetik vendégasztalához, ha van bőviben a konyhán…

Látszik, hogy V. Károly nem ismeri Magyarországot, ahol a jóbarátokat fesztelen érintkezéssel, valamint fehérasztalnál lehet megszerezni.

– No, már az én asztalomnál nem ülhet le más, mint akit meghivok, – szólt most Mária. – Az embernek meg kell magát becsülni, mert ugyan ki becsülje meg az embert, ha még saját maga sem?

– Nem ismered még a magyarokat. Halálos, engesztelhetetlen gyülöletek fakadhatnak abból, hogy a király nem ültet le valakit asztalához, aki véletlenül éppen ebédidőben jött látogatóba. Vajjon, miért szálljak szembe a feldühitett vaddisznóval, ha annak pecsenyéjéből még csak meg se kinálhatok senkit? Vajjon, miért öltözzek fel azért, mert udvarnokomnak valamely mondanivalója van az időjárásról, vagy pedig valamely friss tréfáról, amelyet a palotában elkövettek?

– Mit akar még bátyám szabályzatba venni?

Lajos az ujjaival követte a latinnyelvü irat sorait.

– Azt irja, hogy a király a templomban nem imádkozik, hanem szórakozottan ül helyén és látszólag máshol jár az esze, mint az ájtatosságon. A királynak jópéldával kell előljárni az áhitatban, neki kell legjobban verni a mellét alattvalói vétkeiért is, amelyekért Isten és a világ előtt felelős.

Mária erre nem válaszolt, mert ugyancsak az volt a véleménye, hogy az imádkozás a sirjuk felé közelgő öregembereknek való, – Szerémi György, az udvari káplán már harmadik napja hiába invitálta Máriát a szentmiséhez a budai várkápolnába. „Én akkor megyek templomba először Magyarországon, amikor királynévá koronáznak“, – üzente Mária a káplánnak, aki, persze, nyomban jelentést tett erről a pápai nunciusnak.

– Mit kiván még császári bátyám? – kérdezte Mária az iratba pillantva.

– Azt kivánja, hogy mostani udvarnokaimat, akik -110- mit sem értenek a királyi szertartásokhoz: bocsássam szélnek, majd küld ő Budára a maga hiveiből, akik a királyt megtanitják uralkodni. A királyné számára pedig gondoskodik udvarhölgyekről, akik a Dunán már utban is vannak egy hajórakománnyal.

– Az bizony nagyon jó lesz, mert már végtelenül unatkozom ezeknek a vén skatulyáknak a társaságában, akik még az öreg királyné idejéből maradtak itt, akik olyan nyelven beszélnek, amit nem értek.

– Milyen nyelven?

– Azt hiszem tótul vagy lengyelül.

A király elnevette magát:

– Igen, ők még a nagybátyám, a lengyel király küldeményéből valók, – azokból a hölgyekből, akiknek már az ó-hazai kolostorokban sem tudtak megfelelő alapitványi helyet biztositani, idejöttek tehát az apám udvarába.

– Csak azt szeretném tudni, hogy miért nevetnek, amikor pirossarku facipőt huzok fel? – mormolta Mária.

– Bizonyára azért, mert azelőtt sohasem láttak olyant. De folytassuk a császár levelének tartalmát, – szólott Lajos, mert nyilván csak most vette magának azt a fáradtságot, hogy a napközben átnyujtott iratot áttanulmányozza. Magában olvasta a latin mondatokat, amelyeket németre forditva közölt Máriával:

– Az uj szabályzat szerint a királynak nem szabad ünnepnapokon vadászni, se madarászni, mert amugy is sok időt fordit a király a vadászatokra. Mise előtt tartózkodni kell az evéstől, bármilyen étvágyas volna is a király. Nem szabad kerülni a komoly és unalmas emberek társaságát, mert azoktól bölcsebb dolgokat hallhatni, mint a részegeskedőktől és poharazóktól. Nem szabad puhitó és gyengitő fürdőket használni. Távol kell tartani a könnyelmü embereket, akik akár szakállasak, akár szakálltalanok, mindig csak szórakozások, tivornyák és más becstelen dolgok felől beszélgetnek. -111-

Lajos mondatról-mondatra derültebb hangon olvasta a részére megszabott uj életrendet. Végül is összehajtani készült az iratot:

– Az uj szabályzat intézkedik a kutyáimról, csak arra nézve nincs semmi mondanivalója, hogy honnan szerezzen pénzt a király.

– Olvassuk csak tovább, hátha erről is találunk valamit, – sürgette Mária a királyt.

Lajos végigböngészte a levelet:

– Nincs, erről egyetlen szó nincsen. Az van még itt, hogy a szabályzat pontos betartására Kozicki Mihály, a pozeni püspök és alkancellár öccse, valamint Wirth György orvos Budára érkezendenek. Most már nem csodálom, hogy Burgo gróf miért adta át térdreborulva a levelet, esetleg az arcába vághattam volna, mint Bornemissza uram szokta tenni az én adósleveleimmel, amikor a zsidók bemutatják őket.

Mária elgondolkozva ült a trón lépcsőin. Nem mondta meg Lajosnak, hogy a császári követ, mielőtt a királynak átadta volna az uj udvari szabályzatot, előzőleg nála is járt és közbenjárását kérte, hogy Zsigmond és V. Károly császár kedvéért birja rá a királyt, hogy pecsétét ráüsse az uj udvari törvényekre. Mária látván a király indulatosságát, halkan felkelt a lépcsőről és igy szólott:

– Felséged ma nagyon ki van merülve az egész napi foglalkozástól, pihennünk kell. Holnapig gondolkozunk a dolgokon. – És mielőtt még Lajos egyetlen szót is szólhatott volna, Mária kisurrant a trónteremből. Lajos látván, hogy egyedül maradt háborgásával, hangosan elkiáltotta magát:

– Hé, őrség, legénység! Bocsássátok be a kutyáimat!

A trónterem ajtaja kivágódott és egy tucatnyi különbözőfajta vadászeb rohant be, amelyek nagy ujjongással, kutyaörömmel vették körül a trónusán ülő királyt. Volt közöttük borjunagyságu sinkorán, amely habozás nélkül veti magát a vaddisznó hátára, hogy a -112- nyakánál fogva lebirja; volt vizsla és kopó, amely abszolute nem respektálta Mátyás király tróntermét, hanem hangos ugatással futkározott a biborkockákon. A király megelégedetten nézte kutyái játékát, mintha indulatossága csillapodott volna ettől a látványtól. Megszokta, hogy többre becsülje az állatokat, mint az embereket.

A kutyaugatásra csakhamar felnyilott a szomszédos szoba szárnyasajtaja is és a hatalmas termetü Brandenburgi György bodorintott pofaszakállával és életvidám mosolyával belépett:

– Ezt már aztán szeretem, felséges uram, hogy a nehéz napi munka után a játékban keressen feledést. Aki annyit dolgozik, mint felséged, annak jussa van a szórakozáshoz is.

– Őrgróf, holnap vadászatot tartunk, mert ki tudja, meddig engedik meg ezt a mulatságot a gyámjaim!

– A legjobb időben! – pendült fel az életkedv Brandenburgiban, olyan erővel, hogy az csakhamar átáramlott a királyra is. – Visegrádról itt járt a vadász és jelenté, hogy a szarvasbőgéstől hangos az erdő. Valami fiatal aggancsos tévedt ide a hegyekből, amely sorra elveri az öreg bikákat. Felséged ijjára vár egy szép lövés.

– Holnapután pedig lovagjátékot rendezünk, olyant, amilyent mi szoktunk, Mária még talán ugy sem látott ilyesmit.

– Hát az bizonyos, hogy Stubitzs és Zettevirtz fene vad viadorok; Holubár óta nem mutatkoztak ilyenek Budán.

– És Krabát, az ördög, – lelkendezett Lajos, kutyái felé csettintgetve ujjával. – És amint Mária udvarhölgyei megérkeznek: táncmulatságot rendezünk a palotában, ugy sem táncoltunk kisasszonyokkal már nagyon régen.

Brandenburgi olyannak mutatta magát, mintha örömében a bőréből akarna kibujni, – tudta ez -113- az uriember, hogyan kell a királlyal bánni, hogy feledtesse vele borus gondolatait.

– Valóban az utóbbi időben a folyton alkalmatlankodó külföldi követek, valamint a szemtelen hitelezők miatt nem értünk rá még csak arra sem, hogy a sarkunkat összeperditsük. Pedig a buskomolysággal még senki sem tudta eloszlatni a felhőket. Véleményem szerint csak a vigkedélyü embereknek lehet szerencséjük. Az az ember, aki otthon tudja hagyni a gondjait: életrevaló, mert a halál ugy is eljön mindenkiért, szomoruságban vagy vigalomban.

Lajos már sokszor hallhatta ezeket az aranymondásokat nevelőjétől, de az ötvenéves, életvidám lovag szavainak most is meg volt a hatékonyságuk, hogy Lajos király apránként felvidámodott. Csak akkor támadt ránc megint a király homlokán, amikor Bornemissza uram egy pergament-darabbal a kezében belépett a trónterembe és dühösen szétrugott a neki kedveskedő ebek között.

– Felség, – állott meg a trón lépcsőinél az öreg, molyette bácsi – itt megint valamely adósságot kérnek, amelyről eddig nem tudtam. Felséged kért kölcsön harminchat forintot a pápai nunciustól?

– Kénytelen voltam, mert nem tudtam miből elküldeni a legutóbbi hirnököket Velencébe, – felelt elvörösödve a király. – Nem hittem, hogy ilyen sürgetős a pénz a nuncius urnak.

– Megszokhatta volna már felség, hogy Magyarországon nincs hitele a királynak. Azért kell vigyáznunk minden meglévő tallérunkra, mert ujat nem kapunk helyébe, ha kiadjuk, – felelt korholó hangon Bornemissza.

A király most felcsattant:

– Talán nekem adtad, öreg, a kincstár pénzét?

– Nem adtam és nem is fogom adni, – felelt Bornemissza az öregek konokságával. – Csak arra akarom kérni felségedet, hogy a kihallgatásra jelentkező külföldi követektől ne kérjen kölcsönt minden alkalommal, -114- mert amilyen igaz, hogy Bornemissza a nevem: nem fizetem ki a legkisebb adósságokat sem. Rosszabb már ugy sem lehet a hitelünk, legalább a pénzünk megmarad.

A király lemondólag legyintett:

– Csak ülj tovább is pénzesládádon, öreg, hagyjad, hogy György őrgróf a magáéból fizesse az udvari testőrök zsoldját, mert szerinted ezek a léhütők nem érdemelnek meg egy ezüstgarast sem. De vajjon kik védelmeznek meg a magyar nemesek ellen, ha azoknak egyszer eszükbe jut beváltani fenyegetésüket és a Rákosról valóban betörnek a palotába?

– A törvények, felség, régi szent királyaink törvényei, amelyeket megszegni nem juthat eszébe egyetlen magyarnak sem. Szent István utóda szent és sérthetetlen. Attól ne féljen felséged, hogy kezet emelne egyetlen kar is felségedre, még ha tárva-nyitva volnának a palotának kapui, – felelt Bornemissza Lajos szavaira. – Testőrökre tehát nincs szükség. Ezt a 36 forintot most az egyszer még kifizetem, mert a nuncius urral valóban magam sem akarok ujjat huzni 36 forint miatt. De kérve kérem felségedet, hogy hagyná békében ezután a látogatóit. Ha már adni nem tudunk nekik, legalább ne kérjünk tőlük.

A vén kincstárnok ezután kiballagott a trónteremből, hogy valamely titkos helyen lévő ládafiából előkeresse a nuncius pénzét.

– Hallottad? – fordult most Lajos a Brandenburgihoz. – Hát hogyan legyen nekem kedvem Budán maradni, mikor egész nap csak szemrehányásokban van részem? A vadászatokra legalább nem jönnek utánam sem a nunciusok, sem a kincstárosok. Fuldokolnak is a méregtől, amikor egy-két napra megszököm tőlük.

– Holnap tehát megszökünk, – gurgulázott Brandenburgi, mintha a legmulatságosabb dologról hallana.

– És Máriát is magunkkal visszük, nem hagyjuk itt őt sem martaléknak.

Lajos ezután felvidámodva vonult a fürdőkádas -115- terem felé, ahol a kőasztalra Bosnyák Mátyás már előkészitette mindazokat a szereket, amelyek a király kellemetes fürdőzéséhez szükségesek voltak. E napon éppen Massaro ur, a velencei követ, adott lakomát követtársai tiszteletére. Bosnyák Mátyásnak onnan sikerült kikölcsönözni két tucat tengeri csigát, amelyhez egy nagykancsó ciprusi bort készitett a márványasztalkára.

III.
Pénz beszél, kutya ugat.

A visegrádi vadászatot Burgos császári követ és Brandenburgi őrgróf vezették, ez a két főur csakhamar ugy rendezte a dolgot, hogy Lajos király és Mária hátramaradhasson a vadászok zajongó csapatától, az üzőbe vett vadkant a kutyapecérek észak felé hajtották, az urak lóháton, vagy gyalogszerrel utána… Mindenki jól tudta az udvari emberek között, hogy a vadászatnak tulajdonképpeni célja az, hogy Lajos és Mária kedvükre beszélgessenek, – a felesleges szemtanukat otthon hagyták Budán.

Mária is lóháton volt, – a király ajándékozott a részére a féltoronyi lótenyésztésből két kancát, habár Mária kijelentette, hogy jobban szereti a szilaj méneket, amelyeknek megfékezésével gond van. – Lajos és Mária a Duna mentén kanyargó uton lovagoltak, mig a vadászat zenebonája erdős hegységekből hangzott alá.

– Az érsek valóban férfinek látszik a talpán, – mondá Mária a császári követre célozva, aki mellékesen érsekséget is viselt, habár alig vetekedhetett vele valaki a tornában, vadászatban, lovagjátékban. – Örülök, hogy a császár ilyen követet rendelt Budára, akire büszke lehetek itt még a gőgös magyar urak között is.

– Lásd, Mária, én az érseket nem annyira testi ügyességéért tisztelem, – mert ez feltalálható Brandenburgiban is, hanem azért becsülöm nagyra, mert -116- nagymestere ő a tudományoknak, – mondá most Lajos olyan őszinte hangon, amilyent Mária az eddigi kihallgatások alkalmával még nem hallott tőle. – Bár tudom, hogy más a hirem, mert az emberre inkább szeretnek rosszat, mint jót mondani: én a tudományokat becsülöm a legtöbbre a világon. Ha nem kellene szegénységgel küzdenem, ha nem kellene örökösen hitelezőimre gondolni és ha olyan békét tudnék kötni a török szultánnal, hogy az nem fenyegetné állandóan országomat: – én Budán megint ugy rendezném be a palotát, mint az Corvin Mátyás idejében volt. Tudósokkal és költőkkel venném magam körül… A szellem kincsében gyönyörködnék, ha módon volna hozzá, – ördög vigye a vadászatokat. Az érsek akkor is első helyen volna a budai palotában, ha humanista tudósok mérnék ott össze csillogó fegyvereiket, mert az érsek tökéletes udvaronc, amilyen csak a gazdag királyi udvarokban található.

– Ne busulj, felség, nem sokára mi is gazdagok leszünk, – felelt Mária, amint elmerengve és uj érzésekkel szivében hallgatta a bensőjét feltárogató király vallomásait.

A király nem felelt Mária szavaira, kezdte megszokni, hogy ettől a nőtől mindig csak biztatásban, reménykeltésben legyen része. Folytatta őszinte vallomásait, mert itt a dunaparti országuton, amelyet még az Anjou-királyok épittettek, nem kellett tartani attól, hogy valaki is kihallgatná beszédét:

– Tudod-e, Mária, mit szeretek legjobban cselekedni? A Corvinákat forgatni a könyvtárteremben, amikor a türelmetlen magyar urak a kihallgatási teremben a kardjuk tokjával verdesik a pádimentomot. Én nem tudom az ő törvényeiket, mert azt másképpen magyarázta Werbőczy is, meg a primás is, amikor engem a törvényekre tanitottak. Mindegyiknek a kezében volt valami ócska kutyabőr, amelyről állitásaik megerősitésére felolvastak régi királyi leveleket. Néha azon vettem magamat észre, hogy nem is én uralkodom Magyarországon, hanem Könyves Kálmán, vagy pedig talán -117- éppen Bakócz uram, aki legjobban ismerte a régi királyok leveleit. El is neveztek a hátam mögött „árnyékkirálynak“, – de én azzal nem sokat törődtem, ha elővehettem Corvináimat.

– Hallottam ilyesmit, – felelt Mária, megveregetve lova nyakát. – A magyarok módfelett fel voltak mindig bőszülve, amikor rákosi országgyüléseiken hiába hoztak mindenféle törvényeket, amelyekkel a király nem törődött. Ugy veszem észre, hogy ebben az országban sok a kiskirály… Ámde mindenféle törvényeik közül engem mégis csak az a törvény érdekel leginkább, amely arról szól, hogy az országgyülés bizottságot küldött ki, amely ezentul majd ellenőrzi a király háztartását, hogy vajjon nem folyik-e ott felesleges pazarlás? Megnézi a bizottság, hogy mennyi sáfrányt teszek a levesbe, hány pogácsát sütök, vagy hány inget varratok magamnak… Itt meggyülik a magyarok baja velem, mert én a háztartásomba belenézni nem engedek. Unus rex, unus princeps.

– De néha még a tanácskozásban is felkelek a trónusomból, hogy elmenjek kedvenc könyveimhez, – folytatta a király, akit bizonyos időben ugy megleptek a gondolatok, hogy végtelenül szórakozott lett, még Mária szavaira sem tudott ügyelni. – Otthagyom az emberölőket, a részegeseket, a királysértőket, mert hiszen valamennyien azok a nádortól kezdve az utolsó csizmahuzóig. Nem hiába szokta volt mondogatni Burgio uram, a pápai nuncius, hogy Magyarországon nincsen olyan három ember, aki rászánná magát arra az áldozatra, hogy az országot három forinton megmentse. Ezért aztán ott szoktam őket hagyni, mikor azon tanakodnak, hogy milyen törvényeket hozzanak királyuk ellen.

– Ennek megint csak a szegénységünk az oka, – felelt Mária, hogy a király gondolatait végre odaterelje, ahová szerette volna: a pénz-szerzés módozataihoz.

De a király, ha belejött a magyarokról való panaszkodásba, nem engedett: -118-

– Tegnap is milyen uj dologgal leptek meg a magyar tanácsurak. Maguk között elhatározták, hogy a király ujjáról le kell huzni a pecsétgyürüt, hogy többé adósleveleket ki ne adhasson. Salamon Imrét pedig, aki még talán az egyetlen ember az országban, aki a királynak kölcsönöket szokott adogatni: el kell távolitani az udvarból, sőt példásan megbüntetni, mert a királynak olykor segitségére volt.

– Majd elbánik velük az én innsbrucki kereskedőm, akinek már irtam, hogy jönne Budára a pénzügyeim rendbehozatalára, – kiáltott fel Mária.

– Azzal az innsbrucki kereskedővel megint csak felingereljük a magyarokat magunk ellen, mert a legközelebbi rákosi országgyülésen éppen azt akarják törvénybe foglalni, hogy minden idegent el kell távolitani a királyi udvarból, – mondá panaszosan Lajos. – Törvényt hoznak arra, hogy a kincstáros, a főudvarmester, a pecsétőr, de még a fővadászmester se lehessen más, mint magyar. A várakat, földbirtokokat meg pláne el kell venni az idegenektől, még ha fegyverrel is… Ez az utóbbi törvény éppen a jó Brandenburgi őrgróf ellen készül, aki a minap szerezte meg Medved várát a hozzátartozó jószágokkal.

– És felség aláirja azt a törvényt, amelyet éppen leghivebb embere ellen hoznak? – kérdezte Mária és hirtelen s hosszadalmasan a királyra nézett.

– Mit tehetnék egyebet? – felelt vállát vonogatva Lajos király. – A magyarok szilaj, fékezhetetlen emberek, akik képesek dühükben mindenre, az emberölés egyáltalában nem sokat számit náluk. Ugyis mindig egyre fenyegetnek, hogy ugy járok majd, mint a dán király, akit, tudvalevőleg, elkergettek. Azt fogom tenni a törvényekkel, amit ők tesznek. Meg fogom találni a módját, hogy kijátszam őket.

Mária elgondolkozva lovagolt a király mellett. Jó darab ideig hallgatott, amig válaszolt, mintha jól meggondolta volna minden szavát: -119-

– Őszintén megmondom, hogy engem azok a törvények nem nagyon érdekelnek, amelyeket a magyar urak hoznak. Az én törvényeimet a mindnyájunkban lakozó Istenség szabja meg. Nem hiába voltak humanisták a mestereim, megtanitottak gondolkozni. Engem a törvények csak a pénzszerzés szempontjából érdekelnek. Ennél a pontnál nem akarok összeütközni a törvényekkel. Tehát a Brandenburgitól el akarják venni Medved várát?

– Nem csak Medvedet, hanem Varasdot, Rokonokat és Lukavecet is a hozzájuk tartozó népekkel, – felelte a király. – A jó Brandenburgi már tudja is, hogy a horvát jószágoktól meg kell válnia, ha nem adja el idejében: elveszik tőle erőszakkal. Ezért vevőt keres…

– És ki volna a vevő? – kérdezte hirtelen Mária.

– Az, akinek egyedül van pénze ebben az országban. A rabló Zápolya.

Mária negédesen hintázta magát a nyeregben:

– Bevallom, ilyen nagyurral nem konkurrálhatok, holott éppen arra gondoltam, hogy az őrgróf jószágait megveszem én magamnak. Tőlem, remélem, nem veszik el a lovagias magyar urak.

Lajos király nagyot nézett:

– Milyen pénzből vennéd te meg a nagyértékü birtokokat?

A királyné elnevette magát, amint az oldalán függő vadásztáskára ütött a tenyerével:

– Van nekem pénzem, nem hiába töltöm az időmet Magyarországon. Levél várt rám Selmecről, amelyben jelentik, hogy az ottani bányáim, amelyeket még boldogult apósom ajándékozott nekem: igen jól jövedelmeznek. Erre a jövedelemre csak kaphatok tán kölcsönt bármelyik budai zsidótól. Én már kiszámitottam magamban, hogy 40.000 arany évi jövedelmem van. Kár volna ezt az egész jövedelmet a budai mihasznákba önteni. Lehet azon hasznos dolgokat is vásárolni. -120-

Lajos felkacagott:

– Még megérem, hogy te fogsz nekem kölcsönpénzt adogatni!

– Miért ne? – felelt Mária csodálkozó hangon. – A jóbarátok között ez kötelező. Különösen, ha tervem sikerül.

Lajos a nagy érdeklődésben megállitotta hátaslovát és egészen Mária felé fordult:

– Halljuk hát tervedet, Magyarország jövendőbeli királynéja.

– Többféle tervem is van arra nézve, hogy ebből a pénzügyi nyomoruságból, ebből az utálatos, megalázó szegénységből megszabaditsam mindkettőnket. Először is birtokokat, várakat, jószágokat fogok vásárolni, mindent megveszek, ami eladó ebben az országban.

– De hol veszed a pénzt a vásárhoz? – nevetett megint Lajos király, aki nem tudta még akkor megérteni, hogyan lehet pénz nélkül is vásárolni.

– Éppen ez a kérdés az, amihez a felség segitségére van szükségem. Tudnod kell, felség, hogy a magyar forint most jobb a rajnai forintnál. 25.000 magyar forintért bármikor könnyü szerrel kaphatunk 31.250 rajnai forintot, 2000 magyar forintért pedig kaphatunk 1000 morva schokot, amely most Európában a legjobb pénz. Magyar forintot kell tehát szereznünk, hogy rajnai forintot és morva schokot szerezhessünk. Erre nem fogunk ráfizetni.

Lajos király álmélkodva hallgatta Mária nyugodt, higgadtan elmondott szavait, mintha valami csodát látna a visegrádi Dunaparton. Hiszen beszélgetett ő már azelőtt is pénzről és még többet hallott róla, amikor atyja, a csavaros észjárásu Ulászló lábainál üldögélt, amig az mindenféle furfangokkal pénzt hámozott ki a palotába rendelt zsidókból. Atyja módszerét követte Lajos is, bár korántsem volt olyan találékony a zálogbaadásnál, mint Ulászló. Ulászló fantasztikus dolgokat is el tudott zálogositani, talán még a lelkiüdvösségét is felkinálta egyszer-másszor a budai zsidóknak, mig Lajos -121- a meglévő dolgokon, az adókon, a dézsmákon, a királyi jövedelmeken kivül mást nem tudott zálogbavetni, ha pénzmagra volt szüksége. Honnan tudta volna ő azt, hogy a magyar forint jobb, mint a rajnai forint. Mindegy volt neki, hogy a zsidók milyen pénzben fizették ki a kölcsönt: csak pénzt lásson.

Mária megismételte szavait:

– Magyar forintot kell tehát veretnünk.

– Vernek eleget Körmöcbányán.

– Csakhogy az nem a miénk, abból mi nem látunk egyetlenegyet sem. Felséged csak kölcsönbe adja a képét a pénzekre. Olyan magyar forintot kell szereznünk, amilyent mi magunk verünk.

A király meghökkent:

– Pénzt akarsz veretni, Mária? Hiszen ehhez nincs jogunk!

De Mária nem hagyta magát megzavartatni a király közbeszólásával.

– Megnéztem tegnap azt a házat ott Budán, a Keresztelő Szent János-utcában, amelyet ugyancsak apósom jóságából birok. Jól megépitett, falakkal körülvett, nagyudvaros ház az, ahol ugy lehetne felállitani a pénzverő mühelyt, hogy még a szomszédok se vennék észre.

Lajos megint legyintett:

– Vajjon miből akarsz pénzt veretni, Mária? Ha csak a trónusomból nem, mert a palota egyéb kincsei már régen zálogba vannak téve.

– Hát gondolkoztam én ezen is, mert olyan természetü vagyok, hogy ha valamit a fejembe veszek, abból egykönnyen nem engedek. Szeretek végére járni minden dolognak. Makacs Máriának hivtak a brüggei Herceglakban. Ez a nándorfejérvári veszedelem éppen kapóra jönne nekünk, ha azt jól ki tudnánk használni. Nándornál valóban ott áll a török, ezt már tudja mindenki, még a római pápa Őszentsége is. De ugy-e bár, idáig sehonnan se küldtek pénzt, egy fityinget sem, hogy segitségünkre legyenek a törökök visszaverésében. -122- Legfeljebb tanácsokat küldenek jobbról is, balról is, – tanácsot pedig nem kell adni, tudom én a dolgomat Zsigmond nagybátyád nélkül is, felséges uram.

– A nagybátyámat ne bántsd, Mária, – szólt most elkomolyodva Lajos. – Ő jóember, csak hát éppen ugy meg van kötve a keze a maga országában, mint az enyém. Valamelyik lengyel nemesnek széles jókedvében eszébe jut elrikkantani magát, hogy: Nyepoz volim! Mire aztán sutba kell dobni a legjobb törvényeket, amelyeket Zsigmond nagybátyám kigondolt.

– Hát a magyar nemes urak vajjon nem ugyanezt cselekszik? – szisszent fel Mária. – Tudom én, hogy őkelmék azért jönnek fegyveres hadakkal a Rákosra, hogy ha másképpen nem megy: az erősebb joga révén érvényesitsék az akaratukat. De hát minden fegyvernél erősebb fegyver a pénz, amelynek láttára majd a nyakas magyar urak is beadják a derekukat.

– Amint Szerencsés Imre mondja: pénz beszél, kutya ugat, – mondá most Lajos király, aki élete végeig nagyon szerette ezt a mondást. – De hát mondd már, miből akarsz a Keresztelő Szent János-utcában pénzt veretni, Mária?

– Megérkezésem után, természetesen, bejártam a budai templomokat, mert hiszen egy magyar királynénak illik ismerni azokat a templomokat jóelőre, ahová majd népéért imádkozni jár, – felelt elkomolyodva Mária, aki általában igen komoly volt az egész beszélgetés alatt, a királynak egyetlen megjegyzésére sem mosolyodott el. – Templom-látogatásaimban feltünt, hogy mennyi mindenféle kinccsel vannak felruházva ezek a templomok. Arany és ezüst mindenütt, amerre a szem néz. Kelyhek, keresztek, keresztelő-medencék vert ezüstből, aranyból. Régi pásztorbotok gyüjteményben, amelyeknek a végük szinaranyból van. Misemondóruhák ékkövekkel diszitve…

– Hja, a mi papjaink nagyon gazdagok, – mondá Lajos király nem minden büszkeség nélkül.

– És ott hever mindez a temérdek egyházi kincs -123- a maga tétlenségében, holt mozdulatlanságában, amikor veszélyben van Nándorfejérvár! Az én katolikusságom ellen nem lehet kifogása Őszentségének, mert gyermekkorom óta megtartok minden bőjtnapot és bucsunapot, de még a legmélyebb vallási áhitat közepette is megfordult fejemben az a gondolat, hogy minek a papoknak ez a teméntelen kincs, amikor ugy sem tesznek vele egyebet, mint jól elzárt szekrényekben tartják? Nem adhatnák azt kölcsönbe a királynak?…

Lajos ijedten, tiltakozva, szinte megborzadva emelte fel a kezét:

– Az egyház pénzéhez nem szabad nyulni, mert átkot vonhatunk a fejünkre, ami már nem ismeretlen a magyar királyok előtt.

Igy szólt a király és sarkantyuba kapta lovát, mintha erről a témáról többé nem is akarna beszélni. Mária alig észrevehetőleg az ajkába harapott és követte a királyt, aki valamely különös dologra lett figyelmes.

Az erdőből ugyanis emberi kiáltozás hallatszott, még pedig oly félelmetes erővel, kétségbeeséssel, amilyenre csak ritkán képes emberi hang. Lajos király bátor ember volt, nem ijedt meg a kisérteties üvöltéstől, hanem behatolt az erdőbe, ahol a szörnyü rémet kereste. Mária mindenütt nyomában.

Rövid keresgélés után egy fára kötözött emberi alakra találtak, aki teli tüdőből orditott, amire volt jó oka is.

Emberünk ugyanis a lábainál fogva volt felakasztva egy kinyuló faágra és a feje éppen egy hangyabolyhoz ért, amelyből a harcias vörös hangyák annál bőségesebben rohantak elő, minél jobban kapálózott emberünk. A hangyák már ellepték az ember fejét és testét… A királyné irtózva nézte a látványt, de nem igy Lajos. Pillanat alatt leugrott lováról és tornászi ügyességgel felkuszott a faderékon addig az ágig, amelyhez az ember lábai szijazva voltak. Az éles vadászkés hamarosan végzett a szijakkal és a felkötött ember a földrezuhant. -124- A király lecsuszott a fáról, felült lovára és megvárta, mig az ember megtisztálkodik a hangyáktól.

– Ki kötött a fára? – kérdezte a király.

Az ember vakarózott:

– Felséged vadászai.

– Miért kötöttek fel?

– Egy kis szarvasünő miatt!

– Ha tudtam volna, nem váglak le a fáról, – felelt egykedvüen a király. – Pusztulj a szemem elől.

Az ember az erdő sürüje felé hátrált nagy nyomorékságában, mert most már az is látszott rajta, hogy a fárakötés előtt jól megütlegelték vala a vadászok.

A királyné egy tallért vetett az ember után, aztán lova fejét a királyé után forditotta. Megint a dunaparti-uton voltak, amikor azt kérdezi a király:

– Mondd, Mária, mért adtál pénzt ennek a vadorzónak?

– Gyakran szándékozom az erdőségben vadászni. Ki tudja, mikor lehet rá szükségem.

A király nem felelt, csak elgondolkozott Mária különösségén. Ő már adott nagy ajándékokat a hiveinek, de az ellenségeinek még soha. A vadorzó pedig, miután az ő vadját pusztitotta: mi lehetett volna más, mint ellensége?

Mária pedig halk, oktatós hangon beszélt, a király mellett lovagolva:

– Az én véleményem szerint minden embert meg lehet pénzzel venni. Legyen az nyomorult vadorzó, vagy pedig zászlós ur. A különbség csak annyi, hogy egyiknek-másiknak nagyobb az ára. Adnál bőséges pénzt a nándori végvárnál a török előtt legyávult katonáknak, majd meglátnád, milyen hősiesen harcolnának.

– A nyomorultak! – felelt Lajos király a fogát szíva. – Hát az nem elég korbács a hátukba a bátorság megtalálására, hogy a török rabszijra kötve hurcolja el őket, ha a csata után életben maradnak? Még pénz is kellene nekik?

– Pénzzel a halál is olcsóbb, – folytatta Mária. -125- – A katona szivesen meghal, de tudni akarja, hogy miért. Én hallottam arról a Nándorfejérvárról. Azt mondták nekem, hogy az maga a pokol, ahonnan ritkán jön valaki vissza elevenen. Tudják ezt maguk a kapitányok, vitézek mind, hogy Nándorfejérvár az utolsó stáció az életükben. Innen nem lehet csak a másvilágra menni. Hát most, könnyen elképzelhető, hogy milyen kedvvel mennek azok az emberek a másvilágra, akik még a zsoldjukat sem kapták meg!

– A kutyák! – felelt megint a király. – Mióta az eszemet tudom, mindig ők nyuznak, ők követelőznek, ők fenyegetőznek. Miattuk kellett Zsigmondtól csaknem térdenállva pénzt kéregetni, hogy befogják a szájukat. És most, amikor annyi idő után: egy kis harcra kerül a sor, feledve a mult és a sok áldozat. Megint csak ugy ostromolnak pénzért, mintha sohasem kaptak volna.

– A pénz elfogy, a barátság elmulik, azért kell mindig friss pénz, hogy az embernek friss barátai legyenek, – mondá Mária.

A Dunapart mentén immár feltünik a vizivár hasas alakja, ahol a vadászat végeztével az urakkal a találkozás meg volt beszélve.

Salamon-tornyának kerek udvarán már ott találták a Brandenburgit az általa elejtett vadakat rendezgetve festői helyzetekbe, mert nem szerette, ha a vendégek tévednének a vén vadkan korában, – amelyet agyarairól és sörtéjéről is meg lehet állapítani, valamint a szarvasok agancsainak a számában. Véres volt az őrgróf, mint egy mészáros.

A várudvar másik felében De Burgos gróf, császári követ és érsek akasztgatta hurkokra azokat a madarakat, amelyeket sólyma segitségével elejtett. Hires sólyma volt az érseknek. Kétszáz aranyat is hiába kinálgattak érte. A jeles sólyom most is kitett magáért, mint mindig: tucatszámra függtek a karikákon a pettyes nyirfajdok, a tuzokok, a foglyok, a vadkakasok, – nem is hinné az ember, hogy milyen vérengzést tud elkövetni egy ilyen jól betanitott madár, ha szabadjára eresztik. -126-

A vár pincéjében pedig éppen azokat a halakat jegelték, amelyeket a dunai halászok hoztak a királyi vadászat örömére. A dunai halászoknak Sárkány Ambrus szalai főispán volt a prefektusuk, aki nagyon jól tudta, hogy Mária mily határtalanul szereti a halpecsenyét. Nem nyugodott tehát addig, amig csukát nem fogott, amelyet majd a királyné gusztusa szerint megtöltenek.

Mária nagy érdeklődéssel nézegette a vadászat zsákmányát. Sörtét tépett ki a Brandenburgi vadkanjából, mert tudta, hogy ennek örvendez a vadász. Megemelgette, megfontolgatta a kövér madarakat a császári követ kiállitásában. Kérte, hogy egy nyirfajdot tegyenek félre a számára, mert ilyen madarat még sohasem evett. A halakra pedig rámosolygott az izzadó, fujó Sárkány Ambrus uram nagy örömére.

– A potykát majd rácosan fogjuk megfőzni, itt is van már Szentendréről egy ember, aki ért az ilyesmihez, – szólt homlokát törölgetve a szalai főispán.

Amig a vacsora elkészült, Mária felment a királlyal a vár legmagasabb emeletére, ahol megtalálták azt a kerek szobát, amelyben valaha Salamon király töltötte napjait. Bizony, nem igen volt ez a szoba királyhoz méltó, de az ablakaiból, ezekből a keskenyre szabott lőrésekből csodálatos tájképet lehetett látni az ég mind a négy tája felé. Zöld hegyek rakták örökös koszorujokat a tájra és mély völgyek mutatkoztak, ahonnan az égbe lehet kivánkozni. Magyarország őre volt ez a táj, ahol még a Duna is irányt változtatott, mintha álomba szenderült volna a nagy folyam Magyarország ölében.

A király, aki sokszor gyönyörködött innen országa tájaiban, feszülten várta az Innsbruckból jött Mária megjegyzését a tájképre, amely az emberi szivekben a legkedvesebb indulatokat szokta felébreszteni.

– Mennyi gazdag falu látszik ezen a környéken! – sóhajtott fel Mária. – Amerre a szem eltekinthet, mindenütt jómódu tornyok és megelégedett házak látszanak. -127- Amott szemben, a hegyoldalban valami nagyon gazdag községnek kell lenni, mert legalább száz házat olvastam meg…

– Szentendre, ahol jeruzsálemi András szeretett mulatozni, amikor már Budán nem birta a magyar urak nyakaskodását, – felelt a király.

– Vajjon fizetnek-e elegendő adót a királynak ezek a községek? Kiváncsi volnék a számadásaikra, – folytatta Mária. – Ha majd az innsbrucki kereskedőm megjön: átvizsgáltatom ezeket a számadásokat. Mert az talán még se türhető, hogy a parasztok, ispánok, földesurak itt a legnagyobb boldogságban éljenek, amikor a királynak a legszomorubb anyagi gondjai vannak. Talán mégis csak az ország van a királyért…

– A király van az országért, Mária, – szólt Lajos király elkomolyodva.

A hegyekből mindenfelől kürtök zengedeztek alá. Egyik hegy a másiknak adta a visszhangot. Olyik kürt percekig zendült és szép zenét szolgáltatott, mert nyilvánvalóan a kürtösök erre a percre tartogatták a tudományukat. A kürtszóra felemelték fejüket a várudvaron foglalatoskodó vadászok, akik a vadak megtisztitásával voltak elfoglalva, – a nagy Dunán uszó tutajosok ugyancsak lassitani látszottak, amig a kürtök a hegyekből hangzottak.

A torony lépcsőin most döngő lépések közeledtek felfelé. Vajjon, ki az a vakmerő, aki a király és Mária együttlétét megzavarni bátorkodik? Senki más, mint a Brandenburgi őrgróf, aki véres ruháját immár levetvén, selyembe és bársonyba öltözött, mint egy lovaghoz illik. – A megtermett lovag alatt nyikorogtak a lépcsőfokok.

– Már teritik az asztalokat! – kiáltotta szemhunyoritva a Brandenburgi, mint aki tudja, hogy nem a legrosszabb hirrel köszönt be.

Valóban, Mária, elsápadva az egésznapi lovaglástól, kinzó éhséget érzett, de erről nem mert szólani. A szabadban lévő vadászkonyhákról venyigék fanyar-füstjei, -128- öreg fagyökereknek parázs-párái, rotyogó ételeknek az izei szálldostak fel a toronyszobába. Nagy lajtokban hordták a vizet a hegyiforrásból és a pincékből boroshordókat guritottak elő pirosképü pincemesterek, akik arra látszanak teremtve lenni, hogy vidámságot és borszagot árasszanak maguk körül. Mária szenvedett az éhségtől, de még mindig nem mozdult:

– Egyedül leszek az asztalnál, udvarhölgyeim nélkül? – fordult a királyhoz.

Brandenburgi őrgróf, aki bár a legtiszteletteljesebb állásban várakozott, most vidoran megszólalt:

– Ó, az udvarhölgyek már mind megérkeztek, persze, csak a fiatalabbak, akik elbirják az ilyen vadászutnak a viszontagságait. És itt vannak már a zenészek, a muzsikusok, az énekesek, a táncosok, akik minden vadászatunkra hivatalosak szoktak lenni.

– Akkor talán mehetnénk, – mondá Mária óvatoskodva, bár a szeme csaknem szikrázott az éhségtől.

A várudvaron volt teritve, – természetesen, jól elkülönitve minden nem odavalósiaktól – és az elsőfogás turkesztáni dinnye volt, amelyet török foglyok termesztettek Szentendrén. A dinnye jégbe volt hütve és csodálatos zamatot, étvágyasságot, felfrissülést szerzett az éhségtől elgyötört gyomroknak.

– Ezt nagybátyámtól, Zsigmond királytól tanultuk, – mondá Lajos király Máriának, amikor az megdicsérte a dinnyét.

Ezután ugyancsak lengyel-módon készült leves következett, amelyet közmegelégedésre főzött egy Lesieczki Márton nevü nemesember, aki a lengyel király ajánlatára, már kora ifjuságától kezdve Ulászló és Lajos király udvarában tartózkodott.

A leves elfogyasztása után Brandenburgi a lengyel nemest valóban be is mutatta a királynénak.

Most következtek Sárkány uram halai, amelyek feltálalásánál a főispán felügyelt és több pofonokat osztott ki a halfőzők között, bár gesztenyével töltött csukáért valóban nem kellett szégyenkezni. -129-

Szerémi György, udvari káplán, aki darabideig Tomori mellett is szolgált a végvárakban, most arra kért engedelmet, hogy a törökök nemzeti ételét, a piláfot felszolgálhassa, mert nem árt, ha azt is tudjuk az ellenségről, hogy az milyen étellel táplálkozik. Fogoly török szakácsok főzték a rizskásából és bárányból való eledelt, amelyet olyan szerszámokkal füszereztek, amelyeket eddig nem ismertek Magyarországon.

Borsos és paprikás természete miatt a piláf megköhögtette Máriát, amire a király megjegyezte:

– Én alig tudom elhinni, hogy a törökök, mint bornemissza népek, ilyen erős eledeleket fogyasszanak.

– Azt hiszem, az érett paradicsom hiányzik belőle, – mondá Mária.

A káplán ur nem is felejtette el sohasem Máriának a köhögését…

Természetesen, minden étel után különböző borokat öntöttek a kelyhekbe a nemesi apródok, akik ott lábatlankodtak mindenkinek a háta mögött. A dinnye volt csak kivétel, mert az magában is szomjuságcsillapitó volt, de például a leves után már használatba kerültek azok az apró kelyhek, amelyekben a tokaji aszut szolgálták fel. A halakat nem hiába ajánlotta ama régi mondással Sárkány Ambrus uram, hogy ne felejtsük el: a hal uszni akar. Somlai bor járta. A török eledel után szerémi ürmös következett, miután ez a bor ott terem, amely földet bőven öntözi a portyázó ellenség vére.

Most Del Burgos gróf, az érsek lépett elő nagy ünnepélyességgel és a kifogástalan udvaronc modorában jelenté, hogy a királyi pár utólagos engedelmével néhány hizott ökröt hozatott Bécsből, amely városban emberemlékezet óta a legjobb marhahust mérik. A legszebb ökörcimert személyesen hozta ezüsttálcán a királyi párnak. Mária, miután hazájáról volt szó: ujult erővel látott neki az evésnek. Az ökörcimerhez mustárok, szószok és olyan tormák voltak mellékelve, amelyek Máriát ugyancsak megköhögtették. -130-

Most megint a nemes őrgróf Brandenburgi állott elő és a következőket jelenté:

– Miután a mai vadpecsenyék még alkalmatlanok arra, hogy abból emberfia ehessen, ugy intézkedtem, hogy egy két hét előtt elejtett vaddisznó pecsenyéjét vegyék elő a szakácsok, mert ez a vaddisznó eleget állott bepácolva ahhoz, hogy a felséges párnak örömére legyen.

– Brandenburgi érti a vadakat! – sugta Lajos király Mária fülébe.

És a vaddisznó, bár már némi szaga volt: oly porhanyósnak mutatkozott, amint azt a fejedelmi udvarok szakácsai előirják.

Most még szakajtókban felszolgált apró, piruló tiszai rákok következtek, amelyeknek ollóját, farkát harapdálni, szopogatni lehet, amelyekből akár száz darabot is elfogyaszthatni, anélkül, hogy az megkottyanna. A rákok harapdálása mellett, – amelyeknek héjait Lajos a tenyerébe gyüjtötte, hogy aztán a várudvar sarkába vesse őket, mig Mária egy tányérkára helyezte a rákmaradványokat – csendesen beszélgetett egymással a királyi pár.

– Azért szeretem a vadászatokat, – mondá Lajos király – fesztelenül lehet étkezni. Budán mindenki a király szájába néz és hire megy minden jófalatnak, hogy szóbeszéd, irigység gerjesztője legyen a budai palotákban. Mig itt csupa meghitt embereimmel vagyok körülvéve, akik valóban szivből örvendeznek annak, ha a királynak jóétvágya van.

Mária a rákcsemegét igen jóétvágyassággal falatozta, mert ilyen eledelhez, tiszai rákhoz, még eddig nem jutott. Ügyes keze hamar megtanulta a rákkal való bánásmódot és az ollókat, farkokat pompásan nyitotta fel, hogy a benti hushoz jusson. Majszolásközben helyeslően bólintott a királynak:

– Mindaddig, amig nem lesz elegendő pénzünk ahhoz, hogy a budai palotában éppen olyan konyhát vezethessünk, mint bármely püspök vagy főur a maga -131- palotájában: vadászatokra fogunk járni, hogy jóllakhassunk. De, ha egyszer rendbejövünk, nem cserélem el én a budai konyhámat a visegrádival.

– Mária, ne álmodozzál, mi sohasem jöhetünk rendbe, mert a magyar urak azt el nem viselhetnék, hogy a királyuk gazdagabb legyen, mint ők. Elég volt nekik Mátyásból, aki kisegitette őket, ha nem pénzzel, hát a fekete seregével. De már atyámat, Ulászlót, nem engedték lélekzethez jutni…

Mária abbahagyta a rákok tördelését:

– Vajjon, mennyit ér most egy Mátyás-arany?

– Nagyon sokat, bár elég van belőle az országban. A pénzváltóknak az átszámitási kulcsuk a Mátyás-arany. Mindenféle pénzt azzal hoznak kapcsolatba. Ennyi, meg ennyi Mátyás-aranyat ér ez a pénz, vagy amaz a pénz.

Mária elgondolkozott:

– Én ezt a számitást meg fogom tanulni. Nyomban leckét veszek az innsbrucki kereskedőmtől, amint az megérkezett, mert Logus Tamást hiába kérdezném ebben az ügyben. Ő csak a tudományokhoz ért.

A király legyintett:

– Ne hidd azt, ezek a humanisták jobban értenek a pénzhez, mint azt mi gondolnánk. Bankár mindegyik.

Ezenközben halkan pengeni kezdett valahol a zene, amelynek étkezés alatt tilos volt megszólalni, hogy ne zavarja az uraságok étvágyát. Hárfa volt, amely valahol megszólalt és oly andalgó hangzatokat hallatott, hogy a király elfelejtette a Mátyás-aranyakat, amelyekről éppen bővebben akart Máriának beszélni.

– Itt a hegyek között már augusztusban érezni az őszt, amint a nap lement a hegyek mögött. Menjünk a várba, Mária, ahol bizonyára már együtt vannak hiveink és gondtalan mulatozással töltik idejüket.

– Csak a kezemet mosom meg előbb! – felelt Mária és egy kis apródot ugyancsak zavarba hozott ama kivánságával, hogy az mosdóvizet hozzon neki. -132-

A bálteremben valóban ugy piroslott az élet, mint akár a szövétnekek lángja.

A német udvarhölgyek igen rövid idő alatt megismerkedtek a magyar urakkal, hiszen az volt a tennivalójuk, hogy mindenkihez kedvesek legyenek. Rövid fertályóra alatt mindenkinek tudták a nevét, – néha csak a keresztnevét, amint egymást szólongatták a jóbarátok. Az udvari hintók hét udvarhölgyet hoztak a visegrádi vadászatra Budáról, körülbelül annyi uriember volt, aki a király legbensőbb környezetéhez tartozott. Brandenburgi, Burgos érsek, Sárkány Ambrus, Lesieczki… Az öreg Bornemisszát, mint amugy is hasznavehetetlen embert, szokás volt otthon hagyni az ilyen mulatságokból.

A várterem olyan szőnyegekkel, függönyökkel volt diszitve, amelyek bizvást beillettek volna a budai palotába is. (Talán éppen onnan kerültek ki.) Brandenburgi töltötte be a házigazda tisztét és ő vezényelte a mulatozást, miután a királyi pár elfoglalta helyét egy törökös kereveten, amely az ablak mellett állott és összehuzható függönyökkel volt ellátva. Mária figyelmesen körülnézett, mielőtt leült volna és mindent kedvére talált, csupán az nem tetszett neki, hogy éppen a háta mögött jött fel a hold, amely oly pirosan izzott, mintha távoli csatáknak a képét mutogatná. Talán csata van valahol, a végeknél, Nándornál?

De már megszólaltak a muzsikások, akiket ugyancsak a bécsi udvarból szerzett Brandenburgi ama lengyel zenészek helyett, akik valaha Ulászló királynak muzsikáltak. Ezek tanult zenészek voltak, akiket akár a templomi kórusokra is lehetett volna alkalmazni. Volt közöttük egy trombitás, aki az ötödik királyi udvart szolgálja. Képzelhető, hogy mennyi nótát tudott ez a trombitás, amig a spanyol félszigetről a budai palota szolgálatába került!

A Brandenburgi tapsolt, mire a zenészek elkezdték játékukat, miközben egy függönyt leeresztettek a mennyezetről, amely a muzsikusokat elrekesztette a -133- mulatóktól. Jó volt ez a függöny a mulatóknak is, meg a zenészeknek is. Emezek ölükbe vehették azokat a kőkorsókat, amelyekből a németalföldi sört élvezhették a Brandenburgi bőkezüségéből; amazok pedig nem feszélyezték magukat többé az alsóbbrendü népség előtt.

A Brandenburgi most mindenkinek kijelölte a helyét. A várteremben és szomszédos fülkékben pihenők voltak felállitva, ahol majd a fáradalmakat kipihenhetik azok, akiknek erre szükségük van. Természetesen, Heléne, a cseh udvarhölgy, kapta a legkényelmesebb helyet a királyné után, – az udvari pletyka jól tudta, hogy miért?

– Ez az a bizonyos Heléne? Akit Csehországból szöktetett meg az őrgróf? – kérdezte halkan Mária a királyt, amint szemügyrevette a sudártermetü, vöröshaju, lángoló tekintetü udvarhölgyet, aki pirossarku cipőjében éppen táncba indult a Brandenburgival.

Más, hivatalos udvari bálokon rendszerint férfiak férfiakkal párosulva szokták megnyitni a fáklyatáncot, a hölgyek csak később következnek sorukra, amikor is álarcot szoktak viselni. A Brandenburginak az volt az ujitása, hogy álarc nélkül táncolhattak a hölgyek, miközben szenvedélyes tekintetük ujabb lobogásra gerjesztette a táncban fáradozó férfiakat.

Heléne valóban papnője volt a táncnak. Bár, már nem látszott egészen fiatal nőnek: termete kifogástalan volt és egyetlen lépést sem tévesztett. Amint a zene ütemeire, kezében gyertyával, táncolni kezdett a Brandenburgival, hol kacéran közeledve, hol csalogatóan távolodva; amint ezt ama tánc természetrajza előirja. Olykor a levegőben látszott szállani Heléne, miközben az őrgróf hatalmas ugrásokat tett feléje, amely ugrások azonban nem voltak medveszerüek, hanem könnyedek és fiatalosak.

– Furcsa öregember! – sugta Mária a királynak. – Ugy táncol, mint egy legény.

– Még sok furcsaságot fogsz tapasztalni a Brandenburginál, -134- ha őt közelebbről megismered, – felelt Lajos ama fiatalos lelkesedéssel, amely néha elővette.

A táncoló pár most a kezükben tartott gyertyákat átadta egy másik párnak, (Lesieczkinek és Hartlében grófnőnek) akik most folytatták a gyertyákkal a táncot az őrgróf és Heléne körül, akik egymás két kezébe kapaszkodva lejtettek.

A zene mind tüzesebben vonta és a két gyertya megint tovább vándorolt egy másik pár kezébe, amely most már a karéjba fogózkodott négyest táncolta körül. Amig az utolsó párra is rákerült a sor és a gyertyákat tartóikba visszatéve, az egész társaság körbefogódzva lejtette a gyönyörüséges táncot. Egyforma piros álarc költözött az urak arcára a tánc hevületében, szemeik ijesztően kezdtek lobogni, homlokuk csapzottan világitott, – mig a hölgyek többnyire megkisebbitették szemük bogarát, amint figyelmesen nézték a lovagjaikat.

– Felség, ha megengedi, én is szeretnék táncolni, – szólalt meg most Mária a király mellett, aki előrehajolva ült helyén és egy pillanatra se vette le szemét a táncosokról.

– Táncolj a Brandenburgival. Ő a mester, – felelt nagylelküen a király.

Mária azonban hizelkedően akaratoskodott:

– Én felségeddel szeretnék táncolni.

– Hát akkor várj, frissitőt veszek magamhoz, mert a vacsora sokkal bőségesebb volt, mint gondoltam volna. Reggel mindkettőnknek inni kell ama források vizéből, amelyek budai hegyeimben fakadnak.

– Ezentul majd én állitom össze az ebédek és vacsorák sorrendjét és igérem felségednek, hogy sohasem lesz szüksége források vizére.

– Az nagyon jó, Mária, Budán mind azt isszák a hosszuéletü emberek. Én pedig most már hosszuéletü akarok lenni a te kedvedért.

A király a szomszéd fülkébe távozott, miközben a tánc szünetelt, – Brandenburgi, mint figyelmes házigazda, -135- nyomban az egyedül maradott Mária mulattatására sietett.

– Mondd, őrgróf, mennyi fizetést kapsz a királytól, hogy ilyen mulatságokat rendezel? – kérdezte Mária váratlanul a felhevült lovagot.

– Kétezer arany a fizetésem! – felelt Brandenburgi és csodálkozva nézett Máriára.

– Nekem negyvenezer arany az évi jövedelmem, de sajnálnék ennyi pénzt elherdálni táncra, muzsikára, borra…

A lovag meghajolt:

– Felséged még nem tudja, hogy a Brandenburgiak királyukért nemcsak a vagyonukat áldozzák fel kész örömmel, hanem az életüket is.

– Majd meglátjuk! – mondá Mária és jelentőségteljesen a lovagra nézett és abban a másodpercben éreznie kellett, hogy egy másik női szempár hirtelen, mint a fellobbanó tüzjel az éjszakában, ugyancsak kettejük közé furakodik. Heléne volt, a Brandenburgi által ünnepelt udvarhölgy, aki a hegyes tekintetet a várterem sarkából a királyné felé repitette, hogy Mária nem tagadhatott meg tőle egy szánakozó pillantást.

– Hallom, lovag, – folytatta a királyné odavetőleg, mintha valami érdektelen kérdezősködéssel akarná tölteni az időt a király visszaérkezéséig – hogy vagyoni romlás fenyeget. A magyarok el akarják venni Medved váradat.

– A magyarok! – felelt az őrgróf és valamely kicsinylő mosoly futamodott végig beretvált, patkóval környékezett, széles arcán. – Kettőn áll a vásár, felség. A magyarok el akarják venni, én nem akarom odaadni.

– Törvényt hoztak ellened. És ebben az országban a törvényeket tiszteletben tartják.

– Ha valakinek haszna van belőle.

Mária most hátrafordult, mintha a várablak mögött pirosló holdvilágtól kérne tanácsot: -136-

– Ha egyszer eladni akarnád a váradat, gondolj reám. Adok érte annyit, mint Szapolyai, vagy Fugger.

A király visszatért, Brandenburgi Heléne mellé vonult, a zenekarból az eddigi tánczene helyett andalgó hárfapengetés hangzott, amely oly szomjassá teszi a sziveket, mint a forrásukat hiába kereső szarvasokat. Ám Heléne, az ünnepelt, igen elkomolyodva nézett maga elé, holott eddig a zene ütemeire arckifejezése mindig más és más érzelmeket árult el, mint aki szivből együtt érez a zenészek vidor vagy bús dallamaival. A király hallgatott, Mária nyugtalankodva nézegette a háta mögött emelkedő holdtányért, mintha a holdbeli emberkék különböző jeleket adnának neki.

A hárfa pengett és valahol, valamerre, – ki tudná, hogy mely függöny mögül – csiklandós, egerésző női nevetés hallatszott… Bizonyosan egy pirosarcu magyar ur dicsérgette felhevülten valamely udvarhölgy piros cipősarkait.

A hárfa pengett és a király alig észrevehetőleg megérintette Mária kezét, amelynek olyan formája volt, mint egy litániának az innsbrucki apácakolostorban, – hosszukás volt ez a kéz, a szentek örökké imádságra nyult ujjaival.

– Megkoronáztatlak, Mária, és feleségül veszlek, – rebegte a király, mintha most eszmélt volna arra, hogy miért is üldögél ez augusztusvégi éjszakán a római császár huga mellett.

Mária hálatelt pillantást vetett Lajosra:

– Köszönöm, felség, hogy mindig reám gondol, itt a hegyek között is, ahol gondtalan szivvel mulatoznak a vadászok a jól sikerült vadászat után. Sohasem fogom elfelejteni felségednek, hogy éppen akkor vigasztalt meg szavával, amikor éppen borus gondolataim kezdtek támadni.

– Hadd most a borut, Mária, ugy sem kerülhető el annak árnyéka a mi életünkben, – szólt Lajos és gyengéden megszoritotta a Mária kezét. – Holnap visszamegyünk Budára és a máért felelősségre von -137- Burgio báró, a pápa küldötte, miközben gyanakvólag vizsgálja, hogy hol töltöttem az éjszakát. Rókamosollyal jelentkezik kihallgatásra a velencei Massaro, aki olyan szégyenteljes dolgokkal feketit be a Doge előtt, hogy az elbujdosáshoz volna kedvem, ha nem volnék magyar király. Dörmögve, mint valami vén erdei szellem, jár Bornemissza uram, a kincstárnokom és pénzt kér tőlem, holott azt neki kellene megszerezni. Holnap visszamegyünk Budára és megint csak a trónuson találkozhatunk mindaddig, amig a veszprémi püspök Szent István koronájával meg nem érinti a jobbválladat… Vigadjunk kevés hiveink között.

– Táncoljunk, felség, mint ahogy megigérte, – felelt Mária hirtelen nekividámodva, mintha ebben a percben ébredt volna tudatára annak, hogy neki voltaképpen nincs más hivatása, mint a buskomoly király mulattatása.

A király felemelkedett ültéből és Máriát kézenfogva, a terem közepére sietett ama könnyed, fiatalos léptekkel, amelyek csak jóidőben tisztelték meg vendégségükkel a lábszárait.

– Lejtsünk, amig nem virrad! Reggel templomba megyünk.

Brandenburgi, aki házigazdának példája volt ebben az országban, két aranyozott gyertyát hozott elő, amelyeket a szövétnek lángjánál meggyujtva a király és királyné kezébe adott. Tapsra verte a tenyerét, mire az eddigi hárfahang méla zokogásba fulladt és a függöny mögött a trombitások előrántották hangszereiket, hogy a fáklyatánc ütemes tánczenéjébe kapjanak.

Mária – Lajos király toborzó lépései helyett – oly andalgó szelidséggel kezdte a fáklyatánc lépéseit, mintha az innsbrucki vár termében táncolna, ahol a karra kötött fehér kendő jelezte a női növendékeket, akik a táncnál a férfiak szerepét töltik be…

A király szépen táncolt, meglátszott táncán a Brandenburgi nevelése.

Habár toborzósan kezdte: még se táncolt ugy, -138- mint azok a magyar urak, akik mindennap teleitták magukat és ugyanezért mindennap táncoltak. A király nagyon birta az italt és a vacsoránál elfogyasztott bormennyiség meg se kottyant neki. (Ezt is Brandenburgitól tanulta.) Ugyanezért hibátlanul táncolt, anélkül, hogy ingadozott vagy csetlett-botlott volna, ami étkezés után nem volt szokatlan a budai palotában.

Mária táncán viszont meglátszott, hogy koragyermeksége óta olyan atmoszférában nevelkedett, ahol nagy sulyt helyeznek vala a táncra és zenére. Táncát nézvén, a szemlélőnek eszébejuthatott akár a brüggei ódon Herceg-lak, akár I. Miksa császár bécsi udvara. Báj és kivánatosság volt ebben a táncban, amelyet Mária lejtett karjára kapott lovaglóöltönyével. Szarvaslábai pontosan kirakták a taktust, mint valamely életfigurát, amely szerint a fiatal hölgynek majdan folytatni kell életét. Egyetlen lépést sem hibázott a pirossarku cipőben, amelyet sohase mulasztott el vadásztarisznyájába tenni későbben sem, amikor a vadászat véget ér és az ezüstsarkantyus csizmák lekerülnek a lábról.

Lajos király nedvesedő halántékkal figyelte arája táncát, gyönyör és elámulás ült arcára, röviden, forrón lélekzett, mint akár a leghevesebb lovagjátékban, a Jagellók szlávos mélabúja eltünedezni látszék tekintetéből, hogy helyet adjon ama paradicsomi kedélynek, amely anyja, De Foix Anna, révén spanyol és francia királyok véréből került ereibe.

– Kik tanitották táncolni, felség? – kérdezte Mária, amikor a tánc végeztével visszatért Lajos királlyal a kerevetre.

A király egy velencei kendővel a homlokát törölgette.

– Mesterem volt György őrgrófon kivül Balbi főtisztelendő ur is, aki valaha Firenzében az Ifjak Virágos Kertjének tanára volt. Némely figurát az érsek urtól, Burgos urtól tanultam. És te hol tanultad ama istennői mozdulatokat, amelyek oly rózsaszinüek, mint maga a -139- nagy Reneszánsz, amelynek mi ketten késői maradékai vagyunk?

– Ne mondja, felséged, hogy a Reneszánsz elmulott… Itt van az bennünk, felettünk, körülöttünk, csak éppen Magyarországon nem mivelhetjük a helybeli szilaj, akaratos, nyakas életmód miatt. Persze, a szegénységünk is hozzájárul, hogy ne élhessük ki magunkat, hogy ne gyümölcsöztethessük a bennünk rejtőző értékeket, hajlamokat, hangulatokat, müvészi becsvágyakat… Az emberi életmód itt oly megkötött, mint valami régi törvény, amelyet ódon, dohos királyok állitottak fel arra nézve, hogy alattvalóik lelkét megkötözzék. Az életnek pedig egészen más célja van, mint a régi királyok törvényeinek a betartása. Minden élet külön élet, – független a többitől – nem igazodhatik senkiéhez sem, mert az a rabszolgaságot jelenti. Egyedül él mindenki, mint ahogy egyedül hal meg…

Nem tudta Mária teljes bizonyossággal, amikor Logus Tamás, a humanista szavait idézte itt a vizivárban Lajos király előtt, hogy vajjon a király megértette-e ezeknek a szavaknak jelentőségét? Nyakszirtjét hátrafeszitve várta a király válaszát… De a király látszólag nem figyelt szavaira, azok a halk sikolyok, kuncogó kacajok, fojtott kiáltások kötötték le figyelmét, amelyek a biboros, bársonyos függönyök mögül hangzottak, ahol a lovagok mulattatták az uj udvarhölgyeket. Brandenburgi mély hegedühangja valahonnan nagy távolságból hallatszott. Mintha távolodott volna a vizivárból, hogy egyéni külön életet éljen valahol az erdő lombjai alatt, vagy a Dunapart füzeseiben. A király fájdalmasan hallotta, hogy az éjszakában egy női hang is felelget az őrgróf bugó, bika-morduláshoz hasonlatos hangjaira. Vajjon, beváltja régi fenyegetését Brandenburgi és valóban megházasodik? A király nagyon egyedül érezte magát, amikor leghüségesebb hivének, mentorának, nevelőjének hangját kivül a váron hallotta. S ezért szórakozott gőggel szólalt meg:

– Azt kérdeztem tőled, Mária, hol tanultál táncolni, -140- te pedig olyan dolgokról beszélsz, amelyeket egy király sohasem érthet meg. Mi nem élhetünk magunknak, mi az országnak élünk. Arra felelj tehát, amit kérdeztem, hol tanultál táncolni?

Mária feszült magatartása felengedett. Kutató, gyors, lélekbenéző pillantást vetett a királyra és mosolyogni kezdett, mintha édes ábrándokat hallgatna abból a hárfa-hangból, amely a függönyök mögött ismét megszólalt…

– Én tulajdonképpen senkitől sem tanultam táncolni, mert hiszen a nőkkel együtt születik a tánc. Amikor először lábamra vonták a pirossarku cipőt: már ugy éreztem, hogy táncolni is tudok. Brüggében minden este táncoltak a palotában…

– Budán nehéz volna ezt megtenni a primás és többi magyar urak miatt, – felelt Lajos király panasztalan hangon. – A primás azzal fenyeget, hogy árnyékkirállyá válok a magam országában, ha táncmulatságokat rendezek a palotában. Egy magyar királyhoz nem méltó a tánc.

Mária megint csak azzal a különös, kutató tekintettel nézett a királyra, mintha legrejtettebb elhallgatott gondolatait akarná kikémlelni, aztán, miután a zene megint táncütembe kezdett, hirtelen felemelkedett, mint egy virágszál, amely az imént még térdepelt a nap előtt.

– Lejtsünk egyet, felség, miután Budán amugy sem szabad táncolni!

A függönyök mögül lovagok és urnők jöttek elő a tánczenére, akik azonban nyomban visszavonultak, amikor Máriát táncba indulni látták. Valami titkos parancs lehetett arra nézve, hogy a királyi jegyespár mulatozását ne zavarja senki.

Mária talán megejtőbben táncolt, mint az előbb. Bűbáj volt a táncában, amelyet késő öregségükig nem felejthetnek el a férfiak. Babonázás volt minden mozdulatában, amely babonásság holdvilágos éjszakán is eszébejut az erdőn járó lovagnak. Alattomos láz rejtőzött -141- lépéseiben, mintha valamely olyan vérhullám hajtaná lábait, amely vérhullám a nagy boldogságokat, vagy a nagy boldogtalanságokat okozza a szivekben. Egész lénye, valója felnyilni látszott, mint egy érett gyümölcs, amelyből méz csurgadozik… A király, aki Máriát a táncban követte, megittasult darázsként hömpölygött az előtte ringó-rengedező rózsaszál után. Brüggében, a Herceglakban valóban jól tanitották a táncot.

Mikor a zenekar elhallgatott és Mária kezét nyujtotta Lajosnak, hogy a kerevethez visszavezesse: a király halántéka lobogott…

– Mit adhatok neked azért a gyönyörüségért, amelyet nekem okoztál táncoddal, te égből földreszállott tünemény, te sohasem látott pillangó?

– Ajándékozd nekem, felség, Vöröskő váradat, hogy megvethessem alapját jövendőbeli gazdagságunknak, – felelt Mária olyan egyszerüen, mintha egy tyuktojásról lenne szó.

– Legyen mától fogva a tied Vöröskő vára, bár nem látom be, hogy ennek az eladósodott, elhagyott bagolyfészeknek bármi hasznát is vehetnéd, – mondá hirtelen Lajos.

Mária ugyan felhevült volt a tánctól, de fekete szeme nyugodtan, felindulás nélkül tapadt a királyra, mint az örök józanság és számitás.

– Köszönöm ajándékát, felség, majd megkérem Logus Tamást, hogy az irást készitse el.

– Gyermek! – kiáltott fel Lajos király. – Ne köszönd meg ezt az ajándékot. Rosszabb ez, mintha kigyót ajándékoztam volna neked. Harminchatezer aranyforint adósság terheli Vöröskő várát. És azzal a pénzzel éppen a Szapolyainak tartozom.

Mária halkan nevetett:

– Majd elszámolok én Zápolya urammal. Nemcsak elszámolok vele, de leszámolok vele, mert szivemet nem sérti egyéb, mióta ennek az országnak a földjére tettem a lábomat, hogy itt vannak mindenféle Zápolyák, akik -142- sokkal gazdagabbak a királynál. Elpirulok akkor is, amikor egyedül vagyok és megfeszitett erővel gondolkozom azon, hogyan segithetnék uram, királyom, Ludovicusom bajain. Vajjon hány vára, hány földje van annak a Zápolyának? Akármennyi is legyen neki, majd rajta leszek, hogy nekünk is ugyanannyink legyen.

– Mielőtt elmennék Ferences barátnak, aki II. Gyula pápa utasitására már atyám életében a magyar királynak adta az összegyüjtött Péter-filléreknek felét.

Mária egyik percben tudott könnyein át mosolyogni, másik percben mosolyogva sirni. Most az utóbbit választotta:

– Felség, ne beszéljen igy, mert szivem szakad. Mi nem lehetünk elveszve addig, amig a török veszedelem fenyegeti Magyarországot. Ez a veszedelem pénzt ér, – ez a veszedelem nekünk arravaló, hogy mindig találjunk forrást kiürült erszényünk felujitásához. Nem hagyhatnak el bennünket se a napnyugati királyok, se a pápa Őszentsége, de még a nyakaskodó magyar urak sem, amig a török a határon áll. Mi vagyunk azok a szegények, akiken akkor is kell segiteni, ha törik-szakad. Mért nem küld felséged Nándorfejérvárnak segitséget?

– Mert ötven forintba kerül az ágyuknak elszállitása Budáról a Szávához. Ez az ötven forint se égen, se földön nincs.

A zene ujra megszólalt és most már Lajos állott fel Mária mellett:

– Lejtsünk egyet, Mária, mert lelkemben kisérteteket ébresztettél szavaiddal. Segiteni ugy sem tudunk azzal, hogy itt egymást gyötörjük e kellemetességekre szánt éjszakán. VIII. Henrik angol királynak már megirtam, hogy az ország erei annyira megtörvék a hosszas háborukban, hogy semmi módon már fel nem tartóztathatja akkora ellenség támadását. Erre az évre ötmillió aranyat ajánlottak fel adóba az ország rendei, de 45.747 forintnál többet behajtani nem lehetett. Mért busulnánk tehát, Mária? Lejtsünk egyet! -143-

Mária tiltólag emelte fel a kezét.

– Nem, felség, hagyjuk most már a táncot, gyönyörködjünk inkább jóhiveink táncában, akik szegénységünkben is kitartanak mellettünk. Nézzük táncra perdülni a lovagokat, akik eddig hölgyeikkel kénytelenek voltak a függönyök mögött meghuzódni, mert a király táncolt… Beszéljünk nyitott szemmel a veszedelemről. Mindig csak a felettünk lévő veszedelemről beszélgessünk, amig a jótanácsot megtaláljuk. Nem azért lettem magyar királyné, hogy elveszitsem a koronámat, mielőtt azt a fejemre tették volna.

Lajos kiegyenesedett a kérlelő, kedvszegő, fájdalmat célzó szavakra és álltában igy válaszolt Máriának:

– A magyar királynak ugyan kevesebb a hatalma, mint például a békaszemü VIII. Henrik angol királynak, akinek olyan vastag nyaka van, hogy alig fér bele a gallérjába… Kevesebb hatalma van tán Zsigmond nagybácsinál is, akinek csak annyit engednek meg az országában, hogy hosszu bajuszt nevelhessen. De annyi hatalma még mindig van a magyar királynak, hogy táncra perdüljön, amikor a lelke kisértetei elől szabadulni akar. Jer, tehát Mária és kisérj táncba észvesztő gondolataim elől.

Mária bár kelletlenül követte Lajost a táncba, ezt nem mutatta, mert a királynak testi nehézségei az este elfogyasztott ételektől és italoktól voltaképpen csak most kezdtek muladozni. Bár még nem töltötte be tizenhatodik életévét, különös táplálkozása miatt olyan volt az emésztése, mint azoké az idős embereké, akiknek ejtőzni, vagy aludni kell étkezés után.

A király most kézenfogva táncolt Máriával, a nemes apródokat, akik a gyertyákkal elősiettek a fáklyatánchoz, visszaparancsolta. És átadván magát a tánc gyönyörüségének, vidám hangon beszélt Máriához, aki hiába próbált elhaloványodott arcára mosolyt erőltetni. Valamely vándorgólya, amely ezen az éjszakán a Duna felett átrepült: elvitte kedvét Máriának a vizivár lovagterméből. -144-

Táncközben igy beszélt Lajos király Máriához:

– Az apám gyakran látott kisérteteket, amelyekről nekem beszélt, amikor gyermekkoromban a térdén lovagoltatott. A budai palota folyosóján gyakorta szemközt jött vele Szapolyai György, vagy Werbőczy, mindketten ellenségei, akiket hiába akart megragadni, mert csak levegőt markolhatott. A palotát akkor kivülről fütötték, amig Diósgyőrből, a mi birtokunkról pontosan küldték a fás-szekereket. A kisértetek rendszerint egy ilyen fütőlyukban tüntek el apám elől. Apám felnyitotta a kályhaajtót, odabenn a zsarátnok világitott és a piszkafa, a fütő lopott sódarjait és kolbászait találta a kályhakürtőben. Holt anyámat is évekig látta a palota kertjében, ahonnan hivogatólag integetett felé fehér kezeivel… Mária, te mégsem tudsz ugy táncolni, mint eleinte hittem!

– Felség, a szivem…

– A szivükre hivatkoznak mindazok, akik félnek az élettől vagy a haláltól. Apámnak is nyomban megfájdult a szive, amikor Esztergomból a palota udvarára berobogott Bakócz primás uram, a maga hatszáz lovasával, mert sohasem lehetett tudni előre, hogy miféle kivánságokkal jön ez a félelmetes pap. Az én szivem is mindig fáj, mert tudom, hogy a halál, amely apámat elvitte: leselkedik körülöttem. Ezért felejteni akarok… Mária, mosolyogj rám!

– Felség, a kedvem…

– Gyermekkorom óta megszoktam, hogy mindig rosszkedvü embereket lássak magam körül. Ezért szeretem most azt az embert, akinek jókedve van… Ne légy tehát szomoru soha Mária, mert a szomoru ember nekem olyan, mint a füst, amelyet a nyári nap heve a kéményből a nyitott ablakon szobámba fuj… A szomoru ember nekem olyan, mint az éjszaka virrasztó szél, amely egymagában csavarog a pusztaságokban, hegységekben.

– Felség, én szeretem a szomoruságot. De felséged kedvéért ezentul vig leszek.

– A legtökéletesebb szomoru ember, akit valaha -145- láttam, az apám volt. Ő már olyan szomoru volt, hogy a szakállát sem vakarta meg, mert az esetleg örömet okozott volna neki. Az apám azt hitte, hogy minden mosolyért, minden kedves óráért jóelőre meg kell szenvedni az embereknek, mert az örömöket nem osztogatják ingyenben. Igy aztán tulajdonképpen sohasem bocsátotta véglegesen fejét a bubánatnak az apám, mert meggyőződése volt, hogy a rossznapok nélkül nem következhetnek el a jónapok. – Mária, hiszel abban, hogy még reánk is virradnak jónapok?

– Fiatalok vagyunk, felség, még sok mindent megérhetünk. Különösen, ha pénzünk leend.

– Én nem értek a pénzszerzéshez, csupán a pénz elköltéséhez. Nem tanitott engem arra senki, hogy lehetne akár egy rajnai forintot is szerezni, ha csak nem kölcsönbe a zsidóktól. Talán te hoztál magaddal valamely tudományt a külső országokból, vedd hasznát.

A király időközben megunta a táncot, mert verejtékezni kezdett és nagy szomjuság lepte meg. A kancsók és a vödrök, mint minden vadászatkor, szinültig voltak töltve a vizivár pincéjébe, ahová néhány lépcsőfok vezetett. A király a pincének vette az utját, mint aki jól ismeri erre a járást.

Brandenburgi őrgróf éppen megérkezett az éjjeli kalandozásból és egy függöny mögül megmutatkozott. Mária nagy örömmel intett neki.

– Van már valamim, amit cserébe felajánlhatok Medved várért. Vöröskő vára a király ajándékából mától fogva az enyém.

A Brandenburgi hódolattal meghajolt:

– Felségednek csak egy szavába kerül, hogy az ország bármely várát lábai elé rakják.

Mária ugy tett, mintha nem is hallotta volna az őrgróf szavait. Szemöldökét magasan homlokára vonta, amikor tovább alkudozott a Brandenburgival:

– Nos és mennyi készpénzt kell fizetnem, hogy a csere létrejöhessen?

– Valami csekélységről van szó… Jóformán -146- beszélni sem érdemes róla, – legyintett az őrgróf. – Valami adósság van a birtokon, amelyet Szerencsés Imre hitelezett. Ezt az adósságot meg kell fizetnünk.

– Tehát mennyi az a pénz? – ismételte Mária sürgetőleg, mert elhatározásaiban szerette magát gyorsnak mutatni.

Brandenburginak láthatólag nehezére esett a pénzügyi tanácskozás, mert hiszen mégis csak a bécsi udvar lovagja volt, ahol a hölgyekkel nem volt szokás pénzről tárgyalni.

– Az összeget, őrgróf!

– Hát bevallom, hogy mindenféle kamatokkal együtt 17 ezer és kétszáz forinttal tartozom Fortunátusnak…

– Mennyi az rajnai pénzben? – kérdé Mária és magában számolt.

Brandenburgi kivágta:

– Ahogyan mostanában Budán számolják a zsidók a rajnai forintot: ez az összeg megfelel 26 ezer és 812 rajnai forintnak.

– Nem lehetne arról tenni valamit, hogy a magyar forintot a budai zsidók kedvezőbben számitsák? – kérdezte hirtelen Mária bizonyos elgondolkozás után.

– A magyar királynak erre nézve semmi hatalom sem áll rendelkezésére, – felelt a Brandenburgi.

Mária ezután sokáig szórakozott szótalansággal ült helyén és a táncosokat nézte, de nyilván nem látta őket. Messzirejártak a gondolatai… Olyan messze, ahol tizenhétéves leányoké nem szokott. Számolt magában…

A király csak jódarab idő multával került elő, mert a bormérőszobában találkozott az ékesszavu Burgos-szal, a császári követtel, aki szokás szerint Európa legkeresztényebb fejedelmeként ünnepelte Lajost.

A kora őszi, hervadtan hüs és sokszinü hajnal eregette már buskomoly fényeit, amikor a mulatságnak vége lett és a vadásztársaság visszaindult Budára. Az utmenti erdőkben már a sötétkéknyakravalós cinke -147- hallatta télies hangjait, a Dunán sietve eregették lefelé tutajaikat a Vág tótjai, mert még alkonyattal városhoz akartak érni, ahol fájukat eladhatják.

A király az éjjeli mulatozástól kifáradtan: lehorgasztott fejjel lovagolt és alig szól vala Máriához. Mária gondolataiba volt elmélyedve…

Budán nagy meglepetés várta őket, a királynak, valamint a többi uraknak is nyomban kiszállott az álom a szemükből. A város határában találkoztak Logus Tamással, aki lórakapva éppen Visegrádra akart nyargalni a király után. A humanista tudós, bár ez éppen nem volt szokása: nagy felindulással adta elő a dolgokat.

Az történt, hogy a király nagykorusitása és Mária megkoronáztatása ügyében késő őszre országgyülés volt hirdetve a Rákosra. Csak novemberre volt kitüzve az országgyülés ideje, de egyes vidékekbeli magyarok, különösen a Szapolyai-részekből, a hosszu ut miatt hamarabb elindultak és Budán a Fehér Farkas-hoz cimzett fogadóban szállottak meg. Hogy, hogy nem, egyszerre sugni-bugni kezdtek a fogadóban valaki azt találta ki, hogy a király nagykorusitása után felszabaditja a jobbágyságot, hogy igy tegyen szert elég erőhatalomra a török ellen… A visegrádi vadászat hire éppen kapóra jött a Fehér Farkasbeli uraknak, mert elhatározták, hogy betörnek a palotába és ott mindent szétszórnak. Tervük tán könnyen sikerülhetett is volna, ha ugyancsak ezen a napon véletlenül a végekről meg nem érkezik Tomori uram a maga huszonöt lovasával. Tomori már a budai palotában volt, amikor a kapu előtt gyülekezni kezdtek a nemes urak és éktelen káromkodásba kezdtek. Tomori azonban helyén volt bezáratta a palota kapuját, majd mikor a nemes urak fokosaikkal döngetni kezdték a kaput: a végek kapitánya megtöltetett egy nagy puskát és azzal a dühöngő nemes urak közé lövetett.

– Tomori Budán! – kiáltott fel Lajos király és -148- megsarkantyuzta lovát, hogy gyorsabban érjen a palotájához.

A palota előtt Tomori végvári vitézei őrködtek… Üres volt térség és utca, mindenki házakba bujt az elszánt vitézség elől.

– Tomori! – kiáltotta a király, amikor benyargalt palotájába és lováról leugorva egy szőrcsuhás szerzetes nyakába vetette magát.

Mária ekkor látta először Tomorit… -149-

I.
Mária üzletet köt

– Tomorinak pénz kell, mert a végeket nem lehet tartani, – sugták-bugták a budai palotában, a király Fortunátus Imre után küldött és bezárkózott vele legbelsőbb szobájába. Mária is naphosszat tanácskozott azzal az innsbrucki kereskedővel, aki egy estén megérkezett és kvártélyt a királyné házában, a Keresztelő Szent János-utcában kapott. Habár szakállas ember volt az innsbrucki: még se volt zsidó. Deresedő, hatalmas szál ember volt, aki a két ujja között meghajlitani tudott egy magyar forintot, pedig éppen elég rezet kevertek abba a puha ezüst mellé. Az innsbrucki azok közé az emberek közé tartozott, akik mindennel foglalkoznak, ami némi jövedelmet hajt. Sajnos, az innsbruckinak nem volt akkora szerencséje, mint elszántsága, mert mostanában is bukás miatt kellett menekülnie a külső országokból. Wild Jánosnak hivták és olyan köpenyeget viselt, mint a csillagjósok. A köpenyeg zsebéből soha sem hiányzott az a kis, érzékeny, kétkaru mérleg, amellyel Wild János mindent megmért, pénzt és embert egyformán. Egyébként szükszavu ember volt, Márián kivül senkivel sem beszélt a budai palotában.

Mária egy szép őszi délután a palota kertjében sétálgatott, hátán összefont karral és mélységesen elgondolkozva, -150- mint ez az utóbbi időben szokásává válott. Mátyás király olasz kertészei rendezték be valaha ezt a kertet, de az őszi hervadás ellen ők sem tudták megvédelmezni. Sárgult már minden, az őszi madarak mindenfelé jelentették a bekövetkező évszakot.

A kerti bástyán, ahonnan a Dunára lehetett látni: Mária emberi alakot vett észre, öregember merengett ott a bucsuzkodó napsugárban, Logus Tamás volt, aki nagy könyveivel ide kivonult.

A jövendőbeli királyné nyájasan közeledett a humanistához:

– Miféle tudományok volnának azok, amelyek még ismeretlenek volnának főtisztelendőséged előtt?

A humanista ama kor divatja szerint nyomban lovagi poziciót öltött fel testtartásában, amint egy hölggyel beszédbe ereszkedett, de Logus Tamás féltérdre is ereszkedett Mária előtt…

– Semmit sem tudunk, bármennyit tanulunk. Üres koponyával megyünk a föld alá, még ha a világ valamennyi könyvét is végig olvashatnánk. A tudósok csak kérkednek azzal, hogy bármit is tudnak. Én bevallom, hogy olyan szegény vagyok tudományos ismereteimben, mint egy koldus.

Mária igen jól ismerte Logus Tamás uram képmutató szavait, azért nem is válaszolt a tudós szerénykedő szavaira, inkább a könyveket vette szemügyre. Keleti irással irott könyvek voltak ezek. Mária nem sokat tudott meg belőlük.

– Vajjon mi lehet ezekben a könyvekben? – kérdezte szórakozottan.

Logus Tamás halkan, egyszerüen felelt:

– Ezekben a könyvekben a budai palota hirei és eseményei vannak leirva, amint a velencei követ őnagysága azokat a köztársaságnak megjelentgette.

– Hm, – felelt Mária. – És hogyan kerültek ezek a könyvek a főtisztelendőséged kezébe?

– Nekünk mindenütt vannak barátaink, vagy legalább is humanistatestvéreink, akik gondoskodnak -151- arról, hogy ne járjunk sötétben. Velencében is van valaki, aki gondoskodik arról, hogy az éj világos legyen.

– Aki ellopja a budai követ jelentéseit és azokat elküldi Budára, – mond Mária. – Hát halljuk, hogy mit jelentett legutoljára a velencei követ őnagysága Budáról a tanácsnak.

Logus Tamás a disznóbőrös könyvre helyezte a kezét és óvatosan beszélt:

– Azt jelentette, hogy Magyarországon olyan elégedetlenség van, hogy nem csodálkozna, ha azok a prédikátorok, akik mindenfelé elmennek a Luther Márton tanaival: egyszerre megjelennének Magyarországon is.

– Ugy tudom, hogy törvények vannak, amelyek szerint a luteránusokat elégetik, – felelt bizonyos fitymálással Mária.

– Én nem tudom, hogy jólteszik-e, amikor a Luther hiveit elégetik, – felelt Logus Tamás. – A máglya füstjét és tüzét szét szokta fujni a szél.

– Hát még mit jelentett követ őnagysága? – kérdé Mária.

– Ez már valamivel érdekesebb… Azt jelenti, hogy a köztársaság ügyeljen a Magyarországból jövő tallérokra, mert Budán pénzhamisitás készül.

– Mindig gyülöltem Velencét! – kiáltott fel Mária. – Hűtelen, csalfa, önző, – egy osztrigát sem ad csalárd gondolat nélkül. Ha egyszer ajtót mutathatnék azoknak a velencei nobiliknek, akik alattomos lépteikkel keresztül-kasul bejárták a budai palotát és minden szekrénybe bekukucskálnak! Még szegény boldogult anyósom szoktatta ide a velenceieket. Az ő egyszerü lelkivilágában nagy tiszteletet táplált a velencei kereskedők iránt. Mit ir a pénzhamisitásról a követ ur őnagysága?

Logus Tamás minden felindulás nélkül felelgetett, hiszen azért volt humanista:

– A követ ur őnagysága azt irja, hogy a budai udvarnak igen jó alkalma van most, miután a török -152- veszedelem folyvást közeledik, hogy kinyujtogassa kezét olyan kincsek után, amelyekhez egyébként semmi köze nem volna. Követ ur nagysága világosan megjelöli a budai templomok egyházi kincseit, amelyek szerinte veszedelemben forognak. Tomorinak, a végek védelmére pénz kell és a király nem fog tudni máshonnan pénzt elővenni, mint a templomokból. Figyelmeztetni kell pápa Őszentségét, figyelmeztetni kell Burgio nuncius uramat, fel kell lármázni az egész katolikus világot, hogy a terv ne sikerülhessen.

– És ha valóban szükség volna a jó egyházi ezüstre, aranyra: vajjon nem Velence volna az első, amely azt elfogadná? – kérdé most fojtott hangon Mária.

– Erre nézve azt jegyzi meg, követ ur őnagysága, hogy nagyon fél attól, hogy az uj pénzbe több rezet fognak keverni, mint a régibe, mert azt nem a királyi pénzverdékben szándékoznak veretni, hanem valamely pincében, ahová nem láthatnak be a szemek.

– Ó, a kutyák! – rebbent fel őszinte haraggal Mária.

A humanista összekulcsolta a kezét:

– Nem lehet haragudni, felség, az egész világon igy vagyunk a pénzzel, mindenütt kevesebb értéküt akarnak adni. A hamispénz körülutazza az egész világot, valahol aztán megragad, parasztnál vagy katonánál, mert hiszen valakinek fizetni kell a hamispénzért!

– És a zsidók?

Logus Tamás hangtalanul nevetett:

– A zsidókon nem lehet kifogni. Nem hagyják ők itt Magyarországot akkor sem, akármilyen hamis pénzt veret a király. Csak éppen a jópénzeiket helyezik mindjárt biztonságba. Amint a követ ur őnagysága irja, máris, amikor még hire-hamva sincs az uj pénznek: a kitünő Mátyás-aranyakat a zsidók már kocsiderékkal küldik kifelé az országból. És néha éppen a legkatolikusabb országban, felséged bátyjának országában, Spanyolországban találják meg a legjobb rejtekhelyet -153- aranyaik számára. A pénz elmegy, a zsidók tovább is ittmaradnak.

– Inkább a zsidók mennének el, – sóhajtott fel Mária, aki már akkor tisztában volt azzal, hogy jövendőbeli terveiben éppen a zsidókkal lesz baja. Nem lehet ezek elől az emberek elől egy tallért sem eldugni… Számontartanak minden forintot az országban. Mesterem egyszer azt mondta, hogy legalább is annyi ideig élt a getthókban, mint a kolostorokban, mert mindenféle fajta embert meg kell ismerni. Mesterem ért a zsidók nyelvén. Mit mondjak nekik, hogy segitségemre legyenek?

A humanista arcán fölényes mosoly jelent meg, – ismerte ő Máriát gyermekkorától, tudta, hogy Miksa császár unokája a pénz kedvéért ellenségeivel, a zsidókkal is megbékülne. De hát még mindig nem tudta, hogy voltaképpen miben is töri a fejét Mária, amikor a zsidókkal keres összeköttetést?

– Ismerek itt egy zsidó pénzváltót, akinek valaha apró szivességeket tettem, amikor szerteszéjjel utazgattam a világba és mindenféle leveleket kellett eljuttatni messzi országokba, – leveleket kellett hozni, amelyeknek pontosan meg kellett érkeznie. A zsidók mindent tudnak és mindenről értesitik egymást, nehogy valahol bajbajussanak. Én szeretem ezt a furcsa népet, mert okos embernek könnyü boldogulni velük. Mindig az ész szavára hallgatnak.

Mária a humanista vállára tette a kezét:

– Mesterem többet tud, mint amennyit nekem most elmondani akar. Ne dicsérje előttem a zsidókat, mert eleget tanultam róluk az innsbrucki kolostorban.

Logus Tamás alig észrevehetőleg elmosolyodott:

– Hát majd beszélni fogok azzal a bankárral… De hát nem is tudom, hogy mit mondjak neki? Mit kiván a felség?

– Én akarok vele beszélni, még pedig titkon, este, amikor senki sem láthat, bárhol, csak a palotában nem, mert itt kémekkel vagyok körülvéve, amint az a velencei -154- követ jelentéseiből látszik. Hallgatóznak rám a falak és a függönyökön szemek vannak. Mesterem, majd elkisér a zsidóhoz a palotából.

– Az ilyen zsidóhoz nehezebb bejutni esti időben, mint a budai palotába, – felelt a humanista. – Nagy kapuk, lakatok, erős falak védik azt a zsidót, akinek már van valamije. Gyanakvó, bizalmatlan emberek, mert tudják, hogy csak a pénzükért beszélnek velük. Felség, gondolja meg, hogy a jövendőbeli magyar királynéhoz még se egészen méltó, hogy egy pénzváltó boltjába betegye a lábát.

– Mesterem arra tanitott, hogy mindenféle emberekkel meg kell ismerkedni, – felelt Mária. – Estére elindulunk.

Mária alkonyattal megjelent azon a rejtek-lépcsőn, amelyet már megérkezése első napján megmutatott neki Lajos király arra az alkalomra, ha menekülni kellene a palotából, ami mindig megtörténhetik az elégedetlenkedő magyar urak, vagy a még türelmetlenebb parasztok miatt. Ez a lépcső a Lógod felé vivő utra vezetett ki, észrevétlenül végződött egy erdőcskében… A sötétség már beállott, amikor Mária az erdőcskéből kilépett bő, galléros köpenyegben és lovagcsizmákban. Az uton ugyancsak köpenyegbe burkolózva a humanista várakozott rá.

– Felség, még mindig meggondolhatja…

Mária legyintett:

– Nemcsak én rólam van szó, hanem a királyról is. Nem lehet arra várni, hogy végképpen koldusok legyünk. Hogy hivják azt az embert?

– Simonnak. Itt van a háza a vár alatt. Vár bennünket.

A földszintes, erős ház tölgyfakapuja felnyilott a kopogtatásra, majd elvonszolták a támadásra készülő ebeket, egy hatvanév körüli ember szövétnekkel közeledett az udvaron. Az őszi hold szivfájósan bujdosott egy kémény mögött.

Az öregember felnyitott egy ajtót és olyan nagy -155- terembe léptek be, amilyent a kicsiny házról el sem lehetett volna gondolni. A küszöb mellett egy életnagyságu Merkur-szobor állott. Vastag abroszokkal leteritett asztalok mutatkoztak, mindegyiken pénzesládák, valamint mérlegek. Az alacsony székecskéken most senki sem üldögélt, de elképzelhető volt, hogy itt nappal komoly hivatalnokok vannak, akik a pénzesládák felett üldögélnek.

Az öregember egy asztalnál mutatott helyet a banküzlettől megilletődött Máriának és kisérőjének. Ő maga egy szomszédos asztalhoz telepedett, amely a legnagyobb volt az asztalok között. A falakon képek és szobrok, – különös jólét, amilyen a pénzzel szokott járni, ha az valahová beteszi a lábát.

– Tudom, hogy ki van a házamban, – mondta most mély, kongó hangon a házigazda, mintha a pincéből huzta volna elő a hangját, amely tán ugyancsak valamely pénzesládába volt csukva eddig. – Itt vagyok, hogy mindent elvégezhessek, amelyre nézve józansággal és becsületességgel vállalkozhatom.

Mária még soha sem látott ilyen embert.

Kaftánja volt, amelynek prémjébe elkeveredett dereshaja és fehér szakálla. Vastagember volt, – valószinüleg ülőmóddal járó foglalkozása miatt. A keze nyugodtan, remegés nélkül feküdt egy mahagóni ládácskán. A szeme, mint valami bálványé: mit sem fejezett ki: közöny, vagy tán unalom volt ebben a tekintetben, mintha régen eltompult volna a világ látványosságaitól. Lassan forditotta szemét Mária felé, minden kiváncsiság nélkül, mintha már látta volna valahol. Általában nem csodálkozott a látogatáson. A pénz mindenhez hozzá van szokva.

Mária e bálvány láttára összeszedte magát és halkan beszélni kezdett, mintha csak a figyelmesen hallgató Logus Tamáshoz intézné szavait.

– Nekem bizonyos hitelre van szükségem a budai kereskedőknél. Négyezer forintért kell selyem-, arany- és ezüstszövet, posztó. Négyezer forintért kell vászon, -156- gyolcs és flandriai tapéta. Négyezer forintért brabanti csipke, génuai bibor és más olyan dolog, amire az asszonyoknak van szükségük. Nem ismerek az itteni kereskedők közül senkit, azért jöttem ide.

– A kereskedők minden bizonnyal el fogják vinni a megrendelt árukat a palotába, – felelt a bálvány – miután azon megfelelő hasznuk leend. Én csak azt akarom tudni, hogyan és mikor lesz a fizetség?

– Erről majd későbben, – felelt Mária, aki pillanatonként biztosabb lett a dolgában. – Elcserélem vöröskői váramat a Brandenburgi őrgróf Medved várával, de a cseréhez szükséges 30 ezer rajnai forint, csakhogy én ezt a pénzt mind Mátyás-aranyban akarom.

A bálvány felelt:

– Ennyi Mátyás-aranyat nem adhat ki a kezéből egyszerre senki. Azt ugy kell megcsinálni, hogy a pénzt különböző pénzekben fizetjük ki. Igen jópénz a morva schock és igen jópénz a rajnai forint, de magyar forintot is el kell fogadni.

– Éppen ezt akarom elkerülni, – szólt rögtön Mária – mert magyar forinttal én akarom fizetni a tartozásomat.

A bálvány indulat nélkül felelt:

– Ez nagyon megneheziti a kölcsönt, mert a mostani öt magyar forintért csak egy Mátyás-aranyat adunk, de a külföldi kereskedők már csak 32 forintért adnak tiz Mátyás-korabelit. 150 uj magyar forintért pedig egy régi forintot számolnak mindenütt a világon, ahol pénzváltással foglalkoznak.

– Hiszen éppen én is pénzváltással akarok foglalkozni, – rebbent fel Mária.

– Ezt mindjárt gondoltam, – mondá a bálvány. – A terv nem rossz, csak aligha sikerülhet a budai kereskedők miatt, akik foglalkozásuknál fogva leginkább jutnak abba a helyzetbe, hogy a pénzváltáson mutatkozó hasznot megszerezzék maguknak. Fuggerékkal nehéz felvenni a versenyt.

– Vajjon miért? – kérdezte Mária. -157-

– Azért, – mondá a bálvány – mert Fuggerék diktálják a különböző pénzek árfolyamait egész Európában. Ha Fugger öt magyar forintért csak egy Mátyás-aranyat ád, mi sem adhatunk többet.

– És ha én többet adnék?

– Ehhez az üzlethez sehol sem adnának pénzt a mostani világban, – felelt a bálvány a legnagyobb egykedvüséggel. – Ámde beszéljünk most a fedezetről, amelyet bankházam kap, ha mindezeket a kölcsönöket és jótállásokat biztositanák?

Mária nyilván előre jól meggondolta, hogy mit fog mondani a pénzkölcsönzőnek, ha majd arra kerül a sor. Most már levette szemét Logus Tamásról és a bankár homokszinü arcába nézett, mintha tekintetének rábeszélőképességét is elővenné a maga igaza mellett:

– Először is már készül a törvény, amely szerint a király iránt mindenki tisztelettel legyen.

A bankár bólintott:

– Ezt lehet törvénybeiktatni, de amig Burgos András, a császári követ, Salamanca, Ferdinánd főherceg bizalmasa és Zsigmond király követe állandóan azt jelentgetik uraiknak, hogy a király pazarlása az eszelősséggel határos, mindent, amije van elajándékoz, adományleveleket állit ki fünek-fának nagy összegekre és várakra, addig hiába minden törvény.

Mária erre a válaszra is készen volt:

– Ugyancsak törvény készül arról, hogy a királyi felség, avagy a kincstárnok ur részéről a királyi jövedelmekről bárkinek kiadott kötelezvényeknek és akármiféle leveleknek semmi erejők ne legyen: hanem az összes királyi jövedelmeket azonnal és tényleg, csupán a királyi kincstárnok kezébe szolgáltassák.

A bálvány bólintott:

– Ez a törvény mindenesetre jobb lesz ama régebbi törvénynél, amelyet bácsi törvénynek mondanak, amely azt mondja, hogy mivel annak a tenger sok adósságnak a kifizetésére és megtéritésére, amelyekkel, tudjuk, hogy a királyi felség tartozik, és őfelsége jövedelmeinek -158- és javainak felszabaditására, valamint a végvárak jókarban való hozatalára, maguk a királyi jövedelmek még rendbehozataluk után sem látszanak elégségesnek: azért kimondatik, hogy az összes prépostok, főesperesek, lelkészek jövedelmeik tizedrészével legyenek megróva. De vajjon egyetlen egy is befizette valaha ezt a tizedrészt?

Mária kezdte észrevenni, hogy méltó ellenfélre talált, holott az utóbbi időben nem tett egyebet, mint Balbi Jeromos prépost ur utján a királyra vonatkozó magyar törvényeket magyaráztatta magának.

– Lehetséges, hogy a törvényeiket ezideig azért hozták a magyarok, hogy legyen mit meg nem tartani. De engem ennek az esztendőnek karácsony havában Veszprémben megkoronáznak. Ettől az időtől fogva reméljük, hogy nagyobb tiszteletük lesz a törvényeknek.

A bálvány most tette az első emberi mozdulatot, kitárta üres két kezét.

– A törvények megtartása még nem elég fedezet az én bankházam részére, mert lehetséges, hogy holnapután éppen a zsidók ellen hoznak valami törvényt.

Mária most politikát változtatott, elhatározta, hogy őszintén beszél a bankárral.

– Nekem 40 ezer arany évi jövedelmem van a nászajándékom után, de be kell vallani, hogy ezek a jövedelmek nagyon rendetlenül és fogyatékosan folynak be. Van a nászajándékomban olyan birtok is, amely már Mátyás király idejében zálogban volt, nem beszélve, azokról, amelyekre apósom, Ulászló szedett fel kölcsönt. De a bányavárosok pontosan fizetik a 25 ezer magyar forintot, amely rajnaiban 31 ezer és 250 forintot teszen ki. Ezt a jövedelmemet hajlandó vagyok felajánlani biztositék gyanánt.

Simon, a bankár erre nem szólott semmit, irószerszámot vett elő egy fiókból és nagy gondossággal irni kezdett. Mária az örök kölcsönkérők aggodalmaskodásával figyelte a bankár irását. Logus Tamás a szemével biztatólag integetett a királynénak. -159-

Végre a bankár elkészült irásával és Mária elébe nyujtotta azt. Latinul volt az adósságlevél megfogalmazva, de Mária igen jól tudott latinul, nem volt szüksége Logus Tamásra a szöveg megértéséhez.

Mária kezébevette az irószerszámot:

– És mikor kapom meg a pénzt?

A bálvány a legnagyobb egykedvüséggel felelte:

– Akár mindjárt, ha van valaki kéznél, aki harmincegy ezer rajnai forintot elvigyen.

Logus Tamás, az öreg humanista megszólalt:

– Nohát annyi erőnk még van, hogy ilyen potom pénzt elvigyünk.

Mialatt Mária aláirta és lepecsételte az adóslevelet, a bankár felnyitott egy vasládát, amely szinültig volt rajnai tallérokkal. A tündérmesékben látni ennyi pénzt egy halomba… Elővett egy olyan kanalat, amilyennel a kőmivesek a meszet hányják a házépitésnél és suly szerint megmérvén a tallérokat, két egyenlő zsákba öntötte. A tallérok kongtak, zörögtek, pengtek, mintha bucsuzkodnának a bankártól. Logus Tamás az egyik zsákot kapta a köpenyege alá, Mária a másik zsákot. A bankár megint elzavarta a kutyákat és nagy zörrenéssel kinyitotta az utcára nyiló tölgyfakaput.

– Az éjszakák már hüvösek, – mondá mély, kisértet-hangján, látogatói után és bezárta mögöttük a kaput.

Logus Tamás Máriával szótlanul sietett a budai palota felé, csak akkor állottak meg néha-néha, amikor a sötétségben előttük vagy mögöttük lépéseket hallottak, – mintha lopott holmit vittek volna.

*

A király ezalatt tróntermében ült és fáradozva a napi kihallgatásoktól, szórakozottan figyelte tanácsosait, akik reggel óta szakadatlanul körülvették, mert Tomori kijelentette, hogy addig nem hágy nyugovást senkinek a palotában, amig neki pénzt nem adnak a végvárak részére. -160-

A király egész nap nem ivott, nem evett. Mély karikák voltak a szeme alatt. Legjobban szeretett volna elvonulni palotája valamely legbelsőbb szobájába és ott jól kisirni magát… Ó, hogy irigyelte magában a Brandenburgit, aki a mai nap folyamán apróvadra indult el vadászni, hogy a királyi palota vendégeit legyen mivel megtraktálni másnapon. Az apróvad, a fürj, a fogoly, sőt a fajd is hamarább kerül használhatóbb állapotba, mint a nagyvad, amelynek sokáig kell pácban állania. Milyen szivesen ment volna solymászni a király a Brandenburgi helyett! Azonban itt kellett maradni a trónusban, egész napon át, bár a szeme majd leragadt az álmosságtól. Tomori azonban nem hagyta…

– Már kölcsönkértem mindenkitől, akitől ebben az országban akár három forintot lehet szerezni. Lekötöttem, felséged, utólagos beleegyezésével a tolnai félforintnyi adókat a pannonhalmi főapát urnak, akinek kikölcsönözni való pénze van. Megterheltem a kalocsai érsekséget mindenféle adósságokkal. Sőt még Zápolyához is üzentem kölcsönért, pedig erről a gyanus urról az elfogott levelekből jól tudjuk odalent a végváraknál, hogy áruláson töri a fejét, titkon uszitja a pogányt az ország megtámadására. Igaz, hogy Zápolya azt felelte, hogy neki volna szüksége kölcsönre a zsoldok kifizetésére… Most már nincs más mód, mint a királynak kell adni a katonák zsoldjára, mert a legények előbb-utóbb kóbor farkasokká válnak, akiket többé soha sem lehet összegyüjteni se Nándorba, se Jajcába.

Tomori szokásszerint a trónus előtt járkálva adta elő mondanivalóját és a nyomaték kedvéért olykor dobbantott sarkantyus-saruival, amelyek mezitelen lábára voltak vonva. Hát bizony ez a vadember sehogy sem illett be ide Mátyás tróntermébe, amelyben az aranyozott hollók beszéltek a nem régen letünt uraságról. A kalocsai érseknek és a végvárak főkapitányának olyan durva szőrcsuhája volt, amilyenbe a kolduló barátok járnak, akik a szegénységükkel akarnak részvétet -161- kelteni maguk iránt. Nem, ez a hatalmas pap nem sokat költött a külső ruházkodására, – olyan rongyos volt, mint bármelyik közkatonája. Igaz, hogy a pogány dijat tüzött ki a fejére, nem volt neki tanácsos feltünő ruházatban mutatkozni. Csak a nagy seprő szakálláról ismerték fel, néha a saját katonái is.

– Hát lesz-e pénz, vagy nem lesz pénz, – mert én nem mehetek vissza üres tarisznyával a hadak közé, – ismételgette Tomori és most már a kardja tokjával is verdeste a padlót.

A király nem mert válaszolni a felindult főkapitánynak. Burgio báró, a pápai nuncius felé nézegetett, aki a trónustól jobbra egy biboros karosszékben ült és látható szomorusággal figyelte a jelenetet. Reggel óta tartott ez már, Tomori csapkodása és a király szótalansága… A nuncius selyemruhás, pápai udvarbeli, finom pap volt, ugyancsak fáradtan ült a helyén, hiszen a felindult végvári kapitány keresztülment az ő lelkén is. De a Péter-fillérek nagyon gyéren gyülekeztek Magyarországon, a nunciusnak sem volt mindig elegendő készpénze a budai és az esztergomi templomok perselyeiből.

Tomori észrevevén a király pillantását, most a nuncius ellen forditotta a szót:

– Azt megértem, hogy külföldi országok királyai nem adnak nekünk egy dénárt sem, mert még sohasem fizettünk vissza egyetlen polturát sem. Da a pápa Őszentsége mégis csak a világ ura és neki tudnia kell, hogy a magyar végvárak jelentik a kereszténységet. Török lesz itt mindenki, amint a végvárak elesnek, amint hogy Zápolyáról már titkon rebesgetik, hogy áttért a mohamedán vallásra. Ismerni kell a magyarokat, IV. Béla királyunk alatt sokan lettek közülök tatárok és ha most Szolimán beteszi egyszer ide a lábát, amit nem akarok élve megérni, a félország törökké lesz.

De a nuncius még mindig hallgatott, – nem akart szószátyárságba esni, mint azok a magyar urak, akik a király hivására itt napközben megfordultak, alaposan -162- hajbakaptak egymással, aztán haragtól párologva elrohantak, nélkül, hogy valamit végeztek volna.

Bornemissza uram, a palota kincstárosa, nagy fehér szakállával a trónus baloldalán ült és olyan szomoruan nézegette térdkalácsát, mintha előre is jelezni akarná, hogy ő hozzá ugyan felesleges még szólni is, mert amugy sincs egyetlen krajcárja sem. De nem igy a fékezhetetlen Tomori, aki most a többi magyar urak elpárolgása után az öreg kincstárosnak ment neki olyan erővel, mintha feltett szándéka volna, hogy a kősziklából is forrást fakaszt.

– Bornemissza uramnak is mindig csak olyankor halljuk a hangját, amikor azt kell mondani, hogy: nem adok, hogy: nincs, hogy: üres a pénzesláda. Akkor aztán halljuk panaszkodni Bornemissza uramat, mint a tálogos tehenet. De hol van őkelme olyankor, amikor adni kellene? Mikor jött elő Bornemissza uram a maga nagy szakállával, hogy azt mondja: nesztek, itt van, ennyit takaritottam meg… Pedig a pozsonyi várba befalazva tartja az ezüstöt.

– Attól orrod foghagymás, érsek, – kiáltott fel Bornemissza uram. – Kell az a pénz arra az időre, amikor a nyugat felől majd a német is kedvet kap hazánkba belopakodni a török után…

– Hát a pozsonyi harmincad? Hol van az a pénz? Ki számol el arról? – orditott Tomori, akit mélyen sértett az, hogy a békességes állásu pozsonyi várnagy, Bornemissza uram, magát egyenrangu végvári kapitánynak véli vele, a szorongatottal.

Bornemissza uram azonban nem hagyta magát, kétfelé sodorta a szakállát és kemény szóval válaszolt Tomorinak:

– A pozsonyi dézsmát ne keressük, mert annak keresgélése ebben a palotában felségsértésnek számítana.

Tomori villámló szemmel felelt:

– Tudom, Szerencsés Imre, a zsidó zsebében van. De lesz még országgyülés Rákoson, amikor erről beszélünk. -163-

A király trónusáról nagy szorongattatással nézett körül, miután éppen ő volt az, aki ama bizonyos Fortunátus Salamonnál zálogbatette a pozsonyi harmincadot. A pápai nuncius, aki hivatalánál fogva a magyar király mindenkori védelmezője volt, most is a király segitségére volt:

– Érsek ur, haragjában mindenkihez igazságtalan…

– Még megérem, hogy ama Salamont veszi védelmébe a báró ur, – pattogott Tomori.

A nuncius ellenben tovább folytatta a megkezdett mondatot:

– Az érsek ur igazságtalan pápa Őszentségéhez, de hozzám is, még ha eltekintünk attól, hogy Bakócz bibornok halála után ő, a kalocsai érsek van kiszemelve magyar bibornoknak. Érsek urnak tudni kell, hogy a pápák mindig érezték, hogy Magyarország van kitéve leginkább a pogány veszedelemnek, ugyanezért már VI. Sándor, II. Gyula Őszentségeik teljes bucsut hirdettek azoknak, akik a pogány ellen való hadjáratra pénzt, vagy bármi segélyt nyujtanak. X. Leó pápa Őszentsége pénzt, eleséget, lőszert és egyéb szükségeseket küldött a pogány ellen való küzdelemre. A veszprémi püspök, Beriszló Péter levele se maradt meghallgatás nélkül Rómában.

Tomori a pápai nuncius szavai alatt csak a kardtokjával verte a pádimentumot:

– Ez mind jeles és igaz dolog, – kiáltott magából kikelve – de hol van az az ötven forint, amelyen ágyukat szállithatunk a Szávához?

– Itt van a pénz! – mondá most egy hang, amelyet a tanácskozásokban eddig nem hallottak, és Mária előlépett a trónus aranybrokát függönyei mögül.

A tanácskozó urak elképedve néztek a váratlanul megjelenő Máriára, csak Lajos király hajolt előre, örvendezve trónusán, érezte, hogy Mária megjelenésével meg van mentve szorongatott helyzetében. -164-

És mielőtt a tanácskozó urak magukhoz térhettek volna meglepetésükből: Mária a trónus háta mögül két zsák pénzt cipelt elő, amelyet a király lábainál helyezett el. Azután egy szót sem szólva, ugyanazon az uton, amelyen jött: eltünt. Jobban ismerte ő a budai palota rejtekutjait, mint az, aki évekig élt a palotában.

A megrőkönyödött urak közül először Bornemissza uram tért magához, – mert mégis csak őt nevezték vala a háta mögött „zsidónak“, a pénzzel való foglalkozása miatt.

– Hadd lássuk, nem-e tréfált meg bennünket vadgesztenyével a királyné? – mondta a kincstartó és izgatottan előkereste vadásztőrét, amellyel lemetszette a zsákok száját záró kötelékeket.

Szikrázott az öregember szeme, amikor a zsákokban a valódi rajnai tallérokat szemügyre vette. Ennyi pénz már rég volt együtt a palotában. A kincstárnok egyik-másik tallért megharapta. Jó ezüstből volt az.

– Lefoglalom a végvári katonák zsoldja javára, – kiáltotta most Tomori uram, amint elképedéséből magához tért.

– Hohó, – védekezett Bornemissza. – Hát a palota adósságait tán a kutyák fogják megfizetni? A budai zsidókat, akik azóta megint adnak némi hitelt, mióta azt hiszik, hogy elkerülhető a háboru, – mióta Bélay Barnabás utján ideiglenes békét kötöttünk a szultánnal? A mészárosokat és a molnárokat? A cselédeket, akik elmaradt bérükért duzzogva verdesik ránk a palota ajtajait? Há? Itt maradjunk koldusan, mig Tomori uram az ágyutöltelék sehonnaiaknak elviszi a váratlan kincset?

Igy beszélt Bornemissza uram és az öreg karjaival magához szoritotta az egyik pénzes-zsákot.

Tomori a felindulástól egy darabig szólani sem tudott; a száraz, csontos, erős embert csaknem meglegyintette a szél… Aztán oroszlánként orditott:

– Hé, kutyák! Tudjátok, hogy a végvárakban a katonák dohos lisztből való kenyeret esznek? Hogyan -165- merészeltek ti itthon kalácsot enni? Hé, emberek, magyarok, nemesek és parasztok: tudjátok, hogy annyi zsoldot nem kapnak a végvári vitézek, hogy a szakállukat levágatnák, amivel a pogánytól megkülönböztetnék magukat? Tudjátok, hogy még fedele sincs a végvári várnak, itt pedig az istállók bronz-lófejekkel és aranyozott ökörfejekkel vannak diszitve, még a kutyák ólján is réz kutyafej van?

Tomori elfulladt, holott a végvári csatákban megszokhatta a folytonos kiáltozást, mert a csatákat akkor ugy vivták. Állt felemelt karokkal, holtsápadttá válván, mintha Kapisztrán János tért volna vissza a históriából.

A király tanácstalanul nézett körül… Hol van Mária, aki megmondaná, hogy kinek hozta az ismeretlen eredetü pénzt: a végvári katonáknak, vagy a budai palotának? A rajnai flóresek alattomosan csillogtak a nyitott zsákokban. A teremben égő szövétnekek körül denevérek cikáztak, mint a mindenütt jelenlévő ördögök. Az öreg Bornemissza pedig csak ölelte a pénzes-zsákot és rövid, asztmatikus szavakban beszélt:

– Te, barát, én tettelek azzá, ami vagy, mert mehettél volna nyavalyás szerelmeddel haszontalan lantverőnek, ha én meg nem mutatom neked az utat a kolostor felé. Ugy-e, azóta nem fáj semmid, mióta rádadattam a csuhát… Ugy-e, azóta más ize van a levegőnek, a viznek, a kenyérnek, mióta letétettem veled a szerzetesi fogadalmat? Az ördögök nem huzogatnak minden éjszaka a hajadnál fogva a pokolba, a boszorkányok nem nyargalásznak a hátadon, nem öldököl többé a szerelem, mióta ez a csuha védelmez… Nagyobb tisztelettel beszélj tehát velem, aki öregapád lehetnék!

– Bornemissza apám, – harsant most fel Tomori hangja, – Krisztus öt sebére mondom, hogy nincs pénz a végvárakban, – kiürült minden zsák, amelyben valaha egy garas volt – rablásra adják fejüket a legényeim, ha a török idejében nem gondoskodik arról, -166- hogy vitézi tisztességben mehessenek el a másvilágra! Ne vegye el a vitézeim zsoldját, mert a barátcsuhámra mondom, hogy elfelejtem nagy ősz fejét, elfelejtem azt, hogy valaha együtt szolgáltuk Mátyás királyt! – Igy Tomori és a rezeskardjával olyant sujtott a pádimentumra, hogy beillett volna ágyulövésnek is.

Bornemissza János azonban makacs volt, mint minden öregember, nem tágitott attól, amit egyszer feltett magában. Szemrebbenés nélkül, kőkemény arccal hallgatta végig Tomori szavait és fölényesen legyintett:

– Kölyökbeszéd, amit folytatsz, érsek. Engem nem lehet neked megsérteni, mert én több vagyok neked, mint az apád. Te vigyázhatod a végvárakat, mert azért lettél Kalocsa érseke, de én nem hagyom koldusságba esni a budai palota népeit a te sehonnai bitangjaid miatt. Szerezz nekik zsoldot ott, ahol tudsz, a te dolgod, a te gondod… Annyi rongyos emberbe nem kell vékaszámra az arany, meg az ezüst.

– Bátyám, – üvöltött Tomori – tizenhét hónapja egy dénárt nem adtatok a végváraknak. Miből éljünk? Rosszutra térjünk?

Bornemissza azonban kegyetlen keménynek mutatta magát, amikor a rajnai forintokat elvenni akarták tőle:

– Mondok én neked valamit te, barát, hogy végét szakitsuk ennek a disztelen vitatkozásnak, itt a király Őfelsége, valamint a nuncius ur őnagysága jelenlétében. Ha megtéped a szakállad, ha földhöz vágod a kardodat, ha tüzet okádsz rám, mint a medve: akkor is kimondom, hogy régen elmult az az idő, amikor reátok, végvári rongyosokra, még szüksége volt a magyar hazának. Elmehetnétek a fenébe, ahonnan jöttetek. Olyan idők következnek, amikor a pogánnyal éppen ugy le kell számolni Magyarországnak, mint Hunyadi János idejében. Ebben a nagy leszámolásban nem sokat jelent, hogy ti a világon vagytok, vagy nem vagytok. A ti apró csatácskáitok, kirohanásaitok, jelentéktelen csetepatéitok a pogánnyal, – amelyekről kapitányaitok -167- olyan bőséges, hősies jelentéseket szoktak küldeni – nem sokat jelent abban a nagy háboruban, amely most van készülőben… Itt az egész magyar glóbusznak, a nemzetfenntartó magyar nemességnek kell megvivni a harcát a pogánnyal. Bizonyos, hogy az lesz megint a pogány sorsa, ami Hunyadi János óta mindig. A magyar nemességet nem lehet legyőzni. Bevert fejjel megy vissza a pogány a Száván. Azért, mert ti egy-két kóborló törököt levágtok ott Nándornál, különösebben egy ezüst tallért sem érdemeltek meg. Majd jön a nagy csata…

Bornemissza uram szavai ugy kopogtak, mint a kődobás, meglátszott beszédén, hogy azt csiszolni már akkor tanulta meg, amikor még a Hunyadiak korában divatban voltak a szép hosszu orációk. Mig ebben a korban a rövid indulat-szavak jellemzik vala az emberi beszélgetéseket.

Tomori tulvilági látományként, megmerevedve állott a trónterem közepén. Arcán az indulatok kigyói tekergőztek és fájdalma, keserve némaságba fulladt.

Ezt a szünetet használta fel Burgio ur, a pápai követ, hogy Tomorihoz a következő szavakat intézze:

– Nem kell kétségbeesni, érsek, majd én is segitek valamit a dolgok kiegyenlitésében. Egyelőre ezer vitéznek a zsoldját és felszerelését vállalom, amely vitézeket toborozd össze költségemre, váraid védelmére. Mielőtt a pápa Őszentsége beleegyezése megérkezik, én magamtól merem előlegezni neked ezt a költséget…

De Tomori indulatát nem csillapitották a nuncius szavai. Hirtelen felemelte sarkantyus saruját és Bornemissza uram által őrzött pénzes-zsák felé rugott, hogy a rajnai tallérok szerteszéjjel gurultak a trónteremben:

– Hát maradjon itt nektek az egész pénz husvágóra, posztósra, zsidók fizetésére. Nem kell egy polturátok sem. De akadjon meg torkotokon a falat, amikor kilós ürüdarabokat lenyelnétek, jöjjön vissza a torkotokon a bor, mielőtt az még elérte volna gyomrotokat. -168- Ezt kivánja nektek Tomori, a rongyosok, a sehonnaiak, a bitangok végvári kapitánya.

Tomori ezután minden további szó nélkül kirohant a trónteremből, a következő percben már az udvaron hallatszott harsány hangja, amint nyergelést parancsolt a vitézeinek. A palotaudvar kövezetén nyugtalanul dobogtak a lovak patkói, a vitézek dörmögő káromkodások kiséretében szerszámoztak. Az égboltozaton békességesen ragyogtak a nyárvégi csillagok. Tomori még abban a fertályórában elindult vitézeivel a budai palotából. Vajjon, mikor érkezik hir felőle?

II.
A rákok

Tavasz vége volt Budán, hosszutollu darukat hoztak ajándékba a királyné részére a solymászok, mert más madarakat még nem volt érdemes leüttetni a sólymokkal. Mária szeretett darutollakat viselni a barettja mellett.

Sok minden történt azóta, mióta Máriát utoljára láttuk. Megasszonyosodott, kifejlődött, megnövekedett, megkomolyodott azon idő óta, mióta Erdődy Simon, a zágrábi püspök Veszprémben megkoronázta, – még többet használt egészségének az az esztendő, amelyet szeretett férjével Prágában töltött, amikor is cseh királynénak az olmützi érsek koronázta.

Most éppen levélirással foglalkozott, – a bátyjának, Ferdinánd főhercegnek irt: „Én vagyok a legboldogabb asszony a világon, mert még ugy nem szerettek asszonyt, amint Lajosom engem szeret…“

Halk, ruganyos lépések hallatszanak Mária háta mögött és valaki csókot lehelt tömött szőke hajára. A király volt, göndör puha szakállával, őszülő, hosszu -169- fürtjeivel. Mintha láthatatlanul is mindig Szent István ezüstös fényü, ó-arany koronáját viselné fején.

– Ó, Lajos, éppen reád gondoltam! – rebbent fel Mária.

– Én mindig reád gondolok, Mária, – felelt a király. – Megszöktem egy kicsit az uraink közül, mert megint rájukjött a tanácskozási szenvedély. Megint estélig akarnak gyötörni a beszédeikkel. Mennyi kiváló szónok van ebben az országban! De a legszebb szónoklatnál is jobban szeretem a te hangodat, Mária, hallani! Beszélj nekem valamit, hisz már reggel óta nem találkoztunk. Mi történt a palotában, mióta az urak trónusomra beszoritva tartanak?

– Apró-cseprő házidolgok, amelyek nem érdekelhetnek egy királyt, – felelt megadó mosollyal Mária.

– Ó, Mária, engem még az aranyfácánjaidnak a tojásai is érdekelnek…

Mária mosolygott és anyáskodva megsimogatta a király arcát. Lajos, bár elég fejlett fiatalember volt: gyermeknek látszott a megasszonyosodott Mária mellett.

– Engem pedig csak a te dolgaid érdekelnek, Lajos. Szeretném tudni mindig, hogy kivel és miről tanácskozol… Szeretnék melletted állni, amikor az uriravaszság vermet akar ásni lábaid előtt… Szeretném, ha egyetlen szavadat se mondanád ki mielőtt velem nem tanácskoztál. Vigyáznunk kell egymásra, Lajos, mert nincsen senkink. Olyanok vagyunk, mint az erdőben eltévedt két árvagyermek: ha elbocsátjuk egymás kezét, eltévedünk a sötétben és felfalnak a vadállatok.

Lajos király, mint aféle érzelmes lélek, szerette a szép szavakat, – elég gorombaságot kellett hallgatnia a tanácsosaitól.

– És, ugy-e, mi sohasem hagyjuk el egymást? Nem tévedünk el a sötétben?

Mária a zsámolyon előtte térdelő király hajzatát simogatta és megcsókolgatta az ezüstös fürtöket. -170-

– Amig reám hallgatsz, Lajos, addig nem történhetik velünk semmi baj, mert én mindent nagyon meggondolok és szeretem tudni másoknak a gondolatait is.

– Valóban értenél a gondolatolvasáshoz, mint a palotában mondogatják? Mondd meg tehát, hogy mit gondolok én most magamban?

Mária a király szemébe nézett, mintha ott valamit keresne, – az ujja hegyeivel pedig kitapogatta a király homlokát, mintha ott keresné a gondolat mogyoróját. Aztán halk, varázsló hangon, mintha valami nagy titkot mondana, igy szólt:

– Mióta a szobámba léptél: egyetlen dolog felett gondolkozol… Hogyan mondhassad el nekem, hogy a Brandenburgi őrgróf és Szalkay esztergomi primás ugy összevesztek, hogy csaknem karddal mentek egymásnak…

– Szent igaz, – kiáltott fel Lajos király. – Otthagytam őket a trónteremben. Báthory nádorispán uramra bizván a dolgot, hogy őket egymással kibékitse.

Mária szórakozottan nézett maga elé:

– Nehezen fog menni a béke, mert asszony van a dologban. Az a bizonyos megtermett, vöröses, derék asszonyság, a csehországi Heléne, aki hol a Brandenburgit, hol az esztergomi papot vezeti orránál fogva. Az ilyen Heléne féle nőknél sohasem lehet tudni, hogy kit is szeretnek valójában… A Brandenburgi, bár elmult ötvenesztendős, még mindig férfi a gáton, akit mindenkinek észre kell venni. De az esztergomi primás viszont nagyon gazdag, aki elevenen nyuzza meg a zsidókat, hogy pénzüket kicsiholja belőlük. Vajjon, mit szeret inkább Heléne, – a vitézséget vagy a pénzt?

A király nem mutatta, hogy valami tulságosan érdeklődne Heléne testi és lelki bájai iránt, inkább bosszuság látszott az arcán.

– Az ördög hozta ide ezt a boszorkányt Csehországból. -171- Annyi most már bizonyos, hogy egyik jóhivünket miatta elveszitjük, – nem maradhatnak egymás mellett a megvadult urak. A Brandenburgi már széltében hirdeti, hogy a magyar urakat a legközelebbi országgyülésen felpiszkálja, hogy nézzenek utána az érsek számadásainak, – mig Szalkay uram fogadkozik, hogy mindaddig, amig a Brandenburgi a budai palotában van: egyetlen dénárt sem kölcsönöz nekünk. Most mondd meg, Mária, hogy mit tegyünk?

Mária sürgősen felelt:

– Te ne avatkozz a dologba. Rá kell bizni Helénéra, hogy intézze el a dolgot a lovagjaival. Amelyiket a kettő közül Heléna választja: amugy is az lesz a győztes a szarvasbikák tülekedésében.

Lajos király a homlokára szoritotta a két tenyerét és panaszosan felkiáltott:

– Mindig csak pénz, az az átkozott, nyomorult pénz, amely miatt nem tarthatok olyan rendet a budai palotámban, amilyent szeretnék. El kell türnöm, hogy a jelenlétemben káromolják egymást az urak, mert nem tudom, hogy mely órában lesz szükségem egyikre-másikra. El kell nyelnem, hogy tiszteletlen viselkedésük nem tetszik és inkább ülök egy rozoga vadászkunyhóban a budai hegyek között, mint Mátyás trónusában. Hallgatnom kell, amikor urak, papok és zsidók hangos lármával követelik azon pénzösszegeiket, amelyeket a királynak kölcsön adtak. És nem szólhatok akkor sem, amikor azzal fenyegetnek, hogy majd elküldenek az országból… Valamit tenni kell, Mária, mert agyam megpattan a két korona sulya alatt, amelynek kellő viseléséhez többé nem kell korunkban más, mint teli pénzes-szekrény.

Mária ismét kezébevette Lajos király fejét és anyáskodva, vigasztalva simogatta:

– Lásd, Lajos, én sohase mondtam neked, hogy milyen gazdag voltam lánykoromban, én azt a szót, hogy pénz, csak attól a naptól kezdve hallottam, mióta magyar királyné lettem. A mi országainkban a férfiak -172- maguk végzik el azokat a dolgokat, amelyek a pénz megszerzéséhez szükségesek. De én ezért nem teszek szemrehányást neked, mert fiatalabb vagy nálam egy esztendővel. Ifju mellett öregasszony lettem…

Lajos király máskor tán felnevetett volna a királyné szentimentális szavain, de ma sokkal borusabbak voltak a gondolatai, mint sem kedve lett volna a nevetéshez… Akár Brandenburgi megy el a palotából elégedetlenül, akár Szalkay érsek uram: mindenképpen megvan a baj… Az előbbi fizette a budai palota lovastestőreit a maga zsebéből, az utóbbi szerezte a pénzt, amikor arra szükség volt.

– De hát az imént mondtad, – kiáltott most fel Lajos király – hogy össze kell tartanunk. Kihez forduljak a gondolataimmal, ha nem hozzád?

– De mikor ezek a gondolatok mindig csak pénz körül járnak? – ellenkezett Mária. – Egy fiatal nő másról is akar hallani attól a férfitól, akit lelke mélyéből szeret, mint a papok, vagy a zsidók pénzéről.

A király most türelmetlen mozdulattal emelkedett fel a zsámolyról, amelyen üldögélni szeretett, amikor Máriával beszélgetett:

– Megyek is már vissza az urak közé, mert nyilván tüvé teszik értem a palotát? Voltaképpen csak akkor van kedvük a jóizü veszekedéshez, ha engem is bele tudnak vonni a dolgokba. Egymást utálják, unják, szóra sem tartják érdemesnek. Igérem, Mária, hogy ezentul odakivül a küszöbön hagyom a gondolataimat és bajaimat. Mindig oly vidoran fogok hozzád belépni, mint egy vőlegény.

Mária most hirtelen felállott és bensőséges csókot nyomott a király szájára.

– Ne menj el tőlem sohase csók nélkül, mert mikor egyedül vagyok és a magány gondolatai kinoznak, mindig azt gondolom magamban, hogy már többé sohasem látlak.

Lajos király felelevenedett a királyné csókjától, mint egy tetszhalott. Viszonozta a csókot, átkarolván -173- élete párját. Hosszu ideig állottak összeölelkezve, feledve urakat, papokat és zsidókat…

– Az étkezésnél együtt leszünk ismét, – rebegte Lajos, kibontakozva a királyné karjaiból.

– Ó, hogy a pokol fenekére kivánok minden érseket, őrgrófot és tanácsurat, amikor téged elmenni látlak mellőlem, Lajos! – kiáltott fel Mária. – Az arcuk kajánságát, tekintetük alattomosságát, róka-beszédüket én nem birom elviselni. Ha férfi volnék, mindennap halált osztogatnék közöttük. Csak a lelkedet, tündöklő fényes lelkedet nyomorgatod, királyom, amikor a társaságukban a trónusra ülsz, holott ők mindannyian a trónust akarnák kitépni alólad.

– Az étkezésnél együtt leszünk, Mária, – felelt a király és megint csak átölelte a feleségét, mintha nem tudná elhagyni a legrövidebb időre sem.

– Majd készittetek neked valami meglepetést. Van egy budai kereskedőm, aki rendületlenül bizik abban, hogy a magyarokkal való csatározásban előbb-utóbb mi leszünk a győztesek. Majd elküldöm a konyhamestert ehhez a kereskedőhöz…

A király ugyan megszokta, hogy Mária jókedvében maga törődött a királyi konyha ügyeivel, de ez mindig különös örömet okozott neki. Édesanya nélkül növekedett fel, azt várta Máriától, hogy a holt édesanyát is pótolja. Már az ajtónál volt a király, a keze a brabanti csipkével bevont kilincsen, amikor mégegyszer visszatért és megölelte Máriát.

Mária betartotta a szavát, valóban szerzett meglepetést a királynak az étkezéshez a mindennapi vadpecsenye mellé, amelyet a királyi vadászok ingyen szállitottak a konyhának. Mária ismerőse, az a bizonyos budai kereskedő, a dunai halakat vásárolta meg a halászoktól és ezen szép vagyont szerzett. Miután éppen olyan időpontja volt az esztendőnek: amikor a hozzáértők a rákot élvezhetőnek mondják: Mária a konyhamestert azzal a paranccsal küldte el, hogy attól a bizonyos -174- kereskedőtől rákot szerezzen, mert ezt a csemegét igen kedvelte vala Lajos király.

A király nagyon megörvendezett, amikor a fiatal ludak (özvegy Perényiné Kanizsay Dorottya küldte őket Győrből, mert ez az asszonyság hires volt arról, hogy már januárban is tudott fiatal luddal kedveskedni az ismerőseinek) és a bárányok elmultával a szokásos, szijas vadpecsenye helyett a konyhamesterek egy nagy ezüstszakajtóban körülbelül száz darab piros rákot állitottak az asztalra.

– Mária, – kiáltott fel Lajos király – ezek nem mindennapi rákoknak látszanak. Az már az első pillanatra megállapitható, hogy nem Sárkány Ambrus uram termései, mert a főispán még mindig azt hiszi, hogy az ő nagyranevelt szalai rákjai az igaziak, pedig azoknak húsán érezni az elhullott állatokat, amelyekkel Sárkány uram a maga rákjait felneveli. Ezek a rákok még csak nem is a Dunában termettek, hanem valami kisebb folyóban, valami pocsolyában.

Mária felelt:

– A Csele-patakban Mohácsnál; onnan hozták fel őket a naszádosok, akik a nuncius ur igérte két ágyuért jöttek…

– Igen, a két ágyu, amely ott hevert az udvar sarkában – felelt szórakozottan Lajos király. – Azokat az ágyukat senki se merte elsütni… Remélem, a nuncius ur kovácsai alaposan megjavitották őket… Nyomban látni ezeken a rákokon, hogy valami olyan vizben növekedtek, ahová apró halon kivül ritkán kerül valami zsákmány. Ezért maradnak meg az efajta rákok is apróknak, de nagyon izleteseknek.

Lajos király nagyon szeretett a teritékre került ételekről beszélni, mert már atyjától is igy hallotta.

A rákokat kézzel szokás enni, legfeljebb csak egy kis kést kell hozzájuk használni, amellyel a rák ollóját és farkát megtisztitani lehet. A király ellenben a fogaival roppantgatta fel a rákhéjakat, amelyek nagyokat pattantak. Mint a mogyorót eszik a gyermekek, olyan -175- mohón fogyasztotta a rákot a király. Igazi Jagelló volt, aki testestől-lelkestől átadta magát az evés gyönyörüségének.

De Mária ugyancsak értett az evéshez, nem sajnálta magától a legzsirosabb falatokat sem, – ő még darabideig a Perényiné ludjainak a csontjait szopogatta és apró zsemlyécskével törölgette a zsiros tálat.

Ettek szótlanul, mint kiéhezett gyermekek.

Ha valaki látta volna őket a palota ama kis szobájában, ahol akkor teritettek a számukra, amikor nem láttak asztaluknál vendégeket: bizvást azt gondolhatta volna magában, hogy ezeknek a fiataloknak semmi bajuk nincs, mert hiszen az evésben olyan kárpótlást találnak szenvedéseikért, mint a mesebeli gyermek a hamupogácsában.

Az evés befejeztével a király átnyujtott egyet Máriának ama halszálkákból, amelyet Brandenburgi őrgróf tanácsára mindig a zsebében hordott.

– Mária, – mond a király – sajnálom az öreg Bornemisszát, aki már esztendők óta tejeskásán él a rossz gyomra miatt.

– Nem is való más ilyen vén fukarnak! – felelt Mária. – Ahányszor asztalunkhoz ültetem, a vén embernek ugy jár a szeme, mint egy zálogosé. Összeolvasta az ezüstevőeszközöket, a sótartókat, a tálakat, mintha azt lesné, hogy nem küldtünk-e valamit zálogba. Kiszámitja magában, hogy ennek, vagy amannak az ételnek elkészitése mennyi pénzbe kerülhetett. Meglesi, hogy mennyi ételmaradékot hordanak le az asztalról a cselédek és érdeklődik, hogy mi történik azzal. A multkor is nagy patáliát csapott, mert észrevette, hogy a szakács egy rácvárosi kocsmárosnak adott el ételmaradékot.

A király jóizüen ejtőzött:

– De mindig csak tejeskását enni, Mária!… Milyen lehet az ilyen embernek a kedve, a gondolata! Emlékszem, gyermekkoromban, amikor nagyon szegények voltunk itt a budai palotában: évekig juhoskását főzetett az apám. Ó, mennyit szidták szegényt a háta -176- mögött, mert a cselédeknek enni kell adni, nem elégszenek meg a jószóval, amelyben bőven volt részük az apámtól.

– Hát ennek az időnek most már örökre vége van, – mondá Mária. – A juhoskását elvitte magával emlékbe az öreg Jagelló. Fényleni fogunk megint, bármint törekednek is arra a magyar urak, hogy a királyukat örökös szegénységben tartsák. Távollétedben itt járt a pápai nuncius ur, királyom, és megigérte, hogy a déli veszedelemre való tekintetre kieszközli a szentatyánál azt, hogy a budai templomok egyházi kincseiből pénzt veressünk.

– Régi terved tehát valóra válik, – kiáltott fel Lajos király ebédutáni kedvvel és megfelezte Máriával annak a kristály-kancsónak a maradékát, amelyben a sashegyi vörösből szolgáltak fel az ebédhez. A Sashegy még a királyé volt.

Mária nem utasitotta vissza az italt, mert mióta asszony lett, a budai udvarnál megszokta az ebédutáni poharazást. Igaz, hogy sohasem ártott meg neki az ital, mert a megnyergelt paripa mindig készen állott, hogy a királynét a bőséges evések és ivások után szélsebesen a budai hegyek közé vigye, hogy gyomra, veséje rendbejöjjön.

De ma hiába várt a megnyergelt paripa, a királynénak nem volt kedve kilovagolni, bár Lajos király szemhéjai már fáradtaknak látszottak.

– És hogyan akarod a pénzverést végrehajtani? kérdezte csendesen Lajos király.

– Szabad kezet kérek tőled, királyom, hogy az én dolgomba senki ne avatkozhasson. Akkor el leszünk látva mindketten pénzzel, amiről amugyis folytonosan ábrándozol. Ugy tanultam, hogy a Szent Bibliában pajzsosembernek nevezik a szegénységet. Nos, hát a pajzsosembert mindörökre kitesszük az ajtón.

– Gondold meg, egyházi kincsekről van szó, Mária. -177-

– Nem kell félned, Lajos, mert a nuncius a mi emberünk. Ez a jóságos atya belátja, hogy a magyar király nem élhet többé abban a szégyenteljes szegénységben, amelyben eddig leledzett. A nunciussal megérttettem, hogy azért nem küldenek hadakat, segitségeket a külföldi fejedelmek, azért vagyunk mindenfelől magunkra hagyatva, mert nincs pénzünk. Majd másként beszél akkor őfelsége Ferenc, a francia király, aki most a szultánt piszkálja ellenünk, amikor hirét veszi, hogy Budán megint annyi pénz van, mint Mátyás király idejében. De nagyot néz ott a bocskorosai között Szapolyai Jankó is, a nagyfejü tót-király, ha meghallja, hogy Budán többé nem éhezik a király… Kiverjük az ellenségeink szemét jótallérokkal, leverjük kaján mosolyaikat arcukról és ámulttá nyitjuk rókatekintetüket. Bosszut, édes bosszut jelent elsősorban a pénz, amely a mi kezünkbe jut. Lajos, nem akarsz bosszut állni ellenségeiden?

Lajos király széttaposott egy rákhéjat, amely az asztal alá került. Reccsent az csizmája alatt, mintha máris ellenségeivel mérkőzne.

– Saját fészkében kell megverni az ellenséget, amint Mátyás király csinálta valamikor a csehekkel, amikor hordóváraikban megrohanta őket, – folytatta Mária, aki igen jól ismerte Lajos királyt, ez a fiatalember ugyancsak a fiatal Mátyáshoz szeretett volna hasonlitani. – A mi ellenségeink itt vannak Budán. Nagyobb ellenségeink ők, mint a végeknél álló törökök. Ezek a gazdag főurak, akik itt mindenfelé a maguk palotájában laknak és nagyobb hadakat tartanak, mint maga a király… Nem hallod, hogy minden este hogyan trombitáltatnak, kürtöltetnek, amikor vendégeiket mulatságba vagy lakomába hivják? Nem hallod, hogy mily megvetéssel beszélnek a király szegénységéről, aki kénytelen Brandenburgival vadászatra menni, ha jól akar lakni? Nem hallod aljas röhejüket, amikor elbeszélik, hogy a királyné hitelbe vett posztót a budai kereskedőktől, hogy magát és háznépét felruházni -178- tudja? Hát azt nem hallod, hogy a mi cselédeink elsomfordálnak a trombitáló házakhoz, hogy részük legyen nekik is abban a mulatozásban, amit a budai palotában nélkülöznek? Én aszony vagyok, én mindent meghallok, azt is, amit csendesen mondanak.

– Csak ezért kell pénzt csinálnunk? – kérdezte hirtelen elcsüggedve Lajos király, aki rendszerint gyorsan változtatta a hangulatait.

A királyné nem felelt, mert a nyitott ablakon át ebben a percben hangos trombitálás hallatszott be a budai utcákról. Vérezve alkonyodott, az égboltozat déli szelet jelzett, a kert nagy fái már harsogva vittek lombjaikban a nagyhatalmu szélből némely hangokat…

– Tudod-e, királyom, hol trombitálnak? – kérdezte szenvedélyes hangon Mária, amint Lajost a kezénél fogva a palota nyitott ablakához vezette. – Szalkai uramnál trombitálnak, akinek amott áll a palotája a Viziváros felé, aki ma este nagy mulatságot rendez ama Heléne nevü nő tiszteletére, akinek kedvéért ma csaknem kardélre ment a Brandenburgival… Tudod-e, ki az a Heléne? Egy olyan nő, akinek nevét nem szokás együtt emlegetni se az asszonyokéval, se a leányokéval… Hazátlan perszóna, akit szöktetve vittek el Csehországból. És az érsek, hogy tüntessen vele: nagy lakomát csap ma a tiszteletére. Én láttam innen az ablakból a kövér tulkokat felhajtani az érsek udvarába; én láttam a halászokat görnyedni nád-iszákjaik alatt; láttam a budai kenyérsütőket, amint az édeskenyeret cipelték… És nézd, királyom, mindenki ott lesz az érsek meghivására, aki csak számit valamit Budán…

– Nézd, most fordul ki a várral szemközt lévő palotájából a tárnokmesterünk, Thurzó uram, ama Fugger-rokon, aki Szalkai uram gyors meggazdagodása miatt ugy ráncolgatja a homlokát, mintha varju járta volna be azt. Most pedig ugy félre van vágva a mentéje, mint valami násznagyé. Persze, hogy ő lesz ma -179- a násznagy, amikor az esztergomi érsek ur balkézről feleségül veszi Helénet.

– Amott huzódik lovasaival, a bástya alatt Sárkány Ambrus uram, a főispán, aki nem mer egyedül elmenni sehová, mert bünei nyomják lelkiismeretét. Hiába bujkál Sárkány uram a bástya alatt. Én látom őt, látom a gondolatát is… Vajjon, miféle szerepe lesz őkegyelmének a mai házasságkötésnél? Megint csak a halakról és madarakról gondoskodik a lakomához, vagy pedig ő viszi a fáklya-táncban elsőnek Helénet?

– Ej, haj, a vén Bornemissza sem sajnálja kidugni nagy szakállát a palota kapuján!… Vajjon, minek kell ez a vénség a lakomához, ahol kását tán nem is főznek? Tán csak nem azért hivták meg vala, hogy a hárfahang mellett szemérmetlen dalokat énekeljen?

Mária erősen fogta a király kezét, mert minden uj látomány, amely az esztergomi érsek palotája felől felmerült: minden idegében megrázta. Mégis csak asszony volt, aki néha nem tudott magán uralkodni… Lajos király egykedvüséget szinlelt, habár felesége szenvedélyessége, felindultsága ő reá is átragadt.

– Még csak a Brandenburgi hiányzik a dicső társaságból, – mormogta a király a szakállába és megszoritotta Mária kezét, hogy az felszisszent.

– A Brandenburginak rossz estéje lehet… Nem csodálnám, ha egy kis illuminációról gondoskodna az érsek lakomájához, – felgyujtatván néhány viskót az érsek palotája körül, – felelt sokatmondó tekintettel Mária. – Remélem, Lajos, nem haragudnál meg ezért a Brandenburgira?…

– Én már többnyire semmiért sem haragszom, – szólt Lajos király és elvonta feleségét az ablaktól. – Az est hüvösödik, a vadludak már vándorutra kelnek, nem éri meg Szalkai uram, hogy holnap náthás legyél miatta…

A királyné megütötte az asztalon álló rézdobot, mire cseléd sietett elő. -180-

– Világitsatok és zárjátok be az ablakokat… Üzenjétek meg a testőröknek, hogy aki közülük ma éjszakára elhagyja a palotát: az többé akár vissza se jöjjön. Csend és békesség legyen itt, még ha a fejetetejére áll egész Buda… Aludni akarunk ma.

A gyertyák és mécsesek sorban kigyulladtak a királyné termeiben. Lajos király egy széles németalföldi kerevetre feküdt, amelyet Mária hozott még staffirungba a „csibefalók“ országából, akik az ilyen széles diványokon szeretik elvégezni az emésztésüket. Összekulcsolta a két kezét a homlokán, mint gyermekkorában tanitotta erre Balbi Jeromos uram, a nevelője, mert a kezeknek nem szabad a takaró alatt lenni… A ballábát, amelyet görcs szokott kinozni a vérkeringési zavarok folytán: egy párnácskára fektette, mert a görcs igy nehezebben csiphette meg. Valamely altató-dalt zümmögött magában, amelyről mindig azt hitte titokban, hogy még az édesanyjától hallotta, pedig az legfeljebb a másvilágról énekelhetett neki, miután Lajos korai világrajövetele miatt halálát lelte…

Mária hátrakulcsolt kézzel járt fel és alá a termekben, mintha génuai bársonyból való ruhájának a zizegését akarná szüntelenül hallgatni. Sok mindent tud az ilyen bibor-bársonyruha beszélni annak, aki megérti szavát… Néha, a jónapokban: ugy tud hizelegni ez a ruha, mint valami dajka… Máskor nem hagyja elaludni az indulatokat, mint Nessus inge a fájdalmakat. Ma egész különös képeket vont Mária szemei elé a ruhasuhogás.

Hirtelen feltünt előtte Keresztelő Szent János-utcája, amely töredelmesen, mintha gyónásból jönne, kanyarodott a hegyoldalában… Az utca sarkán Szent János-temploma, amelyet magas vasrácsozat vesz körül ama éjjeljárók miatt, akik a templomok kincseit szeretnék elrabolni, mert azt hiszik, hogy éjjel alszik az Uristen és a sekrestyés… A vasrácsos keritésen bévül Szent Mihály-havi napon, amikor János fővételének napját tisztelik, ez az ut most már a templom körül -181- pirosló fák leveleivel van behintve, nincs annyi ideje a templom-szolgának a Szent Mihály-havi levelek elsöpörgetéséhez, mint amennyi idejük van a fáknak a levelek hullajtásához. A hivők lábnyomait befődik a falevelek, ledorongolják a hulldogáló vadgesztenyék, átszövik a pókfonalak, mintha már nagyon régen elmult volna még emlékezete is a tegnapi körmenetnek, amelyben a királyné, mint az utca leggazdagabb lakója, vitte elől Szent János ereklyéit… Az omladozó paplak, amely a templomhoz van épitve, olyan régi, mintha még Szent István király idejében épült volna, de a vadszőlő szivesen felkuszik falaira, még sárgultan, hervadtan is. A bodzafák még emelgetik sárga mécseiket, mert még nem köszöntött be az esős évszak, amely majd végleg elsiratja a fák gyönyörü életévét. Lehet, hogy némelyik bodzafa nem is fog kivirágozni a jövő esztendőben, mert a lusta egyházfinak tüzelőre volt szüksége az unalmas télben.

És a düledező paplak mellett van az a ház, ahová Mária gondolatai ez éjszakán szálldosnak, amig a király fektében a dajkadalt dudolgatja, hogy álmot erőszakoljon parázsként égő szemhéjaira.

A Mária háza. Még apósa, Ulászló király nászajándékából származik. A budai palotán kivül csak ennek az egy háznak volt ura a régi király, azt is a menyének ajándékozta.

Kertes ház, amely ritkaság a Keresztelő Szent János-utcában. Kerités ugyan nem védelmezi, mert ha volt is ilyesmi körülötte, azt még II. Ulászló idejében ellopták. Ellenben a virágágy, amely a ház előtt van: minden évben meghozta a maga termését, gondoskodnak arról a szomszédos templomtornyon lakó csókák és galambok, amelyek bizonyára a keblükhöz szoritva hordják a budai hegyekből a virágmagvakat, hogy a királyné kertje virág nélkül ne maradjon. Ez évben piros virágok nyilnak benne, nagyok és ritkák, mint az emberek között is vannak ritka példányok.

A ház emeletes. Valamikor – talán még Ulászló -182- előtt – sárgára volt festve, mert a rácvárosi kőmívesek ezt a szint tartják a legtartósabbnak. Az ablakok helyén, ablakdeszkákon szövögeti fonalát a pók, mert ebben a házban nem szokás az ablakokat kinyitni. Benn kongó, félhomályos termek, ahol a porrétegben már régen nem látszik emberi lépés nyoma. Ez a királyné háza. Zárt, csöndes, divatjamult, a világból kiment… Talán kisértetek is laknak benne… S egyszerre kalapácsolás, dörömbölés hallatszik majd a házból, amelyet már mindenki eltemetett magában. Itt fogja veretni a pénzt Mária…

– Alszol, Lajos? – kezdte a királyné. – Azt hiszem egyedül vagyunk a palotában, uraink, papjaink és cselédeink mind elszökdöstek oda, ahonnan a muzsikaszó hallatszik. Nyugodtan beszélgethetünk tehát a tennivalókról, a függöny mögött nem hegyez rókafül…

Lajos király felriadt félálmából.

– Senkit sem akarok a közelemben tudni, csak téged, Mária, mert lehet, hogy meghalok a mai éjszakán, hogy koraősz fejemet elvigyem ebből az országból, ahol ezt a főt sárral hajigálták meg.

– Ó, királyom, – kiáltott Mária és letérdepelt Lajos fekvőhelye mellé. – Még mindig az emészti lelkedet, amit a magyar urak mondanak neked, amikor reggeltől-estig részegek? Szemedre hányják neked, hogy sokat alszol, délig alszol, mint akár atyád. Mert ők korán kelnek, mert az ördög nem hagyja őket nyugodni. Korán kelnek és vadat, madarat, zsirt, hagymát, büdös turót tömködnek korgó gyomraikba, hogy az köszönettel fogadja a hideg borokat, amelyeket e szörnyü ételekre ráöntenek… Azt szeretnék, hogy ugy élne királyuk is, mint akár ama Zápolya, akivel nem tudnék beszélni sem a szakállából és bajuszából kiáradó hagymaszag miatt…

Lajos király felnyögött, mintha iménti szivszorongásos álma még mindig üldözné…

– Éppen Zápolyával álmodtam. Medvebőrben és bivalyok bőrében jött be a palotába. Mátyás király -183- kőkockái mozogtak a lépései nyomán, a hüségükkel kancsókat emelgető testőrök a falhoz lapulva álltak a szörny előtt, a frájjaid szőrös kezét csókolgatták és borzadályos lépéseivel behatolt ide a te szobáidba, ahol te éppen ugy térdepelve vártad őt, mint egykor engem vártál nászéjszakánkon… Mondd, Mária, igaz lelkedre, nem járt itt Zápolya, amig aludtam?

Mária az innsbrucki apácák modorában összefonta kezét:

– Senki sem járt itt, csak az imádság fejed körül, amelyet mindig a szivemben érzek akár látlak, akár nem látlak.

A király megfogta Mária kezét. Jéghideg volt az is, mint az övé:

– És tudod, Mária, mit éreztem még álmomban? Azt éreztem megint, amit gyorsan elmult ifjuságomban mindig éreztem, hogy engem ezen a világon nem szeret senki… Jégkéreg támadt álmomban a szivem körül, jegesmedvévé változott Zápolya, nagy sötétségbe meresztettem a szememet, amely sötétségben olyan egyedül voltam, mint a koporsóban… Nem szeret senki, sikongattam magamban. Nincsen senkim, verdestem a mellemet, mint néha napján, amikor a kancellár meggyóntat. Egyedül kell végigmennem az életen és a halálon, – gondoltam végül magamban, amikor a megbánás ugy hullott reám, mint a papok széthintegetett szenteltvize. És Zápolyát láttam folyton, hol a fejemnél, hol a lábomnál, hol meg – ó, szörnyüség – a te karjaidban, Mária.

– Hol van Tomori, hogy végre lenyisszantsa ennek a kigyónak a fejét? – kiáltott fel Mária.

– Álom. Rossz álom, – suttogta Lajos király, mintha nem is hallaná Mária felkiáltását. – Apám hitt az álmokban. Igaz, hogy öregségére már nem álmodott mással, mint száraz marhahusokkal, amelyeket álmában evett kiéhezett gyomra kedvéért. De ezek a husok sohase voltak idejében kéznél és apám meghalt, -184- anélkül, hogy egyetlenszer is jóllakhatott volna azokból az ételekből, amelyeket álmában evett.

Mária kivonta kezét a király remegő kezéből.

– Lajos, térj magadhoz… Majd mindjárt hivatok valakit, aki bizonyosan itthon tartózkodik a palotában, nem ment el az esztergomi érsek ur dinomdánomjára.

– Ugyan! Ki volna az? – köhintett a király és fektében megfordult, hogy a szive körül elnehezedő vért kissé megforgassa.

Mária megütötte a rézdobot és a cseléd belépett.

– Logus Tamás főtisztelendő ur jöjjön.

Lajos király hirtelen felnevetett, amint a szivetáján lévő nehézség muladozni kezdett:

– Nem, Mária, még nincs szükségem a halotti szentségekre. Egyébként is törvényeink értelmében a magyar királynak kijáró halotti szentségeket csupán az esztergomi érsek ur szolgáltathatja, az pedig ma éjjel a nászlakomáját tartja.

Logus Tamás nem volt messzire, ott ült szokott helyén, Mátyás király könyvtárában, amely a királyi pár közvetlen lakosztályához tartozott. Egy nagy könyvvel a kezében lépett be a királyné szobájába, arcán most is ama fagyott mosoly, amelyet tán valamikor ifjukorában vont fel, amikor először kezdte nézegetni az élet különlegességeit. E percben azonban öregnek látszott Logus Tamás, mintha megviselték volna a gondolatok, meggyötörték volna a könyvek, megnyomták volna az éj kisértetei. Fáradtan tekintett körül a jól ismert szobákban. A fekvő királyról szórakozottan levonta tekintetét és a kigyó-rugalmassággal felemelkedő Máriára függesztette a szemét.

A királyné felindulás nélkül, szolgákhoz és házi cselédekhez mért nyugodt hangon beszélt:

– Őfelségének, Magyarország és Csehország királyának aggodalmai, boszorkány-nyomásai vannak arról a pénzveretésről, amelyet már régebben tervbevettem. -185- Mondaná el, főtisztelendő ur, hogyan lehetne nézete szerint a pénz-csinálást megoldani?

Lajos király a széles németalföldi diványon meghallván, hogy a papot nem azért hivták elő a könyvtár magányából, hogy vele ördögüzést végezzen, – amit hajdanában elégszer látott uratyja körül – felvidámodék, fektéből felülve, térdére csapott két tenyerével:

– Hát halljuk, mit tud a főtisztelendő atya, a humanista tudós, érvül felhozni arranézve, hogy a magyar király megtölthesse kiürült pénztárát?

Logus Tamás egykedvüen kezdte:

– Egyelőre csak az a jelenteni valóm, amiért éjszakámat felségtek szobái mellett töltém, hogy körülbelül a növekvő hold megjelenése óta a rácok városnegyede lángokban van. Némelyek azt mondják, hogy ezt a tüzet a pogány törökök rendezték a budaiak megrémitésére. Mások viszont azt a véleményt hangoztatják, hogy a Brandenburgi őrgróf, aki a király előtt ma bizonyos megszégyenitésben részesült az esztergomi érsekkel szemben, rendezné ezt a kivilágitást király őfelsége és Szalkai uram tiszteletére. Holott…

A király és a királyné az ablakhoz siettek, ahonnan valóban tekintet nyilott a rácok városnegyedére, amely lázpiros hullámba látszott merülve.

A humanista nyugodtan folytatta:

– Holott az óbudai mezitlábasok mellett éppen a Brandenburgi vitézei igyekeznek azon, hogy királyné őfelsége háza a Keresztelő Szent János-utcában épségben megmaradjon…

– Azt remélem is, – kiáltott fel Mária az éjszakában mutatkozó tüzes fellegeket szemlélve, amelyek a sötétség tengeréhez érkezve oly nyomtalanul tünnek el vala, mint akárcsak a nagy emberi indulatok.

A humanista a maga egykedvü hangján folytatta:

– A budai darabantok és az éjjeliőrök mindenkori parancsnoka, a királyi konyhamester ur, azonban már megállapitotta a rácvárosi tüz okát. Egy pintérmester, aki nagyon fél szájas feleségétől, éppen a házitüzhely -186- előtt gunnyasztott, amikor felesége a vacsorához hivta őt. A pintér esze nélkül szaladt az asszony hivására, a tüzet égve hagyta és a tüz körül felhalmozott aprófa lángot kapott…

– Szóval, megint egy asszony okozója mindennek, – felelt a királyné az ablak mellől, ahonnan a tüzvész jelvényeit, azokat a megfejtetlen iramodásu lángnyelveket nézegette, amely jelvények éppen olyan örök ismeretlenségek maradnak mindörökre az emberek előtt, mint a felhők járás-kelései, a vizek hullámzásai és a földrengések okai.

Lajos király dermedt szótalanságba merülve figyelte a tüzet. Gyermekkora jutott eszébe, amikor gyakran volt a tűz atyja palotájának a környékén.

A királyné az ablaktól elfordulva a régi hangon szólalt meg:

– A tüzet majd eloltják Brandenburgi emberei, vagy pedig porig égnek a viskók, ez igazán nem zavarhatja meg mindennapi életünket. A tornyok remélhetőleg épségben maradnak és a harangozók holnap reggel éppen ugy elvégzik mindennapi munkájukat, mint egyébkor. Felköttetném azt a harangozót, aki holnap délben nem jelentené a házamnak, hogy dél van.

A humanista mindent tudott:

– A Keresztelő Szent János-utcában éppen csak a sarki bormérést rabolták ki a vitézek. Kellett a mély pincében felhalmozott bor a tüz oltásához. Királyné őfelsége ugy sem szerette ezt a helyet, ahol a háza szomszédságában a bormérés látogatói folytonos gajdolással, okoskodó lármával, asztalverdeséssel töltötték az idejüket. Nem mondhatnám, hogy nagy kár volna a bormérés elégéséért.

A királyné megint hátrafonta a kezeit, ami azt jelentette, hogy elmélyedt gondolataiba:

– Arról beszéljünk, főtisztelendő uram, hogy a királyoknak ki adá a jogot ahhoz, hogy olyan pénzt veressenek a népeik számára, amilyent éppen akarnak? -187-

A humanista bölcsész a szája szögletében mosolygott:

– A királyok mindig bölcsen cselekednek, mert Isten és történelem vigyáznak reájuk, hogy dolgukat el ne hibázhassák. Istennel el nem számolhatunk, de a történelemirókkal igenis van leszámolnivalónk, akik a királyok cselekedeteit mindig ugy mutogatják nekünk, mintha azok Isten akaratai lettek volna, amelyeket földi megbizottjaik, a fejedelmek utján tudattak az emberekkel. Hinnünk kell a történelemiróknak, mert nekik tanuik vannak mindenre.

A humanista szivesen beszélt volna még erről a témáról, de a királyné közbeszólott:

– Tehát a királyok olyan pénzt csinálhatnak maguknak, amilyent akarnak?

– A királyok igen, csak az alattvalóiknak, legkülönösebben a zsidóknak van meg az a jussuk, hogy mérlegre tegyék a királyok pénzét és összevessék azt más királyok pénzével. Ilyenformán történik, hogy egyik tallért jobb kongásunak mondanak, mint a másikat.

A királyné megint közbevágott:

– Mi történne akkor, ha én például a királyéhoz hasonló tallérokat veretnék, csakhogy az ezüst helyett több rezet kevernék a tallérokba, mert igy több tallért tudnék veretni?

– Nagyobb dolog nem történhetne, mint csak az, hogy a zsidók a maguk pontos mérlegeivel kiszámitanák, hogy a király tallérjai mennyivel érnek többet, mint a királynéé…

– Mit törődöm én a zsidókkal? Előbb-utóbb kikergetjük őket az országból. Mit mondanának az urak és a papok?

A humanista mosolygott:

– Miután a tiszteletreméltó egyesülést ismerem: azok nem szólnának semmit, ellenben a néptől visszaszednék a király tallérjait, amennyiben ilyen forog a nép között és kicserélnék a királyné tallérjaira. -188-

A humanistát a királyné ezután kegyelemben elbocsátotta.

Lajos király, aki egész idő alatt hallgatott, nem vette le szemét arról a parázsló csikról, amely még mindig az iménti tüzvész helyén mutatkozott.

– Hallottad, Lajos, hogy ennek a jeles férfiunak, akinek bölcsességét magad is számtalanszor elismerted: mi a véleménye arról, ha az államtanács megkérdezése nélkül pénzt veretünk? Mit kell azt tudni Thurzónak, Bornemisszának, Báthorynak, Szalkainak, hogy mennyi pénzt veretett a király? Talán, hogy nyomban levegyék belőle a maguk sápját? Nem ezeknek az uraknak akarok pénzt veretni, akiknek amugyis van elegendő, hanem neked és magamnak.

Lajos király bólongatni kezdett, mint valaha atyja, akit éppen ezért Dobzsenak neveztek a birodalmában:

– Azt hiszem megterheltem a gyomromat a rákjaiddal, Mária. Nem érzem magamat teljesen rendbe. Aludni fogok menni.

A király felemelkedett és háromszor homlokon csókolta Máriát:

– Ami pedig azt illeti, Mária, hogy pénzt akarsz csinálni, hát ha kedved tartja hozzá: csinálj pénzt. Én azt sem bánom. De most menjünk aludni.

III.
„A király menjen a másvilágra uralkodni…“

A király és királyné alkonyattal megszöktek a budai palotából a már ismert rejtekuton át és csavarogni mentek a budai utcákba. Bő köpenyeget vettek magukra, hogy senki fel ne ismerje őket, mély kalapot nyomtak az arcukba, mintha álarcosbálba készülődnének: két pajkos gyermek hagyta el a palotát… Fiatalok voltak, szerették egymást, egymással akartak élni, miután -189- pedig ez a budai palotában nem volt lehető, meg kellett onnan szökni.

– Képzelem, milyen nagyszemeket meresztenek a tanácsurak, amikor hülthelyét találják majd a királynak, – nevetett csimbókos szakállában Lajos király.

– Mit akarnak már megint az urak? Mi nem történik kedvükre? – kérdezte Mária szorosan a király karjába kapaszkodva.

– A tegnapi rákosi országgyülésen a részeg nemesurak azt kiáltozták, hogy Lajos király uralkodjék a másvilágon; Szapolyai Jankó pedig vegye feleségül Máriát… Hát ebben az ügyben akarnak velem tanácskozni, ami elől én megszöktem, – felelt minden felindulás nélkül, sőt bizonyos tréfás hangsulyozással, Lajos király.

Mária azonban megmerevedve állott meg:

– És hol volt Tomori, hogy nem lövetett bele az országgyülésbe? – kiáltott fel Mária féktelenül. – Veled, Lajos, rendelkezhetnek a magyar urak, mert királyuk vagy. De nekem nem parancsolnak, mert én amellett, hogy magyar királyné vagyok, ausztriai hercegnő is vagyok. Ezt jól jegyezzék meg maguknak a magyar urak. Hol volt Tomori?

A király csillapitólag simogatta Mária karját.

– Tomori a végeknél van, ahová nekem is el kell indulnom, ha Szolimán valóban átlépi a Szávát. És különben is gyermekkorom óta ugy neveltek, hogy ne érdekeljen az, amit a rákosi országgyüléseken a magyar urak beszélnek. Többnyire már részegen érkeznek meg az országgyülésbe és itt két hétig részegeskednek, majd elszélednek, anélkül, hogy valamit határoztak volna. Mit törődünk mi azzal, Mária, hogy mit kiabál egynéhány berugott ember?

– Szeretsz, Lajos? – kérdezte most más hangon Mária.

– Csak a te életed miatt van még kedvem az élethez. A te drága életed miatt, amelyet kezembe tettél. Azt akarom, hogy te valódi királyné legyél, ha már -190- engem uton-utfélen árnyékkirálynak csufolnak, – mondá elgondolkozott hangon Lajos király, amint merengő léptekkel, Mária karjába kapaszkodva ballagott a budai utcákon.

Keskeny, kanyargós utcácskák, mintha bujdokolnának a valóságos élet kigyója elől, mint félénk gyikocskák: ilyenek ezek az utcák. Itt-ott még egy leégett ház helyen gyászosan feketéllik a tavaszi tüzvészből, ezek a telkek most mindenfelől összegyüjtögetik a száraz faleveleket, amelyeket a budai hegyek felől eltáncoltat a szélvihar az alacsony házikók felett. Őszi falevelek temetői lettek azok a helyek, ahol nemrégiben még emberek laktak.

– Szegény vargák, timárok, pintérek, bormérők! – sóhajtotta a király. – Vajjon merre széledtek el a nagyvilágban, miután fészkük elhamvadt. Jártak nálam, hogy a király segitsen rajtuk a nagybajukban, de miből adjon a király, amikor magának sincs?

Mária a köpenyeg alatt magához szoritotta a király karját:

– Ezentul majd lesz miből adni a királynak! – mondta biztatón.

Tovább mentek, mindig távolabb a palotától, mintha attól félnének, hogy onnan utánuk futamodnak a tanácsurak és a királyt köpenyegénél fogva visszacipelik a tanácskozásba.

Az alkonyatban hosszu árnyékokat vetettek a tornyok, amelyek a messziségben apránként maguk is árnyékokká váltak.

Lekerültek a Dunapartra, ahol nagy, koporsókhoz hasonlatos, zsindelyes fedelü teherhajók voltak kikötve. Legalább hatvan hajó egymás mellett, mert a gabonaszállitás ideje még nem érkezett el.

– Ezeknek a hajóknak legalább a fele a Fuggeré. De van hajója a legtöbb gazdag budai polgárnak, mert a hajósgazdákat külön hely illeti meg a templomban.

Arrébb vizimalmok sorakoztak egymás mellett, -191- amelyek majd akkor, mikor az őrlés ideje elkövetkezik, szerte-széjjel mennek a Dunán.

– Ezt az országot mondják szegénynek! – rebegte Mária. – Hiszen itt több hajó van, mint egész Ausztriában.

– Hajó az van, de olyan hajógazda nincs, aki arra vállalkoznék, hogy az ágyukat leszállitsa a Szávához, – felelt a király.

A homokos parton egy helyen gyermekhadra találtak, amely török és magyar csatát játszott a homoksáncokon. S ütötték egymást és kiáltozásaiktól hangos volt a Dunapart.

– Be jó volna gyermeknek lenni! – sóhajtott fel Lajos király. – Én sohasem voltam gyermek, mert mióta az eszemet tudom, mindig király vagyok. Én sohase mehettem játszani, mert nem is voltak pajtásaim.

– Majd ezentul velem fogsz játszadozni, amint a dolgok állásán segitettünk, – vigasztalta a királyt Mária.

További utjukban elérkeztek a hajósok félig földbeásott csárdáihoz. Egyikből-másikból már világosság és hurosszerszámnak a hangja hallatszott ki. Itt-ott egy duhajkodva felhorkanó ének, amely még a legkezdetét jelenti a mulatozásnak. A Dunaparton járdogáló szellő füstös pecsenyeillatot hozott a királyi pár felé.

– Tudod, Mária, hogy ezek a hajósok sütik a legizletesebb pecsenyéket? Szabadtüzön sütik meg a disznónak bizonyos részeit, amig az sötét rózsapirossá válik és csepegni kezd a zsirtól. Ugy hivják, hogy lacipecsenye. Tudod-e miért, mert atyámnak, Dobzse Lászlónak, ha kevés pénze volt: mindig ilyen pecsenyére támadt gusztusa, amelyet a budai palotába, nagy titokban, felhozatott.

Mária szagolgatta a levegőben szállongó szagot.

– Sok mindenféle szaga van ennek a pecsenyének, – mondá finom orrát fintorgatva. – A hajósok nagy csizmáinak a szaga is érződik rajta. -192-

Lajos erősködött:

– Mária, ha egyszer megkóstolnád!…

A királyné nevetett:

– Hagyj békében a ti nemzeti eledeleitekkel. A multkor szerbgulyást etettél velem, amelynek főzési titkát egy végvári katona hozta a palotába. Köszönöm szépen, többet nem kérek belőle, mert borsa, paprikája összemarta a torkomat. Most pedig szeretnél bevinni ide valami hajós-dutyánba, hogy sült disznóhust egyek.

Lajos bizonykodva nevetett:

– Az volna nagyszerü, hogy ha a palotában ezt megtudnák! Vajjon, mit szólna Burgos ur, az osztrák követ, aki az illedelemnek nálunk a legnagyobb mestere?

– Hogy Burgos ur mit szólna azt nem tudom, – felelt Mária – de azt bizonyosan tudom, hogy majd szépen lefestené a velencei követ a dolgot. A király a hajóslegények között keres cimborákat…

Lajos király elborult:

– Igazad van. Bármit teszek, mindent kiforgatnak a maga valóságából. Csupa ellenségekkel vagyok körülvéve, akik mindig azt lesik, hogyan forgathatnák meg bennem a tőrt. Menjünk haza, amugy is olyan őszieste-szaga van már az időnek. Milyen korán köszönt be az idén az őszidő!

– Alig volt nyár, buskomoly esztendő, – felelt a királyné. – Ámde, nem azért hivtalak el a palotából, királyom, hogy megelégedjünk annak a tudásával, hogy mit főznek a halászcsárdákban. Valahová még el kell mennünk látogatóba, mielőtt az éj beköszöntene.

– Veled mindenhová szivesen megyek, Máriám.

– Elmegyünk az én házamba, ide a Keresztelő Szent János-utcába és megnézzük, hogyan halad előre a munka legényeim kezén. Nem árt, ha a legények látják a királyt is, nem gondolják, hogy csak a királynénak dolgoznak.

– Mehetünk, Mária. Mindenhová szivesebben megyek, mint a budai palotámba. -193-

Most elmentek a Dunapartról, – a Duna elmaradott mögöttük őszi, hervatag alkonyatában, csak a vadmadarak huztak felette déli táj felé, mintha már kezdenék vándorlásukat. Lajos király, aki nagyon szerette a természetet, nem tudott olyan gyorsan megválni a Dunától, mint Mária…

– Különös esztendő ez a 26-os. A fecskék hirtelen eltüntek a javanyár közepén. A varjak magasan szálladoznak, ahol megtalálják azt a hűvös szelet, amelyben hintáztatni szeretik magukat. A vadkacsák beröppennek egész a városig. És, ime, a vadludak már hosszusorban vonulnak dél felé. Azt mondják, a madarak érzik meg leghamarább az időváltozást. Reggelenkint a palotakertben már látni a budai hegyekből jött cinkéket, amint javában kérdezgetik a hervadó fáktól: Kis fűz? Kis fűz? – Pedig fűzfák nincsenek is a kertben.

Mária a maga praktikus modorában más oldalról fogta fel az időjárást:

– Az bizonyos, hogy a nyulak szőre sem ereszt már ugy, mint azelőtt. Utasitani kell a királyi vadászokat, hogy bőven hozzák a nyulakat a palotába, mert el akarom tenni a nyulbőröket. Nem azért, hogy a zsidóknak eladjam, hanem magam akarom felhasználni. De most már menjünk, Lajos, mert az est szitál alá a hegyekről.

Karonfogta a királyt és vitte őt magával ama hegynek kanyarodó utcácska felé, amelynek sarkán egy ódon templom állott, Keresztelő Szent Jánosról elnevezve, mellette a még ódonabb paplak és a paplak után következő ház a királynéé. A kapu zárva, – nagy tölgyfa-kapu, amely könnyen ellentállhatna a nemes urak ostromának, ha azoknak eszébejutna a királyné fészkét felverni. Az ablakok helyén erős deszkák, hogy még nyeregből se láthasson be senki a ház belsejébe.

A királyné háromszor megkopogtatta a kaput, tolóablakocska nyilása után ama hosszuszakállu innsbrucki kereskedő nyitott kaput. -194-

– Nos, Wild, hogyan mennek a dolgok?

– Semmi panaszom nincs az ezüstre, – a papok ezüstje jó ezüst – csak a réz nagyon hitvány, – felelte az innsbrucki pénzverő, mély kongóhangon.

Lajos király álmélkodva hallgatta a szavait. Kérdezni akart valamit Máriától, de a királyné megszoritotta a király karját.

A nagyszakállu ember megint felrakta a lakatot, előrenyomta a tolózárat és egy szövétneket vett le tartójából, hogy azzal a királyi párnak az utat mutassa.

A királyné háza régimódi épitmény volt, mindenféle zegzugos, alig kiismerhető folyosókkal, mintha a ház épitői arra készülődtek volna, hogyan védelmezik meg magukat a házukba nyomuló ellenségtől. Grádicsok, rejtekajtók, földalatti üregek mutatkoztak, vastag porral bevonva, amely porban nem igen mutatkozott emberi lábnyom.

Az innsbrucki bukott kereskedő olyan ünnepélyesen haladt elől, mintha ő volna a királyné udvarmestere. Látszott, hogy nagyon büszke megbizatására. Végre felnyitott egy vasajtót és megindult a mélységbe…

– Hová megyünk? – kérdezte Lajos király, de a mindenható Mária megint csak egy karszoritással felelt.

Alig tettek néhány lépést a pincelépcsőkön, alantról olyan különös zaj hallatszott, mintha valami nagy mühely felé közelednének. Kalapácsok kongása és ércek zengése hallatszott a mélyből, mintha Vulkánus mitológiai mühelyéhez közelednének.

Az innsbrucki Vulkán valóban felnyitott egy ajtót, amely mögött földalatti terem látszott, amely erősen meg volt világitva szövétnekekkel.

A terem bolthajtásokban emelkedett a magasba, mindenféle ördögi jelvények voltak a falakon, kétszarvu emberek és oroszlánfarkas nők szobrai, mint a nemrégen kiirtott templárius-rend templomaiban szokott ez lenni. Valóban a templárius-lovagok budai rendháza volt, valamikor a királyné háza, azért volt ez igy -195- megerősitve, rejtegetve, félig a földalá épitve, mert ezek a lovagok nem szerették, ha a külső világ belenézeget az ő belső dolgaikba.

A templárius-lovagok helyén most is meztelen emberek ültek, akiknek az egész öltözetük mindössze egy bőrkötény volt. Különböző tuskókon ültek, különböző tuskók mellett, – az egykori templom hátterében, ahol valaha az oltár állott, amelynél a templáriusok különös szertartásaikat végezték: nagy kemence fehéren izzó torka mutatkozott.

– Egy mázsa ezüst és kétszer annyi réz olvad a pokolban, felség, – mondá halkan az innsbrucki, mintha még a királynénak sem merné bevallani a vegyarányt, amellyel a pénzveréshez szükséges ércet előállitotta.

Az egykori templom egyik részében érclapok voltak felállitva, amelyek már elhagyták a mángorlókat s jelenleg arra várakoznak, hogy a körvésővel a király tallérjaihoz hasonlatos darabokat vágjanak ki belőlük. Máshelyen már verték a sima tallérokba Mária királyné Signumát, és a reszelővel jól körülráspolyozták a kész tallérokat, hogy az ezüstpor ismét visszavándoroljon a kemencébe. Körülbelül harminc ember dolgozott a fojtogató hőségben. Egy forrás vize vezetett át a templomon. Innen csillapitották szomjukat azokból a kelyhekből és keresztelőmedencékből, amelyek még nem kerültek bele a kohóba.

– Tiz mázsa pénzre volna szükségem, – mondá Mária az innsbrucki boszorkánymesternek. – Megkaphatom azt a palotába?

– Minden bizonnyal, felség, – felelt egykedvűen az egykori kereskedő.

A király ezután karonfogta a királynét és sietve vezette el a földalatti templomból, ahol az egykori Baphomet oltára helyén éppen olyan istentelen dolgot müveltek manapság is, mint hajdanában az ördögimádó templárius-lovagok. Most pénzt hamisitottak… A királynak testét, lelkét nyomta a levegő, amely a pokol -196- forróságával áradt a kemence felől. Alig mult huszesztendős a király, – még nem ért rá eddigi életében arra, hogy pénzt hamisitson.

– Mária, te elraboltad az egyházak kincseit? – kérdezte fogvacogva, amikor az utcára értek.

– Ha király volnál, aki az országában mindent tud: akkor bizonyára tudnád, hogy a papok maguktól adták ide kincseiket, amikor a pápa engedélye megérkezett, – mond Mária hirtelen meghüvösödve és karját kivonta a király karjából. – Neked megmutattam mindent, amit arra nézve tettem, hogy fojtogató, megszégyenitő, élethervasztó gondjainktól megszabaduljunk. Nem hozhatom ide Báthory uramat, hogy rátegye kezét az én pénzemre, a mi pénzünkre. Ismerheted a kapzsi magyar urakat. Egy polturát sem hagynának meg a királynak, ha megtudnák, hogy mi van a Keresztelő Szent János-utcában.

– Mária, én reszketek a jövőért, – mond a király, még mindig a fogvacogtató, kisérteties hangon, amikor a királyné mellett, minden izében reszketve, lépegetett a sötét utcán. – Félek, hogy a magyarok beváltják régi fenyegetésüket és életemet veszik, vagy ami még rosszabb, elkergetnek a trónusról…

A királyné fitymálva felelt:

– Egyéb bajuk van most a magyaroknak, mint királyt letenni trónusáról és uj királyt választani. Itt a nyakukon a török veszedelem, Szolimán orditása már áthallszik a Száván.

– Akkor nekem is menni kell, – felelt Lajos király magába mélyedve.

Mária erre nem is felelt, mert egyelőre nem tudott megszabadulni ama gondolatoktól, amelyeket a pénz látása ébresztett benne:

– Ne jusson addig eszedbe a magyaroktól félni, amig nekünk pénzünk van. Senkinek se marad pénze, csak nekünk, Budán, mert a magyar urak már hetekkel előbb kezdik küldözgetni vala készpénzüket külföldre. Elküldte pénzét Szalkai érsek… -197-

– Ó, a nyomorult! – szisszent fel a király.

– Elküldte pénzét Thurzó és a Fuggerek mindent bepakkoltak, hogy németországi rokonaikhoz szállitsák kincseiket. Eltettek itt az utból minden tallért, amely arra szolgált volna, hogy a közelgő hadjárat költségeit fedezze. Üres kincstárakat találna a király mindenfelé, ha a kincstárakat szép szóra, vagy fenyegetésre valahol ki is nyitnák előtte. Ilyenkor ne segitsen magán a király ugy, ahogy tud? Ott kell venni a pénzt, ahol van, amikor a pénzre szükség van, – szólott Mária és hevesen belekarolt Lajosba.

– Ó, bár tudnék ugy gondolkozni mint te! – sóhajtott fel Lajos oly kétségbeeséssel, mintha lába előtt megnyiló sirját látná.

Mária tovább zümmögött a király fülébe:

– Ismétlem, hogy nem kell addig félnünk, amig a Keresztelő Szent János-utcai ház ontja nekünk a pénzt. Pénzen vehetünk katonákat, akik megvédelmeznek töröktől, magyartól egyaránt. Zápolyának is ki lehet verni pénzzel a szemét… Még őtőle sincs mit félnünk.

A királynak farkas-fogsora, amely duplán szolgált neki a lakmározásoknál, most megállithatatlanul vacogott. Hiába ragadta karon a királyné, a belső fázása nem akart csillapodni, egyetlen forró gondolat sem járta át lelkét. Az a pokolbeli tüz, amit a pénzverőmühelyben látott, nem melegitette fel, hanem elhervasztotta gondolatait, mint akár az őszi szél, amely a sötét budai utcák felett csapongott és jajongott.

– Hallod, Lajos, tiz mázsa pénzt küld holnap az innsbrucki a palotába, – rázogatta a király csüggeteg lelkét Mária. – Tiz mázsa pénzt, amelyben ezüst is van és szépen cseng… Akarod hallani, hogyan csengenek a királyné tallérjai?

Egy sötét kis téren haladtak akkor keresztül, amelyre ugy rábarnultak a kisházak árnyékai, mint a bennlakók szomoru álmai. Mária hirtelen az övéhez nyult, amelyen táska csüngött: -198-

– Egy marékkal elhoztam az uj pénzből, hogy legyen mivel játszadozni éjjel a takaró felett… Most majd elhajintok itt egy tallért, ahol kövezve van a térség. Hogy halljad, milyen szépen peng a királyné tallérja.

– Megbánod, Mária, – mond Lajos tréfásan.

De Mária nem hallgatott rá, – olyanformán dobta el a kikövezett téren a tallért, mint a gyerekek szokták a lapos követ a vizen: a tallér pengve, csengve ugrott egyik kőről a másikra. A pénzcsengésre egy sötét kapualjból két budai bakter lépett elő, aki odáig ott nagy csendességben szunditott. Köpenyegük alól elővont lámpásaikkal nyomban keresni kezdték a pénzcsörgés előidézőjét.

Mária megint csak karonkapta Lajost és sietve vitte egy mellékutcán át a vár felé:

– Ilyenek a magyarok is, mint ez a két éjjeli őr, ahol pénzcsörgést hallanak, odatolonganak… – suttogta nagy elégtétellel a királyné.

Amint a vár felé közelednének: különös sürgés-forgást vettek észre a sötétségbe borult bástyák, tornyok alatt, mintha emberi alaku denevérek csapongtak volna az éjszakában. A nagy trónteremnek valamennyi ablaka ki volt világitva, mintha a veszedelmet jelentette volna valamerre messzire a sötét országba.

– Istenem, mi vár reám itthon? – akadozott Lajos királynak a lélekzete.

– Akármi vár, nem kell tőle félned. Amikor szemközt nézel a durcás, az elégedetlen, a fenyegető magyar urakkal, azt gondold meg, hogy többé nem vagy már az a kolduskirály, aki tegnap voltál. Bátorság, Lajos, én, amikor megesküdtem veled: megigértem neked, hogy segitek rajtad. Igéretemet beváltottam, – repdesett a királyné hangja, de ebben a hangban Lajos király most az őszi szunyog szomoru muzsikáját is hallani vélte.

Mielőtt a rejtekfolyosó bejáratát elérhették volna, a palota udvara szövétnekekkel világosodott meg és az -199- istállók felől utrakész lovasok nyargaltak elő, hogy csak ugy pattogott a lovak patkói alatt a kövezet.

Trepka János, az udvarmester, harsány hangon kiáltozott az udvar közepén, amint a tizenkét lovas között rendet csinált:

– Vazul északnak megy a Duna mellett, Márton a Dunán tulra, Gáspár a Tisza mellé… Mindenütt már kora hajnalban friss vért kértek a királyi gazdatisztektől, várnagyoktól, zsidóktól és papoktól, hogy kivont kardotok reggeltől estig véres legyen. Igy járjátok be az országot…

Lajos király mintegy lázálmában hallotta Trepka János hangját, be sem várva a királynét, futamodott előre a rejtekfolyosón, mint aki eszét veszitette. A folyosó végére érve: lekanyaritotta nyakából a farsangos köpenyeget, eldobta a nemezkalapot és lobogó fürtökkel, lobogó szakállal rohant szobáról-szobára a nagy trónterem felé.

Mátyás király tróntermében pedig olyan zajgás volt, mint egy rajzó méhkasban.

A királyi trónus üres volt, de a trónus karjának támaszkodva, mellén összefont karokkal állott Zápolya Jankó, akit évek óta nem láttak a budai palotában. Láthatólag ő vezette a tanácskozást, mert arca ördögi erőt árult el.

A szárnyasajtóban megjelent a király lihegő, holtsápadt alakja, mire Jankó istentagadó hangon felkiáltott:

– Itt van végre a király! – és karját szétvonva mellén, gunyosan intett az üres trónus felé.

A király ügyet sem vetett a guny és megvetés e megtestesitője felé, egyetlen ugrással a trónuson termett, mintha minden erejét erre a napra tartogatta volna. Bágyadt, melankólikus, fáradozó tekintete eltünt és villámok mutatkoztak a szemében, amit még soha senki se látott a halálraitéltek szomoruságához hasonlatos szem tekintetében. Megpáncélosodtak petyhüdt arcvonásai, mintha valami szörnyü dologra rettegés -200- nélkül készülődne. Olyan erővel emelte fel a karját, mint egy lángostort és a félőrülten zajongó magyar urak felé kiáltott:

– Csend legyen, mikor itt van a király, aki kész meghalni a hazáért.

Soha ilyen hang még nem hagyta el a király torkát. Lelketrázó hang volt, mint a viharé, amely habozás nélkül ront neki a legnagyobb szálfáknak. Mintha az őszi ködbe merült hegyekből, sárga erdőségekből, felhők alatt borongó sikságokról tért volna vissza egy régi magyar király… Zápolya nem fordult többé háttal a királynak, hanem megperdült a sarkán és tetőtől-talpig végignézte.

De a kavarodás hirtelen megszünt a trónteremben nyüzsgő urak között is.

Abbahagyták egymás hajának és csimbókos szakállának a tépdesését, amelyet eddig két kézzel üztek, nem kimélvén még az öreg Bornemissza bolyhos szakállát sem. Hördülésekbe fulladtak azok a cifra káromkodások, amelyekről a magyarok az egész világ előtt hiresek voltak, – nem verdesik bele egymás arcába azokat a szörnyü szavakat, amelyek sáros szégyent és aljas átkot cipelnek magukkal, mint a pokol sarát cipelik lábukon az alvilági vándorlók. Sőt eleresztették kardjukat, amelyet már kivonni készülődtek, hogy itt, Mátyás király tróntermében intézzék el egymás között a nézetkülönbségeket, senki se vigyen el innen mocskos emléket a lelke terhén. Megállottak a vérbenforgó szemek, előregörbedtek a hátraszegett nyakak, figyelő gondolkozás ült a dühtől elvörösödött homlokokra.

A király olyan szóval kezdte beszédét, amely szóra a legátkozottabb léleknek is vissza kellett fordulni, mielőtt feltartózhatatlan utját folytatná az elkárhozás felé.

– A király örömmel meghal a hazáért! – kiáltotta még egyszer azon az orgonahangon Lajos király, amelyet talán a királyné koronázásakor tanult, mikor legboldogabb volt életében. -201-

És a király körülnézett trónusáról, bátor szemmel szemügyre véve mindazokat, akik itt távollétében őt szidalmazták. Ott voltak valamennyien a tanácsosurak, – csak az egy, megbizható Brandenburgi hiányzott. De hiába kereste tekintetével a király Tomorit is… Itt volt Szalkai uram, az érsek, és két keze még ökölbe volt szoritva az iménti vitatkozástól. Ott nézegette csizmája orrát Thurzó kincstárnok, Sárkány Ambrus, az országbiróvá lett főispán egy ablakmélyedésből várta a fejleményeket, mig a vén, borzhoz hasonlatos Bornemissza korához nem illő fürgeséggel futkosott fel és alá. Burgio ur, pápai nuncius is kijött sodrából az iménti veszekedésben, lila-talárja megcsuszott nyakán. Báthory, a nádor, részeg volt szokásszerint és hol ittas indulattal, hol meg bárgyuan nézegetett maga elé. Az ajtónál luciferi arccal állongott Burgos, a császári követ, mintha azt várta volna, hogy vajjon mire megy a király ezekkel a magukból kivetkőzött urakkal… A király kezdte:

– Ti szétküldtétek a véres kardot az országban…

– Nem várhattuk meg, amig a király kalandozásaiból visszatér, – süvöltött fel Bornemissza.

– A veszedelem a nyakunkon van! – hördült fel valaki a terem sarkában.

– Cselekedni kell…

– Talpra kell állitani a nemességet, amig nem késő…

– Szolimán átlépte a Szávát, lerombolta Jajca várát…

– Meztelen porontyokkal hátukon menekednek sivalkodó asszonyok a déli határ felől…

– Elszéledt marhacsordák nyomában, – tette hozzá az esztergomi érsek, aki világéletében praktikus ember volt.

A zürzavarból megint csak Bornemissza hangja kongott ki: -202-

– És a királyt nem lehet megtalálni, a király kalandozni jár…

A király most hirtelen felemelkedett trónusán, mielőtt a vihar teljes mértékben kitört volna, mielőtt megint a szakálluknál fogva ráncigálnák egymást az országnagyok… Kiegyenesedett a király deli fiatalságában, ezüstfürtökkel koszoruzott fejével, férfias szépségében.

– Hallgatás, amikor a király köztetek van és az országot veszedelem fenyegeti. Hallgatás, ha mondom…

Kard nem volt a király oldalán, sietségében elfelejtette ezt felkötni, mig a tanácskozó urak mind kardjukkal verdesték a pádimentumot. De a király szembenállott a fegyverekkel és egyetlen kéznek sem jutott eszébe megérinteni őt.

Most Zápolya keselyü-hangja süvitett fel a király oldalán:

– Halljuk tehát a királyt, hogyan akarja az elveszettnek mondott országot megmenteni?

A király féloldalról villámló pillantást vetett Zápolyára:

– Ha a vajda is segit a maga huszezer emberével, akkor Magyarország meg van mentve.

Zápolya rikácsolva felelt:

– Ha a király nem búvik el gyáván a felesége szoknyája mögé, a seregek élére áll, akkor mentve Magyarország.

Lajos királynak ekkor elváltozott hirtelen az arca, mintha valami tulvilági sugár világitotta volna meg azt. Felemelte jobbkezét és esküre emelte a két ujját:

– Esküszöm Istenem és Magyarország szine előtt, hogy a király helyén lesz!

Ismételten elcsitult a trónterem.

Zápolya Jankó döngő léptekkel vonult el a trónusteremből -203- és egy ablakmélyedésbe huzódva, figyelte tovább a tanácskozást.

*

– Mindent hallottam, – szökkent Lajos király vállára Mária, mint egy falevél, amikor az buskomolyan, öregesen, ébredező koraőszi hajnalon elhagyta Mátyás király tróntermét és a tanácskozás folytatását holnapra halasztotta. – Megint csak azt határozták, amit máskor… Levelezés, követezés, üzenetezés a külföldi királyokhoz, akik eddig se mozditották a fülükbotját, akármilyen leveleket irtunk nekik… Ó, Lajos!

Mária hirtelen elhallgatott a szemrehányásaival, mert a király arcába tekintett. Egy éjszakán megöregedett kisértet állott előtte.

A király szeliden tolta el maga mellől Máriát, hogy deréksziját megoldhassa.

– A király menjen a másvilágra uralkodni! – A király elmegy a másvilágra uralkodni, – felelt Lajos király.

Mária fokozódott rémülettel nézegette a király megöregedett arcát. Hisz eddig is látta őt átmulatozott éjszakák után, amikor az éjjeli dér rátelepedett arcának fiatal rétjeire, de a dér alatt a rét fiatal volt. Most pedig hűvös őszikép mutatkozik vala a király arcából, olyan néma szenvedéssel, amint a kertben viselik koraőszi sorsukat a cserjék és a fák.

És most a király és a királyné ugy nézegettek egymásra, mint vihar után a vándorlók.

A király megragadta Mária kezét:

– Értsd meg, az életem kell nekik.

Mária csöndes elhatározással felelt:

– Nem adom.

– Az életem kell nekik, amely nem ért soha egy polturát sem a szemükben, mert különben régen elvették volna. Ha csak annyi értéke lett volna, mint egy morva schock-nak. És én mégis huszonegyéves koromig -204- küzdöttem ezért a senkinek se kellő életért. Átokkal kisértek már anyám méhében, mert azt hitték, hogy az övék a Jagellók koronája, ha én nem vagyok a világon. Ezért bizta volna magát anyám velencei bábákra, ha korai születésem be nem következik… Ki tudná, hogy mi volt az oka annak, hogy oly korán kellett a világra jönnöm? Mily borzadályos dolognak kellett történni, hogy ijedtében idétlent szült anyám és az idétlen láttára meghalt?…

– Ó, Lajos, elég volt az éj borzalmaiból, – esengett Mária. – Menjünk aludni. Az álom jó tanácsot ád.

Ám a király, aki hidegvérét megőrizte a reggeligtartó tanácsban, most nem birt többé szegény agyonzaklatott idegeivel. Mindegy volt neki, hogy a királynéval beszél – vagy pedig egy kamarásával. Talán nem is látta ez órában az imádott Máriát.

– És születésem után csufot üztek belőlem, amint csufot üztek az apámból, Dobzse Lászlóból. Disznó gyomrába varrtak, hogy disznóvá legyek magam is… Megvetéssel legyintgettek az életemre, amely nem ért nekik egy fakovát sem, mert amugy sem vélték tartósnak. Vén babonás dajkákra biztak, akik mindenféle olyan kotyvalékokkal tápláltak, amelyek miatt egész gyermekkorom halálos betegségekkel telt el. Nem voltam még utjukban nekik, de nem is volt szükségük az életemre.

– Kikről beszélsz, Lajos.

– A magyarokról beszélek, akiknek most végre szükségük támadt az én lenézett, kigunyolt, százszor eladott életemre. Mindig a magyarokról beszélek, akik azt hitték, hogy annyit sem ér királyuk, mint egy madárijesztő, akinek nevét szégyen volt kiejteni, akiről gunymosollyal vagy kárörvendve volt szokás megemlékezni… Ha tudnád, Mária, hogy eddigi életemben ebből az országból csak a kárörvendő arcokkal ismerkedtem meg! Mennyit láttam közülük, amig király voltam! Rongyos csizmát huztam akkor is, amikor volt uj, – szegénységet mutattam olyankor is, mikor a -205- zsidók suttyomban pénzt adtak – betegséget, szórakozottságot, lustaságot hazudtam, amikor telve voltam életkedvvel: csakhogy ezek az örök kárörvendő arcok el ne muljanak körülem. Olyanok voltak a gonosz emberek körülöttem, mint a bennem lakozó éltető-elem. Ők adtak kedvet ahhoz, hogy tovább folytassam az életet, mikor már régen meguntam azt… Ó, Mária, félek, hogy a véres kard láttára elmulnak Magyarországról azok az arcok, amelyek eddig csak kárörvendően mosolyogni tudtak királyukon!

– Mit akarsz tenni, Lajos? – könyörgött Mária a király nyakába karolva.

A király a szobája ablakához állott és a koraőszi kertet nézte, amelyben hires piros virágai az éjszakai dértől megviselten hajtották le szép fejüket.

– Az első hűvös éjszaka az esztendőben tönkretette kertem szép reménységeit, – mormogta Lajos király, mintha nem is tudná Máriát a szobában.

– Átkozott éjszaka! – felelt Mária, kezével eltakarva arcát.

– És mindig hüvösebbek lesznek az éjszakák, – folytatta Lajos elgondolkozva. – Amint én elmentem a palotából, Mária, nyomban kezdjél mindent becsomagolni, nehogy távollétemben kedve kerekedjen valamely nagyurnak kirabolni a budai palotát. Láttad, hogy hol horgonyoznak a budai polgárok hajói, amelyeket nem adtak ide az ágyuk szállitásához, de neked jópénzért szivesen kölcsönadják. A hajókra rakass be mindent, mert azok könnyedén felszedik horgonyaikat, kibontják vitorláikat és tova iramodhatnak a rablók elől. Légy készen arra egész háznépeddel, hogy menekülnöd kell Budáról, amint én elmentem innen…

– De hát hová akarsz menni, Lajos? – sikoltott fel Mária.

– A király elmegy uralkodni a másvilágra! – kiáltotta Lajos és eszelősen felkacagott.

*

-206-

Mária nem olyan fából volt faragva, aki egykönnyen beleegyezett volna a király szavaiba… Nyugodtan, száraz tekintettel nézett szemközt Lajos királlyal, mint egy orvos, aki a bajt kutatja.

– Mindig azt mondtad, hogy nem szereted ezt az országot, teher ennek koronáját viselni, jobban félsz a magyaroktól, mint a töröktől… Itt van a legjobb idő megszabadulni az országtól, a koronától, magyartól, töröktől egyaránt. Még az éjjel Bécsbe szökünk. Akár lóháton, akár hajón, senkit sem viszünk magunkkal, aki elárulhatna.

Lajos király szomoruan mosolygott:

– Ahhoz nekem már nincs erőm, nekem menni kell arra, amerre az események és emberek sodornak. Ha még egy év előtt hivtál volna, Mária, hogy szökve itthagyjuk az országot, akkor még lett volna erőm mindenhez. Hová menekülhetnék most sirvermem elől? Van a világnak olyan tája, ahol nem nyilna meg előttem a sirgödör, miután arra már megértem?

– Uj életet kezdünk, Lajos… Az innsbrucki minden percben itt lehet a pénzzel. Ferdinánd bátyám hatalmas…

A király csendesen legyintett, mint egy öregember:

– Annyi hatalma van, hogy országában becsukasson egy várába, ahol élhetnénk az élőhalottak szomoru életét, ha te ugyan hamarosan meg nem unnád magadat.

– Én sohasem hagylak el, Lajos. Életemmé lettél.

– Ha igazán szeretsz, Mária, akkor hagyj utamon menni. Lehet, hogy elvesztem ebben az utban, de az is lehet, hogy éppen ebben a rámváró kálvárián találom meg azt az életerőt, amely a királyság további folytatásához szükséges.

Mária most elvesztvén idegei felett való uralkodását, felsikoltott, hogy a palota visszhangzott bele:

– Ó, mily őrület, egy gyülölt ország, egy gyülölködő -207- nemzet kedvéért kockára tenni életed, te balga király!

Lajos király arcán ismét megjelent ama tulvilági fényesség, amely a holt szenteket szokta megaranyozni: – Az volt a baj, hogy csak gyülölni tudtam ezt az országot, nem pedig szeretni. A magyarokat szeretni kell, – ez a titka az uralkodásnak.

*

A király másnap elindult Mohács felé. -208-

Pénteki napon indultunk el Budáról a török ellen, mert ezt a böjtös napot javasolták a papok, valamint királyném. Mária is szerencsés napjának mondja a pénteket. Ámde én, szegény diák, már kora gyermekségem óta ellenséges napnak tekintém a pénteket. Mennyi szárazbabot kellett ennem a kolostorokban.

Csepelig még csak derekasan haladtunk, mert velünk volt királynénk is, aki egész idő alatt a király mellett ült a naszádban és annak kezét fogta. Ha egy ilyen kéz nyom bátorítást a férfi kezébe, akkor a vesztőhelyre is nyugodtan lehet elmenni.

A csónakosok szomorú nótákat danoltak. Mint már az ilyen vizi emberek szoktak. Én nappal is, fene meleg volt Szent Jakab hava ebben az esztendőben, hideget éreztem a hátamban, amikor ezeket a nótákat hallottam. De beteg voltam attól is, hogy a királyném egész úton nem vette le a szemét a királyról, mintha örökre emlékezetébe vésni akarná királyom arcvonásait. Királyomnak a szakálla már javában göndörödött, bozontoskodott, mint akár az apjáé, mert borbélyt nem engedett magához az utolsó hetekben. Valahogyan megnőtt az orra is, mint a holtaknál szokás. Talán mert beesett lett sápadt arca.

A királyné fogta a király kezét és a király hallgatta, hogy mit beszél az asszony:

– Ne félj, nem történik távollétedben semmi, csak -209- jó. Thurzó Elek urammal, meg Szalaházy püspökkel, akiket őrizetemre hagytál Budán, majd elbánok. Rendbehozom a háztartást, kitakarítom a palotát ellenségeinktől, meg aztán ezek közül a bőrükben nem férő magyar urak közül is otthagyja egypár a fogát a csatában, minden kincsüket, jószágukat nem vihetik a másvilágra.

– Ne bántsd a szegény magyarokat, – felelé az uram, királyom, – régen megbánták ők már azt, amit királyuk ellen vétettek.

– De én asszony vagyok, nekem nem kell nagylelkűnek lenni az ellenségeimmel szemben, mint ezt ti férfiak prédikáljátok. Én majd megfizetek nekik, ha másképpen nem: a tíz körmömmel, azokért a bántalmakért, amelyeket magyar királyné koromban Budán szenvednem kellett. Hej, urak, ti pénzeszsákok, ti püspökfalattól és hegyaljai bortól részegeskedők, ti gőgösök, akik a vadászebetekkel jobban bántatok, mint királyotokkal, – majd jön még kutyára dér. Te csak azon igyekezz, hogy minél hamarabb hazakerülj Budára. A régi kályhafűtő sem lesz a helyén. A zsidók mind kitakarodnak az országból. Nem hiába vagyok a sváb császár unokája.

A naszád végében, a két könyökömre hajtva a vén fejemet, hallgattam királyném beszédét, mert azóta, mióta a hadjárat megindult, mindig a király közelében kellett tartózkodnom. Néha még sötét éjfélen is eszébe jutott neki vala, akihez segedelemért lehetne fordulni. Erdélyi vajda, erdélyi püspök, horvát bán, Ferdinánd, akik bizony nem sokat törődtek a mi nagy bajunkkal. Ámde vadászatok, mulatságok sem űzik el vala a kísérteteket királyom lelkéből. Leveleket kellett írnom még a visegrádi erdőből is, a vadkan elejtése után. Pedig ez az idő valóban nem arravaló. Királyom, Lajosom éppen úgy kedvelte a levélírást, mint régi királyom, Ulászló. De az öreg úrnak csak kölcsönkérési gondjai voltak. Pénzt mégis csak könnyebben kaptunk kölcsönbe a budai zsidóktól, mint sereget valahonnan a külországból. -210-

Most is, alig hogy elszundítottam volna a naszád végében, csak szólít ám királyom testőre, Kiskállói Vitéz János, aki Szabolcs megyéből jött, hogy a királyt a hadjáratba elkísérje. Levelet kellett írnom Ferdinánd főhercegnek – ágyúkért. Honnan vegyen ágyúkat Ferdinánd?

Tudtam, hogy Csepelen sokat fogunk sirdogálni, mert királyom nem engedte meg, hogy királyném útjában őt tovább is elkísérje. Szegedi Antalnak, a tábori prédikátornak és ferencrendi apátnak kellett közbelépni, a káplánokkal együtt, hogy a királyt a királynétól el tudják választani.

– Sohasem látlak többet, – jajgatott királyném, amikor a papok nagynehezen lóraültették Lajosunkat.

Majláth István, a király étekfogója, oda is szólott Horváth Gáspár királyi istállómesternek, hogy így járnak mindazok, akik asszonyt hadba visznek.

A királyné kendőjével sokáig integetett eltávolodó férje után, talán a folytonos hátranézegetés is volt az okozója, hogy a király nem vigyázott lova kantárjára és a paripa az útban gödörbe lépett. A király leesett a nyeregből, a megsántult lovat pedig nyomban ki kellett irtani. Estvére Ercsiben a konyhatűz körül sokat beszélgettünk erről a dologról. Senki se merte jó ómennek mondani.

Most már lassabban mentünk. Az a háromezer ember, aki velünk jött, bizony nagy port vert fel a kánikulás országúton. Csak úgy találomra lehetett megmondani, hogy merre járnak az esztergomi érsek bandériumai. A felszálló porfellegben csupán a külföldi szerzetesek lobogói látszottak, akik olyanformán jöttek el messzi zárdáikból Magyarországba, mintha búcsúra jönnének; igaz, hogy mindegyiknek kard volt az oldalán.

Reggel a király gazdámat, káplánomat, Szerémi Györgyöt hivatja sátorába és azt mondja vala neki, hogy nagyon rossz álma volt a királynéval. Hiába mondja neki káplánom, hogy ez mindig így szokott lenni fiatal -211- házastársaknál, akik megszokták vala az egymás mellett való elhálást, a király csak a kezébe hajtja a fejét és tovább aggódik feleségéért. Végre aztán káplánom azt tanácsolja a királynak, hogy a derék Oláh Miklóst ültesse lóra, küldje el a királynéhoz Budára, hogy az vigyázzon biztonságára. Ezután nyugodtan utaztunk Pentelén, Dunaföldváron, Pakson, Tolnán. A királynak az álmai megjavultak. Igaz, hogy reggeltől estig kifárad a nyeregben, pedig alig megyünk négy mérföldet egy nap alatt. Napról-napra sápadtabb az arca, amikor előjön sátorából. Enyingi Török, akivel ismeretségben vagyok még Ulászló uram idejéből, elmondja, hogy éjszakai testőrködései idején hallja, amikor a király álmában olyan panaszosan kiáltozik, hogy ő már sokszor kivont karddal akart nekimenni a kísérteteknek, de félő, hogy a király sátra körül bolyongó lelkek között a királyné lelkét is kettéhasítaná.

De azért csak utaztunk tovább, habár a tábori konyha nagyon megromlott. Régi barátom, a konyhamester ugyan esküdözött, hogy most is ugyanazokkal a szakácsokkal, kuktákkal, inasokkal főzeti az ebédeket és vacsorákat, mint Budán, de én sok mindennek a hiányosságát kezdem vala érezni. Nem olyan fűszeresek többé a királyi konyha ételei, mint Budán megszoktuk, mikor minden este bál volt a palotában.

– A szájad íze romlott el, vén szamár, – mondja konyhamester barátom. – A társzekerek a hadiszerszámokkal, ágyúkkal, lőszerekkel, felszerelésekkel ugyan messzire elmaradtak tőlünk. A hajók is csigalassúsággal jönnek utánunk, de a konyhára, pincére én vigyázok. Kérdezd meg a mi urainkat, hogy melyik nem rakta tele a bendőjét éjszakára és melyik nem lett részeg a boraimtól?

No hiszen részeg ember volt elég, még agyon is verdesték egymást, amikor összeperlekedtek. Hetykeséget és bolondságot ád az emberbe a borivás. Én mindig mértékletesen ittam, mert természetem olyan, hogy elbírja a bort. -212-

Mohácsnál aztán találkozánk a kalocsai érsekkel, Tomori úrral, aki nagyon felkavarta még azt a kis étvágyunkat is, amely a hadbavonulás óta megmaradt. Ez a barát, aki komiszabb posztóból varrott csuhát hordott, mint a legrongyosabb szerzetes: legelőször is azzal állított be hozzánk, hogy hol maradtak a társzekerek a hadiszerekkel, meg fegyverekkel?

– Útban vannak, – felelt kiskirályunk és leginkább szeretett volna sátrába menni a kiabáló hadvezér elől, aki azzal kezdte, hogy mindent és mindenkit összeszidott.

Tomori ellenben nem engedett és vele szembeszállani senki se mert, mert hires, erőszakos ember volt. Nándorfejérvárnál már ismeretséget kötöttek vele a törökök, akik azt mondják róla, hogy a gonoszoknak a legravaszabbika és legderekabbja volt. Olyan volt, mint az a kemény vas, mennél több csapást kapott, annál keményebbé lett. Ha, mint veszett kutyát agyonütötték volna, akkor is feléledt volna.

– Hol vannak az álgyúk? – bömböli Tomori a király sátora előtt és legjobb volt ilyenkor elmenni valamerre a mezőre és lefeküdni, hogy az ember ne lásson és ne halljon semmit.

Királyunk, Lajosunk naphosszant könnyezett, mióta ez a kutya pap a táborba jött.

– Hol vannak az álgyúk? – tombolt tovább Tomori, hogy paraszti posztóból varrott csuhája keringett körülötte, mintha vergődő szárny volna. Ki merte volna ennek az őrjöngő papnak megmondani, hogy az ágyúk a dunai hajókon maradtak, mert nem volt elég időnk azoknak az elszállítására. Hadd hallja meg az igazságot mástól a pap, én bizony nem állok oda, hogy a pallosával kettéhasítson. Mióta hadbaszállottunk: minden nap agyonütöttek néhány embert, mert a régi haragosok a hadiállapotot nyomban felhasználták arra, hogy bosszújukat kitöltsék.

– Mindegy az, hogy én verem agyon a cimborát -213- vagy a török, – védekezett egy horvátországi nemesember, aki Batthyány bánnal jött a seregbe és valamely elintézendő dolga volt More Fülöp pécsi püspök úr számadójával.

Uram, királyom, egyetlenegyszer sem hivatott levélírás céljából. Nem írt már senkinek levelet, magábavonulva üldögélt sátorában és őszülő szakállát és bajszát vájkálta a kezeivel. Még arra sem vidult fel, amikor Tomori némileg lecsillapodva visszatért délután és jelenté, hogy nem kell már annyira félni, összeszedett valami nyolcvan ágyút, a csata további sorsát pedig majd csak eldönti a hagyományos magyar vitézség.

– Mert a magyarok élhetnek pulyán, de a halállal szemközt bátrak szoktak lenni, – mondá orátori hangon a kalocsai érsek.

Királyom Tomori szavaira annyira-amennyire megnyugodott, különösen akkor, midőn Tomori nem követelte többé rajta az ágyúkat. Alkonyattal még sétálgatásra is indult a táborban és sétájában mi udvari emberek távolról követtük.

Hiszen voltunk mi itt annyian, amennyien már régen nem gyültünk vala össze a török ellen. Voltunk vagy harmincezren, amennyi ember éppen elegendő lett volna egy kisebb hadjárathoz. Csak az okoskodók mondták, hogy most olyan nagy erővel jött a török, hogy meggyőzésére kevesen vagyunk. De hát mirevaló a magyar vitézség, amely sohasem ijedt meg a kétszerannyi ellenségtől?

Itt volt Tahy János, a vránai perjel, a hadaival, Bánffi János, Pogány Simon, Erdődi, a zágrábi püspök. Minden vitéz nehéz vértekkel, sisakokkal, páncélokkal, bontónyársakkal, buzogányokkal, pajzsokkal, kardokkal felszerelve, ahogy dicső elődeink idején volt szokása a magyarnak hadbaszállnia. A lovainkon hadipatkó, amely szétzúzza az ellenség fejét. Ijjaspuska, meg közönséges ijj a gyalogosoknál. A királyi bandériumban azonban valódi puska is akadt. -214-

Éppen szemlélődéseink alatt hoznak ám Nagy-Nyárád felől a Pekri Miklós emberei egy csomó török foglyot.

– Kémkedtek a kutyák, – jelentette Pekri Miklós.

Tomori uram szemügyre vette a foglyokat:

– Hm, – dörmögte – ezek nem kémek, ezek rendes janicsárok, látom, hogy spanyol lőfegyverük van.

Tomori uram Nándorfejérvárnál már elegendő törököt látott életében. Vallatóra vette a foglyokat a maguk nyelvén…

– Balibég ezeknek a parancsnokuk, az pedig lófarkas csapatvezér. Jó lenne, ha Pekri uram visszafordulna Nagy-Nyárád felé, amerről most jött és a Német-Boly felé vezető országúton körülnézne, hogy nincs-e ott elrejtőzve valamely török sereg, amely bennünket hátulról megtámadhatna.

Pekri uram azonban nem az az ember volt, akinek egy barát parancsolhatott volna.

– Eb ura fakó, most jövök Nyárádról és elhozám magammal az összes törököket. Menjen a fővezér úr maga, ha több törököt akar fogni.

Királyom csendesen hallgatta a pörlekedést, még nem ismerte a magyar urakat eléggé ahhoz, hogy tudhassa, hogy a harc előtt egymásközötti veszekedéssel szoktuk feldühösíteni magunkat, hogy aztán a csatában megint csak egymás segítségére legyünk és holtigtartó barátságot kössünk.

– Hát senki se megy Nyárád felé? – üvöltött Tomori. – Balibéget kell kiugratni, hogy hátulról orozva ne jöhessen ránk.

– Itt vannak a vitézlő szerzetesek a rendekből és kolostorokból. Azoknak parancsoljon az érsek úr, – kiabált vissza Pekri uram.

Volt még ezen az estén több veszekedés is a táborban. Drágffy János országbíró veszett össze Horváth Simon főpincemesterrel, mert az elrejtette a borokat a vitézség elől. Tharczay János uram Henrik, dolinai várgróf személyében korholta az egész csehországi nemességet, -215- hogy kevesedmagával jött el a csatába. Legjobban szerettünk volna egymásnak menni, de aztán meggondolkoztunk, mikor hire futamodott, hogy reggelre csata lesz, hajnalban kell indulni, mert a török Mohács alatt van.

– Majd elvégezzük a dolgunkat csata után, – mondogatták fenyegetőzve az országbiráék, főpincemesterék, várgrófék. Dehogy is gondolt volna arra valaki, hogy ez legyen az utolsó éjszakája ama hosszú nagy éjszaka előtt, amelyből aztán nincs visszatérés.

Félszemmel szundikáltam én is királyom sátrának közelében, sehogy se ment a fejembe, hogy a csata előtt a királynak nem jut eszébe leveleket iratni. Itt is, ott is van még valaki, király vagy püspök, aki küldhetne hadakat, ha akarna. Moré uram, a pécsi püspök, ezer darab arannyal tölti derekán az éjszakát, azt is kölcsön lehetne kérni valami jó záloglevél ellenében. Sehogy sem tetszik nekem, hogy a király, mióta Budáról elindult, senkitől sem kért kölcsönt. Igy tett az apja is, amikor halálát érezte közeledni.

A csillagok nagy messziségben pislogtak. Uram, Istenem, nézegeti-e valaki Budán is ezeket a csillagokat? Kölked község felől most kakasszó hallatszott. Azon vettem magam észre, hogy a meleg harmat kiverte a homlokomat, nemsokára üt az indulás ideje.

Batthyány és Tahy uram indultak el legelsőnek, mert nekik a jobbszárnyon legmesszebbre volt dolguk a csapataiknál. Kétezer ember várta már ott harci türelmetlenséggel a muladozó augusztusi éjszakát. A balszárnyra Perényi Gábor uram indult el, mikor még olyan sötét volt, hogy a sátrak köteleit sem lehetett látni. Búcsúzni jöttek az ébren lévő, sátora előtt álldogáló királyomhoz Tarczay uram, aki a királyi kamarások háromezer főnyi seregét fogja parancsolni. Korlátkövy Péter uram, aki a főurak bandériumában tartja fenn a rendet. Trepka és Schlik a zsoldosokkal, szerzetesekkel, németekkel, csehekkel, tótokkal már éjfélkor elindultak.

– Hát mi hova megyünk, uram, királyom? – kérdeztem -216- felséges uramat, amikor az írószerszámaimmal előbujtam a sátor mögül.

– Te vén diák, csak maradj mellettem, mert hátha lesz valami üzennivalóm a királynénak, akkor is, midőn már nem tudom mozgatni a kezemet, – mondá királyom és az éji esőtől megfehéredett arca, szakálla, haja világított a szürkületben. Talán Urunk, Jézusunk volt ilyen, amikor a Golgotára kísérték.

A páncélok, vértek, fegyverek ezüstözve, fénylően együtt voltak a sátorban.

– Ezt a mellvértet, – mondta Szerémi uram és káplánom, amikor a királynak segédkezett az öltözködésnél – tegnap kipróbáltam az egyik török fogoly lőfegyverével. Nem lyukasztja át a golyó még tízlépésnyiről sem.

– De nehéz is, – felelé királyom.

Igy öltözködött királyom talpig vasba.

– Ne felejtse, felség, a pecsétgyűrűjét, – szólt káplánom és a király jobbkezének a mutatóujjára felvonta az arany pecsétgyűrűt a magyar címerrel ékesítve. Ludovici II. regis volt a pecsétgyűrű felirata, régi, boldog napokban hányszor nyomtuk ezt mindenféle levelekre!

A király, mielőtt sisakját fejére tette volna, letérdepelt a sátorban, meggyónt, imádkozott és megáldatta magát gyóntatójával, káplánommal.

Még egy pillantás a király ezüstszínű fiatal arcába, mint valami túlvilági látományéba… Aztán ráborult a sisak a király fejére.

Mikor lóra ültünk, akkor eszméltem rá, hogy reggelizni el is felejtettem, pedig nem szoktam az ilyesmiről megfeledkezni, amikor dologba megyek.

Nagy, német ló volt a király lova, sógorától, Ferdinándtól kapta ajándékba, hogy teljes biztosságban igyekezzen a csatába. A lovat sokszor kipróbálták az ugratásokban, a vadászatokban, a lovagjátékokban. Nem hibázott az sohasem. A király vaskesztyűs kezében erősen fogta a kantárt, mert ilyen fogásra volt szüksége az oroszlán- és bikavérű paripának. Vajjon meddig győzi erejével -217- a király fékezni ezt a hatalmas állatot? Sehogy se tetszett nekem, hogy a csatában majd még a maga alatt levő lovával is birkózni kell a királynak. Jobban szerettem volna látni amolyan jól futó, hosszúsörényű magyar lovon, amilyent Báthori István nádor, Bánffi János, Telekessy Imre, Erdődi Péter választottak maguk alá a csatába. Még Majthényi uram is, az udvarmesterünk amolyan könnyű lovacskán üldögélt, amelynek nem a szűgyében, hátában, hanem a lábában van az ereje.

… Ez a nagy német paripa lett aztán a vesztünk, amikor a csatának vége volt és azt néztük, hogy merre meneküljünk az ordítozó törökök elől. Nagyon sokan voltak a pogányok, nem bírtunk velük. Annyian jöttek ránk, hogy némelyiknek a kezébe már nem is jutott fegyver, csak amolyan bunkó, amilyennel nálunk a Bakonyban verekedni szoktak. A királyom is levágott néhányat közülük, mert ott verekedtünk az első sorban. Én nem tudnám megmondani, hogy hány kutyafejű bukott el a kardom alatt. Nagy szomorúság volt az egész idő alatt a szívemben, nem tudtam kedvemre verekedni, mint hajdanában a végváraknál tanultam. Maroknyian voltunk a mindenfelől reánk özönlő pogányság között. Csak itt-ott látszott már végezetül egy magyar, az is földretiporva, holtan, haldokolva.

Ki tudná, hogy mi történt tőlünk messzebb, ahová a szem el nem láthatott a tengernyi pogányság miatt? Vajjon ott is úgy szorongatják a szegény magyarokat a kutyafejű sáskák, mint itt a középen, ahol királyom, uram oldalán harcoltam? Talán győz Drágffy uram a jobbszárnyon? Talán tartja magát balról Perényi uram? De nekünk menekülni kellett, ha nem akartunk az egyre özönlő pogányság fogságába esni.

– Szegény Magyarország! – hallom csak egyszerre királyom, uram jajkiáltását. Golyó találta a mellvértjét, de nem sebesíté meg.

Itt volt az ideje, hogy megragadjam a király lovának a zabláját. A szilaj német ló nehezen engedelmeskedik akaratomnak, beleizzadok, amire a lovat elkormányozhatom -218- az első hadisorból, aztán neki a mezőnek, neki a pataknak, amely piszkosan, sárgán, Kis Duna módjára kavarogva futamodik partjai között. A király lova nem akar ugrani. A megveszett bestia megtagadja az engedelmességet. Kétszer-háromszor vágtatunk neki az ugrásnak, a király lova félrerántja magát az ugrás előtt. Hogy jó példával járjak elől, elhatározom, hogy én ugratok előbb a makrancos állat előtt. „Bele a sarkantyút!“ – kiáltom uram, királyom felé. Az én lovam partot ér. Hátranézek. A király lova ugrásközben döglötten visszahanyatlik a partról a patakba. A patak partján az üldöző pogányság. A király elmerül a sáros vízben.

*

– Alamizsnás Szent János koporsóját mentsétek meg a pogányok elől! – dördült végig egy hang augusztus harmincadikán, éjszaka a budai palota folyosóin. Burgio bibornok, a pápai nuncius hangja volt, akit ágyából ugrasztottak ki azzal a hirrel, hogy Mária királyné még az éj folyamán el akarja hagyni a palotát.

A szent üvegkoporsóját valóban felkapják vala az udvari legények és futólépésben viszik a Dunapartra, ahol már várakozik a teherhajó.

Holdvilágos éjszaka volt akkor; a holdsugarak merengve nézegettek be a budai várba, mintha semmi sem történt volna Magyarországon. A palotában egyetlen fáklyát sem gyujtottak meg, mert semmi szükség nem volt arra, hogy a gyanakvó budaiak bármit is észrevegyenek a készülődésből. Budán még csak annyit tudtak, hogy a csata Mohácsnál elveszett, de a király sorsát senki se ismeré. Talán csak Mária sejtett valamit, ezért kínozta szivét szörnyű nyugtalanság. Menni kellett innen, mert különben reászakadnak a falak.

A királyné a palota északi folyosóján tartózkodott, magára kapkodott öltözetben és elparancsolta a folyosóról az udvari hölgyeit, akik asszonyi sivalkodással, hangos jajgatással, kéztördelve körülvették.

– Menjetek innen, nem akarok közületek egyet sem -219- látni, mert valamennyien olyanok vagytok, mint a tyúkok, amelyek éjszaka megvakulnak. Szedje rendbe mindenki a cókmókját, mert éjfélkor akkor is elhagyom a palotát, ha egyedül kell nekivágnom az utazásnak.

– De hát hová megyünk? – sikoltozott a cseh Helene, aki a legtekintélyesebb udvarhölgy volt Thurzó kincstárnok úr barátsága révén.

– Talán Mohácsra, talán Pozsonyba… amint a király tanácsolta utolsó levelében. Csak innen el! – felelt Mária és a két karja közé szorított homlokát a hűvös ablaküveghez nyomta. – Sok rongyot ne hozzatok magatokkal, lóháton utazunk, mert a hajón még nekem sincs helyem. Ott csak egy ember részére van tér: a koporsóban fekvő szent részére.

A budai tornyokban csengő hangon vertek az órák, mert még nem menekültek el Budáról az órások. A palotába a Duna felől becsapongtak a denevérek és együtt röpködtek a futkározó frájokkal. Lángja és füstje nem volt a tűzvésznek, amely itt olyan hirtelenséggel kerekedett, mintha valami madár hozta volna körmei között a parazsat, de néha jobban megriaszt a tűz, amelyet nem láttunk, amelyet csak érezünk… A királyné minden erejét összeszedte, hogy össze ne roskadjon e borzasztó órában, huszonegy éves volt, izmai rugalmasak, ha lelkét pöröllyel össze is zuzták vala az uralkodás évei. De Néha jobb lélektelenül cselekedni.

– Vajjon hol vannak Thurzó, Bornemissza? Miért bíznak mindent a káplánokra? – beszélt a királyné hangosan, bár egyedül volt a folyosón.

A távoli folyosókon olyan döngő, szüntelen, megszakítatlan lépések dörögtek, mintha örökös temetés volna a palotában és a koporsókat egymásután vinnék le a lépcsőkön. Bútorokat hordtak… A királyné néha felrezzenve, a folyosó ajtajához ugrott és a holdvilágnál bizonytalanul mozgó szolgákra, vitézekre sikoltó hangon rákiáltott:

– A bőrével fog fizetni az, aki valami kárt tesz a bútoraimban. Vigyázzatok az ágyamra! -220-

A bútorok döngve, dohogva, mintha magukban káromkodnának a rendháborításért, vonultak lefelé a lépcsőkön. Az eresztőkötelek úgy feszültek, mint a hajók kötelei a viharban. A csigák visítottak, mintha láthatatlan akasztófákon függnének. A felszálló portól néha fuldokolva köhögött egy-egy vén katona, akit éppen öregsége miatt hagytak hátra a palotában… Végre nagy kenderszakállával kísértetként megjelent Bornemissza János, a várnagy és a kulcsköteget a királynénak nyujtotta.

– Felség, lezártam minden szobát, ahol bútorokat hagytunk. Pecsétet ütöttem a zárakra.

A királyné a földre dobta a kulcsokat:

– Azt hiszed, hogy nem rabolnak ki itt mindent a távollétemben? Akár a magyarok, akár a törökök? Csak az a kérdés, hogy melyik jön előbb.

– Felséged a magyaroktól fél? – felelt búsan a várnagy.

– Elsősorban előlük menekülök. Félek Zápolya martalócaitól, félek azoktól, akik gyáván megfutamodtak a csatából és most elözönölvén az országutakat, csorba nélkül maradt kardjukat az ártatlanokra emelgetik. A pogány lassú és tunya, előbb a csatatér halottait rabolja ki, mielőtt újabb zsákmány után nézne. De a magyar rablók esetlegesen már holnap itt lehetnek. El innen, Bornemissza, amíg szabad az út.

A várnagy, aki talán az egyetlen férfi volt a budai palotában, aki nem vesztette el a fejét a csatavesztés hírével megérkező német szolga (Mária szolgája) láttára, nyugodtan így felelt:

– Ha a király életben van, akkor a magyarok tiszteletben fogják tartani az ajtókon elhelyezett királyi pecséteket. Ha pedig a király nem jöhetne többé vissza Budára: akkor mindegy nekünk, hogy mi történik az elhagyott palotával.

– Hagyj békét, várnagy, ócska bölcsességeddel, – türelmetlenkedett a királyné. – Tudom, hogy idegeid -221- ércből vagy pedig kőből vannak, nem pedig emberi húsból. Kerítsd elő Thurzót! A pénzről akarok vele beszélni.

A várnagy hunyorintott pókhálós szemével. Tudta ő, hogy ebben a bábeli felfordulásban Máriát megint csak a pénz érdekli, amelyet valahol rejteget… Thurzó vérpirosan, rekedten, támolyogva közeledett valamerről a királyné hivására. Nem volt emberi alakja a daliának… Mintha az imént metszették volna le az akasztófáról. A királyné kétkézzel ragadta meg a kincstárnok vállát:

– Térj magadhoz, ember. Nem látod, hogy gyönge nő létemre mily bátran viselem sorsomat? Én nem akarok meghalni, mint ti itt valamennyien körülöttem. Élni kell Magyarországért, nem pedig a halálba szökni a bánat elől… Mi történt a pénzemmel, ötven mázsányi vert ezüstömmel?

– Csak tíz mázsáról tudok, – felelt fogvacogva Thurzó. – Negyven mázsát már régen elköltöttünk belőle a királyra, a hadakra, a hitelezőkre. Ami ezüst volt a budai templomokban, abból mind pénz lett. Sokba került nekünk az, hogy a király maga ment el a csatába. Fel kellett öltöztetni a katonákat, hogy méltók legyenek a királyhoz.

Mária a homlokára szorította a két tenyerét.

– Szóval, koldus lettem. Koldusként hagyom el a palotát, ahová egykor Miksa császár hozományát hoztam. Ó, hogy ezt a napot is meg kellett érnem. Beszélj, ember, Thurzó Elek, beszélj, mit vihetnék magammal a palotából, hogy ne kellessen szükséget szenvednem utaimban?

Thurzó, mintha eszét veszítette volna: csak némán nézett a királynéra, aki a vállánál fogva rázta:

– Bethlenfalvi! Térj magadhoz, ember! Az éj mulik, reggelre, mire a budaiak észrevennék: messzire akarok innen lenni, még ha csupasz életemet vinném is magammal. De Magyarország királynéja vagyok, nem állhatok ki koldulni az országutakra. -222-

– Tíz mázsa ezüst van a lovak hátára pakkolva, miután felséged lóháton akar utazni.

– A ló biztos, a hajó bizonytalan. És a tíz mázsa ezüstpénzen kívül?

Thurzó a két tenyerét kifelé fordította, ami bizony elég érthető mozdulat volt, még a királyné is tanulhatott belőle.

– A Korvinák! – kiáltotta most a királyné. – A Korvinákról megfeledkezel, kincstárnok? A negyedik Evangeliumot itt akarod hagyni a pogányoknak vagy a még pogányabb magyaroknak?

– A Korvinákat még sohasem vitték ki a várkastélyból, – felelt hideglelősen Thurzó. – A Codex aureus quatuor Evangeliorum és a szertartásoknál használatos Missale című könyvek mindig a király hálószobájában őriztetnek.

– Most máshol lesz a helyük! – kiáltott fel indulatosan Mária. – Elviszem a Korvinákat zálogba, hogy legyen valami emlékem abból a korszakból, amikor Magyarország királynéja voltam. Ló hátára pakkoltasd a könyveket. Éjfélkor, mielőtt a kakasok megszólalnának: indulunk, Thurzó.

A palotában növekedett a nyüzsgés, mert a közeli palotákból is előkerültek az urak, akiket hű szolgáik felvertek a hírrel, hogy a királyné szökni akar Budáról. Az eleven zálog, akit Lajos király maga helyett Budán hagyott azoknak a kételkedőknek a megnyugtatására, hogy nem menekedik el az országból a törökök elől, az eleven zálog itt akarja hagyni Budát. De hiszen akkor innen másoknak is el kell menni! Lóhalálban jött a veszprémi püspök, Szalaházy László uram.

– Csakhogy még itthon találom a királynét! – nyomakodott be a püspök a palotába. – Minden szentekre kérem felségedet, hogy ne hagyja el addig Budát, amíg biztos értesülésünk nincs a királyról.

– Püspök úr, velünk tarthat, – felelt elszántan Mária. – Útközben szükségünk lehet bölcs tanácsaira.

A veszprémi püspök, ismervén Mária hajthatatlan -223- természetét: nem tehetett mást, mint engedelmet kért, hogy palotájába siethessen az utiszükségletekért.

– A fejérvári kapunál találkozunk, ahol Logod felé visz az út! – kiáltotta a királyné és előkereste a legegyszerűbb ruháját, amelyben felismerhetetlen legyen az országútakon, amelyekre, ime, sorsát bízza. Ámde még a legegyszerűbb ruha is génuai bársonyból való volt, azért egy udvarhölgyének a háziruháját vette elő nagy keserűséggel.

– Nem kell, hogy bárki is felismerje Magyarország királynéját.

… És most, mielőtt végleg elhagyta volna: mégegyszer bejárta a budai királyi palotát, bánatainak és örömeinek tanyáját… Nem fakadt sírva, mert lelke ezen az éjszakán örökké acéllá változott, nem sóhajtozott, mert sóhajtani felejtett, – csak megsimogatta a falakat, az ajtókat, az ablakokat, melyeknek nyelvét évek alatt megtanulta.

– Isten veletek, – mondta halkan egyes bútordarabjainak, amelyekhez szerető barátság fűzte.

A várudvaron lódobogás hallatszott, nyeregbeszállott az az ötven lovas, amely Máriát bujdosásában elkísérendi. Bornemissza János kísértetszakálla felfehéredett a holdvilágnál.

– A lovak a bécsi úton várnak, felség.

A királyné felrezzent gondolataiból:

– Menjünk! – kiáltotta elhatározottan a gyermekkirályné és Budára mutatott ablakából.

– Holnapra úgyse marad itt senki a városból, mint a garastalan szegények és a zsidók.

Futamodásunkban Esztergomba érkeztünk.

Jól tudtuk errefelé az utat még a sűrűsödő, augusztusvégi éjszakában is, mert hiszen vadászatainkban gyakorta elkalandoztunk Esztergomig. A primási palotában szállottunk meg, amelynek gazdája ugyan távol volt, de a kamrák, pincék telve voltak, így semmiben sem láttunk szükséget. A kapukat bezártuk, mert az uccákról dobpergetés, lárma hallatszott. A budai németek, akik a -224- királyné őfelsége német szolgájától leghamarább tudták meg a mohácsi eseményeket: nem tudtak otthon maradni a helyükön, hanem nyomban a királyné után indultak, amikor magunk is csak nagy nehézségek árán vergődtünk el Budáról Esztergomba. Mindig mondtam, hogy ezek a németek szerencsétlenséget hoznak reánk… S íme, egyszerre telve lett Esztergom az ő szekereikkel, málhás-lovaikkal, jajgatásaikkal, utálatos lármájukkal. Nem csoda, hogy Orbánusz Endre, az esztergomi várnagy, aki amúgy is hajlamos volt a gutaütésre a testi terjedelme miatt: kijött a sodrából.

– Hát már az ebédutáni álmot is elveszik az embertől ezek a budai németek? – kiáltott fel és mindjárt parancsot adott a huszárjainak, hogy csináljanak rendet a menekülők között.

– Maradtatok volna otthon, bestye férgei, – ordították a huszárok, amikor a piacon jól ellátták a budaiak baját. Aztán pedig a kocsik és podgyászok megvizsgálásához láttak, vajjon: nem hoztak-e magukkal a németek valamely tiltott portékát Esztergomba. A várnagy, akit mi udvari emberek magunk között csak amúgy Orbáncznak neveztünk, sok tiltott portékát talált.

Alighogy végeztek volna a huszárok a kocsikkal: már izgatott emberek futamodnak a Duna partja felől, hogy soha nem látott hajóhad közeledik a Dunán Esztergom alá, amelyet bizonyára a törökök küldtek előre abból a célból, hogy a várost elpusztítsa. Némelyek szerint 76 hajó közeledik, – nem látott még ilyent a világ.

Szeretek mindenféle látványosságnál résztvenni, azért hamarosan otthagytam a jajgató budai polgárokat, akik váltig azt hangoztatták, hogy a dunai hajók korántsem ellenséges hajók, hanem az ő hajóik, amelyeket tegnap eresztettek útnak. A huszárok erre még jobban megdühödtek.

– Tehát alattomban el akartátok foglalni a várost? – üvöltött Orbáncz barátunk, akire Esztergom kulcsai voltak bízva. -225-

A gályák valóban a vízszinéig megtöltve portékákkal, bútorokkal, drágaságokkal közeledtek Esztergom felé. Igaza volt annak az embernek, aki azt mondta, hogy 76 hajót olvasott meg, – 76-ot olvastam magam is.

A hajók kikötöttek a parton. Legelsőnek persze a királyné hajója, a budai palota kincseivel és a királyné komornáival. Tizenkét takaros nőszemély volt a hajón, egyiket-másikat jól ismertem Budáról, de nem mertem mukkanni, amikor Orbáncz kiadta a huszároknak a parancsolatot, hogy a frájjokat a várba kell szállítani, amelyik ellenkeznék, azt meg kell kötözni. Hát a szegény komornák nem is nagyon mertek ellenkezni, amikor éppen a legderekabb huszárok vállalkoztak kíséretükre.

Nem ilyen könnyen ment a sor a polgárok hajóival. Ezek a hajósemberek szeretnek verekedni, jól bánnak az evezőrudakkal a szárazon is, nem csoda, hogy nagy csetepaté kerekedett, mikor a várnagy legényei a hajók átkutatásához kezdtek.

– Ti vagytok az okai annak, hogy háború van! – ordította a várnagy a hajókon talált polgárokra. – Ha nem lettetek volna olyan gazdagok, a töröknek sohase jutott volna eszébe betörni Magyarországba.

Orbáncz végigjárta a hajókat. Egyetlen magyar hajótulajdonost sem talált, valamennyi német volt. Ettől aztán még jobban felbőszült.

Magam siettem vissza a palotába, mert már meguntam a sok jajveszékelést hallani. Ki tudja, lesz-e nyugodalom a következő éjszakán, nem kell-e megint futamodásban töltenünk a pihenésre szánt órákat?

A palotában nagy felfordulás volt, még a szakácsok is a folyosókon tartózkodtak, ahelyett, hogy a vacsorafőzéssel törődtek volna. Talán már a vacsorázás is kimegy a divatból e nagy felfordulásban? – gondoltam magamban – pedig bőséges étkezés nélkül nem viselhetők el az izgalmak, amelyeknek valamennyien ki vagyunk téve.

Az izgalmat a palotában az okozta, hogy megjött Czettricz Ulrik, a király kamarása, aki váltig azt hangoztatta, hogy a csatában a király hátamögött állott -226- Aczél Istvánnal együtt. A király a csatából szerencsésen megmenekült, de a patakot nem tudta átugratni fáradt lovával. Aczél István, aki a király után ugratott: maga is odaveszett.

Ámde dominám, királyném fejcsóválva hallgatta Czettricz előadását, bár máskor szivesen szokott hitelt adni ennek a németnek:

– Hát abból mi igaz, hogy királyomat a Csele-patakon túl is látták? – kérdezte hirtelen a királyné. – Itt olyan hirek vannak elterjedve, amelyek szerint a király Bátára menekült, ahol Zápolya három kardszúrással megölte. Nem ez az igazság, Czettricz? Vigyázz szavaidra, mert börtön jár a hazugságért!

Czettricz Ulrik váltig erőlködött, hogy úgy igaz, amint ő elmondta a király halálát. A vízbe fulladt, szegény jó Lajosunk. Dominám szólott:

– Hát akkor hozd el nekem a holttetemet, mert addig nem hiszem, hogy a király meghalt. Menj Sárffy Ferenc uramhoz, a győri várparancsnokhoz, hogy adjon neked tizenkét lovast, akikkel elhozod a holt királyt nekem, – mert addig nem tudom elhinni, hogy férjem nincs az élők sorában.

Azt beszélte a pletyka, hogy a királyné olyan erősnek mutatkozott, hogy egyetlen könnyet sem ejtett.

De bezzeg nem tudta a haragtól sírását visszatartani, amikor a minden lében kanál pápai nuncius, Burgió báró hírül hozta neki, hogy mi történt komornáival.

– Hol van az esztergomi érsek? – kiáltozta magánkívül Dominám.

– Az érsek a csatatérről aligha fog visszatérhetni, – felelt a báró. – Ám a fejveszettség általános az országban a csatavesztés hírére. A királyné tudja tapasztalásból, hogy a mi hírnökeink és kémeink mindig gyorsabbak szoktak lenni, mint a királyéi. Ma délután már arról is jött vala posta, hogy az ország keleti részében bizonyos rozsályi Kiss Pál, szatmármegyei főnemes, rablóbandát toborzott, amely az Alföldön útját állja a csatából menekülőknek. -227-

– Zápolya híve! – kiáltotta Dominám.

– De hírt kaptunk Lesieczki Márton uram viselt dolgairól is, aki még Ulászló királyt szolgálta aféle koldus lengyelként. Lajos király mellett is éveket töltött. Hát ez a bizonyos Lesieczki is útonállásra adta magát.

– Azonnal iratni kell Tomieczkinek, a lengyel kancellárnak, aki gyámságot vállalt valaha Lesieczki felett, – hallgattam egy sarokból Dominám szavait. – De ugyan ki visz el levelet ily zavaros időkben Lengyelországba?

A pápai nuncius tovább forgatta a tőrt a királyné szivében:

– Azok a cseh csapatok, amelyek a cseh kancellár vezérlete alatt elkéstek a csatából, elfogták Brodaricsot. Saly János és Nádasdy uram, akik Budáról velünk indultak el, 6000 forintot vettek el a kincstártól és azóta nyomuk veszett…

– Elég! – kiáltotta Dominám – elég volt e veszett csürhéből, amely a szerencsétlenség e borzalmas óráiban is a maga önös céljaira gondol. Még az éjszaka tovább menekülünk, mert amint hajóim nem voltak biztonságban Esztergomban, olyanformán nem érzem biztosnak életemet sem.

Tehát megint csak utazunk éjszaka. Mikor lesz már megállás a sötétségben?

A vacsorát csak amúgy sietve fogyasztottuk el, nem is volna méltó beszélni e vacsoráról. Inkább kulacsainkról gondoskodtunk az éjszakai útra. A pincében elég jó borokra akadtunk. Nem tudom, megköszönte-e valaki a vendéglátást, mert még éjfél előtt elindultunk Komáromnak.

Emlékszem, hogy ugyanezen úton, ugyancsak lóháton, jött néhány esztendő előtt Dominám Magyarországba. Akkor is a király nélkül tette meg az utat, mert a királynak más dolga volt Budán. Most is más dolga van… Akkor Sárkány Ambrus uram nagyszarvai kastélyában ebédeltünk olyan halakat, feketetengeri vizákat, -228- menyhalakat, csukákat, amelyeknek az íze még ma is a szájamban van. Tudtuk, hogy minden Habsburg nagy evő, mert ez családi tulajdonságuk, de azt a drágalátos étvágyat, amelyet Dominám mutatott Magyarországba való utazásakor: sohasem felejthetem el.

Komáromban találkoztunk a budai káptalannal, a papok magukkal hoztak mindenféle régi írásokat, csaknem egy hajót töltöttek meg ezek a régi kutyabőrök, holott ilyen zavaros időben bízvást szabadulni kellett volna e semmire sem jó cókmóktól. Dominám, nyilván a sok írás láttára, maga is kedvet kapott a levelezéshez és miután nekem néhány levelet diktált mindenféle királyokhoz, Zsigmondhoz, Ferdinándhoz, V-ik Károlyhoz, hogy a hátam borsózott bele, maga is levélírásba fogott ama Lamberg Jánoshoz, akinek mindig személyesen szokott leveleket írni, emiatt mindenféle megjegyzéseket tettek az udvari irnokok.

Sárkány uramat, a jeles vendéglátót nem találtuk Komáromban, másfelé volt neki dolga, talán ott, ahol szegény királyunknak. Ellenben előkerült endrédi Somogyi Ferenc uram, a komáromi és tatai vár kapitánya, de mielőtt bármi is eszébe jutott volna a jó úrnak, Dominám, okulva az esztergomi példán, kemény hűségesküt vett ki belőle. A jó Somogyi csak nagyot nézett, hogy minek esketi őt oly nagy szigorúsággal a királyné. Persze, hiába vakarta őkegyelme a fejét, amikor az esztergomi hírek elértek hozzá. Nem csaphatott fel rablónak.

Itt ért utól bennünket az a hír, amelyet egy hazugságairól ismeretes lengyel lovag hozott, hogy a király nehéz sebével Pozsony felé menekül.

– Akkor mi is Pozsonyba megyünk! – kiáltott fel szegény Dominám, mert nem lehetett olyant mondani a férjéről, amit nyomban el ne hitt volna.

A pozsonyi utazásnak mindnyájan nagyon megörültünk, mert előre tudtuk, hogy ebben a gazdag városban végre kárpótlásra találunk nyomorúságos viszontagságainkért. -229- Azonkívül Komáromban is kezdtek már mozgolódni azok a vitézek, akik nem mentek el Mohácsra.

– Előre tudtuk, hogy ti fogjátok elveszteni a háborút, – kiáltozták a mi legényeink után a komáromiak.

Sohasem észszerűséges olyan városban maradni, ahol az embert háborúvesztéssel gyanúsítják. Vettük hát sátorfánkat és harmadnapra, szeptember 3-án, egy kedves őszi napon, mély gyászruhában Pozsonyba érkeztünk. Bornemissza uram, aki velünk jött Budáról, előre utazott, hogy a pozsonyi várat, amelynek kapitánya volt, rendbehozza a királyné fogadására. Ámde hiába kerestük Bornemissza uramat a pozsonyi kapunál. Egy követe állott a királyné elé és ezt az üzenetet adá át:

– Bornemissza uram bezárkózott a pozsonyi várba és nem hajlandó azt átadni másnak, mint az új királynak…

– A kincseim, a pénzeim? – kiáltott fel a királyné. – Mindenem erre az egy emberre volt bízva. Koldus lettem.

– A kincseket is az új királynak adja át Bornemissza uram.

Most már ott voltunk tehát az áhított Pozsonyban, a becsukott várkapuk előtt.

Végre a pozsonyiak megsajnáltak és a Főtéren adtak valami kvártélyt, mert a király régi pozsonyi palotájában idegenek laktak. Most aztán kórusban kiáltozhattuk:

– Hol vagy, Lajos király?

Csakhogy a királynak semmi nyoma se volt.

– Deák, leveleket írni! – egész nap ezt a parancsszót hallottam a hátam mögött, mióta Pozsonyba költöztünk, hogy már lúdbőrös lett a hátam, mert Dominám nem adta olcsóbban a levelezést, mint a királyokkal. Régen elmúltak azok az idők, amikor a leveleimben csak a subás vágvári kapitányok gorombaságaira kellett nagyobb gorombaságokkal válaszolni.

Ettől eltekintve: nem ment volna igen rosszul a dolgunk -230- Pozsonyban, mert a pozsonyiak vendégszeretetében valóban nem csatlakoztunk. Ezek a jó németek nagyon örvendeztek annak, hogy királyi udvar van a városukban, ugyanezért bőségesen küldték a halat meg a bort a királynénak. Mindjárt a megérkezésünk napján 10 csukát, 16 potykát, 3 keszegét, 1 derék harcsát, sügért, márnát, szőlőt küldtek, 200 kenyérrel és egy akó borral. Igaz, hogy pontosan felírtak mindent, amit adtak, de ez nem is volt baj, mert legalább a konyhamester nem lophatott el mindent.

És mindenap érkeztek a pozsonyi házba újabb és újabb vendégek, amikor híre futamodott annak, hogy itt ütöttük fel szállásunkat, ahonnan újra meghódítani akarjuk Magyarországot.

Dominám egyebet sem tett, mint reggeltől estig fogadta a vendégeket, még az imádkozáshoz sem volt ideje. Most már nem az volt a kérdése a vendégekhez, hogy mi hír Lajos királyról, mert a holt király megjelent előtte álmában és közölte vele, hogy a másvilágon van, ne várja vissza. Ellenben minden látogatót ezzel a kérdéssel fogadott Dominám:

– Mit csinál a tót király?

Hát Zápolyáról mindenki tudott egyet-mást, aki Magyarország felől jött. Hírt hozott róla Brodarics István, a szerémi püspök, aki egy estén mezítelenül, csupán egy szál köpenyegben és papucsban érkezett meg, hogy nekünk kellett ruhával szolgálni, pedig ebben magunk is szükösen voltunk. Brodarics ruháját a cseh rablók szedték el, amikor a mohácsi csatából menekült. A jó püspök azonban csak nekünk, udvari embereknek mondhatá el vitézi magatartását a csatában, ahol is szegény királyunk jobboldalán állott, ötödik helyen a püspökök között… A királynénak az volt az egyetlen kérdése:

– Mit csinál a tót király?

A jó püspök úr annyit tudott, hogy Zápolyának eszeágában sem volt megütközni a törökkel. -231-

– Futott az, felség, Szeged alól, Fegyvernekig meg sem állott.

Megjött a csatából Gerendi Miklós, a fejérvári kanonok, Zay uram, akinek nagyon megörvendezett a királyné. A sánta Báthori uram, a nádorispán sem késhetett soká. És csak egyszerre megjelent a brandenburgi őrgróf is, aki hadaival a határszélen rekedt, node most már aztán itt volt Pozsonyban, a királyné mulattatására.

– Mit csinál a tót király? – kérdezte a királyné Batthyány Ferencet, Tahy Jánost, Horváth Gáspárt, akik mindig gyanúsak voltak, hogy Zápolyával tartanak, de dícséretest most még ők sem tudnak vala mondani.

Jöttek mindennap a veszett csatából, akiket török és magyar martalócok kergettek Pozsonyig. Lerongyolódott, kétségbeesett emberek, akik sehogy sem hittek a szemüknek, amikor a mi pozsonyi házunkban megtraktáltuk őket, mert a királynénak gondja volt arra, hogy a konyhán mindig égjen a tűz és éhes gyomorral senki se menjen el. Itt sírtak egymás nyakába borulva azok, akik már régen elveszettnek hitték egymást. A Schlick-testvérek, Albin és Albert, ezek a derék kapitányok, mikor egymást meglátták a királyné házában, az örömtől és a sírástól szólni sem tudtak.

Hát nem lehetett panaszkodni, hogy az ürességtől kongott volna a földszinti ebédlő. A jó pozsonyiak mindennap megtetézték az ajándékaikat. Különösen azóta, mióta Salm Miklós gróf is megérkezett az ausztriai katonákkal, hogy a királynénak házi őrsége is legyen. Volt most már katonai parádé, őrségváltás is, amelyben a pozsonyiak nagyon szerettek gyönyörködni. Most már nem győzte egy társzekér mindennap főtéri házunk elé cipelni a konyhára és pincébe való küldeményeket. Két szekérrel is jöttek az ajándékok, néha még vidulni is merészeltünk a nagy ebédlőben, ha friss bor érkezett a pozsonyi majorságból. Az örökös bánat nem jó az egészségnek; ha már életben maradtunk annyi borzalom után, becsüljük meg az életünket. -232-

– Mit csinál a tót király? – kérdezte szüntelenül Dominánk, Máriánk, amikor néha szine elé járulhattunk, hogy az ő nyugalmából, meg nem tört bátorságából új erőt merítsünk a továbbiakhoz. És lassan az udvarnál híre futamodott, hogy Máriánk, királynénk fél a „tót királynak“ csúfolt Zápolya Jánostól, az erdélyi vajdától. Hiába vigasztalgatta Häuser Lénárt ezredes, hogy a pozsonyi őrhaddal pozdorjává veri Zápolyát, ha a városba meri tenni a lábát. Sőt még Dominánk régi bizalmas híve, Lamberg János gróf is hiába jött a csüggedő királyné látogatására.

– Félek, hogy elveszítem koronámat, mert a magyarok titkon a tót királlyal tartanak, – mondogatta Dominám. – Itt körülöttem is mindenki, kezdve a sánta nádorispántól. Érzem, hogy azok fognak elhagyni leghamarább, akik ma híveimnek mutatják magukat.

… És egy őszvégi estén, mikor a hideg szelek miatt már csak egymásba kapaszkodva látogathattuk a pozsonyi bormérőhelyeket, Dominánknak aggodalma valóra válott, a tót király, Szepes örökös grófja, Pozsonyba titkon megérkezett. Bizalmas emberével üzent a királynénak, hogy beszélni szeretne vele, még pedig négyszem között, mert elmondanivalói olyanok, amelyekhez felesleges harmadik fültanu.

– Férjem gyilkosával álljak szóba? – rettent fel Dominám és olyan fehér lett az arca, mint a mohácsi nap óta nem láttuk.

Ámde ott volt a sánta nádor, ott volt Batthyány uram, a horvát bán, Tahy uram, akikről mindenki tudta az udvarnál, hogy Zápolya bűnös zsoldjában állanak, sietve körülvették Dominánkat és azt magyarázták neki, hogy szép szóval tán megingatni lehetne Zápolyát ama szándékában, hogy a magyar korona után nyujtogassa a kezét. Úgy festették ők le a nagyszakállas Jankót Dominám előtt, mintha nem ismerték volna eléggé.

– És fegyverek ne legyenek a palotában! – üzente -233- még Jankó, mire az ausztriai gyalogosokat a bormérőhelyre vitték.

Hát persze, hogy Zápolya álruhába, ausztriai ruhába öltözött fegyveresekkel érkezett meg késő éjszaka az udvarba. A legények tollas fövege lengedezett, hosszú egyenes kardjukat ügyetlenül viselték. A tót király a sötét kapualjban futamodásra vette a lépést és rohanvást ment fel az emeletre, mintha attól tartott volna, hogy tőrt állítottak neki. Döngtek lábai alatt a lépcsők, mert igen nehéz és erős ember volt, emeletes tót, aki nem sajnálta magától a vadpecsenyéket és ezért arculata vörösborszínű volt.

– Mária! – kiáltotta, mintha vadkan támadott volna, amint belépett abba a szobába, ahol Dominám karosszékben, talpig feketében, fehér kendővel fején üldögélt, míg én egy páncéltörő, háromélű dákossal felfegyverkezve egy függöny mögött állottam.

– Királyném! – ismételte ez a fanyüvő Jankó, amikor óvatosan a Dominám felé lépegetett és fülelve nézett szét a nagy szobában.

– A koronám Budán maradt, – felelt Dominám. – Ne vegye észre özvegyi viseletemet, vajda, mert nem akarom, hogy búsan távozzon Pozsonyból.

Az erdélyi vajda két lépésnyire megállott királyném előtt és medveszemét villogtatva meresztette, mintha nagyon gonosz dologban törné a fejét.

– Osztrák Mária, – kezdte ama szívbajos lihegéssel, amely a lépcsőugrálás és erős felindulás miatt elővette – nekünk meg kell békülnünk egymással, ha azt akarjuk, hogy Magyarország még egyszer Magyarország legyen. Én vagyok az erősebb, a hatalmasabb, a gazdagabb, tehát én jöttem el ide, ahol tudom, hogy gyülölködő szívekkel és alattomos tekintettel találkozom.

– Mit akar tőlem, vajda? – vágott a Jankó szavába Dominám, mert nagy felindulásban volt ő is.

– Az országot megmenteni. Király kell az országba.

– Ott van a bátyám, Ferdinánd. -234-

A fanyüvő csúfondárosan nevetett:

– Hiszen az egy szegény koldus. Se vagyona, se hatalma, se jövője. Hogyan képzelheti azt, királyné, hogy egy szegény osztrák főherceget valaha királyuknak vállaljanak a magyarok, amíg itt vagyok én, Szapolyai János, a leggazdagabb ember az országban, akinek a legnagyobb hadai vannak?

– A törvény, a szerződések, amelyeket nagyatyám, Miksa császár kötött Ulászlóval… – felelt szívére szorított kézzel Dominám. – A szerződés, amely az ausztriai háznak biztosítja a magyar trónust, – amelyre királyok és magyar urak esküt tettek. Ezért lesz itt a király Ferdinánd.

Jankó megint csak amaz ocsmány nevetést hallatta:

– Mária, kegyed éppen olyan jól tudja, mint én, hogy ebben az országban nincsenek szerződések, az erősebbnek van csak joga szerződést kötni és a gyengébbnek megtartani. Itt minden felborult, király kell az országnak, mert többé nem birunk a magyarokkal. És én megint királynévá teszem Mária… Azért nem házasodtam, hogy egyszer majd feleségül vehessem. A nap elkövetkezett, a király a másvilágra ment, hogy utat nyisson Szapolyai Jánosnak.

– Zápolyának, a haramiának! – csattant fel most Dominám hangja, amely hangot sohasem hallottam tőle, pedig évekig diktálta nekem a leveleit.

Jankó még mindig mozdulatlanul állott helyén:

– Tehát, Mária, maga nem akar a leggazdagabb embernek a felesége lenni? – kérdezte felszisszenve, mint a kígyó, amelyre botot emelnek.

– Zápolya! – kiáltotta Mária királynőm. – Tüstént hagyja el a palotát.

– Fegyvereseim már megszállották a házat, az én parancsaimnak engedelmeskednek.

– Zápolya! – sikoltotta megint királynőm, hogy -235- a kezemben megremegett a tőr. – Azt várja itt, hogy az arcába dobjam az igazi nevét?

– Halljuk tehát!

– Te királygyilkos! – süvített fel Dominám és olyant tett, amire az a nagy mahomet ember megingott helyén. Az arcába köpött az erdélyi vajdának és kifutott a szobából. (1926.)